Ezerkilencszázhatvankilenc volt. Elkezdődött az új gazdasági mechanizmus. Túl volt a szocialista blokk az 1968-as prágai augusztusi eseményeken. Magyarország Kádár János vezetésével tovább építette a szocializmust. Mi, akkori magyar fiatalok pedig örültünk, ha házasságkötésünk után külön lakásunk lehetett, vagy háromévenként esetleg nyugatra mehettünk ötven dollárral. Örültünk, ha színházba vagy moziba járhattunk, és esetleg külföldi csomagból, feketepiacon vett valódi farmernadrágban flangálhattunk. Örülni tudtunk annak is, ha könyvet vásároltunk részletre, és otthoni könyvtárunk lett.
     Valahogy így voltam ezzel én is, akkor huszonnégy évesen. Társbérletben laktunk a belváros egyik fákkal tele ültetett, félreeső kis utcájában. Központi fűtés, első emelet. Utcára néző két szoba erkéllyel. A hallban apósom lakott. A lakás másik része, másfél szoba a társbérlőé volt. A konyha, a kamra közös lett volna, de szerencsénkre, az egyedül élő társbérlő férfi azt nem vette igénybe. Egyedül a fürdőszoba volt közös használatú.
   Amikor megérkeztem Jánoshoz kevéske holmimmal, fogalmam sem volt mit jelent a társbérlet. Vidéki lány voltam, családi házból jöttem. Számomra akkor semmi más nem volt fontos, mint az, hogy nap, mint nap együtt legyek Jánossal.
  Foglakozásánál fogva persze ez nehezen valósult meg, hiszen esküvőnk után néhány órával már vonaton ült, és utazott a vidéki színház esti előadására. Én pedig egy szűk közegbe zárva éltem napjaimat. Magányos estéimet nyolcvanéves apósom mániái tették színessé, vagy éppen a társbérlőm részeg tivornyáit hallgattam.
   Hetente két napra, szabadnapján hazajött János. Szinte mindig mentünk valahová. Színház, ismerősök, esti bárok, beszélgetések, kártya partik, jó filmek. Ha valamit, hát ezeket a napokat vártam mindig. Majd a késő tavasztól őszig tartó hosszan kinyúló nyári szüneteket. Ekkor szokhattunk csak egymáshoz, ekkor ismerkedhettünk az együttlakás örömével, és nehézségeivel. Mert megtapasztaltuk ezt is, azt is.  
     Félbehagyott, halasztott főiskolai tanulmányaim ott lógtak rajtam nehezéknek. Aztán lemondtam róla.  Kerestem egy munkahelyet. Tudtam, hogy kell majd a pénz. Gyermeket vártam. Hasam szépen gömbölyödött, Jánossal sokszor simogattuk, szeretgettük a bennem növekvő új életet. Nem vártunk sem kislányt, sem kisfiút, csak egy egészséges kisbabát. Akkor még nem volt ultrahang. Előre nem tudták megjósolni a születendő baba nemét. Bár egyszer a Balaton parton üldögéltem, amikor egy idős férfi kislányt jósolt a hasam formájából. Akkor, eljátszadoztam a gondolattal, és már láttam magam előtt a kis copfos kislányomat. Talán János is kislányt várt titokban.
   Nem voltunk gazdagok. János régi bútorzatát újítottam fel. Ez kiegészült még a szüleim által felküldött egykori bútorommal, könyveimmel. Átrendeztem a két szobát. Egyik János dolgozó szobája lett, a másikat pedig magamnak és a születendő babának rendeztük be. Apósomnak lakrészül a hall maradt.
   Emlékszem, egyik délután nagytakarításba kezdtem. Már augusztus vége volt, János egy fiatal kórboncnok orvossal járta a kocsmákat. Azt hiszem ekkor kezdett inni. Késő este érkezett meg Misivel, és egy jó szagú, szépen kitakarított lakásba érkezett, amit akkori állapotában nem tudott értékelni. Nagyon fáradt voltam, de még lángost sütöttem nekik. Kiültek az erkélyre, és ott vacsoráztak.  Akkor még nyugodt voltam, nem tettem szemrehányást. Csak másnap kaptam meg tőle a köszönetet, hogy az egykori elhanyagolt legénylakását otthonossá tettem.
    Majd a következő hónap egyik vasárnapján, felvettem piros, fehér csíkos, nyári kismama ruhámat, lábamra felhúztam a fehér vászon kismama cipőmet, hosszú hajamat összecsavartam, feltűztem, és ebéd után sétálni indultam Jánossal. Az utcán összefutottunk Miklóssal, az egyik írónak készülő barátjával, aki elcsábított bennünket az ügetőre. Kevés pénzzel, csak úgy a szórakozás kedvéért játszottak. Majd hazafelé indultunk, amikor hirtelen úgy éreztem, meleg víz folyik a lábam között. Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, ez nem más, mint a magzatvíz. Miklós taxit hívott, csomagom már készen állt, bár még két hét lett volna vissza a szülésig.
  - Tényleg a magzatvíz folyik? Fájásaid is vannak? - nézett rám kérdőn János a taxiban.
  - Más nem lehet. Nem voltam még ilyen helyzetben. De biztosan az. Nem érzek fájdalmat.
  - Na, gyerekek! Azért nézzétek az órát. - szólt most hátrafordulva Miklós is.
  - De hát nincsenek fájásaim, - válaszoltam neki is - teljesen jól vagyok…
  - A csudákat! Hazamegyünk, felszaladok a táskádért és irány a kórház! - mondta ekkor határozottan János.
  - Fel kellene hívni előtte az orvosomat - néztem tétován Jánosra.
  - Gondolod, hogy vasárnap lévén, otthon van? Minek hívjam? Beviszlek a kórházba és kész!  
    De én csak erősködtem, hogy telefonáljon valahonnan. Mert akkor még telefonunk nem volt. Csak később, nagy protekcióval sikerült elintézni, hogy bevezessék hozzánk is. Végül is egy trafikból telefonált, de nem volt otthon az orvos. Így aztán minden úgy lett, ahogy János eltervezte. Bevitt a kórházba.
     Elköszöntem Miklóstól, majd János bekísért a felvételi szobába, aztán a kórterembe. Egy háromágyas szobába kerültem. Az egyik nő már megszült, a harmadik ágy még üres volt. Felvettem hálóingemet, köntösömet. Szép szeptemberi napsütéses meleg lévén, sétálgattunk egy jó félórát Jánossal a kórház parkjában.
  - Ugye nem félsz, kicsi Hanga? - ölelte át a derekamat – Meglátod, minden jól megy majd! Én elmegyek majd este Miklósékhoz. Persze telefonon érdeklődöm. Még mindig nincsenek fájásaid?
  - Nincsenek. Sajnos nincsenek. Kicsit félek. Nem maradsz itt velem? - néma könyörgéssel néztem rá ekkor.
  - Hát… Mit csináljak én itt? És, ha csak holnap szülsz majd? Bemenni meg úgy sem mehetek…
  - Igaz… - mondtam kicsit elbizonytalanodva - ránéztem, és láttam, hogy el akar menni, nem akar velem maradni. Rosszul esett. De elhatároztam, hogy nem könyörgök tovább. Akkor már jobban ismertem és tudtam, hogy kissé önző emberhez mentem feleségül. Azt is tudtam, hogy Miklóssal esetleg buliznak, isznak, még a nők is beleférnek az estébe. Megsimogattam a hasamat és innen már csak magamra és a még ismeretlen babára gondoltam.
   Elköszöntünk egymástól. Leültem egy padra, behunytam a szememet. A Nap sugara jólesően melegítette arcomat. Körülöttem színes virágok illatoztak. Nagyot sóhajtottam. Majd lassan, visszasétáltam a kórterembe. Láttam, ahogy az ablak melletti nő csecsemőjét behozták. Elnéztem, ahogy a kis baba az anya mellbimbóját hirtelen elkapta, és elmélyülten szívta belőle az anyatejet. Majd egy nőt toltak be a kórterembe a műtőből. Mint megtudtam császárral szült. A nő még aludt. Ekkor már erősen szürkült.
     Egy darabig olvasgattam, majd egyszer csak enyhe fájdalmat éreztem. Felkeltem és ismét kimentem a folyosóra. Az ügyeletes szülésznő éppen értem jött volna, bekísért a szülőszobába, feltett néhány kérdést, majd egy fiatal orvos megvizsgált. Azt jósolta, hogy ebből jó, ha hajnalra lesz valami.  Tovább sétálgattam most már a kórház folyosóján, visszamentem a kórterembe és nagyon szerettem volna, ha már történik valami. De nem történt semmi. Lefeküdtem az ágyamra. Gondolkodtam. Terveztem magamban a következő heteket. Majd este tíz körül félóránként enyhe fájásaim voltak. Ahogy a szülésznő kérte, ekkor már befeküdtem a szülőszobába. Rajtam kívül ezen az éjszakán senki nem volt ott.  Aztán éjfél körül már negyedóránként, vagy ki tudja hány percenként, nagyon erős görcsös fájdalmaim voltak, de a szülésznő csak azt hajtogatta: - Lassan, nagyon lassan tágul, türelem, csak türelem! 
    És én türelmes voltam egy fél éjszakán át. Forgolódtam, felültem, visszahanyatlottam, majd hasmenésem, hányingerem lett, kivert a hideg veríték. És az idő vánszorgott. Amikor már nagyon kimerültem, percekre elaludtam, de a rohamokban jelentkező, egyre erősebb görcsös fájdalomra minduntalan felébredtem. Már hajnalodott, amikor az ablak alatt le-föl alá sétálgató cipő kopogás monoton zaját hallgattam. Jánosra gondoltam, aki most nem volt mellettem. Sírva fakadtam. Majd később, csatakos hajamat simítottam ki az arcomból. Reggel hét felé megérkezett a váltó szülésznő. Megvizsgált, majd közölte, hogy már nem sokáig kell szenvednem. Láttam, hogy előkészíti az orvos számára a műszereket. Én pedig ekkor az ájulás határán voltam. Nyolc körül megérkezett az orvosom, és végre kezelésbe vett. A hasamon hallgatta a születendő baba szívhangját, majd láttam, hogy valamit halkan mondott a szülésznőnek, aztán felém fordult és erőteljesen utasított, hogy nyomjak, mert különben baj lesz, és császárral fogok szülni. Utolsó maradék erőmből tettem, amit tennem kellett, és egyszer csak egy lilás testecskét emeltek ki belőlem, majd nyöszörgő sírását hallottam.
  - Kislánya van asszonyom, 2400 gramm a súlya, életképes koraszülött.  Mi lesz a neve? – kérdezte tőlem az orvos.
    Ekkor megkönnyebbültem, és megnyugodtam. Halkan, szinte súgva mondtam - Andrea. Andreának hívják.  És behunytam a szemem. Aztán még következett a méhlepény, az összevarrás és végül, amikor már betakartak egy lepedővel, mellém tették a fehér, kis pólyaszerű anyagba bugyolált lányomat. Még mindig lilás volt a színe, szemét erősen behunyva tartotta. Szép, kerek kis fejét óvatosan megsimogattam. János vonásait véltem felfedezni benne akkor. Csendesen nézdegéltem, ismerkedtem vele.
  - Egy cseppnyi emberke - morfondíroztam - És az enyém.  Ezen túl érte kell mindent tennem. Másfajta életet kell élnem - aztán elvitték.
   Magamra maradtam. Kitoltak a folyosóra, egy homokzsákot tettek a hasamra. Nagyon fárad voltam. Elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy János megcsókolt. Én pedig felnyitottam a szemem és néztem másnapos arcát, kezében a két szál virágot.
  - Nehéz volt, nagyon nehéz? - kérdezte és megsimogatta a hajamat.
  - Borzasztóan nehéz! És hosszú… De nemcsak fizikailag… Egyedül voltam János.  És te hol voltál?
   Zavartan válaszolt.
  - Hát… Miklóséknál. Náluk… Megünnepeltük a kislányunk születését… Hoztam virágot, a piros a tied, a fehér pedig… Az ártatlanság jelképeként az övé…
   Néztem az Afrikából származtatott két szál kardvirágot. Még az is eszembe jutott, hogy nem nagy víz igényű, de sok fényre van szüksége.
    - Köszönöm, köszönjük… Anya lettem… Láttad már?  - néztem rá kíváncsian és kicsit könnyes szemmel.
  - Hát… Láttam… Olyan furcsa… Olyan picike… Nem is tudom…
  - Nem tudod? Mit nem tudsz? A mi gyerekünk! Apa lettél! A mi kislányunk, akit óvni, félteni, szeretni kell majd…
  - Ezt most miért mondod?  - kérdezte kissé ingerülten.
   - Semmi, csak úgy… - aztán elfordítottam a fejem, behunytam a szemem és még annyit mondtam Jánosnak - Fényre és szeretetre lesz szüksége, mint a virágnak, amit hoztál… De nekem is…