Hosszú az út hazáig

1

 

    Őszi este volt. November közepe. Hideg szél fújt, szemerkélt az eső. Fáradtan ültem a számomra nagyanyám által ajándékozott kamrából és előszobából átalakított alig hat négyzetméteres szobámban. Egy heverő, egy fotel, egy kis szekrény és egy falilámpa volt a berendezésem. Épp, hogy elfértek a dolgaim. Igaz, alig volt valamim. Néhány nadrág, szoknya, blúz, póló, cipők és fehérnemű. Nagyanyám, a mellettem lévő konyhából nyíló nagyobb szobában lakott, ekkor már egyedül élt.

     Két éve voltam túl az érettségin, kikerültem az állami gondozásból, azaz a nevelőotthonból, mivel nagykorúvá váltam. Közel tíz évet töltöttem az otthonban. Még szerencse, hogy hétvégén, és nagyobb ünnepnapokon, Janka nagymamám, mindig haza hozott bennünket a testvéremmel együtt.

    Ezen az őszi napon, délelőttös voltam. Egy tizenharmadik kerületi fodrászüzletben dolgoztam, mint szakképzett fodrász. Érettségi után főiskolai, vagy egyetemi továbbtanulásról szó sem lehetett, anyagi okok miatt. Nagyanyámon kívül nem számíthattam senkire. Volt ugyan egy anyám, de ő börtönben ült. No és az ikertestvérem, aki akkor már befutott, nem szépítem, utcalányként tengette az életét.

   Anyám, miután börtönbe került, mi pedig állami gondozásba, egy ideig küldözgette a leveleit, aztán egy idő után ezek is megritkultak. Kétszer meg is látogattam őt a börtönben.  Szép nő volt. Még a börtöni körülmények között is tartotta magát, de amikor megtudtam, hogy miért ül, majd az is tudomásomra jutott, hogy milyen életet élt, az érzelmeim nagyon is vegyesek lettek iránta. Inkább szégyelltem őt, mint szerettem.  A testvérem másképp viszonyult hozzá, de hát ő hasonlóan szabados életet élt már tizenöt éves kora óta.

     Egyedüli kötődésem Janka nagymamámhoz volt, aki anyám börtönbe kerülése után nem tudott eltartani bennünket, ezért kerültünk állami gondozásba. Aztán összeállt egy férfival, hiszen még ő is fiatal volt akkor. Talán lehetett úgy negyvennyolc éves akkoriban. Fiatalon özvegy lett, sokáig nem láttam férfit a közelében.  Gondolom jól jött számára egy viszonylag jól kereső férfi, aki velünk is mindig nagyon rendes volt, ha éppen otthon voltunk. De két éve ő is meghalt.

   Anyámról még annyit: született Szalai Aranka mindössze tizenhat évesen szült meg bennünket ezerkilencszázhetvenben, pechjére mindjárt két gyereket. Enikőt és Borbálát. A kétpetéjű ikreket. Apánk persze nem volt. Legalábbis soha nem derült ki, hogy k is nemzett bennünket. Janka nagymama szerint anyánknak fogalma sem lehetett ki az apánk, mivel fűvel-fával nem került csak kapcsolatba. Így aztán életvitele miatt inkább a nagymamám lett az anyánk, amíg állami intézetbe nem kerültünk. A Május 1 Ruhagyárban varrónőként dolgozott.  Hogy az anyánk miért is került börtönbe? Nagymama rövid meséje szerint belekeveredett valami gyilkossági, rablási ügybe. Nem ő ölt, csak éppen résztvevője volt az ügynek a háttérben. Talán felbujtó volt. Máig nem tudom, elég homályos volt számomra az ügy, de nem is kérdezősködtem, mert a későbbiekben sem akartam megtudni többet róla. Tíz évet kapott. Nyomasztóan hatott rám az a gondolat, hogy anyám bűnöző.

     Nem valami rózsás gyerekkor. Az államiban volt egy-két nekem kedves nevelő, gyermekfelügyelő, de az otthont nem tudták pótolni. Vágyaim voltak persze. Jól rajzoltam, érdekelt a képzőművészet, és az irodalom. Márta néni, a kedvenc nevelőm, és a rajztanárom kitartó támogatásával, segítségével jutottam be a nyolcadik osztály elvégzése után a képzőművészeti gimnáziumba. Ők azt mondták, hogy a saját tehetségem által. Ami lehet, hogy igaz, de nélkülük biztosan még a gimnáziumról sem tudtam volna. Így sokat köszönhettem nekik. Amikor leérettségiztem, anyagi okok miatt, nem tanulhattam tovább. Így aztán fodrász lett csak belőlem. Mindentől függetlenül szerettem a munkámat, és igyekeztem jól és főként kreatívan dolgozni. A vendégköröm is szépen gyarapodott. De a rajzolásról nem mondtam le. Megint csak Márta néni közbenjárásával, akivel tartottam a kapcsolatot, eljutottam egy kerületi önképzőkörbe, ahol adódott egy jó tanító mester számomra. És hát lett néhány jó barátom is, akikkel néha beültünk egy- egy presszóba , vagy sörözőbe. Nehezen oldódtam, kevés beszédű voltam, tele kisebbségi érzéssel, szorongással és bizony szégyelltem a körülményeimet. Főleg az anyámat. Ebben a társaságban ismerkedtem meg egy nálam alig idősebb fiúval, aki Zeneművészeti Főiskolára járt, és néha benézett  hozzánk  az önképzőkörbe, mivel a szakmai tanárom az ismerőse volt. Szerelmes lettem. Marci velem ellentétben kissé bohókás, az életet egészen másképp szemlélő fiatal volt. Igaz, hogy, jó családi háttérrel rendelkezett. Talán ez is számított. Budai öröklakás, két testvér, pedagógus anya, orvos apa. Nehezen nyíltam meg számára. Hiszen tele voltam tüskékkel.

    Aztán egyik este, amikor leült elém és kérte, hogy rajzoljam meg a portréját, valami bizonyítási vágy fogott el. Mesterem félrevont, tanácsokat adott, majd leültem és belekezdtem a munkába. Szinte megfeledkeztem mindenről. Különös kék szeme, szája, kissé hajlott orra szinte felnagyítódott előttem, félhosszú, szőkésbarna rakoncátlanul göndörödő fürtjeit pedig képzeletben, simogatva rakosgattam ide-oda. Aztán amikor elkészültem, szégyenlősen álltam fel, széttártam a kezemet, zavartan néztem rá és csak annyit mondtam:  – Na, azt hiszem sikerült!  Ilyennek látlak. Nézd meg!

     Marci és a mesterem is elámult, és nagyon biztattak, olyannyira jól sikerült a portréja.

   Lassan egy éve tart a kapcsolatunk. Ő hegedülni tanul. Ha időm engedi csatangolunk, társaságba járunk, vagy csak kettesben vagyunk nálam, amit nagyon szeretek. Már ismeri az előéletemet is, talán elfogadott és merem remélni, hogy szeret. Bár, azt hiszem, én sokkal mélyebben kötődöm hozzá, mint ő én hozzám. Persze ez csak olyan megérzés bennem.

     Ezen az őszi estén behunyt szemmel ültem a már félig sötét kicsi szobámban. Marcira gondoltam, majd az éppen olvasott regényen gondolkodtam. A csengő éles, berregő hangja zökkentett ki képzelgéseimből. Janka nagymama hangját hallottam.

    -  Borikám! Valaki csengetett. Hallod?

    - Legyél nyugodt, hallom.  Megyek! Biztosan valamelyik szomszéd – kiabáltam vissza Janka nagymamának, és elindultam, az ajtó felé. Amikor kinyitottam az ajtót egy barna őszi kabátba öltözött nő állt, aki nem más volt, mint az anyám. Mellette ott virított hosszú szárú fekete csizmában, mini szoknyában, rövid kis kabátban, az erősen kisminkelt arcú testvérem, Enikő. 

   - Na, mi az? – szólalt meg – Bemehetünk? Mit vagy úgy lecövekelve? Anya végleg szabadult, nálam lakik néhány napja, de látni akarta Jankát.

     Anyám jól megnézett, átölelt, finom parfüm illat csapta meg az orromat, majd elindult nagyanyám szobája felé.

     Hátul kullogtam a két kifestett, agyon öltözött nő után. Nagyanyám az ágyban feküdt, felpolcolt párnák voltak a feje mögött. Amikor meglátta anyámat, összecsapta a kezét!

    - Hát te? Hogy kerülsz ide? Csak nem megszöktél? - aztán fulladozni kezdett, én rohantam a konyhába és orvosságot, vizet vittem neki.

     Anyám letérdelt az ágya elé és sírva, összetett kézzel kérte nagyanyám bocsánatát.

  Számomra az egész jelenet teátrális volt, szinte idegenül, szótlanul bámultam azokat, akiknek én is a vére voltam.

    - Itt vagyok mamika, kiengedtek előbb, a jó magaviseletemért. És bocsáss meg nekem! És köszönöm, hogy vigyáztál az én kedves lányaimra. Gyertek, gyertek ide!

    Enikő odatérdelt mellé, de én csak álltam továbbra is szótlanul a háttérben, és hazugnak találtam a  jelenetet.

   - Na, jó – mondta egy idő után Janka mama - Álljatok fel! Nincs szükség semmi színielőadásra. Te Enikő, kurválkodsz  még? És Te Aranka! Csak nem itt akarsz lakni? Hogy, hogy ennyire ki vagy öltözve? És mi történt, hogy egyáltalán meglátogattál?  Még egy levelet sem írtál.

  - Na, üljünk le anyu! - szólt most kissé sértetten Enikő, és anyám is leült egy székre.

  - Nem akarok itt lakni. Isten őrizzen!  Levelet? Hiszen megtagadtál! De hagyjuk! Van már hol laknom és holnap  elutazom Nyíregyházára, mert a barátom ott lakik.

  - Barátod? – nézett rá nagy szemekkel Janka nagymama - Hát alig jöttél ki a börtönből és máris palit fogtál magadnak?

  - Jaj! Nagyi! – szinte kiabált Enikő – állítsd le magad! Ő tudja, hogy mit csinál. Levelezett valakivel, akihez most elmegy. Régi ismerőse.  Én sem szólok senki magánéletébe. Engem pedig ne ócsárolj!  Már fél éve rendesen élek, felhagytam a kurválkodással, ahogy te mondtad Janka mama.  Magához vett egy rendes férfi. És gyerekem lesz hamarosan...  - ekkor rám nézett - Na, mi van Bori? Ne nézz így ránk!  Az élet változik. Te pedig most jobban nézel ki! Bár kissé sovány vagy! Meg hiányzik a smink.

   - Jaj, Istenem! Enikő hogyan beszélhetsz így? Bori legalább tisztességes, dolgozó nő, komoly udvarlója van. Meglepve hallom, hogy te már jó útra tértél.  Majd hiszem, ha látom! És lányom! Te pedig tudd, hogy nagyon nagy szégyent hoztál rám és a lányaidra.  Életeket tettél tönkre. Még csoda, hogy Bori vitte valamire.  Aztán nagyon beteg vagyok.

   - Jaj, édes mamika! Hát ezért kértem bocsánatot. De most már jó életet fogok élni és ne bántsd Enikőt! Ő szabad szájú, kicsit hozzám hasonlít. De tényleg nagyon rendes férfi karolta fel őt. Ennek még én is örülök.  Te meg Borikám – nézett rám -  eltávolodtál tőlem. De hát mit tehetek? A lényeg, hogy kint vagyok. És eljöttem elbúcsúzni. És mi bajod van végül is mamika?

   - A gyomrom fáj sokat. Gyenge vagyok. De Borika ápol. Talán majd megerősödök.

     Anyám odaült az ágy szélére ismét, és simogatni kezdte Janka mama haját, hízelgő mondatokat mondott neki, Enikő közben felállt és odalépett hozzám.

   - Csak búcsúzni jött anyu a nagyihoz, ahogy mondta is. Én most nagyon jól vagyok, majd néha felszaladok hozzá a jövőben. De te is eljöhetnél már egyszer hozzánk! Tényleg nem élem a régi életemet. Imre ki is tekerné a nyakamat. Mégis csak testvérek vagyunk, nem? Egyébként meg, hogy tudtok ebben a nyomorban élni? Ha látnád, hogy nekem milyen klassz lakásom van!  Szóval van egy krapekod? És milyen? Mivel foglalkozik?

  - Kedves és jóképű,  művész lélek, hegedűművésznek készül.

  - Na!  Akkor lesz talán majd pénze is! És elvisz ebből a szörnyűségből- fitymálva nézett körül a lakásban -  Még ugyanott dolgozol?

   - Igen. Bár lehet, hogy megszűnik az üzlet.  Mellette meg festészettel foglalkozom.

    Nagyon nehezen, kényszeredetten mondtam mindezt, mert ekkorra már a testvérem és az anyám is szinte idegenek lettek számomra.

  - Aha! Szóval te is művészlélek vagy! – ezzel megfordult, mint aki már mindent tud – Na,  anyu menjünk, mert Imrus vár lent a kocsiban és ideges lesz. Tudod, hogy csak egy negyedórát mondtunk neki. Aztán neked meg még dolgod van – jelentőségteljesen nézett anyánkra.

    Anyám ekkor átölelte nagymamát, majd felállt, odajött hozzám, jól megnézett, nem mondott semmit, átölelt, két puszit nyomott az arcomra és elindultak Enikővel. Az ajtóig kísértem őket. Amikor már a látókörömön kívül voltak,  visszasétáltam nagyihoz.

  -  Szép kis látogatás. De mindegy. Hozok neked valami könnyű vacsorát, jó?

  - Csak egy teát és pirítóst kérek. Nem kívánok mást. Látogatás? Mit vársz tőlük? Én már belenyugodtam mindenbe. Csak annak örülök, hogy te itt vagy mellettem és jó ember lett belőled. Tehát kiszabadult a lányom!  Istenem! Istenem, de nagyon megvertél! Hát mi lett ebből az Enikőből? Vajon tényleg nem kurválkodik már? És ki az a szerencsétlen férfi, aki elfogadta őt így?   Az is milyen ember lehet?  Látod? Ennyi vagyunk nekik. Egy félóra.  Talán megérdemeltem ezt a sorsot. Megvert a jó Isten...

  - Nem érdemelted meg. Anyám és Enikő élete félre siklott.  De hát nekik ez a jó. Ez a normális élet.  Nem te tehetsz róla. Látod, én nem lettem olyan, mint ők, pedig én is az anyám lánya vagyok.

   - Ne menj most ki Borikám! Ülj le ide az ágyam szélére. Valamit nem tudsz. Nekem ezt el kell most neked mondanom. Ki tudja, mi történik velem? Én egész fiatal koromban megszöktem otthonról a szerelmemmel, akit nem fogadtak el a szüleim. Kiátkoztak. Kitagadtak. Sajnos nagyapádat nem ismerhetted, mert korán elvette tőlem a jó Isten. Egy húgom van, aki még él. Tanult nő. Tanítónő lett belőle. Néha ő írt a szüleimről pár sort. Aztán annyit tudok még, hogy öt vagy hét éve meghaltak. Ha meghalnék... A sublót fiókban az imakönyvemben van a testvérem címe és a végrendeletem is. És ott van egy fénykép a nagyapádról. Majd megnézheted.  Értesítsd a húgomat, ha meghalnék!

    -  Jaj, ne beszélj ilyeneket Janka mama!  Majd meggyógyulsz! Csak akarni kell! És ezt a dolgot miért titkoltad eddig? Nem egészen értem – néztem rá kérdőn.

    - Az én életem az enyém volt. Minek terheltelek volna? Nehéz életed volt eddig is.  Tudom, hogy te valami egészen másra vágysz... De hát én egyedül nem tudtam megadni azt, ami a te normális életedhez kellene...

    - Ugyan! Boldogulok én egyedül is. Láthatod! És hol lakik a testvéred? Igazán kíváncsivá tettél. Hány éves?

    - A Balaton felvidéken. Ott van egy kis tornácos parasztháza. Legalábbis így tudom.  A nagyszüleimé volt. Ott nőttem fel, mint gyermek.  Istenem! De szép is volt! Legalábbis még két éve ott élt. Akkor írtam meg neki, hogy te leérettségiztél, hogy milyen rendes vagy, hogy van, aki ellát majd. De csak egy képeslapot küldött, hogy örül mindennek. Hát így. De most fáradt vagyok.

   - Azért hozom a teát, meg a pirítóst. Ha nem eszel, legyengülsz Janka mama – néztem rá hosszan és óvatosan megsimogattam lesoványodott, ráncos karját. Elindultam a konyha felé. A szívem ettől az estétől nagyon szomorú lett. Anyám és Enikő felbukkanása, viselkedése, Janka mama látható gyengesége, titkának felfedése ott kavargott a lelkemben és minden nagyon zavaros lett ismét körülöttem. 

 

 

   2

 

 

        Egyre nehezebben viseltem Janka mama betegségét, hiszen mellette el kellett látnom a munkámat is. Alig maradt időm Marcira, az önképzőkörbe el sem tudtam menni, ami nagyon hiányzott. Aztán egyik november végi hétvégén nagyanyám annyira rosszul lett, hogy, kórházba kellett szállítani. Az orvos közölte, hogy csak hetei lehetnek vissza, mivel a rák szétszóródott a testében.  Összeszorult szívvel néztem a behunyt szemmel fekvő, szinte gyermektestűvé zsugorodott Janka mamámat. Szinte minden nap bementem hozzá, órákat ültem az ágya mellett. Táviratot küldtem Janka mama testvérének, arra gondoltam, hátha megesik a szíve és eljön hozzá a kórházba. Telefonon beszéltem az ikertestvéremmel, Enikő pedig levélben értesítette anyánkat, de csak Enikő szaladt be időnként a kórházba. Anyám arra hivatkozott, hogy beteg és nem tud vidékről feljönni. De nem is vártam mást tőle. Aztán amikor Mária néni távirata megérkezett, hogy mikor és hová érkezik a vonat, nagyon megörültem. Úgy gondoltam, hogy Janka mama vele való nem várt találkozása, elhozza majd számára a lelki békéjét. Nyugodtan fog távozni a másik világba.

    Nem sokat tévedtem.  Másnap a hatvan körüli Mária nénivel bementünk a kórházba.  Amikor a két nő meglátta egymást, hangos zokogásban törtek ki. Mária néni leült nővére ágya szélére, megfogta annak vékony karját. Megsimogatta a haját, homlokát. És szinte egyszerre mondták.  –  Bocsáss meg nekem!  - Janka mama felpolcoltatta a párnáját és ekkor már szinte csillogott a szeme az örömtől.

    - Hát eljöttél. Eljöttél mégis! Meghallgatta imámat a jó Isten! El tudok búcsúzni tőled. Annyit gondoltam rád mostanság, annyi minden eszembe jutott a gyerekkorunkról. El kell mennem... De te jól nézel ki. És mondd csak!  Mit szólsz az én Borikámhoz?  A többiekről nem beszélek. Majd Bori mindent elmond. Arra kérlek, ha már nem leszek,  vedd a szárnyaid alá! - hirtelen elcsendesedett. Mária néni halkan sírdogált, hol a nagymamámra, hol rám nézett. Egy darabig néztem őket, aztán magukra hagytam a két testvért. Tudtam, hogy vannak dolgok, amiket nem előttem akarnak megbeszélni. Másnap hajnalban Janka mama örökre elszenderedett.   

     Mária néninek a temetésig helyet adtam a lakásban, aki mire hazaérkeztem a munkából, bevásárolt, főzött és kérésemre egy bőröndbe rendezgette nővére holmijait. Látszott, hogy munkához volt szokva, nem ismerte a semmittevést.  Arra is jó volt ez a két hét, hogy megismerkedjünk, és megtudjon mindent rólunk, már amit én el tudtam neki mesélni. Szörnyülködött anyámon és a testvéremen. Hallani sem akart róluk. Ezért telefonon megmondtam Enikőnek ne jöjjön fel hozzám, még véletlenül sem, a temetésig. Még szerencse, hogy megértette, bár sértve érezte magát.

     A temetés utáni estén leültünk kettesben Mária nénivel az asztalhoz, csendesen teát kortyolgattunk.

    - Nem maradna még egy hétig Mária néni? Úgy hiányzik Janka mama! – kérdeztem aztán szinte könyörgőn.

    Rám nézett, megsimogatta a hajamat.

   - Majd meglátjuk! Ne búslakodj! Fiatal vagy még. Szegény Jankánk nagyon rosszul választott, de talán egy ideig boldog volt az életben.  Nem tudhatta, hogy a sors fiatalon elveszi tőle a nagy szerelmet. Látom, hogy te szorgalmas, rendes lány vagy. De ez a lakás!  Ez a lepusztult körfolyosó. Nem tudtam, hogy ilyen nyomorult körülmények között él a testvérem. És hát te meg abban az ablak nélküli lukban...

    Elszégyelltem magam. Annyira megszoktam a környezetemet, elfogadtam a szegénységemet, hogy ilyen élesen, ahogy beszélt róla most Mária néni, fel sem tűnt eddig.

   - Hát... Van némi pénzem a takarékban, még az állami gondozott évek alatt gyűlt össze, azt megkaptam tizennyolc éves koromban, de nem nyúltam hozzá, csak most a temetés miatt vettem ki a betétkönyvből némi pénzt.  Enikő barátja nagyvonalú volt, ő fedezte a költségek nagyobb részét. Szóval, majd megpróbálom elcserélni ráfizetéssel. Talán sikerül. Én már megszoktam. Lehet, hogy nagyon szegényes. Csak most, hogy Mária néni beszélt erről, most tudatosult bennem, hogy milyenek a körülményeim.

   - Megszoktad. Hát igen. Aztán ugye tíz évig otthonban laktál. De ez a lehetőség, hogy elcseréld egy jobbra... Na, ez nem is rossz ötlet. Van egy kis megtakarított pénzecském, adok hozzá, ha éppen szükség lesz rá, csak szólj! És, ha kedved lesz, eljöhetnél hozzám látogatóba. A nyáron, ha van szabadságod.  Ott aztán lehetne festegetni. Gyönyörű vidék. Én is szerettem rajzolni, de hát hol voltam én tőled! Kár, hogy nem iratkoztál be a főiskolára! De hát megy ez majd e nélkül is. Gondolom, az udvarlód támogat, mármint ő is művészlélek, csak tud segíteni, meg jól tetted, hogy nem adtad fel. Ki tudja mi lesz még?  Nagyon jól sikerült Janka portréja.  Gondolom, hogy te festetted?

  - Igen. Én. Legalább a kép által itt lesz velem.  És köszönöm a meghívást, meg mindent Mária néni - elsírtam magam.

  - Jól van. Sírj csak kis bogaram, ha ahhoz van kedved. Megkönnyebbülsz tőle. Még a hétvégén maradok, aztán visszautazom. Már hiányzik az én megszokott kis környezetem. Tudod mit? Ha nincs jobb dolgod, gyere le  már karácsonyra! Akár azt a Marcit is meghívom, de gondolom ő a családjával lesz!  Manapság tudom, hogy a nászéjszakával nem várjátok meg a házasságot. Bár nem értek egészen egyet vele.

  -  Karácsonyeste biztosan a szüleivel lesz, illetve nem tudom – megtöröltem könnyes szememet és boldogan mondtam a meghívására igent. Tudtam, hogy egyedül, ebben a lakásban Janka mama emlékével, hiányával, nagyon rosszul érezném magam.

 

 

3

 

    Ahogy Mária néni elutazott, kezdtem komolyabban foglalkozni a lakás- cserével. De addig is átrendeztem a lakást. Átköltöztem Janka mama szobájába. Kicseréltem néhány darab bútort is.  Mindjárt másképp éreztem magam. Végre ablakom volt, némi fény is bejött a szobámba, még ha az udvarra is nézett az ablak.

    Egyik nap késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Márta nénit, a volt nevelőmet. Vele tudtam a legőszintébben, a legfelszabadultabban beszélni. Meghívott egy délutáni időpontra a lakásába. Nagyon szép helyen, Budán lakott. Egy társasház első emeletén volt a másfélszobás összkomfortos kis otthona. Az erkélyről egész Budapestet beláttuk. Nagyon szerettem volna én is ilyen helyen élni, de csak álmodozhattam ilyesmiről.

   - Na, had nézzelek! Jól van. Szép vagy kislányom, bár kissé megviselt az arcod, és bizony lefogytál. De biztosan a nagymama halála, és a sok munka! De majd az idő begyógyítja a sebeket! !  Gyere kislányom ! Foglalj helyet! Hozok egy kis sütit és teát.

   Leültem, és néztem a szépen berendezett lakást, a rengeteg könyvet. Majd Márta néni leült velem szemben, töltött a teából, ropogtattam a sütit, hallgattam  a mondandóját   munkájáról,  a politikai helyzetről, majd egy idő után kérdőn nézett rám.

   - És veled mi van? Akkor most szépen mondj el mindent. Ha tudok, segítek.  Dolgozol még? És ugyanott?

  - Igen. Még ott dolgozom. Aztán, hogy a nagymama beteg lett nem nagyon volt időm a festegetésre, meg el is bizonytalanodtam.  Tetszik tudni még nem beszéltem róla senkinek, de én mesét írtam, és hozzá a rajzokat is elkészítettem. Talán az írás, illetve a meseírás érdekelne. De biztosan butaság. El is hoztam, hátha elolvasná Márta néni és megmondja majd, hogy érdemes-e foglakoznom ezzel... - zavartan kotorásztam a mellettem lévő szatyromban és kiemeltem egy vastag dossziét, amiben a kéziratom volt. Márta néni figyelmesen hallgatott, majd a kezét nyújtotta, átvette a dossziét.

   - Jól tetted. Te aztán mindig meglepsz valamivel! Egy kicsit belenézek. Aztán majd elolvasom. De kíváncsivá tettél.  Addig nézegess egy újságot! „ Hosszú az út hazáig ”.  Szóval ez a címe. És egy kislányról szól, aki eltéved a világban.

    - Igen. Kicsit ugye én vagyok, mint egy mesebeli kislány.

      Rám nézett, láthatóan elgondolkodott, és elmerült az olvasásban. Már egy negyedóra is eltelt, amikor letette a szemüvegét, rám mosolygott, majd végig pörgette a lapokat, a rajzoknál elidőzött.

   -  Borikám! Ez nagyon ígéretes munka. Végig kell olvasnom. Egészen kiforrt stílusod van. És a rajzok! Azok egyszerűen tökéletesek! Az a gyanúm, hogy kiadót kell keresni! De úgy tudom, hogy mostanság neked is pénzzel kell beszállnod, ha ez megvalósulna, vagy szponzort kell keresni! No, de majd ez is megoldódik. Hagyd itt!  Van egy ismerősöm, aki talán tudna segíteni. Persze, ha neki is tetszik a meséd.

  - Szóval, nem butaság? - kérdeztem félve.

  - Szó nincs róla! De majd ha végig olvastam, akkor válaszolok. Szóval tele vagy fantáziával! De a festést miért akarod abbahagyni?

  - Azt hiszem az íráshoz nagyobb kedvet éreznék. Illetve, most még nem is tudom. És nehéz így a munkám mellett annyi félét csinálni. Tetszik tudni, most van egy kapcsolatom is...

  -   Hát ez a te korodban természetes, nem? És szeret a fiú? Mert én azt gondolom, leginkább ő szeressen téged, de nagyon! Persze ezzel nem azt mondom, hogy te ne szeresd!

  - Arra tetszik gondolni, hogy az én esetemben jobb lenne, ha ő jobban szeretne,  mint én?

   - Hát nem akartam így kereken mondani, de valahogy így. Hány éves és mit csinál? Tudod, sokszor visszaélnek a férfiak a tiszta szeretettel.

   - Talán ő nem. Marcinak, azaz Mártonnak hívják, most végez a Zeneművészeti Főiskola hegedű szakán. Ő egészen más családi körből jött, értelmiségi szülők gyermeke. Képzelje Márta néni! Anyám kiszabadult, elengedték, Enikő meg gyereket vár, felhagyott az utcalány életformával, valami férfi felkarolta, azt mesélte. És vele él. Állítólag szép lakásuk van. Anyám elment Nyíregyházára, Enikő szerint férjhez megy. Valójában nem tartom velük a kapcsolatot. Sajnos, vagy nem sajnos, nem fűz hozzájuk semmi. Aztán megismerkedtem nagyanyám testvérével, Mária nénivel, aki fontos lett számomra, azt hiszem... – és csak mondtam, mondtam a velem történteket hosszan. Márta néni figyelmesen hallgatott. Majd elgondolkodva szólalt meg.

   - Elég sok minden történt veled Borikám. Jó is, rossz is. Azért, ha elmész Enikőhöz, nehogy rávegyenek valami marhaságra! Bár, lehet, hogy tényleg életmódot változtatott. Vannak még csodák.  Marcival is vigyázz!  Túl fiatal még és te is. Na, de az érzelmeidet én nem akarom irányítani. A lakásod cseréje okos ötlet. Biztosan más környezetbe szeretnél kerülni. Egyébként is jó lenne, hiszen sok nyomasztó emlék köt téged arra a környékre. Majd gondolkodom, hogy mit is lehetne tenni. De a könyv, ez a könyv, ez nagyon jó ötlet volt tőled. Ez tetszik. Hívj majd! Tudod-e, hogy jól áll ez a rövid frizura neked! Amúgy meg azt hiszem, jó művészi vénád van. Ki kell aknázni!  Jó, ha tudod, és nem hagyod abba egykori álmaidat. Mindig különleges kislány voltál. Te még leszel valaki, hidd el! Mindjárt itt a karácsony! Már alig két hét! Akkor elutazol a nagynénédhez?

  - Igen. Feltétlenül. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hol élt az én Janka nagymamám. De mennék is, mert este még randevúm van Marcival. Akkor itt hagyom a kéziratomat.

  - Jól van, kikísérlek. És hívj fel! Vagy, ha tudok valami eget riasztót, akkor kereslek majd a munkahelyeden.   Igyekszem gyorsan intézkedni! És vigyázz magadra!

   Érezhető szeretettel ölelt át, elbúcsúztunk, elindultam a domboldali lépcsőn, még visszafordultam egyszer. Mosolyát láttam és megnyugodva indultam egy belvárosi presszó felé, ahol Marcival volt találkozóm.

 

4

 

   - Kicsit késtem – mondtam és levetettem a kabátom, megcsókoltam Marcit, majd vele szemben leültem a kerek barna tonett székre. Egy narancslét kértem.  

   - Hol voltál tulajdonképpen? Újabban nagyon titokzatos vagy.  Most szokatlanul nyugodtnak látszol.

    - Márta néninél voltam.  Otthon kicsit. Én csak így mondom. Te nem tudhatod, mert van otthonod. Hosszan beszélgettünk. Szeretem őt. Sokat kaptam tőle.

    - Tényleg nem tudom. Hála Isten, hogy van otthonom. Rólam is szó esett? –  nézett rám kíváncsian, miközben kicsit hátradőlt a székén.

    - Nem hazudok. Rólad is. De csak úgy közbevetőleg. Csak éppen elmondtam, hogy van valakim. Bővebben nem beszéltem rólad.

    - Na, jó, nem faggatlak. Akkor? Utazol karácsonykor?

    - Én kérdezem. Eljössz velem? Vagy muszáj a szüleiddel lenned, akiket nem is ismerek?

    - Most ez szemrehányás? Majd idővel bemutatlak nekik. Nyugodj meg! Ők másképp gondolkodnak, de a szüleim. Nem tudok veled utazni, mert egyrészt otthon vagyok karácsonyeste a családom körében, aztán utána meg néhány vizsgám lesz.  Az embernek, ha van otthona, ott szokások alakulnak ki és ne haragudj! De majd egyszer máskor elmegyek veled. Te itthon leszel már szilveszterre?

     Hallgattam, nem esett jól néhány mondata és nem tudom miért, de úgy éreztem, valami eddig nem érzett űr tátong közöttünk.

    - Kérdeztem valamit te gyönyörű szeműm! – mondta és megfogta a kezemet, egész közel hajolt hozzám és az én szívem ekkor szerelmesen összefacsarodott.

   - Szilveszterre?  Itthon leszek.  De az még messze van - majd hirtelen Márta néni lakásáról beszéltem, arról, hogy én is hasonlóban szeretnék élni és a lakáscsere gondolataimat ecseteltem neki.

   - Van valami pénzed? – nézett ekkor rám.

   - Valamennyi van. Igen. De nem biztos, hogy elég.

   -  És mondd csak? Miért nem megyünk el a testvéredhez, az ő pasija biztosan mozog olyan körökben, hogy tud segíteni. Mit gondolsz ő hogyan szerezte a lakását?   Ezek vagány, minden hájjal megkent emberek.

  - Gondolod, hogy én tisztességtelen dolgokba belemennék? Marci! Hát így ismersz te engem? És te eljönnél velem hozzájuk?

  - El. Sőt kíváncsivá tettél már rég. Azt mondtad, hogy a testvéred már nem a szakadt kurvák közé tartozik.  És akivel együtt él,  az felkarolta.

   -  Te is voltál már kurvával? – néztem rá rosszallóan.

   Elnevette magát, de mintha kissé zavarban lett volna – Nem szorultam rá. Egyébként is itt vagy nekem te, akivel szeretek együtt lenni.

   - Már azt hittem, hogy csak azért vagy velem...  De nekem nincs kedvem a velük való találkozásra!

   - A cél érdekében nem finnyáskodunk!  – mondta határozottan és ekkor felálltunk - Na, vegyük a kabátunkat és elmegyünk hozzájuk. Szerintem tudnak segíteni. Megnézzük mi az luxuslakás, ha egyszer annyira húzta a testvéred az orrát a te otthoni körülményeid miatt. De előbb telefonálj nekik! Nehogy rosszkor menjünk!

    Egy utcai telefonfülkéből felhívtam Enikőék számát, Imre, a testvérem pasija vette fel a telefont, készséges volt, így aztán Marcival, villamossal elindultunk a hatodik kerület egyik nagy háromemeletes bérházába. Enikő fogadott az ajtóban, szokásához híven erősen ki volt festve, haja kócosan feltűzve, egy pongyola volt rajta.

- Nahát! Nem gondoltam, hogy egyszer eljössz hozzám! - Gyere, gyertek!  Szia, Enikő vagyok - a kezét nyújtotta Marci felé - Bori már beszélt rólad. Menjetek balra és tegyétek le a kabátotokat. Imre a nappaliban van.

    Miután letettük a kabátunkat, egy nagy csilláros, fehér bőrkanapés, két süppedő fotelos hatalmas nappaliba kerültünk. Imre felállt – kövérkés, kidolgozott izmú harmincas férfi volt – üdvözölt bennünket, majd különféle italokkal kínált.

    - Hát üljetek le! Ki - ki  igyon azt, amit akar. Enikő mindjárt hoz néhány szendvicset. Jó kis háziasszony lett belőle, nemcsak az ágyban jó. Persze ott kiváló!  – mondta röhögcsélve, majd hozzátette - bocs, de kiszaladt a számon. Gondolom te sem vagy más sógornő, hiszen ikrek vagytok! Persze ezt a barátod tudja! – kacsintva Marcira nézett.

  - Úgy, ahogy mondod – mondta könnyedén Marci – Szeretem a sógornődet! És nekem nagyon megfelel minden téren.

 - Na, jó! Csak vicceltem! - közben Enikő egy tálcán hozta a szendvicseket, majd leült Imre mellé.

 - Mi szél hozott Boris? Mert gondolom, hogy nem a két szép szememért jöttél? Bár jó lenne barátságban lenni most már. Mégiscsak a testvérem vagy!  – mondta Enikő kissé szemrehányóan.

  - Nem is tudom, hol kezdjem – zavarban voltam - Imre! Mindenekelőtt köszönöm az anyagiakat, amivel hozzájárultál a nagymama temetéséhez. Igazán nem gondoltam volna...

 - Nem-e? Miért? Mit gondolsz? A család az család.  Most, hogy gyerekünk lesz, főleg! Enikőt kikapartam a mélyből, megszerettem őt. Egész rendes háziasszony lett belőle. Meg most már családot akarok. Látjátok! Van pénzem! Három szobás lakás, berendezve, de majd megnézitek a lakás többi részét is. Sikerült társulnom egy fickóval. Galériája van. Képekbe, hagyatékba fektetem a pénzem,  és régiség.  Most már lehet sok mindent csinálni, hogy végre megszabadultunk a szocializmustól. Hallom, hogy te festegetsz Bori. Készíts egypár képet és én eladom. Megegyezünk. Velem lehet tárgyalni.  És te? – fordult most Marci felé - Te mivel keresed a kenyered?

   - Én még semmivel. Most végzek a zeneművészetin. Hegedű szakon.

   - Remek! Akkor egy-egy kiállítást, ha szervezünk, mondjuk, te eljöhetnél zenélni. Nekem mindegy mit! Fizetünk érte. Szeretünk a társammal  hangulatot teremteni. Na?

  - Jaj, kösz, de én klasszikust játszom.

  - Na, és? Mit gondolsz, kik járnak egy-egy bemutatóra? Csupa sznob. Majd szólok, és ha gondolod, eljössz.

  -  Imre! A lényegre térek - szóltam most közbe, mert láttam, hogy Marci kínosan érzi magát – A lakásomat szeretném elcserélni valami szebbre. Talán te tudsz valakit, aki ráfizetéssel elfogadná az enyémet.

    Imre keresztbe tette lábát, karját a nyaka köré kulcsolta. -  Nem rossz gondolat. Én nem láttam a lakásodat, de akkor megnézném és ahhoz képest. Várj csak! Van egy ismerősöm, akinek pénz kellene, van egy három szobás lakása a hetedik kerület jobbik részén. Fel kellene újítani. Annyi.  Szép polgári méret. Központi fűtés. Mennyi pénzed van?

  - Az is tanácsi lakás? – kérdeztem.

  - Az. Még az. De mostanság meg lehet venni potom áron a tanácsi lakásokat. Sőt ajánlom is majd neked!

  - Tudom. Van pénzem. Éppen elég. Tudod, még ami összegyűlt. Enikőnek is volt...

  - Tudom. Végül is nem kell elárulnod az összeget, félre értés ne essék! Ebben a lakásban egyébként Enikő pénze  is benne van,  meg az üzletben is! Úgy kell szervezni, hogy maradjon is a pénzedből. Maradjon valami a felújításra is, meg esetleg megveszed majd.  Holnap mikor vagy otthon?

   - Hát délelőtt. Délutános vagyok.  Akkor jöhetnél.

   - Oké!  De ne legyél már olyan feszélyezett. Eljöhetnétek máskor is! Igaz mi egyszerűbb emberek vagyunk, de azért nem hülyék. És elég jól élünk. Miért ne segítenék? Már előbb is szólhattál volna!

  - Az én húgom, mert ugye először én bújtam elő anyám hasából – szólalt meg ekkor Enikő - és ezért mondom, hogy húgom, olyan kis szende, magába zárkózott lélek, pedig jó nő, nem igaz Imre? Ráadásul esze is van! És abban a nyomorlakásban képes élni!  

- Akkor mindent megbeszéltetek? – Marci az óráját nézte, láthatóan már indulni szeretett volna - Nem haragszotok, de lassan mennünk kéne, mindjárt tizenegy óra és nekem holnap korán kell kelnem.

  - Na, jó! Akkor holnap tíz körül ott vagyok Bori!  – mondta Imre az ajtóban, én pedig kényszeredetten, rokoni puszival búcsúztam tőlük.

     Amikor már a lakásomban voltunk és levetettem a kabátomat Marci magához húzott, átölelt.

    - Látod? Nem is olyan szörnyűséges emberek. Nem is olyan közönségesek. Istenem, hát ők azt az életet élik. De látod azért most már családot akarnak, és hát egész jó körülmények között élnek.

   - Na, persze! Jó a lakás elrendezése, de a berendezése nem az én ízlésem. Meg az egész dolog! Fogalmam sincs az életükről és őszintén szólva nagyon idegenek számomra.  Na, de mindegy. Túl bonyolult ez. Nem értheted.  Szerintem menjünk aludni, mert korán kelsz.

   Marci már az ágyamban várt, én még a fürdőszobának nevezett kis helységben tettem-vettem, majd visszatérve a szobába, hirtelen bebújtam  mellé.

 

5

 

   Marci kora reggel elment, órája volt. Én megreggeliztem, tettem-vettem a kicsi lakásomban, majd a megbeszélt időre megérkezett Imre, a testvérem barátja. Vagy most már élettársa? Nem egészen tudtam hová tenni az életformájukat. Nem is tudtam sokat róluk. Úgy üdvözölt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Arra gondoltam, hogy talán nem szívtelen gazember. Gyorsan végigjárta a lakásomat, majd leültettem és kávéval kínáltam.

   - Nem zavar, ha rágyújtok? – kérdezte és hosszan nézett rám.

   - Bár itt nem cigizik senki, jómagam meg egyenesen utálom a füstöt, de azért nyugodtan gyújts rá! Majd kiszellőztetek - mondtam neki teljes nyugalommal.

   Visszacsúsztatta cigijét az ezüst cigarettatárcájába.

   - Nem. Akkor a világért sem! – kezébe vette a kávéscsészét, kortyolt egyet, majd hátradőlt a nemrég vásárolt kényelmes fotelomban.

   - Hát! Ráférne erre a lakásra is egy nagy felújítás, meg a környék sem a legzsengébb, de talán van esély rá. Mondtam, hogy itt, ebben az esetben a pénz dominál. A cserelakás is le van pukkanva, de az elrendezése, a hely, ahol van, jó. El kellene jönnöd, megnézni. Persze, ha érdekel a dolog.

    Hirtelen zavart lettem. Nem értettem én az ilyen dolgokhoz. Nem foglalkoztam eddig ilyesmivel.

    - Nem is tudom. Lehet, hogy jó ez nekem, csak fel kellene újítani. Félek én belemenni minden kétes dologba.

   - Ne viccelj! Mindent hivatalosan intézünk, csak a pénz...  A fekete pénz megy stikában, köztetek... De ezt más is így csinálja. Ne izgulj, átverés nincs! Mit hezitálsz? Senki nem akar átverni, ne félj! Végül is a rokonom vagy Enikő révén, még ha nem is tartjátok nagyon a kapcsolatot. De biztosítalak most már normális életet él, élünk. Na, akkor érdekel? Esetleg el is viszlek most a lakásra, otthon van a srác. Már beszéltem vele. A nagymamája hagyta rá a lakást, de neki van másik lakása és mondom, pénz kell neki.

   - De hát mennyi? Azért én sem akarok teljesen pénz nélkül lenni.

   - Látva most ezt a lakást, én úgy négyszázezer különbözetre gondolok. Szerintem ennyiért belemegy. Te meg jól jársz vele, majd meglátod. Segítek neked a lakás felújításában, van némi ismeretségem és jóval olcsóbban megcsinálják neked majd azt a lakást. Na, gyere! Nézd meg! Ha még sem akarod, az a te dolgod! Be kell jelentened még valakit. Csak úgy megy... Tudsz valakit? Esetleg Marci? – nézett rám kérdőn, miközben felvettem kabátomat, bezártam az ajtót és elindultam vele a kocsijához.

  - Marcit? Nem, nem hiszem. Talán inkább a nagynéném, tudod a nagymama vidéki testvére. Úgyis megyek hozzá karácsonyra.

  - Na, ez nem rossz ötlet. Beszéld meg vele!

    A ház valóban jó helyen volt, nagy belső udvarban, fás park vette körül. Így még csendes is volt.  A lakás a háromemeletes bérház első emeletének egyik sarkában állt. Két nagyobb és egy kisebb szoba, közte egy hall, normálméretű konyha, külön WC, fürdő. De láthatóan évtizedek óta nem volt felújítva. Még egy pici erkély is volt hozzá. A fiatal férfi, aki a bérlő volt, hasonló kinézetű volt, mint Imre, láthatóan jól ismerték egymást. Ténferegtem a lakásban, tetszett a fekvése, a lakás beosztása, már láttam felújított állapotban, agyam lázasan dolgozott. Hirtelen döntöttem.

   - Nekem jó lenne, azt hiszem – fordultam az ismeretlen férfi felé. Maga nem akarja látni az enyémet? Akkor mindjárt az anyagiakat is megbeszélhetnénk.

    A két férfi egymásra nézett, majd Imre nagy hangon terelt bennünket ki a lakásból és indultunk ismét a kocsija felé, hogy visszavigyen bennünket a lakásomba. Szinte éreztem, hogy itt valóban pénzről van szó és ebben Imre keze is benne volt. Ötszáz ezer forint volt a végső szó. Márta nénire gondoltam, hogy az ő segítségét kérem majd, az ügy további bonyolítására. Előleget nem ígértem nekik. Határozott lettem és ügyvédre hivatkoztam. E nélkül nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni, pedig nagyon szeretett volna Imre ismerőse egy azonnali előleget. De azt gondoltam, akkor inkább lemondok a dologról. Féltem az átveréstől. Így aztán karácsony utánra beszéltem meg velük a továbbiakat.

   - Na, jó.  Óvatos vagy Bori. De nem baj! Igaz, Frici? Akkor szóban elrendeztük a dolgot. Fricinek kell a pénz, neked meg a lakás.

     A férfi bólogatott én meg hozzá tettem.

   - Hát, azért elég sok az összeg, nagyon sokat kell arra a lakásra költeni. Teljesen le van pukkanva. Nem lehetne egy kicsit faragni? – próbáltam alkudozni az idegen férfival.

     De a Fricinek nevezett férfi határozottan kitartott a kért pénz mellett, Imre meg csak azt hajtogatta, hogy jó helyen van, csendes és majd meglátom, hogy milyen szép lesz, ha felújítom.  A férfi  kezet nyújtott, Imre rokonian átölelt és elindultak a kocsihoz. Ennyiben maradtunk. Én az ajtóban állva néztem utánuk. Imre még visszaszólt.

   - Aztán, ha szilveszterkor kedvetek lenne, ha itthon leszel, eljöhetnétek hozzánk azzal a Marcival! Rendezek egy kis bulit! Na, csaó! Gondoljátok meg!

    Becsuktam az ajtót és gondolkodni kezdtem. Mégpedig a karácsonyon. Ránéztem az órámra. Hirtelen kiötlöttem, hogy veszek ki pénzt a bankból és elmegyek vásárolni.  Veszek valami ajándékot Mária néninek. Magamnak pedig egy telefont. Egy mobil telefont. Marcinak már kinéztem egy ajándék könyvet,  és egy szép sálat.

      Így aztán hamar eltelt a délelőtt. Épp, hogy beértem kettőre a fodrászüzletbe. Kolléganőm jelentőségteljesen nézett rám.

   - Üzeneted van. Egy nő és egy férfihang is keresett, ott a cetli az asztalodon - mutatott a térfelem felé. Odaléptem gyorsan, Márta és Marci keresett. Gyorsan átöltöztem, és először Márta nénit hívtam, aki nagyon jó híreket közölt velem. Majdnem elájultam a meglepetéstől. Elújságolta, hogy a mesekönyv kiadásának nagy az esélye. Elmondta, hogy mikor és hová kell ebben az ügyben mennem, kivel kell tárgyalnom. Először nem akartam elhinni, aztán amikor letettem a telefont, nem bírtam magamban tartani, pedig még nem voltam benne biztos, de elújságoltam Krisztának, a mellettem dolgozó nőnek.

   Kriszta nálamnál úgy tíz évvel volt idősebb, kedvelt engem. Most kitörő örömmel ölelt át.

  - Gratulálok! Tudtam, hogy te egy különös lány vagy!  Majd, ha dedikálsz, azért szólj nekem is! Képzeljék! – szólt most az üzletben lévő pár vendéghez – írónő lesz ebből a kis fodrász lányból. Megjelenik a könyve. Mi is a címe? - nézett rám büszkén.

    Teljesen zavarba hozott. Halkan mondtam:  - Na, ne! Nem kell a reklám! Még nyomdában sincs, csak terv még. De hát örültem és el kellett újságolnom. „ Hosszú az út hazáig” ez lesz majd a címe, ha igaz.  Egy gyerek vagy félig felnőtt mesekönyv.  De hagyjuk! Ha megengeded még telefonálok egyet   -  Visszamentem a telefonhoz és felhívtam Marcit.

  - Nos? Szia! Már otthon vagy? Kriszta mondta, hogy kerestél.

  - Igen. Kíváncsi vagyok, hogy mit intéztél? Lakásügyben.

  - Minden rendben. Remek hely, lepukkant lakás, de minden szép lesz, ha felújítom. Majd, karácsony után bonyolítom az ügyet.  És te? Nem gondoltad meg magadat?

  - Nem lehet édes Bori. Családi botrány lenne. De holnap estére van egy meglepetésem. Holnap este várnak a szüleim.  Bemutatlak nekik.  Jó neked az időpont?

   Hirtelen erős szívdobogást éreztem, meglepődtem nagyon.

 - Ez váratlanul ért Marci!   Olyan nagyon megleptél ezzel most!   És a testvéreidet is megismerem?

  -  Csak a mama és a papa lesz otthon.  Tudod az egyik testvérem külföldön él, lehet, hogy még nem is mondtam, Levente pedig a barátnőjénél lesz. Mondtam, hogy bemutatlak majd előbb-utóbb a szüleimnek.  Akkor holnap hétkor nálunk. Érted megyek.

     Kattant a telefon. Elérzékenyülten tettem le a kagylót, majd a helyemre baktattam. Beültettem a székbe az első vendégem. Kriszta meglökte az oldalam és halkan kérdezte.

   - Na, minden rendben? Marci volt?

   Rámosolyogtam  - Aha! Azt hiszem nagyon is rendben van minden. Mintha jobbra fordulna az életem. Talán így lesz Kriszta. De most már dolgozzunk! Majd otthon álmodozom tovább.

 

 

6

 

    Két nap múlva a munkahelyemről felhívtam a könyvkiadót, rendkívül kedves volt hozzám a főszerkesztő, és nagyon megnyugtató hangon beszélt velem. Jól estek dicsérő szavai. Annyira mesébe illő volt számomra az egész. Nem is értettem, hogy minden ilyen gyorsan zajlott.  Bár, azt tudtam, hogy Márta néni jó ismerőse a kiadó vezetője. De azt gondoltam, ha tehetségtelen alkotás lenne a mesekönyvem, akkor biztosan nem adnák ki a könyvet. Megbeszéltem vele az időpontot, a továbbiak megbeszélésére és a szerződés aláírására. Hirtelen önbizalmam lett. Jó kedvvel dolgoztam, majd kettőkor elindultam, hogy virágot, bort és valami különleges édességet vegyek, amit majd Marci szüleinek viszek ajándékba.

    Amikor hazaértem, gyorsan lefürödtem, hajat mostam. Belenéztem a tükörbe. Kissé sápadtnak tűntem. Elővettem a sminkkészletemet és széppé varázsoltam magamat. Enikőre gondoltam, a testvéremre. Arra, ha így látna biztosan meg lenne velem elégedve. Belebújtam a szürke kötött ruhámba, egy fekete széles övvel kiemeltem hosszú derekamat, fülembe két fekete klipszet tettem. Lábamra pedig az új, fekete velúr csizmámat húztam fel. Belenéztem most már a nagyszobában lévő tükörbe. Barna rövid hajam kissé lazábbra fésültem, fordultam jobbra - balra és megállapítottam, hogy talán mindig így kellene kinéznem. És ekkor berregni kezdett a csengő. Amikor kinyitottam az ajtót, Marci láthatóan meghökkent, még soha nem látott így engem.

   - Te jó ég!  De nagyon szép vagy! – belépett a kicsi előszobába, letette a kabátját, átölelt és érezhetően kívánt engem, de én most nem akartam ágyba menni. Túlságosan izgatott voltam a szülei miatt. Leültettem, és kezébe adtam az új telefonomat ,  kérésemre azt állítgatta, és közben magyarázott.

   - Jutalmat kaptál? Mi ez a telefon? De azért megkérdezhettél volna. Na, mindegy.

   - Most ezzel ne törődj! De mondd el szépen, érthetően, hogy melyik gomb mire jó. Gondoltam így veled is bármikor beszélhetek. Többek között azért is vettem. De figyelek – és figyeltem minden mondatára, ami a telefonnal volt kapcsolatos. Amikor a kezembe adta a készüléket, őt hívtam fel elsőnek próbaképpen. Aztán ő engemet. Közben nagyokat kacagtunk gyermekdednek tűnő játékunkon.

   - Na, miután mindennel készen vagyunk, indulhatunk! – Marci felállt és az előszoba felé indult.

   - Rendben! Várjál! Ezeket a kis dolgokat ajándékba viszem a szüleidnek, üres kézzel csak nem megyek!  Beleteszem őket ezekbe a kis dísztasakokba. Segítesz?

    Rám nézett mosolyogva.

  - Látom, izgulsz. Nagyon felkészültél.  Amúgy meg kocsival jöttem. Apa kocsijával. Így kényelmesebb lesz. Majd betesszük a csomagokat a hátsó ülésre.

    Beültem mellé a kocsiba és elindultunk Buda felé. Egy négylakásos, kertes társasház földszintjén laktak. Izgatottan vártam a pillanatot, hogy megismerjem édesanyját és édesapját. Azt gondoltam, ha Marci bemutat nekik, talán tényleg komolyan vesz engem és nem csak olyan futó kapcsolat vagyok számára. Már régóta vártam ezt a pillanatot.

    Marci kinyitotta a kertkaput, majd néhány lépcsőn felmentünk a bejárati ajtóhoz. Az édesapja nyitott ajtót.

   - Tessék befáradni! Kezet nyújtott, én szintén, bemutatkoztam, majd hirtelen a mögöttem álló Marcira néztem.

   - A kis csomagok, ott maradtak a kocsiban...

   - Bocsánat! Mindjárt jövök Apa, csak a kocsiban maradt valami! - és már szaladt is kifelé. Én pedig hagytam, hogy a jóvágású középkorú férfi levegye fekete kis kabátomat, éppen a csizmámat akartam lehúzni, de tétováztam. Ekkor lépett mellém Marci édesanyja.

  - Hagyd csak a lábadon. Nálunk nem szokás levenni a cipőt. Szervusz. Tegezz csak nyugodtan. Mariann néninek hívhatsz.

    Láthatóan villámgyorsan végigmért, aztán egy nagyobb szoba felé terelt. Közben elmagyarázta, hogy merre találom a fürdőszobát, WC-t. A sarokban lévő ülőgarnitúrához vezetett, ahol a dohányzó asztalon apró odakészített sütemények voltak és üres kávés, teás poharak, kis tányérok. Leültünk. Marci is megérkezett közben, odaadta a csomagokat, én pedig zavartan nyújtottam át a szüleinek, akik láthatóan meglepődtek, de bizonyára jónéven vették, hogy nem üres kézzel jöttem.  Marci is leült mellém.

   - Nos. Akkor ő lenne az én kedves kis barátnőm. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy megismerjétek.

   Az édesanyja furcsán elmosolyodott, a papája pedig egy kis süteményt rakott közben a tányérjára.

   -  Teát vagy kávét isztok? – kérdezte aztán az édesanyja.

   - Én teát kérnék inkább – válaszoltam, miközben egy-két süteményt tettem a kis tányéromra, és azon gondolkodtam hogyan is kezdjem a beszélgetést. Aztán hamar megoldódott a dilemmám, mert Marci édesanyja hirtelen kérdezősködni kezdett.

    - Nagyon csinos ez a ruhád, melyik butikban vetted?

    - Áruházban vettem, nem butikban. Egyedi darab volt és nagyon megtetszett.

    - Hát jól is áll magának. Persze ilyen csinos kislánynak minden jól áll. És mivel is foglalkozik?   – kérdezte ekkor Marci édesapja.

    Meglepődtem a kérdésen, mert azt gondoltam biztosan tudják rólam a lényeget. De azért udvariasan válaszoltam.

   - Azt hittem Marci mesélt már rólam. Fodrász vagyok. Két éve dolgozom. Érettségi után én ...

   - Fodrász vagy? És Hol? Nem, Marci semmit sem mesélt még rólad – nézett rám láthatóan csalódottan az édesanyja, persze igyekezett palástolni csalódását. Bizonyára valami diplomás lányt vártak. Hirtelen szörnyen éreztem magam. És ekkor Marci szólalt meg, mintha igazolni akarná, hogy én azért többet érek egy fodrászlánynál.

   - De Bori nagyon jól fest, rajzol, és nagyon tehetséges. Tudjátok ő nem tudott tovább tanulni, mivel a körülményei olyanok voltak.

   - Na és? A fodrász mesterség szép munka, ha valaki jól csinálja. Mint ahogy minden munkának van értéke, ha azt szívből végzik - mentett meg most váratlanul Marci édesapja. Bizonyára látta a bennem lezajló fájdalmat, zavartságot, kisebbségi érzést.

   -  Tudod, hogy én egyetemi tanár vagyok, a férjem pedig orvos. Természetesen mi örülünk, ha a fiam jól választ partnert magának, örülünk, ha jól megvagytok. Bár Marci még túl fiatal és hát te is. A másik fiam barátnője kezdő orvosnő, a lányunk pedig Amerikában tanul. És a szüleid?

   - Sajnálom, hogy Marci nem beszélt rólam semmit semmit. És fontos most ez? - megmakacsoltam magam egy pillanatra. Utáltam ezt a faggatózást. Ránéztem Marcira. Most nagyon haragudtam rá. Nem értettem, hogy miért hozott ide a szüleihez úgy, hogy semmit nem tudnak rólam. Gondoltam elterelem a szülei figyelmét.

   - Szép ez a lakás, és nagyon otthonos – mondtam a válasz helyett és ittam egy kortyot a teából.

   -  Úgy látod? – nézett rám Marci édesanyja, akit kissé ridegnek találtam -   Én tettem azzá. Egy nő dolga, hogy széppé tegye a környezetét. A férfi, aki kemény munkát végez mellettünk, megérdemli, hogy igazi otthonba jöjjön haza.  Aztán én azt gondolom a jó kapcsolat titka nem csak az ágy, de a hasonló szellemi képzettség sem árt.  Bocsánat, hogy ezt mondom. Nem is tudom, hogy Te Bori, majd hogy bírod, ha jövőre Marci Amerikában lesz. Te akkor mit csinálsz majd?  Ki tudod-e várni? És nem akarnál tovább tanulni esetleg? A szüleid nem szeretnék?   – nézett rám kissé hidegen és kérdőn.

     Nagyot csattant rajtam ez a mondat. Arról meg nem tudtam, hogy Marci Amerikába készül. Kérdőn néztem most rá, ő pedig zavartan kezdett el beszélni.

     - Nem tudja még Bori ezt a hírt. Csak karácsony után akartam neked elmondani – fordult ekkor felém - Ösztöndíj. Csak két év   – láttam Marci neheztelő szemét, ahogy az anyjára nézett most.

    - Bocsánat! Nem tudtam, hogy ez titok. Végül is a ti dolgotok -  az anyja előrehajolt, töltött magának teát, a férje motyogott valamit neki, miközben én halkan, de rosszallóan mondtam néhány szót Marcinak.

    - És te hol is laksz? A szüleiddel? - kérdezősködött ismét az anyja.

      Ekkor elhatároztam, hogy mindent elmondok. Először ránéztem Marcira, majd az anyjára. Azt gondoltam Marci egy gyáva alak, a szülei meg sznob alakok. Legalábbis az anyja.  Hát tudják meg, hogy a drágalátos szép kis fiúk kivel is osztozkodik az ágyban. Kihúztam magam, keresztbe tettem a lábam, kértem egy cigarettát, pedig még soha nem dohányoztam és elővettem az eddig nem létező színészi képességeimet. Fújtam egy füstöt, majd rákezdtem.

    - Akkor mesélek most magamról, mivel úgy látom, semmit sem tudnak rólam.  A nyolcadik kerület egyik gangos folyosóján van egy udvarra néző, kissé lepukkant lakás. A nagyanyámmal éltem ott, amíg meg nem halt. Egy hat négyzetméteres ablaktalan szobában. Most, hogy már egyedül élek, enyém a nagyszoba. Ablakom is van. Most fogom elcserélni egy remek három szobás polgári lakásra, mivel állami gondozásban éltem tizennyolc éves koromig, az összegyűjtött pénzemet erre az új lakásra fogom elkölteni.  Nem szépítem családi helyzetemet. Anyám kurva, és börtöntöltelék volt, nem tartom vele a kapcsolatot. Apámat nem ismerem, azaz nincs apám. A testvérem, az ikertestvérem az anyám életét élte, de most már, úgy tudom, hogy nem kurválkodik, várandós, felkarolta és szereti egy rendes férfi. Szerencséje volt, így neki már jól megy a sorsa. Ő nem tanult. Vele sem nagyon tartom a kapcsolatot. Egy nagynéném van, aki a Balatonhoz közel lakik, nagymama testvére, őt csak nemrégen ismertem meg, hozzá megyek karácsonyra. Jó tanuló voltam, de anyagilag nem volt lehetőségem, hogy tovább tanuljak, így csak a fodrász mesterséget tanultam ki. Eljárok egy önképzőkörbe, ahol festegetek.  Marcit ott ismertem meg és megszerettem. Hát ebbe a ronda, egyszerű, lepukkant kis lakásba, jár az Önök fia, ott bújik az ágyamba. Illetve csak bújt, mert most vége, elmegyek. Tudom, érzem, nem vagyok ebbe a családba való. Legalábbis Mariann néni ezt éreztette velem eddig.  És nem akarok tovább tanulni!  Különben is lehet, hogy sokkal többet olvastam, mint Marci! – ekkor ránéztem – Te pedig szégyelld magad, hogy engem ennek kitettél. Úgy látszik nem volt merszed elmesélni, hogy ki is a te választottad. Attól, hogy fodrász vagyok, hogy nehéz körülmények között nőttem fel, ember vagyok, és éles szemmel nézem a világot. Érzékenyebb vagyok az átlagnál. Szeretettel és tele várakozással jöttem ide, és őszintén szerettem a maguk fiát. De most elmegyek... Végleg elmegyek!  -  felálltam,  és elindultam az előszoba felé,  láttam a két szülő döbbent tekintetét, azt hiszem, amit elmondtam magamról egészen fejbe kólintotta őket. Marci idegesen makogott valamit, felállt és jött utánam, de én magamra kapkodtam a kabátom és rohanva indultam a kijárat felé.

   - De Bori! Én nem így akartam. Én erre nem is gondoltam.  Én, szeretlek. Várj!

   - A kapuban visszanéztem, egy pillanatra megálltam. Az ajtóban állt Marci és kérő volt a tekintete. De ez most nem hatott meg. Valami bezárult bennem.

   - Menj csak Amerikába!  És soha többé ne keress! Megértetted? – megfordultam. Bevágtam a kaput és rohantam lefelé a lejtős úton, tele bánattal, megbántással a szívemben. Most tudatosult bennem, hogy én egy senki vagyok. Egy porszem. Egy nyomorult apátlan, anyátlan nyomorúságos ember. Elkaptam egy taxit, és elkeseredésemben a testvérem lakására vitettem magam.

    Enikő szerencsémre egyedül volt otthon. Ahogy kinyitotta az ajtót látta rajtam a teljes felajzottságot. Levetettem a kabátom. És a nyakába borultam sírva.

    - Nagy baj lehet, ha idejöttél. Nyugodj már meg! Gyere az én szobámba! Imrus csak holnap jön haza. Vidéken van. Jaj, teljesen elkenődött a szemfestéked. Várj! Hozok egy kendőt, és szépen rendbe raklak. Ne bőgj már! De csörög a telefonod a táskádban. Neked van mobilod ? Hát miért nem mondtad? Na, idehozom...

   - Nem kell! Tudom, hogy Marci az. Nem akarok vele beszélni! Hagyd ott a telefont!

   - Szóval a pasiddal van a baj. Ő csinált valamit? Nem vagy éhes? Hozok egy tálcán valami finomságot...

     Nem válaszoltam. Kizokogtam magamat még néhány percig. Majd elcsendesedtem.

Enikő visszatért a szobába. Leült mellém.

   - Na, jó. Kicsit megnyugodtál, ugye? Gyere a fürdőszobába, tedd rendbe magad, aztán, ha akarod, elmeséled, hogy mi bánt.

     Bólogattam, majd a fürdőszobában lemostam a szétkent sminkem. Megtöröltem az arcom. Rendbe tettem kicsit magamat. Szétnéztem. Egy nagy csicsás fürdőszobát láttam körülöttem. Elmosolyogtam magam a látványon. Olyan groteszk volt hirtelen minden körülöttem. Visszamentem Enikőhöz.

   - Na? Hozzam be tálcán a kaját vagy kimegyünk a konyhába?

   - Nem vagyok éhes, de te csak egyél. Kimegyek veled a konyhába.

   - Hófehér konyhabútor, szép étkezőasztal. Tisztaság. Látom, mindened van. Boldogságod is? Egyáltalán tudod, hogy mi az? – néztem Enikőre, de már megbántam az utolsó mondatom.

   - Nekem ez a boldogság. És, ha sértegetni jöttél...  No, de te mindig is ilyen voltál.  Nagyra tartod magad, pedig lehetnénk jó testvérek...

   -  Nagyra? Ugyan!  Egy kis senki vagyok én is. Ahonnan jövök, ott szembesültem ezzel. Marci szülei nem rám vágynak, mint leendő menyükre... Mit akarok én ott?  Orvos apa, tanár anya, na és a testvérei is... Marci pedig amerikai ösztöndíjat kapott, erről nekem nem szólt.  Sunyított.

   - Náluk voltál? Megbántott valaki?  – nézett rám kérdőn Enikő.

   - Náluk. Az anyja nagyon megbántott.  Marci semmit sem mesélt rólam nekik, azt gondolták, hogy valami diplomás, előkelő, legalábbis értelmiségi család sarja vagyok. És én mindent elmondtam.

   -  Mindent? - nézett rám  nagyra nyílt szemekkel Enikő – anyámat is, a börtönt is, engem is?

   -  Miért? Talán tagadjam meg önmagamat? És hát én csak egy fodrász vagyok.

   - Na, és? Mit számít az? Te érettségiztél. Tehetségesen festesz. Jó fodrász vagy.  Imre is mondta. Sőt, azt gondolja, hogy talán még lehet belőled festő is. Látta néhány képedet, amikor nálad volt. Nem olyan buta ám, amilyennek képzeled. Ő is érettségizett. Csak elkallódott.  De most már sínen van az életünk. Rendes munkája van. Régiség boltunk van.

    - Jól van. hagyd! A cipész maradjon a kaptafánál! Valahogy végig se gondoltam Marci és az én kapcsolatom valóságosságát.

    - Szerintem ő szeret téged. A szüleit meg felejtsd el!

     - Nem! Nem!  Szégyellt rólam beszélni a szüleinek és most nagyon kínos helyzetbe hozott. Ez megbocsájthatatlan. Aztán elhallgatta előlem az amerikai ösztöndíját. Mit gondolsz, mi lesz két évig? Talál ott magának megfelelő partnert.  Én pedig... Hagyjuk! Ábránd volt a kitörésem...

    - Honnan akartál kitörni?

    - Nem érted? A szegénységből! Kicsit jobban, szebben élni, értelmesen, okosan. Írtam egy mesekönyvet, illusztráltam is... Ki fogják adni, tudod a Márta néni... Ő segített...  Megyek majd a kiadóhoz. Írni szeretnék a jövőben!  Persze lehet, hogy azért festegetek is mellette...

    Enikő letette a kenyerét, felállt, odajött hozzám, átölelt.

   - Hát ez fantasztikus! És még te vagy senki? Senki a te Marcid! Majd meglátod, hogy te egy híres, neves valaki leszel. Ő meg egy ismeretlen zenész.  Csak te olyan egyszerű és szerény vagy! Majd Imrus! Majd ő szervez.  Majd ő menedzsel.  Te leszel majd a kislányom keresztanyja is! És a te mesekönyved lesz az ő nagy ajándéka.  Büszkék leszünk rád!  Pasi meg van bőven! Majd jön egy másik szerelem! Tudom, hogy te szerelem nélkül nem jössz össze senkivel! Pedig most egy jó... Na, nem mondom, hogy mi segítene rajtad!  Csak ne búslakodj! Aludj itt! Van egy vendégszobánk. Pihend ki magad!

     Jól esett most Enikő össze-vissza mondatait hallgatni. Még, ha néha butaságokat is fecsegett. Kicsit anyámnak éreztem most magam mellett. Fáradt és összetört voltam. Jól esett a vigasza, anyáskodása.

    Lefürödtem és ezen az estén ott aludtam a testvérem által felajánlott vendégszobájában. Nehezen jött álom a szememre. Marci és a történtek jártak az agyamban.  Majd a nagymamámra és Mária nénire gondoltam. A gyerekkorom néhány szép pillanata bukkant elő a múltból. Azért akadt az is. Aztán a megjelenő könyvemről ábrándoztam. Majd Enikő számomra ismeretlen élete kavargott a fejemben. Arra gondoltam, hogy egyszer talán beszélgetnem kellene vele a múltról, az életéről. Hátha megértenék belőle valamit. Végül is a testvérem.

     

7

 

    Sikerült az elkövetkezendő héten mindent elintéznem. Fantasztikus élmény és izgalom volt számomra a könyvkiadóval beszélnem. Amikor kijöttem az utcára nem akartam elhinni, hogy ez velem történt. Fel is hívtam azonnal Márta nénit, aki úgy örült a hírnek, mintha csak róla szólt volna a történet.  Engem pedig nagyon feldobott. A lelkem Marci miatt összetört, de  az önbizalmam  visszajött. Közben készülődtem a nagy utazásra. Mármint arra, hogy felüljek a vonatra és egy szép karácsonyt töltsek Mária néninél, egy olyan helyen, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Egyben biztos voltam. Abban, hogy majd szeretet vesz körül, ami most nagyon hiányzott. Egy kis utazótáskába pakoltam néhány holmit, Mária néninek az ajándékot, egy szép meleg pongyolát.  Másnap reggelre volt vonatjegyem Kővágóörsig. Ott egy kocsi vár rám - írta Mária néni - egy ismerőse kijön értem az állomásra, mivel nincs mivel mennem a faluba, ami onnan nagyjából tíz kilométerre fekszik. Ahogy így pakoltam, előkerült a Marcinak vásárolt sál, és a könyv. Leültem és szomorúság bújt a lelkembe.  Néztem a sálat, a nyakam köré tekertem. Eszembe jutott, mint mondott előző nap Kriszti Marciról és valami szőke lányról, akivel együtt látta többször is. Csak azt nem értettem miért nem mesélt nekem erről már előbb.  Kopogást hallottam az ablakomon. Felnéztem és Marcit láttam kint állni a körfolyosón. Felálltam, sállal a nyakamban nyitottam ki az ajtót.

    - Szervusz. Miért jöttél? Mondtam, hogy nincs értelme. Köztünk vége mindennek Marci - mondtam neki halkan, de azért kezemmel intettem, hogy jöjjön utánam a szobába. Nem akartam, hogy esetleges vitánk a folyosón történjen.

    -  Eljöttem, mert így nem lehet elintézni a dolgokat. Tudom, anyám kicsit keményebb volt, de téged azért nem bántott. Nem is értem mi a bajod? - tétován dobta le magáról a kabátot és leült az egyik fotelba.

    - Nem érted? Tényleg nem mondott semmi bántót? Akkor a te füled nem jó vagy én vagyok túlérzékeny. Minden meglehet. De hagyjuk.  A legrosszabb az egészben, és ami nagyon bántott, hogy nekem kellett mesélnem magamról. A szüleid semmit sem tudtak rólam. Te gyáván elhallgattad, hogy én létezem és honnan is jövök valójában. Nem mintha olyan nagy szellemi különbség lenne közöttünk. Legfeljebb te jó és emberi körülmények között nőttél fel. Én pedig nagyon mélyről származom. Most már tudom.

    - És miért kellett úgy beszélned, mint egy eszementnek? – emelt hangon közbeszólt Marci és idegesen folytatta - Nem is fontos minden. Nem tartozik rájuk a te anyád és testvéred élete.  Olyan durván beszéltél, hogy alig ismertem rád. De mindegy. Azért én ragaszkodom hozzád. Apámnak például nagyon is tetszel...  - felállt, közeledett hozzám, hogy átöleljen, de én eltoltam magamtól.

   - Hagyjál Marci! Rájöttem, hogy nincs jövőnk. Te Amerikáról sem beszéltél, sunyin hallgattál. Mit gondolsz milyen jövő várna ránk? Semmilyen!  És te, semmit nem értettél meg belőlem. Aztán mi van a szőke lánnyal, akivel Kriszti kolléganőm látott néhányszor. Eddig nem akart beszélni erről, de tegnap látta, hogy teljesen pocsék állapotban vagyok, és mesélt valamit rólad és valami szőke csodáról...  Szóval kivel csalsz? - kérdeztem hirtelen elé állva, szinte kiabálva  - Tulajdonképpen mit akarsz te tőlem? – Marci láthatóan zavart lett.

   - Jobban tenné a fodrász kolléganőd, ha hülyeséget nem terjesztene. Nincs miről beszámolnom!  Szeretsz te még egyáltalán? – nézett rám kérdőn.

    - Szerelem? Szeretet. Tudod, hogy szerettelek. De mi nem élhetünk együtt soha, nekem pedig ez a kapcsolat így nem kell!  Ráadásul képtelen vagy az őszinteségre. Hallgatsz, mint a sír.

   - Most mit akarsz tudni? Egy lány, akivel csak úgy sétálgatni szoktam. Évfolyamtársam. Nem szabad sétálni az évfolyamtársammal?

   - Na, persze. Évfolyamtársad... Persze, az is meglehet...- néztem rá és láttam rajta, hogy most nem mond igazat.

  -  Nem jönnél velem Amerikába?

  -  Úristen! Minek kérdezel ilyeneket? Úgyis tudod, hogy ez lehetetlen. Miből élnénk? - néztem rá kérdőn.

   - Az ösztöndíjamból és esetleg te ott valamit dolgoznál, vagy azt mondtad van pénzed.

    - Pénzem? Az a lakásomra kell. Dolgoznék? Mit? Talán mosogatnék? Ne képzeld, hogy csak erre vagyok jó. Itthon talán nekem jövőm lesz – leültem a másik fotelba, most már higgadtan folytattam – legalábbis remélem. Még akkor is, ha én mélyről indulok. Nem úgy, mint te.  Kiadja egy kiadó a mesekönyvem, amit én illusztráltam. Ígéretesnek tartják. Nem is akartam én erről most beszélni, de értened kell, hogy én ott kint semmi lennék. Csak elpocsékolt idő lenne! Én írni, festeni, hajakat formálni akarok, és nem mosogatni vagy pincérkedni, érted?  Azt hiszem, te nem is gondolod ezt komolyan.  Majd a szőke , sétálós barátnő... Miért nem őt hívod?

   Láttam Marci arcán a meglepődést és valami eddig számomra ismeretlen fényt a szemében.

   - Könyv? Mesekönyv? És erről miért nem meséltél nekem? Azt pedig ne vesd a szememre, hogy én honnan indultam, erről én nem tehetek. Én soha nem bántottalak.  A szőke lányt pedig felejtsd el! Ha nagyon akarod tudni, ő csak egy futó  kapcsolat ... Volt...   Ha akarod tudni...

   -  Úgy? Tehát mégiscsak ágyba bújtál vele is? Nagyon szép, nem mondom! Nagyon elrontottál mindent. És most menj el! Hiábavaló ez a beszélgetés. Ráadásul nem vagy őszinte!

   - Nem megyek, nem megyek, mert szeretlek... – felállt és magához húzott, megcsókolt. És én, egy pillanatra megszédültem tőle. Aztán hirtelen kibontakoztam az öleléséből.

   - Hagyjál! Marci ez már soha nem lenne az, ami volt közöttünk!  Menj el, kérlek! Nekem melletted nincs jövőm! Neked sem mellettem. Még tanulnod kell, és számomra megbízhatatlan lettél. Egyébként is, elutazol majd nemsokára...

    Egy darabig csak nézett, majd hirtelen haraggal felvette a kabátját és elindult kifelé.

   - Nincs igazad. Semmiben. Ha szeretünk, akkor tudunk várni! De látom, hogy te nem akarsz már engem. Te mesterségesen felfújtál egy dolgot. Ugyan! Lehet, hogy igazad van, mi nem vagyunk egymáshoz valók. Akkor, sok sikert a könyvedhez!  – bevágta maga után az ajtót és elrohant. Én pedig ott maradtam megkövülten. Most tudatosult bennem, hogy talán örökre vége ennek a kapcsolatnak. Pedig még szerettem Marcit. De szavai megfagyasztották a szívem. Az eszem azt súgta, így kell döntenem. Szívem ugyan mást zakatolt, de mindhiába. Megbántottak méltóságomban és ezt nem tudtam megemészteni. Marci pedig, úgy éreztem, nem érti a lelkemet. Tovább akartam lépni és felejteni. Korán lefeküdtem, hánykolódtam jó ideig, aztán elaludtam.

 

 

8

 

    Másnap a vonatban volt időm emlékezni a rövid, de eseménydús múltamra. Ahogy a vonat kerekei kattogtak, úgy váltakoztak agyamban a különböző emlékképek. Hol anyám, hol nagyanyám, hol Enikő, hol a nevelőim arca jelent meg előttem, ezt kísérték fájdalmas vagy éppen kellemes események. Majd Marcira gondoltam, megismerkedésünkre, elválásunkra. Megingott bennem minden. A döntésem. Vajon jól tettem, hogy lemondtam róla? Aztán az anyja kutató szemét láttam előttem, a szellemi egyenlőtlenségre vonatkozó mondata csengett a fülembe. Ezt úgy fogtam fel, hogy én szellemileg alacsonyabb rendű lény vagyok, azaz buta, nem a fiához való nő, hogy ebből majd idővel problémák lesznek. De hát honnan tudta, hogy én mennyire vagyok tájékozott vagy tájékozatlan? Mennyire vagyok intelligens vagy sem? Különben is az intelligenciát nem lehet tanulni... Igaz, hogy nem volt diplomám, de olyan sokat olvastam, hogy úgy éreztem nincs Marci és köztem szellemi űr. Aztán az elképzelt szőke lányt láttam, ahogy Marcival nevetve sétálgatnak, ahogy ugyanúgy öleli azt a lányt, mint engemet. Ez a gondolat nagyon fájt. Elmélkedésemet a kalauz mondatai zavarták meg. Átadtam neki a jegyemet, majd kinéztem az ablakon. Örömmel fedeztem fel, hogy esni kezdett a hó.

      Amire az állomásra érkeztem már szép fehér volt minden. Kutatva álltam az állomás kijáratánál, amikor egy harminc körüli férfi szólított meg.

     -  Balogh János vagyok. Mária néni ismerőse. Nemde, Szalai Borbála?

     Kíváncsian fordultam a sűrű fekete göndörödő hajú férfi felé, nyugalmat sugárzó, mélyen ülő sötét szemébe néztem és a kezemet nyújtottam, hogy illendően bemutatkozzam.

     - De igen. Szalai Bori. Csak így. Mária néni nem jött magával?

     - Nem. De adja ide a táskáját, menjünk kifelé, nem messze áll a kocsim. Nem akartam, hogy Mária néni ebben a hóesésben fagyoskodjon feleslegesen. Otthon várja magát.

     Beültünk a kocsijába, beindította a motort és elindultunk egy számomra ismeretlen, de szép úton. Dombok, hegyek között kanyarogtunk.

    - Szép vidék, de leginkább nyáron – szólt a férfi, mert láthatta, hogy nagyon nézem a tájat – Majd megismeri a falut is, nem nagy, de szép a fekvése, történelmi vidék.Meddig marad?

    - Itt töltöm a karácsonyt és még az újesztendő első napját. Aztán megyek vissza.

    - Ó, hát az remek! Tudja, nekem a szüleim laknak itt, én Tapolcán dolgozom és élek. Állatorvos vagyok. Esetleg akkor találkozunk majd. Ha nem zavarom, átnézek valamelyik nap, de itt is vagyunk.

     Egy szép régi, tornácos ház előtt megállt a kocsijával. Szép fakerítés vette körül a házat.  Mária néni az autó hangjára már kis kabátban sietett felénk. Kikászálódtam az autóból, János fogta a táskámat, kérésemre sem adta a kezembe.

    - Hagyja csak! Majd én beviszem.

     Mária néni kinyitotta a kiskaput, öröm csillogott a szemében, szeretettel ölelt át.

    - Óh, édes szívem, már nagyon vártam ezt a pillanatot. Köszönöm János, hogy megtetted nekem ezt a szívességet. Tudod édes Borikám ő is a tanítványom volt valamikor. Itt laknak a szülei a második házban. Itt gyerekeskedett ez a füstös képű... - Beértünk a szép fehérre meszelt tornácra, itt letette a táskámat János egy kispadra. Akkor néztem meg jobban az arcát, valóban szokatlanul barna volt a bőre és fekete szemöldöke alatt fekete szempár mosolygott rám. Ahogy így elnéztem, kedvem lett volna lerajzolni őt.

    - Na, Mária néni, most felidézte a gyerekkoromat, mert sokan hívtak csak így akkoriban, hogy füstös... Pedig nem vagyok sem cigány, sem indiai. Apai ágon örököltem ezt az olajbőrt, ki tudja, honnan származunk. Talán egyszer majd felkutatom. De akkor én el is köszönök, magukra hagyom Mária nénit és Borikát. Tudom, hogy sok beszélni valójuk lesz.

    - Köszönöm János, hogy kijött értem. Kellemes volt az út - kezet nyújtottam felé, férfias meleg kézszorítást éreztem. Szép keze volt, hosszú, vékony ujjakkal.

   - Aztán átlátogass hozzám még egy finom körtepálinkára! – szólt a férfi után Mária néni, aki a kapuban hallva ezt visszafordult és csak annyit kiáltott vissza, hogy élni fog a meghívással.

     Abban a néhány napban, amit Mária néninél töltöttem egy nyugodt, egyszerű, de nagyon tiszta világ tárult a szemem elé. Mária néni három kis szobájából egy cserépkályhás kisebb szobában lakhattam. Régi szép bútorokkal volt berendezve az egész ház. Látszott rajta, hogy Mária néni ad a tisztaságra, szereti és megőrzi a régi dolgokat, de szinte minden fel volt újítva. A konyhája modern volt, a kornak megfelelő. Még a gáz is be volt vezetve. Az ablakok kisméretűek voltak, zsalugáterrel lehetett besötétíteni. A konyhából finom sült hús illata keveredett az édes tésztáéval.  Talán először éreztem életemben, hogy otthon vagyok.  Mária néni nem győzött válaszolni kérdéseimre. Érdekelt minden, ami vele és Janka mamával, a dédszüleimmel volt kapcsolatos.

   Korán sötétedett. Kinéztem az ablakomon. Két nagy fenyő állt a ház előtt, a barnára mázolt fakerítés mellett pedig mályva és nagyra nőtt, formázott bukszus bokrok voltak. Szinte ki sem láttam az utcára. Mária néni kopogott a barnára festett ajtómon.

    - Tessék csak jönni!  – megfordultam -  Kinéztem kicsit az ablakon. Olyan szép, otthonos ez a szoba, és egyáltalán, minden, minden, amit itt látok, Mária néni - odaléptem hozzá és átöleltem. Elsírtam magam, de ő is könnyezett.

   - Micsoda bolondság! Csak nem sírunk! Bár az öröm is hozhat elő könnyeket, igaz? Meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved, bár már szürkül, egy rövid kis sétára? Megmutatnám a szüleim házát is, a másik utcában van, a Fő úton. Az két szoba, régi búbos kemencével, igaz, hogy fel van újítva, mert nyáron néha kiadom, ha tudom. Ez a ház, ahol most lakom apám szüleinek az öröksége. Tudod ők malmosok voltak, kicsit módosabbak. Aztán amikor meghaltak, elég régen volt persze, már jó harminc éve, én ideköltöztem.

  - Menjünk Mária néni, felhúzom a hótaposómat, és még felveszek egy melegebb pulóvert, mert a kabátom csak divatos, de nem olyan meleg. Jól is fog esni egy kis séta.

   Elindultunk Mária nénivel , közben nézegettem a kis zegzugos pici utcákat, a szép hófedte kerteket és hallgattam Mária nénit, aki tanító nénis előadással elmondta nekem a falú rövid történetét.

     - Nem akarlak untatni, de azért mesélek néhány olyan dolgot, amit talán nem árt tudni erről a helyről. Gondolom, hogy nem nagyon hallottál róla.

    - Nem. Szinte semmit sem tudok. A térképet nézegettem csak. Jé! Milyen szép régi ház! – ez biztosan műemlék.

     - Hát igen.  Ez valóban az. Birkás pince és lakóház. 1763-ban épült. Eredetileg a Seller család tulajdona volt. De, biztosan feltűnik neked ezeken a régi házakon a népi építészeti hagyomány, a vastag falak itt homokkő és bazalt szerkezetű anyaggal vannak fugázva. Nézd csak meg a tetejüket, milyen különös ollós szerkezetűek, a nádazásuk meg Balaton felvidéki fonott stílusban készült. Tudod kislányom, ez a kis település a Káli-medence ékköve, a medence északi, a Boncsos tető, a fekete hegy, Sátorma-hegy által körbefont térségét foglalja el. Majd, ha elsétálsz esetleg a fekete hegyre onnan különlegesen szép a panoráma. Azt mondják, tudod, hogy itt süt legtöbbet a Nap, viszonylagos éghajlati védettsége is van. Persze vannak itt mocsaras területek is.

  - És honnan ered a falu neve? – kérdeztem és érdeklődve bámészkodtam a szürkületben.

  - Azt mondja a történet, hogy a falu nevének első fele attól a Szent Benedektől származik, akinek szerzetes fiai a legtöbbet tettek a Kál és Vérbulcsú ivadékok megmentéséért, s amelynek első templomát Szent Benedek tiszteletére emelték. Majd felmegyünk a templomba karácsonykor. Ez a római katolikus templom XVIII. századvégi újjáépítés. Eszterházy Károly egri püspök által foglalkoztatott Fellner Jakab építész tervei alapján történt mindez. A kora középkori templom maradványain épült új templom barokk stílusú. Freskóján a Káli népet térítő Szent Benedek-rendi szerzetes és Kál-vitéz látható.  A templom oldalán az első és második világháború áldozatainak tiszteletére készült emléktáblák láthatók. De majd ezt még megnézzük. Most már sötét van ehhez az úthoz. A hegyek oldalában az erdő alatt meg szőlők kezdődnek. Gondozott kis családi birtokok. Nagyon jó kis sétautak vezetnek pincétől pincéig, présháztól présházig.  Már márciusban fehér és rózsaszín virágpompában állnak a domboldalak, mert virágzik a szőlő között a mandula. Régi gyümölcse e vidéknek a mandula, és mint a bornak, úgy a mandulának is határozott, de jó ízt ad ezen a vulkáni tájon a föld és napfény. A legnagyobb ültetvény közel kétezer fával közvetlen a falu felett virít.  Na és a fő nevezetesség a kőtenger, mely egy gyógyító rezgésű Szent György vonalon fekszik, így gyógyerővel rendelkezik, azt mondják.  Itt kell töltened valahogy egy nyarat. Akkor az igazi itt minden. Bele fogsz szeretni! Én már nem tudnék máshol élni. De gyere, itt a kis ház. Itt élt Janka mama és én is, meg a te déd nagyszüleid.

     Egy zsúpfedeles kis ház udvarán találtam magam, egyszerű nyitott tornácos, nekem mesebeli kis ház ajtaja nyílt meg, amelynek kicsi udvara közepén hatalmas fűzfa állt. Sajnáltam, hogy márt teljesen sötét volt, de Mária néni felkapcsolta a tornác villanyát, beléptünk a téglás kis konyhába, majd az abból nyíló hajópadlós egyszerűen berendezett szobát csodáltam meg. Csupa egyszerű és praktikus bútor volt mindenütt. A tájházakban láttam eddig ilyet.  Mária néni pedig mesélt, mesélt ki hol aludt, hol írták a leckéiket, hol főzött az édesanyja, mutatta a gerendás mennyezetet, ahova akár a csizmát is fel lehetett akasztani.

   - Na, mit szólsz? Persze sötét van már, de majd visszajöhetünk még nappal is.

   - Nekem ez nagyon szép. Én csak múzeumokból ismerem mindezt. De ez nem múzeum, hanem valóság.  Meg vagyok hatva.  És Mária néni keze munkája mindenütt ott van.

   - Hát az igaz. Tudod, én itt a faluban néptáncot is vezettem, kultúresteket szerveztem a tanítás mellett, és bizony gyűjtöttem a régiségeket, azokat rendbe hozattam, és így lett belőle ez a régi otthon, no, meg a saját kis házam. Szerettem a gyerekeket, nyári népművészeti tábort is vezettem. De már fázol, látom. Milyen buta is vagyok, traktállak a magam régiségeivel. Menjünk, gyere! – bezárta az ajtót, én belekaroltam, vigyáztam nehogy hazafelé menet a csúszós, lejtős úton elessen véletlenül.

   Jó meleg volt a konyhában, levetettük kabátunkat, kezet mostam, majd Mária néni asztalhoz invitált. Segíteni akartam neki, de nem hagyott.

   -  Fehér damaszt asztalterítőt hozott, gyertyát gyújtott, forralt, fűszeres borral kínált, hideg sült húst, finom foszlós kenyeret adott és a saját keze által eltett ecetes paprikát rakta oda savanyúságnak.

   - Nagyon finom volt Mária néni! Bevallom, még soha ilyen szép és emberi körülmények között nem vacsoráztam. És olyan jó volt hallgatni Mária nénit.

   - Bár előbb hozott volna össze a sors. De Janka és én is konokak voltunk. Most már haragszom magamra nagyon. Sajnos visszacsinálni már semmit sem lehet. Örök lelkiismeret furdalásom lesz miatta. Azt hittem városi dáma lett. Aki már itt vidéken nem is érezné jól magát. Bár a szüleink halála után írtam neki, hogy jöjjön le, de nem válaszolt rá. Ki tudja miért nem? Talán szégyellte szegénykém a kudarcba fulladt életét, a lányát. Tényleg mi van velük? – kérdezte aztán kíváncsian.

   - Anyámról nem tudok semmit. Enikő pedig úgy tűnik, javulófélben van, vagy   életformát váltott? Nem tudom, hogy mit higgyek abból, amit legutóbb tapasztaltam, talán jóra fordul a sorsa - és ekkor részletesen elmeséltem a lakáscsere terveimet, Enikőék segítőkésznek tűnő hozzáállását, aztán hosszan beszéltem Marciról, a szüleivel való találkozásomról, a szakításunkról, a megjelenő mesekönyvemről, távolabbi terveimről.

  - Nahát! Nem is tudom, mit mondjak!  Azért vigyázz csak azzal a lakáscserével, meg a pénzeddel! Tudod, van egy mondás. Kutyából nem lesz szalonna. Bár igaz lenne most a testvéred esetében ennek az ellenkezője. De hát ez a Marci féle szakításod...  Azt gondolod, hogy végleges?  Nem sietted te ezt el? Bár, az is lehet, hogy mindkettőtöknek jobb lesz így. Persze ebbe én nem szólhatok bele, majd az élet helyre tesz mindent. És én téged nem féltelek. Nagyon büszke vagyok rád! Szóval mesekönyv...

   - Igen, és Mária néninek feltétlenül ott kell majd lenni, ha egyáltalán bemutatják valahol. De szeretnék egy vázlatot készíteni Mária néniről. Hoztam egy mappát, gondoltam, hátha kedvem lesz rajzolgatni. Holnap este karácsony, már alig várom. Hol lehet itt fát venni? – kérdeztem izgatottan, mivel itt el sem tudtam volna képzelni a karácsony estét egy gyönyörű karácsonyfa nélkül.

   - Ne izgasd magad, János majd hoz egyet holnap. Megígérte. Tudod nagyon jó fiú, mindig is kitűnt különös komolyságával a többi gyerek közül. De hát elrontotta ő is az életét. Korán elcsavarta egy lány a fejét, korán házasodtak, jött a gyerek és már két év után el is váltak. De nem is tudom, minek mondom én ezt neked. Tegyük el magunkat holnapra. Sütök finom rétest holnap, megmutatom hogyan csinálták régen. Aztán Jánost is meg téged is meg akarlak kínálni, te talán még nem is ettél igazi házi rétest.

  - Én nem, az biztos! Akkor valóban menjünk aludni, látom, Mária néninek van jó pár könyve, választok magamnak és én még azért olvasgatok kicsit. Átöleltem, bevonultam a jól befűtött szobámba, bebújtam a számomra eddig ismeretlen meleg és puha dunyha alá. Felkapcsoltam az ágyam mellett lévő kis villanyt, kinyitottam a könyvem, de hamar be is csuktam, mert elfogott az álom.

 

9

 

     Másnap nyolc körül keltem, Mária néni konyhájában már fortyogott a másnapi ebéd, mire a fürdőszobából a konyhába jutottam, a rétesek már három tepsiben terpeszkedtek. Én meg szégyenlősen szabadkoztam, hogy semmit sem segítettem, de Mária néni csak nevetett.

   - Ugyan már! Én már öreg vagyok és kidob az ágy hajnali ötkor. Mit tegyek? Felkelek és csinálom a dolgom. Most meg van is kiért, miért. Nem is tudod, hogy ez nekem most milyen nagy öröm! Ülj le, ott a kalács, kávé, vagy amit akarsz, egyél csak! Már sül egy tepsi rétes, akarok belőle küldeni János édesanyjának is, aki beteges szegény és nem nagyon tud már ilyesmit csinálni. Mert ez elég nagy munka, tudod?

    Ekkor kopogtak az ajtón, de szóra sem várva egy fekete vastag pulóverben, farmerban, vastag hótaposó csizmában János lépett a konyhába.

-   Nem zavarok? Kezüket csókolom! – a kezét dörzsölgette - Kutya hideg lett, de hál Isten nem locsogós lesz a karácsony!  Meghoztam a fát. Letettem a tornác végébe. Nem nézi meg Bori? – kérdőn nézett rám.

 - Éppen reggelizek, de talán üljön le! – felpattantam, majd Mária nénire néztem, aki csak biztatott a tekintetével – Egyen velem! Hozok valami tartalmasabbat.

  - No, az ám! – szólalt meg ekkor Mária néni, aki közben a sütőt nézegette.

  - Ülj le fiam!  Borikám, ott a szekrényben találsz kupicákat, én meg hozom a jó kis körtepálinkát. Koccintunk! És köszönjük a fát. Korán keltél... - nézett most  Jánosra, aki lassan leült az egyik fonott székre. Közben a csizmáját nézegette.

   - Egy papír kéne ide a talpam alá, mert ideolvad a hó.

   - Ugyan! Hagyd csak! Majd Borika feltörli. -  Mária a néni a pálinkás kis fehér üvegből töltött a három kupicába, majd mindhárman megemeltük a poharunkat. Koccintottunk.

   -  Na, csak nem magázódtok már, hiszen nem olyan nagy a korkülönbség és ezután úgyis többet fogtok találkozni. Tegeződjetek csak le!  - mondta aztán hirtelen Mária néni, majd töltött még egy kupicával. Én pedig zavartan vettem kezembe a poharat, és ahogy azt vidéken illik, végig csináltam a pertut ívó ceremóniát, ami a végén egy testvéri puszival zárult. Éreztem János erősen borostás arcát, láthatóan ezen a reggelen még nem borotválkozott.

   -  Na, így van ez jól. Szomszédok vagyunk vagy nem? – mondta nevetgélve Mária néni és kacsintott hozzá.

  - Hűha! - mondtam ekkor kissé zavartan - a fejembe szállt, nem vagyok én ehhez szokva. Akkor megnézhetem a fát, János?

  - Persze! Csak vegyél fel magadra kabátot, mert tényleg nagyon hideg van!  - kifelé indult,  én meg utána .

  - Mária néni nem nézi meg? - kérdeztem  visszafordulva .

  - Dehogyis! Én most itt sürgök-forgok, nézd csak meg te Borikám!

   János egy majd két méteres gyönyörű lucfenyőt forgatott a tornác végén - Na, milyen? Meg is faragtam. Csak kellene valami talp. Van?

  - Nagyon szép! Amíg ezt feldíszítem, eltelik kis idő. De örülök neki! Még soha életemben nem volt ekkora karácsonyfám! Talp? Várj! Mindjárt megkérdezem Mária nénit, hogy hol találom.

    A folyosó végén volt egy ajtó, ami egy kamrába vezetett, onnan hoztam ki a talpfát. János ügyesen beleállította, hoztam neki még egy éles bicskát, mivel még farigcsálnia kellett rajta.

   - Na, akkor kész. Hova vigyem? De most leveszem a csizmám- Fogta a fát és jött utánam a konyha felé, Mária néni elámult a fa nagyságán.

  - Hát ez nagyon szép fa! De kicsit nagy, hová is tehetnénk, talán a te mostani szobádba fér csak el Bori! Majd János bevisz egy kis alacsony asztalt, az is a kamrában van, adok rá egy fehér terítőt, tegyétek arra.

    Miután ezzel végeztünk, még elgyönyörködtem egy ideig a fában, János pedig kézbe vette a rétes csomagot, amit Mária néni az édesanyjának szánt.

  - Akkor én mennék. Nem zavarok.

  - Nem zavarsz fiam, én már majd készen vagyok mindennel. Bori segít kitakarítani, rendet tenni.  És te fiam mit csinálsz délelőtt?

  - Semmi különöset. Fát vágtam apámnak, aztán elmentem a fákért az erdőbe. Esetleg Bori nem volna kedved sétálni a környéken?

  - Tegnap Mária nénivel már sétáltunk kicsit, több mindent el is mesélt.

  - Ez igaz, de azért csak menjél! Van még mit megnézni. És János legalább úgy ismeri és tudja a falu történetét, mint én. Nem árt kicsit levegőzni sem.

És hát jobban megismeritek egymást, ha már szomszédok vagyunk.

    Éreztem, hogy Mária néni titokban össze akar hozni Jánossal. Pedig nekem ez eddig eszembe sem jutott. Szemrevaló, jóképű férfi volt, de még nagyon nem voltam én túl a Marci féle érzelmeimen. Persze azért elmentem Jánossal sétálni. Hiszen tudtam, ez semmire sem kötelez. És úgy gondoltam, János nem az a városi pasi, aki azért van most velem, mert le akar rohanni. Tulajdonképpen mindketten egyedül voltunk, ő már egy házasságon túl, én pedig még túl friss szakítási sebekkel a lelkemben. Bár János ezt akkor még nem tudhatta. Én már előnyben voltam vele szemben. Mária néni által valami keveset tudtam már róla. Ami talán nem is volt baj.

   Jó melegen felöltöztem, amikor egy félóra múlva értem jött. Elindultunk a falu nyugati határa felé, hosszú séta lett belőle. Közben ő is beszélt a faluról, régi emlékeit idézte, amikor Mária nénihez járt még iskolába. Beszélt a szüleiről, egyetemi éveiről, a munkájáról.  Magánéletéről szinte semmit. Aztán amikor már a híres Kőtengerhez értünk kissé tudományos magyarázatba kezdett.

 - Érdekel a hely története? Gondolom igen. Nos, valaha az itteni intenzív vulkánikus tevékenységet követően feltörő kovasavak, hévizek a laza homoküledékeket összecementálták, amit a szél, a csapadék, az erózió tovább formázott. A kövek nagysága és magassága meglepő ugye? Némelyik ház nagyságú, mások betöltenek egy egész szobát. Mintha óriás járt volna erre, aki rossz, vagy jó kedvében gigászi kődarabokat hajigált szerteszét.

      Botorkáltunk a kövek között, soha nem láttam ilyen számomra érdekes helyet. Valóban úgy éreztem, mintha valami mesebeli helyen járnék, ahogy János mesélte, az óriások egykori földjén. Mindjárt ki is pattant az agyamban egy történet. Elővettem a kis noteszomat, néhány skiccet rajzoltam emlékeztetőül és felírtam néhány dolgot, ami majd tudtam, hogy emlékeztetni fog a kipattant új mesémre.

    János megállt és érdeklődve figyelte, hogy mi a csudát rajzolgatok és írogatok, és csak nézte, ahogy szaladgálok a kőtengerben.

    - Mit csinálsz? Szabad megkérdeznem? – aztán lassan egy nagy kőtömb mellé sétált, ahol rajzolgattam.

      Hirtelen zavart lettem és eltettem a tollam és a kis füzetemet. A kezemet lehelgettem, mert hirtelen nagyon hidegnek éreztem.

 - Jaj, ne haragudj! Ez...  Tudod, ez olyan magán dolog... Nem szeretek erről beszélni...Csak úgy firkálgattam, illetve rajzolgattam, skicceket készítettem. Mária néni nem mondott rólam semmit?

     János ekkor hirtelen megfogta a két jéghideg kezemet, bedugta a kabátja alá a meleg hónalja alá. Ettől én egészen testközelbe kerültem vele. Egy fejjel volt magasabb, mint én. Ránéztem. Fekete szeme furcsa tűzben égett és én megijedtem, hirtelen kikaptam a kezem, megfordultam, kesztyűt húztam a kezemre.

  - Bocsánat. Csak meg akartam melegíteni a kezed és kíváncsiskodni sem akarok - mondta lehajtott fejjel, lábával egy kisebb követ rugdosott, mint akit sérelem ért.

  - Ne haragudj!  -  feléje fordultam  - Tényleg nem akartalak megbántani, de én... Én most vagyok túl egy fájdalmas kapcsolaton.  Hát azt hittem, hogy te... És ez nekem nem megy most... Én most nem tudok kapcsolatot teremteni. Egyébként pedig mesét szeretnék írni.  És most eszembe jutott egy majdani megírandó történet erről a tájról, a kövekről, és tudod, én festek, rajzolok is. Skicceket készítettem.

    Kihúzta magát, közelebb lépett, felemelte az állam, rám nézett, egy gyermeki csókot adott a számra, majd belém karolt és elindultunk hazafelé.

   - Nem volt szándékomban semmi rosszat tenni. Értelek. Szóval te egy festő, írónő...

   - Jaj, nem! Én fodrász vagyok. De képzőművészeti gimiben végeztem. Szeretek festeni, rajzolgatni, állítólag tehetséges is vagyok. Majd egyszer mutatok néhány képet talán.  És írtam egy mesekönyvet, rajzoltam hozzá, most lett egy kiadóm. Megjelenik majd a könyv... Ennyi. Az igazság, hogy szeretnék rendszeresen mesekönyveteket írni, amit én illusztrálok.  Minden a jövő titka még. Azt is tudom, hogy még nagyon fiatal vagyok.  De most örülök, hogy itt vagyok és...

    - Hát ez nagyszerű dolog. Én nem sokat tudtam rólad. Megleptél! De örülök, hogy az vagy, aki. Én pedig egyedül élek már régóta, legalábbis komoly kapcsolatom nincs. Mária néni nem mesélt rólam? – nézett rám kérdőn.

- De igen. Illetve annyit mondott csak, hogy elváltál, hogy korán nősültél. Biztosan nem sikerült a házasságod.

  - Hát igen. Ez így igaz. Még nem fejeztem be az egyetemet, akkor házasodtunk össze.  Igazából jött a kislány, nem akartam cserbenhagyni a barátnőmet. Azt hiszem, nem igazán egy húron pendültünk, azaz nem voltunk egymáshoz valók. Sajnos a kislányomat is csak ritkán láthatom, mivel Miskolcra költözött a volt feleségem. Ott tanár az egyetemen. Így csak néhány napra találkozhatom időnként vele. Majd karácsony másnapján felutazom Pestre, ott lesznek a nagyszülőknél, akkor láthatom. Aztán jövök vissza. Nyáron két hetet szokott nálam lenni.  Pocsék szülő vagyok így.

   - Ez szomorú történet. Jól tudom, hogy mit jelent.  Én is apa nélkül, de még anya nélkül is. Szóval a nagymamám, Mária néni testvére nevelt, de voltam állami gondozott is. Egyszerű lány vagyok. Majd mesélek egyszer magamról, ha érdekel – néztem most szomorú emlékeimmel a szívemben erre a láthatóan magányos férfira, aki éreztem, hogy többet érez irántam, mint kellene.

   - Igen, nagyon is érdekel.  Meglepő, amit most mondtál. A másik dolog meg... Őszinte leszek hozzád. Tudom, hogy te semmit sem érzel irántam, de én... Ne félj, nem leszek tolakodó. Ha jobban megismerjük egymást, és esetleg már túl leszel a mostani fájdalmadon hátha... Persze, ha te, akkor sem tudsz közelebb kerülni hozzám fájni fog, már most megmondom. De nyugodtan megmondhatod. Legfeljebb jó barátod próbálok lenni. Persze, ha te is akarod.

     Ahogy ezt elmondta, éreztem, hogy egy tiszta érzelmű érett férfival kerültem most szembe. Sajnáltam, de nem tehettem mást, mint az igazat mondani neki.

  - Nem ígérhetek semmit János.

  - Nem is kell! Talán nem is kellett volna mindezt elmondanom, de kibukott belőlem... Mindegy!  Na, milyen volt ez a hely? – kérdezte tettetett vidámsággal.

   - Különös, nagyon különös.

   - Remélem, ha készen lesz a meséd, én leszek az első, aki elolvashatja. Ígérem, hogy szigorú kritikusod leszek. Örülök, hogy megismerhettelek. Ha visszajöttem Pestről, lenne kedved még egy szép kirándulást tenni velem? És esetleg szilveszterkor átmehetnék hozzátok?

    Néztem kutató szemét, gondolkodtam kicsit, aztán válaszoltam csak - Ha nincs jobb programod, mint Mária nénivel és velem tölteni az év utolsó napját... És hova akarsz velem kirándulni ebben a hóesésben? – kérdeztem tőle kissé vidámabban.

   -  Az úgy nevezett fekete-hegyre. Elmegyünk egy kilátóhoz és letekintünk a körülöttünk lévő tájra és majd elmondom, hogy hol is vagyunk. Igaz, hogy nyáron más a kép, de talán még arra is sort keríthetünk.  Na, de  induljunk!  Add a kezed! Csúszós az út, nem szeretném, ha kitörnéd a nyakadat! - gondolkodás nélkül a kezem után nyúlt, én pedig nem ellenkeztem.  Így ballagtunk hazáig kéz a kézben, mint két jó barát. Pontosan tudtam, hogy János szívében remény csillog. Azt, hogy az én szívem valaha is érez-e majd egyszer csak többet, mint barátságot iránta, ezen elgondolkodtam, de most, minden egy nagy kérdőjel volt előttem. Azért jó volt érezni a közelségét. Megnyugtató volt számomra határozottsága és kedvessége. Útközben nekem már az estén járt az eszem, a feldíszített fán, Mária nénin. Olyan lettem, mint egy gyermek. Tele voltam kíváncsisággal. Jóleső, boldog, családias szeretet költözött a szívembe. Mint a szivacs úgy szívtam magamba minden új élményt.

 

10

 

     Nem csalódtam. A karácsonyeste úgy telt el, ahogy elképzeltem. Bár csak ketten voltunk, de olyan szép karácsonyfánk lett, amilyen nekem még soha nem volt.  Gyertyafényes fehér abroszos dúsan terített asztal várt és Mária néni régi karácsonyi bakelit lemezei szóltak a szobámban lévő lemezjátszóról. Aranyozott, ezüstözött dió, és sok régi szép karácsonyfadísz volt a fán. Finom narancs, fenyő és fahéj illat keveredett a lakásban. Mária néni gyümölcskenyeret sütött én pedig nagy igyekezettel segítettem neki készíteni a habcsókot, a mézeskalács  formákat. Készítettem egy mézeskalács házikót is. Elég sokáig elbajlódtam vele, de Mária néni nagyon meg volt elégedve, amikor már kiszáradt és a karácsonyi asztalra tettem. Sokat mesélt közben a régi gyermekkori karácsonyokról, Janka mamáról, amit szívesen hallgattam.

    Aztán az éjféli misére Jánossal és a szüleivel együtt mentünk a kocsijával. Meglepődtem, amikor előtte bekopogott hozzánk. De Mária néni boldogan ültette le az ünnepi asztalhoz.  Kicsit már hosszúra megnőtt, homlokába hulló göndör hajfürtjeit babrálta, miközben készségesen leült és kóstolgatta a karácsonyi süteményeket. De nem maradt sokáig, hiszen nemsokára indulnunk kellett

   Jómagam nem voltam templomba járó, nem így neveltek. Azaz sehogy sem kerültem eddig kapcsolatba a hittel. Mária néni ajándéka egy biblia volt számomra és az édesanyja csontfedelű imakönyvét adta még nekem. Nagyon meghatódtam.

    A templom tele volt különböző korú emberekkel. A hittanos gyerekek előadták a kis Jézus születését. Kint hullt a hó, szinte mesébe illő volt számomra az est minden perce.

    Mária néni másnap használatba vette a puha, meleg barna köntöst, amit ajándékba vettem neki. Láthatóan örült neki.

   - No, ma én sem keltem korán – mondta, amikor együtt leültünk az asztalhoz reggelizni – és felvettem ezt a finom meleg köntöst. Had legyek ma én is úriasszony – mindketten elmosolyogtuk magunkat.

   - Szép volt a tegnap este Mária néni. És nagyon köszönök mindent.

    - Na, és János? – nézett rám kérdőn és kíváncsiskodva.

    - Nem értem – tettem az értetlent, pedig tudtam, hogy mit szeretne hallani.

    - Hát... Hogy sikerült a kirándulás? Nem is meséltél róla. De én láttam, a misén is, hogy sokszor keresett téged a tekintetével, tetszel neki. Én sejtem.

    - Igen?  Lehet. A kirándulás jól sikerült, hiszen mondtam, hogy gyönyörű volt a hely és már egy új mesetörténet is kipattant az agyamban.

    - Nem tetszik neked? – nézett rám fürkészve.

    - Mária néni. Én nem mondom, hogy nem jóképű, meg udvarias, kedves. De hát én még sokat gondolok Marcira, még ő él bennem, ha el akarom felejteni, akkor is.

   - Ó, istenem! Gondolhattam volna! Csak nem akarsz újra összejönni vele? Vagy igen?

   - Nem, nem akarok. Pedig láttam keresett a telefonomon. De kikapcsoltam a mobilomat. De nem tudom csak úgy lezárni. Aztán jött egy másik üzenet is, sajnos előbb haza kell utaznom, harmincadikán. Üzenetet írt a kolléganőm, hogy annyi a vendég, hogy nem bírja egyedül. Szóval muszáj mennem. Nagyon sajnálom! De jövök majd, ha már jobb idő lesz, tavasszal is pár napra, amikor lesz időm, mindig. Nagyon jó itt!  Pedig most tényleg nem ez volt a szándékom.

  - Nagyon sajnálom! Pedig milyen jó lett volna még pár napot itt lenned! Biztos, hogy nincs ebben valami susmus? Az a Marci biztosan veled akar szilveszterezni. Persze értem én, de Jánosra visszatérve... Jó fiú, csinos, szemrevaló férfi és egy új kapcsolat, egy új szerelem segíthet feledtetni a másikat, azt mondják. Én  ugyan nem annyira tudom ezt...

  - Mária néni! – néztem ekkor a nagynénémre nagyon komolyan – Én nem szoktam susmusolni. Ha Marcival akarnék lenni, azt is megmondanám. János szimpatikus és lehet, hogy tetszem neki, de én nem érzek iránta olyasmit. Nem tudom. De őszintén, nem is akarok most senkit. Nekem nagyon jó, hogy itt lehetek, aztán otthon vár a munka.

   - Rendben. Értettem kislányom. Örülök, hogy ilyen őszinte és szókimondó vagy. Azért lelki barátod csak lehet ez a fiú? Nem?

   - Hát... Amennyit mi a jövőben találkozunk.  Neki is megvan a magánélete biztosan.

  - Na, jó. Akkor harmincadikán elutazol? Meg kell beszélnem Jánossal, hogy vigyen majd ki a vasútra, különben hogy jutsz ki?

  - Hát busz az nincs? – kérdeztem kissé rezignáltan. Nem is értettem miért lettem hirtelen olyan nyugtalan.

  - Nagyon korán megy. Nem tudom, mikor van csatlakozás. De minek komplikálni, János szívesen megteszi.

  - Jól van, akkor majd én átnézek hozzájuk és megkérem, hogy vigyen ki az állomásra - Mária néni meglepetten hallgatott.

  - Majd mindjárt felöltözöm és átmegyek hozzájuk. Nem zavarok én ilyenkor? Nem ismerem az itteni szokásokat – kérdeztem.

   - Nyugodtan menj csak át úgy tíz körül. Akkor már nincs korán. És beszéld meg vele. Mi a csudának buszoznál, amikor van más lehetőség is. Ejnye, te lány! Csak ne a Janka sorsa érjen utol! - ezt már csak úgy az orra alatt mormolta, miközben én a mosogatóhoz vittem az edényeket.

   Jól felöltöztem, bár csak egy házat kellett megkerülnöm, de olyan hideg volt, hogy már pirosra csípett arccal  álltam a kapujukban. Hosszú, tornácos házuk volt, a virágoskertjüket nagy hó borította. Levertem az ajtó előtt lévő sarokkaparón a csizmámról a havat és bekopogtam az egyik ajtón. János apja nyitott ajtót. Olyan sötét bőrű volt, mint János, haja ősz, de láthatóan tőle örökölte fia a göndörséget. Jánossal ellentétben kék szeme volt.

    - Jó napot kívánok! – mondtam kissé zavartan – János itthon van?

    - Kerüljön beljebb. Telefonál éppen azon a mobilos készüléken. A szobájában van. Jöjjön, csak jöjjön ! - beléptem az előszobába, levetettem a kabátom. János édesapja felakasztotta a fogasra - Arankám, gyere!  A Mária néni kis rokona van itt.

    Előkerült az egyik szobából egy vékony, alacsony, feketeszemű asszony. Kendő volt a fején, mint a vidéki paraszt asszonyoknak.

   - Csókolom Aranka néni! Nem zavarok? Jánostól szeretnék szívességet kérni – gyorsan elhadartam jövetelem okát, de a két ember nem zavartatta magát, szívélyesen tessékelt a nagy konyha irányába. Leültettek egy hosszú padkára, és azonnal likőr, sütemény került elő. Hiába szabadkoztam, muszáj volt egyet koccintani és megkóstolni a fehér hold alakú süteményt.

   - Hát leányom te éppen olyan vagy, mint a Janka anyja. Nagyon hasonlítasz a fiatal korabeli arcára. Ugye, Aranka? – nézett a feleségére János bácsi.

  - Igen, igen. Már éppen beszélgettünk, hogy eddig miért nem jöttél Máriához? Aztán szegény Janka! Hallottuk, hogy mi lett vele, korán elment szegény.Te mivel foglalkozol ott Pesten? – kérdezte tőlem Aranka néni.

   - Én fodrász vagyok, de festegetek, rajzolok, képeket, és... - ekkor robbant be a konyhába János, láthatóan ideges volt. Láttam az arcán, hogy megleptem az ottlétemmel. Feldúlt állapotát igyekezett visszafogni, ahogy meglátott.

  - Szervusz, Bori!  De megleptél!  Leülök hozzátok. Akkor igyunk! De ne ilyen likőrséget édesapám! Valami jó kis szilvóriumot. Karácsony van, nagy ünnep. Édesanyám csak maradjon! Majd én hozok mindent!

   Pillanatok alatt ott voltak a kis poharak, a szilvapálinka. Én ugyan nagyon keveset ittam, de láttam, hogy János most tele van feszültséggel és azt próbálja a két kupica pálinkával leöblíteni.

   - Na, fiam! – nézett rá ijedt nagy fekete szemével az édesanyja - akkor mikor utazol? Mi van a mi kis Zsófikánkkal? Mink sose láthatjuk?

    János lehajtotta a fejét és nem válaszolt. Kezébe vett egy süteményt, nagyot harapott és csak ezután válaszolt az édesanyjának.

   - Majd megbeszéljük. Változott a program. Ne untassuk most Borit a mi ügyeinkkel! Na, milyen volt itt a karácsonyeste? – láthatóan kíváncsi volt a válaszomra.

  - Nem is tudom leírni neked János. Életem legszebb karácsonya volt! A világ legszebb helyén és hát Mária nénivel... Mint a mesében...

  - Látod, ennek örülök! Gondoltam, hogy így érzel majd! Nincs kedved egyet kirándulni? Elmegyünk kocsival egy darabig. Felviszlek a fekete-hegyre. Úgyis megígértem.

    A szüleire néztem, akik most csak hallgattak, nézték a fiúkat, majd rám pillantottak és szinte szégyenlősen lehajtották a fejüket, mint akik tudják, hogy nekik ebbe nincs beleszólásuk.

    - Menjünk! Csak majd be kell szólni Mária néninek, hogy tudjon róla merre tűntem el. Nincs valami dolga most Jánosnak? - kérdeztem a szülőket -  Mert mehetünk később is. De olyan szépen ragyog a Nap és annyit mesélt már erről a helyről, hogy kedvem lenne megnézni - tettem hozzá.

   De János már kabátban volt, a szülők meg noszogattak bennünket. A végén még én éreztem magamat kínosan. Beültünk a kocsijába, majd Mária néninek beszóltam, aki láthatóan boldogan engedett az utamra.

   Nem volt hosszú az út kocsival. Az út nagyobbik részét gyalog tettük meg. Aztán amikor felértünk a kilátóhoz csodaszép havas tájat láttam. János haja csillogott a napfényben, mintha megfeledkezett volna a bajáról, gondjáról, különböző irányokba forgatott és mesélt.

  -  Nos, ezt hívják fekete-hegynek. Ezt meg, ahol itt állunk, Eötvös Károly kilátónak, ez valamikor, talán az 50-es években, bazaltkőből épült, később ezt váltotta fel hetvennyolcban ez a vörösfenyőből készült kilátótorony. Ott láthatod a festői Káli-medencét, akár le is rajzolhatod, vagy megfestheted majd nyáron, aztán ott a Tapolca-medence tanú hegyei látszanak, arra van a Balaton, a Tihanyi félsziget és ott vannak a hegytető tavai is.

 - Hát ide tényleg vissza kell jönnöm. És mik ezek a tavak? – kérdőn néztem most Jánosra, aki boldogan mesélt tovább nekem.

   - Tudod, ezek a kicsiny, lefolyástalan mélyedések az úgynevezett kőtálak, vagy krátertavak. Ezek a mélyedések a bazaltláva-takaró kialakulásával egyidejűleg jöttek létre. A tavak többségét csak a nedves évszakban tölti ki víz és akkor is inkább csak sekély nádasokkal borított mocsarak, vagy lápok. Például a Bika-tó, Bonta-tó, Barkás-tó, Monostori-tó, Kálomis-tó, Kettős-tó. A Fekete-hegyről Szentbékálla felé vezető árok oldaláról a Bocskor-kúti forrás vize folyik le. Tőle délebbre a tavak alatt karsztosodó kőzetek repedésein átszivárgó víz, bővizű forrásként jut a felszínre, ez az Öreghegyi forrás, vagy kút. Persze ezt tényleg nyáron kell látnod. Remélem, hogy  visszajössz? – nézett most rám és kezébe vette az arcomat - Szép vagy és kedves. Sokat gondoltam rád tegnap este és ma reggel.    

    Zavartan hátrébb léptem. És a csizmámmal a földön lévő kicsi száraz faágat tologattam.

  - Ne hozz zavarba! Tudod, hogy... - hirtelen ránéztem - Csak azért mentem hozzátok, hogy egy szívességet kérjek! Sajnos harmincadikán haza kellene mennem, délre kell hazaérnem. Dolgoznom kell ugyanis. Rám telefonált a kolléganőm, nem hagyhatom cserben. Így elutazom, és ha a vonathoz ki tudnál vinni... Igazán megköszönném.

     Láthatóan felderült az arca.

  - Ez remek! Már teljesen kész voltam! De ez jó nekem! Mármint elviszlek kocsival. Na, mit szólsz hozzá? Úgyis mennem kellett volna! – mondta komollyá vált arccal.

  - Nem értem egészen, de, ha ez neked nem plusz kiadás vagy gond? – kíváncsian kutattam az arcán, vajon mitől lett hirtelen ilyen megkönnyebbült?

  - Hogy értsd! A volt feleségem telefonált, hogy harmincadika lenne neki jó a találkozásra, illetve másnap délelőtt, mert ő így döntött. Hogy miért?  - hirtelen düh borította el az arcát - Hát ez az én életem! Nem is tudom, miért csinálja ezt velem és a lányunkkal? Eh! De mindegy! Egyszóval úgyis fel kell utaznom... Így aztán nem gond. De menjünk visszafelé!  Add a kezed, ha a sors már így összehozott bennünket... Örülök, hogy még tovább a társaságodban lehetek.

 

11

 

    Harmincegyedikén már három óra felé járt az idő, amikor kis időhöz jutottam. Leültem az egyik üres székre, és csak bámultam kifelé az ablakon. Zenélt a mobilom, János keresett.

    -  Szervusz, Bori. Nem zavarlak most?

    - Szervusz. Nem. Éppen pihenek. A vendégem haja szárad, van egy kis szusszanásnyi időm. Na, hogy sikerült a találkozásod?

  - Ne is kérdezd! Persze öröm volt számomra, de azt hiszem ez így nem igazán megoldás. De inkább szóban.  Akkor? Este? Kitaláltál valami programot?

   - Nem. A testvérem telefonált, hogy menjek hozzájuk.  De hát én őket is alig ismerem, meg a társaságuk sem vonz. Ha gondolod, gyere ide értem, elmegyünk hozzám, veszünk valami enni-innivalót. Jó ez neked?

   - Ez igazán jó ötlet, valahogy nekem sincs kedvem nagy összejövetelen részt venni. A barátom, ahol aludtam ugyan rendez egy kis bulit, ha kedved lenne, esetleg oda elmehetünk. Vagy még van egy másik lehetőség is.

     - Hol lakik ?  - szóltam közbe.

    -  Zuglóban. Lenne kedved esetleg?

    - Nem tudom még. Mindenesetre gyere négyre értem.  Rendben? Akkor, szervusz, János.

    Krisztina is ücsörgött már, neki is csak egy vendége volt, kicsit közelebb jött hozzám.

    - Ki ez a János?  - kérdezte kutakodóan.

    - A nagynéném egyik szomszédjának a fia. Ott ismerkedtünk meg.  Ő hozott fel Pestre. Huszonkilenc éves, állatorvos, elvált, van egy kislánya. Őt jött Pestre meglátogatni. Nem is tudom. Azt hiszem, én neki nagyon tetszem, talán többet érez irántam, mint barátságot, de én még kínlódom kicsit Marci emlékével. Nekem ez nem olyan egyszerű. Enikő a testvérem biztosan nem csinálna ebből ügyet. De én más vagyok. Pedig nagyon jóképű, okos, és jóval érettebb Marcinál is. De nekem most olyan zavaros minden.

    - Nahát! Te akkor tiszta bolond vagy! Még mindig a Marci? Mondtam már, hogy milyen meghitten lófrált azzal a szőke lánnyal. Lehet, hogy kettős életet élt? Nem vetted te ezt észre? Na, nem azért, de ne gondold, hogy a férfiak szentek. Meg aztán ő még fiatal ahhoz, hogy lekösse magát. Ha már szakítottál vele, most miért hezitálsz? Ki kell próbálni!

    - Könnyű ezt mondani! De az érzelmek... Meg nem az a fajta vagyok.

    - Butaságot beszélsz! Mire jó, hogy boldogtalanul csak a Marcira gondolj, ha egyszer van egy új kapcsolatra lehetőséged. De te tudod! És ne haragudj, hogy beleszóltam a dolgaidba. Megyek és befejezem a munkám. Aztán összetakarítunk és menjünk, oké?

   - Jó, Kriszta. Semmi baj! Végül is lehet, hogy igazad van - válaszoltam neki töprengve.  Majd visszamentem a középkorú hölgyhöz, aki még rám várt. Miközben a haját fésültem, formáztam, egyfolytában Marcin járt az eszem, és  a szőke lányon. Azon töprengtem, én miért nem vettem észre semmit.  Aztán próbáltam visszaemlékezni az elmúlt félév eseményeire,  és lassan összeállt a kép. Valóban többször előfordult, hogy Marci hétvégeken nem ért rá, vagy éppen nem jött el a megbeszélt időpontra néhányszor. De hát ez engem akkor nem zavart. Ilyenkor rajzoltam, vagy olvastam.  Semmi rosszra nem gondoltam.  Igaz, hogy nagymama betegsége is lefoglalt. Valahogy most nagyon szerettem volna tudni a teljes igazságot. Majd Jánosra gondoltam. Magam előtt láttam kedves mosolyát. Nagyot sóhajtottam. A hölgy jókedvű volt, tetszett neki a frizura, amit szilveszter estére kreáltam neki. Megjutalmazott elég szép borravalóval. Ránéztem az órára. Már csak néhány perc volt négy óráig. Kriszta a maga környezetét rendbe tette és elsietett, mert várta már a férje. Így a zárás rám maradt. Gyors iramban összesöpörtem, rendet tettem az asztalomon, épp a kabátomhoz indultam, amikor János lépett be, csak egy fekete magas nyakú pulóver és zakó volt rajta. Köszönt és zavartan nézett körül.

   - Szervusz, János. Veszem a kabátomat máris – aztán körbemutattam - Hát, ez a munkahelyem. Pár hónapja maszek üzlet, Kriszti a tulajdonos és én maradtam mellette. Ketten vagyunk. Még egy manikűröst és egy kozmetikust szeretne, de ehhez nagyobb üzlet kell majd. Mehetünk. Bezárok, jó?

    János, ekkor kicsit közelebb lépett hozzám. Hátradugott kezét elővette és három szál piros rózsát nyújtott felém - Ezt neked hoztam.

    Meglepetten vettem kezembe a rózsákat, és ránéztem Jánosra, akinek a szemében félénk melegséget fedeztem fel. Rájöttem, hogy fél tőlem. Fél attól, hogy lehet egy olyan lépése, amitől én el fogom küldeni. Hirtelen elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen érzéketlen, miért bántom ezt a szegény embert? Váratlan puszit kapott tőlem, János pedig bátortalanul magához húzott kicsit, és végig simította az arcomat.

   -  Sokat gondoltam rád.  De, akkor gyere!  Menjünk! Itt a kocsim. Mondd, hogy hová.

     Beültem a kocsijába, nyugalom költözött a még nem is olyan régen zaklatott lelkembe, elmondtam az útvonalat, majd elindultunk a lakásom felé. Útközben jutott eszembe, hogy egy éjjel-nappal nyitva tartó üzletbe betérjünk, ahol vásároltunk némi élelmet és pezsgőt. Utána mondta csak, hogy van két jegye egy jó zenei koncertre. A barátja adta neki, mivel ők mentek volna, de közben más lett a program.

   - És ezt csak most mondod? - kérdeztem egészen felvillanyozva.  Már nagyon régen nem voltam sem koncerten, sem színházban - Ennél jobb programot nem is találhattál volna!

    Láthatóan megkönnyebbült, aztán amikor a házhoz értünk, kiszállva a kocsiból megkérdezte: - Felvihetem az utazó táskámat? Tudod, azt gondolom, itt nem lenne biztonságban. De már nem akarom zavarni Misit, a barátomat, elköszöntem tőle, gondoltam innen egyenesen megyek majd haza. Mesélted, hogy van egy kis szobád, esetleg ott elalhatok.

    Hirtelen megálltam, csak a három szál rózsa és a kis bevásárló szatyor volt a kezemben.

  - János! Csak természetes, hogy nem az utcán alszol! Hozz fel minden értékeset! Ne számíts valami előkelő lakásra! Mondtam, hogy hol lakom. Hát most láthatod.

     Kezébe vette a táskáját, becsukta a kocsiját és jött utánam.

  -  Bori! Egyre kérlek, hogy ne szabadkozz!  Mindenki jön valahonnan. Én is.

     Kinyitottam az ajtót. Levetettem a kabátomat, majd Jánosnak megmutattam az egész birodalmamat.

   - Neked kisebbségi komplexusod van Borikám! Nagyon otthonos, kedves a lakásod!  Az egy dolog, hogy nem a rózsadombon van.

     Zavartan álltam a szoba közepén, majd a rózsát vázába tettem, leültetem Jánost a kis dohányzó asztalhoz, egy könyv feküdt rajta. A kezébe vette. Beleolvasott. Közben én kávét hoztam mindkettőnknek. Leültem mellé a kanapéra.

    Mindketten szótlanul kavargattuk a kávénkat, majd kortyolgatni kezdtük.

  - Hétkor kezdődik az előadás? - törtem meg az érezhetően kínos csendet.

  - Nem. Kilenckor. Nem baj? – fordult hirtelen felém, és kicsit közelebb ült hozzám.

  - Az még jobb. Biztosan éhes vagy. Csinálok valami vacsorát.

  - Eszedbe ne jusson! Ott a virsli! Megfőzzük. Tudod mit? Te biztosan fürödni, öltözni, készülődni akarsz, addig én elkészítek mindent. Én hozzá vagyok szokva az egyedülléthez, az önkiszolgáláshoz. Nekem csak ez a szürke zakóm, meg egy fekete nadrágom és egy tiszta ingem van csak, a cipőm kicsit letörölgetem majd.

   Elgondolkodva figyeltem, ahogy gesztikulálva mondja a magáét. Néztem kissé megnőtt, göndörödő haját, görögös metszésű orrát és a szép hosszú ujjain állt meg a szemem. Volt valami különösen vonzó a kezében számomra. Szerettem volna megfogni, megsimogatni. De megfordultam és elindultam a fürdőszoba felé.

     Aztán amíg én lefürödtem, János ígéretéhez híven vacsorát készített. Vörös bort nyitott. Fürdőköpenyben, törülközőből készített turbánnal a fejemen ültem le az egyik hokedlira Jánossal szemben. Átnyúlt a tányérok fölött, és megsimogatta az arcomat.

  - Tessék! Jó étvágyat!  – nézett rám, mosolyogva – Milyen jó illatod van! Szép vagy! – égetett a szeme, ahogy rám nézett. Furcsa sistergést éreztem a levegőben. Csendben ettem, alig néztem rá. Majd zavartan felálltam.

     - Megyek és átöltözöm. Hagyj itt mindent! És menj te is fürödni. Lassan készülődni kell.

     Egyetlen fekete kisestélyim volt, egy arany nyakláncom kereszttel és egy kerek aranyfülbevalóm. Lábamra felhúztam a magas sarkú fekete alkalmi cipőmet, még érettségire kaptam a nagymamától. Amikor elkészültem, János már a kanapén ült, a könyvet olvasta, amit még Marcinak vettem, rám pillantott, felállt.

  - Ejha! De nagyon szép lettél!  És milyen gyönyörű, karcsú derekad van! Éreztem, hogy tekintetével átölel, de én szinte siettettem.

  - Menjünk János! Mert még utóbb itthon maradunk! – mondtam neki  aztán sejtelmesen.

  - Na és? Baj lenne? – nézett rám, miközben a kabátot rám segítette.

 - Nem, nem lenne baj! De most szórakozni szeretnék, zenét hallgatni. Megosztani veled ezt a szép maradandónak igérkező, felejthetetlen szilveszteri estét, még akkor is, ha csak barátian... – mondtam neki és miután kiléptünk a körfolyosóra, bezártam a lakás ajtaját.

  

 12

 

    Mivel a belvárosban laktam és ahová mentünk, nem volt túl messze hozzánk, gyalog mentünk. Jól esett az esti séta. Legalább kicsit beszélgethettünk.

   A koncertterem aulája tömve volt. A kabátunkat János a ruhatárhoz vitte, én meg addig nézelődtem egy oszlop mellett. Mit ad Isten, mintha a sors akarta volna bizonyítani Marci hűtlenségét, alig pár méterre tőlem bukkant fel egy hosszú hajú, szőke lánnyal, akiről Kriszti mesélt nekem.  Marci nem láthatott engem, mivel nekem háttal állt. A lány és ő fogták egymás kezét, Marci egy csókot lehelt a lány feje búbjára, valamit súgott a fülébe és láthatóan vidámak voltak. Hirtelen összeszorult a szívem, majd valami furcsa nehéz kő ült az egykori szerelmi érzésem helyére. Egy hideg kő, ami hirtelen kitörölte minden Marci iránti érzelmemet. Azt a keveset is, ami szép emléknek megmaradt. Most döbbentem rá, hogy ettől a pillanattól kezdve már van szerelmi múltam. Aztán Jánost kutattam a szememmel, aki már jött is felém. Belekaroltam és a keze után nyúltam. Meglepetten nézett rám. Valószínű nem értette a hozzá közeledő viselkedésemet. Marciék mellett mentünk el, aki rám nézett, majd Jánosra, láthatóan zavar ült az arcára. Nem köszönt, csak nézett hosszan, majd hirtelen elfordult. Én pedig egyre jobban simultam Jánoshoz, aki egy egyetemi emlékét idézte fel éppen. Szegény! Nem tudta, hogy mi játszódik le bennem, de azt gondoltam nincs értelme megemlíteni ezt a számomra kellemetlen pillanatot, minek rontsam el a jó hangulatát. Éreztem, hogy jól érzi magát velem. Nagyszerű este volt, élveztem a zenét.  Jánossal néha egymásra néztünk, aki egyszer csak kezet csókolt, és ezután egész előadás alatt összekulcsolt kézzel ültünk. Talán itt kezdtem felnőtt lenni. Itt éreztem magamat először nőnek, akit szeretnek, tisztelnek. Előadás után barangoltunk az utcán hömpölygő tömegben, mellettünk papírtrombiták szóltak, sípok, dobok hangja zengett a város szívében. Csillagszórók fénye lobbant időnként, mi pedig jó ideig hagytuk sodorni magunkat a többi újesztendőt ünneplő tömeggel. Talán már két óra is volt, amikorra haza kerültünk.

     János pezsgőt nyitott, én meg gyertyát gyújtottam. Csak egy nagyobb fenyőágam volt, azt utólag tettem egy nagyobb vázába, apró kis díszeket raktam rá, hogy mégis jelezzem magunknak az ünnepi hangulatot. Hiszen a szép karácsonyfám ott maradt Mária néninél. Sajnáltam, hogy nincs neki otthon telefonja, szívesen felhívtam volna, hogy boldog újévet kívánjak neki. Enikő jutott az eszembe, de gondoltam majd másnap megkeresem.

    Jánossal koccintottunk, belekortyoltunk az italunkba, majd poharunkat az asztalra tettük. Álltunk egymással szemben, zavart szótlanságban. Majd hirtelen megfogtam mindkét kezét és az arcomhoz tettem – Simogass vele! Olyan szép kezed van!

      Azt hiszem nagyon meglepődött. Először nézte a kezét, majd magához ölelt és simogatni kezdett. A fejem búbjától a talpamig. És azt hiszem az a szikra kipattant a szívemben, amire vártam eddig. Szép lassan vetette le rólam a ruháimat közben, majd az ágyhoz vitt. Olyan lassan és finoman szeretkezett velem, ahogyan csak egy szerelmes férfi tud. Ahogy hozzám ért, mintha lángra gyulladt volna a testem. Hagytam, hogy szeressen, hagytam, hogy a végén fáradt, izzadt vadmacskát varázsoljon belőlem. Most tudtam meg, hogy milyen a mindent elsöprő gyönyörű testi kapcsolat. Marcival soha nem éreztem ilyent. János, egyszerre volt gyengéd, egyszerre volt dúvad és minden. Szeretkezés után úgy bújtam hozzá, mint kismacska az anyjához.

   - Szeretlek Bori. Szeretlek! – össze-visszacsókolt – Ugye nem sajnálatból tetted?

    Nem mozdultam a kismacska pózomból, csak megcsókoltam puha szőrös mellét. Még szorosabban átöleltem. Úgy éreztem egymásra talált két test, és talán két lélek is. És félni kezdtem. Félni, hogy mi lesz majd a jövőnk. Persze erről nem beszéltem akkor Jánosnak. 

      Rámosolyogtam - Gyönyörű volt veled! Azt hiszem szeretni foglak János! Különös ajándékot kaptam tőled.

     Mindenesetre megleptél. Hova lett a barátság? Annyira távolságtartó voltál. Nem is értem.  Még most sem. Bár a barátom szerint nem kell a nőket érteni, de én más vagyok, én szeretem azt a nőt érteni, akit szeretek.

   - Majd megértesz. Most nem tudom elmondani mi történt velem. Talán azért annyit: megláttam a szép kezedet, a szemedbe néztem, és hirtelen kinyílt a szívem, vágyat éreztem, hogy megismerjem minden porcikádat, vágyat éreztem, hogy szeress, hogy érezzelek, hogy szeressenek. És megtörtént az a csoda, hogy közben örömet és jót akartam neked okozni. Olyant, amit csak annak akarunk adni, akit szeretünk. Olyan bonyolult.

   - Nem. Nem bonyolult. Értelek és azt is tudom, hogy még nem vagy egészen az enyém.

   - Honnan tudod? – néztem rá kérkedve.

   - Mert nem. Tudom. Mindegy. De boldog vagyok és van reményem, hogy egyszer, talán nem is olyan sokára eljön majd az idő, amikor feltétel nélkül szeretsz engem, ahogy én téged. A tested mindent adott, de tudom, hogy a lelked még kusza.

   -  Hagyd!  Most csak szép pillanatokat akarok! Sok nőd volt?

   - Miért érdekel? Kell erről beszélni? Volt annyi, hogy van tapasztalatom elég.

   - Akkor van félni valóm. Azt hiszem, te a hűtlenkedők közé tartozol és én azt nem bírnám ki.

   - Mindent kibír az ember! De nem tartozom a hűtlenkedők közé, ha tartozom valakihez. És egyébként is a férfiak nem születtek monogámnak, mint ti nők. Nehéz dolog. De van olyan eset, hogy talán megéri uralkodni a férfinak az esetleges kanos érzésein.  Nem bízol bennem? Már most nem?

     -  Bizalom. Bízni valakiben. Hát igen. Fontos dolog. Ahhoz, hogy megismerjük egymást sokszor és sokat kell együtt lennünk. Azért ez felejthetetlen szép este volt, nem?

      János rám nézett, és nagyon komoly lett a tekintete.

    -  Azt hiszem, ez a nap meghatározó a további életemre. Nem tudom, te mit gondolsz erről most. Igaz, hogy még alig ismerjük egymást, de egy biztos, hogy a testünk tökéletesen összejött és talán a lelkünk, a gondolkodásunk is.   Bár ezt még igazából csak sejtem. Bár, az ösztöneim nem szoktak csalni. Arra gondoltam...

      Nem tudta tovább folytatni, mert én megszólaltam, azonnal el akartam neki mondani a bennem lévő gondolataimat, érzéseimet.

   - Én pedig túl fiatal vagyok, azt hiszem. Nekem kevés a tapasztalatom, talán a műveltségemet is kellene gyarapítanom, de egy biztos, hogy jó veled János. Majd elmondom az életem és talán akkor megértesz. Túl sokat kellett foglalkoznom magammal, a környezetemmel, túl egyedül voltam, sok minden hiányzott az életemből. Főleg az anyám és a nem tudom ki apám. Gyerekkoromban mindig irigyeltem a játszótéren azokat a gyerekeket, akik a szüleikkel voltak kint.  Hiába volt Janka mama, ő nem tudta pótolni az anyámat. Amikor a szüleid körében láttalak karácsonykor, téged is irigyeltelek. Kedves szüleid vannak. És ott, Mária néninél éreztem először, mintha nekem is lenne családom. Na, mindegy... De az előbb nem fejezted be a gondolatodat. Közbeszóltam, bocsáss meg! Mire is gondoltál?

   - Arra, édes Bori, hogy szeretném, ha mindig a közelemben tudhatnálak. Maradhatok nálad még egy hetet? Annyira nincs most kedvem hazautazni. Beszélek az asszisztensnőmmel, hogy egy hétre még tegye ki a zárva táblát. Megtehetem. Tudod, magánzó vagyok Tapolcán. A szüleim vettek ott egy kis házat nekem. Kérlek, hogy mesélj el magadról mindent. Kezdelek érteni.  Mondd, te tudnál vidéken élni? – felkönyökölt és fekete szemével kutakodóan nézett rám.

  -  Én örülök, ha maradsz, bár én napközben dolgozom. Egyik nap délelőtt, a másik nap meg délután. De például milyen jó lenne, ha megnéznéd a lakást, amit kinéztem magamnak, tudod, amiről már beszéltem.

  - Akkor jó. Most megnyugodtam, de nem válaszoltál a kérdésemre

  - Nem, mert fogalmam sincs. De azt hiszem, ha már vidéken kellene élnem, akkor Mária néni kis házában tudom elképzelni az életem. Legalábbis ott, abban az álomszép, nagyon a szívemhez nőtt kicsi faluban. Közel hozzá város is van. De erre a kérdésedre most nem tudok válaszolni.

  - És valakiért, valakiért, akit szeretsz, esetleg megpróbálnád?

    Felültem, egy kispárnát tettem a hátam mögé, kezét a kezembe tettem.

  - Azt hiszem értem, hogy mit forgatsz a fejedben. Én azt mondom János, nagyon fiatal vagyok, szeretlek, jó veled, hiányozni fogsz, ha elmész, de találkozgatunk, nem? És majd minden kialakul. Még annyi mindent kell tudnunk  egymásról.

      János magához húzott, gyengéden megcsókolt – Látod? Nem is vagy te olyan túl fiatal! Legalábbis okosan és megfontoltan gondolkodsz.  Remélem őszinte vagy hozzám és nem elódázni akarsz valamit!

      Ahogy feküdtünk egymás mellett a félhomályban, János szeme megakadhatott a komód felett függő nagymamámról készített festményemről, mert hirtelen felült, majd kiszállt az ágyból és a képhez lépett.

     - Érdekes kép. Ő nem a nagymamád volt? Hasonlít Mária nénire. Nagyon kifejező kép. Talán te  festetted ?  – nézett rám kérdőn.

     -   Eltaláltad. Az én művem és valóban Janka nagymamámat próbáltam ábrázolni.

        Magam köré tekertem a takarót, Jánosnak pedig egy meleg plédet adtam, hogy csavarja bele magát.

   – De, ha már így nézelődsz, gyere utánam, megmutatom a többi képemet is, ha akarod. A kis szobában van még pár képem.  A mesterem azt mondja, nagyon jó vagyok portrékészítésben, de tovább szeretnék lépni, ehhez viszont próbálkoznom kellene és persze szakmai tanácsra is szükségem lenne. Van egy csomó könyvem, azokat tanulmányozom, olvasom. Hát majd, ha nem leszel itt, akkor ezzel töltöm a szabadidőmet. De gyere!  

     Jó pár portré volt az egyik falnak támasztva, és néhány akvarell kép.

    János érdeklődve nézegette őket, különösen Marci képén akadt meg a szeme.

   - Ez a fiú olyan, mintha téged nézne, szinte él, csak nem a... - kérdőn nézett rám.

   - Tedd vissza! Nem akarom most látni! Menjünk vissza! Csak meg akartam mutatni. Még jó, hogy sok mindent tanultam a képzőművészeti gimiben, nagy segítség most nekem.

     Visszafeküdtünk az ágyba, szorosan átöleltük egymást. Majd János féltékeny hangja szólalt meg.

   – Gondolsz még rá? Nagyon benned van még? Semmit sem tudtam segíteni? Amúgy jóképű fiú, csak fiatal még.

   -  Ugyan! Minek erről beszélni? Ne legyél féltékeny. Lezárult, amennyire lezárulhat egy kapcsolat ilyen rövid idő után.  Már érdektelen. Te pedig még nála is jobb képű vagy!

    -  Ugyan! Ne hozz zavarba! Amúgy szerintem tehetséges vagy, kár lenne nem kamatoztatni azt, ami benned van, és ne haragudj, hogy szóba hoztam a fiút, kicsit zavar. Féltékeny vagyok tényleg, úgy látszik... - mondta még válaszul, miközben még szorosabban átölelt, és a vágy egyre erősebb lett bennünk, hogy ismét elvesszünk egymásban.

 

 

13

 

   

      Új szakasza kezdődött meg az életemnek. Huszonegy éves koromra jóformán csak egy nagynéni személyében maradt támaszom. Enikőre nem tudhattam, hogy mennyire számíthatok. Anyámról pedig jóformán semmit sem tudtam. Volt egy állásom, volt egy kicsi lakásom, és voltak most már egyre erősödő vágyaim. János személyében pedig úgy éreztem rátaláltam az igazi szerelemre. Ahogy ezt egy huszonegy éves lány elképzeli. Jó, hogy így gondoltam és így éreztem, mert ez erőt adott nekem a további lépéseimhez. János eljött velem egyik délután a testvérem lakására, mindent elmondtam neki előre. Nem akartam senkit kellemetlen helyzetbe hozni.

    Érdekes módon Imre és János elég hamar szót értettek és kérésemre Imre elvitte Jánost a számomra kinézett lakásba. Addig én Enikővel beszélgettem.

     - Bori - nézett rám aztán erősen kifestett nagy barna szemével – ezt a pasit csípd meg! Milyen az ágyban? Biztos jó. Jóképű és biztos, hogy van mit a tejbe aprítania, szerintem jó életed lesz mellette. Szerintem ő egy rendes, megbízható férfi. Csak azt nem tudom, hogy akkor... Ha esetleg összeházasodnátok hol fogtok élni. Azt mondod, ő vidéken dolgozik. Na, de tényleg, milyen az ágyban?

     Zavarban voltam. Nem szoktam hozzá ehhez a stílushoz.

    - Enikő! Mit kérdezel ilyent! Szeretem őt és jó vele. Nekem ő igazi férfi. De a jövő az még odébb van.

   - Mit szégyenlősködsz. Fontos dolog a szeretkezés. Mi Imrével mindent csinálunk felszabadultan. El is várja! Meg aztán, ha nem lennék neki jó tán meg is csalna. Remélem, hogy így nem teszi. Feleségül vesz hivatalosan. De nem csinálunk nagy banzájt. Majd meghívlak benneteket azért. Lehetnél az egyik tanúm. Tudod, el akarom felejteni a kupis életemet. Nagyon fiatalon kerültem bele. Hiszen tudod. Először talán élveztem. De leginkább a szabadságot.  Aztán jöttek a különböző gusztustalan pasik.  Még rágondolni is rossz! Pocsék lakásokban, kocsikban... Némelyik pasinak el nem tudod képzelni, mit kellett tennem... Még szerencse, hogy jött Imrus, ő is egy kuncsaftom volt. Három éve ismertem meg. Amikor tizennyolc elmúltam és kikerültem a gondozásból ő hozott ki ebből a szörnyű helyzetből. Megsajnált és megszeretett. És hát elfogadott az előéletemmel. Ha ő nincs, talán még most is az utcasarkon rohadnék... A futtatóm és Imre összekaptak, kért egy csomó pénzt, de Imrusnak sikerült helyre tennie. Azóta tiszta vagyok és csak neki élek. Hát ezért mondom, hogy kösd magadhoz ezt a pasit.

    - Csak hallgatlak Enikő.  Soha nem értettem, hogy tudod csinálni azt az alantas életet. Azt hittem eddig, hogy Imre futtatott.

    - Dehogy! De nem szereti, ha az előéletemről beszélek. Ő eleget keres, nekem nem kell szerencsére dolgoznom.  Igaz, hogy nem is értek semmihez. Neked jó. Neked szakmád van, festesz, írsz, te okos vagy. Ha szex tanács kell, azért csak gyere hozzám! - elnevette magát.

   - Köszönöm, de boldogulok a természetes ösztöneimmel, azt hiszem. Anyánkkal mi van? Ha már így beszélgetünk.

    - A legutolsó hírem, hogy összeállt valami cigány pasival, a Nyírségben lakik. Gyereke lesz. Már kért tőlem pénzt, de Imre nem ad neki. Igazából haragszik rá, én pedig sajnálom azért őt.

   - Nekem nincsenek érzelmeim iránta. Legfeljebb haragszom rá. Ha végig gondolom, hogy mit tett velünk és Janka mamával. Inkább szégyellem...

   - Hát valahol igazad van, de mégis csak az anyánk, nem?

  - Nekem nem. Nekem Janka mama volt valahol az anyám helyett anyám. De hagyjuk! És te mikor is szülsz?

   - Majd áprilisban. Még semmit nem érzek. Nem érzem az anyai érzéseket. De azért várom a kislányomat, mert az lesz. Vivien lesz a neve.

   - Anyai érzések? És Vivien? Miért? Magyar név nincs?  Hát remélem, megpróbálsz majd jó anya lenni. Én biztosan az lennék. Okulva a saját sorsunkból, nem is szabad másképp gondolkodnod.

   - Igyekszem majd. Imre miatt is. A Vivien tetszik nekem. Mindegy.  És te nem akarsz gyereket? Látod, azzal biztosan megfognád Jánost!

   - Nem gyerekkel akarom megfogni. Fiatal vagyok hozzá, képezni akarom magamat.  Jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Indítanak ott egy egyéves tanfolyamot, ahol tanulhatok. És van több ilyen továbbképzési lehetőség is.  Aztán majd jön a könyvem, a fejemben meg egy új mese bimbózik.

  - Neked aztán vannak terveid. Ikrek vagyunk, és mégis mennyire különbözünk! Aztán a jövőtök?  És Jánossal hogyan lesz? Nem nagyon megy a kapcsolat, ha így külön lesztek. Meg fog csalni.  Egy férfi nem tud hetekig nő nélkül lenni. Ő pedig nagyon is jóképű férfi. Mi lesz, ha így történik?

  - Rossz ezt hallanom! Nem akarok most előre tervezni. Remélem János nem fog megcsalni és igyekszem majd úgy alakítani, hogy hetente találkozzunk.

   Ekkor kulcszörgést hallottunk, János és Imre jöttek a nappaliba, leültek a kanapéra.

   - Nagyon jó kis lakás, jó helyen van, nagy parkos udvar kellős közepén, nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen ház a belvárosban. Közel van az én egyetememhez. Felhívtam egy ügyvéd ismerősömet, aki elintézi neked az összes bonyolítást. Majd odaadom a számát Bori - mondta János – ekkor megszólalt a mobilja, elnézést kért és átment a másik szobába, ott beszélt hosszan. Amikor visszajött, mintha bosszús lett volna, ismertem az arcát már. De nem kérdeztem ki telefonált és mit telefonált.

  -  Na, hallom kiadják a könyvedet Bori! – mondta Imre – és a festészet? Mondtam, biztosítok kiállítási helyet, ha éppen kell.

  -  Majd egyszer, ha már úgy gondolom Imre. És lesznek olyan képeim, amik megállják a helyüket. Éppen most meséltem Enikőnek, hogy beiratkozom a Képzőművészeti Főiskola egy éves tanfolyamára. Keresztféléves és január közepén indul.

  - Na, az jó. De hogy bírod majd a munkád mellett? – kérdezte a fejét ingatva Imre.

  - Eddig ezt nem is mondtad nekem - nézett rám kissé kedveszegetten János.

  - Ma kaptam meg az értesítést. Baj? Ne félj, hétvégén nem leszek mindig foglalt.

  - Jól van, nem is azért mondtam. Majd megoldjuk a találkozásainkat, igaz?

  - Gyerekek! – szólt Enikő és felállt – gyertek a konyhába, nagyon jó kis töltött káposztát főztem. 

    Vacsora után még egy ideig beszélgettünk, aztán rövid idő után elköszöntünk, Jánossal még egy jó filmet szerettünk volna megnézni.

 

14

 

    Nehéz volt az elválás részemről. Talán János részéről is. Mindenesetre megígérte, hogy minden nap felhív majd. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy amikor csak tudunk, felváltva utazgatunk egymáshoz. Hát így indultunk neki a közös életnek. Ha ezt a távkapcsolatot annak lehet nevezni.

     Múltak a napok, a hónapok és nagy változásokon mentem át. Elcseréltem a lakást, Mária néni feljött hozzám, segített a lakás felújításában, amíg én nem voltam otthon ő felügyelt mindenre. Szép összeget adott ajándékba. Minden kis megtakarított pénzét hozzáadta a maradék pénzemhez. Segített vásárolni is. Láthatóan örült a Jánossal kialakult kapcsolatomnak. János is beszállt egy kis összeggel a lakás berendezésébe.

    Ha együtt voltunk, múzeumba, moziba, színházba jártunk. Mesélt az állatokról, beszélgettünk a kialakult politikai helyzetről. Sok mindent elmagyarázott, amihez talán még túl fiatal és járatlan voltam. Nagy zeneszerető volt, általa ismerkedtem meg a komoly zenével, a jazzel is. Összevásárolt nekem egy csomó CD-t, ami nagyon jó volt, mert festegetés, rajzolgatás közben egyre csak ezeket hallgattam. Széles látókörű férfi volt, erre hamar rájöttem. Épp úgy értett a mezőgazdasághoz, mint a zenéhez vagy a történelemhez. Még a sportot is szerette.  Én pedig, mint nagyon fiatal és tudásra szomjazó lány felnéztem rá.  Nagy buzgalommal jártam közben a festészeti tanfolyamra, nagyon sokat tanultam és sok ösztönzést kaptam a tanáromtól. Május közepére pedig már a telefont is beköttettem a lakásomba. Így, ha János nem volt nálam, vagy én nem ott töltöttem a hétvégét , mindig tudtunk beszélni. Titokban letettem az autóvezetési vizsgát is, mert Imre segítségével vettem egy kis használt autót. Arra gondoltam, így mégis csak könnyebb lesz ide-oda közlekednem.  Jánossal nem túl sűrűn tudtunk találkozni, de amikor vele voltam azt hiszem ő is elvarázsolódott. Mindig volt valami meglepetésem számára. Tanulgattam főzni és mindig valami különös, általam készített vacsorával vártam. Sok tárlatra elvittem, én ebben tudtam neki újat adni. De egy-egy könyvet, vagy éppen színházi előadást is jól átbeszéltünk. Vele felszabadult voltam, bátran elmondtam a természetes gondolataimat. Időnként talán butaságokat is. De János soha nem nevetett ki, legfeljebb kiigazított. Szeretkezéseink is ilyen felszabadultak voltak. Úgy éreztem, tökéletes pár vagyunk.  Ehhez bizonyára hozzájárult, hogy nagyon szerelmes lettem Jánosba, és nagyon hiányzott, ha nem volt velem. Már nagyon vártam a nyarat, azt a három hetet, amit majd Mária néni apró kis házában gondtalanul tölthetek vele együtt. Szerencsére Kriszti rugalmas volt, új üzletet nyitott, kibővült, és új társat vett fel maga helyett. Már olyan jól ment az üzlete, hogy neki nem kellett hajakat formálni.   Ő csak irányított és szervezett. Irigyeltem is. Valahogy arra gondoltam, milyen jó lenne nekem is egy ilyen üzlet, de már nem maradt pénzem, hogy be tudjak fektetni. Egy dolog jó volt, hogy mindig délelőtt dolgoztam. Így tudtam csak művészeti órákra járni. A könyvemnek sikere volt, Mária néni, János, a testvérem és minden ismerősöm ott voltak a könyvbemutatón. És persze Kriszta és Márta néni is.   Úgy láttam, János is büszke volt rám. Álmomban nem gondoltam, hogy valaha íróféle lesz belőlem.  Persze én szinte nem is éreztem magam annak. Csak szerettem ezt a munkát. Ami nekem nem is munka, inkább szórakozás volt. Ugyan úgy a festészet és a rajzolás is. Azt tudtam, hogy ebből nem tudok megélni, de feladni nem akartam semmiképpen, hiszen akkor önmagamat is feladtam volna. Azt gondoltam, egész életemben boldogtalan emberként élnék, ha felhagynék a művészi ambíciómmal.  Kaptam Jánostól ajándékba egy számítógépet is. Azért vette, hogy egyszerűbb legyen írnom, ami valóban jóval könnyebbé tette a további munkámat.  Úgy éreztem, János szeret nálam lenni. Ezért inkább ő jött látogatóba, én tulajdonképpen csak egy alkalommal voltam nála Tapolcán. Ha én utaztam, akkor a Mária néni féle kicsi parasztházunkban szerettük egymást.  Nyár végére fáradt lettem ugyan, de úgy éreztem, hogy talán jó felé indul az életem. Lett egy számomra kedves barátom is. Ő is festészetet tanult velem együtt. Felesége volt, így eleinte csak az órák után sétálgattunk, vagy beültünk egy presszóba beszélgetni, vagy éppen valamilyen kiállítást nézni. Az Epreskerti műterembe rajta keresztül jártam el modellt rajzolni. Tudta, hogy én sem vagyok szabad. Így valóban csak valami lelki közelség volt közöttünk, közös érdeklődésünk révén. Néha megfordult a fejemben mi lenne, ha most megfogná Zsombor a kezemet. Aztán elhessegettem a gondolatot.  Ő pedig nem molesztált, úgy tűnt, hogy tényleg a lelki barátjának tekint. A feleségéről soha nem beszélt, én pedig nem kérdeztem. Úgy a húszas évei végén tartott, kreol bőrű volt, mint János, mélyen ülő szúrós barna szeme nagyon el tudott merülni egy-egy rajz készítése közben, néha rá pillantottam, amikor dolgozott, persze ő ezt nem látta. Sokat tanultam tőle. Ő otthonos volt az irodalomban, a képzőművészetben. Gyakran beszélt nekem a szüleiről, akik 56-os értelmiségiek voltak. Az apját meghurcolták, az anyja belerokkant, jóformán mindig beteg volt, és néhány éve nagy szenvedések után meghalt. Utána nősült, azt mondta. Szilágyi Zsombornak hívták. Nekem nagyon különleges volt a neve. Ő meg azt mondta nem véletlenül kapta a nevét. Hogy miért is, azt nem mondta, de egy alkalommal elmesélte nevének a  jelentését :  - A nevem török-bolgár eredetű. Jelentése: bölény. Az emberek védelmezése lehet a sorsfeladatom. Miközben az önfeláldozás a feladatom, egész életemben a céljaimért vívott küzdelem fog dominálni. Ahová érzelmileg kötődök, ott képes leszek kiteljesedni. A legfőbb erényem, hogy szinte mindent képes vagyok megtenni szeretteimért. Megbízhatóságot és erényességet sugárzok. Rendkívüli szorgalmam, kitartásom és teherbírásom van. Mindent lelkileg élek át, és ez tesz szinte kiismerhetetlenné. Félek a gyengeségtől, emiatt sokszor rendkívül kemény és makacs lehetek. Nem vagyok képes engedni az elhatározásaimból, a nehézségek csak feltüzelnek. Emiatt is van szükségem olyan társra, akinek fontosak a célok és az állandóság, aki velem együtt küzd.  Túl szélsőséges vagyok, beleviszem döntéseimbe az érzelmeket. Problémám az érzelmi csalódások és a félelmek miatti zsarnokságom lehet – na, mit szólsz? – nézett rám először nagyon furcsán, úgy, mintha akarna valamit tőlem.

   - És úgy érzed, hogy ez igaz? Illik rád? Honnan vetted ezt a történetet? Nagyon jól megjegyezted, egész részletesen mondtad el, jó kis agyad van neked  – néztem rá és kicsit eltávolodtam mellőle, mert úgy éreztem túl közel lépdelünk egymás mellett. Az Epreskertből indultam hazafelé ezen a napon. Ő pedig elkísért.

   - Félsz tőlem? Miért távolodtál el? - és ekkor hirtelen megfogta a kezemet, majd megállt, és a szemembe nézett.

   - Illik. Nagyjából ilyen vagyok. Igen. Jó agyam van. Minden jól bevésődik, még a te arcod, mozdulatod is. Amúgy meg  utána néztem a neten. Onnan vettem. Vajon mi a jelentése a te nevednek? Van interneted? Meg kellene nézni, hogy összeillenénk-e? Mármint a nevünk alapján.  Lassan fél éve, hogy együtt bóklászunk...

    Zavartan kikaptam a kezemet a kezéből, furcsa remegés futott át a testemen.  Hirtelen azt éreztem, hogy több mint barátság kezd lenni ezekből a közös együttlétekből. János arca lebegett előttem. Majd ránéztem, amint konokan jön velem tovább, zsebre dugott kézzel.

     Pontosan érzékeltem, hogy valami történni fog kettőnk között, mégpedig olyan, amit lehet, hogy majd megbánok.  De a kísértést nem zavartam el. Bekísért a kerten át a kapuig.

  - Na? Van interneted? – nézett rám - Felmehetek? Nem foglak bántani. Nem fogok erőszakoskodni, tudom, hogy szeretsz valakit.  Én más vagyok. Férfi.  Kívánlak...

  - Ne beszélj! Hallgass! De gyere fel, ha akarsz!

    És megtörtént az, amitől féltem. Mégpedig saját akaratomból. Én lettem a kezdeményező. Ahogy beléptünk a lakásomba, erős vágyat éreztem, magamhoz húztam az előszobában, nekidőltem a falnak, ő pedig úgy szaggatta le a ruhámat, ahogy az engem éppen még jobban felizgatott. Állva szeretkeztünk, vadul és szomjasan. Minden más kihullott az agyamból. Kifulladva kerültünk a hallban lévő kanapéra.

   - Most megvetsz, ugye? – Tudod, hogy szeretek valakit és mégis odaadtam magamat neked - mondtam halkan, magamra kapva a blúzomat, hogy ne anyaszült meztelenül legyek előtte. Zsombor nem zavartatta magát. Magára terített egy kis plédet, ami a kanapé szélén feküdt.

  - Nem. Gyere vissza, ülj ide mellém! Nem tudom, mit érzel, lehet, hogy csak kölcsönös vágyunk volt egymásra, de én téged becsüllek és szeretlek. Te nagyszerű lány vagy és nagyon tehetséges.

  - Nem, nem ülök le... Lehet, hogy úgy van, ahogy mondtad, de most menj el, kérlek! Nem is tudom, hogy mi történt velem? Megőrültem egy pillanatra  - néztem rá szinte könyörögve. Szégyelltem magam előtte és még magam előtt is szégyenkeztem.

  - Na, jó.  Rendben. Ha muszáj, elmegyek. Értelek. Értem a lelked. Dolgozd fel, ha tudod. Jó volt veled és... Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Egyetlen férfi sem érdemli meg! Ezt jól jegyezd meg! Szerettük egymást. Fantasztikus nő vagy!  Én reménykedem, hogy nem az utolsó együttlétünk volt! Csak rajtad múlik.   Már néhány hete éreztem, hogy több van közöttünk. De szerintem te is – elindult a kijárat felé, az ajtóban megfordult és folytatta – gyönyörű tested van, szeretném egyszer lerajzolni és ma boldog lesz az álmom! Szia!

     Én pedig csak hallgattam és küszködtem a bennem zajló érzésekkel. Azt gondoltam, hát olyan vagyok, mint Enikő? Nekem nem elég egy férfi? Nem tudtam eldönteni, hogy ez szerelem, vagy csak valami hirtelen jött vágy volt. Összekapkodtam a ruhámat, beálltam a zuhany alá és szinte lecsutakoltam az átélt, testemből fakadó szerelemillatot. Hétvége jött, Jánost vártam másnap. Magamra tekertem egy nagy fürdőlepedőt. Leültem az ágyam szélére és most mobilon hívtam Jánost. Nem tudtam mit mondok neki, de muszáj volt hallanom a hangját. Haragudtam magamra.

   - Szervusz, édes János. Akkor mikor várjalak? – kérdeztem lassan megnyugodva.

   - Már akartalak hívni, sajnos nem tudok menni, mert dolgom akadt...

   - Milyen dolgod? – kérdeztem kissé emelt hangon – Már két hete nem találkoztunk. Akkor menjek én?

   - Inkább majd a jövő héten. Tudod, úgy sem érnék rá.  És te mit csinálnál itt egyedül?  Hamarosan jön a nyár és akkor végre együtt lehetünk legalább három hetet egyfolytában. Már nagyon kellene beszélgetnünk...

     - Jól van. Akkor... Akkor majd ezt még megbeszéljük. Ma csináltam egy remek aktot. Majd egyszer, talán a nyáron téged is lerajzollak. Modellt fogsz nekem ülni. Nem is kérdezed a mesekönyvem.  Képzeld!  Kiadják másodszor is. Nagy szó. Egy kevéske pénzhez jutok és Mária néni...

    - Bocsáss meg, de le kell tennem, mert egy kis kutyát hoztak éppen. Szeretlek!  Akkor majd hívlak, vagy te... – kattant a készülék. Én pedig teljesen magam alatt voltam. Mindenképpen tudni akartam, hogy ezek után mit érzek majd Jánossal, hogy tudok szeretkezni vele, és magammal akartam elsősorban tisztázni, a bennem zajló zavaros érzelmeket. Az jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen ajándékba kaptam Jánost, a véletlen vagy a jó isten akarta így. Mégpedig akkor, amikor éppen lelki válságba kerültem. Hirtelen szörnyű lelkiismeret furdalásom lett. Hát így őrzöm, csiszolgatom én a mi kettőnk szép kapcsolatát? Ugyanakkor, amikor letettem a telefont, azon elmélkedtem, hogy János hangja olyan idegen volt, olyan távolság tartó, mintha zavartam volna. Döntöttem. Elhatároztam, hogy a megbeszélésünk ellenére leutazom hozzá.

    Hát így történt, hogy másnap délelőtt beállítottam a háza elé. Furcsállottam, hogy a hálószoba ablakán a redőny lehúzva állt. Aztán azt gondoltam biztosan sokáig fent volt, fáradt és alszik még. Becsuktam a kocsim ajtaját. Kezembe vettem kis utazótáskámat, csak néhány apró holmit hoztam magammal. Ott álltam hamarosan a lakásajtó előtt, és becsengettem.

   - Bentről hallottam a kulcs csörgését, suttogó hangfoszlányok ütötték meg a fülem,  mintha valakihez beszélt volna. Aztán kinyílt az ajtó és kócos hajjal, álmos szemmel láthatóan döbbenten, zavartan nézett rám.

   - Hát te? Istenem!  Mégis lejöttél? -  egy nagyon zavart férfi állt most előttem.

   - Mi az? Hát nem is örülsz nekem? Bemehetek? Eljöttem, mert hiányoztál. Talán van nálad valaki? – és ekkor egy érett, negyven körüli fekete hajú nő jelent meg mellette, fürdőköpenyben volt és kíváncsian nézett rám.

   - Ez most kínos. Nagyon kínos...  – mondta szinte elhaló hangon majd a mellette megjelenő nőre nézett, és  idegesen, szinte durván szólt  rá  – Menj most be Laura, kérlek! Ő Bori, tudsz róla...  Én hülye!  Már régen véget kellett volna vetnem ennek az értelmetlen dolognak.  -  megkövülten álltam az ajtó előtt, amit közben becsukott János, és kilépett a lépcsőre ahol  aztán magyarázkodni kezdett.

   -  Bori, Borikám! ! Most miért jöttél így váratlanul? Látod? Kellett ez neked?  Nem értesz semmit. Ő nem jelent nekem semmit. Különben is van férje.  Megvolt már előtted is. Semmi jelentősége. Olyan kínos ez az egész. Most mit is mondjak? Elküldöm, és addig te ülj vissza a kocsidba talán. Aztán mindent rendezek és őszintén elmondok mindent, csak most bocsáss meg nekem! Hidd el, hogy...

    Lassan mindent értettem. Szó nélkül megfordultam, felvettem a kis csomagomat, beültem a kocsimba, János rohant utánam, de én hirtelen elszáguldottam a kocsimmal. Jó ideig csak bambán bámultam az utat, Mária néni faluja felé vettem az irányt. Éreztem, hogy valakivel beszélnem kell erről. Lassan megértettem, hogy ez a nő alkalmi szerető, aki már előttem is volt, de hiába ismert meg engem János, hiába szeretett meg, ez a kapcsolata tovább is élt. Fájt ezt tudomásul vennem, nagy csalódás volt a lelkemnek.  Kavargott bennem János, kavargott bennem a szerelem, fájdalom, gyűlölet, harag, vágy, és hiányzott János, ezt pontosan tudtam. Már most hiányzott. Valahogy Zsombor és az én röpke viszonyom, ami lehet, hogy pillanatnyi testi tévelygésem volt, szinte eszembe sem jutott. Csak Jánosra és arra tudtam gondolni, hogy nincs tovább. Aztán egy kis idő után azon elmélkedtem, hogy meg tudnék-e neki bocsátani. Mert biztosan jön majd bocsánatot kérni és magyarázkodni, ígérgetni. De hát a bizalmam oda lett. Igaza volt Enikőnek, a távkapcsolatot nem a férfiaknak találták ki.  Ekkor jutott eszembe Zsombor és a tegnapi szeretkezésünk. -  És én? - kérdeztem magamtól  - Én miért adtam oda magamat Zsombornak? 

     Most tudatosult bennem, hogy én Jánost szeretem. Az ő simogatására, az ő szeretetére vágyakozom, az ő teste nagyobb gyönyört tud adni nekem, mint bárki másé. Talán mert igazán szeretem. Mert a lelkem is az övé. De elhatároztam, hogy ezek után soha többé nem leszek az övé. Bár a Zsomborral való együttlétem után azt gondoltam, hogy egy férfinak valójában minden különösebb szerelem nélkül lehet ágyba bújni egy nővel és mást jelent neki az a nő, akit ő is szívvel szeret. Most már voltak erről sejtelmeim. Mégis arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem lehet megbocsátani, mert János most nagyot hazudott. Mit is mondott megismerkedésünk elején? Hogy tud hűséges lenni. Becsapott.  És ki tudja hányszor hazudott. Félre kellett állnom a kocsival, mert iszonyú fájdalmat éreztem a szívemben és most szakadt ki belőlem a zokogás. Jó félórát ültem és közben, mint a zápor hullott a könnyem. És ekkor állt meg mögöttem János kocsija. Sejtette,  hogy Mária nénihez fogok elmenni, és mint az őrült száguldott utánam. Kiszállt a kocsijából és bekopogott hozzám. Lehúztam a kocsi ablakát. Kisírt szemmel néztem rá.

  - Menj el János! Nincs mit magyarázni! Én azt hittem a mi szerelmünk erős és igaz alapokra épült. Hogy te őszinte ember vagy...

  - Bori! Édes, kedves Bori! Engedd meg, hogy beüljek hozzád, és legalább néhány szót mondjak!

   - Hát ülj! De ne lepődj meg, ha majd én is mondok néhány szót - mondtam most már dühödten.

     Beült mellém, meg akarta fogni a kezemet, de én elutasítottam.

  - Nem miatta maradtam itthon, hanem egy munkám volt. De Laura felkeresett, a férje ritkán van itthon és hát... Nézd! Ritkán találkozunk, szükségem volt...  Azaz nem jelentett semmit, inkább szükséglet volt... Már szakítani akartam többször, de megfenyegetett, hogy elmond neked mindent. Én meg attól féltem, hogy te ezt nem fogod megbocsátani nekem...

   - Jól gondoltad János. Főként, hogy nem szakítottál vele az után, hogy megismertél. Tudod ez az egészben a legnagyobb aljasság részedről!  De nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra. Tudnod kell, hogy nagyon megszerettelek téged és hittem benned. Most ez a bizalom eltörött. Ennyi. Fáj, nagyon fáj, és hiányozni fogsz.  De ezzel vége. Ennél ocsmányabb történetet elképzelni sem tudok. Miközben én vakon hiszek benned, várom a találkozásokat, te meg közben...  Ennyi az igényed?

   - Igazad van. Nem tudok mentségemül mit felhozni - láthatóan sápadt volt, és leforrázott. Talán tudta, hogy valóban nem leszek képes a ballépését elnézni.

   -  És mégis, mi lenne, ha - nézett aztán rám nagy fekete szemével, ami most nagyon bánatos volt – mi lenne, ha én felmennék veled Pestre? Mi lenne, ha ott keresnék állást? És összeházasodnánk.

   - Hát menj fel Pestre és keress magadnak állást! Nélkülem János. Ne reménykedj semmi olyanban, hogy én feleségül mennék hozzád. Én egyelőre sem gyereket nem akarok, sem házasságot. Kicsit később. És ezek után azt sem veled!

   -  Ne mondj ilyet! Látod? Ez is egy gond volt közöttünk. Te csak a művészetednek élsz, én meg azért családot is képzeltem magamnak, de persze ez megbeszélés kérdése.

   - Márpedig én a művészetemről nem mondok le. Akkor te nem érted az én lelkemet mégsem.  Nem ismersz eléggé!

   - Jaj, dehogynem! Szeretlek Bori! Annyira hiányzott az ölelésed, a meleg öled, a szerelmed. A közös séták, a közös együttlétek...

  - Szépen hangzik. Ahhoz, hogy megtartsd azt, akit állítólag szeretsz, ha egyáltalán tudsz szeretni, tanulj meg emberien élni, és tanulj meg hűséges lenni! Ha most az elején így indítottál, mi lenne később?  Legfőképpen pedig szokj le a hazudozásról, a kétlaki életről.  Indulnék János! – hirtelen nagyon elegem lett Jánosból, a történtekből, a magyarázkodásából.

    Rám nézett, látta, hogy hiábavalóan igyekszik.  Kiszállt a kocsiból és még visszahajolva annyit mondott – Azért én reménykedem. Bocsáss meg! Talán, ha megnyugszol. És hát, mindenben igazad van, ahogy már mondtam. Nagyon szégyellem  magam! Nagy hibát követtem el.

     Még egyszer ránéztem, majd beindítottam a motort, és köszönés nélkül Pest felé vettem az utat. Meggondoltam magam. Nem akartam Mária néninek gondot okozni a magam fájdalmával.     

 

 

 15

 

     Hetekig nem tértem magamhoz, szinte naponta csörgött a telefonom, János keresett, de nem voltam hajlandó vele semmiről sem beszélni. Mint az alvajáró olyan voltam.  Mélyen megsértett. Nem voltam képes visszafogadni, pedig hiányzott.  Sokáig elemezgettem a dolgot magammal. Nehezemre esett a szinte minden napos találkozás az első két hétben Zsomborral is. Órák után próbált közeledni hozzám, nem értette, hogy miért nem állok vele szóba, miért távolodtam el tőle teljes egészében. Azt hiszem a magam lelkiismerete is piszkos lett. Nem tudtam ezt sem megbocsátani magamnak. Enikő is keresett közben, anyánk volt náluk, akkor, amikor én nem voltam otthon. Még szerencse! Mindenáron találkozni akart velem is. Nekem pedig ez a találkozás egyáltalán nem hiányzott volna.  Ezen is elgondolkodtam. A saját szülő anyám. Ha nem is tartom vele a kapcsolatot, neki sem fogok megbocsátani soha? Kérdőjelek halmaza élt bennem a múltammal és a jelenemmel kapcsolatban. Mária nénivel telefonon közöltem a neki biztosan rossz hírt, - mert közben neki is bekötötték a telefont - hogy szakítottam Jánossal. Próbált megérteni az elmondottak után és várt a nyári szabadságomra, ami egyre jobban közeledett. Zsombor a nyári szünet előtt, egyik este becsengetett hozzám. Mindketten álltunk az ajtóban. Ő engem nézett egy ideig szótlanul, én pedig őt. Aztán megszólalt.

    - Beengedsz?  Vagy menjek el?

     Rövid szünet után kitártam az ajtót és a beengedtem. Eszembe jutott a nem is olyan nagyon régen történt viharos szeretkezésünk, aztán csak mondtam neki, hogy menjen be a hallba, üljön le, viszek be valami innivalót.

    - Két poharat vittem be, volt egy kis fehér és vörös borom. Ezt kínáltam neki. Jómagam citromos limonádét ittam csak.

    Néztem kutató tekintetét és kíváncsi lettem, hogy miért is keresett fel. Hiszen eddig minden beszélgetési kísérlete elől kitértem.

    - Lefogytál, pocsékul nézel ki Bori. Szemed alatt nagy fekete karikák. Mi a baj? Segíthetek? Én vagyok az oka? Ami néhány hete történt köztünk, azért? Nem én voltam a kezdeményező... Én nem tehetek róla, hogy szeretlek. És mint sokszor mondtam is, becsüllek. Tudok a barátod maradni, ha te is akarod. Érzem, hogy nagyon magányos vagy.

    Jól estek ezek a szavak. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ilyen szépen és nyugodtan beszél hozzám ez az ember. Nem kételkedtem benne egy pillanatig sem, hogy amit felajánl most, az tényleg a lelki barátság csak. Ittam egy kortyot és igyekeztem neki elmagyarázni magamat.

     - Minden összejött. Az után a nap után, amikor veled voltam, másnap elmentem Jánoshoz, tisztázni akartam magammal, hogy mit is érzek irántad, iránta, mi volt ez a hirtelen fellángolás veled... Ti, férfiak könnyedén feldolgozzátok a kis félrelépéseiteket, legalábbis könnyebben, mint a nők. Ezt is tudom. Fiatal vagyok még, majd elmúlik az is, ami most fáj.  Lélekben azt hiszem, sokkal öregebb vagyok, mint gondolnád. Egy szerencsém van a szerencsétlen sikertelen magánéletem mellett, hogy tudok az írásra, a rajzra, a festészetre koncentrálni, azt hiszem, ha ez nem lenne, talán még jobban összetörtem volna. János, azóta is kerget, mármint telefonon, levelekben, de én nem tudok neki megbocsátani, senkinek sem tudok, magamnak sem -  elsírtam magam -  Zsombor nem avatkozott közbe, türelmesen figyelt, hallgatott – Elmesélem neked az életem történetét, nem szoktam mindenkinek kiadni magamat, csak akit közel érzek magamhoz...  - és meséltem. Zsombor láthatóan meglepve hallgatta nyomorúságos gyermekkoromat és rövid kis előéletemet, ami nekem nagyon hosszúnak tűnt. Majd amikor elhallgattam, felállt, odajött egy pillanatra hozzám és megsimogatta a hajamat, majd visszaült a helyére.

    - Kicsit megkönnyebbültem, azt hittem én vagyok az oka, hogy ennyire letörtél. Azt hittem nem tudod feldolgozni a kettőnk között történteket. De most, hogy hallom, nemcsak én okoztam neked problémát bevallom, megkönnyebbültem. Nézd, én a helyedben, ha szereted Jánost, még megbocsátanék anélkül, hogy kapcsolatban maradnék vele, aztán majd kiderül, hogy mennyire tartoztok össze. Ember ő is. Ami kettőnk között történt az egy szép este volt nekem... Talán neked is... Nem tettél semmi olyat, amiért haragudnod kellene magadra! Érzékeny, művész lélek vagy. Sok sérelem ért az életben, most már értem a viselkedésedet. Az is lehet, hogy melléd nem éppen egy reálisan gondolkodó férfi kell, hanem valaki más. Az is lehet, hogy legalább annyira érzékeny férfi ez a János, mint te.  Nem ismerem. Ezért nem is ítélkezem.  Bizonyára valamiért nagyon kötődsz hozzá. Még az is belefér a pakliba, hogy te mindent megszépítesz most, ami vele kapcsolatos. Aztán mondom tovább. Miért nem bocsátasz meg anyádnak? Nem kell vele élned, nem kell vele kapcsolatot tartani. Tele vagy sérelemmel, haraggal, szeretet hiánnyal. Ezen változtatni kell.  Azt gondolom, most magadat sem nagyon kedveled. Nézz a tükörbe és szeresd magadat.  Szeresd a most állapotot! Ami elmúlt, azon már változtatni nem tudsz, a jövődet te építed.  Nem tudhatod, mi történik majd. Hát élj a mának, de úgy, hogy azért ne egy élhetetlen jövő legyen belőle. Akarj magadnak sok szépet, jót. A munka mellett hagyd, hogy megtaláljanak azok, akik szeretnek, ne utasítsd el, ha valaki szeretettel közeledik hozzád.  Látogasd a testvéredet.  Hagyd, hogy a testvéred legyen. Ha egyszerű lény, ha nem olyan okos, az sem baj, de szeretet biztosan van benne és kapsz tőle te is, ha magad is adsz neki. Itt vagyok én. Ha akarod, időnként találkozhatunk, beszélgethetünk... Megvallom, nekem hiányoztak a közös mozik, a filmről való vitáink, vagy egy könyv elolvasása után kritikai hozzáállásod. És szeretnélek lerajzolni majd egyszer.  Mit gondolsz erről?  – hosszan még nagyon hosszan beszélt és én lassan felengedtem, megkönnyebbült a lelkem. Már éjfél is elmúlt, amikor Zsombor hazafelé indult.

     Ez volt ez az este, ami átbillentett a lelki krízisemen. Lassan megnyugodtam. Étvágyam lett, magamra szedtem a leadott kilóimat. Kisimult az arcom és Zsombor szerint élet költözött a szemembe.   

    Még a tanfolyam első félévi lezárása előtti héten elmentem vele az Epres kertbe, ahol modellt ültem neki. Gondoltam, ennyi volt a kérése, miért ne rajzolhatna le. Másrészt úgy éreztem ezzel talán örömet is okozok neki. Sokáig dolgozott rajtam. Meg is kérdeztem tőle egy idő után.

   - Mi van?  Úgy tűnik, nehezen birkózol meg velem. Megnézhetem?

   - Nem. Maradj, úgy ahogy vagy. Nincs könnyű arcod és a titkodat akarom kifürkészni, azt akarom adni, aki most vagy. Kicsit engedd le a blúzod, szükségem van a hosszú nyakad ábrázolására is. Most jöttem rá, hogy ez hiányzik. És ne beszélj!

    Az egyik tanár, aki éppen ott volt, odaállt mellé, rám majd a képre nézett.

   - Szép! Találó. De a szeme, mintha mást mondana.  De  folytasd csak, jó lesz ez...

   Már nagyon fáradt voltam, amire Zsombor elkészült a képemmel. Felállt, nyújtózott egyet, én meg odaálltam mellé. Kíváncsian néztem mi lett az eredmény.

   - Na, magadra ismersz? – kérdezte és kíváncsiság és zavar lobogott a szemében.

   - Tök jó. Szóval ilyen fájdalmas vagyok még mindig? Azt hittem már minden rendben bennem. De ez a tekintet... Nekem adod? Vagy?- néztem rá kíváncsian.

  - Ezt most elviszem. Nem baj? Majd készítek másolatot róla. És azt odaadom, ha nem baj! Egyszer még talán kiállításra mehet.  Hosszan nézte, igazított rajta még egy-két vonást. Bertalan tanár úr is megnézte. Megelégedetten nézett rám és a képre. Hátba veregette Zsombort.

  - Jó! Nagyon jó! Ebben érzelem van! Él a képed és mond is valamit egy szép fiatal lányról – Zsombor örült a mester kritikájának. Összepakolt és elindultam hazafelé, útközben Zsombor meghívott egy útba eső presszóba.

      Leültünk a presszó egyik sarkába, halk zene szólt, két pohár vörös bort rendelt, azt iszogattuk és beszélgettünk.

    - Köszi, hogy a kérésemnek eleget tettél. Szóval tetszik neked is?

    - Nem is gondoltam, hogy ilyen harmonikus arcom van és ilyen nagy a szemem. Vagy csak kiemelted, amit ki kellett?

   - Hülyeségeket beszélsz. Ilyen vagy. Szép és vonzó. Csak még mindig szomorú. Úgy látom, nem ismered eléggé magadat. Neked kisebbségi komplexusaid vannak még mindig.  Szabadulj már meg tőlük!    Emeld fel a fejed és szépségeddel meg a hozzá társuló többi pozitív vonásoddal merj szeretni valakit, hogy oldódjon a lelked, a szomorúságod. Azért, nagyon sokat változtál a szomorú este óta, amikor hosszú idő után először engedtél vissza magadhoz, mint barátot. És meg kell, hogy mondjam, korodhoz képest sokkal érettebb vagy, a lelked pedig túl szép.

   - Belepirulok a szép szavaidba. Most udvarolsz? – zavartan kortyoltam egyet a poharamból.

   - Vedd annak, aminek akarod.  De nem akarok többé olyan helyzetbe kerülni, hogy neked lelki problémáid legyenek.

   - Zsombor! Még soha nem beszéltél a feleségedről. Miért?

   - Mert az egy másik világ. És miért is beszélnék?

   - Ha én beszéltem magamról, talán megtisztelhetnél azzal, hogy őszinte legyél hozzám - rám nézett, összekulcsol kezét, az asztalra tette. Rágyújtott egy cigarettára  – Nem zavar? – kérdezte aztán.

    - Itt nem. Fújd a füstöt, ha jó esik.

    - Ha ennyire kéred, akkor beszélek róla, de csak neked. Rita szőke, vékony, hosszú lábú nő. Szerettük egymást az elején. Persze nem egyformán. Aztán valahogy egyre távolabb kerültünk egymástól. Jó barátságban vagyunk. Szinte ezt mondhatom. De válásról sem ő, sem én nem beszélünk.  Ő óvónő. Tudja, hogy nekem szükségem van a szabadságra. Nehezen, de elfogad így.  Sajnos szellemi kötődésünk nincs, őt is más érdekli, engem is, azt hiszem nem lett volna szabad vele összekötnöm az életem. A félrelépéseimről bizonyára vannak sejtései. Bár nem teszem gyakran. Legutóbb is veled történt, azóta egyelőre nem. Dolgozom sokat. Tudod, hogy a rajztanárságot meg kell tartanom, mert különben nem tudnánk megélni.  A suliban még szakkört is vezetek. De nekem fontos a munkám. Nézd, ha vele vagyok éppenséggel jó, olyan megszokott. De nem tudok monogám lenni. Hat éve tart a házasságunk. Mit tegyek? Talán majd egyszer megváltozom. De az is lehet, hogy soha. Az is lehet, hogy egyszer megelégeli majd. És meg fogom érteni.

   - Ezt viszont én nem értem. Azaz téged nem értelek. Hát te nem ismered a szerelmet? Vagy menekülsz előle? Vagy... képtelen vagy igazán szeretni? A birtoklás érzését, vagy ha nincs melletted az, akit szeretsz, szinte bele akarsz halni a hiányába. Úgy látom, ezek az érzések ismeretlenek számodra. Hogy tudsz csak úgy nőkkel lenni, akár velem is. Te csak a mának élsz...Van neked egyáltalán  lelked?

   -   Ne ítélkezz ilyen súlyosan. A férfi lélek egészen más, mint a nőé. De azért hidd el, hogy nekem is van lelkem.  Olyan, amilyen. Lehet, hogy hiányzik az életemből a szerelem, ahogy mondod.  Nem tudom, nem éreztem még, illetve nem tudom pontosan mi az. Megőrülni egy női testért, abban elmerülni teljesen és a lelkével is összeolvadni. Talán ilyen lehet. Azért elárulom, hogy hozzád másképp vonzódom, mint a legtöbb eddig ismert nőmhöz. Persze az is lehet, hogy senkihez sem akarok kötődni.

  - Kösz, hogy beszéltél magadról kicsit. Akárhogy is, de túlkomplikáltnak tűnsz, és azt gondolom, hogy te nagyon félsz a szerelemtől. Védekezel. Ezért nem  is akarod magad teljesen odaadni senkinek. Csodálkozom, hogy a szex kielégít téged minden mélyebb érzelem nélkül. És a feleségeddel való kapcsolatodat sem értem. Persze, semmi közöm hozzá.

   - Hát azért nem így van. Azért a feleségemet is szerettem. Lehet, hogy valóban önző alaknak tűnhetek. Pedig vannak érzéseim. Irántad is többet érzek, mint kellene. Félek is tőled.

   - Nem kell félned. Lassan menjünk hazafelé, azaz én hazamegyek, nem muszáj elkísérned.

    - Bevallom, hogy mélyebb érzelmek lapulnak bennem, félek, hogy   esetleg szerelmes leszek.

    - Ezt komolyan mondod? – néztem ekkor rá, miközben már az utcán jártunk.

    - Az, az együttlét, nekem nemcsak sima szex volt. De hát nem lehetett eddig beszélni veled. És veled szeretek csak úgy sétálni, akár csendben együtt lépegetni. Még ez is elég valahogy.

   - Te most szépeket mondasz nekem, mondhatnám, egyfolytában  udvarolsz.  El akarsz kísérni?

   - Ne félj, nem megyek fel hozzád, de elkísérlek. Addig is veled leszek. Mit csinálsz a nyáron?

  - Leutazom a Balaton felvidékre a nagynénémhez és valószínűleg ott be tudom majd fejezni az új mesekönyvem.

  - Az jó. Mikor kerül kiadásra?

    Ekkor már a kapuban voltunk.

  - Karácsonyra szeretném. És ha sikerül, szeretnék egy-két képet festeni. Nem tudom képes leszek-e majd rá? – Zsombor felé fordultam, a kezemet nyújtottam neki.

   - Akkor neked is jó nyarat! Majd felhívlak onnan néha telefonon.

     Hirtelen átölelt és megcsókolt. Hagytam. Igazából jól esett, de többet nem akartam.

  - Te nem érzel irántam semmit? – nézett rám hosszan - Még mindig János?

 - Nem vagyok tisztában az érzelmeimmel és időre van szükségem. Nem akarok semmilyen kapcsolatba belebonyolódni. Különösen nem házas emberrel. Gondolj, amit akarsz.  A következő félévben majd  én rajzollak le téged. De most megyek.

   Megfogta a kezemet, megcsókolta az ujjaimat, majd kezébe vette az arcomat és ismét egy csókkal búcsúzott.

    Sietve indultam a lakásom felé, ő még ott állt a kapuban, visszaintettem neki. Valójában vonzalmat éreztem iránta, de nem tartottam ott, hogy csak úgy belemenjek egy újabb zavaros kapcsolatba. Előző, hirtelen, általam kezdeményezett szeretkezésünk még mindig zavart. És kicsit szégyenkeztem is miatta. Bár tudtam, hogy Zsombor ebben semmi kivetnivalót nem látott és nincs benne semmi megvetés. Azt hiszem nagyon jól értette ő a lelkemet. Én pedig jól ismertem őt és zabolátlan természetét is. Felszabadult volt a lelkem, János ült valahol a szívem sarkában, nagyon mélyen.  Nem tudtam az emlékét kitörölni, de talán nem is akartam.  

  

 

   16

 

        Másnap délelőtt ellátogattam a testvéremhez. Estefelé terveztem az indulást Mária nénihez. Már szépen összepakoltam mindent. Gondoltam megfogadom Zsombor tanácsát és megpróbálok Enikővel testvéri viszonyt kialakítani.

      Enikő lánya nagyon szép baba volt. Testvéremből láthatóan büszke anya lett. Imre pedig mindent megadott neki. Azt gondoltam, valahol nagyon szerencsés. Hiszen elkallódhatott volna, mint anyánk. Elégedett az életével, nem komplikál agyon semmit, mint én. Nyugalomban él, főz, mos, takarít. És most már kitölti az életét a kislánya is. Ahogy megérkeztem hozzájuk, sietve adtam egy cuppanós puszit a kis Vivinek, aki nevetve mosolygott rám és belekapaszkodott a hajamba.  Enikő jót kacagott közben, majd a kislányt betette a kiságyába. Viviennek odaadtam a kis ajándékomat, egy barna, puha kis macit. Nem túl sokat tudott még kezdeni vele. Hiszen csak négy hónapos volt.

   Mi pedig bementünk a konyhába, ott éreztük mi ketten igazán otthon magunkat   - Na, gyere! Ülj le! Éhes vagy? Főztem jó kis zöldborsó főzeléket.

   - Nem vagyok még éhes. Köszönöm. Jól vagytok? – kérdeztem Enikőtől és körülnéztem a ragyogó tiszta konyhájában.

   - Jól. Imre még szeretne gyerekeket! Képzeld! Jó hozzám és ettől boldog vagyok. Igazán ellát mindennel.  Hogy aztán megcsal-e időnként.  De nem is foglalkoztat, mert mi ketten, ha együtt vagyunk, jól érezzük magunkat és láthatóan szeret bennünket. Gyakran érdeklődik felőled. Egyszer igazán meghívhatnál magadhoz. Mi lesz a képekkel? Imrus készül ám, hogy segítsen neked. Képzeld!  Mondtam, hogy itt volt anyám, elég lepusztult állapotban volt. Imre akkor nem adott neki pénzt és kicsit helyre tette. Aztán megsajnálta és küldött neki másnap a postán egy húszast. Hát nem rendes?

   -  Hát... tényleg rendes... Majd meghívlak benneteket egyszer... Tudod, hogy milyen pocsék állapotban voltam, legutóbb meséltem neked. Bár te nem nagy ügynek tartottad és nem is értetted, hogy miért csinálok akkora ügyet János megcsalásából...

    - Így van. Azóta sem békültél meg? – nézett rám és közben rágyújtott egy cigarettára.

    - Nem. Nem tudom neki megbocsátani azt, hogy a megismerkedésünk után még képes volt viszonyt folytatni, ez az én erkölcsi érzékemmel nem fér össze. Még akkor sem, ha én egy fellángolásomban összejöttem Zsomborral, ami ugyancsak lelki zavart okozott utána nekem.

   - Hát én ezt nem értem. Persze majd másképp gondolkodnál, ha onnan jönnél, mint én. Igaz, hogy senki nem kötelezett rá, de azt hiszem magamra hagyott voltom miatt szökdöstem és szabad akartam lenni. Hát megkaptam.  Jó korán. Hiába beszéltél te akkor nekem...

    - Hát igen. És milyen rossz volt hallgatnom rólad a nevelők szidalmait... Tudod, most azért annak örülök, hogy azért még sem jutottál anyánk sorsára. És ezt Imrének köszönheted. És mondd csak? Szereted? Szerelmes voltál bele?

    - Én nem ismerem a szerelmet.  Az olyasmit, amiről te meséltél nekem. De nagyon megszerettem Imrét. Mélyen szeretem. Talán kicsit apám helyett apám is. Mindig vágytam volna én is, még ha nem is beszéltem erről anyára, apára. Engem nem szeretett Janka mama sem. Megvetett. Persze jogosan, de azért szeretetet adhatott volna, talán akkor... De mindegy már. Elmúlt a múlt. Én a jelennek élek. Nekem jó így. És most már örülök, hogy tartod velem a kapcsolatot és talán szeretsz is kicsit. Mert én felnézek rád és szeretlek. Ezt tudd!  Te is próbálj meg tenni valamit, hogy jól érezd magad! Akkor este utazol Mária nénihez? Add át neki üdvözletünket. Nem is ismerjük egymást...

   - Tudod mit? Meghívlak benneteket egy hétvégére. Közel van a Balaton is. Na, mit szólsz?

   - Lesz hol laknunk?

 - Hát persze. Meséltem, hogy két ház van. Mária néni biztosan elfogad majd. Meséltem már rólad, arról, hogy mennyire megváltoztál.  Szerintem nem lesz kifogása.

 - Majd megbeszélem Imrével és, ha ő nem ér rá, akkor majd mi Vivivel ketten lemegyünk. És mi van azzal a Zsomborral?

     -  Zsombor? Hát... Nagyon rendes hozzám. Tegnap este az Epres kertben lerajzolt, nagyon jól sikerült a kép. Aztán beültünk egy presszóba, beszélgettünk, majd hazakísért.Tudod nehéz nekem még...

    - Lefeküdtél vele talán megint?

   - Nem. Azt nem. Csak megcsókolt és bevallom jól esett. De semmi több...

   - De hát miért? Szerintem vonzódsz hozzá és ő is hozzád? Egyszer már voltál vele. Talán nem volt jó vele a szex?

  - Nem, nem. Te ezt nem érted. Félek kicsit tőle, meg nem akarok most érzelmi bonyodalmakat, meg különben is felesége van, és nem egy hűséges természetű férfi. Nem akarok csak úgy a szeretője lenni. Még utóbb azt hinné, hogy valami kis könnyű nő vagyok. Így is gondolhatott már erre, amikor én kezdeményeztem akkor.

 -  Aztán melyik férfi hűséges? Hülyeség!  Mondjuk, hogy felesége van, az talán nem oké. Hát nem tudom... De lehet, hogy elválik majd. Neked azért érzelmeid vannak és kötődsz szerintem ehhez a Zsomborhoz, igaz? Bár nem szeretném, ha megint összetörnél most meg miatta. És János?

   - Semmi. Már nem ír. Eleinte sok levél, telefon, de tudod, hogy egyikre sem reagáltam. Ő más. Eltettem a szívem egy sarkába. Így fogalmaztam meg magamnak. Azt gondolom, a vele való kapcsolatom szerelem volt. Nem is tudom mi lesz, ha összefutok vele a faluban. Félek az esetleges találkozástól. Tudok-e majd uralkodni magamon. Próba lesz. Lehet, hogy úgy van, ahogy Zsombor mondta, kiderül majd, hogy csak megszépítem a vele kapcsolatos emlékeimet. Hát majd meglátjuk!  Csak ne kellene dolgoznom a fodrászüzletben! Tudod, most írom majd lent a mesekönyvem és közben illusztrálom is. Aztán kaptam egy mesekönyvet, amit szintén elvállaltam, illusztrálnom kellene szintén. Elég jó pénzt hozna nekem. De valahogy így nagyon fárasztó már. Éjszaka kell sokat fent lennem. Azt mondja a kiadóm, hogy fiatal koromhoz képest kiemelkedő, amit csinálok. Én hiszek neki. Így is érzem. És rengeteg elképzelésem van. Nagy szerencse, hogy Márta néni felkarolt engem. Látod! Őt is meg kell hívnom egyszer magamhoz.

   - Figyelj! Beszélek Imrussal. Van egy kis pénze, éppen a napokban beszélt arról, hogy be akarja fektetni valamibe. Mi lenne, ha nyitnál egy maszek fodrászüzletet, mint a kolléganőd, ellenőriznéd, vezetnéd és akkor... Na, amire leutazunk hozzád, már tudni fogod. Jó ember, hidd el. Nem csirkefogó. Ügyes. Jól bánik a pénzzel. De majd vele megbeszéled, én meg szépen addig elültetem a bogarat a fejében, neki is lehet belőle részesedése. Nem értek hozzá, csak úgy elképzelem.

  - Aranyos vagy. De ez nem ilyen egyszerű. Majd alakul az élet. Tudod, most már kicsit gondtalan és boldog nyarat akarok. És főleg dolgozni! Nekem a munka öröm, szórakozás, de ezt már mondtam. Most pedig elbúcsúzom. Akkor majd még hívlak. Hadd nézzem meg még Vivit! – bementünk a szobába, békésen aludt a kislány -  Milyen szép! – mondtam Enikőnek, majd egy nagyot sóhajtva indultam a kijárat felé.

     Enikő kikísért az ajtóig.

  - Azért vigyázz az érzelmeidre!  És értesíts majd, hogy mehetünk-e?

  

 

17

 

     Ez a nyár emlékezetes maradt számomra. Lassan négy éve már. Azóta, több minden történt velem. Most éppen Enikőékhez vagyok hivatalos, ma van a születésnapom, a huszonötödik. Nagy titokban készülődnek, roppant izgatott vagyok, hogy mi lesz a meglepetés.

    Hogy visszatérjek röviden összefoglalva az elmúlt négy évre, azt kell mondanom, hogy rengeteg dolog történt velem.  Azóta már sok képet festettem és nem csak portrékat. Voltam festő táborokban, sokat, nagyon sokat tanultam.  De a nyárról, arról a szép nyárról talán kell még beszélnem.  Ugyanis meghatározó volt a további életemre. Több mindent kaptam abban az évben. Anyagilag és szakmailag is. A magánéletem, egyedül a magánéletem lett csak labilis. Valahogy nem tudtam zöldágra vergődni a különböző érzelmeimmel. Talán túl bonyolult volt a lelkem és óvatossá váltam. Hiszen már János előtt is csalódtam.

 

×××

 

      Azon az estén elég hamar leértem Mária néni falujába. Már nagyon várt. Nála laktam, mert egy holland házaspár bérelte a másik kis házat. Beleszerettem a fehérre meszelt tornácos, barna zsalugáteres kis házba. A házat körülvevő nagy udvarba, ami tele volt fűszernövényekkel és szebbnél szebb virágokkal.  Sokat heverésztem egy nagy diófa árnyéka alatt, ahol olvastam vagy éppen csak behunytam a szememet. Csodálatos nyugalom költözött a lelkembe.  Imádtam Mária néni főztjeit, aki nagyokat kirándult velem a környékre, ha éppen végeztem a napi penzumommal. Jól is esett ilyenkor a mozgás. Aztán esténként kiültünk a tornácra és ott beszélgettünk. Egyenes asszony volt, nem kerülgette a forró kását, mindjárt az eső este elmondta véleményét Jánosról. Haragudott rá és félig-meddig egyetértett velem.  Mária néni úgy tudta, hogy külföldre ment nyaralni.  Ahogy mesélte egy fiatal tanárnővel ismerkedett meg nem is olyan régen. Persze mindezt a szüleitől tudta. János, ha meglátogatta a szüleit, Mária nénit kerülte. Amikor ezt megtudtam, összeszorult a szívem. Aztán, ahogy teltek a napok, lassan képes voltam elfoglalni magamat és csak néha-néha gondoltam Jánosra.

  - Olyan jó ez a csend Mária néni! – mondtam neki egyik délután   – Milyen jó is itt! Lassan elkészülök a könyvemmel és felmegyek valamelyik nap majd a kőrengeteghez festeni. Van egy gondolatom, emlék még Jánossal, de talán már nem zavar. Bízom benne, hogy jó kép lesz belőle. Majd meglátjuk.

   - Nagyszerű ötlet!  Menj csak fel és rajzold ki, ami benned van. Haragszom még mindig erre a Jánosra! Azért mégis csak azt gondolom, hogy túl szigorú voltál hozzá, szerintem ő nagyon szeretett téged.  A férfiak olyan ostobák! Ha tudnád, hogy mennyire sajnáltak a szülei! Nagyon megkedveltek téged. Adhattál volna még egy esélyt neki, nem? Na, de nem is tudom, miért mondom ezt neked. Beszéljünk másról! Elolvashatom a könyvedet? – kérdezte.

   - Igen. Mária néni lesz az eső kritikusom. Kicsit olyan felnőtt mese. A szeretetről, annak megtartásáról, megbékélésről, álmokról, vágyakról, búcsúzásokról, elmúlásról és az álmok megvalósulásáról szól. Kicsit zavaros, ahogy most elmondtam. Összetett. A lényeg: tanulj meg szeretni, megbocsátani és hinni. Az álmok ne csak álmok maradjanak.

   - Akkor,  kicsit biztatás magadnak is, nem?

   - Igen. Van egy jó barátom, egy festő társam, Zsombor. Ő volt az, aki erre inspirált és kicsit innen is jön ez a dolog, meg bonyolult...

  - Na, és ez a Zsombor?  Mi van köztetek?  – nézett rám kérdőn.

  - Hát, csak barátság.  Talán vannak egyéb érzelmeink is,  azt hiszem, de nem merek ebbe belebonyolódni, meg aztán felesége van, én nem vagyok híve... És nem ő a hűség lovagja. Ettől függetlenül nagyon jókat tudunk beszélgetni, közös az érdeklődésünk .

   - Kár! Mármint, hogy felesége van. De azért jó dolog, ha van egy megbízható barátunk. Igaz, hogy ez könnyen átbillenhet akár testi kapcsolatba, még talán szerelem is lehet az ilyesmiből.  Jóképű? És hány éves?

  - Harminc. Jóképű. De hagyjuk. Örülök, ha jó barátom tud maradni. János még nem zárult le bennem teljesen. Bár, ha van már valakije, akkor ő lezárt engem. Talán, ha találkoznék vele, akkor kiderülne sok minden. Lehet, hogy még egy esélyt adhattam volna, de hát én már csak ilyen vagyok.

   - Nincs értelme ezen rágódni!  És milyen hamar keresett magának utánad partnert...  Persze az is lehet, hogy csak vigasztalódni próbált... De nem bántalak. Ezen azért gondolkodj el! Hanem, idefigyelj! Megvennék ezek a hollandok azt a kis házat! Sok, nagyon sok pénzért. Mit szólsz hozzá? Arra gondoltam, nekünk itt van ez a ház, úgyis a tied lesz. A pénzt pedig valamibe be kéne fektetned egy üzletbe, hogy ne kelljen dogoznod. Csak az írásnak és a festésnek kellene élned. Nem bírod majd később a fodrászatot, a festészetet, az írást. Mit szólnál hozzá?

    Ránéztem. Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna.   - Ez csodálatos lenne! Nyitnék egy kis üzletet, mint a kolléganőm, és a bevétel egy része biztosítaná a megélhetésemet. Imre, Enikő férje... - és akkor mindent elmeséltem Mária néninek róluk. Egyben megkértem, hogy hívjuk meg őket egy hétvégére, ami meg is történt. Nagy örömmel fogadta őket és, mint egy igazi nagymama vigyázott Vivienre. Imre pedig már tervezett. Jó üzleti vénával rendelkezett.

     Aztán a következő héten felmentem kocsival a kőrengeteghez. Vittem a festőállványomat, a többi szükséges kelléket és megfestettem azt, amit még akkor találtam ki, amikor először hozott ide János. Magányos fekete, sima és göröngyös kövek, kicsik és nagyok, kék ég vörös felhőkkel tarkítva, sok zöld és két kéz egybekulcsolva sejlik valahol két óriási kő között. Sokáig gondolkodtam a kép címén, majd Találkozás lett a végső döntésem.  Aztán sort kerítettem a ház, az udvar megörökítésére, Mária néni portréját is elkészítettem. Az idegen mesekönyv képillusztrációira már nem jutott időm.

      Az utolsó hétben jártunk, amikor Mária nénit egy nagyon meleg délutánon levittem a legközelebbi balatoni strandra. Ott találkoztam a holland házaspárral. Mint kiderült számomra, magyarok voltak. Egykori disszidensek. Velük volt a lányuk is, aki egy holland újságnál dolgozott. A parton szóba elegyedtünk. Mária néni jó beszélgetőpartner volt, szinte azonnal mindent eldicsekedett rólam. A lánya felkapta a fejét a mesekönyvem témájára. Elkérte tőlem.  Aztán két nap múlva, amikor átjöttek, hogy megbeszéljék a ház megvásárlását, Liza felajánlotta, hogy lefordítja és megpróbálja Hollandiában kiadatni. Megkérdezte engedélyezném-e majd, ha ez megvalósulna? Persze, hogy igent mondtam rá, de kikötésem volt, hogy csak a saját rajzaimmal adhatják ki.  Ezt el is fogadta, mert szerinte annyira szépek az illusztrációk, hogy kár lenne mással elrontatni.

     Még két napom volt, amit pihenéssel akartam eltölteni. A következő napon már korán lementem kicsit messzebb, a révfülöpi strandra. Azért vittem magammal papírt és rajztollat, fényképezőgépet. Le akartam festeni a Balatont is. Bár azt gondoltam, ez már elcsépelt téma, de hát mindenki másképp látja. Elindultam a víz felé és talán a sors akarta, János jött velem szembe. János és egy szőke rövid hajú lány. Fogták egymás kezét. Nagyot dobbant a szívem, aztán igyekeztem közömbös maradni.

    János is meglepődhetett, amikor meglátott, nem tért ki előlem. Megállt előttem, láttam, hogy szeme végig futott a testemen. Zavarban volt, de én is. Bemutatott a szőke lánynak.

   - Ő Bori, régi nagyon kedves ismerősöm. Szomszédok vagyunk, tudod. Mármint a szüleim és az ő nagynénje  - láthatóan ideges volt és zavart  - Hogy vagy Bori?  Hogy megy a festés? – kérdezte kissé rezignált hangon.

   - Köszönöm, jól. Látom, te is jól vagy, jól nézel ki. Merre voltatok a nyáron? Azaz hol nyaraltatok? Mária néni mesélte, hogy külföldre utaztál...

    - Voltunk Görögországban – válaszolt a lány, és hozzásimult Jánoshoz, aki most nem annyira örült ennek a mozdulatnak, mintegy látványosan próbált elhúzódni a lánytól.

  - Igen, ott voltunk. És te most itt nyaralsz?  - kérdezte János és a szemében valami fájdalmas sóvárgást véltem felfedezni, de az is lehet, hogy csak képzelődtem.

   - Igen. Nyaralok, festek és írok.  És te? Veled mi van? Még Tapolcán laksz? – néztem közben a lányt, aki láthatóan unottan és idegesen   hallgatta a mi párbeszédünket.

  - Szóval jól mennek a dolgaid. A kérdésedre: igen, még Tapolcán lakom, de nem sokáig. Kaptam egy három éves külföldi munkát.  Hamarosan utazom.

    - Hát ez nagy dolog! Biztosan sok élményben lesz majd részed a munkád mellett! Na, akkor én megyek, úszom egyet. Holnapután utazom haza.

    - És lesz kiállításod? - szólt utánam - Biztosan sok szép képed van már... Szívesen megnézném őket! -  hallottam magam mögött most János hangját.

  - Van több új képem – kiabáltam vissza - Épp most a napokban festettem egy képet, fent a kövek között. Tudod, ahol a télen jártunk! Mária néninek tetszik. Találkozás a címe - ezt a mondatot Jánosnak szántam tőrdöfésnek,  sietve menekültem,   és belevetettem magam a vízbe.  Majd egy órát úsztam. Azt hiszem megint belegázolt a lelkembe. Nem győztem magamat szidni, de az érzelmeim mindenek ellenére ott voltak bennem. Aztán amikor jó fáradtan kimentem a partra, elterültem a pokrócomon és átadtam magamat a Napnak.  Nem tudtam kiverni magamból Jánost. Keserűség fojtogatta megint a lelkem, tudtam, hogy sóvárog a szívem utána. Amikor beültem a kocsiba, feltettem a napszemüvegem és gyors iramban vezettem hazafelé. Mária néni biztosan látta az arcomon az érzelmeimet, mert este megkérdezte.

   - Mi a baj? Talán a régi emlékek feltörtek benned?

     És akkor elmondtam neki a délutáni találkozást.

     Egy ideig nem szólt semmit, majd halkan megkérdezte – Akkor a történtek ellenére is szereted még ezt az embert?

  - Nem tudom. Lehet, hogy csak a hiúságom. És most elmegy külföldre, nem is kérdeztem, hogy hová.  Persze minek?  Talán mégis csak beszélnem kellett volna vele.  Vagy ágyba  bújni ...

    Mária néni megrökönyödve nézett rám.

  - Nem értem Jánost. Egyáltalán nem értem. Olyan sokáig próbált visszaszerezni.  Persze, azóta eltelt az idő, és a férfiak mások ugye. Hűtlen dögök. Nem sóhajtoznak a volt szeretett nő után, ha egyáltalán szeretett. Butaságokat beszélek. Biztosan szeretett. Ebben biztos vagyok. De hát a férfiak talán könnyebben felejtenek. Persze ettől még most is gondolhat rád, szerethet. Mire számítottál? Miért nem időben bocsátottál meg neki, ha szeretted? Mire jó most ez önmarcangolás?

  -  Nem tudom. Kár, hogy találkoztunk. Rájöttem, hogy még mindig fáj.  De nem bocsátok meg neki. Főleg, hogy ilyen hamar megtalálta az utódomat? De talán ez volt a hab a tortán, ahogy mondani szokták.  Menjünk aludni. A lényeg, hogy a kép jól sikerült.

 

 

 

18

 

        A négy év alatt  lelkileg mégis összeszedtem magam. Megnyitottam az üzletet.  Pici volt, de jó helyen. Egy fodrász és egy kozmetikus dolgozott csak nekem. Márta nénit is meghívtam többször magamhoz, akitől mindig nagyon praktikus és jó tanácsokat kaptam. Ekkor már jó sok képem volt, de úgy éreztem még nem értem meg arra, hogy valahol is kiállítsák. Meg aztán féltem is egy nagyobb megmérettetéstől. Pedig Imre és a társa nagyon akarták. Őrizgettem a képeimet az egyik kis szobámban. Elkészült az úgy nevezett felnőttes mesekönyvem is, érdekes módon fogyott, mint a cukor.

     Na és a magánéletem.  Ahogy elmúlt a nyár, egyre homályosabbá, távolabbivá vált a Jánoshoz fűződő szerelem érzésem is. Valahol nagyon mélyen bizonyára élt még bennem, de tudtam, hogy ő már más utakon jár. Úgy alakult, hogy Zsomborral összejöttem. Zsombor küzdött értem sokáig. Nehezen adtam be a derekam. Ahogy először minden gátlás nélkül odaadtam magam neki, olyan félve mentem bele az általa szorgalmazott kapcsolatba. De hát egyedül voltam. Vágytam a szeretetre. Sok volt a közös bennünk, de sok volt az eltérő is. Kölcsönösen támogattuk egymás munkáját. Elköltözött a feleségétől. Vissza az apjához. Hozzám akart jönni, de én ebbe nem mentem bele. Jól ismertem. Tudtam, hogy nem bírnám elviselni az időnkénti esetleges kimaradásait. Nem hittem abban, hogy megváltozott volna. Még azt is elképzeltem, hogy időnként találkozik a volt feleségével is. Szerettem, de szerelmes nem voltam. Jó volt vele lenni, jó volt időnként találkozni vele. Jó szexuális partner volt, jó szellemi társ, de valami mégis hiányzott.  Úgy két évig tartott ez a kapcsolat. Aztán vége lett.  Kiderült, hogy a felesége gyereket vár tőle. Visszament hozzá. Talán eljött az idő és apa akart lenni. Bár meg akart tartani szeretőnek, de én ebbe már nem mentem bele. Őszinték voltunk egymáshoz. Elfogadta az érveimet, bár állítólag nagyon kötődött hozzám. De hát az én hitem már eléggé ingatag lett a férfiakban. Így aztán a barátságot is felfüggesztettem. Azzal érveltem neki, hogy hosszú testi kapcsolatunk után nem tudok már csak a barátja lenni. Harag nélkül váltunk el. Végül is egész kapcsolatunk alatt megegyeztünk abban, hogy kölcsönös szabadságot adunk egymásnak.  Soha nem gondoltam volna, hogy én képes leszek majd ilyen kapcsolatban élni. Persze, neki ez nagyon megfelelt, hiszen nem igazán tudott volna másképp élni, én pedig elfogadtam őt olyannak, amilyen. Volt egy férfi az életemben, de mindig tudtam, hogy nem hozzá fogom kötni az életem. Jó szívvel gondolok rá.  Átsegített sok nehézségen. Az igazságba beletartozik az is, hogy sok szép pillanatot éltem át vele. Ő tanított meg a pillanatok élvezetére, arra, hogy tudjak minden apróságnak örülni, és megszabadított minden maradék komplexusomtól. Nem beszélve, arról, hogy mellette kiműveltebb lettem. Beiratkoztam egy nyelviskolába is, pontosan az ő ösztönzésére, akkor, amikor megtudtam, hogy a hollandok kiadják a könyvemet és van esélyem arra, hogy más országban is megjelenjen. Mindig azt mondogatta, hogy én az átéltek ellenére, különleges szerencse- csillag alatt születtem. Talán igaza is volt. Elkallódhattam volna és lám nem ez történt. Talán valóban volt egy jó tündérem. Aztán ki tudja? Lehet, hogy az apám valami jó génekkel rendelkező valaki volt. Mennyire szerettem volna tudni, hogy ki az apám! Ez a gondolat mindig kísértett. Enikőtől kérdezgettem, de ő sem tudott többet.

     Amikor kint voltam Hollandiában a könyvem bemutatóján, elcsodálkoztam mindenen, nagyon tetszett az ország, egy számomra idegen, csillogó világba csöppentem bele. Csodálkoztak, hogy milyen fiatal vagyok és csak jó kritikákat kaptam. Jó barátságba kerültem Lizával, a fordítómmal, a magyar származású lánnyal, akinek mindent köszönhettem. Nyáron mindig együtt kószáltunk a Balatonon.  Szüleivel és barátjával élvezték a kis házat, amit megvettek Mária nénitől. Gyönyörűen átalakították, és szépen berendezték. De azért a kemencét meghagyták, néhány eredeti magyar paraszt bútort is, csak éppen felújították őket. Igaza volt Zsombornak abban is, hogy szinte mindent elértem. És túl fiatalon. Nincs miért siránkoznom. Talán a sors kárpótolt sanyarú gyerekkoromért. Igaz, hogy azért a kemény kitartásom nélkül semmi nem ment volna. És hát azért Mária néni anyagi segítsége nagy lépés volt az életemben. Nem győztem hálálkodni neki. Vártam, hogy feljön a közelgő születésnapomra, de arra hivatkozott, hogy megfázott, nem tud jönni, ígérte, hogy majd pótolja egy későbbi látogatással.

 

19

 

       Nos. Végül a születésnapom. A huszonötödik.  Izgatottan vártam. Imre jött értem kocsival. Azt mondták lehetőleg csinos legyek. Hajamat ekkor már megnövesztettem, franciás kontyot csináltattam a fodrászaimmal, egy mélyvörös, hátul mélyen kivágott szűk kisestélyit vettem fel, fekete magas sarkú szandállal. Nem tettem a nyakamba semmit. Valahogy így láttam magamat szépnek. Kicsit teltebb voltam már, Imre szerint most virultam ki.   - Hová megyünk? - kérdeztem tőle, amikor értem jött, és beültem a kocsijába.

   - Ne törődj vele! Meglepetés!  - és csak mosolygott - Enikő már tiszta izgalom, attól fél, hogy esetleg nem jól sül el a dolog.

    Ránéztem Imrére, és azon töprengtem, hogy vajon milyen dologról van szó! Majd Imrén és Enikőn gondolkodtam néhány percig. Egyszerű emberek és, mégis, milyen jól érzem magamat velük az utóbbi időben. Természetesek és képesek voltak a mélyről felemelkedni. Ezt nagyon díjaztam bennük. Soha nem hittem volna, hogy Enikőből valaha jó anya és feleség lesz majd. Ez is egy csoda volt számomra.  Aztán kinéztem a kocsiablakon és lassan rájöttem, hogy Imre galériájába vezet az utunk. Nem tévedtem. Sötét volt a galéria ablaka. Aztán Imre kinyitotta az ajtót, előre ment, megfogta a kezemet. Hirtelen fénybe borult a terem, tömve emberekkel. Először azt sem tudtam hová nézzek. Megpillantottam Mária nénit, Márta nénit, Enikőt, Zsombort a feleségével, és még számtalan ismerős embert, még a holland barátnőm is ott volt a barátjával. Nagy örömmel borultam közvetlen rokonaim nyakába. Majd ahogy körül néztem, akkor láttam, hogy a fal tele van az én képeimmel - Imre pár hete elkérte a képeimet, hogy válogasson belőlük majdan egy kiállításra, hát ezért volt az egész   – gondoltam.  A terem közepén a mikrofon előtt egy régi kedves tanárom állt, aki a képeimről kívánt beszélni és rólam. Leültettek az első sorba. Ahogy Bertalan bácsi megszólalt,  potyogtak a könnyeim:  -  „Természetközelség, korszerű realizmus jellemzi munkáit, mindenféle manírt nélkülözve, lelke legbelsejéből ontva a finom cizellált színszerkezeteket, drámai feszültségük ellenére is harmóniába futó kompozícióit. Korához képest egy érett nő,  érzékeny nő képei ezek, akinek még nagy jövőt jósolok ” - Többek között ilyesmiket mondott, aztán elhangzott egy szép vers, majd kellemes halk zene szólt.  Ezek után néhány köszönő szót mondtam a tanáromnak, a megjelent vendégeimnek és a meglepetést okozó rokonaimnak. Olyannyira meghatódott voltam, hogy utána elvonultam egy sarokba, Imre és Enikő pedig közben ügyesen terelgették az embereket, itallal kínálták őket, svédasztal állt rendelkezésükre.

      Éppen indulni akartam volna vissza a szétszóródott vagy éppenséggel kupacokba tömörült emberek felé, amikor földbe gyökerezett a lábam. János jelent meg, egy nagy csokor rózsával a kezében. Megállt előttem, kezet csókolt, majd rám nézett. - Boldog születésnapot kívánok neked Bori! Nem értesz most semmit, de majd később mindent elmondok. Ez a doboz is a tied – egy fekete bársony dobozt nyújtott felém.

      Átvettem a virágot, a dobozt, reszketett a lábam, nyilvánvalóan ez volt az est legnagyobb meglepetése számomra. Csak néztem rá szótlanul,  csak a szemünk  kapaszkodott egymásba. Szívemben ismét kigyúlt valami sajgó, de boldog érzés. A kezem után nyúlt és a Mária néni felé vezetett, aki láthatóan büszke volt rám, és ahogy ránk nézett, mosolya mindent elmondott a gondolatairól.

     De tovább peregtek az események. Egy hatalmas tortát hoztak be, letették egy üres asztalra, kezembe adtak egy nagy tortavágó kést és a szokásos happy birthday-t énekelték.  Én pedig ezek után el kezdtem szeletelni a tortát, amit aztán Enikő folytatott. Csak a nagy tortaevés és koccintások után kezdték az emberek a képeimet megnézni. Én pedig szerényen félrevonultam, leültem egy székre és óvatosan kinyitottam a kis fekete dobozt, amit János adott. Egy szépen csiszolt féldrágakőből készült zöld szív feküdt a dobozban. Mellette néhány egészen apró kődarab a kőtengerből. Ráismertem. Elérzékenyültem. Szememmel Jánost kerestem, aki ott ült mögöttem, csak éppen nem vettem észre. Egy meleg kéz került a vállamra, hátra fordultam.  János  igéző fekete szemébe néztem.

    - Tetszik? Régóta őrzöm. Azóta, amióta szakítottál velem. Az akkori születésnapodra szántam, hát ennyit késtem. Ekkor János felállt és odaült mellém.

   - Szépek a képeid. De nekem a legkedvesebb a Találkozás című festményed. Tudom, hogy rólunk szól.  Enikő keresett fel, ő hívott meg, tudta, hogy nekünk még egyszer az életben találkozni kell, én pedig azt gondoltam, eljövök.  Mert , ha hiszed, ha nem, de azóta is szeretlek Bori, és  talán még egyszer megpróbálhatnánk. Hát eljöttem.  És, ha te is akarod, akkor kezdjük elölről. Nem tudtalak felejteni. Hiába próbálkoztam! Szíven ütöttél, amikor a vízben megláttalak. Tudom, előbb is kereshettelek volna talán... Sok idő eltelt... Még valami: felköltöztem néhány hete Pestre. Az egyetemen tanítok. Édesanyám meghalt, édesapám lent él most egyedül. Elég gyakran meglátogatom. Remélhetek? - várakozóan nézett rám.

    -  Hallgattam egy ideig és néztem a fekete szemét, a szép kezét, amit annyira szerettem régen. Megsimogattam az arcát.

    - Köszönöm János, hogy eljöttél! Talán boldog is vagyok, hogy ismét itt vagy és láthatlak, hogy  megtiszteltél a születésnapomon... De most felállok, ha nem haragszol... Zavarban vagyok, láthatod... Nem is tudom, hogy még mit mondjak... Itt maradnál és vigyáznál az ajándékaimra? Odamegyek kicsit a vendégekhez, az ismerőseimhez.

     Váratlanul hagytam magára Jánost, hirtelen olyan zavart lettem, hogy a legjobbnak láttam, ha egy pillanatra kilépek a bűvköréből. És ekkor Zsombor jött hozzám, átölelt és szívből gratulált majd a fülembe súgta: - Szép vagy és már tudom, hogy ki az a János, akit te szerintem még most is szeretsz, és tudom, hogy miatta nem tudtál soha engem teljesen magadhoz engedni.  Amúgy jók  a  képeid. És tetszik a könyved is. Vettem is belőle. Légy szíves dedikáld! – kezembe nyomta a könyvemet   - Ránéztem, majd hátra fordultam és Jánosra lestem, aki biztosan észrevette, hogy ez a férfi valaha jelentett nekem valamit. Kinyitottam a könyvet és kértem tőle egy tollat. -  „  A megbízhatatlan, de nagyszívű Don Juannak, akitől sok szépet és jót kaptam nehéz perceimben. Szeretettel ajánlom! „  

    Amikor Zsombor elolvasta a könyvbe írt ajánlásomat mosolyra derült az arca: - Köszönöm Bori!  Jó volt veled minden!  Légy  nagyon  boldog !

      Aztán jöttek a többiek is, hosszú sor állt előttem, hoztak egy kis asztalt és én mindenkinek írtam valamit a megvásárolt könyvébe.  Miután elfogytak a könyvek Enikővel félre vonultam kicsit, mert tudtam, hogy ez az ő műve. Szorosan átöleltem.

   - Köszönöm, köszönök mindent !  Imrének is mondd meg!  Ez életem legszebb születésnapja.

   - És János?  – nézett rám kérdőn – Szeret téged! Nem baj, hogy elhívtam?

   - Őt is köszönöm!  Semmit sem tudok most mondani. Hálás vagyok neked. Azt hiszem, jól ismerted a szívem titkát – láthatóan nagy kő esett le Enikő szívéről – Nem haragszol, de még kicsit odamegyek a többi ismerőshöz is. Mária, Márta néni és Liza is biztosan elvárja, hogy váltsak velük legalább néhány szót. Addig tartsd szóval Jánost! Szegény olyan magányosan áll ott...

      Odaléptem Márta nénihez és én nem győztem neki hálálkodni, hiszen mindent neki köszönhettem. Ő meg csak azt mondogatta, hogy az adott tehetségemmel eddig jól kufárkodtam. De én nagyon is jól tudtam, ha ő nem kerül mellém az otthonba, nem lett volna belőlem az, aki. Mária nénit pedig magamhoz öleltem és a fülébe azt súgtam - Így becsapni engem! – elnevette magát  - Dehogyis kislányom! Csak változott a program. De menj már oda Jánoshoz!  Most már mindenki el lesz magával! Neked meg vele van fontos dolgod!

       Ekkor megfordultam és lassan elindultam János felé, akinek a kezében ott volt a csokor virág, a doboz , láthatóan figyelmesen hallgatta Enikőt, aki kérésemre szóval tartotta. Amikor meglátott, láthatóan megkönnyebbült.

   - Na, itt vagyok. Add oda János a virágot és az ajándékodat is! – átvettem a kezéből mindent. Enikő tapintatosan elment mellőlünk, mint akinek fontos dolga lett hirtelen. Beleszagoltam a csokorba, majd Jánosra néztem. Úgy éreztem magam, mintha el sem váltunk volna. Közelebb lépett hozzám, magához ölelt – Baj lenne, ha mi most kisurrannánk innen? – kérdezte a fülembe súgva.

   - Menjünk!  - válaszoltam és ott hagyva a kabátunkat ellógtunk. A lakásomra mentünk, amit még Jánossal hoztam rendbe a kezdet kezdetén, de az óta minden sokat változott. Persze most nem ezzel foglalkoztunk. Pillanatok alatt egymás karjaiban voltunk.  Pontosan azt a gyengéd, forró ölelést éltem át, amit első alkalommal. A zsigereimben volt János illata, kezének simogatása. Kivirágzott a lelkem. Szívemből kipattant az elrejtett szerelem szikra.  Azt hiszem benne is hasonló érzések voltak.  Lelkünk és testünk visszatért oda, ahonnan először elindultunk. Nem beszéltünk. Csak a testünk beszélt. Aztán reggel, amikor felébredtünk, hozzám bújt, megsimogatta a hajamat és halkan, akadozva beszélni kezdett.

  - Szép a meséd Bori.  Hosszú az út hazáig... Többször elolvastam.  A főszereplő kislány, a kedves kis Babszi, milyen rögös és hosszú utat járt be! És milyen boldog volt, amikor hazatalált! Hát, valahogy így vagyok most én is.  Nekem is nagyon hosszú volt az út, eltévelyegtem, de azt hiszem ma éjszaka végre haza érkeztem. Haza, hozzád.  Remélem te is így érzed!    

     Szorosan hozzá simultam, lelkem és testem minden szeretetével öleltem át. Úgy éreztem magam, mint a mesében.