Valentin ajándéka

  Sűrűn esett a hó. Péntek délután volt.  Albérleti lakásomból szélsebesen rohantam a buszhoz, majd a metróhoz. Csak remélhettem, hogy elérem még a félhatos vonatot. De mindenáron szerettem volna meglátogatni szüleimet. Az utolsó pillanatban érkeztem. Megkönnyebbülten ültem le a kupé egy üres kétszemélyes sarkába. Gondoltam, hogy még szerencsém is van, hiszen így a majd három órát, szép csendben, olvasgatással tölthetem. Ekkor azonban kinyílt a kupé ajtaja, és szinte berobbant egy kissé zilált külsejű fiatal férfi. A vonat ekkor indult el. Úgy látszott ő is az utolsó pillanatban érkezett. A férfi megállt az ajtóban, előre nézett, majd két oldalra vetett egy pillantást, aztán az előttem lévő üres ülésre esett a tekintete, majd rám, és a csomagtartóra. Végül megkérdezte.
  - Bocsánat, szabad ez a hely?
  - Szabad – válaszoltam röviden és visszahúztam kinyújtott lábamat, hogy le tudjon ülni. A férfi utazótáskáját feldobta a csomagtartóba, levetette fekete rövid kabátját, a nyaka köré tekert piros, kockás sálját. Leült. Félhosszú, kissé göndör fekete haját kezével igazgatta, modern, legújabb divatú kerettel ellátott szemüvegét kicsit feltolta, kissé borostás arcát hosszú vékony ujjaival megsimogatta, kicsit mocorgott, majd hirtelen megint felállt, a táskáját levette és egy Mp3-as szerkentyűt vett elő, egy könyvet, amit a kitámasztott ablak alatti tartóra dobott. Fülébe bedugta a fülhallgatót és kényelmesen elterült az ülésen. Én meg csak néztem kapkodó, sorozatos mozdulatait, görögös arcélét. Próbáltam rájönni, hogy mivel is foglalkozhat, hány éves is lehet és hová megy. Aztán kinéztem az ablakon, a mellettem lévő táskámból kivettem a könyvemet. Olvasni kezdtem volna, de ekkor hirtelen megmozdult az ismeretlen férfi, kivette a fülhallgatót a füléből, és fürkészve nézve rám, megszólalt.
  - Nocsak, érdekel az ezotéria?
  - Miért? – becsuktam a könyvem mintegy mutatva neki a könyv címlapját – Azért gondolod, Mert Szepes Máriát olvasgatok, vagy tanulmányozok? Amúgy érdekel, de különösen Szepes Mária gondolatai érdekelnek most. És te, te mit olvasol? Csehovot? Régimódi vagy? Manapság szerintem sokan nem olvasnak Csehovot. Azt hiszem legalábbis. És te még ráadásul túl  fiatal is vagy.
   Elnevette magát, hófehér egyenletes fogsora kivillant. Hirtelen kibújt fekete vastag pulóveréből, egy piros–fekete kockás ing volt alatta.
   - Na, így már jobb. Baromi meleg van itt!De azért jó, hogy így fűtenek, mert kint ugyancsak mínusz van. Csehov? Hát azért vannak még fiatalok, akik nem bunkók. Színész vagyok. Vidéki színháznak vagyok most a tagja.  Huszonöt vagyok, még nem érett, azt mondják sokan rám.
   - Tényleg? És hol játszol? – néztem rá érdeklődve.
   - Színházban.
   - Nem vagy te egy kicsit pimasz? És nagyképű? Vagy csak tényleg éretlen, ahogy mondtad? Az udvariasság legalapvetőbb szabályait is félre teszed - kérdeztem vissza kissé ingerülten – Nem válaszoltál a kérdésemre.
   - A Petőfi Színházban. Te nem ebbe a városba utazol véletlenül? – kicsit előrehajolt és pimaszul, fekete szemével hosszan a szemembe nézett. Egészen zavart lettem ettől a pillantástól.
  - De, véletlenül, odautazom. És végeztél az igazi színművészein, vagy csak úgy.
   - Nem, nemcsak úgy vagyok színész. Végeztem. És az igazin végeztem. És két éve játszom. Csehovot játszunk majd, és azért is olvasom most ezt a könyvet.
   - Így már értem. Talán pesti vagy?
   - Igen.  Otthon voltam, meg egy filmszerep... Talán bejön. Azért is, de erről inkább babonából nem beszélek.  Nem könnyű vidéki színházban lenni. Bár, lehet, hogy végleg leragadok majd. Igazából szeretem a vidéket. Ugyanis utálom a nyüzsgést. De mégis csak Pesten, ott lehet valamit ezen a pályán elérni. No, de mindegy. Nem is tudom, hogy miért fecsegek itt össze-vissza. Te mivel foglalkozol? Mert úgy tűnik, itt csak rólam esik szó. Te kérdezel, mint egy tanárnő, én meg válaszolgatok.
   - Nem véletlen, mivel ugyan nem tanárnő, csak tanítónő vagyok. Kicsiket tanítgatok, és most végzek egy részműveltségi továbbképzést, magyar- nyelv és irodalom, és majd így a felső tagozat első két évfolyamán is taníthatok, és hát ez érdekel elsősorban. Nem részletezem, épp most vagyok túl egy vizsgán. Tanulmányi szabadságon voltam, vagy vagyok még, és most haza utazom a szüleimhez. Pesten tanítok egy külső kerületben.
- És van lakásod is?
- Albérletben lakom, illetve a nagynéném üres lakásában. Csak a rezsit fizetem. Különben nem tudnék megélni. Nem egy fizetős az én területem. Na, ennyit rólam.
  - Zavarhatlak még? – és válaszomra nem is várva folytatta - Aztán miért olvasod ezt a sok bölcsességet? Talán szükséged van Szepes Mária tanácsaira?
   - Miért? Olvastad? Ismered?
   - Igen. Olvastam. Engem is érdekel. Volt egy időszakom, nem is olyan régen, amikor de mindegy... Ez nagyon hosszú lenne.
   -  És segített?
   - Talán igen. Önvizsgálatot tartottam. Állítólag nehéz, hőbörgő, önző ember vagyok, vagy voltam. Tele pesszimizmussal, hajlamos a kesergésre, a nyavalygásra. Igaz, hogy voltak nehéz hónapjaim. Néha visszaesem.Nem könnyű megváltoztatni magát az embernek, nem könnyű az igazi saját tükörképét látnia. Nehéz a rossz szokásoktól ,a belénk rögződött dolgainktól  megszabadulni. De ez nem is megy máról-holnapra. És hajlamosak vagyunk sok mindent a körülményeinkre fogni. Kiszipolyozzuk a körülöttünk lévőket és főleg a hozzánk közel állókat. Bizonyisten, rám nézve ez igaznak bizonyult. Mert én nehezen ugyan, de bevallottam magamnak, hogy ezt tettem, én ilyen voltam. Ezért is szakadt meg egy szép kapcsolatom.
   Én csak hallgattam és csodálkoztam, hogy ez az ismeretlen ember, kapkodva ugyan, de miért beszél nekem ennyit most magáról. De hát, azt is gondoltam, hogy művész lélek, könnyebben megnyílik talán és még az is eszembe jutott, biztosan jól esik neki magáról beszélnie. Kezdett érdekelni a története. Ezért tovább kérdezősködtem volna, de ekkor megszólalt a mobiltelefonja. Elővette a zsebéből, majd beszélni kezdett.
   - Édes mama, szervusz. Persze... Az utolsó pillanatban, de elértem... De majd hívlak, ha már megérkeztem. Ne izgulj, minden rendben! Csókollak!
    A mobilján pötyögött valamit, majd zsebre tette a készüléket.
   - Jó, hogy feltalálták a mobilt. Mert e nélkül, nem élet az élet. Kikapcsoltam. A mamám volt az, tudod ő olyan aggódó... – körül nézett – Látod, egyszerre hárman is beszélnek telefonon. Mindig azon gondolkodom, hogy mi lehet olyan fontos vagy sürgős.
   - Én is kikapcsolom, ha vagyok valahol vagy például most is. Szerintem pótcselekvés és tartalmatlan fecsegésre, időtöltésre van, hacsak nem valami nagyon fontos, halaszthatatlan dologról van szó – kicsit oldalra csúsztam, kinyújtottam a lábam.
   - Hát igen. Igazad van. Milyen jó, hogy egyetértünk. De hol is tartottunk?
   - Azt hiszem valami szép kapcsolat megszakadását említetted...
   - Ja, igen. Hát nem volt könnyű legyőzni a bennem rejlő rosszakat és tudomásul venni, hogy valami nem úgy alakul, ahogy én azt erőszakosan elterveztem.
  - Valóban nem könnyű. Talán a legnehezebb, hogy magunkban felismerjük a rosszat, aztán talán még nehezebb változtatnunk. És már kigyógyultál a lányból?
  - Hát... Nem tudom. Talán egy új kapcsolat kellene, és akkor már tudnék válaszolni a kérdésedre. És te miért nem jöttél vissza a városodba? Miért Pesten keresed a boldogulásodat? A vidék már nem jó neked? Azt hiszed, csak ott van élet?
  - Nem hiszem, de úgy tűnik. Legalábbis kultúrélet. Igaz, hogy pénz is kellene hozzá. Ha rendszeresen el akarok menni színházba, koncertre és a többi. Hát nem kevés pénzbe kerül. Valahogy így adódott. A nagynéném szerezte ezt az állást, itthon nem biztos, hogy el tudtam volna helyezkedni.
  - Miért? Nem kellenek a tanítónők? Vagy olyan sokan vagytok?
  - Mondjuk, hogy itt is végeznek elég sokan, meg aztán én kissé igényes vagyok, túl alapos, szeretek önálló dolgokat kitalálni, és az igazgatóm szabad kezet adott nekem ott, ahol tanítok. Nem egy begyöpösödött valaki. Hála Isten! De nem részletezem. Ez úgy sem érdekel téged.
  - Miből gondolod? Érdekes, amit mondasz. Különleges lánynak tűnsz. Ahogy elnézlek, nem éppen olyan tanító nénis típus vagy.
- Miért? Milyen a tanító nénis típus?
- Nem is tudom. Emlékeimben másképp él. Bár én nagyon szerettem a tanító nénimet. Ma is szívesen emlékszem vissza rá. Mióta tanítasz?
- Ó, már régóta. Azt akarod tudni, hogy hány éves vagyok?
  Elnevette magát. Hátradőlt, feltűrte hosszú ingujját. Láthatóan melege volt.
- Hát nem olyan nehéz kitalálni. Gondolom, pár éve végeztél csak, csinos vagy, szép és még túl fiatal.
- Te most bókolsz nekem? Vagy eljutottunk az udvarlás kezdő szakaszába? – néztem rá mosolyogva.
- Na, ne! Bár, miért is ne udvarolhatnék neked? De nem válaszoltál.
- Annyi vagyok, mint te. És te hol laksz a városban? És, hogy, hogy vonattal jössz? A menő fejeknek már kocsijuk van manapság. Meg a nem menőknek is. Legfeljebb nem új, hanem használt tragacs.
- Fiatalabbnak hittelek, de nem baj, nem nézel ki ennyinek.
- Nahát! Talán öreg vagyok hozzád képest? Hát lehet... - néztem rá kicsit kérkedve most.
- Jaj, ne érts félre! Dehogy! Amúgy meg a színészházban van egy szobám. Kocsim nekem is van. Csak most éppen rossz. Na, nem valami drága. Használt autó, már van vagy tíz éves. Tudod, lehet, hogy jelentkezek a rendezői szakra, mert mostanság a legfontosabb személy a színházban a rendező, és nem a színész. De még nem döntöttem.
- Szerintem nincs igazad. Azért a közönség leginkább egy jó színészi alakításra megy be, egy jó darabra, bár a rendezés sem utolsó, az is biztos. Igaz, hogy egy jó előadáshoz minden együtt kell, hogy legyen. Nem igaz? Persze, ebben te vagy a szakember. Te élsz a színházi világban. Biztosan nehéz neked itt vidéken. Sikerre vágysz. Országos elismertségre.Ugye?
- Hazudnék, ha nem így lenne, de az ember eljut szép lassan a szükségszerű megalkuvásaival majd valahová. Ha nincs a tehetséged mellett elég szerencséd, kapcsolataid... De hagyjuk ezt most!
- Na, azért te még túl fiatal vagy! Sok minden előtted áll. Azért tőled is függ majd a jövőd. Miért mondod mindig, hogy hagyjuk?
- Mert túl hosszú lenne a magyarázat, azért mondom, vagy csak magyarázgatásnak tűnne, amit mondanék. Hogy tőlem függ a jövőm. Hm. Kiolvastad a könyvből? Ha ez ilyen egyszerű lenne! Egyelőre dolgozom, és azért vannak sikereim. De gyere el holnap este, nézd meg az előadást és ítélkezz! Na, mit szólsz rá?
   Nem válaszoltam. Csak hallgattam. Kezdett szimpatikus lenni ez a férfi. Még a nevét sem tudtam.
  - Na? Eljössz? Nem válaszoltál! Most jut eszembe, milyen bunkó vagyok. Még be sem mutatkoztam. Csak fecsegek itt neked.
    Teátrálisan felpattant, összecsapta bokáját, hirtelen kezet csókolt, mint egy rossz filmben.  -  Aszódi Balázs vagyok kisasszony - elnevette magát. Majd hirtelen visszaült a helyére, kezét összekulcsolta és hosszan bámult rám, mint aki szuggerál. Gondolom, látta rajtam nem kis meglepetésemet.
- Infantilis voltam? Lehet. De már tudod a nevemet legalább.
   Ekkor én is elnevettem magamat. Tulajdonképpen tetszett kissé habókos viselkedése.
- Színész vagy, nem infantilis. Keresztes Regina vagyok. Szívesen elmegyek. És mit nézek meg?
- Szép neved van! Legyen meglepetés, hogy mit nézel meg! Meg is kérlek rá, hogy ne nézd meg a műsort a plakátokon vagy a neten!
    Ránézett az órájára.
- Na, még egy óra. És most látom, hogy február 14-e van ma. Valentin napja! Nem igaz? Neked jelent valamit? - nézett rám kérdőn.
- Nem igazán. Valentin nap tudomásom szerint azért van, hogy megünnepeljük egy szent emlékét, aki tisztelte a szerelmet és a romantikát. Mások szerint később, sokan összetévesztették a norman-francia 'galantin' szóval, ami szerelmest jelent. Aztán ez a két hiedelem összefonódott, melynek eredményeképpen Szent Valentinra úgy emlékezünk, mint a szerelmesek védőszentjére. Bár nálunk csak a 90-es évek óta ünnepeljük. Az angoloktól jött, aztán ma már szerte a világon sok szerelmes megünnepli a szerelmesek napját. De hát nekem nincs kivel ünnepelnem.
   Hirtelen zavartan elhallgattam, lesütöttem a szemem, majd határozottan Balázs fekete szemébe néztem, aki, úgy tűnt számomra, ki akar velem kezdeni.
   - Nahát! Csak bámulattal hallgatlak! Honnan tudod te ezt? Kezdesz tetszeni nekem!
   - Ne hozz már zavarba! Nem nehéz utána nézni, csak érdeklődőnek kell lenni. Én a világra nyitott vagyok, sok minden érdekel. A szüleim tanáremberek. Sok mindent kaptam otthonról. Persze, nem anyagiakra gondolok itt elsősorban. Kicsit ki is lógok a sorból. A mai fiatalok egy része , azt mondják, nagyon üres fejű, karrierista, ecetera...  A pénz és a könnyű élet érdekli őket. Gondolom, azért nem én vagyok az egyedüli, aki másképp nézem a világot. Ne hidd, hogy beképzelt vagyok, és túl sokat képzelek magamról.
- Állj! Nem képzelek rólad ilyesmit. Amúgy én is hasonló vagyok. Tehát már semmiképpen nem vagy egyedül. Ahogy így hallgatlak, ahogy elnézlek... Mi lenne, ha mi kapcsolatba lépnénk?
    Ekkor felálltam.
- Nem haragszol? Mindjárt jövök. Ki kell mennem - láttam, hogy végig mustrálta szűk nadrágba bújt testemet, és csak bólogatott. Aztán amikor visszajöttem, akkor válaszoltam a kérdésére.
  - Nem szöktem meg a válasz elől. Nem tudom mit is mondjak Balázs. Lehet, hogy csalódnánk egymásban. Csak benyomásaink vannak, bár szimpatikus vagy, igazán. Nem is tudom. Aztán te itt vagy, én meg Pesten. Óriási a távolság! A te foglalkozásod meg olyan, hogy...
  - Nem azt akarod mondani, hogy riasztó és megbízhatatlan vagyok a foglalkozásom miatt? Távolság? Ez nem lehet kérdés. A szerelem mindent legyőz! Azt hiszed, hogy a színész, az nem ember? Jó, kicsit könnyedébb talán! De nekem is vannak érzelmeim. És én is csak olyan vagyok, mint a legtöbb férfi. Vágyom egy társra, egy nőre, egy lányra, valakire, akit szerethetek, aki szeret majd engem. Mikor keressek valakit, ha nem ebben a korban? Próbálkoznunk kellene, és majd meglátjuk! Bevallom, amikor ide beestem és megláttalak itt egyedül... Azt hiszem, bevonzottál, valami ilyesmi. És ez most nem olyan mese-mese mátka. Jó rád néznem, jó téged hallgatnom, jó veled beszélgetni. Te hogy vagy ezzel Regina? Milyen ritka név ez nálunk!
  - Mostanában nem olyan divatos. Azt hiszem legalábbis. Nem tudom, hogy anyukám miért ezt a nevet adta. Még nem kérdeztem tőle. Hogy mit gondolok rólad? Vagy egy esetleges kapcsolatról? Hát valami hasonlót. Kellemes veled beszélgetni. Kissé túlfűtött, nagyon érzékeny férfi lehetsz. Félek is kicsit tőled. Éppen arról olvastam most a könyvben, hogy aki szenvedélyes ember, az nagyon erős hullámokat küld a másik ember felé és nem mindig pozitív hullámról van szó. Sőt! Te meg még miket nem mondtál magadról a beszélgetésünk elején! Nem egy egyszerű ember vagy, az bizonyos.
  - Te jó ég! Csak nem félsz ennyire tőlem? Most analizálni fogsz engem? Őszintén beszéltem neked magamról. Nem is tudom miért. Azért nem vagyok olyan nagyon nehéz. El szoktam ismerni a hibáimat. Nekem is van anyám és apám is, én is jó nevelést kaptam, és szeretnék közelebb kerülni hozzád. Ennyi.
  - Jaj, hagyjuk! Félre értettél. Nem félek, de azért... Á, hülyeségeket beszélek! Csak megleptél kicsit ezzel a gyors tempóval. Olyan váratlanul alakult ez az egész dolog. Azt hiszem, túlbonyolítom az egész szituációt. Látod, milyen hamar eltelt az idő, hogy így összefutottunk?  Bevallom, most zavarban vagyok. De mindjárt megérkezünk! 
   Felálltam, elpakoltam a könyvemet, Balázs is felállt, rám segítette a kabátomat, majd ő is pakolni, öltözni kezdett.
  - Ne legyél zavarban. De megértelek.Őszintén mondom, örülök, hogy megismerhettelek! Várnak a szüleid?
  - Igen. Édesapám. Kijön értem kocsival.
  - Kár! Elkísértelek volna. Akkor? Cserélünk telefonszámot?
  - Cseréljünk! Miért is ne!
   Amikor leszálltunk a vonatról, csendben mentünk egymás mellett lépdelve. Aztán, egyszer csak Balázs hirtelen felém fordult. Letette a táskáját a földre. Megálltunk, szótlanul néztünk egymásra. Majd váratlanul a kezét nyújtotta felém.
   - Akkor holnap Regina! A pénztárban lesz a jegyed, hivatkozz rám! Előadás után pedig kérlek, hogy gyere a művészbejáróhoz, ott várlak! De tudd, hogy nagyon várlak! Elviszlek egy szép vacsorára! Remélem eljössz velem? - megcsókolta mindkét kezemet, felvette vállára sporttáskáját, és gyorsiramban indult előre.
   Én meg csak álltam ott, néztem a siető férfit, akit úgy látszik Valentin-napra kaptam ajándékul. Bizsergő boldogság futott át rajtam. Lehajoltam a táskámért, és sietve elindultam a távolban várakozó apám felé.