Elfogadni azt, ami adatott

      Munka közben történt. Egy külvárosi általános iskolában tanítottam. Éppen olvasás óra volt a harmadik osztályban. Ahogy sétálgattam a teremben, időnként úgy éreztem kibillen lábam alól a talaj, majd a látásommal volt problémám. Heves fejfájás kínzott, igyekeztem a katedrára, leültem az asztalom elé. Nem tudtam koncentrálni. Szerencsére kicsengettek. Néhány szót szóltam a gyerekeknek, majd a tanáriba vánszorogtam, ott lerogytam egy székre. Aztán rohamosan történtek az események. Mentő, kórház, vizsgálatok. Másnapra valamivel jobban voltam, de a bal szememmel nem láttam. Kétségbe estem, amikor ez kiderült számomra. Kérdésemre az orvos megnyugtatóan csak annyit mondott, még vissza van az MRI vizsgálat, nyugodjak meg. Mindent el fog magyarázni. Mire a kedvesem, akivel már tíz éve együtt élünk, csak éppen nem házasodtunk össze, bejött hozzám, nagyjából készen állt a diagnózis, az MRI vizsgálaton is túl voltam. Kezdtem kicsit jobban érezni magamat, bár a szédülésem és a fejfájásom még enyhébben, de jelen volt. Az orvos leültette Pétert, majd ő maga is közelebb hozott egy széket az ágyamhoz és szép lassan közölte a katasztrofális szót: SM, azaz szklerozis multiplex. Majd összefoglalva elmondta ennek okát, esetleges kórlefolyásait, és a lehetséges gyógymódokat, az esetleges jövőmet. A jobbik és a rosszabbik változatra is kitért.
   - És a látásom? - egészen halkan, reményt vesztetten kérdeztem.
    - Sajnos, az így marad. De nem szabad feladni a reményt. Most kap egy injekció kezelést , majd esetleg fiziko-pszichoterápia is szóba jöhet. Enyhe torna, mondjuk úszás, de az később javasolt. Nézze, talán Ön az első csoportba, a relapszussal-remisszióval járó SM (RRSM) tartozik. A név azt jelenti, hogy időnként rohamos, úgynevezett shubokban történő rosszabbodás következik be. Ezt az állapotot teljes vagy részleges gyógyulás követi, és csak viszonylag enyhe maradványtünetek maradnak majd meg. A legtöbb SM általában ilyen formában kezdődik, évente átlagosan egy shub zajlik. Ehhez a formához tartozik az SM jóindulatú változata, melyben az első két shub után több nem jelentkezik, és a tünetek hosszú ideig, akár tíz-tizenöt éven át csekélyek maradnak. Így az állapota nem lesz olyan súlyos, és gyakorlatilag normális, aktív életet tud majd élni. De Sajnos, ez a forma csak utólag, az évek múltával különíthető el biztonsággal.
   Felállt, szinte sem én, sem Péter nem szóltunk semmit. Az orvos megsimogatta kezemet és biztatóan mosolygott.
    - Azért nem feladni a reményt! A pozitív gondolkodás sokat számít a jövőjére nézve.  
   Két hétig maradtam a kórházban. Lassan javult az állapotom. Elmaradt a szédelgésem, a fejfájásom. Azt is megszoktam, hogy látásom kissé korlátozott lett. Volt időm gondolkodni. Napokig csak aludtam, próbáltam enni, de alig volt étvágyam. Péter biztatott, megígérte, hogy elvisz majd egy jó természetgyógyászattal is foglalkozó orvoshoz, ha már otthon leszek.
   Az ágyam az ablak mellett állt, egy nagy gesztenyefa ágaira láttam. Egy kismadár ugrált időnként a fa ágain. Jó volt látni a faágak zöldjét, hallani a madár csipogását. Elsírtam magam. Arra gondoltam, hogy mi lesz a jövőmmel. Mi lesz kettőnkkel. Harmincnégy éves vagyok. Gyereket akartunk. Az sem sikerült. Teljes apátiában voltam. Láttam magamat, amint majd mankóval járok, vagy éppen tolószékben fogok ülni. Péter is elhagy, egyedül leszek, és semmi értelme nem lesz többé az életemnek. És mi lesz majd az ősztől beígért állásommal? Leginkább ez foglalkoztatott. Ugyanis fél éve elvégeztem a média-szakot és szerződést kötött velem az egyik magán TV csatorna, hogy riportokat készítsek egy most induló sorozatukba. Időnként már eddig is bedolgoztam hétvégeken. De azt is tudtam, hogy ez nagy energiát igénylő munka. Most megfordult a fejemben, hogy esetleg nem is tudom csinálni.
   Napokig csak feküdtem, aludtam, és nem volt kedvem felkelni. Aztán egyik nap az orvos erőteljes, de szerető szavakkal kicipelt az ágyból a folyosóra. És csak mondta, mondta lélektöltő szavait.
   - Mondja, kedves Enikő! Fel akar épülni, vagy nem? Mit gondol? A maga akarata nélkül ez menni fog? Kérem, hogy szedje össze magát, nincs veszve még semmi!
  - Minden elveszett doktor úr! Minden! – és ekkor elmondtam neki a médiás terveimet.
   -  Az ősz még messze van! Addig meggyógyulhat. De az iskolát és a médiát, a kettőt együtt nem lehet csinálni! Az még egy teljesen egészséges embernek is sok lenne. Nem magának! De először stabilizálni kell az állapotát. És ehhez a maga akarata nagyon kell.
   Lassan hinni kezdtem. Annyira biztatott az orvosom, anyám, a testvérem és Péter is, hogy kezdett visszatérni az életkedvem. Erőre kaptam. A kórház után még betegállományban voltam, Péter elvitt egy természetgyógyász orvoshoz, aki beállított egy egészen más étrendre, mint amit eddig megszoktam, rengeteg jó tanácsot adott, különleges kezelést, és a vele való beszélgetések felértek egy pszichoterápiával. Később aztán eljártam úszni is. Néhány hét után már ismét dolgoztam és úgy éreztem minden menni fog. Valami furcsa, belső erő, talán a hit erőt adott. Meg akartam gyógyulni. Meggyógyulni, már amennyire ebből a betegségből lehet. Felkészültem az esetleges újabb rohamra is, de abban bíztam, hogy én a kevés húsz százalék közé tartozom, akik nem tolókocsiban végzik.
   Szerencsére már nyár volt. Az iskolai munkám befejeződött. A TV-ben a főszerkesztőmnek őszintén elmondtam mindent, de láthatóan segíteni szeretett volna. Aztán mégis csak egy fél év lett ebből a munkából. Rájöttem, hogy az én elképzelésem egészen más a médiáról, mint az a valóságban volt.  Bele láttam sok mindenbe, ami nekem nem tetszett. Egy idő után pedig éreztem, hogy az a fajta hajsza, amiben élem a napjaimat, nem nekem való. Így aztán feladtam álmaimat és visszatértem az iskolába tanítani.
   Négy év telt el, az első rohamom óta, és csak egyszer volt shubom. Ahogy ezt orvosi nyelven mondják. És most jól érzem magam. Néha azt gondolom, talán csoda történik velem. Minden nap hálaimát mondok Istennek, mert közben mélyen hívő lettem. Megbeszéltem magammal, ha valamikor mégis kiderülne, hogy mindez csak átmenet volt, akkor is megköszönném mindenkinek, aki segített, és főként a jó Istennek, hogy kaptam még néhány szép évet ahhoz, hogy terveim egy részét megvalósítsam és boldog legyek. Mert csak most tudtam igazán értékelni minden nap, minden percének apró örömét és szépségét. Más szemmel nézem a világot. Őszintén mondhatom, hogy ma már elfogadtam azt, ami nekem adatott. Történjen bármi is.