Hulló falevél

1.

   Poros kis fészek volt ahol laktam. De én szerettem. Lehettem úgy tizenegy éves, amikor már rendszeresen jártam a kis falusi moziba. Persze csak szombaton, vagy vasárnap este. Akkor volt előadás. Leültem a kényelmetlen fekete faszékre, elsötétült a terem és én már egészen máshol voltam. A Kis karmester.  Micsoda élmény volt akkor nekem ez a film! Hetekig csak a fekete, göndör hajú, főszereplőn járt az eszem. Ábrándoztam. Megismertem a plátói szerelem érzését.

  Szégyenlős kislány voltam, olyan magamnak való. Nehezen barátkoztam. Anyám egy kis vegyesboltban dolgozott és esténként varrt. Varrt a falu lakóinak. Azt mondta, kell gyűjteni a pénzt, mert engem taníttatni szeretne.

  Hát igen. Azok az ötvenes évek! Tele voltak számomra mindenféle rejtelmekkel, titkokkal.

  A falu Fő utcájának a végén laktunk, a közeli kiserdő szélén. Egy szoba-konyhás zsúptetős kis házban. Kicsi udvarunk is volt, kerekes kúttal, kis kert veteményekkel.  Anyámon kívül senkim nem volt. Se apám, se nagyszülőm. Amikor kérdezősködni kezdtem, anyám halkan csak annyit mondott - Meghaltak. Mindenki meghalt a háborúban.  - Majd ujját a szája elé tette, csendre intve, hogy ne kérdezzek tovább. És én nem kérdeztem. Csak azon csodálkoztam, hogy ha meghaltak miért nincsenek kint a temetőben, mint a többi ember meghalt hozzátartozója.

   Anyám szép volt. Nekem legalábbis szép. Fekete, rövidre vágott, sűrű, hullámos haja volt, és gyönyörű nagy kerek fekete szeme. Duzzadt száját mindig pirosra festette. Kissé molett, de formás nő volt. Akkoriban láttam egy háborús filmet, ami koncentrációs táborban játszódott. Akkor már hallottam egyet-mást az iskolában, hogy a zsidókat táborokba hurcolták és elégették őket. Ezen sokat gondolkodtam. Nem értettem, hogy kik azok a zsidók. És miért kellett táborokba zárni őket.

   No, de azt akartam elmesélni, hogy ebben a filmben a főszereplő nőt alakító színésznőre nagyon hasonlított anyám. Mondtam is neki, hogy láttam őt egy filmben. Elnevette magát. De én komolyan néztem rá, és csak mondtam a magamét. Kíváncsiságból másnap el is jött velem a moziba. Végig sírta a filmet. Én pedig hazafelé menet csak kérdezgettem, hogy miért sír ennyire. Ő meg azt válaszolta, hogy majd egyszer, ha nagyobb leszek, elmondja. Most még kicsi vagyok, és úgy sem érteném. Csak ültünk este a földes kis szobában, ami nem volt túl nagy. A kicsi ablak az udvarra nézett, a nagy diófára. Kis padka volt, ami az asztalt körül vette. Volt két ágyunk, és egy ruhásszekrényünk. Emlékszem nagyon halványan világított a villanykörte. Anyám a megterített asztalra tette a zsíros kenyeret, szalonnát, paradicsomot, paprikát. Teát adott mellé. Szótlanul ettünk. Hosszan néztem anyám kisírt szemét. Mindenféle gondolat kavargott akkor a fejemben. Köztem és anyám között valami csöndes, szótlan, de szeretettel teli kapcsolat volt. Valahogy soha nem kiabált velem, elfoglalta a munkája. Én pedig a magányos játékaimba, később a könyvekbe, majd a filmekbe menekültem. Gyakran bóklásztam a folyóparton, mindenféle növényeket, bogarakat gyűjtöttem. Majd később biciklire pattantam és még a szomszédos kis faluba is ellátogattam.

   Pár év múlva, amikor a nyolcadikos bizonyítványomat vittem haza, ebédet adott, megnézte a jegyeimet, meghatottan ölelt magához. Mindketten tudtuk, hogy kapcsolatunk az ősztől más lesz. Én beköltözöm a városba, kollégiumban lakom majd, és járok a gimnáziumba. Tanulok. Ahogy azt anyám eltervezte. Ekkor már szinte egyforma magasak voltunk. A faluban az emberek mindig azt mondták:  - Te lány, éppen olyan vagy, olyan szép, mint a szegény édesanyád! Micsoda hasonlóság! – Addig tetszett is, hogy hasonlítok rá, de, hogy miért szegényezték le? No, hát lassan megértettem.

   Ezen a nyáron észre vettem, hogy a falubeli fiúk is kezdtek másképp nézni engem. Anyám ekkor varrt nekem egy divatos szoknyát. Széles, fekete gumiövet kaptam hozzá, amit csattal elől kellett összekapcsolni. Vásároltunk fehér papucscipőt, és rimánkodásomra halász nadrágom is lett. Nagylánynak kezdtem érezni magamat. Ekkor figyeltem fel arra, hogy anyámhoz egyre gyakrabban jár az iskola új tanára. Olyan negyven körüli férfi lehetett, de én már öregnek láttam. Segített neki a kertet ásni, és hétvégén egyre gyakrabban fordult meg, mint ebédvendég is. Láttam anyám szemében a csillogást, ha erre a férfira nézett. Kissé hallgatag, de okos férfinak ismertem meg. Éreztem, hogy anyám és a férfi között valami kapcsolat szövődik. Aztán egyik júliusi este, anyám leültetett a már felkövezett tornácunkon levő kis asztal körül lévő székek egyikére. Szóval, leültetett és zavartan kezdett bele mondókájába. Arról beszélt, hogy már elég nagylány vagyok, eljött az idő, hogy elmondjon néhány dolgot, amiről tudnom kell. Csak néztem anyám kipirosodott, zavart arcát, néhány szóval megnyugtattam, jómagam sem voltam valami bőbeszédű. Ettől mintha bátorságot kapott volna és szinte egy szuszra, mintha egy hosszú monológot mondana, kiöntött magából mindent. Ezt a pillanatot soha nem tudtam elfelejteni. Óriási viharok dúltak a lelkemben, sírógörcs, neheztelés, fájdalom, felismerés, kuszábbnál-kuszább érzések dúltak bennem. Csak pár nap múlva csendesedett le bennem mindaz, amit anyám, talán elhibázottan nem adagolva, hanem egyszerre zúdított rám. A származásom, az anyám sorsa, anyám Ignác bácsihoz, a tanárhoz kötődő kapcsolata, a jövőjük, az esetleges házasságuk, egybeköltözésük, az én jövőm. Sok volt ez egy tizennégy éves lánynak, aki kicsit álomvilágban és burokban nőtt fel. Szép lassan feldolgoztam, úgy, ahogy. Elfogadtam anyám érzéseit, megértettem, hogy még fiatal ahhoz, hogy egyedül élje le a további életét. Ignác bácsi pedig kedves, rendes ember volt. Gondoltam, miért is ne házasodnának össze.

      Ignác bácsi a községi tanácstól kapott két szobás, téglaépítésű szolgálati lakást, és az augusztusban megkötött házasságuk után odaköltöztünk. Úgy tervezték, hogy nekem még egy fél szobát hozzátoldanak, ha majd eladják anyám házát, amit úgy kapott, hogy eltartotta a magára maradt öreg nagynénjét, akit én nem ismerhettem, mivel alig voltam kétéves, amikor meghalt. Így aztán anyámra szállt a háza a megállapodásuk szerint. Mint megtudtam ez az asszony volt az én néhai nagymamám testvére. Mert, hogy az én nagymamám meghalt, még mielőtt én megszülettem volna. Ahogy anyám mesélte, belehalt a bánatába. Ugyanis nagyapám zsidó származású férfi volt, kereskedéssel foglalkozott, takaros kis üzlete volt itt a faluban. Aztán negyvennégyben nagyapámat elhurcolták munkaszolgálatra és soha többé nem jött vissza. Anyám ekkor már egy éve házasságot kötött a szomszéd falu szintén zsidószármazású malmos fiával, akit szintén elvittek munkaszolgálatra az egész családjával együtt. Anyám valami csoda módjára menekült meg. Ugyanis, amikor apám hírét vette a zsidók deportálásának, elhíresztelte, hogy a felesége megszökött Pestre egy férfival. Nagy titokban közben elvitte a közeli kisváros egyik ismerős családjához, akik becsülettel vállalták bújtatását. Apám mindenáron meg akarta menekíteni az én fél zsidó anyámat és a benne megfogant gyermeküket, azaz engemet.

   Amikor aztán anyám a háború után visszajött, már a házban mások laktak, a bolt is az állam kezébe került. Az ismerős házaspár, először felajánlotta neki segítségét, de anyám mindenáron vissza akart menni a falujába. Abban reménykedett, hogy viszont látja még a férjét, azaz apámat. De senki nem jött vissza. Így került aztán a nagynénémhez, akit haláláig ápolt, miközben én is megszülettem. Apám kezdő orvos volt itt a faluban, itt ismerte meg az alig leérettségizett anyámat és rögtön feleségül is vette.

   Ekkor kezdtem eszmélni, hogy én ezek szerint más vagyok, mint a többiek. Más. Nézegettem magam a tükörben és tanakodtam. De hát miért vagyok más? És időnként elővettem az anyám által őrzött néhány régi fényképet apámról, a nagyszüleimről. Kutakodva néztem őket.  Néztem a háborús filmeket, gyűlöltem a filmben látott nácikat és mélyen átéltem minden zsidó sérelmét. Ebben az időszakban anyámat már elfoglalta az új férje, az új terhessége, mert, hogy hamar teherbe esett a házasságkötése után. Láttam, hogy boldog és jó társra akadt Ignác bácsiban, aki elfogadott engem is a lányának. Kapott egy kis földet is, azon megtermeltek maguknak sok mindent. De azért egyszer, még középiskolás koromban, kifakadtam és akkor feltettem a kérdést anyámnak és a nevelőapámnak is. Hogy akkor mondják meg nekem őszintén, ki is vagyok én?  Zsidó vagy magyar? És mi a különbség? És még ezer kérdést tettem fel.  Ezt is csak azért, mert az egyik gimnáziumi osztálytársam súgva kérdezte tőlem, hogy én is zsidó vagyok-e. Mert ő az. Egészen összezavarodtam akkor. Anyám lesütötte a szemét, halkan mondani akart valamit, de Ignác bácsi erélyesen leültetett és azt hiszem neki köszönhetően helyére tette zavaros gondolataimat. Hosszan, nagyon hosszan beszélgettünk. És én akkor értettem meg, hogy ki vagyok, hogy nekem ezzel semmi bajom nem kell, hogy legyen. - Félig keresztény, félig zsidó származású magyar lány vagy Hanna! Ember, mint én!  Szép és okos lány! Ez az ország a hazád, ez a ház a te otthonod. És én apád helyett vagyok az apád, ha kell. Én szeretem a te félig zsidószármazású édesanyád és vele együtt téged is, meg majd a közös gyerekünket is! A vidéki zsidóság meg mindig más volt, mint a...   - Valami ilyesmi maradt meg a fejemben. Aztán múltak az évek, és csak jóval később, már egyetemista koromban jutottam hozzá olyan könyvekhez, amelyekből megismertem a zsidóság történetét. Főként a vidéki, a paraszt-zsidóság kultúrája érdekelt. Anyámmal, ha erről próbáltam beszélni, leintett és azt mondta. Éppúgy vagyok magyar, mint zsidó. Meg különben is katolikusnak vagyok megkeresztelve. Minek foglalkozom ezzel? Így aztán vele erről soha nem beszéltem. Láttam, hogy, ha erről van szó, valamiért bezárkózik. Ez az ő titka maradt, hogy miért.

   A kisvárosi gimnáziumban a négy évet könnyedén vettem, könnyen tanultam. Mire leérettségiztem már egy nyelvet jól beszéltem. Anyám külön tanárhoz járatott. Mindenáron azt szerette volna, ha orvos leszek majd, mint az apám.  Több nyelvet beszélő, művelt orvos. Mindig így mondta. Úgy látszik nagyon felnézett egykor apámra és tisztelte őt. De nekem ehhez nem volt kedvem. Újságíró akartam lenni. Már az iskolaújságot is én szerkesztettem.

   Rengeteget olvastam, de ha összejött valami iskolai vagy kollégiumi bál, persze, hogy elmentem én is. Gondolom, hogy jól néztem ki, ha anyámra hasonlítottam. Meg aztán elég jól táncoltam, és a fiúk, mi tagadás, láthatóan ragadtak rám.  Az első fiúm úgy tizenhat éves koromban volt, akibe talán szerelmes is voltam. Sanyi. Igen, Sanyinak hívták. Ő már éppen végzős, azaz negyedikes volt, amikor én még csak másodikos. Szőke volt, barna szemű, és kedves. Eleinte moziba jártunk, sétáltunk, a parkokban ücsörögtünk, és ész nélkül csókolóztunk. Ő tanított meg csókolózni.  Nagyon jó érzés volt vele lennem. Egyik alkalommal elhívott hozzájuk. Azaz mindketten lógtunk az iskolából, mivel tudtuk, hogy délelőtt nem lesz otthon náluk senki. Bekapcsolta a mambó magnóját és érzelmes Elvis számokat hallgattunk, ültünk a kanapén, cigarettára is rágyújtottunk, majd egyszer csak, emlékszem, elterültem úgy ruhástul a kanapén, ő pedig ruhástul rám feküdt, és eszeveszetten csókolóztunk. Aztán megtörtént, aminek nem kellett volna. Nem is tudom, hogy miért. Talán buja vágyból, és a hozzá társult kíváncsiságból?  Hagytam, hogy leszedje rólam a ruhámat. Mindketten tapasztalatlanok voltunk és először nem igazán éreztem azt a fajta örömöt, amit már annyiszor kiolvastam a regényekből.  Csalódott voltam utána. És hát nem védekeztünk. Utána még gyakrabban találkoztunk és a következő lehetőségnél már kicsit könnyedébben, tapasztaltabban tapadtunk egymáshoz. Beleszerelmesedtem ebbe a fiúba. Bár tudatában voltam, hogy még elég fiatal vagyok, de nem tudtam az ösztöneimnek parancsolni. Aztán jött a baj, terhes lettem. Először Sanyival tanakodtam, de ő csak hajtogatta, hogy mit akarok. Hiszen még nagyon fiatalok vagyunk. El kell vetetni.  A barátnőmnek is elmondtam a dolgot, aki neheztelve nézett rám, mivel mélyen vallásos volt és nem tudta elfogadni, hogy én csak úgy, házasság nélkül és főként, ennyi idősen szerelmi életet éltem Sanyival. Végül is, amikor az egyik hétvégén otthon voltam, elmondtam anyámnak, akinek villámot szórt a szeme, és legnagyobb meglepetésemre kiabálni kezdett velem, mindennek lehordott. Én csak hajtogattam, hogy ez nem lehet bűn, hiszen szerelemből tettem. Aztán amikor lehiggadt, leültetett, és amit már régen meg kellett volna beszélnie velem, akkor megbeszélte. Én pedig nagy nehezen megértettem, hogy az ember nem adja oda csak úgy a testét, még ha szerelmesnek is érzi magát. Főként nem tizenhat évesen, éretlenül. Így aztán elég korán túl estem az abortuszon. Miután ezen túl voltam, Sanyival még egy ideig találkozgattam, de már nem engedtem neki a csókolózáson és ölelésen kívül semmi mást. És gondolom ez volt a baj. Mert a fiúk mások. Mindig is mások voltak. Nekik teljesen kell egy lány, nem csak félig. Így aztán pár hónap után egyre több kifogást talált, majd lassan elhagyott. Sokáig búsongtam.  Akkor a tanulást is hanyagoltam. Anyámék ezért nagyon haragudtak, de ekkor már anyámnak ott volt a féltestvérem, a kishúgom és azzal volt inkább elfoglalva. Sokat gondoltam Sanyira, a testi szerelemre. Nehezen hevertem ki szerelmi életem keserűre sikerült befejezését. Aztán lassan megnyugodtam. De a fiukból kiábrándultam egy időre. Azt hiszem féltem. Féltem, hogy majd újra csalódni fogok. Úgy terveztem, ha majd leérettségizem, majd akkor talán már felnőttebb fejjel ráakadhatok az igazi szerelemre. Így aztán belevetettem magamat a tanulásba.  Majával, a barátnőmmel, ekkor már igazi jó kapcsolat alakult ki, hol ő jött el a szüleimhez vendégségbe, egy-egy hétvégén vagy fordítva. Én mentem hozzájuk. Azt hiszem ő igazi barátnő volt. Vele mindent meg tudtunk beszélni. Ő is vidéken lakott. Postamesterek voltak a szülei. Nagyon intelligens lány volt. Általa kerültem kapcsolatba rövidesen egy osztrák férfival. De hát ez egy külön történet. Egy szép és talán furcsának tűnő epizód az életemből. Ekkor már leérettségiztem és anyám bánatára a bölcsészkarra nyertem felvételt, magyar és német szakra.

2.

   Miután megvolt az érettségi bankettünk, Majával leutaztunk a balatoni villájukba egy hétre. Velünk volt még két lány az osztályból. Úgy gondoltuk, hogy végre jól kiszórakozzuk, kipihenjük magunkat, és végre szabadon éljük az életünket. Nem, mintha bármelyikünk is rendelkezett volna sok élettapasztalattal. Bár, én azért már átestem az első tűzkeresztségen. Tudtam, hogy mit jelent szeretkezni, milyen egy fiú test, sőt, milyen egy abortusz.  Én voltam az, akitől a többi lány mindent kikérdezett, mert a szüleiktől ilyesmit nem mertek megtudakolni. Nem erre vágytunk, hanem valami nagy, romantikus szerelemre, amit a filmekből, könyvekből ismertünk csak. De hát más a könyv és más a valóságos élet. Lehet regény egy életből is, de előbb meg kell élni. Ezt csak később fogtam fel.

A balatoni villa földszinti kis szobájában laktunk, mivel a villa emeleti részét kiadták, éppen egy osztrák család bérelte. Hát itt ismerkedtem meg Jörggel, a barna, félig magyar, félig osztrák fiúval, de inkább férfival. Mivel ő már ekkor huszonhat éves, végzett mérnök volt. Egyáltalán nem volt az az osztrák, német típus. Talán mert az anyja osztrák , az apja pedig  magyar volt.  Esténként eljártunk egy közeli táncos helyre, ahol a többi lány is megismerkedett egy-egy fiúval, de mindenki betartotta a tisztes távolságot. Csak én nem. Megint én voltam a rossz lány, a ledér, aki csak úgy odaadja a testét egy férfinak. Mert rövid ismeretségünk után, odaadtam a testem ennek az idegen férfinak. Azt gondoltam miért baj ez? Jól esett a szex, tetszett a férfi is. Felnéztem rá.  Ez a fiú megtanított a szeretkezésre és végre minden porcikám kívánta azt a pillanatot, hogy magához öleljen a férfias, izmos testével, és érezzem őt. Hogy igazán egy legyek vele. És az is voltam. Izzasztó éjszakákat töltöttünk együtt. Nagy szerencsém volt, hogy éppen a német nyelvet tanultam, és akkor már jól is beszéltem. Jörg családja is elfogadott, a lányok pedig furcsán vették a nyílt szeretői kapcsolatunkat. De én azt gondoltam, hogy miért kellene titkolózni. Olyannyira, hogy egyik alkalommal beültünk Jörg kocsijába és hazavittem, hogy bemutassam anyámnak és Ignác bácsinak. Anyám eleinte csak sopánkodott, de nem volt más választása, mivel én akkor tényleg megszerettem ezt a férfit. Lehet, hogy a szeretkezést kedveltem, a külföldiségét, a kedvességét, a komolyságát. Talán kicsit ki is használtam. Mivel pénze volt, mindenhová elfurikáztunk a kocsijával. Miután a szülei és testvérei már visszamentek Bécsbe, ő még nálunk maradt két hetet. Érdekes módon anyám és Ignác bácsi elfogadták ezt a kapcsolatot. Bár néha anyám halkan megjegyezte – Ej te Hannus! De nagyon nem bírsz magaddal? Ebben hasonlítasz édesapádra. Én nem bánom, rendes fiúnak látom, de mit szólnak itt a faluban? -  Amíg nálunk volt, minden alkalmat kihasználtunk, hogy átéljük a testiséget is. Azért így mondom, mert valahogy a szívemben nem éreztem azt, amit ösztönösen gondolva éreznem kellett volna. A búcsúzáskor azt beszéltük meg, hogy majd karácsonykor, vagy a vizsgáim után kiutazom hozzájuk. Anyám azt sutyorogta, hogy ez a férfi feleségül akar engem venni, nehogy valami hülyeséget csináljak, ha majd az egyetemen leszek. Meg is kérdezte tőlem, hogy szeretem-e annyira, hogy feleségül menjek hozzá, ha erre valóban sor kerülne. Ekkor én ránéztem anyámra, és sokáig hallgattam.  Nem válaszoltam, mert csak nemet tudtam volna mondani. Hazudni pedig nem akartam.  Ő pedig akkor megint kikelt magából és csak mondta a magáét, hogy én álhatatlan lány vagyok, szégyelljem magam, és  úgy látszik, nekem csak a szexelés a legfontosabb. És még azt is mondta, hogy én, úgy látszik, nem tudok érezni. Csak a testiség kell. El is gondolkodtam utána. Vajon tényleg olyan nő lennék, akinek anyám lefestett? Nem adtam neki teljesen igazat, mert azért érzelem nélkül nem tudtam volna senkivel sem lefeküdni.  Jörgöt pedig kedveltem, tiszteltem és szerettem sok tulajdonságát. Bár valami mégis hiányzott belőle. Hogy mi, azt akkor tudtam csak meg, amikor már negyedéves voltam az egyetemen.

3.

   Az egyetemen jól éreztem magam, szabad voltam. És nem győztem habzsolni a fővárost minden csúnyaságával, de szépségével, mozgalmasságával együtt. Miután könnyen tanultam, így a vizsgákra úgy készültem, hogy nem kellett magolnom folyamatosan. Pénzem is volt, Jörg igyekezett anyagilag is támogatni. Így szinte minden színházi előadást megnéztem, moziba jártam és egyik évfolyamtársamban új barátnőre is leltem. Bár Majával is tartottam a kapcsolatot, de már csak leveleztünk. Azt is csak hébe-hóba. Ő férjhez ment egy falubeli tanítóhoz, belőle meg óvónő lett. Így aztán lassan elszakadtunk egymástól.

Az első év elvégzése után sikerült csak kiutaznom Bécsbe Jörghöz. Ahol nagyon jól éreztem magam. Elvarázsolt a nyugat. Jörg mindent igyekezett megmutatni. Én pedig fogékony voltam és csak bámultam a hatalmas, robosztus Hofburg, az egykori császári vár épületét, pazar berendezését. Majd ámuldoztam Schönbrunn könnyedebb szépségén. A Stefansdom ugyancsak elkábított csipkéivel, monumentalitásával. De nagyon érdekesnek találtam az ortodox zsidónegyedet, ekkor már elég sokat tudtam a zsidó vallásról is, és itt ettem először pitát. Megnéztem a Pestis házat, aminek története során elkalandoztam kicsit az állítólagos történetén.  De legjobban talán Grinzing mesebeli hangulata fogott meg. Az ottani egész napos kóborlásunk és az esti hangulatos vacsoránk. Esténként nagy sétákat tettünk a belvárosban, elnéztem a Grabenen lévő teraszokat, az emberek nyugodt, ráérős ücsörgését. Ekkor jöttem rá, hogy milyen különbség van az úgy nevezett nyugati és keleti blokk között. Aztán egy alkalommal Jörg baráti társaságában szóba került a háború, a nácizmus, a zsidókérdés. És az egyik ismerőse igen kellemetlen, igazi német típusú férfi, nekem szegezte a kérdést, hogy én nem véletlenül zsidó származású vagyok? És, hogy úsztuk meg a tábort? Akkor én nagyon pocsékul éreztem magam. Eddig ez a kérdés nem merült fel az életemben sehol. Ki is keltem magamból, és nagyon durván vitába szálltam ezzel a férfival. Jörgnek, akkor erőszakkal kellett onnan elcipelnie, hogy ne menjek neki az ismerősének. Utána csúnya éjszakánk volt, aztán a testünk kibékített bennünket és Jörg igyekezett meggyőzni, hogy ő más, ők mások, ők nem így gondolkodnak és neki édes mindegy, hogy én milyen származású vagyok. De ettől kezdve nem vágytam arra, hogy esetleg valaha is ott éljem majd le az életem. Persze, erről akkor még nem beszéltem. Leveleztünk, vártuk a nyarat, de bennem homályos kérdés volt, hogy tulajdonképpen mit is akarok ettől a férfitől. Bár, időnként azt gondoltam, hogy talán mégis csak jobb lenne feleségül menni hozzá. Hűséges voltam Jörghöz. Nem kerestem másik kapcsolatot. Valahogy rájöttem, hogy kényelmes vele az élet, ha együtt vagyunk, biztos pont az életemben.  Érzékeltem, hogy mellette nem lennének anyagi gondjaim sem. Egyszer azért megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha ő jönne Magyarországra élni? És akkor azt mondta, egy kis gondolkodás után, hogy ne haragudjak, de ő egy kommunista országban nem akar élni. Tulajdonképpen egyetértettem vele. Egyáltalán azon is csodálkoztam, hogy engem kiengedtek hozzá, azaz útlevelet kaptam. Aztán a harmadik év után ősszel Edit, a barátőm, összeismerkedett egy fiatal újságíró sráccal, akivel meghívtak egy klubba, ahová csupa újságíró, szerkesztő, költő és írójelölt mászkált. Nagyon idegen volt először számomra ez a közeg, és túl lezsernek tűnt minden, de aztán pár ilyen klubos együttlét után kezdtem megkedvelni a helyet. Már az első estén észrevettem egy fekete, göndör hajú harmincöt év körüli férfit, aki néhány férfival kártyázott az egyik sarokban. Időnként egymásba akadt a tekintetünk és én furcsa vonzalmat kezdtem érezni a férfi iránt. Robitól meg is kérdeztem, hogy ki ő. Megtudtam, hogy költő és egy gyári lap munkatársa. Edit és Robi rám néztek és valószínűleg pontosan tudták, hogy miért is kérdezem. Aztán Robi hozzá tette még, hogy felesége van és gyereke. Amikor ezt meghallottam, szinte belesajdult a szívem. De a tekintetem ettől még gyakran a férfi felé fordult. Aztán egyik este egy asztalhoz kerültünk. Egyedül ült, ivott és nagyon magányosnak tűnt. Odaültünk hozzá, mert máshol nem volt hely. Bemutatkoztunk, és ahogy kezet fogtunk, hirtelen forróság öntötte el a testem. Furcsa, nagyon furcsa érzés kerített hatalmába.  Rám nézett bús barna szemével és csak annyit mondott: - Most játszom valamit neked, csak neked. Ekkor Kristóf felállt, és legnagyobb meglepetésemre leült egy sarokban álló zongorához, és játszani kezdett. Emlékszem, Jacques Prévert sanzonját játszotta. A hulló falevelet. Majd visszaült hozzánk és csak nézett, majd ivott egy kortyot, és megkérdezte, hogy tetszett. Borzalmasan zavart lettem. Csak úgy kalapált a szívem. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom kerített hatalmába, de azt hiszem őt is. Edit és Robi magunkra hagytak, és mi elvarázsolódva néztük egymást, ittunk, majd együtt indultunk az éjszakába. Barangoltunk és beszélgetni kezdtünk. A Duna parton sétáltunk, átölelt és én szinte hozzá tapadtam a gyönyörűségtől. Aztán telefonált valahová és kikötöttünk valami lakáson. Mint az őrültek úgy dobáltuk le egymásról és magunkról a ruháinkat. Akkor éreztem, hogy ez a szerelem. Úgy adtam át a testemet ennek az általam alig ismert férfinak, mintha már ezer éve ismertem volna. De azt hiszem ő is így volt az érzelmeivel. Hónapokig hol itt, hol ott voltunk, és amikor csak tudtunk szeretkeztünk. Tudtam, hogy felesége ,  gyereke van. Valahogy akkor nem érdekelt. Edit időnként figyelmeztetett, hogy gondolkodjak. Egyszer vége lesz. De ekkor már égtem, már nem tudtam volna elmenekülni. Amikor Kristófnak egyszer, jóval később, szóba hoztam, hogy mi lesz a jövőnk, először hallgatott, majd rákérdezett -  Mit szeretnél? -  És én válaszoltam: - Mindent! Téged! Az egész életed! – Lehajtotta a fejét, rágyújtott a cigarettájára és szomorúan nézett rám - Nem lehet. Tudod, hogy nem lehet. - És innentől megkezdődött a kettőnk, vagy hármunk harca.  Felkeresett a felesége. És én semmit nem ígértem meg neki. Közöltem, hogy szeretem a férjét, és nem tudom elhagyni. Ilyen könyörtelen voltam.  És akkor Kristóf váratlanul lezárta az ügyet. Ő hagyott el. Bocsánatot kért tőlem, közölte velem, hogy döntött. Éppen az év végi vizsgák jöttek. Én szinte élő halott voltam. Nagy nehezen, de azért levizsgáztam. Lefogytam , és csak szívtam a sok cigarettát. Jörg meg írta a leveleit, amikre hol válaszoltam, hol nem, össze-vissza hazudoztam neki, majd most, amikor egyedül maradtam, mindent megírtam neki. Jörg, valószínűleg nagyon intelligens volt, vagy talán igazán szeretett, kérte, hogy gondoljam át a dolgot, ha úgy is vége a kapcsolatomnak, talán még újra kezdhetném vele. De én nem akartam áltatni. Elköszöntem tőle végleg. Még néhány levelet írt, de én már nem válaszoltam neki. Csak sírtam és kószáltam a városban. Edit próbált vigasztalni, de minden értelmetlen volt. Egy ilyen késő délutáni Duna parti kóborlásom alkalmával összefutottam Kristóffal. És akkor megint órákig sétáltunk a  parton, kezünk összeért, és ismét nem tudtunk egymástól szabadulni. Mindketten tudtuk, hogy végzetes érzések kötnek össze bennünket. De ennek ellenére nem tudta otthagyni a feleségét, és én a történtek után már nem voltam képes osztozni rajta. Hazautaztam. Anyám döbbenten hallgatta a történetemet. Egyik este kiültünk vele a verandára és úgy éreztem mindent el kell mondanom neki. Biztos voltam abban, hogy megért. És valóban megértett. Amit akkor elmondott nekem, soha nem felejtettem el: - Tudod kislányom az igazi szerelem, csak egyszer látogat meg bennünket, és ha az nem teljesül be úgy, ahogy kellene a többi, a többi, csak valami utánzat lesz majd. És akkor magáról és apám szerelméről mesélt. Öröm volt hallgatnom bánattal végződő szerelmük történetét. Itt valami újabb dolgot értettem és ismertem meg anyámból.  Azt hiszem, valami hasonlót érezhettek egymás iránt, mint én és Kristóf. Féltett. Próbált ész érvekkel beszélni velem, fel is fogtam, de az érzéseim égtek bennem fájdalmasan.  Aztán egyszer csak, talán augusztus lehetett, amikor Kristóf keresett váratlanul telefonon. Akkor már telefonunk is volt. Közölte velem, hogy nem tud élni nélkülem és találkozzunk. Menjek vele Bulgáriába, tíz napra. Mindent fizet. És én elmentem vele. Felejthetetlen tengerparti napokat éltem át vele. Kedves volt, odaadó, játékos. Szinte egy volt a gondolatunk.  Éreztem, hogy nem tudok ismét elszakadni tőle, ha netán ezt kéri majd.  Úgy döntöttem, hogy elfogadom őt úgy, ahogy van. Elfogadok belőle egy szeletet, a többi marad a feleségé. És jött az ősz. Belefogtam a tanulmányaimba, kezdtem megnyugodni. Kristóf lett az életem. Szerettem minden mozdulatát, cigarettafüstjének illatát, minden cselekedetét. Időnként fájt, hogy rajtam kívül mással is együtt van, elképzeltem, amint a feleségét ölelgeti. Ilyenkor kibírhatatlanul ideges lettem. Mindig megfogadtam, hogy ismét döntés elé állítom, de nem mertem megtenni. Féltem, hogy elhagy. Már a diplomaosztás előtt voltam, amikor értem jött a kollégiumba egy nagy csokor rózsával. Aztán elvitt a szokásos ismerős lakására, ott szép lassan levetkőztetett, majd valami különleges eufórikus szeretkezés zajlott le közöttünk. Aztán ahogy fáradtan elnyúltunk egymás mellett, felült, megsimogatott és megkérdezte, akarok-e a felesége lenni. Nem értettem semmit. Aztán amikor kiderült, hogy amíg én a vizsgáimra tanultam, addig ő eldöntött mindent, a feleségével megegyezett, és elválnak. Kimondhatatlanul boldog voltam. Amikor a szüleim feljöttek a diplomaosztásomra, megkérte tőlük a kezem, bár akkor még hivatalosan el sem váltak. Nevelőapám nagyszerű ember volt, a megtakarított pénzét odaadta, és mi feketén hozzá jutottunk egy szoba-konyhás kis lakáshoz a belvárosban. Szegényes volt, de mindent megtettem, hogy otthont teremtsek. Hihetetlenül gyönyörű hónapokat éltünk át. Kóboroltunk, éjszakáztunk, lumpoltunk, vagy csak napokig otthon voltunk. Ezerszer meghallgattuk Yves Mondtand előadásában kedvenc számát a Hulló faleveleket. A Les feuilles mortes-t. Amit megismerkedésünk napján a klubban játszott nekem. Megnéztük az Éjszaka kapui című filmet is. És egyfolytában romantikáztunk. Szerettük egymást vég nélkül. Csillagszeműnek hívott. Szebbnél-szebb verseket írt hozzám, én pedig szinte szárnyalva kezdtem bele a munkámba. Elmentem tanítani egy gimnáziumba. Azt ígérte, ha lesz valami megfelelő állás, megpróbál majd egy újsághoz besegíteni. Legnagyobb örömünkre ő elkerült a gyári laptól egy neves irodalmi újsághoz szerkesztőnek. Így aztán, úgy éreztem, hogy a jó isten is segíteni akar nekünk. A kisfiát kéthetente elhozta hozzánk, aki lassan, nagyon lassan fogadott el engem. Fájt eleinte, de hát én még ezt is megértettem. Hiszen huszonöt éves koromra szinte mindent megkaptam a sorstól, úgy éreztem.     A következő nyáron már házasok voltunk. És én boldogan közöltem Kristóffal, hogy ismét apa lesz. Féltem, hogy teher lesz neki, de őszinte örömmel fogadta a hírt. Én akkor már élveztem a nyári szünetet, jól ment a tanítás is, kedveltek a diákjaim, a kollégáim, és Kristóf is dolgozott, mint a güzü. Megjelenő kötetét állította össze. És milyen a sors?

   Mint a villámcsapás, úgy jött a bánat. Kristóf hirtelen lett rosszul. Szinte nem volt semmi előzménye. Egy hónap leforgása alatt elvitte a rák. Úgy éreztem, hogy a jó Isten a mindent vette el tőlem. Idegösszeroppanást kaptam. Félő volt, hogy a babát nem tudom kihordani. Miután pihenésre ítéltek az orvosok, haza utaztam a szüleimhez. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem lehetett a mi különösen izzó kapcsolatunk több. Nem vettem úgy, hogy ez büntetés volt, mivel elvettem a feleségétől és a fiától. Nem vettem el. Egyszerűen találkozott két azonos lélek, és olyan erős testi és lelki szerelemmel szerettük egymást, ami ritkán adatik meg. Sorsszerű volt ez a találkozás és talán sorsszerű volt a befejezés is. Lehet, hogy így volt teljes. Lehet, hogy később mi is megkoptunk volna. Maradt nekem ő, mint egy kimerevített kép. A kimerevített örök szerelem. És maradt a gyermekünk. Ettől fogva már csak neki éltem. Vártam, hogy megszülessen a fiunk vagy a lányunk és felfedezzem majd benne Kristóf vonásait.

 Itt álltam huszonhat évesen megözvegyülve, elvesztettem életem legigazibb emberét, elvesztettem a szerelmet.

4.

   Szaladtak az évek, bánatom lecsendesült. Sokáig nem voltam képes kapcsolatba lépni más férfival. Mindenkit Kristófhoz hasonlítottam. Már négyéves volt a kis Hanna, szerelmünk gyümölcse, aki valójában Kristóf vonásait hordozta, és én nem győztem időnként gyönyörködni benne. Húgom már nagylány lett, tizenhat éves volt, aki a kisvárosi gimnáziumba járt, mint valamikor én. Anyámék beköltöztek a városba, ahol nevelőapám, aki ekkor már több tankönyvet megirt, szakmai tanácsadó, szakfelügyelő lett a megyei tanácson. Anyám ekkor írt nekem egy levelet, hogy nincs-e kedvem leköltözni hozzájuk, mert, hogy nevelőapám tudna nekem ott egy jó újságírói állást. Színházi kritikákat, cikkeket írhatnék. Nekem persze, hogy felcsillant a szemem. Régi vágyam teljesülhetett volna. Leutaztam, nevelőapám ismerőse fogadott a szerkesztőségben, elmondott mindent, viszonylag jó fizetés várt rám és kellemes, érdekes munka. És ekkor döntöttem. Nem tudtam, hogy ezzel egy szomorú életszakaszom következik majd. De lehet, hogy ez lett a büntetésem.

   Nem akartam együtt lakni anyámékkal, kis támogatással, befizettem egy szövetkezeti lakásra.  Másfélszoba volt, de nekem megfelelt. Eleinte minden jól ment. Kislányom is jól érezte magát, sokat együtt lehetett anyámmal, aki a rajongásig szerette az unokáját. Nekem pedig így több időm volt, hiszen gyakran utazgattam riportokra, és hát a helyi színházban is gyakran megjelentem.  István is ebben az évben jött a színházhoz, nálamnál néhány évvel fiatalabb volt, de vonzalom támadt bennem iránta. Egészen más típus volt, mint Kristóf, és mégis, valahogy ezzel a férfival ismét élveztem a szeretkezést, kedveltem, és lassan megszerettem. Pedig nehéz természetű ember volt. Labilis, hol vidám, hol szomorú, de leginkább búskomor. Ragaszkodtunk egymáshoz, én pedig a négy év gyászom után ismét belevettem magamat változatos, nem unalmas érzelmi életünkbe. Hanna a kislányom is elfogadta őt. Érdekes kapcsolatuk volt. Valahogy Hannával mindig jókedvű tudott lenni. Nem házasodtunk össze, de egy év után hozzám költözött. Élettársak lettünk. 

   Engem elfogadtak az újságnál, István játszotta a szerepeit, de egyre izgágább lett. Három évig megvoltunk, kisebb – nagyobb viták voltak közöttünk, az ágyban viszont egyre jobban lanyhult kezdeti jónak induló szexuális kapcsolatunk. Aztán rájöttem, hogy viszonyai vannak. Időnként Pestre utazott a szüleihez, amit én el is hittem. Aztán később kiderült, hogy szerelmi légyottokra járt. Összevesztünk-kibékültünk. Aztán teherbe estem. Nos, ekkor borult ki minden. Közölte, hogy neki nem kell gyermek, mert neki már van egy. Én nagy szemeket meresztettem rá és nem értettem. Hát akkor derült ki, hogy egy régi kapcsolatából van egy fia, aki Pesten él az anyjával, akivel időnként szintén szokott találkozni. Én meg azt hittem, hogy a szinkronban volt. Így aztán nagykeservesen elmentem ismét abortuszra és öt év együttélés után elküldtem Istvánt. Úgy éreztem, hogy csak én szerettem ezt az embert. Ő csak kihasznált és hazudott. Kegyetlen csalódás volt számomra. Nagyon nehéz volt összeszednem magamat. Emlékszem felutaztam Pestre Edithez, és kimentem Kristóf sírjához. Ott sírtam el a bánatomat és szinte bocsánatot kértem tőle, hogy ennyire méltatlan emberrel tudtam az ő emlékét meggyalázni.

     Borzalmasan egyedül éreztem magam megint. Kristóffal olyan érzelmi és testi szerelmi életet éltem, hogy legszívesebben meghaltam volna. Vágyódtam valami hasonlóra és eleinte azt hittem Istvánban valami hasonlót találtam meg. Nagyon keserű lett a szám íze, hogy ennyire félre vezetett egy férfi engem. Hanna tartott életben és a munkám. De rettenetes volt, hogy időnként összejöttem továbbra is Istvánnal, amikor megkörnyékezett, és nem tudtam szabadulni a testi vágytól. Lefeküdtem vele. Visszaélt az érzelmemmel. Persze szenvedtem tőle utána. Anyám nem értette ezt a lehetetlen kapcsolatot, és könyörgött, hogy dobjam ki ezt a férfit, de akkor semmi nem volt számomra egyértelmű. Tíz évet elpocsékoltam ezzel a sem veled, sem nélküled életemmel.  És akkor jött Edit és Robi. A megmentőim lettek. Ekkor már én is a negyvenegyedik évemet tapostam, Hanna a lányom Pestre nyert felvételt az Iparművészeti Gimnáziumba. Teljesen egyértelmű volt, hogy ismét költözzek. Editék egy könyvkiadót, nyelviskolát alapítottak, és meghívtak  oktatónak, illetve lektornak. És az én rugalmas anyám és nevelőapám, akik ekkor már mindketten nyugdíjasok voltak, eladták a családi házat, és vettek Pesten egy akkora lakást, hogy nekem és lányomnak ebből két szoba jutott. Méghozzá külön bejárattal. Nem győztem hálálkodni nekik. István időnként próbálkozott nálam, amikor Pesten járt, de ekkor már én kiábrándultam a lelkéből, testéből egyaránt. Úgy éreztem, hogy lezártam a férfiakkal való kapcsolataimat. Mondtam is Editnek. Soha többet szex és szerelem! Azt gondoltam, hogy életem legszebb szerelme megvolt, Isten ajándéka volt, nem rontom el többé a szerelem emlékét. Dolgoztam, segítettem néha anyámnak ezt - azt, egyengettem lányom bimbózó szerelmi érzelmeit. És imádkoztam, hogy megtalálja majd ő is azt a nagy szerelmet, amiben nekem volt részem az édesapja által. De hát az élet kiszámíthatatlan. A következő évben egymás után veszítettem el nevelőapámat és édesanyámat. Különösen édesanyám váratlan halála volt számomra nagyon mély seb. Akkor jöttem rá, hogy mennyire szerettem őt. Eltávozása után depressziós lettem, kénytelen voltam még pszichológushoz is eljárni. Ekkor bukkant fel bennem ismét a származásom. Edit erősen politizált, eleinte én is mentem vele mindenhová, aztán szép lassan kezdtem kiábrándulni az új pártokból. A magam állásfoglalása megvolt, de úgy gondoltam nem folyok bele semmilyen politikai csoportba. Sok minden már akkor nem tetszett. Így aztán azt mondtam Editnek, engem hagyjon békén, van nekem elég bajom. Én inkább foglalkozom a kiadandó könyveivel, a munkával. A lányom ekkor már elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát és kiment egy évre a féltestvéremhez Párizsba. Így aztán a rám hagyott hatalmas lakásban teljesen elvesztem. Csak tébláboltam a szobákban, időnként órákat beszélgettünk a lányommal telefonon, ami néhány óráig jót tett a lelkemnek. De megéreztem, hogy valamiért túlságosan jól érzi magát. Aztán kiderült, hogy megismerkedett egy nálánál húsz évvel idősebb festővel és férjhez megy hozzá. Párizsban fognak élni. Én szinte belebetegedtem a hírbe. Nehezen tudtam elképzelni a lányomat egy nálánál ennyivel idősebb férfival.  Azt gondoltam, biztosan apakomplexusa van. Bár nekem sem volt apám és még sem öreg férfiakkal kerestem a kapcsolatot. Edit csak mondogatta, hogy az ember nem keresi a kapcsolatot, a szerelem jön magától és emlékeztetett arra, amikor megpillantottuk egymást Kristóffal. Gondoltam, hogy persze, de Kristóf fiatal volt, jóképű és tehetséges.  Aztán amikor a lányom elhozta a férfit, akit megszeretett és néhány nap alatt jobban megismertem, megnyugodtam. Kisportolt, fiatalos férfi állt előttem, aki láthatóan szerette a lányomat, és ösztönösen éreztem, hogy jó kezekben lesz majd Hanna.

5.

   Én pedig már az ötvenes éveim elején jártam. Betartottam ígéretemet. Edit ugyan néha megkérdezte tőlem, hogy mit akarok? Magányosan akarom élni majd öreg napjaimat? Hiába környékezett meg egy-két korombeli férfi, valahogy nem érdekelt egyik sem. Igaz, hogy sokat dolgoztam és alkalmanként hol a lányomat kerestem fel, hol Esztert, a húgomat és családját. Időnként pedig Eszter gyerekei is meg-meglátogattak, ilyenkor aztán nem győztem sütni, főzni. Nem volt már ott az anyám, aki mindezt megtette azelőtt. Győztem utána kipihenni magamat. Időnként meglátogattam Kristófot a temetőben. Már fényévnyinek tűnt az idő, ami eltelt a halála óta, de olyan frissen élt bennem, mintha csak tegnap ment volna el. Ilyenkor tele voltam az emlékeinkkel. Napokig nem tudtam szabadulni tőle. Néha azt gondoltam, hogy ez már nem normális állapot. Aztán egyik nap elmentem színházba. Hívtam Editet is, de nem tudott velem jönni. Gondoltam, elmegyek egyedül is, mivel a darab érdekelt. Szívesen beültem volna előadás után valahová vacsorázni, de egyedül nem volt kedvem. Így aztán előadás után sétáltam egyet, kirakatokat nézegettem és egyszer csak valami furcsa érzés kerített hatalmába. Hirtelen megfordultam. Egy őszölő hajú férfi állt velem szemben. Mintha Kristóf hasonmása lett volna megöregedve. Megfordultam még egyszer, ismét a férfira néztem. Ő pedig rám. Jól öltözött férfi volt. Megszólalt. Tört magyarsággal. Azt hiszem, azt kérdezte. Ismerjük talán egymást? Én csak a fejemmel jeleztem, hogy nem, majd zavartan megfordultam és meggyorsítottam a lépéseimet.  De ő is. Megijedtem. És akkor hangosan, szinte utánam kiabált. -  De Madame! Signora! Várjon asszonyom! A sálja, elhagyta a sálját! -  Úgy látszik, kicsúszott a nyakamból. És ezzel kezdődött egy középkorú szerelem, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Tíz éve vagyunk együtt Albertoval. Hol Pesten, hol Palermóban, hol Párizsban élünk. Össze-vissza. Utazunk. Sokszor gondolom azt, hogy Kristóf küldte nekem ezt a férfit. Annyira emlékeztetett rá. Talán ezért is fogadtam el. Edit, a barátnőm pedig csak nevetgélt rajtam. – Nos, akkor megint rád talált a szerelem?  Ez nem lehet véletlen Hanna!

    És igaza volt. Valami rám talált. Hogy a szerelem - e ? Talán olyasmi. Valami szép! Ami már nagyon hiányzott az életemből. És azt éreztem, hogy ez így jó. Nagyon jó! Hogy meddig tarthat? Ezen már nem gondolkodtam. Tudtam, hogy Alberto ajándék, az élet utolsó ajándéka.