Álmok

     A Fülöp hegy oldalában állt egy kis faház. Mára már talán nagy diófa lombja takarja, de az is lehet, hogy a helyén egy kastélyszerű épület áll. Történetem színhelye volt, álmaim hegyoldala.

   Még a hetvenes évek elején vettem ezt a háromszáz négyszögöles kis földterületet. Az újságban egy hirdetésre lettem figyelmes, és mivel Balaton imádó voltam, azonnal kaptam az alkalmon. A szüleimtől örökölt kis falusi házat eladtam, és ebbe a földterületbe fektettem be minden kis pénzemet.

    Építész barátaimmal egy nyári délután leutaztunk Fülöpre, azaz Révfülöpre. Persze, mi csak Fülöpnek hívtuk. Vonattal mentünk. Négyen voltunk. Péter már végzett építészmérnök volt, Bálint még utolsó éves építészhallgató. József grafikus, ő csak kíváncsiságból jött velünk, meg, hogy majd besegít, amit tud. Én pedig, már akkor egy elfuserált, ábrándos lelkű ember voltam.

    Magyar irodalmat tanítottam egy pesti, külvárosi gimnáziumban, de időnként, ha megszállt az ihlet verseket írogattam. Egy-két versem napilapokban is megjelent, de csak remélhettem, hogy egyszer majd költő leszek. Olyan igazi, mint mondjuk Ady vagy Petőfi. Persze nem olyan zseni, de mégiscsak költő.

   Vonattal mentünk, kocsink nem volt. Egyikünk sem tartozott a vagyonosok csoportjába. Olyan hetvenes évekbeli értelmiségi fiúk voltunk. Művészetről, filmekről, könyvekről, politikáról beszélgettünk, ha összejöttünk. Megváltottuk a világot. Többnyire nálam. Volt egy két szoba, konyhás lakásom a belvárosban. A nagyszüleim által jutottam hozzá nagy nehezen.

Nos, hát itt folytak a hajnalba torkolló beszélgetések. Természetesen időnként lányok tették színessé éjszakáinkat. Valahogy egyikünk sem kötődött még komolyan senkihez. Így aztán alkalmi, vagy éppen két-három hetes ismeretségből velünk maradt lányokkal boldogíttattuk magunkat.

   Elindultunk Fülöpre. Most mind a négyen alkotni akartunk egy kis faházat. Egy balatoni nyaralási lehetőséget felépíteni. A két építész fiú már kész tervekkel baktatott mellettem, Jóska, a grafikus, időnként visszafordult, a már messze terpeszkedő Balatont szemlélte.

   - Gyerekek! Álljatok meg! Nézzétek milyen szép! Gábor! Te ezzel a hellyel megfogtad az Isten lábát!

   - Lehet. De igyekezzünk! Ott fent még ennél is szebb lesz az egész. Ott fekszik majd előtted az egész tenger! – közben a meredek útszakaszon izzadtan vánszorogtunk felfelé. Aztán amikor felértünk, lihegve lerogytunk, az akkor még alig másfél méter magas diófa alá.

   - Hát nem semmi, a hely! De a víz? Villany?  - nézett rám kérdőn Péter, a mérnök.

   - Nincs. Az nincs. Illetve a kút ott van lent a fordulónál. Onnan lehet felhozni, villany meg... Nem tudom. De ez most részletkérdés. Pillanatnyilag majd lámpa lesz. Nézzétek csak! Ott fent! Ott már van   egy szép nagy kőből épült ház, nem messze tőle egy kisebb faház. Úgy tudom egy pedagógus házaspáré, aztán tőle vagy háromszáz méterre az egykori vincellér kis háza, aztán az a tornácos kis ház a tulajé, akitől vettem a telket. A többi még szőlő. Itt már kiirtották. Csupa gaz minden. Szóval itt fent gondoltam a kis házat. Gondoljátok át!  Megveszem majd ami kell, felhozatom az anyagot, de kell a segítségetek. Kaszálni, esetleg egy-két fát ültetni, és hát – néztem a két építész barátomra – rajtatok múlik, hogy nyaranta lakható is legyen majd a ház. Jöhettek természetesen nyaralni, ha megfelel nektek is majd ez a szerény körülmény.

    Mikor kipihentük magunkat, felvertük sátrainkat, körbe néztük még a tájat. Valóban álomszép volt a panoráma onnan fentről. Tébláboltunk egy ideig a gazban, mindenki mondott valamit és megegyeztünk, ha minden anyag itt lesz, összefogunk és felépítjük a kis vityillót. Visszasétáltunk a faluba, majd a strandon kötöttünk ki. Jóska és Bálint rövidesen már két lánnyal jött hozzánk és együtt töltöttük el a délutánt. Később a hegyre felé menet útközben vacsorára valót vettünk, néhány üveg bort, sört és gondtalanul élveztük az enyhe balatoni éjszakát.

   Hajnalban tücsökciripelésre ébredtem, óvatosan kimásztam a kétszemélyes sátorból, amit Péterrel osztottam meg. Nem tudtam aludni. Kiültem a telkem fölött elhaladó ösvény szélére, lenéztem a Balaton csillogó vizére és bámultam a napfelkeltét. Aztán fogtam néhány üres üveget és elindultam lefelé a kúthoz vízért. Felhúztam a kútból a vödröt, kitettem a kút kávájára, és magamra öntöttem az egészet. Ekkor már a Nap, ragyogó fénnyel sütött az arcomba. Amikor kinyitottam a szemem, és abbahagytam prüszkölésemet, legnagyobb ámulatomra egy fiatal lány állt nem messze tőlem, egy vödörrel a kezében.

   - Jó reggelt! – nézett rám nagy őzike szemével.

  - Jó reggelt! Hát maga? Hát te? Hogy kerülsz ide? - kérdeztem zavartan, és közben néztem a lány formás lábát, hosszú, gesztenyebarna haját. Sortban, egy vállpántos kis blúzban és egy saruban volt.

   Elnevette magát. Duzzadt szép szája volt. Felemelte a vödrét.

  - Mint látod, vízért jöttem - fogta magát és már engedte is le a vödröt a kút fenekére, majd izmos karjával sebesen húzta fel a megtelt vödröt.

  - Jaj, hagyjad! Majd én kiöntöm. Add a vödrödet! - és igyekeztem gyorsan segíteni neki.

- Köszönöm. Na, viszlát! – kezébe vette a vödröt és indult a meredek úton felfelé.

   Egy pillanatig csak szótlanul néztem utána, szemem megakadt formás hátsóján.

  - Hé! Állj meg! Be sem mutatkoztam. Meg aztán, segítek felvinni  a vödröt - siettem ekkor már utána. A lány letette a vödröt és barnás zöld szelíd szeme rám mosolygott.

  - Köszönöm. De hosszan kell ám vinned!

  - Hová? – néztem rá.

  - Oda fel! - mutatott balra, a kis tornácos házra.

  - Te ott laksz? – kérdeztem ekkor és elindultunk felfelé.

  - Most igen. Itt nyaralok. A dédapámé volt ez az egész birtok. És te?

  - Nocsak, akkor én ismerem a te nagyapádat, mert tőle vettem ezt a parcellát - mutattam jobbra, mert a saját kis földterületem mellett mentünk el  - A sátrakban a barátaim vannak. Tudod, egy kis házat szeretnék, jobban mondva egy apró faházat építünk majd oda. De be sem mutatkoztam. Bokor Gábor vagyok, tanár. Egy gimiben tanítok Pesten. És te? – a lány könnyedén lépkedett mellettem, én meg kissé lihegve cipeltem az egyre meredekebb úton a vödör vizet.

   - Edit Alston vagyok. Tudod nekem anyai nagyapám az, akit te ismersz. És már csak az a kis ház maradt neki a birtokból. De már a kilencven felé közeleg és én nem itt élek. Londonban lakunk. Anyám odament férjhez.

  - Nocsak? - néztem rá meglepetten.

  - A dadusomtól tanultam meg magyarul. Talán jól beszélem a nyelvet, nem? Na, de itt is vagyunk. Tedd csak le ide. Köszönöm, hogy segítettél.

    Körülnéztem. Fehérre meszelt kis tornácos ház állt előttem. Egy nagy diófa tövében kerti székek, virágok sokasága a ház előtt. Azt hiszem rögtön beleszerettem itt mindenbe, főként ebbe a számomra különös fiatal lányba.

   - Hát, akkor én vissza is megyek.

  - Ülj le talán, hozok neked reggelit. Még korán van. Viszonzásul. Elfogadod? Kávézol?

   - Hát, nem is tudom. De, ha már ilyen kedves vagy... Igen, kávézom – válaszoltam és leültem.

   Edit pedig a házba sietett.

   Csak bámultam utána és futkostak fejemben a gondolatok, a tervek, amit vele kapcsolatban gyorsan elképzeltem.

   Szinte pillanatok alatt terítő került a kerti asztalra, sonka, felvágott, vaj, paprika, paradicsom, tea, kávé. Majd Edit is leült mellém.

   - Na, akkor együnk! Nekem is jobb így kettesben reggelizni. Jó étvágyat!

    - Jó étvágyat!  Mióta vagy itt? – kérdeztem tőle.

    - Csak három napja vagyok itt. Kicsit rendbe tettem a házat, aztán még maradok két hónapot. Úgy döntöttem, hogy most itt fogok kikapcsolódni. Szeptemberben már dolgozom, egy női lapnál vagyok szerkesztő.

   - Tényleg? Nem gondoltam volna. Azt hittem még tanulsz - valójában meglepődtem, mert filigrán alakjával, külsejével inkább olyan tizenkilenc körülinek néztem.

    - Már huszonöt vagyok. De talán nem baj - és ekkor nagyot kuncogott, majd folytatta - És te? Meddig maradsz? - nézett rám érdekes zöldes barna szemével.

   - Én, én... Nem is tudom... A srácok már holnap visszamennek, de én még talán maradok, mivel be kell szereznem az építkezéshez majd dolgokat.

    - Na, az jó. Legalább nem leszek olyan egyedül, legalábbis te itt leszel a szomszédomban. Esetleg, ha te is úgy gondolod – minden zavartság nélkül és kertelés nélkül beszélt hozzám - délután találkozhatunk majd a strandon.

     Megköszöntem a reggelit, és már a délutáni találkozáson járt a fejem, miközben baktattam vissza a sátrunk felé. Láttam a fiúk is lassan kikászálódtak, láthatóan engem vártak, nem értették távollétemet. Aztán amikor elmeséltem nekik találkozásomat a napfelkelte tündérével, én csak így beszéltem róla, jókat heherésztek. Elindultunk a falu felé, kerestünk egy reggelizőt, ahol tejet, kiflit vettek, én pedig jóllakottan néztem őket. Egész délelőtt kint hevertünk a strandon, később árnyékba húzódtunk. A két lány lefoglalta a két fiút. Én Péterrel a házról beszélgettem, tanácsokat adott, hogy mit kell majd beszereznem. Délben sült hurkát ettünk az egyik bódéban, majd legurítottuk a pohár sörünket, és visszamentünk pokrócunkhoz. Elszundítottam. A srácok keltettek fel. Edit ekkor érkezett meg. Természetes könnyedséggel ült le hozzánk. Zavartan bemutattam a barátaimnak, akik láthatóan irigyelték most tőlem, mert valójában szép nő volt. Túl szép. És hozzá még okos is. Bár, ezt a többiek nem tudták. De én megéreztem. Felálltam és fürödni hívtam.

     Aztán este elmentünk egy kerthelyiségbe, ahol zene szólt, Edit kitűnt a társaságból. Különleges volt, szép volt, más volt. Péter a fülembe súgta.

     - Ez túl jó csaj! Vigyázz vele! Még utóbb belezuhansz! És csak bajod lesz belőle. Ő más világban él, ne felejtsd el!

     Persze tudtam én ezt, de a szerelemtől elbódultam. Elterveztem, hogy elbűvölöm ezt a lányt. Éreztem, hogy tetszem neki, igazi érzéseit persze nem tudtam. Csak remélni mertem, hogy esetleg ő is belém szeret. Végül is elég jóképű, kisportolt fiú voltam.

    A barátaim másnap kora reggel elbúcsúztak, nekik munkájuk volt. Jómagam nyári szabadságomat töltöttem és elterveztem, hogy bemegyek Tapolcára, megszerzem az anyagot a házhoz. Persze közben arra gondoltam, megszerzem Edit testét is.

   És mindez megtörtént. Nem is volt túl bonyolult. Edit kocsijával mentünk Tapolcára, megrendeltem az anyagot, megszerveztem a hegyre való felszállítását. A fiúknak táviratoztam, hogy a következő hétvégén jöhetnek dolgozni, minden együtt van.

   Addig én szereztem egy kaszát és letaroltam a hatalmas gazos területet. Editet nem kértem, de ő mégis segített a lekaszált gazt összegyűjteni, amit aztán egyik este elégettünk. És azon az estén a holdvilágos, csillagos szabad ég alatt a magamévá tettem. Szénaillat, és Edit parfümjének édeskés illata keveredett bennem. Sima bőre forró volt, megbabonázott. Közben a barátaim lejöttek, és egy hónap alatt összeeszkábáltunk egy kis vityillót. Többre nem tellett. De fedő volt a fejünk fölött. Edit segített, apróbb dolgokat vásárolt nekem. Mintha csak a közös jövőnket tervezte volna ő is. Beszélgetések, séták, esti csillagnézések, őrült szeretkezések, esti fürdőzések váltották napjainkat. Odaadóan, hol vadul, hol gyengéden, hol kislányosan, hol asszonyosan tudott szeretni. És a nyár viharosan elrepült.

   Az utolsó estén Editnél voltam. Behunyt szemmel feküdt mellettem. Én meg csak szótlanul néztem.

   Kinyitotta szemét és tudta mit akarok hallani.

  - Nekem való férfi vagy. Szeretlek minden zsigeremmel, de... Mi lesz velünk?

  - Mi lenne, ha ideköltöznél... - néztem rá bizonytalanul.

  - Hová? Hozzád? Nem bírnám itt sokáig. Te nem tudod, hogy én hol lakom Londonban. Én megszoktam a jólétet. Te nem tudod,  hogyan élek otthon! Eddig nem mondtad, hogy nem jöhetsz nyugatra. Becsaptál. Én az életet csak ott tudom elképzelni Gábor. Bárhogy is szeretlek.

  - Becsaptalak? Ugyan! Hiszen beszéltem erről. Csak nem figyeltél jól. Világosan elmondtam, hogy disszidáltam ötvenhatban, így nem kapok útlevelet, az biztos. Már próbálkoztam. Pláne, ha megtudják a veled való kapcsolatomat. De hát miért? Miért nem tudsz itt élni? Ha szeretsz, akkor mindent vállalsz. Vagy nem jól ismerlek? Vagy mást képzeltem rólad. Istenem! Neked a jólét fontosabb nálam? Ne mondd ezt nekem! Te nem is szeretsz igazán.

   Felült. Szeme most barnássá változott, mély tűz égett benne.

  -  Ne mondj ilyet! Én szívemmel, testemmel szeretlek. De én ebben a nyomorult országban, ahol nincs szabadság, ahol az van, amit én megtapasztaltam már néhány éve... Én nem tudok itt élni... Majd mire visszajövök karácsonyra hozzád, addigra talán eldöntjük. Feleségül veszel esetleg és akkor... Most minden olyan bonyolult lett nekem.

   - Bonyolult lett. Hát igen. Talán, ha feleségül veszlek, akkor én is mehetek Londonba? – néztem rá kérdőn.

    - Például. Akkor már kiengednek és megtanulod a nyelvet is, ki tudja?

      Átöleltem, magamhoz szorítottam, furcsa nehéz érzés ült a szívembe. Baljós érzés kerülgetett.

     Másnap reggel beültünk a kocsijába. Levitt az állomásra. Nekem tanévnyitóra kellett mennem, ő pedig indult a hazájába. Hosszan búcsúztunk. És ahogy integetett nekem, úgy éreztem soha többé nem fogom látni.

    És úgy is lett. Soha többé nem találkoztunk. Egy darabig jöttek-mentek a levelek, majd egyszer csak nem kaptam választ. Nem értettem. A telefonja is néma maradt. Kinyomoztam nagy nehezen a szülei telefonját, felhívtam őket. Egy férfihang szólalt meg angolul. Dadogtam valamit, majd a férfihangból női hang lett, aki már magyarul beszélt hozzám.

- Üdvözlöm Gábor. Én Edit édesanyja vagyok. Sokat hallottam magáról Edittől. Hát nem írta meg? Ejnye! Gondolhattam volna! Edit már csak ilyen. Szétszórt és romantikus. Férjhez ment. Most Amerikában él. Tudja, egy rendkívüli ember kérte meg a kezét. Higgye el, hogy szerette magát. Edit mégis többre vágyott. Azért maga egy életre szóló szép emlék lesz neki. Ebben biztos vagyok. És ne haragudjon rá! Furcsa lányom van sajnos.  Talán a döntése is furcsa, de nekem érthető. Bocsásson meg neki, ha tud! Minden jót!

    Kattant a készülék és én ott álltam leforrázva. Így nem alázott meg senki. Nem akartam hinni a fülemnek. Hetekig töprengtem a dolgon. Nem bocsájtottam meg neki semmit. Nagyon fájt a hiánya. És nagyon fájt, hogy így elbánt velem. Jó pár hónap kellett, hogy kiheverjem csalódásomat.

   Minden nőben őt kerestem utána. Aztán szép lassan igyekeztem kitörölni az emlékét.

   Majd néhány év múlva Eszterben találtam rá az igazi szerelemre, aki a feleségem lett. Éppolyan szép volt, és különleges, mint Edit. Talán még szebb is. Tiszta, őszinte szerelmével vissza tudta adni az Edit által elrabolt szívemet.

   Közben eladtam a telket a kis vityillóval és Edit emlékével együtt.