S O R S K E R É K  2.

1

    Anna és Barna, miután megérkezett a tengerről, új tervekkel volt elfoglalva. Barna szorgalmazta a lakások cseréjét. Kereste a megoldást arra, hogy új és közös lakásba költözzenek, hogy együtt éljenek. Anna félt az egybe költözéstől, de végül is belátta, hogy hosszú időn keresztül ez az ide-oda állapot senkinek sem jó. Volt férje, Ákos, úgy tűnt megnyugodott, legalábbis nem zavarta Annát. A gyerekei időnként elmentek hozzá, tőlük tudta, hogy valami barátnőféléje van, de ez már nem érdekelte akkor. Szerette Barnát, jobban, mint gondolta volna.

   Azt remélték, hogy Barna válása gyorsabban zajlik, hiszen volt feleségével mindenben megegyezett már. A bíróságon viszont rengeteg ügy volt, és a lépcsőfokokat be kellett járniuk.  Így aztán az őszre tervezett házasságkötésük átcsúszott a következő év nyarára.

    Kapcsolatuk nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Gyerekeik megszokták az új helyzetet, elfogadták kapcsolatukat. Valószínű, hogy mindkettőjük további életét ez megkönnyítette. Anna élvezettel végezte új munkakörét. Lánya érettségire készülődött, fia már a gimnázium második osztályába járt.

    Barna közben hozzá kezdett egybeköltözésük rendezéséhez. Nem várt a hivatalos házasságkötésig. A belvárosi lakása mellett lévő kétszobás tanácsi lakás megüresedett. Ezt, egy szerencsés kapcsolata révén Anna lakásának felajánlásával, megigényelte. A két kerület lakásügyi osztálya elrendezte a dolgot. Bonyolult volt, de Barna ismerőse, aki a lakásügyi osztályon volt vezető beosztásban, és a betege volt régebben, mindenben segített. Ezt hívták akkor szocialista összeköttetésnek. E nélkül nem ment volna.

   A két lakást átalakították, egybe nyitották. A gyerekek költöztek Barna volt lakrészébe, ők pedig ketten, a másik oldalon rendezkedtek be.  Meghagyták a két különálló fürdőszobát, a konyhákat is. Arra gondolva, hogy a gyerekek a későbbiek során, tudjanak önállóan is élni. Ha éppen úgy akarnak. Nem kis pénzbe került. Barnát amerikai nagynénje tekintélyes összeggel segítette, aki hetvennyolc évesen is meglátogatta őket még az ősz folyamán, mivel szerette volna megismerni keresztfia jövendőbeli feleségét.

     Anna sokszor elgondolkodott azon, miért kellett neki ennyi időt várni a boldogságára. Mert boldog volt. Abbahagyta a pánik betegség elleni gyógyszerét, lassan teljes értékű embernek érezte magát. Nem voltak rosszullétei, már a pszichiáterhez sem járt. Megismerkedett Barna közelebbi baráti társaságával, akik többnyire munkatársi köréből tevődtek össze. Akadt közöttük régi ismerős is. Az egykori gitáros fiú, András, akit Anna még fiatal medikus korában ismert meg. Barna vele tartott szorosabb baráti kapcsolatot. Nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy Anna, Zoltán egykori szerelme lesz az új felesége  -  C’ est la vie  -  mondta aztán, és örömmel látta, hogy jól megvannak egymással.

     Anna, Barna nagynénjével már a lakásváltozás után találkozott. Böbe néni, korához képest igencsak jól tartotta magát. Miamiban élt. Vitték színházba, koncertre. Kora ellenére szórakozni akart, tele volt vitalitással. Mindent akart látni Budapestből. Látszott, hogy Böbe néni fiaként szereti Barnát. Láthatóan megnyugodott Anna megismerése után. Gyerekeit pedig úgy fogadta, mint az unokákat.  Hasonló természettel bírt, mint Barna. Könnyen barátkozott, melegszívű asszony volt és őszintén egyenes.

   Anna, kellő figyelemmel kísérte gyermekei sorsát. Lánya végül is felvételt nyert oda, ahova menni akart, úgy döntött, hogy tanítónő lesz. Zsolt a második osztályt jól végezte, mellette gitár órákra járt. Dóra fiú kapcsolata, a rövid nyári találkozás után megerősödött, de levelezésre kényszerültek, mivel barátja ugyan hazatért Algériából, de egy vidéki egyetemen tanult tovább. Így ritkán találkozgattak, nem volt más választásuk. Zsolt is udvarolni kezdett egy kislánynak. Hagyta, hogy Barna beszéljen vele ezekről a dolgokról. Nem mintha neki nehezére esett volna, de úgy látta igazi jó férfi-fiú barátság alakult ki közöttük. A volt férjével, gyerekei kapcsolata nem tudott jobbá alakulni, mint amilyen volt. Ez bántotta, de nem tudott semmit tenni. Barna lányával, Katával, viszont komoly bajok voltak ebben az időszakban. El akart költözni a mamájától. Egy nem éppen megfelelő fiú kapcsolatba keveredett.  Ebből adódott a baj. Anna segítségével, több héten keresztül tudták csak meggyőzni, hogy változtasson a döntésén.

   Anna néha úgy érezte, talán sokat vállalt. De esténként, amikor leültek és bezárkóztak egymás mellé, Barna meleg keze, szerető ölelése, kedvessége, minden nehézséget elfeledtetett. Néha azzal vigasztalta Annát: - Majd, ha unokáink lesznek, már megnyugszunk, addig meg valahogy csak kibírjuk, majd csak felnőnek ők is! Emlékezz, milyen nehéz lehetett a mi szüleinknek is, amikor mi voltunk ennyi idősek! Gondolj csak a te csatangolásaidra, mit éltek át a szüleid! – ilyenkor mindig átölelte Anna vállát, szeretettel csókolgatta. Testük nem hidegült el egymástól, nagyon is jól voltak korukat meghazudtoló szerelmi életükben. Anna persze arra is gondolt, ha nem lenne ilyen anyagi biztonságban, biztosan nem állnának ilyen jól a csillagok. Jól emlékezett arra, hogy volt férje mellett mennyi problémát jelentett ez. Nem keresett rosszul akkor Anna sem, de Barna nélkül nehezebb lett volna.  Ezt beismerte magának is.

-  Ez lenne a kispolgári élet?  - kérdezte néha magától, és válaszolt is rá - Ha igen, akkor tényleg erre vágytam. Normális családra, esti együtt létekre, hétvégi kirándulásokra, sétákra, olvasásra, zenehallgatásra, moziba, színházba, baráti társaságba járásra. És főként szeretetre - ez utóbbi volt a legfontosabb Anna számára. Az új lakásba édesanyja is feljött időnként, akkor Annának kicsit könnyebb volt. Korához képest  fürgén főzött, rendezkedett. Mire mindenki otthon volt, mindent elkészített. Néha Annának lelki- ismeret furdalása is volt emiatt, de tudta, hogy édesanyját ez a tevékenység boldoggá teszi.

   Aztán nyár elején Barna megfogta Anna kezét és bevonult vele a tanácsházára, hogy időpontot kérjenek a házasságkötésükre. Mivel egyiküknek sem volt egyházi esküvője, most éltek ennek a megszervezésével is. Tulajdonképpen a lakásuk már megvolt, berendezték, csak a formaság volt hátra, ehhez viszont Barna ragaszkodott.

     Anna vajszínű kiskosztümben, apró fehér gyönggyel a nyakában, kontyba csavart hajjal, kezében rózsacsokorral, Barnával az oldalán ballagott a kis kerületi kápolnába, ahol az egyházi esküvőt tartották. A szűk rokonság, és baráti körük vette őket körül ezen a felejthetetlen szép napon. A tanácsi esküvő után pedig egy közeli étteremben ebédeltek és szórakoztak.

   Ezen az éjszakán Anna megjegyezte.

 – Tudod, Barna, azért egy nagy hiányom van. Mégpedig az, hogy nem huszonkét éves vagyok, és én már nem szülhetek. Nem sajnálod, hogy nem valami fiatalabb nőt vettél el, aki még szülni is tudott volna neked egy közös gyermeket?

 – Azt nem! De azt talán igen, hogy soha nem lesz közös gyermekünk. De végül is Anna! Nem lehet minden tökéletes! Különben, a te gyerekeid az enyémek is, és talán az enyém is a tied kicsit. Érjük be egymással. A sors nagy ajándéka, hogy bár kicsit későn, de mégiscsak összejöttünk.

    Barna elvitte Annát, ahogy ígérte, Velencébe. Repülővel utaztak, felejthetetlen napokat éltek át. Mindent megnéztek, ami fontos volt számukra. Gondtalanul pihentek, szerették egymást. Mikor hazafelé jöttek, Barna megkérdezte tőle.

  - Na, ugye kellenek az ünnepek, hogy a hétköznapokat is tudjuk élni? – Anna mosolyogva nézett rá, megsimogatta Barna arcát, teljesen egyetértett vele.

 

2

   A nyár végére Dóra váratlanul szakított a barátjával, mert megismert a nyári gólya táborban egy másik fiút, aki már tanár volt.  Anna sajnálta, hogy befejeződött lánya kapcsolata Attilával. Nem kedvelte az új barátot. Zsolt tanult, udvarolt, Kata is lassan révbe jutott, megértette, hogy fiatal még ahhoz, hogy csak úgy ide-oda kallódjon az életben.  Úgy döntött, hogy orvosi pályára megy, és orvos lesz, mint a szülei.

  Egy szép októberi délutánon, Anna előbb ért haza, mint Barna. Csak ő volt otthon.  Csörgött a telefon. Anna felvette a kagylót.

  - Igen, Szabó lakás.

  - Hegedűs Zoltán vagyok. Anna?

  - Anna hirtelen izgatott lett – Zoltán? Hát te? Hogy vagy? Hol vagy?

  - Köszönöm jól! Istenem, de régen nem hallottam a hangod! Az a helyzet, hogy itt vagyunk Heidivel, az élettársammal Budapesten. Egy hétre jöttünk és arra gondoltam, persze, ha nem zavarunk, meglátogatnánk benneteket. Tudom, hogy összeházasodtatok Barnával, beszéltem vele. Igaz, hogy nehezen hittem el, de gratulálok! Talán ezzel kellett volna kezdenem!

  - Köszönöm. Hétvége megfelel nektek? Úgy tudom Barnának nincs semmi programja, itthon lesz, vagy már beszéltél vele is? Meghívnálak benneteket ebédre, ha jó nektek is. Hol laktok?

  - Szállodában. Nem messze tőletek, a Békében.

  - Nahát, Zoltán! Nem mertem remélni, hogy még találkozunk az életben!

  - Én sem Anna. Fájó emlékeket hordoztam sokáig magamban, azért ezt nem baj, ha tudod.

  - Én is Zoltán, de hamar elfelejtettél, nem harcoltál értem!

 - Nem felejtettelek, sőt! Hiszen, még levélben is kérleltelek… Aztán hallottam akkor egyet-mást rólad és… na, de rég volt. Minek is beszélünk erről? Akkor vasárnap délben!

  - Igen, nagyon régen! Akkor, szervusz Zoltán, vasárnap várunk benneteket! - letette a kagylót és elgondolkodva indult a gyerekek szobája felé. Átballagott Zsolt szobájába, aki matematika házi feladatokat végzett éppen, az íróasztala előtt ült. Ránézett az anyjára – Mi van anya? Olyan furcsának látszol!

  - Nincs semmi baj, csak gondoltam megnézlek, mit csinálsz?

  - Ezen a nehéz feladatsoron töprengek, de még nem jöttem rá... Anya este elmennék Enikővel egy moziba! Mit szólsz hozzá?

  - Menjél Zsolti, ha készen vagy mindennel. Nem akarsz előtte valamit enni?

   Ekkor zörgött a zárban a kulcs, Barna érkezett meg. Megcsókolta Annát, majd Zsolt fölé hajolt: - Nem megy valami?  Segítsek?  Hogy vagy édes Anna?- megsimogatta a karját.

  - Jól drágám! És Te? Nem vagy nagyon fáradt? - nézett rá Anna melegen.

  - Egy kicsit, de hadd segítsek Zsoltnak, látom a matekkal bajlódik, pedig biztosan egyszerű! Várj, idehozok egy széket!

  - Vacsorázunk most? – kérdezte kimenőben Anna.

  - Fél hét, szerintem megteríthetsz, addigra mi is készen leszünk Zsolttal.

  - Jó, de én most nem kérek vacsorát, mert fél nyolcra találkozóm lenne. Aztán nem is vagyok még éhes - nézett fel a füzeteiből Zsolt.

   Barna ránézett, majd értve a dolgot, kiszólt Annának.

  - Édes Anna, akkor csak kettőnknek tálalj! Zsolt majd, ha hazajön, akkor eszik! - Aztán belemerültek a feladatba, nem sok idő kellett hozzá, gyorsan megoldódott a példa, Zsolt elköszönt, Barna pedig leült Anna mellé az asztalhoz.

  - Dóra? - kérdezte aztán Barna.

  - A barátjánál.

  - Megnyugodtál már? Hagyd! Az ő élete. Ne aggódj örökké! Egyszer te mondtad, egy nehéz helyzetedben - Mindennek ára van - Emlékszel? Persze jobb lenne, ha itt találkoznának, hiszen van külön szobája, nem is értem... Nem kellene velük beszélgetni?

  - Nem tudom. Lehet. De egyelőre képtelen vagyok rá. Igen. Mindennek ára van. Erről jut eszembe, ha már itt tartunk! Na, ki telefonált ma?

    Barna Annára nézett – miközben jóízűen ette Anna rakott karfiolját – Csak nem Zoltán?

   - De igen. Itt vannak Pesten az élettársával és felajánlottam nekik, hogy várom őket vasárnap ebédre és utána egy beszélgetésre. Rosszul tettem? Vagy előbb meg kellett volna kérdezni téged?

   Barna megsimogatta Anna kezét: - Dehogy Anna. Semmi baj. Ugyanezt mondtam volna neki én is. Csak azt nem értem, hogy miért nem engem hívott…

   - Ugyan, Barna! Hiszen a közös lakásunkat hívta, nem tudhatta, hogy ki veszi fel a telefont. Félsz a találkozásunktól? Hiszen beszéltél már vele telefonon, ezt meg te nem mondtad nekem – nézett rá Anna.

 - Igen, félek kicsit, miért ne mondanám meg őszintén. Zavar kicsit a dolog. Most, hogy ténnyé vált a találkozás.

  - Szerintem elég intelligensek vagyunk, hogy túléljük. Bármi történik majd a lelkemben, akkor is téged szeretlek, mert tudnod kell, hogy a legfontosabb ember, persze a gyerekeim után, te vagy! - Anna felállt és Barna háta mögé ment, majd átölelte – Nem megyünk moziba? Vagy most nincs kedved hozzá?

  - Az igazat megvallva inkább sétálnék egyet.

  - Jó, nekem az is jó. Elmosogatok, átöltözöm, és mehetünk.

  - Addig én telefonálok. Van egy kis elintéznivalóm - Barna felállt, átölelte Anna derekát: - Köszönöm a finom vacsorádat, ugye megmondtam egyszer neked, hogy majd megtanulsz főzni, és lám milyen igazam lett! - belecsókolt Anna nyakába - Szeretlek!

     Bement a szobába és telefonálni kezdett. Anna miután végzett a konyhában átöltözött, és elindultak együtt, kéz a kézben, mint megismerkedésük kezdetén lefelé a lépcsőn. Szembe jöttek velük a házban lakó emberek.  Tisztelettel köszöngettek a házbéli lakók, régóta ismerték Barnát. Néha még a házban is segítséget nyújtott, mint orvos, ha kellett.

    A nem messze lévő Városligetbe mentek. Már sötétedett. Hűvös volt, de jól esett mindkettőjüknek a friss levegő. Sétáltak a színes, őszi fák közötti sétányon, a hulló levelek között. Meséltek egymásnak a napközbeni eseményeikről, megvitatták a politikai történéseket. Emlékeztek a március tizenötödikei tüntetésre, ami nem volt eseménytelen. Most pedig, készülődtek október huszonharmadikát ünnepelni. Tudták, hogy ez az ünnep sem lesz következmények nélküli. Érezték, hogy valami recseg-ropog körülöttük. Anna féltette tizenhat éves fiát, mert Zsolt forró fejű volt és tudta, hogy három társával minden felvonulásra, tüntetésre elmegy. Apja politikai állásfoglalása erősen hatott rá, és vele ment minden megmozdulásra. Anna nem tiltotta. Dórát már kevésbé érdekelte ilyen fokon a politika, ő inkább a barátjával, a szerelemmel és tanulmányaival volt  elfoglalva.

     Hétvégén, ahogy megbeszélték, ebéddel várták Zoltánt és barátnőjét.

    A nappali sarkában volt az étkezőasztaluk, de többnyire akkor terítettek ide, ha vendég volt náluk, vagy éppen ünnepeltek valamit. Anna előre megterített.

    Barna farmert és szürke garbót vett fel, éppen a haját igazította meg, mikor Anna a férje mellé állt.

 - De jól nézel ki! Tán tetszeni akarsz Zoltán barátnőjének? Nem is kérdeztem, te ismered?

  - Nem én! De ez a nő állítólag már újabb, és fiatalabb. Úgy látszik kicsit megbolondult a barátom, és nem tud megállapodni. Talán te vagy az oka Anna!

   Mindketten feszültek, izgatottak voltak.  A gyerekek még Katánál töltötték a napot, házibuliztak előző este, és csak estére ígérték érkezésüket. 

    Csengettek. Barna nyitott ajtót, Anna mögötte állt. Kíváncsi volt, mennyit változott Zoltán a huszonhárom év alatt. Elegáns volt, teljesen megőszült, mély ráncok vésődtek homlokára és arcára, de jóképű volt még mindig. Anna, Zoltán egykori édesapját látta maga előtt, arra emlékeztette. Kezet nyújtottak, majd átölelték egymást. Mindketten teljes természetességgel, szívükben a régen lezárt szerelemmel, legalábbis Anna így érezte. Bár Zoltán érintésétől hirtelen előhívódott a régmúlt egy-egy pillanata, de aztán elfoglalta Annát a vele lévő legalább tizenöt évvel fiatalabb nő megismerése, aki egy nagy osztrák cég üzletkötője volt.

     Zoltán nagy csokor virágot nyújtott át Annának, az üveg italt pedig átadta Barnának.

  - Nos, fáradjatok be a nappaliba! - szólalt meg Barna  - Üljetek le a kanapéra, vagy ahová akartok. A kedvedért Zoltán feltettem egy kis Louis Armstrongot, hogy emlékeztesselek a régi időkre. Gondolom, hogy még szereted a zenét, talán Heidi is kedveli, vagy nem? Bár azért ő már más korosztály... - italt hozott maguknak. Leültek mindannyian. Barna Heidivel angolul kezdett beszélni, Zoltán pedig Annával társalgott. Láthatóan Zoltánt nem hagyta érzelem nélkül a találkozás. Hosszan nézte Annát és Barnához fordult.

  - Hát fájó szívvel, de utólag is gratulálok nektek, hogy így összejöttetek! Most én mondom neked, hogy irigyellek! Sok boldogságot nektek! De azért meg kell, hogy mondjam Anna, nehezen tudtalak kiheverni, de ezt Barna is tudja - Heidire nézett és folytatta - Nem tud sajnos magyarul. Kedvelem, meg kedves, de azt hiszem, még mindig nem találtam meg az igazit - jelentőségteljesen Annára nézett, aki ekkor úgy érezte maradt egy pici seb abból a régi Zoltánból, ami még benne sem gyógyult be teljesen, és most Zoltán tett róla, hogy ezt feltépje. Ránézett Barnára - aki éppen nagy magyarázkodásban volt - majd Zoltánra. Óhatatlanul összehasonlította őket. Aztán megnyugodott. Elnézte férjét, aki még mindig jóképű volt, aki nem hízott el, aki fiatalabbnak tűnt a koránál. Nézte őszinte, nyílt tekintetét, hallgatta kellemes hangját és eszébe jutott a nyár. Lassan a szívében az érzelmek a helyükre kerültek. Felállt, ebédhez invitálta őket. Láthatóan mindenki jó étvággyal evett. Majd hirtelen Zoltán szólalt meg.

  - Talán te főzted Barna? Nagyon finom!  - kérdezte Zoltán.

  - Nem. Én már csak ritkán vetemedem ilyesmire. Fáradt vagyok hozzá. Lefoglal a kórházi munka. Anna főzte, nagyon kreatív, mint mindenben.

  - Igen kreatív. Tudom. Valóban az volt mindenben… No, de hol vannak a gyerekeid Anna?

  - Gyere, megmutatom a fotóikat, már nagyok és élik az életüket, de megmutatom Barna kislányának a fényképét is. Most éppen szórakoznak valahol, de menjünk vissza a beszélgető sarokba,aztán majd hozom még a kávét… - együtt indultak a könyvespolc melletti komódhoz, és Anna rámutatott az ott sorakozó fényképekre. Találd ki, melyik az én lányom?

  - Egyértelmű. Ez a szép kékszemű, akár az enyém is lehetne, nem igaz? - Annára nézett, aki zavartan csak annyit mondott.

  - Igen, lehetett volna, de a sors mást akart.

    Zoltán pedig folytatta: - Ő meg a fiad lehet, nagyon hasonlít hozzád – majd kezébe vette Barna lányának a fényképét, jól megnézte, aztán visszatette a helyére - Ő pedig valószínű Barna lánya. Szép kislány. Igazán örülhettek - elgondolkodva visszament Annával, leültek ismét egymás mellé.

  - Szép gyerekeitek vannak! De megmutatom az enyémeket is - azzal elővett két fényképet, zavartan adta Anna kezébe – Ők lennének az én gyerekeim.

  - Ők is szépek és hasonló korúak lehetnek, mint az enyémek – kíváncsian nézte Anna a képeket, majd tovább adta Barnának - Mesélj róluk! Egyáltalán látod őket?

  - Ritkán, nagyon ritkán. Sajnos! Az anyjuk még most is haragszik rám. Talán joggal. Sajnos nem igazán alakulhatott ki a gyerekeim és köztem szoros kapcsolat. Barna kérhetek még egy kis gint?

  - Látom, maradtál a szokott italodnál – Barna közben töltött a poharába, majd Zoltán kezébe adta.

  - Igen, bár nem iszom sokat, csak ha az alkalom úgy adódik. Remélem, hogy ti is meglátogattok majd bennünket, hiszen hányszor hívtalak már Barna! De nem jöttél, nem jöttetek. Már másik lakásban lakom. Szép nagy lakásunk van egymás mellett. Így kicsit megőrizhetjük a függetlenségünket… Ez közös óhaj volt. 

  - Mi pedig a közös otthonra vágytunk Zoltán. De hát mindenki úgy él, ahogy akar. Nem igaz? – válaszolta Barna.

  - Ti nem változtatok semmit! - szólalt meg Anna - De remélem, hogy nem veszekedni jöttünk össze?

   - Nem, persze, hogy nem. Inkább beszélgessünk! Gyere, üljünk át a másik asztalhoz és meséljünk egymásnak, mint két normális ember - mondta Zoltán Annának - Csak nehéz most nekem ez az egész szituáció, de majd hozzászokom. Bocsánat!

   Anna Zoltánnal leült az ebédlő asztalához és beszélgetni kezdtek, úgy, mint valamikor régen. Csak már nem szerelemmel, hanem barátsággal, legalábbis Anna így gondolta. Közben látta, hogy Barna féltékenyen pillantgat feléjük, bár nagyban beszélgetett Heidivel. Anna ezért egy idő után felállt és odament hozzájuk. Bocsánatot kért a nőtől, majd Barnához szólt: - Most beszélgessetek ti is Zoltánnal, egymásról, akár a szakmáról. És úgy beszélgessetek, mint két régi jó barát, ha kérhetem! - ekkor már mindegyik férfi több pohár gin és konyak után volt, Barna nem szokott ennyit inni. Anna látta, hogy mennyire feszült. Anna leült Heidi mellé, aki elmesélte, hogy elvált, egy kislánya van, egy éve élnek így. Majd Anna mesélt neki a munkájáról, a gyerekeiről. Heidi nem sejtette, hogy Anna Zoltán fiatalkori szerelme volt valamikor.

    Zoltán később felállt, akkor már a villanyt is fel kellett kapcsolni. Indulni készültek. Közben megérkeztek a gyerekek, Anna bemutatta őket a vendégeknek, akik futólag köszöntötték őket, majd elnézést kértek, és mentek a szobájukba.  Láthatóan fáradtak voltak, kimerítette őket az előző esti buli.

   Annának úgy tűnt, hogy Zoltán és Barna kicsit békülékenyebb állapotba került, remélte, hogy visszataláltak egymáshoz.

   A búcsúzáskor Zoltán még egyszer átölelte Annát, majd csak annyit mondott.

 - Örülök, hogy boldogságra találtatok egymásban. Ha valaha hibáztam, az én bajom! Megígérem, hogy többet nem terhellek vele benneteket. Azt beszéltük meg, hogy egyik este lejöttök hozzánk a szállodába. Vacsorázunk, és még beszélgethetünk, ha neked is van hozzá kedved Anna.

   Zoltán már az kijárati ajtó előtt volt, amikor hirtelen visszafordult - Látom, szép új fülbevalód van, megvan még a régi?

   Ekkor Barna idegesen válaszolt neki.

 - Nyugodj meg barátom, megőrizte, huszonkét évig hordta, de ezt már tőlem kapta, és ez már egy másik fülbevaló, és egy másik élet! És most ne haragudj, de…

  - Ne, ne kapd fel a vizet Barna! Majd elmúlik, azaz nálam múlik el! - ekkor látta Anna, hogy Zoltán is többet ivott a kelleténél.

    Látványosan átölelte Barna derekát, megsimogatta az arcát és csak annyit mondott még búcsúzóul Zoltánnak.

 - Tudod mindenért meg kell harcolni Zoltán! Ami volt az elmúlt. Lezárult.  Örülünk, hogy láttunk benneteket és akkor majd vagy ti, vagy mi telefonálunk.

   Barna hálás volt Annának ezekért a záró akkordokért. Becsukta az ajtót, magához húzta Annát, átölelte és megcsókolta.

  - De jó, hogy itt vagy velem! És nekem vagy Anna! Azért nehéz volt! Kell beszélnünk róla? - fogta Anna kezét és bementek a szobába, leültek egymás mellé a kanapéra.

   Anna egy ideig hallgatott, majd ránézett Barnára, megsimogatta az arcát.

 - Nekem sem volt könnyű, de ha kételyeid lennének, jó volt ez a találkozás, mert eljött az a pillanat valahol, amikor végleg meggyőződhettem arról, hogy bezárult az a pici is, ami eddig talán még nyitva maradt kicsit. Remélem, ez megnyugtat!

  - Bíztam benne, hogy így lesz. De jól esett, nagyon jól esett, hogy ezt most elmondtad nekem.  

  - Nem kellett volna félned! Biztos lehetsz a szeretetemben. És a múlt, ahogy Zoltánnak is mondtam, lezárult. Na, de akkor, most vacsorázunk?  – kérdezte Anna.

 - Nem vagyok túlságosan éhes, de azért talán össze kellene ülnünk a gyerekekkel is egy vacsora erejéig, mégsem átjáró ház ez, vagy nem? - mondta kissé ingerülten Barna.

  - Ne haragudj rájuk! Ez nem nekünk szól, csak az önállósodási vágyuk. Tudod mit? Szólj nekik te! Én addig tálalok, most itt a nappaliban. Tettem félre hideg változatot a déliből, biztosan nekik is ízlik majd.

     Rövid időn belül mind együtt ültek az asztalnál.

  - Na, milyen volt a buli? Milyennek találjátok Kata új barátját? - kérdezte tőlük Barna.

  - Szerintem klassz srác! Jó volt. Én legalábbis jól éreztem magam, de szerintem mindenki. Normális buli volt, ezerféle szendvics várt bennünket, volt ital is, de senki nem volt részeg. Jó zene, tánc, meg ami ilyenkor szokott lenni… Milyen finom ez anya!

  - Örülök, hogy ízlik!  És te, Dóra ?

  - Én csak rövid ideig voltam Katánál, mert…

  - Persze, mert a barátod sehol sem érzi jól magát  - mondta Zsolt gunyorosan - Szerintem, tele van gátlással, kisebbségi komplexussal. Elég barátságtalan pasi, szerintem.

  - Nem érdekel a véleményed Zsolt! Tartsd meg, megadnak! Igen, mi elmentünk vele egy másik társaságba, és utána ott is aludtunk. Ehhez volt kedvünk.

    Dóra ekkor hirtelen felállt.

 -  Ne haragudjatok! Most elmegyek aludni.

    Anna fájón nézett a lányára, de tudta, hogy értelmetlen lenne utána menni.  Leült és magába roskadt.

 - Anna ne szomorkodj! Majd elmúlik. Valóban, erőszakos a barátja, nem hozzá való szerintem sem, de mit tehetsz? Semmit. Tartsd a hálót alá, ha esik, akkor ne a földre pottyanjon.

   Csendben, elgondolkodva ették a vacsorájukat, majd Zsolt szólalt meg  váratlanul: - Amúgy meg, akartam már kérdezni, kik voltak ezek a vendégek?

    Barna Annára nézett, majd őszintén válaszolt.

 - A régi barátunk, aki valamikor a te anyukád első szerelme volt, nekem meg a legjobb barátom és annak a barátnője. Anyukád már biztos mesélt erről valamit. Vagy nem, Anna? Tudod ők most Ausztriában élnek és meglátogattak bennünket. Lehet, hogy szokatlan a dolog, de látod, így is alakulhat az élet.

    Zsolt érdeklődő tekintettel nézett anyjára.

 - Jé!  Anya!  És nem zavart téged ez a találkozás? És téged sem Barna? Ez érdekes lehetett. Bár ez már régi történet köztetek, de akkor is!

  - Hogyne zavart volna bennünket, de talán arra jó volt, hogy végleg tisztázzunk egy régi dolgot, és lezárjuk a még bennünk lévő esetleges kételyeinket - szólalt meg Anna.

  - Azért látom, hogy ti jól vagytok Barnával, és ennek örülök. Valahogy így szeretnék majd én is élni, ha egyszer lesz egy feleségem! Na, sziasztok, jó éjszakát!

   Anna és Barna úgy érezte ennél nagyobb dicséretet nem kaphattak volna. Jól esett mindkettőjüknek Zsolt nyílt kritikája. 

    Reggel fél hétkor megszólalt az ébresztő rádiójuk, Anna Barnához simult, megcsókolta, megsimogatta a fejét.  Barna még álmos volt, Anna hagyta szundítani kicsit. Már bekapcsolták a fűtést a lakásban, mivel hideg őszi napok voltak. Kellemes meleg volt mindenütt. Aztán lassan mindenki együtt volt a reggelinél. Anna csendben nézte a családját. Ő még nem akart ilyen korán reggelezni. Neki csak tizenegykor kezdődött a munkaideje. 

   Miután mindenkitől elköszönt, becsukta utánuk a bejárati ajtót, furcsa csend lett körülötte. Csak a rádió hangja hallatszott a konyhából. Keresett valami zenét, közben elmosogatott. Úgy döntött, hogy estére hideget tálal, nem főz. Rendbe tette a lakást. Eszébe jutott a tegnapi vendégfogadás, eszébe jutott Zoltán. Majd Barna szemét látta maga előtt, aki láthatóan félt ettől a találkozástól. Elmosolyogta magát. Megállapította, hogy a sors jót tett ezzel a hatalmas kitérővel. Hiszen nagyon jól érezte magát vele, mint férjjel, mint szeretővel, mint pótapával. Biztonságérzést adott neki. Néha eszébe jutott mi lesz, ha már megunja őt, mi lesz, ha kapcsolatukat a szerelem érzésének elmaradása meglazítja. Vajon ő is keres majd magának valami új, titkos kapcsolatot? Ahogy a férfiak nagy része teszi? Meg tudna neki bocsátani, ha erre sor kerülne? Ilyeneken gondolkodott Anna. Aztán felöltözött, meleg dzsekit vett magára, nadrágot húzott, és elindult. Trolival csak néhány megálló volt az otthon, majd a végállomástól gyalog besétált az intézetbe.

 

3

 

   Az igazgató már várta Annát. A rendőrség éjjel kettőkor felcsörgette lakásán, egy nem állami gondoskodásban lévő leány szökése miatt. Egy volt belügyben dolgozó nő, és egy százados lánya volt. A kislány anyja elvált a férfitől, az idegei miatt leszázalékolták. Egyedül nem tudott mit kezdeni az erősen fogyatékos serdülő kislánnyal, ezért kérte hetes elhelyezését az otthonban. A kislány túlfűtött szexualitással volt tele. Előző este megszökött, és egy erdő sarkán a járőrök találtak rá Budán, ahol egy katona megerőszakolta. Ezért kellett az igazgatónak bemenni a rendőrségre az éjszaka folyamán.

  - Anna! El kell vinni a kislányt igazságügyi szakértői vizsgálatra, tegnap átesett az azonnali nőgyógyászati kivizsgáláson. Jegyzőkönyvezés is volt. Na, ne tudja meg, hogy miket hordott össze ez a gyerek! És vihogott egyfolytában. Borzasztó! De nézzen utána, hogy ki volt a csoporttal? Egyáltalán hogy jutott ki az intézetből, mert erről is kérnek jegyzőkönyvet - kérte most Annától.

    Anna megnézte a beosztást, majd válaszolt az igatónak.

   - Attila volt velük. Csak azt nem értem, a mamája miért nem vitte haza hétvégére? Mert látom, hogy bent volt a kislány szombaton is, és tegnap is. Lehet, hogy beteg? Felhívom, mert végül is az anya a gyám és őt kell értesíteni. De ha jól tudom, az orvoshoz vitel is az ő dolga. Ebbe mi nem szólhatunk bele! Jogilag mi csak az itt történtekért vagyunk felelősek, de elég baj, hogy ez történt. Egy órára jön Attila, és akkor majd elkészítem a jegyzőkönyvet. De legelsőnek felhívom a mamát.

  - Rendben Anna! Hagyom is magát dolgozni, hogy van? Látom, amióta férjnél van, mintha kicserélték volna! Jót tett magának ez a házasság, örülök neki. Már akartam többször mondani, hogy milyen szép volt az esküvője. Igazán szép pár maguk! Milyen orvos is a férje?

  - Kardiológus. Ha kell valami segítség, csak nyugodtan szóljon Gábor, segítőkész férjem van.

  - Na, látja! Máris szükségem lesz rá. Az édesanyám szívével van probléma, talán jó lenne egy kivizsgálás. A feleségemmel nem tudjuk rávenni, de, ha ismerős kezeli, talán jobban belemegy. Szólna pár szót a férjének?

  - Hogyne. Sőt, felhívom, úgyis be akar majd értem jönni. Ha itt lesz, esetleg ketten megbeszélhetik. Talán ez lenne a legjobb.

  - Nagyon köszönöm Anna! Ne haragudjon, hogy terhelem. Csak Ida mondta, hogy szóljak magának, tudja, én nem szeretem a protekciót.

  - Ugyan, ez nem protekció. Meg kell gyógyítani egy beteg embert. Ennyi az egész.

    Anna először a kislány édesanyját hívta fel telefonon, aki teljesen elhűlt a történtektől, azonnal indult az intézetbe. Majd felment a kislányért, aki hatalmas piros foltokat tett éppen a mosdóban az arcára, és a száját rúzsozta erősen.

  - Hát te mit csinálsz itt, édes kislányom? Hogy nézel ki? Na, hadd lássuk csak! Tudod mit?  - mondta neki Anna nyugodtan - Most ezt lemossuk. És tudod-e, hogy miért? Mert te sokkal szebb vagy festék nélkül - segített neki a festék lemosásában – Nos, fésülködjünk meg Évikém! Jól van. Most pedig, gyere le velem az irodába, leülünk és beszélgetünk. Jó?

  - Jó, Anna néni! - nevetgélve ment Annával a tizenhárom éves nyúlánk, vékony kislány, majd az irodában magukra zárta az ajtót, és meghallgatta Évát.

   - Hát az úgy volt, hogy délután, amikor mentünk kirándulni én szépen elterveztem, hogy lelépek. Attila bácsi elől ment, én meg szépen elbújtam és lemaradtam. Senki nem vette észre. Aztán csámborogtam a közeli parkokban. Leültem egy padra és akkor odajött egy katona, aztán beszélgettünk, aztán elmentem vele sétálni az erdőbe, és ott lefektetett a kabátjára.  És tetszik tudni, nővé tett. Azt mondta, hogy szép vagyok, és nő vagyok, és hát a nők, szoktak ilyet csinálni. Meg tetszett is!  Szép fiú volt!  Hát nem volt valami hű de jó! Meg fájt is, de most már jó, mert igazi nő vagyok.

     Anna elmagyarázta neki, hogy ez miért nem volt helyes, hogy mikor lesz valaki nő, hogy ez a fiú becsapta őt. De biztosította, majd segítenek neki. És hamarosan jön az édesanyja is.

    Mire Éva anyja megjött, már elolvashatta gyermeke vallomását. Alig tudta Anna és az igazgató együtt megnyugtatni az asszonyt, aki úgy látta jónak, ha most haza viszi és amíg nem rendeződik le a kivizsgálás, a feljelentés, a kiskatona megtalálása, addig nem engedi vissza. Kérte lánya felmentését az iskolalátogatás alól is. Végül is ennyivel lerendezték, de a feljelentéshez az intézetnek is közre kellett működni.  Felment a betegszobára is, tájékoztatta a nővért a kislánnyal történtekről. Ezután kereste meg volt csoportját. A gyerekek örültek Annának, aki közben elbeszélgetett az új nevelőjükkel is. Mikor aztán Anna az órájára nézett, gyorsan elköszönt tőlük, és visszasietett az irodájába, ahol már várta Attila, a fiatal nevelőtanár. Türelmesen ült az asztala melletti széken. Látta, hogy az igazgató ajtaja zárva, rákérdezett Attilára - Van valaki a főnöknél? 

  - Igen, egy jóképű, fiatalos pasi ment be hozzá, ugyan téged keresett. Csak nem a férjed?

  - Valószínű, hogy ő van nála! Ha nem haragszol, csak egy pillanatra benézek hozzájuk - nézett jókedvűen a fiatal nevelőre.

  - Persze. Várok. Intézd csak a dolgod.

    Anna bekopogott, majd benyitott az igazgatói szobába. Látta, hogy Gábor és Barna nagy nyugalommal, egyetértésben beszélgetnek.

  - Bocsánat, szervusz, Barna! Látom, hogy minden rendben. Csak beszélgessetek, nekem még úgy is van teendőm - Barna ekkor felállt, üdvözölte Annát, és mosolyogva ült vissza a helyére.

    Anna tapintatosan megfordult és visszament az irodájába. Leült a helyére, majd ránézett a harminc év körüli szőke, jóképű, barnaszemű fiúra, aki nem régen került csak az intézetbe. Anna, kortól függetlenül, minden munkatársával, tegező viszonyban volt.

  - Hogy a tárgyra térjek! – kissé hivatalos hangnemben szólt most a fiatal fiúhoz - Téged is meg kell hallgatnom a tegnapi eseményekkel kapcsolatban! Kérlek, hogy részletesen mondd el az előzményeket, aztán majd írd is le, mint jelentést. Ne nyugtalankodj, mindenkivel előfordul. De azért több odafigyelés kell egy ilyen kiránduláson! Főként, ha ilyen gyerekkel mész, mint Éva is.  Hiszen ismered jól a szabályt!

     Attila láthatóan zavarban volt.

  - Rendben van. Bocsánatot kérek. Lehet, hogy nem voltam elég odafigyelő. Nem is tudom, hogy történhetett… Nem értem miért is nem vettem észre Éva eltűnését. Leírok mindent részletesen. Hibát követtem el.

    Hát igen. Pedig jó munkaerőnek ígérkezel. A gyerekekkel kapcsolatban azért mindig tudd, hol a határ részükre a szabadságnak és a szabadosságnak. Nem beszélve arról, hogy sérült gyermekekről van szó.

  - Ekkor kinyílt az igazgató szoba ajtaja, Barna és Gábor jött ki - Mi végeztünk. Ha gondolja Anna, és végzett már, menjen nyugodtan haza maga is! Én sietek haza, mert este színházba megyünk.

  - Igen, lassan megyünk mi is. Akkor jó szórakozást kívánok Önöknek!

     Anna is összepakolt, majd levetette fehér köpenyét, felvette kabátját. Elindultak a kijárathoz. Kiértek az utcára, ahol beültek az otthon előtt álló kocsijukba.

  - Na, minden rendben? - kérdezte tőle Anna.

  - Persze. Egy hét múlva jön hozzám a mama. Lesz helye, semmi probléma. Kellemes, nyugodt főnököd van. De milyen csinos fiatal fiú a beosztottad! Akárcsak Zoltán volt egykor, még hasonlít is kicsit hozzá.

  - Hát én nem vettem észre, hogy hasonlítana, legfeljebb fiatal. Ami igaz, ha fiatalabb lennék, elcsábítanám, mert vonzó fiú. Kétségtelen! Na, ezt akartad hallani?

  - Na, csak ne tegyél féltékennyé. Az ilyen fiuk szeretik kipróbálni az ilyen szép érett asszonyokat.

  - Magad is ezt tetted?

  - Ezt nem mondom most meg! - nevetett Barna.

  - Fiatal még, de szereti a gyerekeket. Jó pedagógiai érzéke van. Ha megfogadja a tanácsaimat, messzemenően támogatom és segítem. Úgy érzem, jó munkaerő lesz. Most hibát követett el. Remélem, hogy nem lesz következménye!

  - Na, ugye megmondtam? Gyere, adj egy puszit édes Anna, hiányoztál ma nagyon! Sokat gondoltam rád, nem tudom miért.

  - Én is gondoltam rád, de én olyanokat gondoltam, mi lesz, ha majd már elmúlik a szerelmünk és találsz valami fiatalabb, vonzóbb teremtést! Vajon megcsalsz majd?

  - Ilyen butaságokon törted a fejed? Mondtam már, nekem te kellesz! Ennyi. Ha nem leszek szerelmes, akkor majd szeretlek. De azért örülök, mert ez azt jelenti, hogy szeretsz, és féltesz. És ez így van jól.

  - Barna, annyira jó veled, nem is értem! Talán túl tökéletes a kapcsolatunk! Ennyi idősen is úgy kellünk egymásnak, mintha legalábbis húszévesek lennénk! Nem nevetséges ez? – nézett a férjére.

  - Nem, egyáltalán nem nevetséges.  Azt hiszem, megtaláltuk egymásban az ideális partnert. Ritka dolog ám ez! Ennyi idősen meg pláne! Persze, én ezt régen is tudtam! Talán ezt éreztem, amikor megismertelek még régen, olyan nagyon fiatalon. De félre az érzelgősséggel! Éhes lettem. Tudod mit? Ne menjünk még haza! Üljünk be a kis megszokott éttermünkbe és vacsorázzunk egy jót! Na, szépségem, mi a véleményed?

  - Nagyszerű ötlet! Benne vagyok! - válaszolt vidáman Anna.

   Mindketten jó kedvvel indultak a lakásukhoz közel eső kis étterembe.

  - Látod Anna milyen jó együtt és nem egyedül. Tulajdonképpen mi kell az embernek? Elsődlegesen szerelem, szeretet, aztán utána minden más. Ha az előbbi nincs meg, akkor bajok vannak!

  - Mennyire igazad van!

    A pincér már, mint régi törzsvendégeket fogadta őket. Rendeltek és nagy étvággyal fogyasztották vacsorájukat. Jókedvűek voltak és vidáman társalogtak közben.

    Amikor megérkeztek a lakásukba, már otthon volt Dóra és Zsolt is. Úgy tűnt számukra, hogy Dóra továbbra is lehangolt, de úgy tett, mintha semmi baj nem lenne. Gyorsan elköszönt tőlük, csak Zsolt viccelődött velük: - Hol volt a szerelmes pár, csak úgy süt rólatok, hogy piszok jól éreztétek valahol magatokat!

   Anna és Barna egymásra nézett, elnevették magukat, és szinte egyszerre mondták.

 - Nem hiszed el Zsolt, de egy nagyon jót vacsoráztunk. Beszélgettünk, és valóban jól éreztük magunkat.

  - Nahát! Akkor jól van. Na, de megyek a dolgomra. Jó éjszakát nektek! - indult a szobája felé. Barna elgondolkodva nézett Annára, majd megkérdezte tőle.

  - Mit gondolsz, nem kellene beszélnem Dórával? Olyan szomorú, elesett volt. Látom, hogy bánatos.

   - Gondolod, hogy nem zárkózik el? Próbáld meg! Nekem, azt hiszem, nem nyílik meg egyelőre. Haragszik rám.

  - Majd meglátjuk! Bemegyek hozzá. Próbálok vele beszélgetni! Mehetsz aludni, olvasni, majd jövök!

    Anna már aludt egy könyvvel a kezében, amikor Barna visszajött Dórától. Kivette óvatosan kezéből a könyvet, majd lefeküdt ő is. Azon gondolkodott hogyan oldhatná fel Anna ellenszenvét. Sajnálta Annát. Tudta, hogy mindent megtenne a lányáért, és csak a legjobbakat szeretné adni neki, de a fiú iránti ellenszenvét nem tudja félre tenni. Majd a saját lánya jutott eszébe, akivel nem tölthetett minden napot együtt. Sóhajtott egyet, az oldalára fordult, és Annát átölelve aludt el.

 

4

 

   A hétvégén ketten leutaztak Anna édesanyjához. Nővére, Vera, már eladta a lakását, de még egyedül lakott Anna édesanyja. Az összeköltözés még vissza volt.  Édesanyja örült a látogatásuknak, nagy traktával fogadta őket. Együtt kimentek édesapja sírjához is, ahol Anna mindig elérzékenyült. Letette a csokor virágot és visszaemlékezett ilyenkor gyermekkorára. Búcsúzóul mindig megsimogatta a kőkeresztet, mintha csak az apja homlokát simogatná. Meglátogatták nővérét és családját, megbeszélték költözésüket, elintézték anyagi ügyeiket is.  Majd a nővérénél váratlan telefonhír érte. Zsolt kereste Annát.

  - Szia , Anya! Rossz hírem van.

  - Anna szíve hevesen dobogni kezdett - Ne ijesztgess! Mi történt és kivel?

    Zsolt ideges hangon, folytatta.

  - Dóra bent van egy kórházban, kimosták a gyomrát. Tegnap éjjel vitték be, gyógyszert vett be vagy mi, de már jól van. Péter szólt ide telefonon. De este már kijöhet. Csak szólók, hogy tudjatok róla.

   - Zsoltikám! Lassabban! Hogyan és mikor történt? Pontosabbat nem tudsz? Azonnal menjünk haza? Apád tudja?

  - Kerestem, de nincs otthon. Aztán eszembe jutott, hogy elutazott Erdélybe.

  - Na jó, de melyik kórházban van? Értem. Akkor este majd hazatelefonálok, holnap úgyis mindenképpen hazamegyünk.

  - Mi történt Anna? - kérdezte Barna és átölelte a zokogó Annát. Nővére és családja is nagyon megijedt a hírtől. Aztán Barna nyugtatgatta őket.

  - Lehetne egyet telefonálnom? Felhívnám a kórházat, nekem, mint orvosnak talán többet elmondanak.

    Kikereste a telefonkönyvből a kórház számát és telefonált. Hosszan beszélt az ügyeletes orvossal, majd megnyugodva tette le a telefonkagylót. Leült Anna mellé a heverőre és elmondta, amit hallott.

- Dóra bevett jó néhány nyugtatót és ivott rá. Egy társaságban volt azzal a nagy szerelmével, és onnan eljövet elájult. A fiúja csak ekkor hívott mentőt.  Így került az Erzsébet kórházba. Kimosták a gyomrát, de már jól van, holnap kiengedik Anna! Erről majd beszélgetnünk kell. Pedig, amikor én beszéltem vele, erre utaló jelek nem voltak, de hát ki tudja mi játszódott le közben a lelkében, mi történt vele és a fiúval. Segítenünk kell neki.

    Anna nyugtalan volt, hiába vigasztalták. Nehezen aludt ezen az éjszakán. Anyjának nem is szólt erről a dologról, nem akarta idegesíteni.

    Másnap kora délután indultak vissza. Barna útközben aggódva nézett Annára, megsimogatta elgyötört arcát.

 - Itt vagyok neked édes Anna, segíteni fogok. Ha akarod, elmegyek a fiú szüleihez, beszélek velük.

  - Azt hiszem Barna, itt lenne az ideje! De a fiúval is le kellene ülni. Szeretném, ha te beszélgetnél velük, egyedül nem vállalkozom rá, mert elvisznek az érzelmeim, a haragom.  Tudom, őrlődik Dóra. Szeret engem is, szereti a fiút is, és a kettőnk közötti érzelmi zavarai vitték erre buta döntésre. Tudod Barna én sok mindent átéltem, de ilyent azért nem tettem volna soha…

  - Ezen most ne aggályoskodj! Ez van. Nem vagyunk egyformák. Azt kell nézni, hogy mit tudunk segíteni. Nem remélem, hogy túl sokat, de beszélgetni azért kell. Nem lehet úgy tenni, mintha semmi nem történne. Neked pedig el kell fogadnod ezt a kapcsolatot Anna. Nem tudok mást mondani! Dórával történt beszélgetésem során meggyőződhettem, hogy a lányod teljesen bele van szerelmesedve ebbe a fiúba. Érzései teljesen tiszták, csak attól félek, hogy majd hoppon hagyja a fiú, és akkor lesz igazán nagy baja.

  Estefelé már otthon voltak, Dóra is a szobájában pihent.  Anna bement hozzá, leült az ágya szélére, megsimogatta.

- Dóra, hát hogy tehettél ilyen butaságot! Tudod, hogy mennyire szeretünk! Majd valahogy elrendezzük a dolgot! Hívd meg Pétert egy találkozásra! Barna és én is, meg te is, leülünk és elbeszélgetünk. Talán jobbá tehetjük ezt a dolgot. Megígéred?

   Dóra sírni kezdett.

 - Olyan boldogtalan vagyok!  Egészen mást gondoltam erről a kapcsolatról. Nekem ez nagyon rossz, hogy te és Péter ennyire nem kedvelitek egymást.

   - Tudom Dóra, de nem ígérem, hogy megszeretem.  Ettől azért, még lehet rendezni egy állapotot. Nem nekem kell szeretni, hanem neked. De ettől függetlenül úgy érzem, mást érdemelnél. Véleményem szerint, nem a megfelelő embert választottad.  Majd egyszer elmesélem neked az én apád iránti egykori szerelmes életemet, talán segítek neked ezzel valamit. Nekem sem volt könnyű és, mint tudjuk, rosszul választottam. De látod a jó Isten adott nekem még egy esélyt, hogy Barnával találkozhattam. De nem biztos, hogy mindenki felismeri, hogy mikor mit kell tennie.

    Hosszan beszélt Anna. Dóra láthatóan hálásan hallgatta. Mindketten közelebb kerültek egymáshoz. 

     A következő hét feszültségben telt, Anna és Barna egy előzetes telefonbeszélgetés után felkereste Péter szüleit. Hasonló korú szülőkkel találkoztak. Az egész Dóra-féle öngyilkossági kísérletről nem tudtak semmit. Meglepve hallották az egészet. Kissé feszélyezett, de intelligens beszélgetés volt. Barna ugyancsak kiállt Dóra mellett, és nagyon reális hangot ütött meg.

  Hazafelé jövet sétálni mentek, Anna hálásan fogta Barna kezét.

  - Ne aggódj Anna! Idővel rendeződik minden. Még nehéz lesz, de hidd el többet nem fog hasonló dolog előfordulni. Gyere, hadd öleljelek meg! Nyugodj meg! És szeretném, ha nem ilyen szomorú szem nézne rám.

    Anna rámosolygott - Nem tudom, mit tennék nélküled? Nagyon jó, hogy vagy nekem.

   Hét közben tették a dolgukat, Anna munkahelyén a szokásos gyermek-programok zajlottak, lassan megnyugodott. Lánya is többet volt otthon és nyugodtabbnak tűnt. Zsolt, egyik este elmesélte, hogy október huszonharmadikán kint volt a tüntetésen. Elmesélte, hogy mi történt a Váci utcában. Hogyan vonultak, hogyan csoportosultak, hogyan énekelték a Himnuszt a Vörösmarty téren, és utána, hogyan zavarta meg a motoros rendőrsereg a felvonuló tömeget, hogy fogtak el embereket, és milyen undorító volt az egész.

  - És te hol voltál akkor kisfiam? Még jó, hogy téged nem kasztliztak be!

  - Hát a barátaimmal álltunk egy ajtónak szorulva. Mint a gestapósok, olyanok voltak a zsaruk.

  - Muszáj neked részt venned minden ilyen megmozduláson? – kérdezte tőle kissé idegesen Anna.

  - Muszáj anya, nem ülhet mindenki otthon! Akkor semmi sem fog történni. Nem én váltom meg a világot, de kicsit talán részese lehetek a történéseknek. A mi osztályunkban vagyunk hárman, akik így gondolkodunk. És igenis, olvasunk sok mindent, a papa cikkeit is, meg még egy csomó illegális lapot. Amit a történelem órán nem tanítanak, azt mi innen megtanuljuk.

  - Nem akadályozlak meg, de ne keverd magad bajba, még utóbb eltanácsolnak az iskoládból.

  - Ne félts engem anya, azért már nem olyan világot élünk és nemsokára majd új dolgok jönnek. Majd meglátjátok!

    Anna erről is beszélt Barnának, aki egyetértett Zsolt hozzáállásával és gyakorta hallotta őket beszélgetni az ország gazdasági helyzetéről, a különböző megmozdulásokról, a Laki telki eseményekről. Néha bekapcsolták a Szabad Európa adását, és onnan is tájékozódtak.

  

5

 

    Egyik nap Annát, váratlanul felkereste Zoltán.  Éppen indult volna hazafelé. Már este hatóra felé járt az idő, amikor az intézeti portán összefutottak.

     Anna nagyon meglepődött.

  - Hát te? Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Nem is értem? Ne haragudj! Heidi is itt van? - mondta zavartan Anna, ahogy megpillantotta Zoltánt.

  - Szervusz, Anna. Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul török rád. Nem, Heidi nincs velem, egyedül jöttem. A közelben sétáltam. Kint voltam a temetőben, a huszonegyes parcellát kerestem. Tudod, ahol az ötvenhatosok vannak. Úgy tudom, hogy ez nem annyira ismert hely. Hát eléggé úgy is néz ki. Aztán eszembe jutott, hogy itt dolgozol valahol. Gondoltam erre jövök, hátha itt talállak! És elmondom azt, amit nem tudtam neked soha elmondani. És lám milyen a sors!

  - Ötvenhatosok? Igen, tényleg itt van. Én is ismerem a helyet. Szomorú látni a sok fiatal sírját. Kevesen tudnak erről a bozótosról. De térjünk a lényegre! Itt találtál, de teljesen véletlenül! Hozzáteszem, én Barna háta mögött nem akarok semmiről beszélni.

  - Ne haragudj Anna! Ez most csak rám, és rád tartozik. Ennyi a múltunkból csak belefér még az életedbe? Nem akarom elvenni a jelenedet! De talán segítesz nekem a múltam teljes lezárásában, ha meghallgatsz. A múltkori találkozás felszaggatott mindent. Segítesz?

  - Szóval erről akarsz beszélni. Csak velem? - kérdezte tétován Anna. Hirtelen a régi Zoltánt látta és megsajnálta - Várj! Haza telefonálok, hogy később megyek - azt gondolta talán ennyit megérdemel Zoltán.

  - Nem szeretném, ha Barna is jelen lenne most. Ez tényleg csak a kettőnk régi ügye.

  - Értem Zoltán. Bár a múlt már nagyon régen lezárult. De felfogtam. Várj itt! Azonnal visszajövök. 

   Anna visszament a szobájába, felhívta a lakását. Barna vette fel a telefont.

  - Szervusz Anna, mikor jössz? Mit csinálsz ilyen sokáig? Már várunk. Vagy vacsorázzunk nélküled?

    Anna ebben a pillanatban döntött, őszinte lesz.

 - Barna most ne szólj! És ne fantáziálj! Mindent el fogok mondani. Itt van Zoltán, ide jött a munkahelyemre, és beszélni akar velem. Úgy érzi, jót tenne a lelkének. Úgy döntöttem, hogy meghallgatom. Azt hiszem, tényleg szüksége van a múltkori találkozás után egy ilyen beszélgetésre. Ki tudja? Talán megkönnyebbül az ő lelke is. Talán el akarja mondani, hogy akkor régen miért is nem keresett. Halló, ott vagy?

  - Itt. Csak meglepődve hallgatlak. Miért mész bele ebbe?

  - Nem tudom. Talán az ösztönöm. Hátha valóban segíthetek neki. De nincs semmi aggódni valód! Ugye nem haragszol?  Szeretlek!

  - Na, ezek után menj! Menj az ösztöneid után! Végül is hazudhattál volna! Menj és siess haza!

   Anna hallotta Barna nagy sóhaját, majd letette a telefont.

  Zoltán és Anna egy közeli szálloda presszójába mentek. Anna üdítőt kért, Zoltán szintén. Szemben ültek egymással.

  - Felkavart a találkozásunk Anna. Azt is tudom, hogy a mi lezárult kapcsolatunk után már mindannyian leéltük az életünk nagy részét.  De te nem tudhatsz sok mindent rólam. Én nem tudtalak csak úgy elfelejteni, mint azt te tetted! Ne, ne szólj közbe!  Én sokáig, nagyon sokáig őriztelek téged a szívemben. De talán még emlékszel, hogy mennyire szerettelek! Én akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy egy félrelépésem miatt, aminek nem is volt számomra jelentősége, csak neked. A levelet meg, hogy minek is hagytam meg? Máig sem tudom.  Ez volt a sors, ez volt a büntetésem. Most pedig, hogy együtt láttalak teljes szeretetben Barnával, rettenetes keserűséget éreztem. Bennem teljesen feltört a múlt! Alig tudok azóta szabadulni az emlékektől.  Ezért nem is hívtalak benneteket.  Talán most nem is kellene hármasban, négyesben összejönnünk. Nekem ezt fel kell dolgoznom. Nehezen viselem el, hogy a legjobb barátom felesége lettél, pedig már nagyon régen történt, ami történt.

  - Azért, nem úgy volt Zoltán. Én egyáltalán nem felejtettelek el téged könnyen. Talán még reméltem is eleinte, hogy majd megjelensz, és talán visszafogadtalak volna. De nem tetted! De hát olyan régen volt! Azóta már csak egy szép emlék maradtál nekem. Most miért kell mindezt elmondanod nekem? Megkönnyebbülsz tőle?

 - Lehet Anna, engedd meg, hogy megfogjam a kezed - Anna odaadta a kezét, nézte Zoltán szép hosszú ujjait, emlékezett a simogatására. Zoltán arca megtört volt, kisebb ráncok árnyékolták be szemét, szája környékét, de szeme a régi tiszta kék szem maradt. Anna visszahúzta a kezét - Szeretem Barnát, tudnod kell.

  - Csak érezni akartam a kezed melegét még egyszer. Na, de rátérek arra, amiért kértem tőled ezt a találkozást. Megütötte a fejemet egy mondatod - ” Mindenért meg kell harcolni Zoltán „ - Ugye, ezt mondtad? Nem azért nem kerestelek akkor, és nem zargattalak szerelmemmel, mert nem akartam. Egyszerűen, nem mertem Anna. Azt hallottam, hogy te röviddel a mi szakításunk után összejöttél azzal a számomra kekk, feketehajú zenész alakkal, a színházból. Nagyon bántott, hogy ilyen hamar el tudtál felejteni, mert másra akkor nem gondolhattam. Aztán féltem a visszautasításodtól, úgy talán még nehezebb lett volna elviselnem az egészet. Ha tudnád, hogy mennyire szenvedtem! Azt is elárulom, egyszer elmentem apám kocsijával a színházad felé. És megláttalak azzal a férfival, kéz a kézben. Akkor minden reményem elveszett. És haragudtam rád!  Sajnálom. Sajnálom Anna! Hát ezt akartam, hogy tudd! Nem azért, hogy a te emlékeidben megszépüljek, csak azért, hogy tudd, mennyire szerettelek. Persze, most már mindegy. Aztán mindenféle kapcsolatokat kerestem, majd megnősültem. Rosszul sikerült házasság lett. Azóta sem találom azt, aki nekem kellene, a mércém azt hiszem, kicsit mindig hozzád igazodik. Ez biztosan nem épeszű dolog.

   Anna hallgatta és őszintén belesajgott a szíve. Feltörtek benne óhatatlanul a régi emlékek. Zoltán ölelése, első találkozásuk, forró szeretkezéseik, séták a Balaton parton, az együtt töltött balatoni nyár. Mély nyomokat hagyott benne. Szomorúan nézett rá.

- Köszönöm, hogy elmondtad. Bevallom, ha akkor felkeresel, lehet, hogy most, mint férj és feleség ülünk itt.  Ez már a múlt. Bennem is élsz, hiszen az első, igazi, nagy szerelem voltál. És így is őrizlek téged.  Zárd le magadban a régi Annát. Biztosan Heidiben is van sok szép és szeretni való. Ne engem keress! Én, én voltam. Láthatod, a valóság más. Megértem az érzelmeidet is. Hogy aztán ki hol rontott el valamit, ma már mindegy. Még az sem biztos, hogy jó házasság lett volna a kettőnk szerelméből.

  - Igen, ez igaz. De megígérem, ha túl teszem magam ezeken az érzelmeken, akkor majd jelentkezem. Barnát majd felhívom azért, elbúcsúzok tőle. Egyébként magam sem gondoltam, hogy ennyire fel fog kavarni a múlt. Talán, ha nem Barna lenne a férjed, akkor másképp viszonyulnék a dologhoz. De tudod, hogy már akkor mennyire féltékeny voltam rá, és lám! Látod, előre megéreztem. Éreztem már akkor, hogy valami közös vonzódás van bennetek egymás iránt.

  - Lehet, hogy volt, lehet Zoltán. De akkor én csak téged szerettelek és nem valószínű, hogy később Barna miatt elhagytalak volna, de itt annyi „ mi lett volna, ha” kérdés merül fel, hogy nem érdemes még időt sem fecsérelni rá...Elmúlt a múlt... - Anna az órájára nézett - Kilenc óra. Most már tényleg mennem kell! És ne haragudj rám a történtek miatt, de Barnára sem!

  - Elkísérlek, hiszen arra megyek én is, nem kocsival vagyok. Még szívesen beszélgetnék veled. De, ha menned kell!...Hát... - Zoltán felsegítette Anna kabátját, aki hirtelen megfordult.

    - Meghallgattalak Zoltán. Talán most gonosznak gondolsz, de jól esett hallanom, hogy nem tudtál elfelejteni. De induljunk! - közben Anna folytatta mondandóját - Nincs értelme ragozni azt, ami már lezárult. Lassan több mint húsz éve. Talán ebben igazat adsz nekem. Te is, én is új életet kezdtünk. És ezt kell élnünk. Bevallom, nekem nem esik nehezemre. Ha ez fáj neked, akkor is megmondom. Szeretném, ha te is boldog lennél! Nélkülem is. Ne a régi ábrándot tápláld magadban... - Zoltánra nézett, aki csendesen bandukolt mellette, majd felültek egy trolibuszra. Amikor Anna leszállt, Zoltán is követte, egészen a kapuig kísérte. A kapunál Anna megállt Zoltánra nézett, szomorúságot látott a szemében. Kicsit összehúzta a kabátját, majd a kezét nyújtotta a férfi felé.

  - Hát akkor, jó éjszakát Zoltán! Boldogságot, megnyugvást kívánok neked!

  - Boldogság, megnyugvás? Milyen szép szavak! Persze könnyen beszélsz! De nem bántalak! Azért köszönöm, hogy időt szántál rám. Jól esett a beszélgetés. Még akkor is, ha sok minden fáj nekem. Talán majd idővel megnyugszom. Szervusz, Anna. Átölelhetlek?

   Zoltán érezhetően régi vággyal ölelte át, egymás szemébe néztek, Anna kiszabadította magát, mert érezte, több is következhetne.

  - Ne felejts el Zoltán! De zárd le magadban azt a régi fiatal Annát, ahogy én is lezártam Zoltánt. Szervusz. Valamikor nagyon szerettelek! Sajnálom! Elmúlt!

   Zoltán csak állt szótlanul és szomorúan, Anna pedig, besietett a kapun. Nagy lélegzetet vett, majd felment a lifttel. Kinyitotta az ajtót, Barna a nappaliban ült, egy pohár konyak volt az asztalon, halkan szólt a zene, Edith Piaf énekelt.

  - Szervusz, édes Barna – Anna odament hozzá, mellé ült és megcsókolta az arcát, aki viszonozta és kérdőn nézett rá.

  - Kicsit hosszura nyúlt?  Úgy érzed?  Beszéljek róla? Haragszol most rám? - kérdezte Anna.

  - Csak annyit mondj! Szerelmes vagy még a múltadba? Feltörtek az érzelmeid, nem tudod te sem lezárni?

  - Nem vagyok szerelmes a múltamba, de szeretem a múltamat, nagyon sok érzelem kötött Zoltánhoz, de hát tudod te is. Egy ilyen találkozás kicsit felzaklatja az ember érzelmeit. De az irántad érzett szeretet, most már teljesen hozzád köt, és mindennél erősebb.  Bevallom, jól esett ez a beszélgetés Zoltánnal. Talán ő is megnyugodott kicsit.  Én biztosan. 

   - Ennek ellenére én az ellenkezőjét látom. Kicsit izgatott vagy! - Nézz rám! Szereted még?

    Anna nem gondolta, hogy Barnát ennyire felzaklatja ez a találkozás. Felállt, sétálgatni kezdett, de ekkor Barna hirtelen felpattant, és erőszakkal maga felé fordította Annát - Ne játszadozzatok velem! Képes voltál ennyi időt eltölteni vele!

  - Mi történik veled Barna? Féltékeny vagy? Nem ismerek a higgadt férjemre. Te jó Isten! - át akarta ölelni Barnát, de ő eltolta magától. Visszaült a helyére és csak hallgatott, majd csak annyit mondott.

  - Ezek játszmák Zoltán részéről, te pedig belemész - Anna leült Barna mellé.

  - Ne vedd annak. Ha meg az, felejtsd el. Itt vagyok, csak egy beszélgetés volt és a lelkemben te vagy. Nem lehetsz ennyire bizonytalan az érzelmeimben!

    Ezen az estén ott kavargott mindhármukban, a huszonhárom évvel ezelőtti életüknek az a része, ami egykor összekötötte a három embert. Csak éppen mindenki másképp élte meg.

 

 

 

6

(öt évvel később)

 

    Öt évvel később Anna és Barna már nagyon egymáshoz szokva élte a minden napját. Az ország túl volt a rendszerváltáson. Kárpótlásukon megvették a lakásokat, Anna fia már harmadéves volt, angol-magyar szakon folytatta tanulmányait, Barna lánya szintén harmadéves volt, eredeti tervéhez igazodva gyermekorvosnak készült. Dóra már tanított egy alapítványi iskola alsó tagozatán, ahol jól érezte magát. Péter, mint ahogy azt Barna előre látta, végül is elhagyta Dórát, ami nehéz heteket, hónapokat jelentett számára. Aztán valami véletlen folytán, élete a szakítás után hamar összekapcsolódott egy másik fiúval.

     Anna és Barna megismerve Dóra új barátját, megnyugodott. Mindketten úgy látták, hogy István jólelkű, intelligens és rábízható Dóra, aki láthatóan visszanyerte egykori személyiségét. Felszabadult lett, és jókedvű. Zsolt élte az életét, új barátnője volt, Andrea, akit Kata révén ismert meg. A csinos, barna kislány gyakran töltötte Zsoltnál az éjszakáit.

    Anna és Barna teljesen egymásnak és a munkájuknak élhettek, hiszen a gyerekeik felnőttek. Kicsit megkönnyebbültek. Bár munkahelyi gondok mindig adódtak. Barnát kinevezték vezető főorvosnak, még nagyobb volt a felelőssége. Pénzhiánnyal küszködött a kórház, sokszor nem megfelelő személyzettel, kettészakadt politikai állásfoglalású embercsoportokkal, ebből fakadó konfliktusokkal. Senki nem politizált hangosan, de mindenki tudta a másikról, hogy ki hová tartozik.  Sokszor fáradtan érkezett haza és kedvetlen volt. Anna ilyenkor hagyta őt csendben pihenni, de néha egy-egy közös esti sétával, zenehallgatással, beszélgetéssel sikerült belé lelket önteni. Örültek egymásnak, annak hogy összeszokott szeretetben, néha feltörő vágyban tudtak továbbra is egymás mellett élni.

  - Tudod Anna – mondta Barna egyik este, amikor éppen az esti híradót nézték a televízióban - ha te nem lennél és egyedül kellene élnem, nem biztos, hogy bírnám. Csodálkozom is a volt férjeden, Ákoson, hogy miért nem nősül meg. Hogy lehet otthon esténként a magányban lenni?  Minden támasz nélkül. Igaz, ahogy olvasom az írásait, a cikkeit, nem valami boldog ember.  A szomorúság rányomja bélyegét az írásaira is. Nem sajnálod?

  Anna ránézett Barnára, aki nyaka köré fonta karját, lábát keresztbe tette a fotelban, és kényelmesen így nézte közben az esti tévé híreit. 

 - Ákos? Ilyen volt mindig. Alaptermészete a szomorúság, az önsajnálat, a szenvedés. Talán nem is érezné jól magát, ha tökéletes lenne maga körül minden. Nem tudom. Milyen furcsa az élet! Visszagondolva az ifjúságunkra, tudott azért örülni, szeretni, de már akkor megkeseredett ember volt. És én azért szerettem. Ma már elfelejtve a sok rosszat, amit azért bőven kaptam tőle. És mégis. Bevallom, szerettem. Ha éppen jó passzban volt, nagyon tudott szeretni, és sokszínűsége, okossága, sokszor megbabonázott.

  - Nocsak, vallomást teszel nekem Ákosról. Még ezt nem hallottam tőled. De valahogy rá nem vagyok féltékeny. Érdekes, nem? -  Barna felállt, átült Anna mellé a kanapéra. Átölelte a vállát - És én mivel babonáztalak meg, erről még nem meséltél nekem - nézett melegen Annára.

  - Látod, ezen már én is elgondolkodtam. Akarod, hogy elmondjam?

  - Nagyon is szeretném tudni!

  - A nagy meleg szíveddel, a meleg-barna szemeddel, sűrű hajaddal, amit igen csak szeretek simogatni. Azzal a nyugalommal és erővel, ami mindig is áradt belőled. A magabiztosságoddal, ami mellett azért, mindig valami könnyedség és kisfiússág is áradt a lényedből. És hát az okosságoddal, a született érzelmi intelligenciáddal. Minden egyes érintéseddel. Mert tudnod kell! Soha senki nem tudott úgy simogatva szeretni, mint te! Talán még Zoltán sem.  Valahogy így...

  - Szépeket mondtál!  És bevallom, simogattad ezzel a lelkemet. Akkor most én is megpróbálom elmondani neked az én vallomásomat szavakban. Bár a testem már százszor elárulta neked az érzéseimet, azt hiszem.

    Anna ránézett Barnára - Hallgatlak, nagyon kíváncsian hallgatlak, mert még soha nem árultad el nekem, valahogy nem vagy ezen a téren túl beszédes.

  - Akkor nekem vissza kell mennem a múltba is, mert én már akkor beléd szerettem egyszer, amikor megláttalak Zoltánnal. Azon az első vacsorán megismertem egy fiatal, csinos, szép, latinos külsejű lányt, akit valami rejtelmes szomorúság lengett körül. Ezzel a lánnyal jókat lehetett beszélgetni. Nem csak szép volt, hanem intelligens és tiszta lelkű. Ezt már akkor megéreztem. Bevallom, szerelmes érzések kerülgettek akkor. Hát ezek után, ugyancsak nehéz volt veled minden egyes találkozás! Ugyancsak fékezni kellett magamat!

   - No, azért próbálkoztál, ha nem is túl tolakodón.

  - Lehet. Bizonyára, muszáj volt elmondanom időnként, hogy mit érzek, de tudtam, hogy semmi esélyem.  Aztán megismertem a másik Annát: az érett Annát, akiből minden régi megmaradt, csak letisztult minden. De éppolyan izgalmas voltál számomra, mint régen és még most is az vagy. Amikor megláttalak az utcán, most már bevallom, rögtön megfordult a fejemben, hogy most nem engedlek el, akár szabad vagy, akár nem.  Nem tudtam, hogy mi hogyan fogunk testileg összepasszolni. Bevallom, ettől féltem is. De jól éreztem, hogy nagyon jó lesz veled. És én ugyanúgy szeretem a te simogató kezed, mint te az enyémet. Nagyon tudsz szeretni Anna és nekem ez, mint már annyiszor mondtam, nagyon fontos. Mindig tudtam, hogy emellett értékes ember vagy és remek anya. Tudod, hogy ez milyen fontos?

 - Jól esett, amit itt elmondtál… Talán kicsit túlzásba estél? Nem? Igen, akkor régen talán éreztem a te vonzódásodat. De hát nekem ott volt Zoltán. De hagyjuk a múltat! Már régóta hiányoltam, hogy szavakba öntsd az érzelmeidet.

- Semmi túlzás nem volt benne. Talán ezen a téren szemérmesebb vagyok, mint gondolnád! Te nem vagy fáradt? Holnap nekem nehéz napom lesz.

- Tulajdonképpen a szavaiddal felvillanyoztál. De azért menjünk és pihenjük ki magunkat. Lesz elég dolgunk. Nemsokára Dóra esküvője, aztán édesanyám jövetele, csupa-csupa hétköznapi dolog következik.

 

 

7

   Egy szép szeptemberi napon Anna, Barna reggeli csókjára és simogató kezére ébredt. De csak később, nyolc óra után kelt fel, ahogy a családja eltávozott. Ő jóval később indult munkába, így ráért. A szokásos mindennapi lakás rendbetételét végezte, amikor csörgött a telefon:

  - Szia Mami, Dóra vagyok. Csak azért hívlak, hogy este felmennénk Istvánnal. Szeretnénk megbeszélni az esküvő részleteit, ha ráértek - Dóra ekkor már együtt lakott Istvánnal.

  - Persze, hogy ráérünk, bármikor nyugodtan jöhettek! Ott a szobád, akár itt is alhattok.

  - Majd meglátjuk!  Jól vagytok?

  - Mindenki jól van Dórikám! A hétvégén jön nagymama, előbb érkezik, mint a többiek. Jó lenne, ha hétvégén itt aludnátok, és együtt ebédelhetnénk vasárnap.

  - Rendben anya, de ezt majd este úgyis megbeszélhetjük!

     Anna letette a telefont. Örült, hogy lánya boldognak érezte magát, és tudta, hogy mennyire készül az esküvőjére. 

    Tizenegyre bement a munkahelyére, ahol úgy érezte már semmi nem a régi. Gábor nyugdíjba készült, Tibor, a volt gazdasági vezető, már két éve nyugdíjba ment. Az új gazdasági szakember nem volt olyan harcos és tapasztalt, mint Tibor. Pénzt az új rendszerben az intézet egyre kevesebbet kapott. A felújítások sorozatosan elmaradtak, láthatóan kezdett lepusztulni az intézet. Festésre, új ágyakra, berendezés cserékre szorult volna, de mindez nem történt meg. Egyre nagyobb lett a nevelők és a gyermekfelügyelők területén a fluktuáció és Anna úgy látta, hogy egyre több sérült személyiségű ember jönne dolgozni. Egyre nagyobb a hiány a felkészült szakemberekben. Sokan más területre mentek dolgozni, ahol többet kerestek. A régiek közül pedig sokan elfásultak már. Fiatal utánpótlás alig akadt. Akik elvégezték a főiskolát, inkább elmentek rádióhoz, tévéhez, csak éppen nem a nevelőotthonokba. Nem győzött lelket önteni az otthonban maradó régi dolgozókba. És ugyancsak rákényszerült arra, hogy szigorúbban ellenőrizzen. Mintha a gyerekek is érezték volna: a szabadság helyett szabadosságban akartak élni, amihez egy-két rosszul választott kolléga is hozzájárult. Egyre kilátástalanabbnak tűnt az otthon élete.  Egyre jobban úgy látta, hogy a nevelőotthoni életük befejezésével kikerülnek a gyerekek a nagy semmibe. Megszűntek a védő-óvó gyárak, ahová még felvették őket esetleg dolgozni. Látta, hogy munkanélküliséggel kell majd megküzdeniük. Lakhatásuk pedig nem volt megoldott. Volt olyan gyerek is, akinek akár két-három millió forint összegyűlt a tizennyolc év alatt. Amit aztán nagykorúsága elérése után, teljes egészében, minden további nélkül megkaphatott. Anna tudta, ha az utógondozó nem talál az intézetből kikerülő növendéknek valami lakásmegoldást, vagy a gyerek, ha felveszi a pénzt, egy hónap alatt elveri, elveszett szinte minden lehetősége.  Ez már náluk is megtörtént. Hiába volt előzetes beszélgetés az egyik fiúval - mert ekkor már fiuk is voltak az intézetben- a pénzét taxikra, szórakozásra, lányokra, szállodára, pillanatok alatt elköltötte. Ilyen esetben aztán többnyire az utcára kerültek a fiatalok, jó, ha nem valami bűnbandába. Ekkor már előfordult az intézetben lopás is. Sorra voltak a fegyelmi tárgyalások, de  büntetni sem lehetett, mert nem volt mivel. Kimenői eltiltással? Hiábavaló volt, hiszen elszökött a gyermek. Vagy nem érdekelte. Azon gondolkodott, hogy munkakört kellene váltania.

    Mikor belépett az irodába, Ida az iskolai igazgatóhelyettes éppen a végleges órarendet készítette, immáron tizedszer is átjavítva. Nem volt könnyű dolga. Igyekezett a tanárok kívánságát is figyelembe venni, amennyire lehetett. Anna is hasonlóan tett. Az ő beosztása, időmérleg kimutatása már készen volt. Ilyenkor már várta a statisztikai kimutatások papírjait, amit szintén neki kellett megalkotnia. Nyakában volt a nevelési értekezlet témája is: - „Utógondozás az otthonban, a fiatalkorúak segítése.”- A bevezetőt neki kellett megtartania, majd ehhez várta a többi munkatárs javaslatát, elképzelését.

  - Szervusz, Ida! - köszönt Anna.

  - Szervusz. Gyere csak, tedd ide a kabátod! Nem éppen jó helyen van ez a fogas itt mögöttem, de csak akaszd fel!

  - Talán át kellene rakatnunk egy másik falra. Na, majd intézkedem!  - mondta Anna - Mi újság?

  - Semmi különös, végre befejeztem ezt a nagy munkát. Remélem, hogy már mindenkinek megfelel. Sajnos két beteg emberem van, helyettest kell keresnem. Ti hogy vagytok otthon? Mikor lesz a lányod esküvője?

  - Jaj, hát itt van a nyakunkon. Alig két hét, de majd adok nektek is meghívót. Nem valami jó időzítés ilyenkor a tanév kezdetén, de hát mit tegyünk? Ez így jött össze.  Gábor bejön ma?

  - Igen, azt mondta értekezlet után még bejön. Szépen fogynak a gyerekek. Éppen azt nézegettem, hogy egyre kevesebb tanulónk van. A bejáró tanulók és a hetes elhelyezettek száma növekszik némileg.  Így aztán nem tudom, hogy mi lesz majd a jövő.

  - Tudod Ida, ezzel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy nem szabadna már a fővárosnak ilyen nagy monstrum intézményeket fenntartani. Főleg nem tartanám fenn az iskolákkal összekötött nevelőotthonokat. Tudod miért? Az a meglátásom, hogy így túlságosan zárt világban élnek ezek a gyerekek. Ha másik iskolába járnának, egy külső iskolára gondolok, és mondjuk ez egy kisebb, ember léptékű otthon lenne, ide jöhetnének haza. A külső iskolában idegen gyerekekkel, idegen tanárokkal lenne kapcsolatuk.  Egy más közegben mozognának, talán még másképp is viselkednének. Így nem tudnak különbséget tenni az otthon és az iskola között sem igazán. Túlságosan egybefolyik a két teljesen különálló rendszer. Csodálkozom, hogy ez még nem jutott eszébe senkinek, vagy nincs rá pénz, nem tudom…

  - Hát, valahol igazad van. Én is ezt látom. Rebesgetik, hogy új gyermekvédelmi törvény lesz, talán majd akkor történik valami.

  - Az csak akkor érne valamit, ha megfelelő épület, berendezés és megfelelő számú ember is lenne hozzá. Kétlem én, hogy ez rövid időn belül megvalósul. De reméljük, hogy ennél születik majd valami jobb! Tudod, én is gondolkodom, hogy meddig maradok itt. Te is elmész, Gábor is nyugdíjba vonul. Nem is tudom!  Ki tudja milyen lesz Gábor utódja? Meg aztán minden új igazgató a saját maga által hozott emberekkel szeret dolgozni.

  - Miért? Te még fiatal vagy, még öt-tíz évet végig vihetnél.

  - Belefáradtam. Az embernek rengeteg elképelése van, és jóformán semmit nem tud megvalósítani. Pénz nincs. Nézd meg, milyen emberek jönnek délutánra dolgozni, tisztelet a kevés kivételnek. Talán jobb lenne visszamenni a gyerekek közé. El tudnám képzelni az utógondozói munkát.  Az sem könnyű, nem is látványos, de mégis csak közvetlenül a gyerekekkel lennék. Talán sikerülne egyiket, másikat megmenteni a teljes elzülléstől, erről szeretnék is beszélni Gáborral.

  - Te tudod Anna!  De azért gondold meg!  Nem megyünk ebédelni?

  - Mehetünk, aztán nekem is fel kell mennem a csoportokhoz, bejárom a házat, remélem, nem hiányzik senki!

    Lent az éttermi részben már ebédelt az első csoport, halk gyermekmormogás hallatszott. Anna benézett hozzájuk, úgy látta rendben van minden, nem hiányzik senki, a gyerekek is nyugodtak. Idával leültek egy üres asztalhoz, közben Gábor is megérkezett, és utánuk jött. Együtt ebédeltek.

  - Na, Gábor, jól van az édesanyja? Hallottam, hogy nagyobb baj nincs, a vérnyomását be kellett állítani és hát kíméletes életmódot kell élnie. Mondta a férjem, hogy korához képest fürge, jó humorú és életvidám.

 - Nagyon köszönöm Anna.  El volt bűvölve a maga férjétől, meg az egész osztálytól. De mi is láttuk a feleségemmel, hogy mai egészségügyi viszonyok között valóban látszik, hogy nem szokványos munka folyik ott, mint általában.  Jól van egyébként, szót is fogad. Mindent betart, amit elmondtak neki.  Mondta, hogy oda bármikor szívesen visszamegy.

  - Tudja, hogy van Gábor! Van egy mondás: Fejétől bűzlik a hal. Nos, az én férjem is magasra tette a mércét és ehhez alkalmazkodnak a dolgozók is. De hála isten szeretik. Persze biztosan neki is vannak ellenségei, de hát kinek nincs?

 - Úgy ahogy mondja Anna. Nekem is vannak új híreim. A Kőris utcai kis részlegünket lekapcsolják rólunk a következő tanévtől. Mint utógondozó otthon fog önállóan működni. Önálló lesz gazdasági és oktatási területen is. És a gyermekvédelmi osztályhoz fog tartozni, mert szétválik a gyerekvédelem és az oktatás.   Meg lehet pályázni. Kis intézmény, harminc férőhellyel, de inkább húsz lenne az ideális. Nincs hozzá kedve?

  - Éppen ma beszélgettünk Annával - szólalt meg Ida - pont arról, hogy, ha te elmész ő, szeretne megválni a beosztásától. Na, de ez nem is rossz ötlet, gondolkodj Gábor ajánlatán.

  - Tudja Gábor, nem biztos, hogy vezető akarok lenni - nézett elbizonytalanodva az igazgatóra és Idára.

  - Pedig jó vezető lenne, higgye el nekem. Jól tud szervezni, jó emberismerő, jó gondolatai vannak, jó kapcsolatot tud kialakítani az emberekkel is.

  - Ilyen pénz nélküli világban?  Nem, nem hiszem, hogy erre lenne szükségem. Szeretnék már nyugodtan aludni, én sem vagyok húsz éves. Szerintem oda egy fiatalnak kell menni. Köszönöm, de azt hiszem nem. De gondolom, a mostani fiatal helyettes majd megpályázza. Tőle meg nem is szívesen venném el a kenyerét, hiszen egy helyről valók vagyunk. Jól ismerjük egymást.  Inkább azon gondolkodtam, hogy esetleg jövőre, ha maga elmegy Gábor, egy utógondozói állást szívesen betöltenék. Akár itt, akár a Kőris utcában, ha az úgy is utógondozó otthon lesz.

  - Maga tudja Anna, de azt már az ottani új igazgatóval kell megbeszélnie, hiszen ő lesz a kinevezője. Ha itt marad, akkor én nem rontom el a maga kedvét, lesz üres státuszunk, de erre majd még később visszatérünk. Azért gondolkodjon, amit mondtam. Nem kell ezt elsietni.

    Anna ezen a délutánon kicsit előbb befejezte a munkáját. Szép, szeptemberi napsütés volt. Gondolta villamossal elmegy a kórházig Barnához. Leszállt a Nagyvárad térnél, majd onnan átsétált a kórház irányába. Belépett a kórház parkjába és indult az osztály felé. Nem szokott ilyet tenni, de valahogy kedve volt felkeresni most férjét a munkahelyén. Aztán hirtelen megállt, mert Barnát látta kijönni egy fiatal szőke nővel, akivel láthatóan jókedvű beszélgetésben voltak. Beültette a kocsijába és elviharzott. Anna lecövekelt lábbal állt egy darabig, hirtelen mindenféle dolog megfordult a fejében. Ránézett az órájára. Három óra volt. Hirtelen furcsa féltékenységet érzett a szívében. Kétségek kezdték gyötörni. Visszafelé indult, elment bevásárolni, majd tele izgalommal ment a lakásba, de a férje nem volt otthon. Nyugtatgatta magát. Betett egy magnószalagot a konyhai magnós rádióba, és nekiállt a vacsora elkészítésének. Azon törte a fejét, hogy reagálja le a látottakat. Egyáltalán tegyen-e említést a dologról. Mikor elkészült mindennel, lefürdött, átöltözött egy kényelmes fekete nadrágba, felvett hozzá egy zöld pamut pólót. Ekkor nyílt az ajtó és Zsolt vágtatott be.

  - Szia, anya, de jó illatok vannak! Csak nem a kedvencemet főzted?

  - De igen. Remélem, hogy sikerült. Aztán Dórát is várom.   

  - Nem vacsorázhatnék előbb? Mert megyek gitározni a klubba. Ott lesz Andi is, és majd együtt jövünk haza valamikor.

  - Dehogynem, egyél csak nyugodtan.

  - Megyek kezet mosni és jövök. Hány óra van?

  - Fél hat – nézett az órára feszülten Anna. Zörgött a zárban a kulcs, Anna idegesen figyelte, de még mindig nem Barna volt. Dóra és István jött, István egy csokor virágot nyújtott át. Anna mindegyiküket szeretettel üdvözölte, majd beültette őket a nappaliba.

  - Nem vagytok éhesek? Vagy várjuk meg Barnát? – kérdezte a gyerekektől Anna.

 - Miért? Még nincs itthon? - nézett az anyjára Dóra.

 - Nincs. De biztosan közbe jött neki valami.

   István szólalt meg: - Szerintem, várjuk meg, biztosan jön majd nemsokára.

   - Hello! – köszönt be nekik Zsolt - Én vacsorázom, mert elmegyek, dolgom van - megcsókolta nővérét és kezet fogott Istvánnal - Jól vagytok? Na, már nem sok van vissza a független életből, még meggondolhatod István! - mindezt Zsolt természetes humorával adta elő. Aztán kiment a konyhába és vacsorázott. Anna pedig leült Dóráékhoz, beszélgetni kezdtek a közelgő esküvő bonyolításáról.

  - Mami, mi mindent elintéztünk Istvánnal, csak egy kis anyagi fedezet kellene még hozzá. És majd az örömanyai jelenlétedre van szükségünk! – tette hozzá mosolyogva és elmesélte a tervezett esküvői nap menetét. Közben Zsolt elbúcsúzott tőlük.

  - Hello! Na, csók mindenkinek!  Akkor én mennék! Majd valamikor jövünk, ti itt alszotok?

  - Nem, mert majd egy kilences előadásra moziba megyünk és onnan haza, de hétvégén találkozunk - válaszolta Dóra.

    Anna közben egyre idegesebb és nyugtalanabb lett. Aztán fél hét körül Barna megérkezett. Odament Annához, megcsókolta. Anna oda tartotta az arcát, de nem viszonozta. Barna kicsit meg is lepődött, de aztán a gyerekeket üdvözölte.

 - Szervusztok, hát ti? Anna nem mondta, hogy jöttök, vagy váratlanul? Várjatok! Mindjárt jövök, csak lepakolok - visszajött, és egy szál szép rózsát adott át Annának - Ezt neked hoztam.

   Anna zavartan nézett rá - Nekem? Köszönöm. Aztán milyen alkalomból?

  - Csak úgy, eljöttem egy virágüzlet előtt és rád gondoltam. Egy nagyot sétáltam, hogy kiszellőztessem a fejem. Ne haragudj, hogy később jöttem és nem szóltam, de kicsit elhúzódott a munkám. Hogy vagytok? Minek is kérdezem? Látszik, hogy jól. Vacsorázunk Anna? Én a magam részéről éhes vagyok.

  - Tulajdonképpen készen van a vacsora. Csak rád vártunk. Menjünk! Gyertek ti is gyerekek!

    Együtt, leültek az asztalhoz, Anna a szobában tálalt. A rózsát és István virágcsokrát az asztal közepére tette. Hosszan beszélgettek, az esküvő volt a központi téma. Anna keveset beszélt, csendesen hallgatta őket. Aztán a gyerekek nyolc óra után szedelőzködni kezdtek és elköszöntek.  Anna, utána leszedte a terítéket, Barna a gyerekekről beszélt valamit, de ő csak szótlanul tette a dolgát.

  - Mondtam valamit Anna, nem válaszoltál, mi a baj? Nem gondolod, hogy kicsit furcsa vagy? Haragszol rám valamiért? De hát miért?  Már a vacsora közben is olyan hallgatag voltál! Nem szeretem az ilyen hangulatot. Tudtommal nem bántottalak meg semmivel.

  - Nem igazán szeretnék róla beszélni Barna. Hogy  mivel bántottál meg? Azt neked jobban kell tudnod.

   Barna Anna elé állt: - Haragszol, hogy később jöttem haza és nem szóltam? De hát mondtam, hogy dolgom volt. Vagy mi a baj? Nem értem!

  - Nem, nem ezért haragszom...

  - Gyere édes Anna! Üljünk le és meséld el, akkor miért? Nekem ne beszélj itt talányokban. Már amikor beléptem a szobába, akkor láttam rajtad, hogy valami nem tetszik neked. Először azt hittem a gyerekekkel kapcsolatban, de aztán rá kellett jönnöm, hogy velem van bajod.

  - Rendben, de egyet ígérj meg! Minden kérdésemre őszintén fogsz válaszolni - mondta Anna.

  - Megígérem. Gyere, ülj ide mellém és mondd a bajodat!

   Anna leült Barna mellé.  Nehezen, de belekezdett.

 -  Ma délután elsétáltam hozzád. Nem szóltam előtte telefonon, talán jobb lett volna! Gondoltam megleplek, és együtt jövünk haza. És akkor megláttalak beszállni a kocsidba egy fiatal nővel. Igencsak jókedvű voltál. Gondolom vele volt az nagyon hosszan elhúzódó munkád, ugye Barna? Hát mit gondolhatnék? Te mit gondolnál a helyemben? Új szerelem? Meguntál? Azon sem csodálkoznék! Elég régen együtt vagyunk már! Te miért lennél különb, mint a többi férfi? 

   Barna csendben és elgondolkodva hallgatta Annát. Nem volt ideges, még talán meglepett sem. Megfogta Anna kezét.

 - Hát ezért? Nem fogok neked hazudni. De előre megmondom, a szeretetem semmit sem változott. Látom, muszáj beszélnem róla. Pedig igazán nincs jelentősége. Ennek a fiatal kolléganőnek felajánlottam, hogy hazaviszem, illetve elviszem egy darabig.  Nem rég jött hozzánk. Valahogy aztán úgy alakult, hogy meghívott egy kávéra, beszélgetésre. Tulajdonképpen nem is tudom miért, de vele mentem. Illetve, persze, hogy tudom. Tetszett a férfiúi hiúságomnak. Felmentem a lakására és ott kávéztunk. Mesélt az életéről, beszélgettünk szakmai dolgokról. Hogy el akart csábítani, vagy csak a helyzetből adódhatott volna? Lehetséges. De mindezek ellenére, esküszöm, hogy semmi nem történt! Nem vagyok szerelmes belé, nem. Semmi Anna, tényleg semmi. Hiszen téged szeretlek és tudtam, hogy nem kívánok semmilyen viszonyba bonyolódni sem vele, sem mással. Hiba volt, hogy felmentem a lakására, de megtörtént.  Tudtam, hogy ezt az esetlegesen kalandnak induló dolgot, legalábbis részemről az lett volna, miattad nem tehetem meg. Kínos szituáció volt, de magamnak kerestem. Sétáltam még egyet, szégyelltem magam. Pontosan éreztem, hogy nincs nekem szükségem más nőre, hiszen te itt vagy nekem! Egy virágos bódé előtt megláttam ezt a rózsát, és muszáj volt elhoznom neked. Haragudhatsz Anna, és igazad van.

   Anna hirtelen felállt, és idegesen sétálgatni kezdett a lakásban, majd megállt a férje előtt: - Te mit tennél most a helyemben? Ha mindez fordított helyzetben történt volna?

  - Nem tudom. Bizonyára féltékeny lennék és haragudnék, de biztosan igyekeznélek visszaszerezni magamnak.

  - Persze. Könnyű ezt mondani. Azért nagyon szégyenletes ez az egész meséd!  Ezt a történetet, most higgyem el. Holnap pedig bemész a munkahelyedre, találkozol majd vele, és úgy folytatod a munkád, mintha mi sem történt volna. Szép! Nagyon szép!

  - Nem, egyáltalán nem szép, és szakmai szempontból is hibás. Én, mint vezető most kicsit szembe köpöm magam, de én is férfi vagyok... Bár hiba volt... – felállt és bűnbánóan próbált Anna felé közeledni.

  - Jól esik, hogy fiatal nők is buknak még a jóképű középkorú főorvos úrra? Köszönöm Barna. Nagyon nehéz délutánt, nagyon nehéz további napokat szereztél nekem, és jól időzítettél! Pont most! Dóra esküvője előtt. Hagyjál! – eltolta magától Barnát.

  - Anna! Az isten szerelmére! Tényleg elmondtam neked mindent őszintén. A benti kellemetlen perceket meg megérdemlem, de tulajdonképpen nem kezdődött el semmi.

  - Nem. Csak valami itthon befejeződött. Tudom, hogy már nem vagyok olyan fiatal, vonzó, tudom, hogy már megszoktál. Miért van az, hogy a férfiak... - sírni kezdett.

  - Mert férfiak vagyunk, talán könnyebben elcsábulunk. Nem tudom. Anna meg tudsz bocsátani? És igen is, még mindig fiatal vagy és vonzó. Nekem mindig az leszel! Bocsáss meg! Ne sírj! Kérlek! Tényleg nem történt semmi.

  - Nem hát. Csak éppen próbálkoztál! Legalábbis ezt állítod. Ez nagyon fáj nekem Barna. Ne haragudj, lefekszem – ott hagyta Barnát, aki látszott, hogy valóban őszinte volt, aki biztosan tele volt most zavaros érzelmekkel.

    Anna lefeküdt, behunyta a szemét, az oldalára fordult. Úgy tett, mint aki alszik. Barna rövidesen utána jött, lefeküdt Anna mellé, közeledni próbált hozzá, de Anna elutasította. Csend költözött kettőjük közé. Anna nem tudott aludni. Később felkelt, halkan kiment a konyhába és bevett egy altatót - Akkor kezdődik minden elölről! - gondolta. Ahogy visszafordult, a félhomályban Barna állt az ajtóban:- Nem tudsz aludni? Én sem. Gyógyszert vettél be? Ne vedd ennyire a lelkedre, kérlek Anna! - kifelé jövet át akarta ölelni, de Anna nem hagyta. Visszament az ágyba, lassan hatott az altató. Reggel Barna szokásához híven megölelte, de ő nem reagált rá. Hallotta, amint Zsolttal, Andreával együtt távoznak.  Felült az ágyban, nyomott volt az altatótól, úgy érezte magát, mint olyan sokszor Ákos nőügyeinél, vagy a Zoltán féle szerencsétlenül elsült levele olvasása közben. Talán, ha hasonló előzmények nem lettek volna az életében, másképpen fogja fel a történteket. Lassan összeszedte magát és elindult a munkahelyére. Magába zárkózottabban végezte munkáját. Majd Barna kereste telefonon négy óra körül.

   - Anna!  Én vagyok, mehetek érted? Gyönyörű napsütés van, sétáljunk egyet. Na, mehetek érted?

     Anna hallgatott kicsit, majd lassan válaszolt – Gyere, és várj az épület előtt. Majd kimegyek hozzád.

    Amikor a kocsiba beszállt, megérezte Barna finom férfias, jól ismert arcvíz illatát, amit olyan nagyon szeretett és megszokott. Barna közeledett Anna arca felé, hogy megcsókolja, de Anna eltolta magától - Most ne, ha nem haragszol!

  - Hát jó, büntess csak! Menjünk át Budára, menjünk a várba!  Mit szólsz hozzá?

  - Menjünk! – válaszolta Anna. Barna bekapcsolt egy kis zenét. Így csendben ülve egymás mellett mentek fel a várba.

     Mikor kiszálltak a kocsiból, Barna erőszakkal megfogta Anna kezét és kéz a kézben sétáltak a macskaköves várbeli ódon történelmi házak között, felmentek a Halász bástyára, átnéztek a pesti oldalra. Barna csak beszélt, beszélt, aztán a bástya egyik sarkánál hirtelen átölelte.

  - Anna, bocsánatot kérek tőled. Talán azért azt érzed, hogy őszintén szeretlek és még mindig szeretek veled lenni. Tegnap is elmondtam, milyen fontos vagy nekem! Ezek lehet, frázisnak hatnak, de őszintén így érzem. Őszintén szégyellem, ami történt… Teljesen gyermekded módon viselkedtem ráadásul. Én nem születtem Casanovának - zavartan maga elé nézett.

  - Nézd Barna!  Gondolkodtam. Talán, ha nem lett volna körülöttem annyi zavaró nő a többi kapcsolatomban, akkor nem így viszonyulok ehhez a dologhoz, de sebzett vagyok.

  - Tudom, tudom, drága Anna! Pontosan tudom, hogy mit éreztél. Hibáztam, és mindent megteszek, hogy szerethesselek. De őszintén!  Csak annyi történt, amit elmeséltem.  Gyere, üljünk át a teraszra! Együnk, igyunk valamit.

     Leültek a kávézó teraszára, hallgatták a lanton játszó fiú zenéjét, kértek két konyakot, ami feloldotta szorongásukat. Nézték a csodálatos panorámát, nézték egymást, és lassan megbékélt Anna is. Aztán rátértek az esküvői készülődésre. Majd mindketten felálltak, és Anna kézen fogva húzta maga után a férjét.

   - Most gyere Barna!  Menjünk be a Mátyás templomba, hadd mondjak el egy hálaimát a szeretteimért! Tudod már rég nem tettem. Olyan gyönyörű ez a templom! Különben is szeretném megnézni, már régen voltam itt.

    Egymás kezét fogva bementek a Mátyás templomba, és Anna legbelül a szívében megbocsátotta Barna tévelygését.

 

 

8

  

    Hétvégén megérkezett Anna édesanyja, akit Dóra szobájában helyeztek el. Elérzékenyülve látta, hogy mennyire összezsugorodott az elmúlt évek alatt, mintha testével is jelezné, hogy már kevés van belőle. Össze szorult a szíve. Anyja előző rosszulléte után, kórházi kivizsgálása után, kíméletesebb életmódot javasoltak az orvosok. Vera elmesélése szerint rövid ideig volt képes arra, hogy csak pihenjen, és ne vegyen részt a háztartási munkában. Neki éltető eleme volt az állandó mozgás, sütés, főzés.

   Hétvégén, együtt volt mindenki. Anna édesanyja láthatóan örült a családnak.

  - Látjátok ezt így szeretem. Mi annakidején fiatal koromban - kezdett bele mondókájába - nagycsaládban éltünk.  Megszoktam a nyüzsgést, a gyerekek zaját, még a perpatvarokat is. Most már csendben élek és ez nem jó. Remélem, hogy édesanyátokat és Barnát sok unokával látjátok el. Mert nagyobb öröm nincs, mint látni a szép családot, a növekvő gyerekeket, tenni értük még valamit, amit tud az ember…

  - Teszünk majd róla nagymama - mondta István mosolyogva.

   - Neked meg Barna köszönöm, hogy Annának végül is ilyen nyugodt életet biztosítottál. Nehéz kisgyerekkora volt, sok mindenen mentünk keresztül, meg aztán beleválasztott fiatal lány korában a kellős közepébe.

  - Mami, nem kell mindig itt kilyukadni.

 - Miért édes Anna, nincs igaza a mamádnak? De nem kell megköszönni. Én szeretem őt, és csak azt nyújtom neki, amit tudok. Ha szegény lennék, akkor azt adnám neki, de a szeretetem akkor is létezne, talán ez a legfontosabb.

  - Igen, fiam, igazad van. A szeretet a legfontosabb, egymás megbecsülése, szegény anyám és édesapám volt erre talán a legjobb példa.

    Anna ebéd után bekísérte édesanyját a szobájába, a lányok elmosogattak, Barna pedig Zsolttal zenét hallgatott, és beszélgetett.

  - Látom kislányom boldog vagy, örülhetsz, hogy ilyen szép családod van. Mi van Ákossal?

  - Miért kérdezgeted mindig? Megvan. Most kicsit többet értekeztem vele telefonon, Dóra esküvője kapcsán. Talán most nem iszik. De hát tudod mi a véleményem? Senki nem változik meg alapvetően. Már több verseskötete is megjelent, és hát publikál egyéb politikai cikkeket, különböző újságokban. Nem él senkivel együtt, nem tudom miért? De gondolom, hogy valami barátnője csak van.  És te hogy vagy? Verával kijöttök?

  - Én el vagyok. Jó hozzám Vera és az ura is. Aztán a bátyád és annak gyerekei, felesége, a többi unoka is meglátogat időnként. Csendesen telnek a napjaim. Nagyobbik baj, hogy a lábammal nem tudok menni rendesen. Láthatod, te is most. De Barna azt mondja, hogy ezen már nem lehet segíteni. Szedem a gyógyszert, és azért hála Isten, jól vagyok. Csak azon imádkozom, ne legyek ágyhoz kötött, mert nem akarok teher lenni senkinek. Pedig én az apámat majd két hónapig otthon ápoltam, forgattam, tisztába tettem, etettem. Pedig már fiatal sem voltam olyan nagyon. Mondta is szegény, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire megbecsűlöm – szeme kicsit könnyes lett - Anyám meg szegény, ebéd közben rosszul lett, hirtelen agyvérzést kapott, és délutánra már nem is volt. Akkor azt hittem megbolondulok. Az idegeim akkor nagyon kikészültek. Hasonló rosszulléteim voltak, mint neked. Tényleg, te hogy vagy ezzel?

   - Szerencsére már régen nincsenek. Talán a nyugalom segített, meg a gyógyszer, amit kaptam egy időben. Pihenjél Mami, most magadra hagylak, itt a kis tévé, ha kedved van, nyugodtan nézd a műsort. Vagy aludj egyet.  Most egy hónapot itt lehetsz. Nem árt neked sem egy kis kikapcsolódás a megszokott életedből.

  - Remélem, nem zavarlak benneteket!  Majd, segítek, amit tudok.

  - Ne mondj ilyet! Segítesz majd, amit tudsz, hát persze. Most megyek én is kicsit a gyerekekhez - megcsókolta anyja homlokát, aki elszundikált ezután.

   Anna, másnap Barnával együtt elment magának az esküvőre ruhát vásárolni. Aztán Barna bekísérte egy ékszerboltba, és egy szép aranyláncra beszélte rá, ami szerinte jól megy majd a fülbevalójához és a ruhájához. Anna nem akarta, de Barna erősködött.

  - Ez is a bűnbánatodhoz tartozik? - súgta neki Anna kicsit élcelődve.

  - Ha akarod, vedd úgy, hogy ezzel pontot teszünk az egész dolog végére. Bár ez részemről nem az akar lenni. Csak úgy, mert örülök, ha örömet okozhatok neked. Egyébként pedig Böbe néni holnapután jön a kedves férjével, de szállodában akar lakni. Majd én várom a reptéren őket, ha nem érsz rá - mondta kimenőben a boltból Barna.

  - Dehogyis! Micsoda dolog lenne nélkülem várni! Tudod, hogy kedvelem. Meddig maradnak?

  - Azt telefonálta, hogy csak két hétig maradnak. Elsősorban Dóra esküvőjére jönnek. De ez természetes azt gondolom.  Kicsit fárasztó lesz velük, tudom, mert már megtapasztaltuk, hogy mivel jár az ittléte.

  - Ugyan, én szívesen megyek velük bárhova, csak akkor az édesanyámmal legyen valaki itthon. Majd megszervezem. Ne aggódj emiatt!

  Annának maradt még a nyárról szabadsága, megbeszélte Gáborral, hogy ezt az esküvő előtti és utáni időszakban veszi ki.

    Aztán elérkezett az esküvő napja. Anna tudta, hogy minden rendben fog zajlani, mégis izgatott volt. A lánya jövendő férjének csak az édesanyja élt, akivel már megismerkedtek, és minden szükséges dolgot megbeszéltek. Előző este, mikor már mindenki aludni tért, Anna és Barna leültek egymás mellé.

  - Kicsit szomorú vagy Anna? Úgy érzed, hogy végleg elszakad tőled Dóra?

  - Vegyes érzelmeim vannak. Várakozással nézek az elkövetkezendő évek felé. Jön majd Zsolt, aztán elmegy a te lányod is…

   - Hát igen. Mi pedig öregszünk Anna, de lélekben fiatalok maradunk. Legalábbis én így érzem. Furcsa érzés, nem mondom!

  - Igen, az. Ha most te nem lennél, nagyon magányosnak érezném magamat.         

  - De vagyok Anna! És ez mindkettőnknek jó! Látom, a vendégváró büfét a konyhában már szépen berendezted…

  - Valamivel kell fogadni az ideérkező vendégeket is, nem?

 - Ez már a te érdemed! Én majd furikázok és gyönyörködök a szép eseményben! Menjünk aludni, mert fáradt leszel.

    Anna az egész esküvő alatt valami számára felfoghatatlan állapotban volt. Mintha egy fokkal a jelenlévő emberek felett lebegett volna. Eszébe jutott nehéz vajúdása, amikor Dórát szülte. Eszébe jutott milyen volt kislánynak. Látta maga előtt, amint apró fogai kivillannak, szinte hallotta óvodás korú, csilingelő kacagását. Emlékezett féltékenységére, amikor Zsolt, a testvére megszületett, amikor hazahozta első év végi kitűnő bizonyítványát, amikor versmondó versenyekre készültek, és amikor vidáman fröcskölték egymást a Balatonban.  Eszébe jutott első zongora záróvizsgája is, majd azok a napok, éjszakák, amikor betegágya fölött aggódva gubbasztott. Előtte volt, mint csinos kamaszlány. Aztán jöttek a nehéz gimnáziumi évek, az új, Annának nem tetsző szerelmek. Az elszakadás első évei. És most itt állt előtte lánya hófehérben. Büszke volt rá, mert szép volt, fiatal volt, ragyogott a kék szeme, de már nem Annáé volt. Látta a fekete sűrű göndör hajú fiút, aki elviszi tőle. És akkor arra gondolt, bizonyára az ő szülei is hasonlót érezhettek, amikor ő szerelmes volt és elment a saját életét élni. Ránézett Ákosra és Barnára. Azt gondolta a férfiak ezt nem érthetik, ők nem szültek, ők vajon mit érezhetnek? Bizonyára csak büszkeséget és talán féltést, valami férfifajta féltékenységet, ha a lányukról van szó.  Anna hallgatta a lánya és István által mondott szép versidézetet, látta az anyakönyv vezetőt, amint koccint velük, amint jó kívánságait elmondja, látta, amint lánya és most már férje megcsókolják egymást. Sírva fakadt a meghatottságtól. Aztán beültek a kocsikba, mentek a templomba, ahol számára a ma is misztikusnak tűnő templomi csendben, virágok között a református szertartás szerint zajlott az esketés. Látta Ákost milyen büszkén vezeti Dórát az oltár elé. A látványtól elfelejtette Ákos összes bűnét, amit ellene elkövetett. Anna férjébe karolva ment utánuk, majd leültek az első sorba. Aztán jött utána a bérelt étteremben az ebéd, halk zene szólt, mindenki elmerült az eseményekben. Már késő délután volt, amikor a negyven-ötvenfőnyi, legközelebbi rokonság és a barátok a családi házban összetalálkoztak. Ott folytatták az ünneplést.

    Már hajnalodott, amikor Barna és Anna hazaérkezett. Bementek a hálószobájukba, ledobálva a ruhájukat magukról, fáradtan nyúltak el egymás mellett. Gyengéden átölelve egymást, nagyon hamar mély álomba zuhantak.

 

9

 

    Anna az esküvő után még otthon volt egy hetet. Édesanyjának főzött, elbeszélgettek a múltról. Közben Böbe nénivel és John bácsival járta a színházakat, elvitte őket az operába, az operett színházba. Barnát mentesitette. Tudta, hogy eléggé sok a munkája a kórházban. Bár azért néha ő is velük ment. Ilyenkor, az előadásokat különleges vacsora követte, amit Anna is élvezett.  Dóra is feljött időnként a nagymamájához. Zsolt pedig egyre kevesebbet volt otthon, mindig akadt valami programja. Dóráék költözés előtt álltak. Így, egykori otthonában is kezdett pakolni. Válogatta, hogy mit visz magával és mit nem.

 - Mami, mi lesz ezzel a szobával? Vagy vendégszoba lesz egyelőre?

  - Valami olyasmi - válaszolta neki Anna, amikor egyik este Dóra egy nagy dobozba rámolgatott, közben Anna édesanyját szórakoztatta meséivel.

  - Majd, ha jönnek az unokák, és vendégül látjuk őket, akkor ez a szoba nagyon is jó lesz akkor - mondta Anna.

  - Miért már szeretnél egy unokát?

  - Hát nem is tudom. Kicsit furcsa lesz nagymamának érezni magam!

  - Barna hol van?

  - Mostanában úszni jár, de ma azt hiszem, hogy Böbe nénivel és John bácsival van valahol. Tudod, nemsokára mennek vissza. Holnap meg én várom őket ebéddel. De nézd csak! Kiválogattam neked egy-két használható szakácskönyvet. Oda is adom most. Én is azokból tanultam meg főzni.

  - Az jó lesz, mert majd akarok főzőcskézni. Most ugyan messze esik tőlem a munkahelyem és tudod, hogy készülnöm kell a tanításra. Így alig van időm. De azért hétvégén majd meglepem Istvánt. Zsolttal mi van? Ő is későn jár haza?

  - Az utóbbi időben igen. Annyi programja van! Nem tudsz valamit a barátnőjéről? Már vagy két hete láttuk. De nem akartam kérdezősködni.

  - Hát nem tudod?  Szakítottak.

  - Micsoda? Mióta? - nézett a lányára nagy szemekkel Anna.

  - Szerintem az esküvőm óta nem járnak már együtt, de én nem szóltam, majd beszél róla, ha akar.

    Anna ezen elgondolkodott - Vajon mi történhetett Andrea és Zsolt között?

    Közben megérkezett Barna is, megcsókolta Annát! - Na, hogy vagytok? Mikor költöztök? Nem kell segíteni valamit, Dóra? Szóljatok csak nyugodtan.  Hű, de megéheztem, nem vacsorázol velünk? 

   - Nem, köszönöm Barna! Vár otthon István. Majd holnap eljövünk a pakkért - megpuszilta őket és elviharzott.

  - Mit főztél nekünk? - kérdezte Annát és máris leült az asztalhoz.

  - Rakott padlizsánt.  Remélem ízleni fog.

  - Anyukád is szereti? - eközben kisétált kapaszkodva a fal mellett, Anna édesanyja, és ő is elült a vacsorához.

  - Jó lesz a rakott padlizsán, mami, ugye?

  - Amennyi nekem kell! Tudod, hogy keveset tudok csak enni.

  - Zsolt? - kérdezte Barna.

  - Nem tudom, kicsit elszaladt vele a világ, talán beszélnem kellene vele. Tudod, hogy szakított Andreával?

  - Nem. Te honnan tudod?

  - Dóra mondta, hogy szerinte az esküvőjük óta nincs már kapcsolatuk.

  - Van egy érzésem Anna.

  - Milyen érzésed?  Zsolttal kapcsolatban?

  - Igen. Szerintem Kata és Zsolt összejöttek. Emlékszel az esküvő estére?

     Ekkor nyílt az ajtó és Zsolt érkezett meg Katával.

    Anna és Barna egymásra néztek és mindkettőjükből egyszerre tört ki a nevetés.

  - Na, ne! Gyerekek, ne csináljátok!  Mi ez a vicc? - kérdezte aztán Barna.

  - Ha már itt vagytok, mossatok kezet és gyertek vacsorázni! Van bőven, terítek nektek – mondta gyorsan Anna, és már hozta is a két új terítéket.

   Zsolt és Kata leültek egymás mellé, jó étvággyal ettek, majd vacsora után Barna kérte őket, hogy menjenek be a nappaliba egy kis beszélgetésre. Anna közben elmosogatott, édesanyját bekísérte a szobájába, megvetette az ágyát és jó éjszakát kívánt neki.

    Mikor a nappaliba ment, már látszott, hogy Barna és a gyerekek egymás között mindent tisztáztak.

   - Gyere édes Anna, ülj ide mellém - mondta Barna. Képzeld csak! Ezek állítólag itt most egymásba szerettek, és mostantól fogva nekünk ezt tudomásul kell vennünk. Mi a véleményed róla? Én elfogadom Zsoltot, okos fiú, csinos fiú, csak nem tudom mennyire kitartó fiú. Mi lesz az én Katámmal, ha véletlenül kiszeret belőle?

  - Akkor majd maradunk barátok, igaz Kata? Ti ne foglalkozzatok ezzel! - nézett Katára Zsolt.

  - Az igazság, hogy én már régebben szerettem volna Zsolttal összejönni, de hát ő nem vette a lapot. Aztán az utóbbi időben többet voltunk egy társaságban és valahogy megéreztük, hogy mi milyen jól tudunk együtt mindenféléről elbeszélgetni, és milyen jó egymás kezét fogni, és hát minden!

  - Vonzódom Katához, sajnálom Andit, de már kezdett kifújni a kapcsolatunk. Azt hiszem Barna, beleszerettem a lányodba, nem is értem, hogy eddig ez miért nem derült ki számomra? Bár már régebben is voltak gondolataim.

  - Gyerekek! A ti dolgotok. Nem kérünk magyarázatot!  Kívánok nektek sok szépet és kitartást! Nekünk meg Anna ehhez sok erőt, mivel mindketten különbözőképpen érintettek leszünk óhatatlanul is az eseményeikben.

  - Jaj, apa! – nézett most kicsit türelmetlenül Kata az apjára - Úgy csináltok, mintha valami nem tudom én mi történt, volna!  Jó, értem! Szokatlan a helyzet, és nagy a meglepetés. De nem kell ekkora ügyet csinálni belőle! Majd, ha sírok és fáj valami, szólok. De most megyünk Zsolttal hozzánk. 

  - Nem baj anya? - nézett ekkor Zsolt Annára - Viszem a cuccomat. De holnap jövök.

   A két már majdnem felnőtt gyerek megcsókolta őket és elmentek.

 Barna és Anna csak ültek egymás mellett és mindketten gondolkodóba estek.

  - Tudod Anna, azért kicsit örülök. Ez egészen hihetetlen, hogy az én lányom és a te fiad! Végül is örülnék, ha tartós lenne ez a kapcsolat! Te mit gondolsz felőle?

  - Ugyanazt, amit te.

  - Majd kialakul Anna. Ne felejtsd! Te is voltál ilyen fiatal! De beszéljünk másról! Böbe néniék négy nap múlva mennek vissza. Képzeld!  Elmesélte, hogy megíratta a végrendeletét, és rám hagynak mindent. Mivel senki más nincs, aki hozzájuk tartozna, és fél, hogyha meghal, oda lesz minden. Egy kis nyaralót akar nekünk venni a Balatonon, mit szólnál hozzá?

  - Ne mondd! Hát, csodálatos lenne! De elfogadhatjuk mi ezt?

  - Miért ne fogadhatnánk el? Mondtam, hogy jól ment férjhez. Csak éppen gyereke nem lett. Neki minden segítség, amit nekem ad, boldoggá teszi őt. 

Nem fekszünk le? Holnap nehéz napom lesz. A minisztériumból jönnek hozzánk.

  - De azt hiszem, jó lenne! Előbb megyek és lefürdök.

   Másnap reggel Anna kicsit később kelt, csend volt a lakásban. Felöltözött, előkészítette a reggelit, beszólt az édesanyjának, aki úgy látta még nem kelt fel.

  - Mami, nem kelsz fel? - de válasz nem érkezett.

    Anna nyugtalan lett, felhúzta a redőnyt Dóra szobájában, ahol édesanyja aludt. Odament hozzá, azt látta, hogy édesanyja kábán felül, ránéz, halkan válaszol valamit. Anna akkor látta, hogy a szája kissé elferdült. Tekintete zavarosnak tűnt. Kérdéseire tudott válaszolni, de minden lelassult nála és nem tudott felkelni. Anna ekkor telefonált Barnának, aki azonnal kiküldte a mentőket. Azonnal bevitték Barna kórházába a neurológiára. Anna izgatott lett, rohant az orvoshoz, hogy mondjanak neki valamit. Anyja a tudatánál volt, infúziót kapott és CT-re vitték. A CT egy lezajlott agyvérzést mutatott ki. Anna megsimogatta édesanyja arcát, megfésülte, azzal köszönt el tőle, hogy délután ismét bejön hozzá. Barnát nem zavarta, mert tudta, hogy minisztériumi vendégei vannak. Nem lenne alkalmas az időpont.

   Egész délelőtt tűkön ült. Bepakolta édesanyja csomagját, felhívta Verát, aki szintén nagyon megijedt és mindketten sírtak a telefonba. – Menjek fel? – kérdezte – Nem tudom, majd holnap már többet tudok - válaszolta neki Anna.

     Aztán telefonált a gyerekeknek is, ekkor már mindegyik mobil készülékkel rendelkezett. Délutánra mindenkit berendelt a kórházba. Egy óra körül Barna felhívta Annát, aki közben tájékozódott édesanyja állapotáról, nem sok jóval biztatta. Anna a nyugtatóihoz folyamodott, ami félre volt téve, ha valami izgató dolog történik, arra az esetre. Délután már kicsit jobban volt az édesanyja. Már felült és beszélgetett, nem emlékezett nagyon a délelőtt történtekre. Zsolt és Dóra is próbáltak jókedvűen beszélgetni vele, majd Zsolt odaadta a mobiltelefonját, hogy beszéljen telefonon Verával, a vidéken lakó lányával. Elég sokáig vele voltak.

    Aztán a két unoka is elköszönt tőle, integettek neki még az ajtóból is. 

    Barna nyugtatgatta Annát, de ő érezte, hogy nincs semmi rendben. Alig aludt valamit, pedig Barna igazán ott állt mellette, igyekezett a figyelmét elterelni, simogatta, szeretgette, de Anna, mintha megérezte volna. Barna elővigyázatos volt, másnap reggel mielőtt elment volna dolgozni, felhívta a kórházat. Így, vele közölték a hírt.  Anna hallotta, hogy férje mit beszél, tudta, hogy mit mondtak neki és hangos zokogásban tört ki. Barna odaült az ágy szélére, átölelte Annát - Sírjál édes Anna, most ez kell.  Nem szenvedett sokat és ez fontos. Infarktus. Mindent megtettek, amit meg lehet tenni, de te is tudod, hogy már nem volt valami jó állapotban. Szép kort ért meg édesanyád. Hajnali négy előtt távozott. Majd holnap bemész a kórházba, vagy akarod, hogy én intézkedjek?

    Anna kifújta az orrát - Nem, majd én bemegyek, de most magam akarok lenni, ne haragudj!

    Valahogy olyan valószínűtlenek tűnt Anna számára, hogy a mama nincs többé. Legalábbis az, ahogy testi valósága megszűnt. Magányosnak érezte magát. Csak járt-kelt a lakásban, de a szíve tele volt fájdalommal. Elővette a fényképét, és csak nézte, hosszan nézte. Maga előtt látta integető kis kezét, szomorú mosolyát - Hát így búcsúzott tőlem – gondolta -  Megint kevesebben maradtunk a családban - Lassan hatott a nyugtató. Barna is hívta telefonon, mondta, hogy elrohan Böbe nénihez és lemondja a mai vacsorát, aztán siet haza. Anna nem kért vacsorát, korán lefeküdt. Barna hagyta, hadd sírjon, hadd dolgozza fel a történteket. Jómaga is tudta, hogy ez mit jelent.

    Anna másnap bement a kórházba elintézni, amit kellett. Megkapta édesanyja apró dolgait, ruháit, papucsát.  Az orvosok részvétüket nyilvánították. Aztán este, Verával egyeztetett, hogy mikor legyen a temetés.  Úgy döntöttek, hogy a nagyszülők sírjába teszik majd az urnát, édesapjuk mellé.

   A temetés fájdalmas volt, de Barna és a gyerekek jelenléte megkönnyítették a végső búcsút. Kicsit oldódott a benne lévő feszültség a rokonság körében. Visszafelé a kocsiban Anna lehunyt szemmel üldögélt. Gyerekkorára gondolt, arra, amivel esetleg bánatot okozott anyjának. Szeretett volna bocsánatot kérni, de tudta már nem teheti meg. 

    Aztán ahogy teltek a hetek, hónapok megnyugodott lassan. 

   Anna életében ezzel egy újabb fejezet zárult le.

 

 

10

 

(hét évvel később, 1995)

 

     Anna előző évben kollégáival együtt elbúcsúztatta a nyugdíjba vonuló igazgatójukat, Gábort, és vele együtt Idát, az iskolai igazgató helyettest, akikhez tizenkilenc évnyi szoros és közvetlen munkahelyi kapcsolat kötötte. Sok közös gondot, sok közös problémát, sok kudarcot, sok nehézséget oldottak meg, sok hétköznapot éltek át együtt. Igazi bensőséges, jó munkahelyi kapcsolat volt közöttük. Anna kérte Gábort még távozása előtt, hogy mentse fel vezető tevékenysége alól és helyezze őt utógondozói munkakörbe. Váltani akart. Arra gondolt, hogy lassan inkább ő is a visszavonulás mellett fog dönteni, hiszen egy év múlva ötven éves lesz. Bár ezt külseje és a benne rejlő tettrekészség erősen cáfolta. Mégis inkább a családjának szeretett volna élni. Barnával is beszélt erről, aki még azt is mondta neki, hogy mellette nem fontos dolgoznia, de tudja, hogy most még Annát nem elégítené ki, az otthoni tevékenység. Rábízta a döntést, és ő hamarosan utógondozó és családgondozó lett. Ami azt jelentette, hogy felmérte minden állami gondoskodásban lévő gyermek kapcsolatrendszerét. Felmérte, hogy kik jöhetnek számításba, az esetleges családba történő visszahelyezésnél. Hol és mivel lehetne erősíteni a meglazult gyerek-szülő kapcsolatot, hol kellene szociális támogatást igényelni az önkormányzatnál. Melyik szülő az, aki lakása és egyéb segítsége révén vissza tudja fogadni gyermekét, melyik az a gyermek, akinek lakást lehetne szerezni. Melyik az a növendék, akit munkába állíthat. Miután a gyermekek zömét ismerte, hiszen mindegyik élete szinte nyitott könyv volt előtte előző munkaköri beosztásai révén, így a felmérése nem vett el tőle sok időt. Viszont meg kellett szerveznie a családlátogatásokat. Aztán a gyerekek eddig összegyűjtött pénzének nézett utána. Esetleges lakáslehetőségek, lakáspályázatok révén tett lépéseket. Munkaideje kötetlen volt, hiszen munkája révén gyakorta kellett intézeten kívül tartózkodnia. Ennek során a társadalom sötét és egyre jobban leszakadó, elszegényedő rétegei között fordult meg nap, mint nap, felfigyelve az egyre nagyobb munkanélküliségre, elszegényedésre. Pontosan érzékelte, hogy nagyon nagy fába vágta a fejszét, örülhet, ha néhány intézeti gyermek életén tud majd segíteni. Az új igazgató és az általa választott intézet vezetői a harmincas, negyvenes éveik elejét taposták. Anna egy éven belül átlátta, hogy ez a vezetés nem igazán áll a helyzet magaslatán. Szorosabb volt a kapcsolata a vezetőkkel, mint a többi kollégának, hiszen közvetlenül az igazgatónak vagy a nevelőotthoni helyettesnek számolt be sikereiről vagy kudarcairól. Az igazgató jó szándékú, jó eszű, kellemes, értelmes, gyors döntésekre képes vezető volt, jó elképzelésekkel. Csak irányítani akart, a munkába belefolyni nem. Más érdeklődés kötötte le. Ráadásul éppen válásából evickélt ki, és új házasságkötése révén tele volt anyagi gondokkal. Pénzre volt szüksége, talán ezért is próbálkozott igazgatói teendői mellett mással. Ehhez viszont igazán jó helyettes munkaerőre lett volna szüksége, amit iskolai területen meg is talált egy régi kolléganőben, aki elvállalta ezt a feladatot. A nevelőotthon élére egy bölcsész szakon végzett negyvenes férfit vett magához, aki viszont inkább a magyarság kutatásával, az irodalommal volt elfoglalva. Szakmailag nem volt tájékozott ezen a területen, ami lassan a gyerekek szabadosságának adott teret, akik vissza is éltek a helyzettel bőségesen. Így Annának is sokkal nehezebb lett a munkája, mert pontosan azt a korosztályt érintette a lecsúszás veszélye, akivel neki kellett foglalkoznia, az utógondozottakkal. Lassan az egyik csoportban teljes anarchia alakult ki, éjszaka fiuk jártak ki-be a lányoknál, a lányok elszökdöstek, a fiuk, bűnbandákba keveredtek, egyre nehezebb volt megzabolázni őket. Anna ugyan jó viszonyban volt a nevelőotthoni helyettessel, sokat beszélgettek szakmáról, még magánéletről is, de látta, hogy jó tanácsai fabatkát sem érnek itt. Így aztán a maga területén tette azt, amit jónak látott és tudott. Sikernek könyvelhette el, hogy az egyik kislánynak a kihalt nagyszülők lakását megszerezte, a kislányt munkába állította. Hogy három végzős növendéket sikerült visszahelyeztetni a szülőkhöz, akik képesek voltak a gyerekük életét segíteni.  Persze Anna további támogatásával. Örült annak is, hogy az egyik nagykorúvá vált lány és annak élettársa számára, sikerült az önkormányzattól lakást szereznie. Így, később család lett belőlük. Pár év múlva már úgy keresték fel Annát, mint boldognak tűnő két gyermekes házaspár. Tehetetlennek érezte magát, amikor nem tudott segíteni. Már június vége felé voltak ebben az évben, amikor Anna egyik este kimerülten tért haza. Barna éppen az uszodából jött, Anna pedig gyalogosan, a kerületükben lakó szülőktől, ahol családlátogatáson volt. Az egyik fiú és annak lánytestvére ügyében. A kapuban találkoztak.

  - Szervusz, Annám. Csak most jössz haza? Látom le vagy törve, mesélj, hol voltál? Anna megcsókolta Barnát, aki átölelve Anna vállát kísérte a liftig.

  - Majd elmesélem, ha felértünk és leültünk, vacsoráztunk. Majd utána. Most még nekem is emészteni kell a dolgokat. Te hogy vagy? Jól mennek a dolgok?

  - Szó, szó, mondjuk, hogy igen. Szerencsére jó a gárdám, de egyre több a beteg az osztályon, az infarktus is lassan népbetegség lesz a korosztályom körében, ami ugyancsak lehangoló. Nővér gondjaim vannak. Ami elég nagy problémát jelent. Kevés a fizetés is…

     Felértek az emeletre, együtt bementek a saját lakrészükbe. Zsolt és Kata, akik már ötödévesek voltak, egy éve úgy döntöttek, hogy összeköltöznek. Döntésük reálisnak tűnt, hiszen rendelkezésükre állt Dóra volt szobája is, a külön konyha, a meghagyott különálló fürdőszoba is. Kata kérésére visszafalazták az átjáró előszobát, így teljesen önállóan és külön élhettek, de házasodni nem akartak még. Anna és Barna nem haragudtak, hogy tőlük függetlenítették magukat, sőt természetesnek tartották. Nem szóltak bele az életükbe, tudták, hogy néha összezördültek, de ilyenkor arra gondoltak, hogy e nélkül nem is szerelem a szerelem. Dóra őszre várta kisbabáját, Anna vegyes várakozással nézett elébe.

    Előző év nyarán Böbe néni átutalta nekik a hatalmas összeget, amin megvásárolták a balatoni nyaralót. A szerencse úgy hozta, hogy Bogláron, nem messze a strandhoz, egy csendes utcában, nem pontosan a vízparton ugyan, de sikerült egy három szobás, nappalis nem nagy területű, de kellemes nyaralót venniük. Közben Barna lecserélte a kocsiját is.

   - Anna drágám ne menjünk egyet sétálni, és mondjuk utána vacsorázni? Vagy fáradt vagy? - kérdezte, amikor már a lakásban voltak.

  -  Hová gondolod a sétát?

  - Mondjuk, lesétálunk a Duna partra, és utána elmegyünk a szokott kis vendéglőnkbe. Ott már ismernek bennünket, és jól főznek.

  - Jó, de előbb én letusolok - Anna bement a fürdőszobába, Barna közben feltett egy kellemes Ella Fitzgerald számot, a régen sokat hallgatott Sunday Kin of Love-t, majd jött a többi szám is. Mindketten szerették hallgatni, amikor Mahalia Jackson vagy Ella Fitzgerald gospelt énekelt. Amikor kiment a nappaliba, Barna ült a fotelban, olvasott és mormogott hozzá valamit. Ránézett Annára, aki maga köré tekert törülközőben volt, a hálószoba felé igyekezett, hogy ruhát keressen magának. Barna felállt és utána ment – Isteni illatod van, gyere kicsit hozzám Anna!

  - Na, de Barna!  - fordult a férje felé, aki Anna haját, arcát végig simította, gyengéden átölelte, nyakába csókolt, amit Anna nagyon szeretett.   

   Anna és Barna így ezen az estén csak elnyúlt egymás mellett, egymás örömét élvezték, majd a melegben egy lepedővel betakarózva hallgatták a zenét.

  - A Sentimental Journey. Ugye szép szám? – nézett a férjére Anna.

  - Szeretlek Anna, még mindig szeretlek.  Emlékszel az első nyarunkra?

  - Mindenre emlékszem!  - Barna testéhez simult - Jó veled! Jobb, mint bárkivel valaha volt!

     Így pihentek hosszan, mígnem csend lett. Akkor szinte egyszerre felültek és úgy döntöttek, hogy otthon vacsoráznak. Barna korához képest fiatalosan kipattant az ágyból, csak nadrágot húzott magára és a konyhából visszakiabált Annának

   - Készítek egy jó hemendexet. Jó lesz, édes Anna?

  - Ennél jobbat nem találhattál volna ki! Mindjárt megyek.

  - Nem, ne gyere! Majd én!  Beviszem a szobába, ez most ünnepi vacsora lesz!

    Anna előkotorta a már régen nem használt egykori Barnától kapott tunikát, amibe régen, még házasságuk előtt szokott nála öltözni. Ezt vette most magára. Leült a sarokban lévő asztalhoz, egy Coltrane cédét tett fel, gyertyát gyújtott és várt. Barna egy nagy tálcán behozta a vacsorát, paprikát, paradicsomot szelt hozzá, és egy üveg pezsgőt tett mellé.

  - Ez mire lesz?

  - Ez a szerelmes estünkre édes Anna! Erre fogunk inni! Ennyi!

  - Nahát, hogy te néha milyen érzelmes tudsz lenni? De kedves tőled!

   Barna ekkor vette észre Annán a régi tunikát.

  - Még mindig megvan ez az ing? De jó, hogy ebben látlak megint! Kicsit visszahozod a múltat, nem mintha a jelent nem szeretném. Jó étvágyat!- enni kezdtek.

     Kintről váratlan kiabálás hallatszott a lakásukba – Segítség! Ez az ember meg akar ölni, jaj nekem! Segítség! Mindenemet elviszi, elissza… Valaki segítsen rajtam!- kopogás hallatszott Annáék ajtaján. Főorvos úr, főorvos úr!

  - Ez a szemben lévő Aranka, Barna, kérlek, menj, segíts rajta, szerintem kitört a téboly. Már napok óta láttam rajta, hogy teljesen magába volt zuhanva. Várj! Magamra kapok én is valamit, megyek veled!

   Kinyitották az ajtót, Aranka a folyosón szemben lévő lakó, aki olyan negyvenkilenc év körüli nő volt, égnek álló hajjal, egy szál pongyolában, magából teljesen kifordulva, zavaros szemmel nézett rájuk, majd zokogott, csak zokogott.  Anna kézen fogta és szép csendesen, beszélgetve kísérte a saját lakásuk irányába, Barna követte őket. Sikerült betámogatni Arankát a saját lakásába. Látták, hogy a konyhában szundított a férje, aki teljesen részeg volt, szinte nem is érzékelte, hogy körülötte mi történik. Barna lefektette a szobában lévő heverőre az asszonyt, megmérte vérnyomását, megvizsgálta és úgy döntött, hogy mentőket hív, elviteti – Anna ránézett a férjére - Muszáj? - Barna szomorúan bólintott: - Tudsz jobbat? Nézz körül! Azon kívül teljesen katatón állapotban van. Nem hagyhatjuk így. Pár hétig bent lesz, skizofrén szegény, de hát ennek nem én vagyok a szakorvosa. A lánya nincs itthon? Nem tudod?

  - Édes Barna már nem itt él, férjhez ment ő is, elköltözött és Aranka férje Sándor van csak, aki amúgy rendes ember, ha nem iszik. Most láthatóan teljesen kiütötte magát, de már egy hete hallom a danolászását. Csoda, hogy bírja fél gyomorral. Gondolom ez is hozzájárult, hogy Aranka ilyen állapotba került.

  - Egészen biztos! - válaszolta Annának Barna.

    Megérkezett a mentő, az orvos. Barna röviden előadta a történetet, Anna segített némi holmit bepakolni egy szatyorba és megkérdezték, hogy hová viszik, mert a férj pillanatnyilag nem volt beszámítható. Anna gondolta, hogy majd másnap reggel, ha kijózanodik, felkeresi Aranka férjét és tájékoztatja felesége hollétéről.

   Anna és Barna miután visszamentek saját lakásukba, kissé zaklatottan ültek le.  Anna idegesen belekezdett most mondandójába.

  - Látod! Ezt nem lehet elviselni. Hát például ilyen szülőkkel én mit kezdjek? Ma is elmegyek családlátogatásra, hogy két testvérpár sorsát esetleg jó irányba próbáljam terelni. Tizenhét és tizennyolc évesek, fogyatékosok. A szülők itt laknak nem messze egy nagypolgári, rendezett házban, a tanács évekkel ezelőtt, amikor még a gyerekek otthon voltak egy rossz szükséglakásból kiutalt nekik ebben a házban egy kicsi, de lakható lakást. Persze nem tudom ott is kik, döntenek, hogy döntenek? Miből gondolták, hogy két felnőtt ember két gyerekkel huszonnyolc négyzetméteren tud majd élni? Igaz, hogy most már ott tartanak, hogy ezt sem tudják fizetni.  Na, de képzelj el egy kertre néző nagyobb szobát, ami redőnyös, nagyablakos, ahol van egy kétszemélyes heverő a szülőknek, majd egy kicsi heverő, szekrény, asztal, tv és slussz-passz. Aztán az előszoba, ott egy másik ágy, hogy a fiú is tudjon hol aludni, ha otthon van. Van egy kicsi konyha, egy fürdőszoba, központi fűtés. Tulajdonképpen rend és tisztaság fogadott. A villany, a telefon pillanatnyilag kikapcsolva.  Az anya idegbeteg, leszázalékolt, nagyon kevés nyugdíj, ebből rengeteg elmegy gyógyszerre. Az apa alkoholista, aki időnként alkalmi munkából tud pénzt hazavinni, ha már józan ugye. Az apai nagyszülők nagyon rendes emberek, velük is találkoztam a múlt héten. Voltam is náluk, ők Zuglóban laknak. De hát nyolcvan felé közelednek. Amíg fiatalabbak voltak ők támogatták a gyerekeket, a szülőket, addig ment az élet, úgy ahogy. Aztán ez megszűnt, nem bírták tovább sem anyagilag, sem idegileg és akkor kerültek a gyerekek állami gondoskodásba, mert enni sem ettek, de iskolába sem jártak. Ez volt körülbelül tíz évvel ezelőtt. Azóta állam bácsi neveli a gyerekeket, de a gyerekek felnőttek. A fiú örökölte az anyai terheltséget, de ragaszkodik a szülőkhöz, gyakran odaszökik, és az apjával mászkál lehetetlen helyekre. A kislány pedig terhes lett, van egy fiúja, aki nem tudja hová vinni, de a kislány szülni akar. Hová? Kérdezem én. És minek? Kérdezem én. Mondja, hogy majd otthon fog lakni az apjánál, anyjánál. Mit mond a szülő? Úgy van, majd egy darabig otthon lakik. Hogy hogyan képzelik? Rejtély!  A fiú pedig szintén otthon lakik. Hogy hol? A fürdőkádban, a konyhában? Szóval téboly! Nos, így beszélgetünk. Az anya tele nyugtatókkal, álmatagon válaszolgat, az apa kivételesen józan, de legalábbis másnapos, ő is válaszolgat, mindenben igazat ad, közben sírva fakad ötször, a gyerekek nem akarnak sehová menni. Győzködöm a kislányt, hogy talán még korai a szülés, de mivel nem tudom meggyőzni, akkor előjövök az anyaotthoni elhelyezés ötletével, erről hallani sem akar. Csak mániákusan ismételgeti, hogy majd ő otthon elfér.  A fiú hozzáteszi, hogy majd ő segíti a testvérét. Álmaiban persze, hiszen teljesen fogyatékos, idegileg terhelt, sehol sem tud dolgozni. Akkor kérdezem én, mit tegyek most? Mi legyen ezekkel az emberekkel, az ilyen családokkal? Ki törődik velük? Mi lesz az ő gyerekeiknek a sorsa? Kitermelődik általuk egy újabb terhelt, kis embertömeg. Hol vannak a különleges elhelyezést igénylő intézetek, az ilyen sérült embereknek. Hol vannak a foglalkoztató otthonok, akikre rá lehetne bízni ezeket az embereket?  Sehol Barna. Akkor meg mi a csudát akarok én? Ekkora kudarcot! Előre látom, hogy mi fog történni velük! Nem szomorú? Csoda, hogy ennek az Arankának a lánya normális felnőtt lett! Bár azért a férje tisztességgel nevelte, amíg kicsi volt. Mesélték az itt lakók. És nem örökké iszik, de időnként rájön, és akkor két hétig, nem bírja abbahagyni. Aztán utána jön egy szép hosszú időszak, amikor teljesen józan. Ez még a jobbik eset. Tulajdonképpen rendesen dolgozott, ellátta a családot. Tudod, hány ilyen család van az országban?

  - Látom Anna, teljesen lázba jöttél, és tökéletesen egyetértek veled, de ahogy elnézem ezt a csodás vadkapitalista, mert nem más társadalmunkat, bizony a jövőben itt nem lesz ezen a területen nagy változás. Be kell érned az apróbb sikereiddel, ha lesznek vagy vannak olyanok. Nézz körül, nézd meg a négyévenkénti választásokat. Az emberek egy részének a fejében, mintha örökidőkre becsücsült volna az a negyven év szelleme, amit itt belesulykoltak az emberek fejébe. A szociális szféra a béka feneke alatt van. Lehet törvényeket kitalálni, ha pénz nincs hozzá. Márpedig ide nagyon sok pénz kellene. Talán még ötven év múlva is itt fogunk toporogni, ha ez így megy tovább. A tehetősebb réteg csak a saját jövőjével törődik, a középréteg továbbra is igyekszik megtartani, amit az elmúlt negyven, ötven évben megszerzett, aztán marad a lecsúszó réteg, akikkel a kutya sem törődik igazán. Szólamok azok vannak, persze, hallgasd csak a híreket, olvasd csak az újságot! Hát nem akarnak szülni a nők. Elfogyunk. Mert kik szülnek?  Nézz körül Anna, te különösen jól látod ezt a területet, hiszen köztük végzed a munkád. Egyre kevesebben házasodnak. Egyre több a karriert építgető nők köre is. Akkor adjunk hálát, hogy a mi gyerekeink talán valami többre vágynak. Igaz, nekik azért könnyebb. Van mögöttük családi háttér és nem éppen szegények.  De valóban a te általad felvázolt családokkal, tömegekkel, a felduzzadt, szakmunka nélküli emberekkel mi lesz?  A politikusok is karrier politikusok. Csak hallgatom őket időnként. Ha pedig valaki azt mondja, na, nekem ebből elég, nem hallgatom őket, nem hallgatom ezt a sok mesét, mellébeszélést, elmegyek pénzt keresni külföldre, legalább jól és nyugodtan akarok élni… Megértem. Minden szemetet átveszünk Amerikából. De hát miért? Csodálatos saját ősi kultúránk van. Minek ez a sok gyorsétterem, ez a rengeteg megaáruház? Fogyasztótársadalom lettünk, persze, de milyen szinten, milyen áron? Aztán a privatizáció, hát mindent el kell adni, mi marad ennek a szerencsétlen országnak?

  - Tudod, Barna az ország lakosságának egy része így gondolkodik, a másik része pedig egészen másképp látja a dolgokat. Megosztott ország lettünk és talán ez még nagyobb baj. A saját munkahelyemen is ezt látom, de gondolom, nálatok is ez van. Lassan a gyűlölet és nem a szeretet költözik be egy-egy munkahelyre, lakóközösségbe, talán még a családokba is.   Lassan már én sem szeretek bejárni a munkahelyemre, mert ezt érzékelem. Gyere, menjünk aludni, mert ezekről a dolgokról akár reggelig is beszélgethetnénk.

 

11

 

   Másnap délelőtt Anna felkereste a szemben lakó Aranka férjét, becsöngetett hozzá. Sándor, Aranka férje nyitott ajtót, már nagyjából kijózanodott állapotban volt, Annát egy kávéval kínálta, leültette a konyhában és elnézést kért a tegnapi eseményekért és megköszönte a segítségüket.  Elmesélte, hogy már huszonöt éve élik ezt az életet. Amikor a kislánya született, akkor kapta felesége ezt a betegséget. Anna arra gondolt, hogy talán az italba menekül néha ez az ember, így tudja csak elviselni felesége betegségét. De hát nem akart ebbe belefolyni, úgy érezte nem az ő feladata mások életében kotorászni. Jobbulást kívánva Arankának elköszönt tőle, majd indult vissza a lakásába, amikor egy középkorú hatvanöt év felé közeledő nő szólította le.

  - Bocsásson meg, hogy csak úgy ismeretlenül, de én is itt lakom az emeleten, még nem találkoztunk, nem rég költöztünk ide. Bognárné, Sarolta vagyok. Én vagyok az idősebb, talán nem baj, ha tegeződnénk. Vidékről jöttünk, mi nem szeretünk elzárkózni a világ elől, mint itt a pestiek. Ugye nem zavarok? Nem jönnél be egy kávéra?

  - Még egy félórám van, aztán el kell mennem. Köszönöm, ha gondolod… - Anna bement Saroltával a két szobás, régi polgári bútorokkal berendezett lakásba, ahol láthatóan értékes festmények díszítették a falat, zongora is volt, és herendi készletben tálalta fel Sarolta a kávét. Bemutatta férjét is, aki átesett már egy agyvérzésen, infarktuson, de Sarolta felügyelete mellett elteltek a napjai. Fél óra alatt, szinte minden lényegest megtudott róluk: vidéken volt gyógyszerész a férj, egy lányuk van, aki egy külkereskedelmi cégnél üzletkötő, a lányának egy idősebb férfival van viszonya, amit az anya nem nagyon tud elfogadni. Sarolta minden gondját, idejét a férj ápolása, felügyelete köti le. Kicsit habókosnak tűnt Anna számára a nő, de tele volt szeretettel, adakozással és látszott, hogy nehezen viseli a bezártságot.

  - Tudom, hogy a férjed orvos, majd néha megkérném, hogy vizsgálja meg a férjemet, nem leszek hálátlan, aztán, ha kedved van, egyedül vagy, mert látom, hogy azért neked elég szép családod van, nyugodtan zavarjál csak. Nehéz nekem így egyedül. Néha elbeszélgethetnénk…

  - Nohát, nyugodtan kopogj csak be hozzám, ha úgy érzed. És ha ráérek, elbeszélgethetünk. Köszönöm a finom kávét, szép a lakásotok, ki zongorázik? - kérdezte érdeklődve Anna.

  - Ó, hát a lányomé volt, és én szoktam néha játszogatni, de ez már csak olyan nosztalgiázás a fiatal korom után. Valaha szerettem volna művész lenni, de megismertem a férjemet és minden másképp alakult…

  - Hát az élet sok meglepetést hoz, igaz. Nekem is elég kacifántos sors jutott, de majd egyszer talán erről is elbeszélgetünk. Most sietek, mert ma még be kell mennem a munkahelyemre. Ha nagyon unatkozol, vagy valami kell, csak nyugodtan csengess be hozzám!

  - Köszönöm Anna. Jól esett kicsit beszélgetni veled.

   Anna bement a munkahelyére. A tanári szoba mellett alakítottak ki számára egy kis helyiséget, ahol fogadhatott szülőket, vagy gyerekeket. Fülledt meleg nyári nap volt, letette táskáját a székre, majd átment az igazgatóhelyettesi szobába. Ott ült az igazgató és helyettese és az egyik gyermeknek a nagypapája. Anna már ismerte ezt a kreol bőrű embert, akinek a nyakában most több kiló arany lógott, hatalmas aranykereszttel a közepén, nagy arany pecsétgyűrű a kezén, fekete haját hajolajjal kente le. Jó ötvenes volt a férfi és nagy magyarázkodásban volt.

  - Szervusztok, Jó napot kívánok!  - köszönt Anna.

  - Szervusz, Anna, jó, hogy jöttél, - mondta neki az igazgató - tulajdonképpen a két Kovács gyerekről van szó Berciről és Tamásról, a nagypapa elvinné őket vidékre, illetve csak a nagyobbikat akarja vinni nyárra, mert szerinte a kicsivel nem bír. Fel kéne hívni a gyámhatóságot, hogy mit tegyünk, engedélye, egyelőre nincs… De mintha te már lettél volna náluk családlátogatáson!

  - Jó napot nagypapa!- Anna kezet nyújtott a férfinak - Persze, hogy voltam. Csak az fél évvel ezelőtt volt.

  - Csak kedves hölgyem, én az óta vidékre költöztem.

  - Vidékre, erről nem is tudtunk! Nem értesített bennünket a gyámhatóság. De menjünk az én irodámba, kedves nagypapa! Nem baj, ugye? – nézett a főnökére- Ott nyugodtabban tudunk beszélgetni és közben elintézem a gyerekek nyári nyaralását is! Ti pedig csak dolgozzatok nyugodtan!

  - Azt hiszem ez lesz a legjobb, akkor menjen nagypapa Anna nénivel, ő a családgondozó. Majd megbeszélik vele a teendőket – mondta az igazgató.

   Anna elindult a saját kis szobája felé a nagyszülővel. Közben eszébe jutott, hogy fél évvel ezelőtt micsoda pazar lakást látott náluk. Akkor, a Kígyó utcában lakott a nagyszülő a feleségével. Tele volt ikonokkal, arany holmikkal, drága kerámiákkal a lakás. 

    A nagyszülő fia, az unokái apja, most börtönbüntetését töltötte. A gyerekek édesanyja pedig már nem élt. Így a nagypapa és nagymama viselte egy darabig gondjukat, aztán állami gondozásba adták őket, mondván nem bírnak a gyerekekkel. Látogatni azonban látogatták őket, sőt a nagyobbik gyereket haza is vitték. Valamiért ez a gyerek nőtt közelebb a nagypapa szívéhez. Anna rövidesen megtudta a hosszas tájékozódás után, hogy a nagyszülők vidékre, a rokonsághoz közelebb, egy alföldi kis városban vettek családi házat, odaköltöztek, és a nyárra szeretné elvinni a nagyobbik fiút. Anna hosszas rábeszélés után győzte meg, hogy ne tegyen különbséget a két testvér között, próbálja meg őket együtt elvinni. Levelet írt a nagyszülő lakóhelyi gyámhivatalának, hogy megkérje a nagyszülő lakására a nyári tartózkodási engedélyt. Aztán felhívta őket telefonon is, hogy meggyorsítsa a dolgot. A helyi hivatalban jól ismerték a nagyszülőket. Nem volt akadálya, hogy a két gyermek náluk töltse a nyarat. Anna elfaxolta a levelét, majd rövid időn belül, megérkezett, az engedély.

   A nagyszülő addig a folyosón várakozó gyerekekkel beszélgetett. Anna pedig átadta a papírokat az igazgatónak.

  - Hát ezt gyorsan elintézted Anna. Ezt szeretem. Akkor írjuk meg a mi engedélyünket és mehetnek. Köszönöm. Szerintem menj haza, mára már elég volt. Te soha nem vagy fáradt? – kérdezte az igazgató tőle.

  - Dehogynem. De hát örülök, ha sikerül valamit jól és gyorsan elintéznem. Majd a nyáron kipihenem magamat. De azért most elmennék.

   Anna elköszönt a kollégáitól, visszament a szobájába, összeszedte holmiját, felszállt a trolira, és elindult hazafelé. 

   Barna már otthon volt.  - Szervusz, kicsit később jöttem, de holnaptól már szabad vagyok. Lehuppant a fotelba. Barna vele szemben ült.

  - Mit csináltál ilyen sokáig?

  - Ezt hogy érted?

  - Hol voltál?

  - Dolgoztam - nézett Barnára Anna - Miért? Mégis mit gondolsz rólam? Csak nem képzelegsz?

  - Nem, nem. Csak néha megfordul a fejemben, hogy mi a csudát csinálsz a munkahelyeden olyan sokáig?

  - Dolgozom Barna. Tudod ez nem gyár, hanem állami gondozottak otthona, ahol milliónyi hirtelen jött problémát is meg kell oldani. De nem is értelek? Mi ütött beléd? Rossz kedved van? 

  - Ne haragudj rám Anna! Már olyan rossz volt egyedül. Meg Zoltán is telefonált. Éppen mielőtt hazajöttél. Képzeld elszánta magát a házasságra. Lehet, hogy ettől vagyok ilyen ingerült?

  - Semmi értelme, hogy ettől ingerült legyél. Butaság lenne részedről, ha még mindig féltékeny lennél a múltunkra. Ezt szinte el sem hiszem! Csak nem Heidit veszi el?

  - Talán igazad van. Összeházasodik Heidivel, és a nyáron hazajönnek. A Balatonon töltenek majd egy hónapot, akkor majd találkozunk esetleg, legalábbis ezt szeretné.

  - És te?

  - Nem is tudom, már olyan régen elszakadtunk egymástól, nem tudom. Közelebb kerültem Andráshoz, hiszen tudod. Valahogy már csak a múlt köt össze Zoltánnal és gyakorlatilag ő egy más világban él, meg én is. Talán már közös témánk sincs.

  - Azért talán össze lehet jönni egy beszélgetés erejéig, egy balatoni délután erejéig.  Vagy nem akarod, nagyon nem akarod? Én azt gondolom, hogy mindenkiben lezárult már minden.

  - Lehet, hogy igazad van, csak én bonyolítom ezt a dolgot, pedig nem szokásom.

   - Na, akkor ezen ne gondolkozzunk, majd, ha eljön az idő, döntünk. Jó?

    Közben megcsörrent a telefon - felveszem - mondta Barna.

  - Igen, igen, adom. Anna téged kér egy női hang.

  - Igen, Zana Anna.

  - Ne haragudj, hogy így ismeretlenül zavarlak, de gondoltam kell, hogy tudd, Ákos kórházban van, infarktusa volt, én az ismerőse vagyok, ha gondolod, talán jó lenne, ha meglátogatnád, vagy a gyerekek, nekik nem tudom a számukat.

  - Hát hogyan? Mikor? Mi történt?  Igen… Szóval jobban van. Jó, akkor holnap feltétlenül meglátogatom, a gyerekeknek meg szólok majd. Melyik kórházban? Jó. Köszönöm, hogy szóltál – letette a kagylót és láthatóan ideges volt.

 - Mi történt? Ákossal van valami?- kérdezte Barna.

 - Igen, infarktusa volt, de állítólag már jobban van, meglátogatom holnap, ha nem haragszol.

  - Nem haragszom, de jót tesz neki a látogatásod?

  - Szerintem elvárja. Mégiscsak egy majdnem életet leéltünk egymás mellett, majd Dórával közösen bemegyünk hozzá. Te jó ég! Infarktus! – Barna vigasztalóan ölelte át feleségét.

  - Felhívjam a kórházat, akarod? Nem kell azért mindjárt a legrosszabbra gondolnod, sokan meggyógyulnak.

  - Megtennéd? Neked biztosan elmondanak mindent. Kicsit ideges vagyok.

    Barna megkérdezte Annától, melyik kórházban van. Majd tárcsázta a kórház számát, és beszélt az orvossal, aki megnyugtatta, hogy a nehezén már túl vannak, még megfigyelés alatt áll, de úgy látszik rendben lesz minden. Anna megnyugodott. Majd ezután telefonált Dórának, akivel megbeszélték, hogy másnap együtt bemennek a kórházba. Addig Barna átment Zsolt lakásába, aki Katával otthon volt és a hírre mindannyian átjöttek a szüleikhez.

  - Üljetek le gyerekek! - mondta nekik Barna - Zsolt már tudja Anna, elmondtam neki.

  - Bemehetek most? Én bemennék most. Barna nem vinnél be? – kérdezte kissé idegesen Zsolt. Látszott, hogy aggódik az apjáért.

  - Dehogynem! Akkor Anna beviszem Zsoltot a kórházba, jó?

  - Rendben, addig én készítek Katával valami hideg vacsorát. Most nincs erőm többhöz.

  - Ideges vagy Anna? - majd én előkészítek mindent, amire visszajönnek, te csak ülj le!- mondta segítőkészen Kata.

  - Köszönöm Kata. Kicsit megrázott a dolog. Tudod, nem is csodálom a történteket. Hiszen alapvetően egy pesszimista ember, aki állandó stresszben élt, aki rengeteg cigit szívott, és hát ivott elég sokat. Hogy mostanában mennyit, azt nem tudom, de biztosan nem tudta abbahagyni. De a gyermekeim apja és azért volt egy életünk közösen… Tudod Kata elfelejteni teljesen semmit sem lehet.

  - Megértelek. Nem könnyű neked. De azért apával ti nagyon jól megvagytok. Ennek viszont én örülök. Szerencsére anya is megtalálta a párját. Tudod, én nagyon szeretem apát és sokat hiányzott nekem, lehet, hogy Zsoltban is azt keresem. Neked elárulom, hogy nagyon szeretem Zsoltot és elképzelni sem tudom az életemet nélküle. De olyan forrófejű, hirtelen haragú és féltékeny természetű. Néha nehéz vele, de borzasztóan érzékeny és kedves tud lenni, ha akar. Az utóbbi időben azért mintha higgadtabb lenne, és valahogy jobban megvagyunk. Nem vitázunk olyan sokat…

  - Zsolt kicsit az apja vehemens természetét örökölte, de nagy szíve van, és nagyon romantikus lélek, csak rejtegeti, mert szégyelli az igazi érzelmeit kimutatni, de te se titkold az érzelmeidet előtte. Különben honnan tudná, hogy mennyire számíthat rád. Viszont, mint minden férfi, szereti a szabadságot, nem valószínű, hogy elviseli, ha valaki a saját akaratával le akarja őt láncolni. Érted mire gondolok, ugye?  Majd egymáshoz csiszolódtok, csak idő kérdése, és persze a kölcsönös szeretet. Az is fontos, hogy szex területén, egy hullámhosszon legyetek, mert… Nem is tudom, erről beszéljek-e, vagy te akarsz-e erről beszélni? Jól megvagytok így?

  - Szerintem igen.  Most már igen. Igazából nagyon őszintén tudunk beszélni, bármilyen problémánk van, és nincs bennünk szégyenérzet, ha erre gondolsz.

  - Igen, erre gondoltam. Néha szavak nélkül is jól mennek a dolgok, de ha kell, akkor meg kell szólalnunk.

  - Hová terítsek, Anna?

  - Ide a szobába.

    Közben megérkezett Zsolt és Barna.  Zsolt láthatóan megnyugodott, hogy látta az apját és beszélt vele. Barna is megnyugtatta Annát, hogy túl van a veszélyen, már csak pihennie kell, még egy hét megfigyelés, majd egy másik kórházba visszakerül utókezelésre, esetleg nem fog ártani neki egy kis füredi szanatórium sem. Anna sajnálattal gondolt most Ákosra, arra, hogy így alakult az élete. Belegondolt milyen rossz lehet neki egyedül, vagy, úgy ahogy él. Nem tudta, hogy milyen kapcsolatai vannak, csak halvány sejtései voltak róla. Nem érezte felelősnek magát, egyet tudott, hogy neki akkor ki kellett lépni ebből a kapcsolatból, mert utólag visszatekintve is tudta, hogy nem bírta volna hosszú távon sem idegileg, sem érzelmileg.

   Másnap Dóra is meglátogatta édesapját és este mindenki Annáéknál kötött ki. Kicsit nyugodtabbak voltak már.

  Anna még délelőtt készített meleg vacsorát, most betette a sütőbe, Barna kijött hozzá a konyhába.

  - Hogy érzed magad édes Annám? Azért, remélem, hogy nem csinálsz belőle magadnak lelkiismereti kérdést? Mert Ákos betegségének nem te vagy az oka.

  - Nem. De most már téged is féltelek, csak nehogy valami bajod történjen. Ezek után már mindenféle megfordul az ember fejében.

  - Hát, ami azt illeti, veszélyeztetett korosztály vagyunk, de talán nem fenyeget ilyen veszély. Nem iszom, nem cigizem, stressz az van, de hát a sorsát nem kerülheti el az ember.

    Anna tálalt a szobában, családias hangulatban telt az este. Vacsora után a gyerekek elmentek. Barna és Anna egyedül maradt. Mindketten olvasgatni kezdtek, Anna gondolatai időként elkalandoztak. Óhatatlanul volt férjére gondolt – Bizonyára ez hiányzik Ákosnak. Vajon miért nem azért harcolt, hogy ezt megteremtse magának?  Hiszen, ha ezen lett volna! Marhaság! Ákos egészen más ember - ekkor ránézett Barnára - Nagyon szeretem ezt az embert!  - állapította meg magában.

  - Min gondolkodsz Anna? – kérdezte Barna.

  - Á, nem érdekes. Semmin.

  - Ákosra gondoltál?

  - Honnan veszed?

  - Mert már ismerlek.

  - Igen, kicsit róla, rólunk voltak gondolataim.

  - És mire jutottál?

  - Hogy szeretlek, és hozzád tartozom, erre jutottam.

    Egymás mellé ültek, bekapcsolták a televíziót, egy régi filmet néztek, Barna átölelte Anna vállát, átérezte felesége rezdüléseit. Tudta, hogy bármennyire is titkolja, a lelke belesajdult Ákos váratlan infarktusába.

 

12

 

  A következő hétvégén, Anna és Barna, Dóránál volt vendégségben. Anna úgy látta, hogy kiegyensúlyozott életet élnek. Dóra szépen kerekedett, de arányosan szedte fel az ilyenkor szokásos kilókat. Szép kismamának találta, minden elfogultság nélkül. István az elmúlt két évben tovább képezte magát és szociális munkás lett.

  Amikor Anna és Barna megérkezett hozzájuk, mindketten kint ültek a házhoz tartozó kis füves kertben, Barna egy csokor virágot adott át Dórának, Istvánnak egy üveg italt hozott. Leültek melléjük.

  - Jó itt nálatok. Csend, nyugalom, jó levegő van –mondta Barna és Istvánra nézett.

 - Apád hogy van Dóra? – kérdezte Anna.

  - Jól van, már a másik kórházban van, még körülbelül tíz napig kell maradnia, azt mondta.

  - Na, ez megnyugtató. Reméljük, nem történik vele semmi rossz! - tette hozzá Anna, majd Barna szólalt meg.

  - Látom, jól vagytok Dórával, ennek örülök. Rendben van a kocsitok? Nem kell valami anyagi segítség? Szóljatok! Tudod István, Annával együtt sokat aggódtunk Dóráért, de biztosan elmesélte ezt neked, és azért is drukkoltunk, hogy ez a házasság ne legyen elsietett dolog.

  - Hát azért nem rögtön házasodtunk össze a megismerkedésünk után Barna, és talán rosszul gondoljátok. Dórával mi jól összejöttünk, sok közös van bennünk, jól meg vagyunk, és mindketten szeretnénk legalább olyan jó házasságban élni, mint ti.

  - Reméljük, hogy hasonlóan jó lesz a házasságotok - mondta Barna és rátért a nyári terveire.

  - Eredetileg arra gondoltam, hogy esetleg veletek megyünk Horvátországba, de aztán mást gondoltam. Meg különben is, ti fiatalok vagytok, legyetek csak külön még. Majd leszünk még együtt eleget a Balatonon is. Annát én szeretném elvinni az idén Firenzébe, Rómába, vagy egy toszkánai körútra, de az is lehet, hogy Spanyolország lesz belőle. Még nem tudom, de oda vágyott már régóta. Ez lesz a házassági évfordulónk ajándéka. Szeretném meglepni! De előtte még megyünk a Balatonra.   Persze, ha nem ilyen beosztásban lennék, ha nem segítene a nagynéném, nem tudnék ilyen dolgokat nyújtani, de hát ez már az én szerencsém. Mondjuk, a munkámban elért sikereimért megdolgozom, de a többi adomány az életemhez. Tulajdonképpen nem élünk nagylábon.  Még egy családi házunk sincs. Nem vagyok egy pénzmániás és gyűjtögető sem, de már megszoktam, hogy minden nehézség nélkül, legalábbis anyagi nehézség nélkül élhetem az életet és különösen azért örülök ennek most, mert Annának olyant tudok nyújtani, amit nem kaphatott meg hosszú időn keresztül. És ez nekem örömet okoz.   Talán nem baj, ha erről beszéltem neked. Egy kicsit jobban átlátod az életünket. Na, de menjünk ebédelni. Látom már integetnek a hölgyek, biztosan tálalva van!

    Anna és Barna kellemesen töltötték a kertben az ebéd utáni délutánt, mindannyian fürdőruhára vetkőztek és napfürdőztek, olvasgattak, élvezték a csendet, a meleg napsütést.

    Már késő délután volt, amikor hazafelé indultak. Ugyancsak meglepődtek, amikor a házuk elé érkeztek, mert rendőrautó, mentő állt a kapujuk előtt, kis embercsoport verődött össze a lépcsőházban is. Csendben beszélgetek az emberek. Anna meglátta szomszédját, Saroltát.

  - Szervusz, Sarolta, mi történt? Mi ez a nagy felfordulás?

  - A sarokban a harmadikon, a mellettem lévő lakásból, az idős Steinberger úr leugrott az udvarra és szörnyet halt, öngyilkos lett.

  - Te jó ég! Ismerted Barna? Én is emlékszem rá, többször találkoztam vele, nagyon kedves öregúr volt.

  - Kézcsókom, mi még nem ismerjük egymást, köszönt Barna Saroltának.

  - Jaj, bocsánat, el is felejtettem a férjemet bemutatni Sarolta, de látásból biztosan ismerted már őt is.

  - Jó napot főorvos úr, már Annával mi ismerjük egymást…

  - Igen, igen, mesélte is valamelyik nap, amikor Arankát elvitte a mentő, hogy megismerkedtek. Még örült is, hogy milyen rendes, új szomszédunk van.  Hogy van a férje? Csak szóljon, ha szükséges, szívesen megnézem. Nem pénzért! Arról szó sem lehet. Szóval mikor ugrott le az öregúr, mi történt?

  - Azt mesélik, - kezdett a mondókájába Sarolta - hogy délelőtt sétált egyet a szokott járókájával, valakivel még beszélgetett is, panaszkodott, hogy milyen nagy fájdalmai vannak, alig tud már járni, sírdogált, hogy elhagyta a felesége. Mármint, hogy amióta meghalt a felesége milyen magányos, aztán egyszer csak egy jó félórával ezelőtt egy nagy puffanást hallottunk, kiabálást, valószínű bánatában… vagy ki tudja…

  - Hát igen. Jól ismertem, talán a legrégebb óta itt lakó ember volt. Rendes, jóravaló emberek voltak, de a felesége halála óta nagyon magányosnak érezte magát, nagyon egymáshoz nőttek, mint látható nem is tudta feldolgozni. Gyerekük nem volt, fogadott valami bejárónő félét, nem beszélve a nagy betegségéről, a fájdalmairól, amit eddig is hősiesen viselt. Talán nem figyelünk eléggé egymásra sem – mondta Barna szomorúan és elgondolkodva - Gyere Anna! Menjünk fel. Mi már itt nem tudunk segíteni. Kézcsókom Sárika.

   Mindkettőjük hangulatára kicsit rányomta bélyegét a házban történt tragikus esemény, csendben tették a dolgukat, Anna vacsorához tálalt, csendben, elgondolkodva vacsoráztak.

   - Mi legyen a hétvégén? Lemegyünk a Balatonra előbb, vagy? – nézett kicsit később kérdőn a férjére Anna.

   - Szerintem menjünk le pénteken. De előtte azért még ünnepelnünk kéne valamit!- válaszolt Barna.

   - Mit akarsz ünnepelni? Mire céloztál?

   - Hát, ha nem tudod, akkor nem is mondom meg!

   -Ó de feledékeny vagyok, a házassági évfordulónk, a hetedik! Nem jó szám azt mondják! Kritikus szám! – nézett Anna mosolyogva a férjére.

 

13

 

    Mielőtt leutaztak volna a Balatonra, Barna összehívta a családot. Budán, egy kellemes, családias kerthelyiségben kötöttek ki. Vidám és szép estét töltöttek együtt a gyerekeikkel. Szó esett a tengerparti nyaralásról, munkáról, minden egyéb köznapi dologról. Így aztán meghitt családi este kerekedett Anna és Barna házassági évfordulójából, amit különleges vacsorával zártak.

   Másnap reggel Anna és Barna leutazott a Balatonra a boglári nyaralójukba. Anna takarítást rendezett, ágyneműket szellőztetett, kipakolt a bőröndökből, Barna pedig főzött. Azt mondta, most végre kedve van hozzá. Jó idő ígérkezett. Késő délután volt, amikor kiültek a teraszra, ahová Barna megterített. A terasz előtt kis füves udvar volt, a kerítés mellett nagy tuják, bukszus bokrok voltak, két nagy fenyő is állt a bejárati kapu mellett, így az utcán elhaladó emberek nem láthattak be hozzájuk. Ekkorra már mindketten megéheztek.

   - Nagyon finomat főztél, igazán jól esett! Nincs kedved egyet úszni? Ilyenkor már a parton is kevesebben vannak. De olyan kellemes meleg van! – nézett kérőn Anna a férje felé.

 - Dehogynem! Egy picit pihenünk, aztán vigyünk fürdőköpenyt, törülközőt!  - válaszolt örömmel Barna.

    Amikor később lementek a közeli szabad strandra, csak páran fürödtek már. Megmártóztak, és egy nagyot úsztak a kellemes, simogató vízben, amit Anna úgy szeretett.  Kifelé jövet beszélgettek, majd leültek a betonpad szélére, ahol valamikor régen, együtt ültek egy hideg, szeles estén. Nézték a Badacsony mögött lebukó Napot.

  - Anna, ez a két hét most csak a mienk lesz. Nem sietünk, mindenre ráérünk, egymásra is. Tudtommal András és Bea is itt vannak Földváron. Zoltán is itt nyaral valahol Heidivel. Talán meghívom őket egyik este és elsütögetünk, elbeszélgetünk.

  - Jól van. Hívjuk meg őket! Már én is régen találkoztam Andrással és Beával is. Talán Zoltán is lehiggadt már, hogy feleségül vette Heidit. Ez így nagyon jó lesz. De közben eszembe jutott az unokatestvérem Sándor, emlékszel rájuk nem? A két testvérpárra, arra is, akivel olyan jót táncoltam akkor…

  - Persze, hogy emlékszem, Sándorral találkoztam többször is, amikor Zoltánnal felkerestünk téged a színháznál, tényleg mi van velük?

  - Hasonló cipőben járnak, mint mi. Mindegyikük elvált és újra nősült. Hasonló korú gyerekeik vannak, mint nekünk. Jogász, tanár, tanító és a jól táncoló Gábornak a kislánya színésznő lett.  Meg is kéne keresni egyszer a kislányt.

  - Tényleg? És hol játszik? Vidéken?

  - Dehogyis, Pesten maradt. Nem is tudom miért nem vettem fel már velük a kapcsolatot, de hát elköltöztem és a szüleim halála után már nem nagyon jártam a városban. Aztán, én is mással voltam elfoglalva.  A barátnőmre emlékszel, arra a kis töltött galambra? Kell, hogy emlékezz, mert aztán Pécsre ment az egyetemre. Az egyik érettségi találkozón, még szóba is kerültél Zoltánnal együtt, mert valamikor az egyetemen összefutottatok. Még mesélt is rólatok.  Persze az már olyan régen történt, hogy biztosan elfelejtetted már.

  - Dehogynem emlékszem, hiszen Zoltán tőle informálódott rólad azt hiszem. Jó néhányszor összefutottunk a menzán is, de akkor mi már hatodévesek voltunk, ő meg talán másod vagy harmadéves volt? Mi lett vele?

  - Pécs mellett egy gyógyfürdő osztályos főorvosa, reumatológus lett belőle. Ő is férjhez ment. Azt hiszem, valami kutató orvos lett a férje. És neki is hasonló korú gyerekei vannak. Pécsett élnek.

  -  Őket is meghívhatnád majd, nem? De azt hiszem, lassan indulhatnánk, sétálunk még egy kicsit és otthon egymáshoz bújva befejezhetjük ezt a kellemes estét.

     Mindketten felálltak, Barna átölelte Anna vállát, aki a kezét a férje derekára tette és andalogva elindultak hazafelé.

     Bementek a nappaliba, bejutottak a szobájukba, ahol Anna elhúzta a sötétítő függönyt, átölelte Barna nyakát. Most úgy érezte, mintha megfiatalodott volna. Már régen nem érezte ezt a fajta örömet, amit most adni és kapni tudott. Szó nélkül elaludt Barna ölelésében. Ő pedig közben azon gondolkodott, vajon mi történt most Annával, miért tárulkozott ki ennyire odaadóan. Mindig szeretett vele lenni, de érezte ez valami egészen mély érzelem volt Anna részéről, ami szinte magával ragadta őt is.

  Reggel Anna sokáig aludt. Barna ébresztette fel. Odaült az ágy mellé és simogatni kezdte Anna haját.

  - Jó reggelt édes Anna! Lassan dél lesz, nem akarsz felkelni?  Vagy?

  - De jót aludtam!  Jó reggelt kedves férjem! Add ide a kezed, hadd tegyem ide az arcomhoz. Szeretlek nagyon, tudod ugye? 

  - Tudom és nagyon jó volt veled, nagyon, nagyon jó… Már rég nem voltál ilyen Anna! Nem akartam beszélni erről, de…

  - Nem tudok rá magyarázatot mondani.

  - Nem baj. De tedd ezt máskor is! Várlak kint a teraszon!  Siess!

    Barna a teraszon várta Annát, sütött a Nap, kicsit fújt a szél. Barna már reggelizett, újságot olvasott, Annát várta a teríték, a reggeli. Fürdőruhát vett fel és egy térdig érő pólót, a haját lazán feltűzte. Friss volt, a szeme jobban csillogott, mint máskor. Enni kezdett. Barna letette az újságot, Annát nézte, amint reggelizik.  Majd megszólalt.

  - Mit szólnál egy andalúziai utazáshoz?

    Anna hitetlenkedve nézett férjére.

 - Andalúzia? Cordoba, Sevilla, Granada? Flamenco, kasztanyetta, gitár, forróság, szűk sikátorok, gyönyörű katedrálisok, olívaligetek, talán még a Sierra Nevada is?  Federico Garcia Lorca?  Vissza akarsz vezetni oda, ahonnan a vágyaim elindultak?

  - Most, hogy így, a legnagyobb meglepetésemre, minden Andalúziára jellemzőt elmondtál, azt hiszem igen. Veled érdemes lesz elmenni, talán már áttanulmányoztál valami útikönyvet titokban?

  - Nem éppen most, de akkor, amikor még nagyon ráértem, és Lorca világával ismerkedtem, mindent elolvastam Andalúziával kapcsolatban. Gondolod, hogy most kellene elutaznunk?  Rengeteg pénzbe kerül.

  - Jól akarom érezni magam, én is szeretek utazni, szoktam is, mielőtt veled ismét találkoztam volna. Ez az egyik legnagyobb mániám a zene mellett.  A tegnapi éjszaka után így döntöttem, majd én megszervezek mindent. Van ismerősöm az egyik utazási irodánál, de ez részletkérdés. Szóval, akarsz jönni vagy nem?

  - Ez nem lehet igaz! Hogy én mennyire boldog vagyok! Még, hogy akarok-e menni veled Andalúziába? Hát persze, hogy akarok! Gyere, menjünk le a partra, mert kell a víz, a napfény, a hullámok, te, a szél és minden! meglepetést!

    Barna csak nézte Anna örömét és boldog volt a látványtól.

     - Azért nem gondoltam, hogy tudok neked még ilyen nagy örömet okozni.  És ez engem boldoggá tesz Anna. Szeretek adni annak, akitől szeretet kapok. De, induljunk! - együtt, kéz - a kézben elindultak a part felé.

  - Istenem! Sosem gondoltam volna, hogy eljutok Andalúziába! És én mit adjak neked? Azon kívül, hogy vagyok neked.

  - Semmit, magadat, de azt nagyon!  Aztán úgyis tudom, hogy jön a nagyszülőség, sejtem, hogy majd el leszel varázsolva az unokád által, talán még engem is el fogsz hanyagolni. Most ezért gyorsan feltöltekezem veled, jó? Na, csak vicceltem Anna.

  - Erre nem tudok mit mondani, mert még nem voltam nagymama. De elvárom, hogy te is legyél azért kicsit nagypapa, még, ha nem is vérszerinti unokádról van szó, de majd az is lesz, nyugodj meg.

-   Ó, efelől nincsenek kétségeim. Gyere itt jó lesz a félárnyékban.

                           

xxx

                                       

    A következő hét végén, Barnáék balatoni kertjében összejöttek a meghívott barátok. Anna is szervezkedett.    Anna előre elkészített egy csomó salátát, a kisütendő húsokat pedig előre megtűzdelték, bepácolták. Este csak hozzá kellett látni a sütögetéshez. Ekkor már szinte mindenkinek kocsija volt, egymás után gördültek be nyaralójuk elé a márkás autók. Két nagy asztalt raktak ki a kert hátsó részébe, hozzá camping és egyéb székeket, párnákat, pokrócokat, kinek éppen hová volt kedve ülni, odaült. Barna szokásához híven olyan zenét választott, amit mindenki élvezhetett. Mivel mindannyian hasonló korúak voltak, így senki számára nem volt ismeretlen a megunhatatlan régi, harminc évvel ezelőtt is lejátszott Louis Armtstrong, Mahalia Jackson, Ella Fitzgerald ,de a korabeli Elvis Prestley, Paul Anka, Modugno, Brenda Lee ,Little Richard és más hasonló zene sem. Sőt! Mindannyian élvezettel hallgatták beszélgetés és sütögetés mellett. Zsóka, Anna Bécsben élő volt osztálytársa, jó beszélgető partnerre talált Zoltán feleségében Heidiben. Zoltán beszámolót tartott a bécsi orvosi praxisáról, az ottani orvosok helyzetéről. Edit, Anna egykori barátnője pedig mesélt a vidéki felkapott gyógyüdülőhely orvosi ellátásáról, a sok külföldi vendégről, a magas árakról. Kata, Zsóka barátnője, a rengeteg bűntényről, az elhúzódó perekről, Anna a szociálisan sérült emberek lehetetlen helyzetéről, Barna az egyre rohamosabban jelentkező szívinfarktusok okairól, a kórházak ellehetetlenüléséről. András, mint idegsebész beszámolt egy-két esetéről, Sándor, Anna unokatestére, az oktatás pocsék helyzetéről, az egyre több bezárt iskoláról. Majd politizáltak. Többnyire egy oldalon voltak, de még így is heves viták alakultak ki. Talán Zoltán, Heidi, Zsóka és barátja értett az egészből keveset, mert más külföldről látni Magyarország helyzetét, és más megélni itt a mindennapi életet, még akkor is, ha az itt lévők viszonylag jó anyagi körülmények között éltek. Barna felváltva sütögette Andrással és Edit férjével, a kutató orvossal a húsokat. Estére már mindenki megéhezett és jóízűen falatozták a sült húst a különböző salátákkal, és kiszolgálták magukat az italokkal. Lassan sötétedni kezdett, kicsit elcsendesültek, kisebb csoportokba verődve beszélgettek. Anna is elvonult Edittel, Zsókával és Katával. A régmúltról és a jelenről meséltek egymásnak. Aztán Sándor, az unokatestvére kereste fel Annát, ő is szeretett volna elvonulni vele, volt bőven megbeszélnivalójuk. Később pedig Barna táncra kérte Annát, buzdította a többieket is, akik szintén kedvet kaptak hozzá és szép lassú tempóban táncolgattak a párok egymással. Aztán Zoltán egyszer csak lekérte Annát.

  Régi, emlékezetes sláger volt, Anna jól emlékezett, hogy valaha hogy simult Zoltánhoz ennél a számnál. Zoltán átölelte Annát és megkérdezte tőle

  - Emlékszel rá Anna?

    Anna hozzásimult Zoltánhoz, hazudott volna, ha azt mondja magának nem esett jól Zoltán ölelése.

  - Mindenre nagyon jól emlékszem Zoltán.

  - Szeretnélek megcsókolni még egyszer, nem lehet?

  - Nem értem, hogy mit akarsz ezzel? Nem lehet.

  - Miért? Érzem, hogy te is megtennéd szívesen.  Jössz velem egyet sétálni és beszélgetni a partra, mint annak idején Barnával elmentél? Jössz? Megmered tenni?

  - Miért kellene megtennem, nem értelek!

  - Mert szeretnék mesélni neked, szeretnék csak veled lenni!  Nem tehetek róla, nem kertelek, de még mindig nem zártam le a múltunkat. Szeretném, ha mesélnél magadról…

  - Zoltán hagyjuk ezt! Megnősültél. Te nem vagy egészen normális, azt hiszem. Itt is lehet beszélgetni. Gyere, hozd a széked, üljünk át oda a két fa közé. Ott nyugodtan beszélgethetünk. A múltat pedig zárd le!

   Hirtelen elhallgatott a zene, Barna aztán újabb CD-t tett be. Látta, amint Anna és Zoltán hátra vonulnak. Nem szólt semmit. Hagyta őket. 

   Furcsa, vegyes, érthetetlen érzelmei voltak most Annának. Persze pontosan tudta, hogy Barnát szereti, de valamiért előbújt benne a harminc évvel ezelőtti érzelme, de az is lehet, hogy csak a múlt érintette meg Zoltán láttán a szívét. 

  -    Még mindig boldog vagy, Anna?

  -   Miért, nem látod? Azt gondolod, hogy a megszokás kicsit eltávolít bennünket egymástól? Nem. Sőt, egyre jobban szeretem Barnát. Te hogy vagy Heidivel? Remélem, te is szereted!

  - Én sajnos másokat érzek. Persze azért szeretem Heidit, azért vettem feleségül, végül is hallgattam rád.  Igaz, hiányzik a magyar szó az életemből, de én választottam. Emlékszel hány szerelmes napot éltünk át itt veled? Számomra egyszerűen az a boldogság. Nem tudom elfelejteni. Anna én nem tudok beletörődni, hogy elmúlt a múlt.

  - Hát ti? – jött feléjük Barna. Megyünk a partra?  Jöttök?

  - Anna zavartan felállt. Megyek, gondolom te is jössz Zoltán.

  - Hát, ha muszáj! Hol van Heidi?  - kérdezte Zoltán.

  - Már előre ment a többiekkel.

  Együtt indultak a part felé. Közben Anna Zoltánnal beszélgetett.

  - Tudod nekem nagyon meg kellett dolgoznom kint, hogy elfogadjanak, mint idegent - mondta halkan Zoltán Anna felé fordulva. 

  - Tulajdonképpen miért mentél ki?

  - Elsődleges oka biztosan a családomtól való menekülés volt, a válásom, a saját belső kételyeim, utáltam körülöttem mindent. Csődtömegnek éreztem magam és akkor úgy döntöttem, hogy egy kiutazásról nem jövök vissza, pedig nem mondhatom, hogy itthon, mint nőgyógyász nem lettem volna sikeres.

  - Ha jól emlékszem, sebész akartál lenni, miért nem lettél végül is az?

  - Nem is tudom, hirtelen el kezdett érdekelni hatodév felé a nőgyógyászat, ma már onkológus is vagyok. Talán általad, amikor az a szerencsétlen abortuszod volt, akkor talán belém bújt a kíváncsiság, talán valahol tudat alatt akkor döntöttem így. Anna, hogy én mennyire haragudtam akkor rád! Mennyire féltettelek. És én az egészet mennyire nem akartam! Még most is vágyakozom Rád!

   Anna hirtelen megállt, Barna a közben hozzájuk csatlakozó Andrással beszélgetett, akit sétájuk közben utolértek.

   - Nos, ebből elég!  Túl sokat emlegeted azt, ami lezárult. Ne haragudj, de ez tényleg nem normális már!  Van feleséged. Szereted. Vele élsz, ne bolondulj már meg teljesen! Nekem pedig Barna van. Azt hittem ez a találkozás már másként zajlik le! Zoltán te az emlékeidbe vagy szerelmes. És nem tudod elviselni, hogy Barna meg én egymásra találtunk! Ne haragudj, de most már magadra hagylak… – sietve előre ment, Barnához és Andráshoz csatlakozott.

   Zoltán lehorgasztott fejjel ment egyedül utánuk.

    Barna ekkor hátra nézett, majd Annára pillantott. Megérezte a Zoltán és Anna lelkében dúló vihart.

   -Hirtelen megállt. András előre sietett, érezve, hogy Zoltán és Barna között feszültség van.

  - Mi a baj Zoltán? - Csak nem összevesztetek? – Barna közben átkarolta Anna derekát. Zoltán egyáltalán nem volt zavarban, sőt folytatta.

  - Dehogy vitázom, csak nekem még vannak érzelmeim a múltból… Biztos hülyeség részemről. Nem tudom feldolgozni, hogy Te meg Anna! Ha tudni akarod erről is beszélgettünk, sőt…

   Barna ekkor ismét Zoltánra majd Annára nézett - Anna előre mennél? Szeretnék kettesben maradni vele.

  - Barna, kérlek, hogy ne csináljatok botrányt! – nézett Anna kétségbeesetten a férjére és Zoltánra.

  - Nem, Anna nem lesz semmiféle botrány. Menj előre és nyugodj meg! - mondta csendesen, de határozottan Barna.

   Anna szíve tele lett keserűséggel, hirtelen minden összekuszálódott benne, a múlt, a jelen, a jövendő.  Edit jött feléje, aki látta messziről, hogy valami furcsa esemény zajlik a három ember között.

   - Mi történt Anna?  Gyere, üljünk le ide a partra.

   - Nem tudom, Edit. Nem tudom.

   - Zoltán, ugye? Te nem figyeltél, de egész nap rajtad volt a szeme, láttam és éreztem, hogy valamit akar tőled. Szerelmes beléd még mindig. Vagy nem bírja elviselni, hogy Barna felesége vagy.

  - Tudom Edit, összevagyok én is zavarodva.

  - Ez egy marhaság. Légy büszke, hogy két férfi ennyire oda van érted! Én az lennék! Na, szedd már össze magad, mert ez a Heidi kezd gyanítani valamit. Gyere, menjünk oda hozzájuk.

  - De, jó, hogy itt vagy most! – ölelte át Anna a barátnőjét, Editet, majd leültek a többiek közé, Heidi Zoltán felől kérdezősködött, Anna nyugodt hangon mondta, hogy sétálnak valahol, beszélgetnek.

    Anna egy jó negyedóra múlva javasolta, hogy menjenek vissza a nyaralóba.  A teraszon ült a két ember, csendes beszélgetésben voltak, amikor a társaság visszatért. Halk zene szólt. Barna felállt és kezét felesége felé nyújtotta.

  - Gyere édes Anna, ülj ide mellém, egész este nélkülöztelek. Zoltán talán menj te is a feleségedhez, úgy látom, hogy hiányol téged. Fiuk, lányok, ki szeretne enni, inni? – kérdezte Barna. Vegyetek, igyatok! Kipihentük magunkat. Táncoljunk!

   Megszólalt egy nagyon régi szám:  Paul Ankától: a „ You Are  My Destiny „. Anna tudta, hogy Barna nem véletlenül tette fel ezt a számot. Átölelte Annát, csendben táncolt vele, aki hálás volt, hogy semmit nem szólt. Nem tudta mi történt Zoltán és Barna között. A vendégek éjfél után lassan elköszöntek, Zoltán odaállt Anna elé, megfogta kezét, kezet csókolt neki, majd kissé hidegen kezet fogtak Barnával, és Anna tudta, ezzel befejeződött Barna és Zoltán egykori barátsága. Sajnálta. Nem így szerette volna, de a történtek után azt gondolta nem lehet mást tenni.

   Anna szomorú volt, nem tudta mit mondjon a férjének, mit cselekedjen, ezért inkább hagyta a dolgokat magától történni.

   A vendégek távozása után Barna bezárta az ajtókat, lefürdött, majd bement a hálószobájukba. Amikor már Anna is elkészült, félig ülve találta Barnát az ágyban, szintén hasonlóképp helyezkedett el. Csak egy kislámpa világított. Nem szóltak egy szót sem. Aztán Anna ránézett férjére, aki a kezét a feje fölé támasztva nézett maga elé.

  - Haragszol most rám? - kérdezte Anna.

  - Nem. Nem rád haragszom. Még meg is értelek. Bár a múltkori éjszakánk után elgondolkodtam. Úgy látszik a múlt időnként kényszerből ránk telepszik. Persze, ha hagyjuk. Anna miért mentél bele megint ebbe a játékba? Vagy csak féltékennyé akartál tenni? Ha nem vonulsz félre Zoltánnal, mindez nem történik meg. Mindketten a lelkembe gázoltatok. De különösen Zoltánra haragszom és ennek a barátságnak ezzel vége. Ha még ezt barátságnak lehetett nevezni. Zoltán nagyon megváltozott. Kár, hogy így végződött ez az este. Bár már napközben láttam, hogy Zoltán szépen kiveti rád a hálóját.

  - Barna! Én ezt nem vettem észre, én egész nap mással voltam elfoglalva, nem is beszélgettünk egészen estéig.

  - Ezt is tudom. Szóval?

  - Nem tudok mit mondani, egyszer csak rám telepedett a múltam, ahogy az előbb mondtad. Én csak beszélgetni akartam Zoltánnal. Bocsáss meg nekem ezért, ha tudsz. Olyan nagyon szomorú vagyok - Anna oldalra fordult és őszinte zokogás rázta meg - miattad, miattunk!  Nem kellett volna ez a találkozás.

 - De, nagyon is jó volt ez a találkozás, legalább most már egyszer s mindenkorra mindenki tisztában van a helyzetével. Remélem Te is Anna. Na, gyere közelebb hozzám, és ne sírj nekem. Miután mindent tudok rólatok, így meg is értelek, nem haragszom rád, de Zoltánra annál inkább. Azért vagyunk emberek, hogy uralkodjunk magunkon, én is viselkedhettem volna annakidején egészen másképp veled, vele szemben és akkor lehet, hogy nem fecsérlek el az életemből huszonkét évet, hanem esetleg veled élhetek egy egész, teljes életet. Ki tudja? De számomra még létezik az erkölcs, a barátság fogalma, bármennyire is fájt valami azt magammal intéztem el. Lehet, hogy rosszul tettem?

  - Igazad van, teljes mértékben igazad van. Ezt én is így gondolom.

  – Ne mondj semmit Anna. Azt hiszed, hogy most kevésbé szeretlek vagy becsüllek? Dehogyis. Sőt! Nem fogom elmondani a Zoltánnal történő beszélgetésünket, ne kívánd tőlem. Egy biztos, hogy többet nem akarom látni! Ezzel azért egyet értesz, remélem? Ha téged felkeresne, azt rád bízom, nem befolyásollak, te döntesz, hogy találkozol vele vagy sem.  

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Miért is találkoznék ezután vele?  Biztos lehetsz benne, hogy az irántad érzett szeretetem, szerelmem őszintén mély. Annyira, de annyira szeretnélek megölelni!

  - Édes Anna, akkor ölelj meg! Gondolod, hogy nem engedem? Hiszen szeretlek. Gondolod hagyom, hogy egy ilyen eset rommá tegye a mi kapcsolatunkat? Vannak emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a boldogtalanságukkal, és talán másokat is boldogtalanná szeretnének tenni. Zoltán pedig az, az eset, mint a volt férjed, csak más kiadásban. Én viszont ragaszkodom ahhoz a nőhöz, akit nyolc évvel ezelőtt megszerettem, és a magaménak tudtam. És nem engedlek el egykönnyen, történjen bármi is! Gyere! Hadd öleljelek át.

    Anna belefúrta fejét Barna mellébe, kezével átölelte a vállát, kicsit megnyugodott.

   Másnap reggel Anna korán ébredt, hatóra volt. Nem tudott tovább aludni, halkan kiment a szobából. Fáradtnak és boldogtalannak érezte magát. Majd nekiállt a takarításnak, elmosogatott, felmosott, helyére tett mindent, majd reggelit készített. Nem volt kedve egyedül enni, de éhes sem volt. Nagyon meleg volt, kinyitotta az asztal mellé állított napernyőt, így már kicsit kellemesebben érezte magát. Aztán gondolt egyet, írt pár sort. – „Lementem egyet úszni, majd jövök. Nyugodtan reggelizz, ha éhes vagy!  Anna”  

    Felvette fürdőruháját, strandruháját és elindult a part felé. Még senki sem volt a parton, letette ruháját egy fa alá. Szép lassan, besétált a vízbe, közben nézte a szembeni a hegyeket, Révfülöpöt, távolabb a Badacsonyt, nézte a csendes vizet, majd lassan lemosta testét és beljebb sétálva úszni kezdett. Eltelhetett vagy húsz perc, visszafordult. És amikor a part felé közeledett szinte már nem gondolt semmire, csak a nap melegét, a víz kellemes simogatását, a csendet érezte. Kiterítette napozó gyékényét, hanyatt feküdt, behunyta szemét.  Nem tudta mennyi idő telt el, amikor Barna kezét érezte karján. Hirtelen felült.

   - Elaludtam volna? – ránézett férjére, majd a kihalt strandra.

  - Utánad jöttem, amikor megtaláltam a cetlidet, nem volt kedvem egyedül reggelizni, látom, te már úsztál, bemegyek kicsit én is – megsimogatta Anna karját, felállt és bement vízbe.

     Anna a homloka elé tette kezét és Barna után nézett – Biztosan neheztel rám – megfordult, hasra feküdt, fejét oldalra fordította, nézte a fűszálakat, a kék eget, behunyta szemét, és maga előtt látta Barnát, amint feleségül kérte őt, amint átadta neki a smaragdköves fülbevalót, ahogy utána szeretkezett vele, amikor meglátták egymást a könyvesbolt kirakata előtt, látta nevető barna tiszta szemét. Anna leginkább a szemét szerette Barnában, mert mindig melegséget, és őszinteséget látott benne. Már akkor tizenkilenc éves korában is, amikor először találkozott vele, akkor is, amikor itt a parton az esti hűvös szélben először megcsókolta. Hirtelen Barna hideg, vizes kezét érezte, ami óvatosan csúszott végig a hátán.  Anna feléje fordult, és akkor már Barna is hasra feküdt mellette. Rámosolygott. Megfogta Anna kezét, tenyerüket összekulcsolták.

  - Milyen szép zöldes a szemed Anna. Most nyugodt, tiszta. Jó ötlet volt tőled, hogy kijöttél, jól esett az úszás, és jólesik ez a csend. Remélem, megnyugodtál te is.

  - Egy kicsit. Borzasztó rosszul aludtam és nehéz volt az ébredés.

  - Ugyan Anna, meglett emberek vagyunk, tudom a kapcsolatunk nem a megszokott és csak nyolc éve élünk együtt, ami a mi esetünkben nem nagy idő. Csak nem hagyod el magad? Inkább velem foglalkozz, vissza tudsz már térni végre hozzám, hozzánk?  Engem ez érdekel.

  - Hiszen el sem mentem tőled. Én itt vagyok ugyan úgy, mint azelőtt, de bánt a dolog.  Csak idő kérdése, tudod, eléggé bonyolult vagyok.

  - Értem én Anna, tudom, hiszen ismerlek. Gyere, menjünk haza, reggelizünk egy jót és kitaláljuk, hogy hová megyünk, vagy egyáltalán mit csinálunk.

   Lassan visszasétáltak a házba, már Anna is könnyebb lélekkel, ment a nappaliba, hogy ledobja a strand holmiját. Csak a fürdőruha volt rajta, Barna is letette az egyik székre az ingjét, majd odament Annához, aki ekkor megfogta Barna kezét, és a háló felé indult vele. Ölelésükben, simogatásaikban minden benne volt, szerelem, szeretet, harag, vágy, feloldozás. Anna szorosan Barnához simult, fejét a vállára tette és így aludtak ezen a délelőttön teljes békességben és szeretetben.

   Dél körül keltek fel, úgy döntöttek, hogy ezen a napon egy nagy kirándulást tesznek a környéken. Anna közben behozta az el nem fogyasztott, már megforrósodott reggelit, közben Barnát megsimogatta, aki viszonzásul csókot nyomott Anna homlokára.

 

 

 

xxx

 

    Anna és Barna másnap, reggeli után úgy döntött, hogy kirándulnak egy nagyot. Elindultak Keszthely felé. Kicsit borúsabb idő volt, fújt a szél, igazi kiránduló időt fogtak ki. Keszthelyen kiszálltak a kocsiból, majd besétáltak a belvárosba, elmentek a kastélyba. Anna jól emlékezett a régi kastélyra, most már teljesen megújult, megnéztek egy kiállítást, majd besétáltak egy cukrászdába, onnan lementek a partra, Anna alig ismert rá, a régmúltnak már hűlt helye volt.

  Fogták egymás kezé és csendesen sétáltak végig a móló végéig. Néhány horgász pecázott, volt, aki már fogott halat, leginkább keszeget. Nézték a vitorlásokat, ilyenkor többen kint voltak a vízen, jó szelet kaptak.

  - Egyet sajnálok, hogy nem tudok vitorlázni, pedig jó sport lehet! Képzeld Anna! Egy kisebb hajóval bejárni mondjuk az Adriát. Látod, még nekem is vannak be nem teljesült vágyaim. Talán a gyerekek majd! Na, erről beszélek is velük. Hogy ez eddig nem jutott az eszembe!

  - Csak módjával ábrándozz!  Megint Böbe néni, ugye? A pénzeszsákod! Na, nem bántóan mondtam.

  - Nem is vettem annak. Ez tény. Jövőre el kell mennünk hozzájuk, tudod. Az idén nem akar jönni, azt mondja már fáradt. Florida egy külön világ, amikor ott voltam isten bizony elgondolkodtam, hogy kint maradok. A hatalmas végeláthatatlan óceán, a homok, a napsütés, a pálmafák, a gazdagság, egy egészen más életforma. És a szabadság…

  - És miért nem maradtál kint?

  - Biztosan azért, mert a jó Isten azt akarta, hogy boldog legyek és ez csak a veled való találkozással történhetett meg. Mi lenne most velünk egymás nélkül? – maga felé fordította Anna arcát, aki Barnához simult és egy pillanatra a móló szélén állva megcsókolták egymást.

  - Na, ugye!  Hol csókolózhatnánk akkor így?  Ezért jöttem vissza, nem vicc, én hiszek ezekben a dolgokban. Én magyarnak születtem, apám és anyám, amikor kicsi voltam, ezt nagyon belém sulykolták, talán azért, mert féltettek, ha kijutok Böbe nénihez, kint maradok és elhagyom őket. Tudod Anna, én a szüleimnek sokat köszönhetek. Anyám tanított meg a zene, a nyelvek szeretetére, apám által kaptam az első olvasnivalóimat, abban az időben hittan órára járni nem volt divat, de én eljártam egy paphoz.  Kicsit elkényeztettek, és mint látod, mégsem lettem elkényeztetett úri gyerek. Jó, hogy anyagilag mindig támogatva voltam, ezt nem tagadom, de tőlük láttam, hogy mit jelent egymás szeretete, mi a tisztelet, mi a megbocsátás. Egy kisgyerekbe sok minden lerakódik. Sajnos, hogy nem láthatom már őket régóta - Anna megsimogatta Barna karját. Egy padon ültek, mikor Barna visszaemlékezett a múltjára.

  - Gyere Anna, induljunk lassan! Kicsit elérzékenyültem, egy pillanatra hiányoztak a szüleim. Biztosan te is vagy így.

  - Azt hiszem, minden normális ember időnként elmerül a múltjában, a gyerekkorában, jómagam is szoktam, persze, hogy szoktam.

    Ahogy visszafelé indultak, egy fiatalabb negyvenöt év felé közeledő férfi jött feléjük, merően ránézett Annára, majd hirtelen elkiáltotta magát.

  - Szia, Anna! Megismersz? Jól látlak?

    Meglepetten néztek a szakállas, szemüveges férfira, aki rövidnadrágban és melegítő felsőben egy biciklit tolva állt meg mellettük.

  - Nahát, Gyuri! Milyen kicsi a világ! Itthon vagy? Vagy csak nyaralsz? Jaj, bocsáss meg, hadd mutassalak be egymásnak benneteket, ő a férjem, ő pedig egy volt régi, kedves szeretett kollégám, akivel olyan jó volt együtt dolgozni! Ő végezte azt a munkát, amit most én - mondta magyarázóan.

  - Siettek? - kérdezte Gyuri.

  - Tulajdonképpen futni nem futunk, azért pár szóra üljünk le ide a padra. Szigligetre szeretnénk még átmenni - válaszolta neki Anna. Leültek mind a hárman, Anna és Gyuri egymás szavába vágva meséltek. Kiderült, hogy Gyuri leköltözött szülőhelyére, itt tanít a gimnáziumban, megnősült, rendeződött az egykori zűrös élete. Gyuri örült a férjjel való néhány szóváltásnak is, láthatóan szimpatizált vele, így örömmel látta, hogy Anna új házassága feltehetően sikeres, mert, mint mondta az egyetlen nő volt az intézetben, akit becsült és nagyon jókat tudtak egymással beszélgetni. Ő is nagy zeneszerető volt, együtt néztek meg filmeket, még színházba is jártak együtt, igazi jó barátok lettek, mígnem egyszer csak az idegei miatt kórházba került, majd eltűnt Anna számára is.

  - Megyünk lassan Gyurikám! – Anna felállt, követte Barna is-  De nem volt szép tőled, hogy csak eltűntél az életemből.

  - Ezért tényleg bocsánatot kell kérnem, de adok egy névjegykártyát. Ígérem, ha Pesten járok, felkereslek, ha nem zavarlak benneteket.

  - Anna barátai az enyémek is lesznek, remélem! Gyere csak nyugodtan, vagy hozd a feleségedet is, ha úgy adódik.

  - Nálam nincs most kártya, toll sincs… Barna, nálad ? - kérdezte Anna.

  - Odaadom az én névjegykártyámat Gyuri, mindegy. Tudni fogom, hogy ki vagy, ha jelentkezel.

    Gyuri átvette. Ránézett a kártyára – Te orvos vagy? Kardiológus?

 - Igen. Miért? Van valami baj talán?

 - Igen. Tudod a feleségemnél találtak valami rendellenességet. Esetleg, ha úgy adódik, felkereshetünk?

  - Minden további nélkül. Csak előre szóljatok - Anna és Gyuri megölelték egymást, elbúcsúztak. Barna és Anna elsétáltak a kocsihoz, beültek és elindultak Szigliget várához.

  - Azért ez érdekes, hogy mindig találkozok olyan emberrel, aki rád szorul. Tényleg jó barátok voltunk, én keseregtem a volt férjem miatt, ő kesergett egy nő miatt, aki elhagyta. Aztán a közös munka, a közös érdeklődés összehozott bennünket, de hát ő kicsit fiatalabb volt nálam, de nagyon jót tettünk egymás számára azt hiszem. Csak éppen az idegei kissé labilisak voltak. Nagyon érzékeny fiú volt. Emlékszem együtt néztük meg a Nemzetiben a híres Sütő darabot, az Ádvent a Hargitán, ami gyönyörű előadás volt! Még Sinkovits, Bubik, Kubik szereposztásban. Sose felejtem el, hogy mennyire elérzékenyült. Én még férfit nem láttam olyan meghatottnak és könnyezőnek, mint Gyurit. De örülök, hogy megtalálta önmagát. 

  - Remélem, hogy a feleségénél nincs komolyabb baj, mert, ha véletlenül történik vele valami, ahogy elnéztem ezt az embert, ismét összeomlik. Te, úgy látom, vonzod az érzékeny, kissé sérült embereket.

  - Ezt most miért mondod?

  - Mert így van. Biztosan megérzik rajtad az empátiás képességedet, a nagy szívedet, de látom, hogy bármilyen idegen hamar megnyílik előtted. Talán pszichológusnak kellett volna menned. Képzeld! Mekkora magán praxisod lehetne most!

  - Lehet, hogy igazad van, de itt most fordulj jobbra és egyenesen fel, a vár alatt közvetlenül van parkoló hely, sőt van egy étterem is. Ott megebédelhetünk, és utána felmászunk a csúcsra, nem olyan vészes.

    Beültek a kerthelyiségbe, ami egyben étterem is volt. Rövid időn belül megkapták az étlapot, leültek egy olyan helyre, ahonnan kilátás nyílt a Balatonra. Jött az italos, rendeltek két tonikot addig is, aztán silabizálták az étlapot, majd Anna könnyű fehérhús mellett döntött, sok zöldséggel, nem akart sokat enni. Barna is kitartott Anna választása mellett.

    Közben jött a pincér, rendeltek. Barna körbenézett, kellemesnek találta a helyet.

  - Szóval ide szoktatok járni Ákossal, amikor itt nyaraltál?

  - Nem annyira. Bent az alkotóházban étkeztünk, de azért néha este feljöttünk ide is. Majd megmutatom neked a kastélyt, fentről is lehet látni, de le is sétálhatunk, ha van kedved hozzá.

  - Miért ne lenne, nagyon szép kis hely! Ez a környék valahogy kimaradt az életemből. Gondolom ez igazán csendes hely. De láttam a kocsiból, hogy milyen rendezett házak vannak.

  - Igen, a fél falut megvették potom áron a németek, osztrákok a rendszerváltás után, és ők újították fel itt a falu szívében a régi lepusztult parasztházakat. Én idejártam Ákossal a hetvenes évek közepétől, gondolhatod, hogy van összehasonlítási alapom.

  - Akkor nagyon sok élmény fűz téged ide. Mesélj nekem róla. Érdekel.

  - Nem zavar?

  - Ugyan Anna, hiszen ez a múltadhoz tartozik, az emlékeket nem lehet senkiből kitörölni, de nem is akarom. A mi életünk a mi emlékünk lesz majd. Hála isten, hogy azért már nekünk is van azért közös visszatekinteni valónk. igaz, hogy még nem sok, de ez azt jelenti, hogy még ifjú pár vagyunk. Jól hangzik nem?

  - Te mindig a humoros oldaláról tudod nézni a dolgokat. De mesélek neked. Hosszú ideig ide gyerekek nem jöhettek nyaralni, kimondottan alkotóház volt. Csak írók jöhettek le, majd később hozták magukkal a feleségeket is. Régebben még úgy működött a rendszer, hogy alkotói időszakban, ami szeptembertől a nyári szezonig tartott, reggelente az író uraknak a csinos helybéli fiatal konyhai dolgozók egy tálcán pakolták be a reggelit a kis előtérbe. Csak ebédre és vacsorára jártak le az étterembe. Nagyon jó konyhája volt. Mindig kétfajta menüből lehetett választani. Nagyon ízletesen főztek és nagyon bőségesen. Van egy-két elit szoba, külön fürdővel, külön terasszal. Oda mindig a nagyobb, a menő, a tehetősebb írók mentek. Később aztán már képzőművészek is jöhettek, úgy tudom, amennyire hallottam erről, de különösebben nem folytam ebbe bele.  Sok híres íróval találkozhattam itt életem során. Sokan már halottak közülük. Emlékezetes számomra egy ezerkilencszázhetvenhatos itt töltött két hét.  Összebeszélve három házaspárral együtt, egy időben jöttünk le nyaralni. Azóta, egyik - másik férj már József Attila, Kossuth díjas költő, író lett közülük. Fiatalok voltunk és nagy fürdéseket, csónakázásokat, esti borpincézéseket, sok-sok játékot, vidámságot éltünk meg. Szikrázó meleg nyár volt, tudom június közepén jöttünk le és egész két hét alatt harminc fok fölé ment a higanyszál. Majd mutatok neked ebből az időből pár fotót otthon. Aztán általában régen úgy zajlottak a búcsúestek, hogy hátul a nagy park egyik végében, a Tapolca patakhoz közel, ami a park végében folyik, este tüzet raktunk, hagymás szalonnát sütögettünk, balatoni bort iszogattunk. Az írók adomáztak, aztán népdalokat énekeltünk. Emlékszem mekkora nagy pingpongozásokat zavartunk le esténkét vacsora után. Képesek voltunk utána még legyalogolni két és fél kilométert egy esti fürdéshez, mert az alkotóház messze volt a strandhoz, és akkor egyikünknek sem volt kocsija. Gondolom, jó néhány író, tudna mit mesélni az itt történekről. Kicsit zárt közösség volt, mint a színház. Csak éppen az író, képzőművész társadalom emberei. Aztán úgy hallottam, rendszerváltás után itt is kettészakadt a társaság, ahogy ez létezik egyébként is. Jobboldal, baloldal, sőt liberálisok. Nem unod? Bocsánat, hogy ennyit fecsegtem neked…

  - Inkább nagyon jó volt hallgatni. Végül is én ezt a részét az életednek nem ismertem és kicsit elképzeltem ennek a kastélynak a belső mostani életét.

  - Kíváncsi vagyok, meddig marad még fenn! Bizony felújításra szorulna! A parkja is szép, és rengeteg védett növénye van, akarsz bejönni velem?

  - Be lehet menni?

  - Attól, hogy már nem vagyok Ákos felesége, még ismerem a vezetőket, ők is engem és biztosan megengedik nekem, hogy megmutassam neked.  

    Barna fizetett, majd egymást átölelve indultak a vár felé. Előtte megnézték az étterem melletti templomot,jegyet váltottak és elindultak. Felértek a vár kapujához, elolvasták a tudnivalókat, mindent alaposan bejártak, majd egyre feljebb mentek. Amikor felértek a legtetejére Barna körbenézett, körbejárta terepet, majd Annát leültette egy sziklára, a fényképezőgépet odaadta egy fiatalembernek. Megkérte, hogy fényképezze le őket.

  - Mindenáron meg akarsz örökíteni bennünket?

  - Igen Anna, nem baj, ugye? - átölelte Anna vállát és gyönyörködött a környező látványban. Végig sorolták a környező hegyeket, lenéztek a rendezett falura, látták a parkkal övezett egykori Eszterházy kastélyt, most Alkotóházat.

  - Tényleg lenyűgöző, ahogy mondtad!  Add a kezed, menjünk lefelé! Amikor a kastélyba értek, Anna üdvözölte a ház gazdasági vezetőjét, majd elindultak a parkba, végig járták a különböző ösvényeket, megmutatta a júdás fát, a citromfát, a balkáni hatalmas öreg tölgyet, a kínai selyemfenyőt, a rózsasétányt, a Tapolca patakot, végül megmutatta a ház belsejét.

  - Azért nem lehetett itt rossz neked. Kellemes hely, okos emberek társasága, egy külön világ. Te mindig szeretted az ilyesmit Anna. Nem vagyok én kicsit unalmas neked, ezek után?

  - Hát, ha ilyen butaságot beszélsz, akkor kár volt veled idejönni!

  - Nem, én ezt most, komolyan kérdezem.

  - Én meg komolyan válaszoltam. Miért lennél unalmas. A te világod is más, az is egy zárt közösség. Szerencsém volt, hogy sokfajta közösségben foroghattam, ennyiféle embert ismerhettem meg, semmi más jó nem történt velem. De veled? Veled a világ legszebb élményeit élem meg. Hiszen járunk, kelünk, emberekkel találkozunk, utazunk, világot látunk, amit Ákos mellett nem igazán tehettem meg.Nekem a legfontosabb ember te lettél, mint már mondtam egyszer, a gyerekeim után. Ezt viszont hozzá kell tennem.

    Barna láthatóan hálás volt Anna mondataiért, megcsókolta Anna arcát, kinyitotta a kocsit, majd betessékelte feleségét a helyére, aztán ő is beült az autóba.  

  - Merre menjünk? Menjünk talán komppal hazafelé? Elmehetnénk még Tihanyba is!  Vagy már nem fér bele az időnkbe? - nézett Barna ekkor Annára.

  - Szerintem minden belefér, ráérünk késő estig mászkálni, ha már ezt a napot erre szántuk, nem? Van kedved hozzá? - Anna közben megsimogatta Barna karját.

  - Igen, lenne. Menjünk Tihanyba. Aztán majd komppal átmegyünk és úgy haza. Még két napunk van. Te maradsz Anna vagy jössz velem haza, ezt nem is beszéltük meg.

   - Maradnék, de, ha te jobban szeretnéd!...

   - Szerintem marad, bár nagyon fogsz hiányozni! De nem árt kicsit kipróbálnom, hogy milyen a lakás nélküled. Te pedig addig pihenhetsz, olvashatsz. Azt csinálsz, amit akarsz. Én még elintézem a kórházban a legfontosabb dolgaimat és sietek vissza hozzád. Remélem nem lesz a munkám körül semmi sürgős és problémás eset. Ha meg igen, akkor majd megoldja a helyettesem, nem igaz?

   Már késő este volt, amikor visszaérkeztek kirándulásukból. Jól eső érzéssel kerültek aznap az ágyba.

 

xxx

 

   Barna már csütörtök este megérkezett Annához.  Elromlott az idő, erősen fújt a szél, fekete felhők úszkáltak a Balaton felett. Örültek egymásnak, megvacsoráztak, majd úgy döntöttek, hogy elmennek a partra sétálni, megnézik a viharos Balatont. Jól esett mindkettőjüknek egymás ölelése, egymás újra érzékelése.

  - Tudod Anna, otthon elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha nem lennél. Elképzelni sem tudom. Árvának éreztem magam nélküled. Komolyan! Hadd öleljelek át szorosan. Talán neked én nem is hiányzom ennyire!

  - Most erre válaszolnom kell ugye? Nekem itt könnyebb volt, mert jól elteltek a napok, de esténként bevallom, ugyancsak rám tört a hiányod! Nézd milyen háborgó a víz. Gyere, üljünk le! Szeretem a hullámok csobbanó hangját hallgatni.

  Csendben hallgatták a hullámzó víz morajlását, nézték a fekete felhők vonulását, a fejük fölött csapkodó sirályokat. Szinte senki nem volt a parton. Hosszan ültek így egymást átkarolva, majd lassan hazafelé sétáltak.

    Másnap reggel Barna behozta Annának a reggelit egy tálcán, amitől Anna meghatódott. Halkan szólt az elmaradhatatlan zene. Talán mást zavart volna, de Anna szerette ezt a hangulatot. Délelőtt bevásároltak és Anna megfőzte előre a kétnapi ebédet. Hatalmas adagokat készített, mivel tudta, hogy sokan lesznek. A gyerekeit várta, akik délután érkeztek meg tásaikkal. Boldogan ölelte magához mindegyiket. Már hiányzott neki az a fajta öröm, amit gyerekei látványa okozott neki. Elnézte Dórát, amint szépen kikerekedett pocakkal tolatott befelé. Aztán jött Zsolt, a barnára sült csinos fia, aki egyre férfiasabb lett. Mögöttük látta Istvánt és Katát, akiket pontosan úgy szeretett, mintha a saját gyerekei lennének. Megtelt a ház hangos szóval, kacagással, jókedvvel.

   Anna és Barna még egy hétig maradt a gyerekekkel, majd a következő hétvégén mindketten elköszöntek tőlük, és elindultak haza, lázasan készülődtek a nagy utazásra.

 

14

 

      Mindketten sokat vártak ettől az úttól. Bár tudták, hogy szervezett út és mindössze tíz napos, de azt gondolták, azért csak kapnak egy kis ízelítőt Andalúziából.

     Anna mindent előszedett, ami Andalúziával kapcsolatos volt.  Újra olvasta Lorca verseit, spanyol zenét hallgatott. A lelke, a szíve már valahol Cordóba és Granada tájain járt.

   Utazásuk előtt egy nappal már Barna is otthon volt. Annával közösen készülődtek, előrelátóan csomagoltak és másnap reggel repülőre ültek. Délben már Madriddal ismerkedhettek. A csoport mindössze tizenöt főből állt, úgy látták, hogy többnyire új gazdagok, de azért akadt közöttük két házaspár, akik normális értelmiségi embereknek látszottak. Velük, együtt ültek étkezésnél, egy asztalnál. Így megtudták, hogy egy tanár és egy mérnök házaspár, akik szintén először jártak ezen a helyen.

    Az első nap délutánján, mivel szabad program volt, a Prado-ba mentek. Elámultak a három emeletes, százhúsz termes épülettől. Tudták, hogy mindent nem láthatnak, hiszen legalább háromezer festményt kellett volna végig nézniük, de azért megnézték Goya, Velázquez, Raphael, Tintoretto, Bosch, Tizian és főként El Gréco képeit. Majd négy órát töltöttek ott, de szinte csak épp körbe tudták járni. A Prado előtt megcsodálták Velázquez szobrát, amint egy magas kőkockán ül és fest. Az épület két oldalán pedig Goya és Murillo bronz szobrai nézett rájuk. A közeli parkban megnézték még a Plaza de Laltad emlékművet, amelyet a Napóleon elleni felkelés áldozatainak emlékére emeltek örök mécsessel.

   Estére érkeztek vissza a szállásukra, ami kicsi volt, de minden igényt kielégített.  Akármennyire is kényelmes cipőben voltak, örültek, hogy kicsit leülhettek. Később lefürödtek és vacsorázni mentek. Barna úgy döntött, hogy megkóstolja az arroz negro-t, ami nem más volt, mint rizs tintahal tintájában, majonézes fokhagymás szószban. Anna először belekóstolt, aztán ő is kért egy adagot, mivel finomnak találta. Abban reménykedtek, hogy gyomruk nem fog idegenkedni tőle, ami szerencsére így történt. Este még megnézték a belvárost. Lüktetett az élet, emberáradattól pezsgett a forró nyári éjszaka, mintha nem is éjszaka, hanem nappal lett volna. Magával ragadta őket az esti Madrid hangulata.  A hőséget elviselve élvezték a forgatagot. Leültek egy kávézóban és boldogan, csendben nézték az előttük hömpölygő tömeget, fiatalokat, öregeket egyaránt.

   Másnap már szervezett programban volt részük, busszal eljutottak a hegyes, dombos El Escorilal-Monosteryhez. Ebben az óriási négyszög Alakú Múzeumban nyugszik huszonhat spanyol király, feleségük és gyermekeik. Hatalmas, vallásos és történelmi eseményeket ábrázoló termek után mentek le a lépcsőn, ahol a koporsók névvel feltüntetve, arany díszítéssel, legalább tíz méter magasságban egymás fölé rakva vették körül a fő oltárt. A királyi párok után kilenc teremben hatvan királyi gyermek kis márvány koporsói feküdtek. Majd a Puerta del Sol (Nap kapu) terén az ország legnagyobb bankjait láthatták, egyiknek a tetején négy vágtató ló római chairott húzott. Innen mentek a közeli Plazaespana Parkba, ahol a spanyolok leghíresebb írójának, Cervantesnek az emlékműve fogadta őket, Don Quihote és Sancho Panza lovas szobrával. A Royal Palace (Királyi Palota) éppen javítás alatt állt. Mint megtudták, kettőezernyolcszáz lakosztálya van, a királyi család nem lakik itt, ők a nyári palotában tartózkodnak. A trónterem falán hatalmas tükrök és festmények voltak, amelyek a spanyol történelmet ábrázolták. Voltak a fegyvertárban, még El Cid kardját is láthatták. Gyönyörű volt a La Rosaleda, a rózsakert, Anna alig tudott betelni a rózsaillattal,  és a látvánnyal.

  Délután még felkeresték Goya sírhelyét, egy San Antoni de la Florida nevű kápolnában. A kápolna előtt Goya ülő szobor alakja nézett rájuk a kis kertben.  Estére úgy érezték, fürdés után ágyba kell zuhanniuk. Egyrészt annyi mindent láttak, hirtelen annyi mindent kellett befogadniuk, hogy a fáradtságtól azonnal elaludtak.

    Cordoba, majd Sevilla következett. Már elolvastak mindent, amit tudniuk kellett, de az idegenvezető, egy negyven körüli spanyol-olasz szakos tanárnő volt, aki ragyogóan végezte a dolgát, mindenhol minden fontosat elmondott a csoportnak.  Annának eszébe jutott, amit Lorcától olvasott, el is mondta Barnának.

  - Tudod mit mondott Lorca egyszer? Elmondom neked: „Sevilla maga a csoda, Granadában álmodni jó, Cordóbában békésen meghalni.”

  - Akkor mi most először meghalunk, mivel Cordóbával kezdtük. Ezek szerint feltámadunk! - Anna jót nevetett Barna humorán. Ahogy a városban jártak, valójában kicsit apatikusnak tűnt a Guadaldaquivir partján fekvő város, a maga háromszázezer lakosával. Olívaligetek és szőlők között látták kanyarogni a folyót. A tizenhat lyukú római hídon áthaladva, a főmecsethez (Mezquita) kerültek, ami egészen a város fölé emelkedett. Kívülről a tíz méter magas falai miatt szinte erődnek tűnt. Az iszlám pompája viszont belülről jól látható volt számukra. Egy narancsligeten keresztül a Puerta de las Palmas mögött megpillantották az elsőre rendezetlennek tűnő, de játékosan geometrikus elrendezésű nyolcszázötvenhat vörössárga boltívet. Akárhova is néztek a tíz méter magas ívek között, mindig szabad volt számukra a kilátás. Ezt régebben az ezer oszlop erdejének nevezték. Megálltak a Mirhab elnevezésű imafülke előtt, falait perzsa ornamentika, arab kalligráfia és bizánci mozaik díszítette. Csak álltak csendben és úgy érezték visszament velük a történelem. A zsidó negyedben szűk, szinte sikátorszerű kis utcácskákon mehettek át, kovácsoltvas bejáratú virágos patiókba kukkantottak be, kis műhelyekbe, és tapas bárokba.  Itt nem voltak restek megkóstolni a cangrejót, másképpen sültrákollót és kecskesajtokat finom töltött olívabogyókkal, amit fehérborral öblítettek le. Megnézték az ezerháromszáztizenötben épült, restaulált zsinagógát is. A rómaiak korában ez volt Andalúzia fővárosa. A kis közökbe besétálva ámulva nézték a virágos, hangulatos belső kis udvarokat. Tudták, hogy valaha itt mórok, keresztények és zsidók békességben élek együtt Azt is megtudták, hogy amikor még a pestis járvány tombolt, itt Cordóbában, csatornahálózatot építettek, kikövezték az utcákat, háromszáz évvel megelőzve Párizst. Nem messze a mecsettől sok giccses holmit árultak, de találtak kecskebőrből készült pénztárcát is.  Este még tettek egy romantikus sétát a Barrio Juderiában, szinte megrészegültek a romantikus hangulatától, Barna nem is tudott ellenállni, bármilyen fáradt volt, leültek és ittak egy montillát. Majd a szállodai szobájukba érve úgy érezte, ezen az estén, nagyon meg kell ölelnie Annát.

     A reggeli svédasztalos volt, így annyit ettek, amennyit kívántak.  De napközben, ha úgy adódott és éhesek voltak, beültek egy étterembe, már csak azért is, mert meg akarták ismerni a spanyol konyhát is. Így ettek pescado fritót (vegyes haltál), paellát - rizzsel körített kagylót, rákot. Aperitifként megkóstolták az édeskés málagait is.

     Sevillában, a Simon panzióban szálltak meg, a katedrális mellett, lassan a hőséget is megszokták. Lenyűgözte őket a Giralda látványa, a két és fél méter vastagságával, kilencvenhét méter magas tornyával. A főmecset minaretje a város szimbóluma volt. Mint megtudták, több mint száz művész, ezernyi kőfaragó dolgozott a gótikus stílusban épült hatvankilenc boltíven. Megcsodálták a húsz méteres faragott oltárt a Capilla Mayort. A déli kereszthajóban pedig meglátogatták Kolombusz nyughelyét.  Gyönyörködtek az egyik sekrestyében Murillo, Zubarán és Goya alkotásaiban. A Giraldából letekintve álomszép látvány volt a város és a Gualdaquivir. Innen láthatták a folyó partján álló bikaviadal arénáját, elegáns bolthajtásait, erkélyeit, kapuit. Megnézték még a szép reneszánsz palotákat, a világ legnagyobb katolikus templomát a Santa Mariát. Ellátogattak Sevilla déli részén elterülő Palacio central-ba. Ezt, mint megtudták, még ezernyolcszázkilencvenháromban Maria Luise építtette az angolpark mintájára.  A Tabacalera, egykori dohánygyár méretei ugyancsak elkábították őket. Valaha Spanyolország legnagyobb ipari épülete volt. Ma itt egyetem működik. Rengeteg fiatalt láttak délután és este a belvárosban a sétáló utcákon. Délután megnézték a város legnagyobb bevásárló utcáját a Calla de los Sierpes-t. Ellátogattak a Guadalquivir mindkét partján húzódó szórakozó negyedbe.  Vacsora után pedig elsétáltak, az egykori zsidó negyedbe is. Igazi andalúziai hangulatot találtak a kis belső udvarokban, ahol flamenco bárokat fedeztek fel. Kicsiny éttermek, fehérre meszelt labirintusok között bóklásztak. Feltűnt számukra a környék rendezettsége, előkelősége, de aztán másnap megtudták, hogy nem véletlen, mert ez valóban az egyik legelőkelőbb negyede Sevillának. Barna elvitte Annát egy sarki pincekocsmába, ahol flamenco-improvizációkat láthattak. Most visszaemlékezett arra, amikor még Anna is hasonlóképpen táncolta a flamencót, egy nagyon régi színházi előadáson. Amikor még álmodni sem mert arról, hogy valaha így együtt nézik majd ezt a rendkívül lenyűgöző, izgalmas táncot.  Nem sajnálták a fáradságot, ahová csak lehetett és érdekesnek találták, bepillantottak. Magával ragadta őket a sevillai éjszaka. Igazi latinos hangulat uralkodott el rajtuk. Már éjfél is elmúlt, amikor a szállodába visszaérkeztek.

  - Nos, hogy érzed magad édes Anna? – kérdezte Barna Annától, miközben zuhanyozni készültek, mert még a késő éjszaka ellenére is melegük volt.

  - Varázslatos minden. Csak hihetetlenül sokat látunk egyszerre, ami kicsit zavaró, de így is csodás. A délutáni és az esti séták során, amit kettesben látunk, teljesen feldobnak. Persze ez a délelőtti közös programokkal és látnivalókkal tökéletes. Az útközben látott hatalmas olajfaligeteket elnézném örökké, olyan hangulatos, annyira mediterrán, annyira közel áll hozzám. Még jó, hogy így szervezték. Neked mi a véleményed?

   - Ugyanúgy gondolom, ahogy te. Én bírom energiával, nem tudom, hogy te hogy vagy ezzel, mert azért ez a hőség nem kis energiát vesz el az embertől. De talán nem is most vagyunk fáradtak, majd, ha hazamegyünk, akkor jön ki rajtunk... De az nem baj, igaz?

     Anna csak egy szatén pántos padlizsánilla hálóinget vett fel, ami térdig ért neki. Kicsit leültek még egymás mellé, Barna átölelte Annát, belecsókolt a vállába, aki ezt simogatással viszonozta majd mesélni kezdett.

  - Én még a flamenco esténél tartok. Tudod, hogy a táncosok, a gitárosok többnyire gitanókból, azaz, cigányokból tevődnek össze? Ők az andalúziai cigányok, gitanók. Egykor szinte a cigányok zenéje volt mindez, persze eredetileg csak ének volt, amit tapssal kísért maga az énekes. Ma már ének, gitár, tánc is egyszerre szól, de azért önállóan is él még mindegyik. Csodálatosan táncoltak. Még most is a hatása alatt vagyok. És tudod, hogy nem is olyan könnyű? Emlékszel még, amikor én táncoltam hasonlót? A flamenco tulajdonképpen archaikus udvarlási forma. De látható a mozdulatokon is, mennyi szenvedély, és ugyanakkor mennyi megalázkodás jellemzi. Valóban olyan, mint a szerelem, a halál.  És tudod, hogy honnan ered? Nem fogod elhinni! Valójában egy flamandról kapta a nevét, aki a tizennyolcadik században itt Sevillában fontoskodásával és nagyképűségével vonta magára a figyelmet. Emlékszel még a nyolcvanas évekre? Antonio Gades nevére, aki flamenco felfogásban dolgozta fel a Carment?  Na és tudod, hogy Lorca valahol a gitanók költője is volt? Hiszen verseit olvasva… Erről jut eszembe, a Fekete bú románcának a majdnem befejező sora: - „cigányok búja barna bú, magányos, tiszta és sötét…” Micsoda szép hasonlat!  Megyünk Granadába is és Lorca Granadától nem messze egy kis faluban született. Azt hiszem a spanyol népköltészet és a spanyol nép világa teljesen összevegyült az alkotásaiban. Ugyanakkor verseiben, drámáiban nem mentes a szürrealizmustól, a szimbolizmustól sem, például a Bernarda Alba házát, ha ismered… - ekkor nézett Barnára, aki élvezettel hallgatta Annát – Jaj, de bocsáss meg, hogy itt irodalom órát tartok neked…

   Barna csak mosolygott.

   -Dehogy, örömmel hallgattam az ismeretterjesztő műsorodat. Ezeket én úgy sem tudom, mint kicsit szakbarbár orvos, bár azért én is olvasok mást is, de ez a te világod. Szeretnék a lelkedbe látni, hogy ott mit élsz meg, amikor a látványtól mindenféle érzelmek érnek téged, biztosan mást, mint én. Ezért is szeretlek!  Gyere, aludjunk, mert holnap még újabb meglepetések várnak ránk, Gibraltárra megyünk, ha jól tudom, és Malagán szállunk meg, már hiányzik egy kis tenger!

    Lefeküdtek, csak a lábukra tették a vékony takarót, Anna még átölelte Barnát - Súgok Neked egy rövid versikét Lorcától: - „hej, de kutya nehéz dolog ennyire szeretni téged! Fáj bele a levegő is, a szívem, s a sapkám széle, ki venné meg tőlem ezt a szalagocskát, ezt a kéket, s ezt a fehér szállal hímzett búbánatot keszkenőnek? Hej, de kutya nehéz dolog ennyire szeretni téged! „- Barna megfordult, megcsókolta Annát, magához szorította.

   Másnap Gibraltárról az idegenvezető elmondta, hogy ez hat és fél négyzetkilométernyi terület, félsziget, sziklára épült város. Megtudták, hogy a britek ezerhétszáznégyben elfoglalták és az óta sem adták vissza a spanyoloknak. Rengeteg bevándorlót láttak, különböző nyelvek hangzavara vette őket körül, a Majom sziklához is elmentek, ahol az idegenvezető számos legendát mondott el az állatok származásáról. Barna ezen a helyen tenyésztett gyöngyöt, parfümöt vásárolt a lányoknak, mert kiderült, hogy itt a legolcsóbb. Olyan gyönyörű idő volt, hogy szinte átláttak Marokkó partjaira. Szívesen elmentek volna oda is, de ebben a programban nem volt benne. Elbűvölte őket a hegy és benne a Szent Mihály cseppkőbarlang. Délutánra érkeztek meg Frigilianába, ahol a szállásuk volt. Egy vakítóan fehér falut láttak maguk előtt, ami egy nagy sziklatömbként jelent meg előttük. Anna nem győzött gyönyörködni. Kiderült, hogy ezerkilencszáznyolcvanegyben a „legszebb spanyol falu „címet is megkapta. Szűk kis utcácskáin autók nem is közlekedhettek.  Láthattak öszvért, kecskét, nézték, amint a szamarak a mozaikos kis utakon cipelték a terhet. Gyönyörű kilátás nyílt ablakukból a tengerre és a hegyekre. Itt a kis szállóban ismerkedhettek meg igazán az andalúz konyhával. Estefelé lementek fürödni a tengerre. A tenger kellemes vize most nagyon jól esett nekik. Este paradicsomlevest ettek, és a pisto nevű zöldség- főzeléket kóstolgatták. Édes, testes helyi bort ittak, de csak keveset, mert előre figyelmeztették őket, hogy bizony két-három pohár után már a fejükbe száll és másnap ugyancsak fájni fog a fejük. Másnap reggel először Málagába mentek a csoporttal, ami valaha halászati központ volt, a föníciaiak alapították. Ma már inkább az ipar és a kereskedelem honos és nem a halászat. Sétáltak a katedrális mögötti szűk kis utcákban, középkori és reneszánsz házakat fedeztek fel, sétáltak a Plaza de Mercedes körül, ahol Picasso szülőházát láthatták, majd megnézték a kétszázötven évig épült gyönyörű katedrálist, gyönyörködtek a mahagónifából készült hatalmas karzatán. Lesétáltak a kikötőbe, ami meglepően tisztának tűnt.  Innen még ezen a napon tovább mentek a Sierra Nevada lábánál fekvő Granadába. A látvány lenyűgöző volt. Andalúzia második legnagyobb egyetemi városát láthatták. Végig sétáltak Albaicin szűk kis utcáin, meszelt falu házaikban hangulatos világítású teaházak rejtőztek, régi könyveket áruló boltok, még teherhordó szamarak is előfordultak.  A San Nicolas templomnál csodás kilátás nyílt az Alhambrára. Ez Európa legszebb palotája, a Sabika nevű vörös magaslaton áll, a tizenharmadik - tizennegyedik században épült. Távolban pedig a Sierra Nevada hófödte csúcsai világítottak. Az Alhambrát tudták csak meglátogatni, ami számukra az ezeregy éjszaka meséje volt. A két nővér termében, a csodálatos cseppkőmennyezetben gyönyörködtek, a Követek termében a cédrusfából faragott tizennyolc méter magas kupolamennyezetben. Látták az oroszlánudvart, átsétáltak a gőzfürdőkön, pihenőparkokon, lugasokon, elképzelték, hogy hogyan éltek itt valaha a kalifák. Az egészet a keleti életöröm igénye tette izgalmassá. Szívesen elmentek volna még Sacramontéba, hogy megnézzék a barlang negyedet, de arra már nem volt idő. Késő este érkeztek meg a szállásukra, ahol lefürödtek, vacsoráztak és úgy döntöttek, hogy korán fekszenek. Másnap Toledóba készültek és este Madridba kellett érkezniük a szálláshelyükre. Pihenten akartak búcsúzni ettől a gyönyörű vidéktől. Másnap aztán, a  La Mancha fennsíkon keresztül elbámészkodtak a Tajo fölötti sziklán elterülő Toledón, olyan volt számukra, mint egy kis ékszerdoboz. A várban külön erődítményként magasodott ki Alcazar, amely egy évezredet foglal magába, mind a négy főfala más-más stílust képvisel. Ablakait El Greco, Goya és Velazquez festette. Többször leégett, többször lerombolták, de sokadszorra is újra építették. A katedrális a legszebb kereszténytemplomok egyike. Olyan érzésük volt mintha csak egy múzeumban jártak volna, El Greco festményeitől kezdve az oltárképeken keresztül csupa arany, csupa ezüst kegytárgy ámulatba ejtette őket méreteivel együtt.  Igencsak megfogta Anna lelkét egy kép: Szűz Mária kis Jézussal.  Azt gondolta erről a festményről, hogy az anya arca a gyermek iránti szeretet szimbóluma lehetne, a gyerek arca pedig az anya állát simogató kezével együtt a gyermeki boldogság utánozhatatlan megformálása. Élmény volt a Greco ház, ahol néhány jelentős festményét őrzik.  Ezután elzarándokoltak a zsidó negyedbe és ott megcsodálták a tizenkettedik században épült csodaszép zsinagógát. Ennek megtekintése után indultak vissza Madridba, a szállásukra. Este elsétáltak a szállóhoz közeli tapasba. Vaskos, kellemes bútorzat vette őket körül, viszonylag olcsó étkezési lehetőség volt. Helyben főzött sört ittak. Kellemes volt a hely, kellemes emberekkel tele. Jól érezték magukat. Jó volt hallgatniuk a dallamos szép spanyol beszédet.  Majd sétáltak még és egy kávézóban kötöttek ki.

 - Boldog vagy Anna? Ezt vártad? - kérdezte Barna Annától.

  - Köszönöm neked nagyon. Boldog vagyok, és nem csalódtam. Ez egy teljes és örökre maradandó élmény volt számomra, nagyon jól szervezett út volt, hagytak kellő szabadidőt és így kedvünkre barangolhattunk is. De, hogy ezt veled járom be, soha nem gondoltam volna!

 

 

15

 

   Másnap dél körül érkezett meg a gépük Ferihegyre. Zsolt, Kata és Dóra várta őket, István dolgozott, nem tudott kijönni. 

  Kata ebéddel várta őket. Sokáig beszélgettek, Anna közben kipakolt, a gyerekek megkapták az apró kis ajándékukat, meglepődtek, mert nem számítottak ilyesmire. Már késő délután volt, amikor elköszöntek tőlük.

     Annát ekkor gyengéden ölelte át Barna.

  - Azért jó itthon lenni, és jó tudni, hogy itt vagyunk egymásnak. Tudod milyen pocsék volt, amikor egyedül utaztam, hazajöttem és nem várt itthon senki? De betelefonálok a kórházba, hátha van valami fontos, aztán én megyek fürödni, vagy te akarsz először? – nézett kérdőn a feleségére.

  - Nem. Menj csak!  Én még elpakolok, és kicsit rendbe teszem a környezetünket. 

   Anna csak ezután ment fürödni, befeküdt a fürdőkádba, teleöntötte illatos habfürdővel, és nagyon jól érezte magát. Közben hallgatta a jobbnál jobb zeneszámokat, mivel Barna máris betett egy latinos CD-t, amit Madridban vásárolt. 

  - Belefulladtál a vízbe Anna? - hallotta egyszer csak Barna hangját.

  - Nem, dehogy mindjárt megyek, de olyan jól esett végre itthon elnyúlnom a vízben. Máris megyek.

    Felvett egy hosszú nyári pamut ruhát, könnyű volt és kényelmes. Barna ült a kanapén, előtte két pohár és egy üveg pezsgő volt.

  - Mit ünneplünk? Te fantasztikus vagy, hogy mindig gondolsz valamire!  - ült Barna mellé Anna.

  - Magunkat! Egymást! – kinyitotta a pezsgősüveget, nagyot pukkant. Barna töltött a két pohárba, koccintottak. Majd kézen fogta Annát, és szép lassan táncolni kezdtek a lassú tangóra. Szorosan egymáshoz simultak, mindketten érezték, hogy már nagyon vágyakoztak egy ilyen együttlétre.

   Másnap sokáig aludtak, valószínű, hogy szükségük is volt a sűrű, zsúfolt programok a sok újdonság után erre a pihenésre. Majdnem dél volt, amikor felébredtek.

  - Tudod kedves, nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked ezt a szép együtt töltött utat? Annyira boldog vagyok! – mondta Anna ébredés után.

  - Azzal, hogy vagy nekem, azzal már megköszönted. Senki mással nem tudtam volna így utazni, így hazajönni, így eltölteni egy estét! Bizonyára egy kívülálló kiröhögne, ha ezt elmesélném, hogy én a külföldi útról hazatérve, leülök a feleségemmel, pezsgőt bontunk, és édes kettesben eltangózunk. De veled minden olyan természetes. Persze nekünk még annyi elfecsérelt évet be kell hoznunk Anna! Talán azért is vagyunk így a kapcsolatunkkal.  Meg aztán azért is, mert nagyon hasonlóan érzünk, hasonlóan gondolkodunk sok mindenről. Látod én már régen, akkor, amikor megláttalak, elsőnek ezt érezhettem. Vajon te miért nem léptél be akkor az én érzelmi hullámkörömbe?  Nem érzékelted? Miért?  Marhaság! Mert egy másik szeretet hullámkörben voltál…

  - De most visszagondolva, mindig valami különös vonzalmat éreztem irántad, én ezt akkor jó barátsággal magyaráztam, de valóban egy másik szerelemkörben éltem akkor, ahogy te fogalmaztál - nézett rá Anna.

  - Felkelek, megborotválkozom és… Egyáltalán van itthon ennivaló? – kérdezte Barna.

  - Minden van, Zsolt bevásárolt nekünk.

 - Milyen rendes fiad van! Azért féltem őket, túl fiatalok, mi lesz, ha mégis valamelyikük…

  - Erre már én is gondoltam. Zsolt túl lobbanékony, szereti a szabadságot, nem szereti a kötöttséget, Kata pedig egy kicsit másnak tűnik. De hát mi mit tehetünk? Legfeljebb majd együtt sírunk akkor velük. Ezen most ne gondolkodjunk. De nem is tudom, ez hogy jön most ide.

  - Hát úgy, édes Anna, hogy magunkra gondoltam, mi azt hiszem kivételesen jól egymásra találtunk és jó időben talán.

  - Felkelek én is, hadd menjek be a fürdőszobába először, aztán amíg te borotválkozol, készítek reggelit, vagy mit tegyünk?  Vacsorára főzzek valamit?

  - Szerintem ne. Most reggelizünk, és késő délután majd elmegyünk valahová vacsorázni. Még ezt a két napot lustálkodással töltjük.  Rendben? Aztán jövő héten már vár a munkám, szerencsére nincs semmi nagy esemény. Nem dőlt össze a kórház. Te is mész dolgozni?

  - Igen, a jövő héten már én is dolgozom, és Dóra pedig már lassan szülni fog. Gondolhatod, hogy izgulok! Te jól ismered a szülészt?

  - Nem kell aggódnod. Jó orvos, ha nincs komplikáció nem nagy ügy egy szülést levezetni. Reméljük, minden simán megy. Dóra olyan karakánul viseli az állapotát. Igazán csak dicsérni tudom és nem hízott el, ami fontos.

  Csörgött a telefon. Barna vette fel – Szabó Barna. Tessék. Mi? Mikor? Gratulálok! Nagyszerű! De adom Annát, mert már itt toporog mellettem és izgatott, mert hallja, hogy mit beszélek. Akkor délután bemegyünk. Tessék Anna! Adom Istvánt! Nagymama lettél!

   Anna izgatottan vette át a kagylót: - Mondj el mindent István részletesen! – Anna hallgatta István beszámolóját Dóra szüléséről, az új szülöttről, akit Máténak neveztek el. Határtalan örömmel tette le a kagylót. Megfogta Barna kezét, maga mellé ültette és örömében sírni kezdett – Hát ez fantasztikus! Nem is tudod most, milyen boldog vagyok. Gyönyörű baba biztosan! És ami a lényeg, mindketten egészségesek. Fotókat is készített István. Ha minden jól megy, akkor négy-öt nap múlva kijönnek. Mi meg bemegyünk hozzá a kórházba, ha ettünk, jó?

    Így aztán ebéd helyett reggeliztek. Barna a maradék pezsgőből töltött maguknak és koccintott Annával Dóra és az újszülött, az új családtag születésére. A Spanyolországban megszokott nagy hőség helyett végre kellemes időben indulhattak délután a kórházba.

   Dóra egy kétszemélyes szobában volt, de már felült, sőt picit sétált is velük. Látszott az arcán, hogy megviselte a szülés, de valami megmagyarázhatatlan szépség volt a tekintetében.  Ekkor eszébe jutott Annának a madonna képe, amit Spanyolországban látott a kisdeddel. Elérzékenyült, megsimogatta lánya arcát. Ekkor jött a nővér és elhívta őket a csecsemőmutogatóba. Egy szép, kerekfejű, becsukott szemű kis csecsemőt láttak maguk előtt, aki gyönyörű volt Anna szemében.

   Barna csak mosolygott Annán: - Na, ugye megmondtam, hogy majd elrabol tőlem! Újfajta érzelmek költöznek beléd Anna, de rá nem vagyok féltékeny. Szeretni fogom, ahogy te, csak én férfi módjára. Gyere, menjünk vissza Dórához!

 

xxx

 

    Amikor hazaérkeztek, Barna leült újságot olvasni, Anna elkérte egy részét, már régen nem tudták, hogy egyáltalán mi történt itthon, így belemerültek a napi hírekbe, a publicisztikákba. Megcsörrent a telefon. Barna vette fel.

  - Anna téged keres az igazgatód – tartotta kezében a telefonkagylót és várta, hogy Anna átvegye tőle.

  - Mi a fenét akar, így szombaton este? - morogta magában Anna - Szervusz Rezső, Anna vagyok. Csak nincs valami baj? Holnap? Pont vasárnap? Nincs más? Hát, ha nagyon, muszáj, megteszem. Hányra? Na, jó. És hétfőn tartod akkor a tanévnyitó értekezletet? Jó, akkor megyek a reptérre, tíz órára. Szervusz.

   Barna kérdőn nézett rá. Anna leült a fotelba.

- Hát most ehhez nem sok kedvem van, de elvállaltam. Kézenfekvő, hogy engem talál meg Rezső, az igazgatóm, nem? Jön nekem itt a nagy szöveggel, hogy bennem megbízik... Arról van szó, hogy van egy növendékünk, aki két évvel ezelőtt eltűnt és, végül is a nemzetközi körözés során most került elő. Holnap hozzák meg Kanadából a tizenöt éves fiút. Két évet töltött Kanadában, várja a rendőrség is, és várom én is a gyám helyett. A gyerekkel együtt be kell mennem a rendőrségre, ott lesz a meghallgatása, majd utána hazaviszem az otthonba, kicsit elbeszélgetek vele, aztán átadom az ügyeletesnek, és utána hazajövök. Gondolom, hogy ez jó pár órát igénybe vesz. Így aztán lőttek a lustálkodásomnak!

  - Nem értelek! Nem mondhattad volna, hogy most semmiképpen nem érsz rá? De te persze készséges vagy mindig…

  - Biztos igazad van, de most már mindegy.  Kicsit furcsa lesz most mindjárt a nyaralás után visszaesnem a munkámba. Ne menjünk most vacsorázni, kisütök egy kis húst, gombát mellé. Mit szólsz hozzá?

  - Nekem jó! Most már nekem sincs kedvem sehova menni. Segítsek valamit?

  - Nem, dehogy. Olvass csak!

   Másnap Anna már hétkor felkelt, de Barna is fölébredt, együtt reggeliztek. Majd Anna elindult metróval a Kőbányai metró végállomásra, hogy onnan a reptéri busszal kimenjen az érkező géphez. Barna ugyan felajánlotta, hogy kiviszi, de Anna lebeszélte róla.  A gép pontosan érkezett.  A hangos bemondón értesítették Botos Endre hozzátartozóit, hogy hol vehetik át a megérkezett gyermeket. Anna látta, hogy egy fiatalember is elindul arra, amerre neki is mennie kellett. Mikor Anna utolérte a férfit, megszólította, gondolta, hogy ez az ő embere lesz a rendőrségtől. Nem tévedett.  Majd kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak.

  - Szóval Ön lesz asszonyom a gyermek gyámi képviselője?

  - Igen, majd bent az irodájukban átadom a hivatalos megbízásomat. 

    Velük szemben jött egy hölgy, aki Endrét kísérte, aki a két év alatt megnyúlt, jóképű kamasz gyerek lett. Anna jól emlékezett a kis kövérkés kisfiúra, akit két évvel ezelőtt lakodalomba kértek el a szülők és nagyszülők, aztán merő véletlenségből, tévedésből, oda nem figyelésből az apa útlevelet tudott szerezni nekik valamilyen módon. A nagyobbik gyerekének szintén, majd kivitte a gyerekeit Kanadába. Az is csak hosszas nyomozás után derült ki, hogy a gyermek nem Magyarország területén tartózkodik. Persze ezt mind Anna intézte, ezért is gondolta Rezső az igazgató, hogy ő jöjjön ki a reptérre érte. Beszálltak a rendőrségi kocsiba, majd elindultak a központba. Endrét több mint egy órán hallgatták ki, az intézetből való eltűnésétől mostani visszajöveteléig mindent részletesen kikérdeztek tőle, amit aztán jegyzőkönyvben rögzítettek. Ebből Anna is kapott egy példányt, amit magával vitt, hogy majd átadja az igazgatónak. Hazafelé menet már busszal és metróval, trolival mentek. Endre udvarias volt, jókedvű, semmi nyoma nem volt annak az egykori szemtelen kis gyereknek, akit Anna ismert. Kicsit csodálkozott is ezen a nagy változáson.

  - Most mi lesz Anna néni? Megbüntetnek?

  - Hát, nem tudom. De szerintem veled semmi nem lesz, te továbbra is iskolás leszel, állami gondoskodásod továbbra is él, tanulsz, normálisan viselkedsz. Ennyi. Hanem hát, mint hallottad, apádat már leültették. Úgy látszik, nem akarja elhinni, hogy minden bűncselekmény börtönbüntetéssel jár. Ráadásul egy halom pénzzel megkárosított benneteket, eladta a ti pénzetekből vett vidéki lakást, egy hölgynek félmillió forinttal tartozik, benneteket illegálisan vitt ki az országból, van elég vaj a fején.   Nem szereti a szabadságot? Gondolta, hogy majd kint szerencsét próbál? Nem is tudom, mit mondjak erre neked? A testvéred már nagykorú lett közben, ő is hazajött. Jó kis kaland volt ez nektek biztosan. De majd bent beszélgetünk.

   Anna, amikor megérkezett az intézetbe, kellemes hűvösség fogadta a folyosón, a vastag falak megvédték az épületet a forróságtól. Találkozott az ügyeletes aznapra beosztott vezető nevelővel, aki nem volt más, mint Attila, a fiatal nevelőtanár.

  - Szervusz Anna, telefonált Rezső, hogy te hozod Endrét, és majd én veszem át. Ebédelni leviszem, aztán, ha akarsz, utána még beszélhetsz vele. Jó?

  - A csomagját odaadom, ez a nagy sporttáska az övé. Akkor Endre, ha megebédeltél, ide a tanári mellé gyere be hozzám. De én is lemegyek az ebédlőbe, kérek egy ebédet, ha már itt vagyok. Jól eltelt az idő. Hogy vagy Attila? - kérdezte a fiatal nevelőtől Anna.

  - Majd mesélek! De előbb felviszem a fiút.

  - Jó, akkor várlak az ebédlőben.

    Attila rövidesen leült mellé az étkezőasztalhoz. Endrét pedig a többi gyerek vette volna csodálattal körül, nagy élmény volt nekik Endre a nagyfiú, aki megjárta külföldet. Csendre kellett inteni őket azzal, hogy majd délután beszélgethetnek vele.

  - Te jól nézel ki, jó színed van Anna, pihent vagy! Hol jártál?

  - A Balatonon nyaraltam és Andalúziában voltunk a férjemmel. Csodálatos volt! De gyorsan elújságolom neked, hogy megszületett a lányom első gyermeke, így nagymama lettem.  Szóval ez a nyár nekem jól sikerült. És neked?

  - Akkor gratulálok! Andalúziában voltál? Nem semmi! Akkor tele vagy élményekkel, dehogy nagymama vagy! Hát az én nyaram a gyerekek táboroztatásával telt el, nem volt semmi probléma, aztán én is voltam két hetet a Balatonnál. De a barátnőmmel szakítottunk. Valahogy minden nagyon pocsékul sült el. Még nem tudtam teljesen feldolgozni, de el is megy tőlünk, holnaptól már nem dolgozik itt. De talán így jobb is lesz.

  - Nem lepődtem meg, amit mondtál, de én azt gondolom még nagyon fiatal vagy, és előbb-utóbb megtalálod azt, aki majd hozzád való lesz. Képezhetnéd magadat is kicsit, nem kéne leragadnod itt. Nincs ilyen elképzelésed?

  - Dehogynem, elvégzem a szociális munkás szakot is, nem mondtam? Fel is vettek levelező szakra. Szóval ez van. Megyek Anna, mert vár a csoportom, hozzád meg leküldöm Endrét.

  - Várom a szobámban. Holnap meg találkozunk az értekezleten.

  Anna felment a portára, kért egy kávét, üdvözölte a portást, aki egy kedves idős hölgy volt. Jó erős kávét főzött, pár szót beszélgetek a nyárról, a gyerekekről, a nyaralásról, majd visszament a szobájába. Leült a helyére, körülnézett. Kicsit szokatlan volt ismét itt lennie, de lassan kezdett átállni agya a megszokott munkára. Endre kopogott udvariasan, Anna behívta, leültette a mellette lévő fotelba.

  - Itt is mesélnem kell? - kérdezte Annától.

  - Nem árt, ha szépen beszámolsz most nekem, ha nem is olyan hivatalosan, mint a rendőrségen, hogy hova is mentél innen két évvel ezelőtt, hol kötöttél ki, ott hogyan éltetek, és miért is kerültél most vissza.

  - Anna néni, már olyan unalmas, de magának azért szívesen beszélek róla. Na, hogy is volt? Igen. Apám ugye eltervezte, hogy megszerzi nekem és a testvéremnek, aki másik nevelőotthonban volt az útlevelet és a barátnőjével, annak a lányával meg velünk kimegy Kanadába. Kitalálta, hogy lakodalomba kér el bennünket, azt úgy sem tudják leellenőrizni, gondolta. Hát ugye ez sikerült is, de kicsit hosszú lett a lakodalom, ugye Anna néni? Szóval apámnak volt egymillió forintja, azt ki tudta vinni és abból éltünk, de végül is Kanadába mentünk, ahol már várta valami régi haverja, béreltünk egy lakást, apám hébe-hóba dolgozott is valamit, nem tudom mit. Mi meg jártunk pár hónap múlva egy iskolába, akkor már tudtam kicsit angolul is, meg csavarogtunk, sok tévéműsort néztünk, csajoztunk. Ó már én túl vagyok a szexen. Ebben a korban egy fiú! De azért megváltoztam, nem? Teszik rám emlékezni, hogy milyen kis kövér voltam? Aztán megismerkedtem néger srácokkal, akik rávettek autógumi lopásokra, amiből aztán pénzt csináltunk. Szóval én is belekeveredtem ilyen hülyeségekbe. Aztán egyszer csak a tévében láttam a saját képemet, ahol kiderült, hogy kerestet a rendőrség. Na, onnan kezdve alig mertem kimenni. Apám mindig adott pénzt, de aztán egyszer csak, se szó, se beszéd eltűnt a testvéremmel együtt, mint kiderült lekapcsolták őket és hazajöttek. Aztán jöttem én, most tudtam meg, hogy a régi nőjét is jól megvágta, meg bennünket is a lakással. Na, szép kis apa. Pedig nagyon jó kis házunk lett volna. Ezzel azért nem dicsekedett, hogy a pénze abból volt. Most nagyon haragszom rá, de mindegy. A testvérem közben vidékre ment a rokonokhoz és együtt él egy nővel, majd most szül neki a nő. Majd, ha lehet, meglátogatom. Anyám meghalt, csak a mostohámhoz mehetnék, de ő már nem fogad be, mert apám őt lopta meg és rám is haragszik. Valakivel csak kell tartanom a kapcsolatot. Ezért akarom majd a testvéremet felkeresni meg a vidéki rokonaimat

  - Nem tudom, ezt majd az igazgató bácsi dönti el. Nem valószínű, hogy le tudsz vizsgázni a hetedikből pár nap alatt. Szépen kilógsz majd az osztályból, de muszáj lesz tanulnod, még tanköteles korú vagy, de gondolom, valami szakmát is szeretnél majd, mert valamiből majd meg kell élned és most nem olyan világot élünk, hogy könnyedén el tudsz majd menni dolgozni?

  - Hát majd meglátom. A testvérem is biztosan segít. Én nem akarok itt Pesten élni, én inkább lemegyek majd vidékre a rokonaimhoz, azok talán segítenek.

  - Felveszem velük a kapcsolatot Endre, és meglátjuk, hogy mit tehetünk.

   Anna közben jegyzetelt magának, hogy ezzel a gyerekkel kapcsolatban mit is kell lépnie az elkövetkezendő hetekben. Közben zajt hallott a folyosóról. Felállt és kinézett. Két lány érkezett meg rendőri kísérettel. A két rendőr Annának köszönt és megkérdezte, hogy a két lányt kinek adhatná át. A lányokat szökésből hozták vissza.

  - Átveszem őket én.  Jöjjenek be a szobába. Szervusztok, szép virágszálak! Ti is gyertek és üljetek le. Endre akkor te menj fel Attila bácsihoz és mondd meg neki, hogy ezt a két mákvirágot megtalálja itt nálam, kicsit később jöjjön le értük!

    Anna aláírta a rendőri kísérő papírokat, a két lány leült, látszott rajtuk a kialvatlanság, a másnaposság. Piszkosak, büdösek voltak.  Ki tudja hol nem jártak. Mint kiderült számára a két lány leszbikus kapcsolatot tartott fenn. Az idősebbik, aki volt tizenhét éves, elcsábította a tizenöt éves szőke, amúgy örökké szótlan lányt, aki nem tudott szabadulni ettől a kapcsolattól, annyira rátelepedett ez a beteges érzelem. Aztán a lányok elmeséléséből kiderült, hogy csak reggel kerültek egymáshoz, mert este valahol úgy lerészegedtek, hogy valami ismeretlen pasasok ágyában találták magukat, majd onnan kidobták őket és a rendőrség a Kökin igazoltatta őket, így kerültek vissza.  Anna szomorúan nézegette ezeket a szerencsétlen lányokat. Azon gondolkodott mit is tudna velük kezdeni. Elgondolta, hogy javasolni fogja a kisebbik lány más otthonba történő helyezését, ha lehet vidékre, hiszen budapesti családtagjai nincsenek. Arra gondolt, talán így kimenekíti ebből a szörnyű kapcsolatból. Régebben már hosszan elbeszélgetett ezzel a szőke kislánnyal, aki nagyon nehezen nyílt meg előtte, de Anna a beszélgetés során azt érezte, hogy szinte foglyul tartja a barátnője, igazából neki kedve lenne kilépni ebből a kapcsolatból, de túl gyenge hozzá. Itt látta Anna, hogy mennyire hiányzik ezeknek a gyerekeknek a valakihez való tartozás, érzelmi kötödés. Ez a kislány jobb híján ehhez a beteges lányhoz kötődött, pedig eredendően talán nem volt leszbikus hajlamú. A nagyobbik lánytól nem várt sokat. Tudta, hogy állandóan szökésben van, különböző gyanús kapcsolatai vannak. Anna arra gondolt, ő lesz, aki majd elkallódik, és még bűncselekmény áldozata is lehet, a szerencsétlen. Ő volt az a lány, aki mindent megígért, de semmit be nem tartott, kezelhetetlen volt. A zárt intézet zsúfoltsága miatt nem vette át, így Anna tehetetlenül állt szemben ezzel a problémával. Egyszer ugyan rákérdezett, hogy mégis egy év múlva, ha kikerül innen mit fog csinálni, könnyedén azt válaszolta, majd csak lesz valahogy. Vannak ilyen-olyan ismerősei, majd vállal alkalmi munkát, meg majd lakik valahol, majd megoldja. Hogy ezért mit szokott cserébe adni nem mesélte, de Anna sejtette. Miután befejezte meghallgatásukat felkísérte őket Attilához.

   Ekkor már lassan négy óra felé járt az idő. Felhívta férjét, akivel megbeszélték a találkozót a kórház előtt és együtt bementek meglátogatni Dórát és a kis Mátét.

   A kórházi látogatás után Barna egy sétát javasolt a városligetbe, ahová el is mentek kocsival. Majd amikor megérkeztek, leparkoltak és kiszálltak a kocsiból, kéz a kézben elindultak a tó felé.

  - Jó sokáig elmaradtál, mi történt?- kérdezte Barna Annától.

  - Igen, kicsit elhúzódott, mert közben két másik eset is történt - és elmesélte a két lánnyal kapcsolatos rémtörténetet, a reménytelen helyzetekről kesergett.

 – No, de hagyjuk a munkahelyen a munkát. Te mit csináltál?

  - Felhívtam Andrást és eljött hozzám. Vele beszélgettem. Nem is tudom Anna, hogyan mondjam el neked…

  - Nagyon gondterhelt vagy! De mi történt? Talán baj van Andráséknál?

  - Nem velük van a baj Anna, hanem Zoltánnal.

  - Mondjad, mi a baj vele? De hogy jön ez megint ide? - nézett kérdőn Anna a férjére.

  - Gyere, üljünk le ide a padra! Az a helyzet, hogy Zoltánt baleset érte.

  - Milyen baleset? Mikor? Hol? Nem értem? Te ezt honnan tudod?

  - András klinikáján fekszik, kómában van. Heidi pedig sajnos...

  - Meghalt? - nézett dermedten Anna a férjére.

  - Igen. Frontálisan ütköztek, valami állat volt a hibás, mikor hazafelé utaztak a Balatonról. Lelkiismeret furdalásom van, hogy összevesztem vele.

  - Úristen! Nem lehet igaz! - Anna remegni kezdett – Ölelj át, mert nem vagyok most jól. Biztosan a váratlan hír.

   Barna átölelte Annát, a kezét simogatta és próbálta nyugtatgatni. Félt, hogy a pánikroham eluralkodik Annán. Tudta, hogy a váratlan változások erősen megviselik felesége idegállapotát.

  - Mennyi esélye van Zoltánnak? - kérdezte aztán Anna.

  - Azt hiszem nem sok. András már keresett bennünket, de hát mi nem voltunk itthon. Tíz napja történt a dolog. Megmondom őszintén nagyon megdöbbentett a hír. Be fogok menni hozzá, azt hiszem, látni akarom.

  - Megengeded, hogy bemenjek én is? - nézett Anna Barnára.

  - Csak nem képzeled, hogy megtiltom neked. Csak féltelek! Nem leszel rosszul? Majd együtt megyünk.

  - Barna, akkor most menjünk haza, ez sok volt nekem így. Végtelenül sajnálom! Nem is tudom elmondani neked, hogy most mit érzek! De ne is kérdezd!

    Barna megértéssel és szeretettel ölelte át Anna vállát, csendben magukba szállva mentek haza. Kivételesen semmi zene nem szólt ezen az estén náluk. Csendesen, elgondolkodva a múlton, jelenen készülődtek a másnapra. Mindketten rosszul aludtak, reggel nem éppen a legjobb kedvükben indultak a munkába, de hát az élet zajlott tovább.

   Anna az értekezlet után ránézett az órájára, felhívta férjét, akivel megbeszélték, hogy érte jön az intézet elé, és együtt elmennek meglátogatni a kómában lévő Zoltánt.

    Anna szíve most tele volt bánattal. Nagyon fájt neki, hogy így elbánt a sors első nagy szerelmével, akit valóban őszintén, tiszta szívből szeretett akkor. Az első olyan érzést, szerelmet, szeretetet kapta ettől a férfitől, ami felejthetetlen volt számára. Azt is tudta, hogy általa jutott a másik nagy szerelemhez, a jelenlegi férjéhez.

    Barna megkereste Andrást, aki még bent volt a kórházban, bevezette őket Zoltán szobájába.

    Mindketten döbbenten nézték a behunyt szemű,  gépekre kötött embert. Megrendülve álltak az ágya mellett. Csak nézték Zoltán békésnek tűnő arcát. Anna szeméből peregtek a könnyek. Kis idő múlva    visszajött hozzájuk az ügyeletet ellátó orvos barátjuk, aki sajnálkozva nézett rájuk. Rövid beszélgetés után elköszöntek egymástól és tudták, hogy örökre elbúcsúznak egykori közös barátjuktól, Zoltántól is. Anna szorosan fogta férje kezét miközben a kocsihoz mentek.

  - Ne szólj semmit Anna! Vigyázzunk egymásra, ezt mondaná bizonyára Zoltán is. Gyere, menjünk valami csendes helyre, ott leteszem a kocsit és sétáljunk egyet.

   - Igen. Talán ezt mondaná. Most már megnyugszik a lelke  - mondta szinte magának Anna.

 

xxx

 

   Halottak napján  meglátogatták Zoltán sírját. Minden alkalommal két szál fehér rózsát tettek le a sírjára.

 

”Semmi sem történik ok nélkül. Azokat az embereket, akik kapcsolatba kerülnek veled,és megérintenek érzelmileg, nyolcvan százalékban saját mágnesed,húsz százalékban pedig a külső tényezők vonzották hozzád. Ha látszólag véletlenül is léptek be bizonyos emberek az életedbe, hidd el, jó okuk volt rá.”

( Ruediger  Schache )

 

„ Az egész élet emlékekből áll, csak mindig a jelen pillanat múlik el olyan gyorsan,hogy észre sem vesszük. „

( Tennessee Williams)

 

 

Ajánlások:

Blog oldalam:

anna-gondolatok.blogspot.com/

Itt megtekinthetők verses videóim

anna-gondolatok.blogspot.com/p/erika-anna

 

 

Elérhetőség

Anna oldala tobakera@gmail.com