Kórházi pillanatok

     A körzeti orvos rutin vizsgálatai után úgy döntött, hogy a laborleleteim alapján beutal a kerületi kórházba. A célzott vizsgálat elsősorban a vesém volt.
  János, a férjem, vidéki színházában rendezett. Szinte minden nap próbái voltak. Így egyedül a fiammal, Andrással voltam csak otthon. Telefonon felhívtam anyámat, aki elvállalta gyermekünket a kivizsgálás idejére.
    Kora reggel a kórház felvételi irodájában leadtam a szükséges iratokat, beutalókat, majd kitöltöttem, amit kellett.  Elirányítottak az egyik bel osztály tíz ágyas kórtermébe. Szinte minden ágyon feküdt valaki. Többnyire idős, magatehetetlen emberek. Megállapítottam, hogy a kórterem barátságtalan, zsúfolt hodály. Savanyú, hypó és betegszagú. Gondoltam, azt a pár napot, amíg a kivizsgálás tart, kibírom valahogy.
    Mivel nem voltam ágyhoz kötve, így napközben igyekeztem - ha éppen nem volt valami vizsgálati programom - a folyosón sétálni, vagy az osztályhoz tartozó közeli teraszra kiülni. Ezt mindjárt az első nap, a folyosói sétám alkalmával felfedeztem. Így tettem szert korom béli fiatal, harminc körüli partnerekre, betegtársakra, akik szintén a teraszon kerestek menedéket.
    Meleg nyár volt, így délután a csendes pihenő letelte után és esténként, amíg a villanyoltás nem történt meg, szinte mindig kiültünk egy-egy beszélgetésre. Egy igencsak érdekes nővel ismerkedtem meg. Magas volt, karcsú, hosszú barna haját lófarokba fogta össze. Feltűnő, elegáns pongyolákban, mindig másmilyenben, kis gyékény táskával jelent meg, ami tele volt az éppen divatos folyóiratokkal: Művészet, Kortárs, Élet és Irodalom, Filmvilág. Majd amikor leült, a teraszon lévő asztalra kipakolta őket, feltette nagy fekete napszemüvegét és kezében a folyóirattal úgy tett, mintha olvasgatna. Erre persze csak később jöttem rá. Mellette ült mindig egy nála kicsit alacsonyabb, barna rövid hajú nő, akiről kiderült, hogy disszidálásból tért haza. Svájcban élt három évet, de miután a kislányát nem engedték utána, nem bírta tovább és inkább visszajött. Tőle tudtam meg, hogy a magas, karcsú nőt Évának hívják. Férje hegedűművész volt, aki szinte minden nap meglátogatta őt. Erzsi, a Svájcból visszatért fiatal nő, azt is elmesélte egy alkalommal, hogy Éva ebben a kórházban dolgozott, mint vörösdiplomával végzett ápolónő, akiből később főnővér lett. Aztán egy alkalommal furcsa dolgot művelt: felöltözött vörös hosszú selyem nadrágba, vörös selyem felső részbe, hajába vörös rózsákat fűzött és egy tálcán a főorvos úr részére mindenáron kávét akart felszolgálni, sőt mi több még vetkőzni is kezdett, mintegy jelezve, hogy ő most légyottra jött. Ekkortól kezdődött a betegsége.          
    Kórházi létem másnapján, kora reggel, vérvételre kellett mennem.
  - Nos, hadd lássuk azt a vénát!  - mondta a laborban dolgozó hölgy és ránézett a karomra.
  - Azt nem látjuk - mondtam én - mivel nem látható vénáim vannak, legfeljebb csak tapinthatók.
  - Hát ez pocsék tényleg, de nézzük csak!  - a laborasszisztens tapogatni kezdte a karomat – Ez lesz az!  - majd beleszúrta a tűt és máris megtöltötte a kémcsöveket.
   Minden napra volt valami remek kórházi programom: veseröntgen, nőgyógyászat, EKG, és a többi ilyenkor szokásos vizsgálat. Várakozásom közben elnéztem az egészségügyben dolgozó ápolókat, orvosokat. Figyeltem, amint szép, fehér köpenyben vonulnak a folyosókon. Néztem a nagyviziten résztvevő főorvost a stábjával együtt: - Hogy van? Nagyszerű! Már sokkal jobban vagyunk, ugye? - Ilyen és hasonló mondatok hangzottak el, majd kórlapnézés, sutyorgás a mellette asszisztáló orvosokkal. Esetleg újabb utasítás a nővérnek vagy osztályos orvosnak.
   Ha éppen pihenő idő volt, elővettem a könyvem és azt olvastam. Styron: „Házam lángra gyullad” című nem éppen vidám olvasmányát vittem magammal. Hogy miért éppen ezt, nem is tudom. Talán, mert János a férjem éppen ezt a könyvet vette akkor tájt, és beleolvasva felkeltette kíváncsiságomat a téma. Olvastam a milliomos, bármit megtehető, kiégett, orgiákon résztvevő magát drámaírónak képzelő hősről, a mellette igencsak fontos szerepet betöltő négy gyermekes, kiégett festőről, aki önmaga és a világ elől az alkoholba menekül, aki nem tud mit kezdeni magával és ide-oda, országról-országra vándorol, magával hurcolva szerencsétlen családját is. Nem éppen optimista regény bontakozott ki számomra, de ez volt az egyetlen szórakozásom, ami egy időre elfeledtette velem, hogy hol is vagyok.
    Egy szép meleg délutánon már túl voltunk a csendes pihenőn, mindhárman kint ültünk a teraszon. Éva mesélt:
  - Tudjátok, hogy én milyen boldogtalan voltam sokáig? Most elmondom nektek. Megismerkedtem egy szerb, gyönyörű férfival, aki el is vitt magával, még tizenkilenc éves koromban. Olyan nagy szerelem volt a miénk!  Feleségül is vett, le is költöztem hozzá. Csak aztán később derült ki a baj, hogy mégsem vagyunk egymáshoz illők. Túl durva, túl követelődző volt. Nekem ugyanis nem volt mindig kedvem a szeretkezéseihez. Ő pedig egyfolytában csak azt akarta. Sokszor megerőszakolt, mert én azt már csak annak tudtam érezni. Durván és kegyetlenül megerőszakolt. Aztán csak sírtam, sírtam. Majd nagy nehezen sikerült kikecmeregnem ebből a házasságból, visszajöttem tőle. Aztán tanultam itthon, majd utána jött a munkám. Szerettem a munkámat, boldog voltam, ha a betegekért tehettem valamit.  Közben beleszerettem a főorvosba, abba a csodás, okos, ősz hajú, szerintem éppen nekem való főorvosba. De nem kellettem neki. Ebbe majd beleőrültem! Aztán a sorsom úgy hozta, hogy összetalálkoztam a jelenlegi férjemmel, aki hegedűművész. Finom, kedves, túl finom és túl kedves. Talán ez a bajom vele. Látjátok, hogy minden nap itt van, meglátogat. Szegény! Én pedig közben itt dolgozom, verseket írok, olvasok. Na, de most dolgom van, megyek is! – felállt, összepakolta dolgait és sietősen elindult, mint akinek valóban sürgős teendője van.
   Erzsi és én szótlanul, döbbenten egymásra néztünk, mert sejtettük, hogy ennek a fele sem igaz. Kíváncsiak lettünk volna a valóságra, de az nem derült ki számunkra.
  - Hát igen.  Szegény nő! Úgy tudom, hogy skizofrén.  Csak a férjét csodálom. Én is mesélhetnék.
  - Akkor mesélj! - mondtam Erzsinek.
  - Tudod, voltam vagy húsz éves, amikor megismertem a férjemet. Mindketten egyetemisták voltunk. Ő közgazdász lett, egy nagyvállalatnál helyezkedett el. Én meg a Külker főiskolán végeztem, és üzletkötő lettem. Házasságot kötöttünk. Egy évre rá megszületett a kislányunk. Nem is volt baj vagy négy évig. Volt egy kis lakásunk, a szülők segítettek hozzá. A mi kezdő fizetésünkből mire tellett volna? Aztán rájöttem, hogy csal a szentem. Mit mondjak neked? Kiborultam. Egy darabig élte a kettős életét, én pedig nem voltam hajlandó lefeküdni vele, mert képtelen lettem volna rá. Aztán egyszer csak egy külföldi utamról nem jöttem vissza. Megismerkedtem egy svájci úrral, aki gazdag volt, csak korban nem éppen hozzám való. Ma már bánom. Nem is tudom mit képzeltem ettől a kapcsolattól? Mégis odaköltöztem hozzá. Akkor kezdtem kérvényezni, hogy a kislányomat engedjék ki hozzám, ügyvédeket fogadtam, de nem sok eredménnyel. A kislányom pedig egyre jobban hiányzott. Közben a volt férjem egyfolytában írogatott, hogy jöjjek vissza hozzá, mert csak engem szeret, hogy mennyire hiányzom neki, így aztán visszajöttem. Na, most itt vagyok.
  - Hát akkor jól alakult az életed végül is, nem?
  - Dehogy! Már megint van valakije, akihez megint érzelmek kötik. Úgy látszik ő már csak ilyen. Persze csak engem szeret igazán, majd elmúlik, mondja. A gyerek miatt együtt kell maradnunk, mert ahhoz nagyon ragaszkodik, nagyon szereti a kislányunkat. Most mit tegyek? Én meg lassan kiszeretek belőle. És most itt vagyok az idegeimmel. Lefogytam vagy nyolc kilót, mindenfajta bajom van, de az orvosok azt mondják, pszichés alapon. Ki kellene szállnom ebből a házasságból, de hová menjek? A kislányom nélkül már sehová nem megyek. Mert többet nem hagyom el. Akkor, most hogy oldjam meg? Pszichológus? Mit beszéljek meg vele? Szóval ez van Nóra. Jó neked!
  - Nekem aztán nagyon jó! Én alig élek együtt a férjemmel. Vidéki színházban rendező, szinte egész évben ott tartózkodik. Nőzik, és ha hazajön, iszik. Van egy fiunk, aztán ennyi. De hova menjek én is? Majdnem egy cipőben járunk Erzsi. Csak éppen másképp éljük meg a történéseket. Én valami csodára várok, biztosan. Vagy éppen csak elfogadom a sorsom úgy, ahogy van, mert pillanatnyilag nem tudok lépni. Tudod, vágyom a szeretetre, de azt legföljebb csak a kicsi fiamtól kapok. Hát Erzsikém az is valami! Gondolom, a te kislányod is szeret téged! Kapaszkodj egyelőre belé! Lassan menjünk be, mert közeleg a vacsora!
   Bementünk a folyosóra, ott hallottuk, hogy Évát erősen be kellett nyugtatózni, mert kitört rajta a téboly. Láttuk, hogy férje ott ült az ágya mellett, fogta a kezét, és csak nézte a mélyen alvó feleségét. Ő legalább szerette ezt a beteg nőt.

Egy kis kiruccanás

    - Jó reggelt János! Csörgött az óra! Elmegy a vonatunk - óvatosan megráztam János vállát.
    - Hány óra van? - kérdezte, álmosan.
    - Hat. Megyek a fürdőszobába, addig te is felkelhetnél! Legalább az ágyat bevethetnéd!
  - Na persze! – János nyújtózott egy nagyot és felkelt – Csomagoltál egy-két szendvicset?
  - Ahogy kérted! - kiabáltam a fürdőszobából.
   Jó meleg nyári reggel volt, csak egy könnyű nyári ruhát vettem magamra, János a világos színű vászonnadrágját és rövid ujjú nyári ingét. Szédült sebességgel megborotválkozott, volt már benne gyakorlata, mivel hét éve minden héten utazik oda-és vissza. Mindketten felhajtottunk egy pohár kakaót és egy-egy sporttáskával indultunk a Keleti pályaudvarra. Gyalog mentünk, mert lakásunkhoz közel volt az állomás. Hatalmas léptekkel ment, nem volt rá jellemző az udvariasság. Az utazó táskámat az istenért át nem vette volna.
  - Na, most boldog vagy? – foghegyről jött a kérdés.
  - Ezt miért kérdezed most? - néztem rá.
  - Kierőszakoltad, hogy velem jöhess, nem?  - csak ment és rám sem nézett, miközben ezt mondta.
  - Nem mindegy neked, hogy boldog vagy boldogtalan vagyok? Elmegyek veled oda, ahová mindig is szerettem volna! Szeretném látni az előadást és Sopront is! – majdnem elsírtam magam, de elhatároztam, hogy most az egyszer erős leszek. Eltöprengtem, hogy vajon miért nem akart magával hívni. A felesége vagyok lassan hat éve. Szerelemből házasodtunk össze. Igaz, hogy ebből a hat évből folyamatosan csak nyáron vagyunk együtt. Amikor hazajön a vidéki színházából, ahol dolgozik. Ilyenkor úgy szeret az ágyban, mintha legalábbis tegnap ismert volna meg. Aztán másnapra mindent elfelejt. Mintha az ellensége lennék. Lerohan a sarki borozóba, felhozza a liter borát, leül a hallban az asztalhoz, addig töltögeti magának az italt, amíg el nem kábul tőle. Én pedig ott ülök mellette és hallgatom a sirámait: az milyen szemét rendező, az milyen tehetségtelen színész, ki kinek a kicsodája, a végén már mindenki egy erkölcsi hulla. Ha véletlenül nem bólogatok rá, és nem adok neki mindenben igazat, azonnal én is közéjük tartozom, vagy hozzá nem értő, civil hülye leszek. Így aztán csak hallgatok. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán a kis fiunk miatt. Mert az is van. Ötéves. Most az édesanyámnál van. Gyakran van nála.  Tulajdonképpen már el kellett volna válnunk, de úgy látszik, gyáva vagyok új életet kezdeni. A könyvtár, ahol dolgozom legalább nyugalmat ad. Ott csak kartonok, irodalom és időnként könyvet kölcsönző emberek vannak.
  - Leteszem ide a csomagot. Várj meg! Megveszem a jegyeket, veszek cigarettát is - mondta János, amikor megérkeztünk az állomásra.
  - Na, itt vagyok, itt a cigid, mehetünk. Jó hosszú út lesz. Szálljunk ide fel, úgy látom itt kevés az utas.
   Felszálltunk egy másodosztályú kupéba, miután mindketten cigarettáztunk, természetesen dohányzóba. Előpakolta az összes újságot, könyvet, amit hozott, majd ahogy elindult a vonat kérte az ennivalót. Nagy harapásokkal falatozott, de én is megettem a magam szendvicsét.
  - Mit gondolsz, van büfé kocsi? Nagyon szeretnék inni egy kávét! - mondtam kissé fáradtan Jánosnak.
  - Majd, ha elindultunk és megettünk mindent, később megnézzük.
  - Neked nincsenek most gondolataid Sopronnal kapcsolatban? Neked eszedbe sem jut, hogy itt voltunk nászúton, János? Aztán én itt éltem majd tizenöt évig valamikor! Hiszen a szülővárosom! – néztem rá hirtelen és roppant kíváncsi voltam, hogy mit válaszol. A hét   évi tapasztalatom alapján jól ismertem már minden őszinte és hazug szavát, szinte már a gondolataiban is tudtam olvasni. én meg szinte belebújtam egy kísérleti nyúl szerepébe. Mert időnként kísérleti nyúlnak éreztem magamat mellette. Ugyanis rá kellett jönnöm, hogy leginkább önmagával van elfoglalva, önző módon tud szeretni és nemcsak engemet, hanem azt a nőt is, aki éppen megtetszik neki. Eleinte megkeserítette az életemet ez a tudat, aztán később a kis fiunk születése után, abban reménykedtem, hogy majd megváltozik, de ez a mai napig nem történt meg. Lassan megtanultam így elfogadni őt, lassan már nem szerelemmel szerettem, csak megszokásból, mert nem volt más, mert volt egy kis fiunk, aki miatt eddig nem léptem se jobbra, se balra.
  - Most nosztalgiázni akarsz? Emlékszem mindenre. Régen volt az már Nóra!
  - Nem volt az olyan régen, mindössze hét éve János. Te nem is szeretsz engem!
  - Dehogynem szeretlek. Ne legyél már ennyire érzékeny! Viszont a belvárosban lakunk a Pannónia szállodában, vagy mondtam már?
  - Semmit sem mondtál, mert fel voltál háborodva, hogy veled akarok jönni.
  - Miket beszélsz? Nem voltam felháborodva, csak nem értem miért akarsz jönni! Biztosan megint féltékeny vagy, de hagyjuk! Itt vagy, nem? Egy csomó színházi ember lesz holnap Fertőrákoson. Előadás a barlang színházban, aztán este a szokásos esti bulik.  Na, ha akarsz kávézni, most menjünk! Nézzünk körül!
    Mindketten felálltunk, megkerestük a büfé kocsit, én egy kávét ittam, János egy konyakot kért.
  - Te ilyen korán így szoktad kezdeni?- kérdőn néztem Jánosra.
  - Miért? Ettől az egy konyaktól nem lesz semmi bajom.
  - Hát, ha nem folytatod?
  - Képzeld, nem folytatom. Na, menjünk vissza!- láthatóan megsértődött rám.
    Dél körül járt az idő, amikor megérkeztünk Sopronba. Örömmel töltött el a jó idő, az ismerős terek, utak, házak, Sopron minden szegletét jól ismertem, de tizenöt éves koromban szüleim elköltöztek innen, én is velük. Ami addig történt velem, meghatározó volt további életemre. Már akkor kulturáltabb város volt. Szerettem az ódon belvárosi részét, az összes műemlékét, a rendezettségét, a hangulatát, a Lövéreket. Valahogy mindig visszavágytam ide, azért is akartam Jánossal eljönni most. Elfoglaltuk a szállásunkat, a Fő utcában lévő szállodában. János elment megkeresni a színházi kollégákat, én pedig sétálni indultam a belvárosba. A várkerületben kószáltam, mindig szerettem nézni a rokokó, a barokk, klasszicista stílusú ékszerházakat, én csak így neveztem őket.
   Két órakor találkoztunk Jánossal, majd bementünk ebédelni egy étterembe.   Este aztán a szakma művészei jöttek össze. Különböző vidéki és budapesti színházi és rádiórendezők, kritikusok.  Mindenki a fertőrákosi barlang színházi előadásra volt kíváncsi. Fantasztikus volt a bányaművelés következtében kialakult tíz-tizenkét méter magas, egyiptomi sziklatemplomokra emlékeztető termek látványa. Olvastam, hogy a jól faragható köveket messze földre szállították innen, ebből épültek többek között a bécsi ring épületei. A barlang színházban Szophoklész Antigonéját adták elő, ezt néztük meg. Élvezetes előadást láthattunk, egy vidéki színház előadásában. Bár, János fanyalgott időnként, de előadás után azért rohant gratulálni a színház rendezőjének, szereplőinek.
    Maga a környezet csodás keret volt az előadáshoz. Nekem maradandó élményt jelentett ez az este. Előadás után János velem együtt hozzá csapódott egy kisebb társasághoz. Színészek, rendezők, rádiósok jöttek össze. Bementünk egy zenés-táncos helyre, ahol a sűrű cigaretta füstben, ivászat, beszélgetés és tánc volt az éjszaka folyamán. Hallgattam a szakmai, nekem nagyképűnek tűnő szövegeket. Hallgattam az értékeléseket. Aztán táncra kért az egyik fiatal rendező. Jó rock and roll zene szólt. Istvánnal, egy másik vidéki város rendezőjével rendesen rongylábúvá ráztuk magunkat. Majd utána egy lassú számnál tangóztunk.
  - Jól táncolsz. Nem baj, ha kicsit magamhoz ölellek ugye? Vagy János féltékeny lesz?
  - Ugyan! Ő soha nem féltékeny.
  - Akkor jó, mert most jól érzem magamat veled. Tulajdonképpen nem értem ezt a pasast. Állandóan izgága, mindenkivel összevész.
  - Mióta ismered?
  - Már főiskolás korunk óta. Különben én félig keresztény, félig pedig zsidó vagyok. Így aztán, az érzékenységem kicsit más, talán éppen ennek révén.
   - Meglepetten néztem rá, nem értettem, hogy ezt miért is mondta nekem. Miután leültünk egymás mellé, István a magánéleti problémáiról beszélt, a színházi gondjairól, a meg nem értéséről, és az ebből adódó problémáiról. Táncoltunk még és kellemes volt érezni a kedvességét. János közben egészen mással volt elfoglalva.  Ekkor már elég sokat ivott. Kötekedni kezdett majd mindenkivel. A lehetetlen viselkedése miatt rövidesen ott hagytuk a társaságot, és hazamentünk a szállodába.
   Reggel aztán kissé másnaposan ébredt, jómagam is kissé fáradt voltam a kevés alvástól. Azért összeszedtük magunkat és elindultunk a városba.
  - Na, ez is pocsék este volt, mint ahogy az lenni szokott! – szólalt meg János.
  - Neked semmi sem tetszik! És a végén a viselkedésed!  Gyönyörű volt, mondhatom! Helyetted is szégyelltem magam!  - válaszoltam neki.
  - Mit értesz te ebből? Jut is eszembe, mit szövegeltél azzal a szerencsétlen Istvánnal?
  - Semmi különöset. Táncoltam és beszélgettem, mindenféléről. Miért? Értelmes és még jóképű is. Nem tudom, hogy milyen rendező, mert nem láttam a rendezéseit, de talán nem tehetségtelen.
  - Az? Vezető rendező, érted? Mert karrierista. Ennek érdekében még az anyját is eladja, nem véletlen. Te meg minden alakkal összeszűröd a levet.
  - Nocsak, féltékeny lettél? Amúgy meg nem szűrtem össze a levet. Csak kellemesen éreztem magam. Ennyi. Elfogult vagy és egyáltalán nem biztos, hogy jól látod a körülötted folyó életet. 
  - Te csak tudod? Én jártam vele a főiskolára.
  - Na, jó. Fejezzük be! Inkább nézzünk körül. Talán felmehetnénk a Lövérekbe.
  - Semmi kedvem most. Inkább üljünk be a Cézárba és igyunk valamit!
  - Nem ülök be, ne is haragudj, még ki sem józanodtál!
  - Akkor meg minek jöttél velem?
  - Hát nem ezért!- néztem rá fáradtan.
  - Akkor menj haza! - lökött a kezével egyet a levegőbe.
    Ez nagyon rosszul esett. Hirtelen hátat fordítottam a férjemnek és keserű szívvel visszamentem a szállodába, ahol összepakoltam, megkerestem a jegyemet és kimentem az állomásra. Felültem a vonatra, ami dél körül indult vissza, és egyedül hazautaztam. Hagytam egy üzenetet Jánosnak: - „Az egészet nem így képzeltem! Mint már annyiszor most is tévedtem!”
    Néhány nap múlva, amikor János visszautazott vidéki színházába, váratlanul felhívott telefonon István, a Sopronban megismert rendező. Emlékszem nagyon zavaros volt a beszélgetésünk. Főleg az ő össze-vissza gondolatmenete. Aztán pár nap múlva olvastam az újságban, hogy öngyilkos lett, meghalt. Akkor kezdtem elemezni a telefonbeszélgetésünket, a soproni estén elhangzott mondatait, és rájöttem, hogy talán kapaszkodót keresett. Talán több ilyen és hasonló telefonbeszélgetése is volt, de mentőövet nem kapott sehonnan.

Csillaghegyi szerelem

    Nagyon meleg volt, július közepe. Férjem, János elutazott három hétre kelet-Németországba. Azt mondta, szüksége van tapasztalatokra, színházi előadásokat, rendezéseket tanulmányoz majd. Erre kapott ösztöndíjat.
A magam részéről nem nagyon örültem neki, de arra gondoltam, én vállaltam ezt az életformát, pontosan tudtam, hogy mivel jár, ha feleségül megyek hozzá. A szerelem akkor elvette az eszemet talán. Igaz, hogy akkor azzal biztatott, hogy sokkal többet lesz itthon, egy-két rendezés vidéken és a többi időt majd itthon tölti. Eleinte így is volt. Talán akkor még őszintén szeretett és ragaszkodott hozzám. Aztán egészen másként alakult minden. 
   Ezen a nyári délelőttön egyedül voltam otthon. András, a fiunk, aki ekkor már nyolcéves volt, két hetes iskolai nyári táborban volt.
   Kinyitottam az ablakot, kereszthuzatot csináltam.  A melegtől még a nyakamon is csurgott az izzadtság. Kimentem az erkélyre. A fák lombja szinte mindent beborított, de azért végig láttam az utcát, a szomszédos erkélyeket, ahol szinte mindenütt virágok virítottak. Hétvégi, álmos, meleg vasárnapi délelőtt volt, szinte senki nem járt az utcánkban. Szólt a lemezjátszóm, régi slágereket hallgattam. Rákönyököltem az erkély szélére. Egy darabig csak bámultam a szomszéd házakat, erkélyeket, majd hirtelen gondoltam egyet. Felvettem a fehér vászon, pántos nyári ruhámat, lábamra húztam a sarumat. Elővettem a strandtáskámat, amibe belepakoltam a strand holmimat, és egy könyvet. Elindultam a csillaghegyi strandra. Úgy éreztem megfulladok, ha egész nap a lakásban maradok. Kisfiammal gyakorta jártam nyári szezonban erre a strandra. Kicsit messze volt, de megérte az utazás. Számomra kellemes hely volt. Az öltözőben felvettem fekete, fehér apró mintás bikinimet, majd kerestem egy kis füves területet, ahová kiterítettem a nagy törülközőmet. A könyvemet, a napozókrémet letettem a táskám mellé a fűre, és elmentem úszni.  
   Felfrissülve jöttem ki a vízből, hosszú hajamat jól kifésültem, hagytam, hogy száradjon, hasra feküdtem és élveztem a Nap melegét. Aztán egy jó óra múlva észrevettem, hogy mellém telepedett egy hat fős fiú társaság. Egyetemisták lehettek, a beszélgetésüket hallgatva ezt szűrtem ki. Felültem, hajamat összefogtam, felcsavartam és egy nagy csattal feltűztem. Kezembe vettem a könyvet, közben rápillantottam a mellettem fekvő fiú társaságra, akik lánytársasággal bővültek. Lehasaltam és olvasni kezdtem. 
    Egy idő után felálltam, elindultam a medencék melletti büféhez, fagylaltot és valami innivalót venni, mert a melegtől ekkor már megszomjaztam. Beálltam a sorba. Amikor hátra fordultam, hogy megnézzem mekkora lett a sor, meglepődve láttam, hogy mögöttem áll a mellettem lévő társaságból időnként rám nézegető fiú. Mosolyog és megszólal.
  - Meghívhatlak? Mit kérsz? - kérdezte tőlem.
    Nem is tudom, miért válaszoltam neki a legnagyobb természetességgel: – Végül is miért ne fogadnám el a meghívásod? Egy narancslét kérek, és két gombóc eper-csoki fagyit. De akkor én kilépek a sorból. Megvárlak itt oldalt, majd segítek.
    Amikor már kezünkben volt az ital és a fagyi, a közelben lévő fák alatt lévő üres asztalhoz indultunk, ahol leültünk.
  -  Hadd, mutatkozzam be, Makrai György vagyok. Gondolom észre vetted, hogy rajtad felejtettem a szemem.
  -   Annyira nem figyeltelek, de azért megéreztem. Én pedig Balogh Nóra, férjezett, van egy nyolc éves fiam, könyvtáros vagyok, hogy mindjárt tudjál hová tenni - nyújtottam felé a kezemet és belenéztem meleg barna szemébe.
  - Nocsak! És a férjed?
  - A férjem? A férjem most Németországban van, mármint keleten. Ösztöndíjjal. Amúgy rendező, vidéki színházrendező. Ezért most egyedül vagyok, persze máskor is többnyire, de megszoktam.
  - Bocsáss meg, hogy kierőszakoltam ezt a helyzetet. De szeretnék megismerkedni veled. Hadd mondjak én is pár szót magamról, ha te már így bemutatkoztál. Fogorvosnak készülök, jövőre végzek. A barátaimmal vagyok itt. Tetszel nekem, ezért is jöttem utánad. Gondoltam, legfeljebb elzavarsz. De szerencsére nem így történt.
  - Nem. Mert legalább beszélgethetek valakivel.
  - Gondolom, hogy magányos lehetsz, ha keveset van itthon a férjed.
  - Lehetséges. Már megszoktam. Ne képzeld rólam, hogy ismerkedni szoktam. Nem. Sőt. Nem is tudom, hogy miért álltam veled szóba.
   Néztem a barna szemét, ami kíváncsian kutakodott rajtam, néztem a szép hosszú ujjait, majd magamban azt mondtam - Azért álltam veled szóba, mert te is tetszel nekem. Igaz, hogy fiatal vagy hozzám, de most valahogy ez nem érdekel. Meleg van, egyedül vagyok, szerelemre vágyom.
  - Most mire gondoltál? Olyan csendes lettél, és látom, valamit kerestél a szememben!
  - Arra, hogy fiatalabb vagy nálam, de valahogy most ez nem zavar, hacsak téged nem?
  - Nem látszik rajtad. Túl fiatalos vagy. Amúgy meg ezen nem is gondolkodtam.
  - Nos, most, hogy ittunk, ettünk, jössz velem  úszni? – kérdőn néztem rá.
   Mellettünk volt az úszómedence, mivel nem voltak sokan a vízben, ezért hívtam. Oda-vissza úszkáltunk egymás mellett vagy húsz percet, aztán kicsit kimerülve kiültünk a medence szélére.
  - Ez jól esett. Gyakran jársz ide? - nézett rám és egész közel ült hozzám, hogy szinte a combunk összeért.
  - A fiammal szoktam kijönni, és néha egyedül is.  Kedvelem ezt a strandot, pedig a belvárosban lakom. Ne kérdezd hol, mert nem árulom el.
  - Talán titok? Vagy félsz, hogy felkereslek?
     Ránéztem és láttam a szemében, hogy nagyon szeretne minél közelebb kerülni hozzám.
  - Hiszen alig ismerjük egymást!  – mondtam neki zavartan.
  - Tegyünk róla, hogy jobban megismerjelek. Nincs kedved eljönni hozzám? Vagy túl durva a kérésem?
  - Gondolod, hogy mindjárt a testeddel akarok megismerkedni?
  - Én szeretnék a tieddel. Aztán a többi úgy is jön magától. Ne képzeld, hogy én most egy kalandos délutánt akarok csak tőled.
  - Pedig azt gondolom Gyuri, így szólítanak?
  - Igen - ekkor megfogta a kezemet- Vonzódom hozzád, Gondolj, amit akarsz!
  - Ekkor felálltam, és elindultam a törülközőm felé. Gyuri is jött mellettem, leült a törülközőm sarkára. A barátai ránéztek, majd láthatóan tudomásul vették megismerkedését velem.
  -  Mit olvasol?
  - Németh Lászlót. A kedvenc magyar íróm. Te biztosan semmit sem olvastál tőle.
  - Keveset. Az egyik regényét. És egy darabját láttam a színházban. Tetszettek.
    Lehasalt mellém, én is hasra feküdtem, kinyitottam a könyvet és ránéztem:  
  - Zavar, ha én most olvasok?  Nem akarsz a barátaidhoz menni?
   - Nem, nem akarok. Jó itt melletted! – ekkor simogatni kezdte ujjaival a hátamat. Én viszont felültem - Inkább ne! Ne simogasd a hátam!
  - Bocsánat! - mondta és elhúzta a kezét, majd felült ő is és halkan, kissé zavartan és akadozva megkérdezte tőlem – Akkor? Van kedved most eljönni velem? Hozzám?
  - És hová gondoltad?
- A lakásomra, oda, ahol élek. Majd meglátod.
   Néztem a szemét, a kezét, a testét és rájöttem, hogy nekem sem jár más a fejemben csak a vele való minél előbbi szeretkezés. Ahogy talán ő, én is ugyan úgy vonzódást éreztem iránta. Nem volt szokásom az ilyen fajta kapcsolat, meg is lepődtem magamon, de kész voltam a vele való együttlétre.
  - Megyek az öltözőbe. A kapu előtt találkozhatunk – mondtam aztán neki.
   Csak egy farmer nadrág, saru és egy pamut póló volt rajta, meg a vállra tehető sporttáskája. Kellemes jelenség volt. Egyre jobban tetszett nekem.
   - Szép barna a bőröd. Hol napoztál, nyaraltál valahol? - kérdezte tőlem.
  - A Balatonon voltam. Ott barnultam le. Gyere itt a HÉV, szálljunk fel rá!
   Megfogtam a kezét, és szaladtunk együtt a megállóban lévő egyik kocsiba. Csak állóhelyünk volt, ő szorosan mellém állt, átölelte a vállamat, de valahogy mégsem volt tolakodó és erőszakos. Csak néztük egymást szótlanul. Aztán leszálltunk, majd villamossal mentünk tovább. Valahol Budán jártunk, nem igazán figyeltem merre. Végül egy szép kétemeletes villaszerű épületbe mentünk, annak is az első emeletére. Gyuri pedig, láthatóan jókedvű volt.
  - Kinyitom az ajtót, előre elmondom, hogy marha nagy kupi van. Tudod, anyám és apám válnak, senki nincs itthon. Apám a fiatal nőjével nyaral a tengeren valahol, anyám meg a pasijával úgyszintén, de nem tudom hol. Én meg lakom még a szobámban. Gyere! - húzta a kezem a szobája felé. Ahogy mentünk a lakás belseje felé, láttam több nagyobb szobát, összepakolt dobozokat, szétszórt holmikat, majd Gyuri kisméretű szobáját. Az ágya fölött egy női akt festmény volt. Viszonylagos rend uralkodott nála. A redőnyt félig lehúzta, félhomály lett. Gyuri elvette kezemből a strandtáskámat. Levetkőzött, én is levetkőztem.
   Rég nem éreztem már ilyen szép fiatal fiú testet, aki odaadóan, szerelmesen siklott szájával a testemen ide-oda. Annyira jól esett és annyira boldognak éreztem tőle magamat, hogy elfelejtettem a korkülönbséget. Azt, hogy nekem családom van. Úgy éreztem ismét olyan fiatal, és gondtalan vagyok, mint házasságom előtt. Őrült szeretkezésbe kezdtem vele. Később erősen magához ölelt és csak csókolgatott. Csókolgatott szótlanul, szorosan fogott, mint aki soha többet nem akar elengedni.
  - Bocsáss meg! Megfojtalak még a végén! Elég jó voltam neked?
  - Butaságot ne kérdezz! Csak érezted!
  - Most vagyok zavarban, látod? Félek, hogy túl kisfiúnak fogsz engem mindig tartani.
  - Ezt hogy érted?
  - Ahogy mondom. Nagyon jó volt veled! És ne haragudj, hogy csak úgy lerohantalak!
  - Tudod Gyuri, a férjem és köztem már rég nincs szerelem, talán szeretet sem. Talán azért mondom ezt neked, mert régen nem éreztem magam így. Olyan őszintének tűnt a vágyad. Azért ne értsd félre a helyzetet, a viselkedésemet! Nem szokásom csak úgy elmenni vadidegen fiúkkal, férfiakkal. Tényleg nem. Hogy veled mégis miért jöttem el? Talán, mert egyedül éreztem már magamat régóta, talán, mert megtetszettél nekem, és vonzalmat éreztem irántad.  Az első férfi vagy, akivel most megcsalom őt, ahogy ezt a klasszikusok mondják. De egy csepp lelkiismeret furdalásom nincs.
  - Azt hiszem értelek. Megértelek. Nem is gondoltam, hogy a férfiakat felcsípő nők közé tartozol. Ennyi emberismeretem, korom ellenére azért van. Örülök, hogy egy kicsi örömet tudtam neked adni. És mondd, találkozhatunk máskor is? Hajlandó lennél velem kapcsolatot tartani? Mert én bevallom, szeretnék!
  - Hazudnék, ha most nemmel válaszolnék. De hogy ezt hogyan oldom meg, azt nem tudom!
  - Még én sem.  Azt hiszem szerelmes lettem beléd, persze neked én biztosan csak…
  - Hogy szerelmes lettél belém? Hát ezt kicsit korai így mondani, nem? Egyébként pedig arra gondolsz, hogy csak a szex miatt kellesz nekem?  Ne folytasd, nekem a szexhez érzelmek is kellenek, és még valami plusz érték a férfiban, akinek odaadom magamat. Tetszel nekem, nem tudom mi ez, lehet, hogy szerelem, lehet, hogy fellángolás, most még nem is mondom, hogy mi. De elégedjünk meg egyelőre ennyivel. Mit szólsz hozzá?
    Felkönyököltem és megcsókoltam a homlokát, a vállát, majd megkérdeztem tőle hol a fürdőszoba, ő megmutatta.
    Lefürödtem, majd a törülközőmet áttekerve magamon, kiballagtam egy helyiségbe, ami a nappali lehetett. Gyuri akkor már ott ült egy kanapén. Csak a nadrág volt rajta. Rám nézett és mosolygott.
  - Milyen szép és kívánatos vagy most Nóra!
  - Ne hozz zavarba, vissza akarok találni a ruháimhoz, de eltévedtem. Hát, ahogy látom, itt valóban nagy összevisszaság van.
   Gyuri közben felállt, mutatta a szobájába vezető utat, mindketten felöltöztünk, közben mesélt.
  - Tudod, a szüleim megőrültek. Itt ez a nagy, szép lakás, ők kétfelé mennek, én meg nem tudom hová.  Állítólag nekem vesznek egy kis lakást. Azt mondják, elég felnőtt vagyok már, jövőre végzek, dolgozom majd, én is keresek. Legalább nekem legyen lakásom. Apám a nőjével fog lakni, anyám meg a pénzéből vesz magának szintén egy kis lakást. Valahogy így képzelik.
  - Legalább gondoltak rád. Lehetne rosszabb is. És te ezt lelkileg hogyan éled meg?
  - Eleinte iszonyú pocsék érzés volt, mert tudnod kell, hogy jó volt a házasságuk sokáig. Jó gyerekkorom volt, egy szem gyerek vagyok, talán kicsit el is kényeztettek. Nem akartam elhinni ezt az egészet. Pont, így középkorúan kell ezt nekik csinálni? Aztán jöttek a hatalmas veszekedések, anyám hisztériája. Na, akkor kezdett hányingerem lenni. Aztán leült velem beszélgetni apám is, anyám is. Mindegyik elmondta a maga szemszögéből szóló történést. Én igazságot nem osztogatok. Mindegyiket szeretem. Csak tudod nem biztos, hogy apám jól teszi a nála majd húsz évvel fiatalabb nővel való kapcsolatát.  Anyám meg… de hagyjuk!
  - És te most jól teszed, hogy kalandba kezdesz, velem? A nálad majd hat évvel idősebb nővel?
    Gyuri arca elkomorult, közelebb jött hozzám, megsimogatta a vállamat, és a nappaliban lévő hatalmas tükör elé vitt. Ott álltunk egymás mellett. 
  - Látsz közöttünk ilyen nagy korkülönbséget? Mert én nem, de szerintem más sem. Meg különben is, nem érdekel. Majd hozzád öregszem! - mondta mosolyogva.
  - No, mindegy. Látok, amit látok. Én megyek haza.
  - Elkísérhetlek?
  - Ha akarsz?
  - Igen, akarlak.
  - Miért nem mész inkább a barátaiddal bulizni? Oda én már úgy sem mehetek, mert kilógnék a sorból. Na, itt van a bökkenő!
  - Majd szólok, ha akarok menni. Tudom, mire gondolsz most, de nem szeretném, ha ez falat emelne közénk.
    Felszálltunk a metróra, fogta a kezemet, elkísért a kis mellékutcába, ahol laktam.
    Már sokkal kellemesebb idő volt, sötétedett, égtek a lámpák az utcánkban, el akartam köszönni tőle, de addig kért, könyörgött, hogy engedtem neki. Feljött a lakásomba.
   Szabadságon voltam, ő is szabad volt, az elkövetkezendő másfél hetet nálam töltöttük. Olvastunk, strandoltunk, sétáltunk, nevettünk, moziba jártunk, szeretkeztünk. Aztán el kellett válnunk, mert visszajött a férjem és a fiam.
   Gyuri az ezt megelőző estén érvelt, vitázott velem, a jövőnket építette elméletben. Azt hiszem, kölcsönösen beleszerettünk lassan egymásba. Kettőnk közül, talán én láttam mégis reálisabban a reménytelennek tűnő helyzetünket. Arra gondoltam, hogy nincs jövője a kapcsolatnak. Nehezen ugyan, de tudomásul vettem, hogy ő elmegy, én pedig élem majd a megszokott életem. Aztán hogyan fogok élni a megkóstolt friss szerelemérzés után, fogalmam sem volt.  Azt sem tudhattam, hogy Gyuri kitartó lesz, harcol majd értem, és nem hagyja annyiban az én gyors döntésemet.

A galopp

   Szeles és hűvös szeptemberi vasárnap volt. Tíz óra felé járt az idő, már túl voltunk a reggelin. János kivételesen itthon töltötte a hetet, nem voltak próbái a vidéki színházában. András a fiunk is otthon volt, éppen azon gondolkodtam, hogy milyen programot tervezzünk erre a napra. Előző napon megfőztem az ebédet, így házi teendőkkel nem kellett már bajlódnom. A konyhában mosogattam a reggeli edényeket, András a hétfői zongoraórára gyakorolt a bérelt pianínóján. Szeretett zongorázni. Szerencsére nem kényszer volt számára. A zongoratanára tehetségesnek tartotta, és azt mondta, érdemes odafigyelni rá.
    Éppen befelé indultam a konyhából a szobánkba, amikor János telefonon történt beszélgetésének a végét hallottam.
  - Nagyon jó, akkor megyünk ebéd után és találkozunk a lovin. Már úgyis régóta el akartam menni, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára. Este meg nálatok? Oké. Jó. Szevasz, öregem, akkor délután.
   Letette a telefonkagylót. Én ránéztem és megkérdeztem.
-   Csak nem a lóversenyre akarsz kimenni?
-    Miért? Nem jó délutáni program? Miklóssal beszéltem, tudod, a Macskássival, aki írogat. A napokban futottam vele össze és megbeszéltük, hogy majd összejövünk. Nézz ki, elég felhős az idő, fúj a szél, kirándulni nem éppen alkalmas időpont. Délelőtt elmegyünk a Margitszigetre, sétálunk, András játszik majd  a játszótéren, megnézzük az állatokat is.  Délután pedig mehetnénk együtt a lovira. Legalább Andriska megismeri a lovakat.
  - Hát az nagyon fontos, hogy már most megismerje. Nem vagyok oda a programért, de menjünk. Gondolom, azért játszani nem fogsz?
  - Na, csak te ne gúnyolódj! Én is gyerekkoromban kezdtem kijárni az apámmal. Így aztán értek is a lovakhoz. Csak kis pénzben játszom. 
   Odajött hozzám, megsimogatta az arcomat, majd átölelt és megcsókolt - Na, ne zsörtölődj. Jó lesz?  Na, Nóra! Azért jó itthon lenni veletek! Aztán, jövő héten ismét kezdődik a meló. Minden nap orrvérzésig próba. Pocsék orosz darab, modern rendezést várnak, tudod, kezd elegem lenni időnként az egészből. Még jó, hogy azért néha adódik értelmes dolog is. De ehhez a rossz, orosz tehetségtelen darabhoz semmi kedvem! De majd csak túl leszek ezen is!  De öltözzünk, és menjünk a szigetre!
      Hirtelen gondoltam egyet.
   - Tudod mit János?  Most menj te egyedül Andrással a szigetre! Én inkább itthon pihennék, olvasnék. Valahogy nincs kedvem. Majd délután aztán együtt leszünk. Úgyis olyan keveset vagytok kettesben. Nem árt egy fiúnak néha, ha csak az apjával van - tudtam, ez az utolsó mondatom nyomós érv lesz számára, és ezt elfogadja.
  - Na, jól van Nórikám. Akkor mi ketten megyünk, egy órára jövünk és utána meg a lovi. Megyek, szólok Andrisnak, hogy öltözzön fel.
     Egy kő esett le a szívemről. Valahogy nem volt kedvem vele lenni. Aztán eszembe jutott a csillaghegyi nyári szerelem, mert sokszor eszembe jutott. Nem tartottam be a magamnak tett ígéretet, amikor lehetőségem adódott találkozgattam Gyurival. Igaz, nem rajtam múlt, mert ő ostromolt a telefonjaival, amiket én jó ideig mindig letettem. Aztán rájött, hogy ha a munkahelyemre jön, ott vár, nem tudok majd ellenállni. Postaládámban sokszor találtam meg hosszú, szép szerelmes leveleit. Így aztán nem tudtam megszabadulni szerelmes gondolataimtól, érzelmeimtől, amit Gyuri iránt éreztem. Ha János nem volt otthon, ami elég gyakori volt, felhívott esténként és hosszan beszélgettünk. Aztán ha anyámat rá tudtam venni, hogy Andrásra, a fiamra vigyázzon, elmentem Gyurihoz. Ilyenkor hosszú, át nem aludt szerelmes éjszakát töltöttünk együtt. Arra gondoltam mindegy mi lesz a vége, engem is megillet egy kis boldogság. János miatt lelkiismeret furdalásom nem volt, jól tudtam, hogy most is van valakije.  Hát így voltam ekkor.
   - Na, akkor mi megyünk! – szólt be hozzám már kis kabátba felöltözve János.
  - Jól felöltöztél Andráskám? Mutasd magad. Jó szórakozást! Gondolom, apu mondta, hogy délután együtt megyünk a lóversenyre, még úgy sem voltál soha. Te meg figyelj rá János, ne máshol kalandozzon a gondolatod!
  - Ne fegyelmezz te engem, felnőtt vagyok én is - válaszolta kissé ingerülten.
     Nem válaszoltam neki semmit, kikísértem őket. Becsuktam utánuk az ajtót, körbe néztem a lakásban, helyére tettem a János által ledobált holmikat. András szobájában is rendet tettem, majd elővettem egy könyvet, aztán hirtelen késztetést éreztem, hogy halljam Gyuri hangját. Nem szoktam telefonon hívni, mindig ő hívott. Kétséges volt, hogy otthon találom, de gondoltam megpróbálom. Kicsit izgultam. A telefon kicsörgött. Már le akartam tenni, amikor Gyuri hangját hallottam.
  -  Makrai.
  - Szervusz, Gyuri. Nóra vagyok. Csak a hangodat akartam hallani…
  - Nahát, de megleptél Nóra! Hogy én mennyire örülök, hogy hallhatlak! Egyedül vagy? Talán tudunk találkozni?
  - Nem, sajnos nem, csak kis időre ment el a férjem, majd holnap utazik el. Mondom, csak a hangod után vágyakoztam, és gondoltam hátha sikerül hallani téged! Szeretlek!
  - Én is, nagyon. Hiányzol! Egy hete csak a munkahelyeden tudlak keresni, szeretnélek már átölelni. Amúgy meg szerencséd van, mert éppen apámhoz készültem ebédre menni. De jó, hogy hívtál! Látod mindjárt jobb kedvem lesz.
  - Megpróbálom elintézni, hogy holnap este találkozzunk. Jó lesz?
  - Nagyon jó lenne!  Szeretnék már veled több dologról is beszélni. De leginkább szeretgetni szeretnélek. Vágyom a te asszonyos melegséged után! Ugye nem nevetsz ki, ha ilyeneket mondok!
  - Dehogyis Gyuri, sőt jól esik hallanom. Most leteszem a telefont. Ölellek, és már alig várom, hogy találkozzunk. Holnap azért hívj fel délután!
    Letettem a kagylót. Sétálgattam a szobában, kinéztem az ablakon, erősen fújt a szél.  Magam előtt láttam Gyuri kedves mosolyát, szinte éreztem ölelő, finom mozdulatait, a legutóbbi vele töltött esténkre gondoltam. Sóhajtottam egy nagyot és igyekeztem gondolataimat másfelé terelni. Arra gondoltam, hogy semmi értelme fiunkat a lóversenyre vinni. Anyám jutott eszembe, aki nem messze, a szomszédos utcában lakott. Anyám ekkor már egyedül élt. Édesapám halála után anyám eladta az érdi házukat, és beköltözött a hozzám közeli utcában lévő, egy szobás, alkóvos garzonjába. Ezért sokszor meg tudtam oldani András elhelyezését, ha bármi programom volt. Ha moziba, színházba mentem, vagy Jánoshoz utaztam le. Az utóbbi időben pedig a Gyurival való találkozásaimat is csak az ő segítségével tudtam lebonyolítani. Őszintén megmondtam neki kapcsolatomat. Nem díjazta ezt a dolgot. Nem is a kapcsolat miatt, nem voltak előítéletei, meglehetősen modern felfogású volt. Aztán ismert engem jól, azt is tudta, hogy Jánossal milyen az életem. Leginkább Gyuri kora miatt volt tele kétségekkel. Azt mondta: - El fogod megint rontani az életed, de tedd, amit jónak látsz! Nem akadályozhatom meg, felnőtt ember vagy és látom, hogy boldognak érzed magad ettől a fiútól.
     Tárcsáztam anyám telefonját.
  - Szia, anya én lennék. Hogy vagy?
  - Megvagyok, ebédhez készülődöm. Elég hűvös idő van, így nincs kedvem sétálgatni, mert eredetileg az volt a tervem. Ti, mit csináltok?
  - Hát éppen azt szeretném kérni tőled, hogy ha lenne kedved, átjöhetnél, mert délután János a lóversenyre akar menni, és nem hinném, hogy Andrást magunkkal kellene vinni. De át is költözhetnél két napra, mert este János egyik barátjánál lennénk, és holnap este meg én szeretnék elmenni hazulról. Tudod a Gyuri…
  - Jaj, istenem! De rosszul bonyolítod az életed. Meddig mehet ez így? Mit gondolsz? Jó, kettő felé átmegyek, és akkor majd kedden jövök haza. Nem kellene már tiszta vizet önteni a pohárba? Vagy annyira ragaszkodsz a szélhámos uradhoz? Hiszen még eltartani sem tud téged tisztességgel? Legalább próbálj meg nem hazugságban élni!
  - Jaj, Anyukám, hagyjuk most ezt! Majd egyszer szóban inkább. Most egyelőre ez van, de előbb-utóbb biztosan történik valami. Akkor köszönöm és várlak. Puszillak.
   Ahogy letettem a kagylót belépett az ajtón a férjem és András.
  - Na, itt vagyunk, kicsit előbb visszajöttünk. Jót sétáltunk, igaz András?
  - Jó volt apu, csak hideg van, muszáj nekem a lóversenyre mennem?
  - Miért? Nincs hozzá kedved?
  - Mi lenne, ha a nagymamával lennél? Éppen most beszéltem vele, átjön hozzád - néztem a fiúnkra.
  - Jaj, hurrá! Az jó! Legalább kártyázunk, társasjátékot játszunk. Nem baj Apu?
  - Hát, ha nem akarsz, nem akarsz. Látom, már megint előre intézkedtél. Itt is alszik talán az anyád?
  - Igen, miért? Elfér András szobájában, igazán nem zavar. Nekem meg segítség.
  - Nem igazán kedveljük egymást, tudhatod?
  - Nem is találkozol vele, hiszen este Miklósékhoz megyünk, délután meg a lovin vagyunk. És holnap kora reggel meg elutazol. Akkor még jó, hogy itt van, hiszen este van kire hagyni Andrist.
  - Az igaz. Erre nem is gondoltam. Na, ebédeljünk!
    Ebéd után anyám rövidesen megérkezett és mi elindultunk a lovira, a galoppra.
   Miklós a bejárat előtt várt bennünket, harminc éves volt, mint én, szőke, kissé hullámos hajú, jóképű, sármos fickó. Eléggé vagány, aki elhatározta, hogy ismert íróvá fogja felküzdeni magát. Amikor még eleinte János többet volt itthon, egy társaságban ismerkedtek meg. Azóta elég jó barátságban voltak, így néha hozzánk is fellátogatott, ha János hazajött. Több éjszakai szórakozóhelyet végig jártunk már együtt.
    Ahogy meglátott bennünket , örömmel üdvözölte Jánost és engem is. A hűvös idő ellenére sokan voltak, persze többnyire férfiak. Mindenki valami Nagydíj futamra várt. János tanácsára elmentünk a verseny előtti lovak jártatására, ahol János nagy szakértelemmel adta elő véleményét, a sétálgató lovakról. Tippeket adott Miklósnak, aki elég szép pénzzel jött ki játszani. Hogy honnan volt neki, egyikünk sem tudta, mert állása nem volt. Csak a szabadúszóságból élt. Igaz, hogy egy darabját az egyik színház megvette és azt ilyen-olyan sikerrel, de játszották. Talán abból volt pénze. Albérletben lakott akkor, mivel a feleségétől éppen elvált. Szaladgáltak a pénztár, a ló sétáltató - én csak így hívtam - és a tribün ülőkéi között. Egy darabig követtem őket, és tétjeiket hallgattam.  Többnyire János és Miklós is nyert, de veszített is. Majd Miklós a Nagydíj futamra János tanácsára, meg a fülesekre olyan tétet tett meg, amivel szép összeget sikerült bekaszálnia. Aztán én leültem később, hagytam, hadd szaladgáljanak, hadd izguljanak. Én meg néztem a vágtató lovakat, a kistermetű zsokékat, az izguló kiabáló, egyre idegesebb férfiakat, a rengeteg eldobott tikettet, amit a szél időnként felkapott és úgy szálltak a levegőben, mint a hópehely.
   Miklós a nyeremény örömére, meghívott bennünket egy italra. Előre mentünk a büféhez, ami zsúfolt, és koszos volt. Nem különösebben zavarta őket. Itt leültünk egy asztalhoz.
  - Milyen jól áll neked ez a hosszú kibontott haj, régen láttalak Nóra! Szinte nem változtál semmit - nézett rám mosolyogva Miklós.
   - Te sem Miklós, de kösz a bókot.
   - Na, mit hozhatok? - kérdezte aztán Miklós.
   - Én egy deci vörösbort kérek, semmi mást – mondtam.
   - Én meg konyakot kísérővel – válaszolt neki János és szórakozottan körbenézett.
   Miklós rövidesen hozta az italokat, majd belemerültek Jánossal a lebonyolított verseny részleteinek elemzésébe.
  János még kiment egy futamra, addig mi a büfében maradtunk Miklóssal.
  - Gyakran kijársz ide, Miklós? - kérdeztem aztán tőle.
  - Nem, csak néha, ha úgy adódik. Most volt pénzem és tudom, hogy János ért valamit a lovakhoz, gondoltam kockáztatok. Ebből a pénzből sem lakást, sem mást venni nem tudok, de látod szerencsém volt. Viszont te szép vagy.
  - Te most udvarolsz nekem, Miklós?
  - Miért? Most fedeztelek fel magamnak. Nem lenne kedved találkozni velem János nélkül?
  - János nélkül? Talán viszonyt akarsz kezdeni velem?
-  Nem tudom, lehet. Gondolom, hogy elég bölcs vagy és nem mondod vissza neki, amit most itt elmondtam. Hiszen ismerjük, hogy nem a leghűségesebb hozzád. De ezt te is jól tudod. Ha neki lehet, neked miért ne lehetne? Nekem ez a felfogásom. Aztán ki tudja, hogy a kapcsolatok, amik létrejönnek, mivé alakulnak? Tudtommal János is nagy szerelemben van most egy színésznővel.
   Csak néztem rá kitágult szemekkel, és a borospoharamat tologattam ide-oda, rágyújtottam egy cigarettára. Tudtam János kapcsolatáról, egy hete a kezembe került egy levél a nőjétől, amiről mélyen hallgattam. Még magamnak is nehéz volt elhinni, amit abban olvastam. Csak a kedvező pillanatra vártam - Úgy látszik most lesz a kedvező pillanat? - gondoltam. Nem lepődtem meg Miklós ajánlatán sem. A volt felesége révén és a vele való régebbi beszélgetéseim alapján kialakult róla egy kép bennem. Nem tudtam volna elképzelni vele semmilyen kapcsolatot. Visszataszítónak tartottam, hogy így beszélt, és egyáltalán Jánost is képes volt pillanatok alatt kiadni csak azért, hogy hátha így meg tud szerezni.
  - Engem már nem zavar János kapcsolata Miklós, de nekem semmi kedvem nincs semmilyen játékba belemenni.
  - Nincs? Hát akkor kivel láttalak édes kettesben sétálni a múltkoriban egyik este Budán? Ugyancsak közeli a kapcsolatod a fiúval, ahogy elnéztelek benneteket! Na, ne félj! Jánosnak erről nem tettem említést.
  - Tudod mit! Ehhez neked semmi közöd! Menjünk Miklós és keressük meg Jánost!
  - Na, ne sértődj már meg rám! Tetszel nekem, de ha nem, nem. Pedig talán mi jobban összeillenénk. Igaz te most abba a sétálós fiúba lehetsz szerelmes. De szólj, ha mégis mást gondolnál!
- Hagyd ezt Miklós, kérlek! - ekkor már jött felénk János, aki nem nyert semmit.
  - Na, mit tegyünk? Akkor megyünk Miklóshoz? - kérdezte János tőlem.
  - Indulhatunk, ha ti is úgy gondoljátok! - mondta Miklós, mintha mi sem történt volna közöttünk. De én hirtelen elhatároztam, hogy nem megyek sehová, és pontot teszek a házasságom végére. Döntöttem. Úgy éreztem eljött a pillanat, amikor Jánossal tudatom, hogy nézzen szembe önmagával.
  - János! Nekem nincs kedvem most sehová menni.  Beszélnünk kell egymással! Fontos! Nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk! - néztem Jánosra most határozottan.
  - Nem értelek! Mi van Nóra? Miről beszélsz?  - nézett rám kérdőn és értetlenül, majd széttárta a karját és felhúzva a vállát Miklós felé fordult. Aki érezte, hogy neki most jobb lesz elmennie. Talán sejtette, hogy mire készülök. Rövidre zárta a dolgot, nem hezitált
  - Gyerekek! Most jut eszembe, nekem később úgyis randim van. Majd máskor találkozunk! Csak beszéljétek meg nyugodtan, amit kell!
     Elköszöntünk Miklóstól, és mielőtt hazamentünk volna, arra kértem Jánost, üljünk be egy presszóba.
  - Nem értem, hogy minek kell ide jönni, azt sem értem, hogy nekünk miről kell beszélni. Mi az, hogy fontos beszélni valód van velem? De biztosan megint valami marhaságot találtál ki! Gondolom, Miklós is gondol valamit most. De ez vagy te!
  - Semmi marhaság! Majd megtudod! Üljünk csak be ide a sarki presszóba, te igyál, amit akarsz, én egy dzsúszt kérek. Itt jobban meg tudjuk beszélni a dolgokat, mint otthon.
    Leültünk. Kellemesebb volt, mint kint a hideg szélben. Ránéztem Jánosra, majd neki szegeztem a kérdést:
  - Mondd, mióta van viszonyod a színésznő barátnőddel?
    János láthatóan ideges lett. Rágyújtott egy cigarettára és a füstöt fújva válaszolta - Milyen színésznőről beszélsz Nóra? Ezért kellett ide beülni?
  - Legalább most ne beszélj mellé! Mindent tudok, nem beszélve a levélről, ami otthon van a fiókomban.  Sajnálattal közlöm, hogy kivettem a postaládából és szemtelenül nem adtam át neked. Ebből tudom, hogy egy éve tart a kapcsolatod, és a nő feleségül akar menni hozzád. Arra vár, hogy szakítasz velem, amit te megígértél neki. Hát ennyire aljas vagy, hogy még most is hazudsz? Így kell ezt megtudnom? Ezt érdemlem én? Vártam, hogy majd csak leülsz velem és elmondasz mindent, ha már így alakult az életed.
  - Hol a levél? És hogy merted felbontani? – nézett rám villámló tekintettel.
  - Csak te ne vádaskodj, mert neked aztán nincs hozzá jogod! Nem szégyelled magad? János, hát ennyire nem becsülsz? Képtelen vagy egyszer szembe nézni magaddal és az igazsággal? Meddig akarod vagy akartad ezt velem eljátszani?  Vagy nem tudsz dönteni?
   János ekkor lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy kellemetlen helyzetbe került, zavart helyzetbe, és beszélni kell róla.
  - Hát akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba! Akkor, most beszélek. Igazad van, előbb kellett volna már ezt megmondanom. Csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Igen. Szeretem ezt a nőt. Viszonyom van vele. Tudok dönteni. Talán eddig nem volt hozzá bátorságom. Szóval, Nóra!  El kell válnunk, mert ez valóban nem mehet így tovább. De nem szeretnék haragot. Andrást is szeretném néha látni.  Aztán, ha belemész, váljunk el hivatalosan is.
  - Mindezt magadtól kellett volna elmondanod és nem az én erőszakolásomra! Szokásodhoz híven lakonikus rövidséggel közlöd a tényeket, mint aki jól végezte  dolgát. Még, jó, hogy mindig mindent tudtam rólad! Valamikor nagyon sok álmom volt a mi kettőnk kapcsolatáról. Szerettelek. Aztán te mindent megtettél, hogy kiszeressek belőled. Csak a fiunkat sajnálom. Bár eddig is keveset voltál vele. Én már felajánlottam ezt a dolgot, de te mindig valami másról kezdtél ilyenkor beszélni. Azért nagyon aljas vagy!
  - Az vagyok. Biztosan az vagyok. Olyan vagyok, amilyen. Sajnálom. Ez az életmód nem segített a mi kapcsolatunknak. Egykor én is szerettelek azért…
  - Tényleg?  De ne ragozzuk tovább kettőnk kapcsolatát. Elromlott. Mindenestre jellemhibás ember vagy azt hiszem. Jobb is lesz így.
  - És veled mi lesz, meg Andrással?
  - Nehogy már aggódni kezdjél miattunk! Majd lesz valami. Andrást pedig eddig is nélküled neveltem. Nem kell félned, ha látni akarod a gyerekünket, vagy el karod vinni időnként, nem fogom megakadályozni.
   Mindketten felálltunk, és azt éreztem, hogy a női hiúságomon esett csorba. János, még arra sem érdemesített, hogy minderről emberi hangon beszéljen velem.
  - Szép kis lóverseny volt! Nem mondom. Akkor most kiütéssel győztél kedves János! - mondtam neki kicsit sértetten.
  - Azért nem vagy valami lesújtott állapotban! Azt hittem, hogy jobban megvisel a dolog - nézett rám meglepve - Még csak sírni sem sírsz!
  - Talán jobban tetszene neked?  Nem János, nem sírok, már elfogytak a könnyeim régen, amikor még harcoltam érted. Vagy elfelejtetted? Aztán lassan beletörődtem. Most mit csináljak? Talán jobb is így, én is így gondolom. Csak előbb kellett volna, és nem így. Felesleges volt ez a színjáték részedről. De te ezt szereted. Pedig az élet nem színház. Itt hús-vér, valóságos emberek vannak. Csak Andrást féltem. Nem tudom, hogy éli meg a dolgot.
   Hazaértünk, András már éppen lefeküdni készült, anyám finoman elvonult András szobájába.
  János elköszönt Andrástól, mintha mi sem történt volna. Abban állapodtunk meg, hogy ezt az éjszakát még itt tölti és a következő hazajövetelkor, egy hét múlva összepakol. Addig én Andrással tudatom valamilyen módon elköltözését, válásunkat. Szokásához híven a dolgok nehezét nem vállalta. Ő csak bevonult ebbe a házasságba, és úgy látszik, most a színjáték végén eltávozott szép csendesen, ahogy azt ő már egy fél éve kitervelte. Az én szívem kicsit üresebb lett, de megkönnyebbültem. Gyuriról nem kívántam neki beszámolni, úgy gondoltam ez a friss kapcsolat nem tartozik már rá.

Karácsonyi meglepetés

   Jánostól történt elválásom simán zajlott, mivel bennem a válás gondolata már régen érlelődött, így lelki válságot sem okozott. Biztosan megkönnyítette helyzetemet, az akkor már Gyurival kapcsolatos egyre jobban elmélyülő érzelmem. Kicsit hálás is voltam a sorsnak, hogy így alakult akkor az életem. János nem tartott igényt a lakásunkra, elköltözött. András, a fiunk, nehezen, de feldolgozta a válással járó tényeket. Nem volt furcsa számára, hogy csak ritkán látja az apját, hiszen ez a vidéki színházi munkája miatt eddig sem volt másképp. Tudomásul vette az én új kapcsolatomat is. Gyurival egyre szorosabbá vált a kapcsolatom. Így minél előbb összeismertettem őket.   
     December volt, szokatlanul hideg lett az idő, nagy hó esett, közeledett a karácsony. Jánossal abban állapodtunk meg, hogy András a fiunk, pár napot tölt majd december huszonötödike után náluk. András a téli szünetet most otthon töltötte, édesanyám eljött hozzánk vigyázni rá, vagy András ment a lakására, amikor én dolgoztam. Ilyenkor ott is aludt. Szeretett anyámmal lenni, aki remekül tudott bánni az unokájával, sok neki való programot tudott szervezni számára. Én csak az ünnepeket tudtam otthon tölteni, mivel szabadságra nem mehettem ekkor. Már túl voltam a nagy bevásárláson, úgy gondoltam, hogy ezt az első János nélküli karácsonyt meghitté, széppé fogom varázsolni.
   Gyuri, ekkor már ott lakott nálam. Szülei még mindig nem adták el a lakást, minden úgy állt, mint nyáron. Ezért hozzám költözött egy idő után. Nem ismertem a szüleit, bár többször össze akart hozni az apjával, de én nem akartam.  Azt meg tudtam, hogy Gyuri anyja így ismeretlenül sem kedvel. Főleg a korom miatt, hogy hat évvel voltam idősebb a fiánál, és elvált minőségemben sem voltam éppen megfelelő partner a fia számára.  Kicsit zavart ez a tudat, de Gyuri szerelme ezt feledtette velem. Egyet tudtam csak, hogy nagy szükségem van erre a férfira, erre a szerelemre. Néha ugyan eszembe jutott, mi lesz, ha eltávozik az életemből, ha talál egy korban jobban hozzáillő lányt. A gondolattól ugyan elszomorodtam, de ezzel is számolnom kellett. Persze erre inkább nem akartam gondolni. Egyelőre biztos voltam Gyuri hozzám való ragaszkodásában. És én reménykedtem.  Nagyon jól megértettük egymást, némi ösztöndíja volt, és az apjától kapott havi támogatást. Ehhez jött az én keresetem.
   Szívesen vásároltam, főztem, mostam rá, mert szerettem és hozzám tartozott. Andrással is jól megvoltak, segített neki a tanulásban, játszott vele, ha éppen úgy adódott.
   December huszonharmadikán Andrást anyám elvitte magához, és abban állapodtunk meg, hogy huszonnegyedikén délután mindketten gyertyagyújtásra érkeznek majd meg.  Napok óta készülődtem, amit soha nem tettem.  Éppen egy dió torta díszítésébe kezdtem. Közben zenét hallgattam a konyhában, így kellemesebb volt a munka. Kinéztem a konyha ablakon, hóval borított fák álltak az udvaron, nagy pelyhekben hullt a hó. Igazi karácsonyi hangulat uralkodott el rajtam. Főtt a halászlé, főtt a húsleves, előre készült a túróval töltött csirkemell. Nem akartam az ünnepekben minden nap csak a konyhában állni. A kisebb tevékenységet hagytam huszonnegyedikére. Tele voltam jó érzéssel. Gyurit vártam, aki ezen a napon vizsgázott. Ránéztem az órára - Négy óra. Vajon hol lehet ilyen sokáig? Még telefonálni sem telefonált - kezdtem idegeskedni. Ekkor csengettek. Kinyitottam az ajtót és kissé őszülő hajú, hatvan év körüli urat pillantottam meg az ajtóban.
   - Kezeit csókolom, az idősebb Makrai György vagyok.
   - Fáradjon be, Balogh Nóra, gondolom a Gyuri édesapja - fiatalos, kellemes férfi benyomását keltette, nem tudtam hirtelen mire vélni a látogatását, és ösztönösen megkérdeztem: - Csak nem Gyurival történt valami? De jöjjön beljebb! Talán vegye le a kabátját és foglaljon helyet! - a szobába tessékeltem és hellyel kínáltam.
  - Köszönöm. Kellemes meleg van itt - miután leült az egyik fotelba csak utána szólalt meg - Kedves Nóra ne ijedjen meg!  Gyuri kórházban van. Vakbélműtéten esett át. De azért nyugodjon meg! Már jól van!
    Dermedten néztem rá – Vakbélműtét? Hirtelen jött? Mi történt? Döbbenten hallgatom… – mondtam Gyuri apjának, közben leültem én is, és láthatóan magamba roskadtam.
  - Hirtelen lett rosszul. Az egyetemen. A vizsga után a folyosón. Nem tudott telefonálni. Nekem az orvosai szóltak. Tudja, hogy én is orvos vagyok. Sikerült a műtét. Kicsit még gyenge, de majd látogassa meg Nóra!
   - Melyik kórházban van?  Megmondom őszintén, szíven ütött a hír, és most kezdem csak félteni őt.
  - Megértem az aggódását, de rendbe fog jönni, ne idegeskedjen! Siettem a hírrel, ahogy lehetett. Gyuri kért meg, hogy keressem fel magát, remélem nem haragszik rám. Nekem semmi kifogásom a maguk kapcsolata miatt. Örülök, hogy legalább megismerhettem Nóra. Magát nézve megértem a fiam szerelmét. Hallom van egy kisfia is, ő hol van?
  - Köszönöm a bókot. A kisfiam most édesanyámnál van, aki nem messze lakik tőlem, és holnap jönnek hozzám. Gyurival ketten vártuk volna őket. Bevallom, Gyuri már szorgalmazta, hogy találkozzam Önnel és Gyuri édesanyjával, de féltem ettől a találkozástól. Azt tudom, hogy Gyuri édesanyja így ismeretlenül sem kedvel.
  - Tele van előítéletekkel, de talán ezzel ne törődjön most! – hirtelen felállt - Megnézhetem a lakását?
  - Jöjjön csak! Nem nagy, és éppen nagy főzésben vagyok. Hát most elkeseredtem, hogy Gyuri nélkül fogunk ünnepelni.
  - Négy-öt nap és talán kiengedik. Lehet, hogy előbb is. 
  - Nem tudja, azért levizsgázott?- kérdeztem közben Gyuri édesapját.
  - Igen, igen, azt is üzente, hogy mondjam meg. Már majdnem elfelejtettem. Jól sikerült a vizsgája.
   Körbejártuk a lakást, majd én még kávéval kínáltam.
  - Maga könyvtáros ugye?
  - Igen, nem messze van a munkahelyem, dolgoztam, mint népművelő is, de ezt jobban szeretem, pár éve ez adódott. 
  - Gondolom, nem keresi agyon magát?
  - Hát, éppen elég a megélhetéshez. 
  - Nem akarom bántani Nóra, de szeretném anyagilag segíteni, amíg Gyuri nem végez. Karácsony közeleg, ezt a borítékot itt hagyom most. Kérem, ne utasítson vissza! Aztán, ha módjukban áll keressenek fel bennünket együtt a fiammal! Szívesen látjuk magukat az új élettársammal. Egyelőre még nem házasodtunk össze, de szándékomban áll. Nem tartom fönn tovább, örülök, hogy megismertem és kellemesen csalódtam a fiam választottjában. Örülni fog, ha bemegy hozzá és, mint apa arra kérem, vigyázzon rá! Számomra fontos a boldogsága.
    Felsegítettem a kabátját és kikísértem. Becsuktam az ajtót és elszomorodtam. Semmi nem sikerülhet úgy, ahogy elterveztem. Ahogy elment Gyuri apja gyorsan befejeztem minden teendőmet. Fontos volt, hogy minél előbb a kórházba menjek. Útközben vettem befőttet és azzal állítottam be Gyurihoz. Vittem neki a szükséges törülközőt, pizsamát és minden egyebet, ami ilyenkor kell.
   Négyen feküdtek a közeli kórház belgyógyászati osztályának egyik szobájában. Gyuri éppen aludt. Az ágya melletti éjjeliszekrényre tettem a befőttet, az ágy mellé a táskát, amibe a szükséges holmik voltak. Majd Gyuri fölé hajoltam és megcsókoltam a homlokát. Kicsit sápadt volt. Ekkor kinyitotta a szemét, rám nézett. Én pedig leültem az ágya szélére.
  - Ne haragudj, de nem tehetek róla! - elmesélte részletesen hogyan lett rosszul, majd szomorú szemmel nézett rám - Nem ilyen karácsonyt akartam neked.
  - Ami igaz, szép kis karácsonyi meglepetés! Tudod, hogy nagyon szeretlek és nagyon aggódtam, amikor édesapád elmesélte a történteket.
  - Apám elmondott mindent? Ne haragudj rám, ezt nem akartam.
  - Dehogy haragszom! Nem tudom, mit kellett volna elmondania? Túl sokat nem beszélgettünk még. Most hogy érzed magad, azt mondd meg nekem?
  - Most már jól vagyok. Csak kicsit kába vagyok még. Ha minden jól megy két-három nap és hazamehetek! A karácsonyi ajándékomat akkor fogom neked odaadni, ki tudod várni ugye Nóra?
  - Ez legyen a legkevesebb gondod! Csak gyógyulj meg és majd minden nap jövök hozzád – körbe néztem, csak egy férfi volt a szobában, éppen aludt. Odahajoltam Gyurihoz és megcsókoltam.
  -  Szeretlek Nóra, apám legalább kedves volt veled?
  - Azt hiszem tetszettem neki, és szerinte jól választottál. Ez kielégít? Ja, és meghívott magukhoz, ha már jól leszel.
  - Igen. Ennek örülök, mert hozzá szoros szálak kötnek érzelmileg, legalább neki megfelelsz, ha már anyám olyan undokul viselkedik. Lehet, hogy ő is mindjárt itt lesz.
   - Akkor én megyek haza. Nem akarok kellemetlenséget!
  - Ugyan, csak nem futamodsz meg tőle? Legalább megismeritek egymást!
    Ekkor lépett a szobába egy ötven körüli szőkére festett hajú, szép vonású nő, Gyuri édesanyja. Én felálltam, hagytam, hadd üdvözölje a fiát, majd mikor rám nézett, Gyuri megszólalt.
  - Talán ismerkedjetek meg anya, ő Nóra.
    Kicsit hidegen, de a kezét nyújtotta - Szóval maga az! Hát nem ilyennek gondoltam, bevallom. Örvendek! - aztán a fiával volt elfoglalva, én pedig elköszöntem Gyuritól.
    Az asszony kicsit félreállt és csak nézett rám, nem szólt semmit. Hagyta, hogy Gyuri kinyújtott kezét megfogjam és megcsókoljuk egymást. Aztán távoztam.
   Mikor hazaérkeztem még befejeztem a félbehagyott teendőimet, és még ezen az estén feldíszítettem a fát. Gyuri gyönyörű mennyezetig érő ezüstfenyőt vett. Alátettem az ajándékokat. Aztán eszembe jutott az apja által átadott boríték, amiről meg is feledkeztem. Kinyitottam és egy névjegykártya, valamint szép összeg hullott ki belőle. Teljesen elhűltem. Hirtelen nem is tudtam, mit gondoljak. Ötvenezer forint nagy pénz volt nekem akkor. Aztán odatettem a fa alá ezt is. A névjegykártyát pedig eltettem magamnak.
    Estére szinte mindennel elkészültem, lefürödtem, majd a kellemes meleg szobában leültem a fotelba. Csak a karácsonyfaégők égtek. Néztem az erkélyen át jól látható hószakadást. Gregorián énekeket hallgattam és kicsit szomorú szívvel gondoltam arra, hogy az első karácsonyom Gyurival így sikeredett. Másnap délelőtt meglátogattam a kórházban, ekkor már fent sétált, láthatóan sokkal jobban volt, és azzal kecsegtetett, hogy december huszonnyolcadika körül már otthon lesz. Bevittem neki a jegyzeteit, mert tanulni akart, vissza volt még jó pár vizsgája. Kiültünk a folyosón lévő padra, hosszan beszélgettünk, aztán úgy négy óra felé visszakísértem a kórterembe, majd elköszöntem tőle.
    A karácsonyi délután nyugalomban, örömben, csendben telt a fiammal és édesanyámmal. Gyertyagyújtásnál elénekeltük a szokásos karácsonyi dalokat. A csillagszórók szórták aranysugarukat.
   Hullott a hó, gyönyörű fehér karácsony lett.  Végre nyugalom és béke volt, meghitt melegség járt át, örültem a fiam és anyám örömének. Csak Gyuri hiányzott.

Amikor anya is a nő

        A karácsony utáni reggelen András korábban felébredhetett, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy mellém bújt az ágyamba és szorosan átölelt.
   - Szeretlek anya! - suttogta a fülembe. Megsimogattam szőkésbarna haját, majd szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, hogy mennyire vágyódik a szeretet után. Kicsi korától kezdve szeretett kedveseket mondani nekem, szeretetét mindig kimutatta, nyílt és vidám kisgyerek volt már óvodás korában is. Bizonyára nagyon hiányzott életéből az apa. Jánossal, az apjával, csak nagyon ritkán tudott találkozni, és akkor sem tudott köztük kialakulni az apa és gyermek közötti normális kapcsolat. János erre nem ért rá, de talán nem is volt soha rá igénye. Így aztán a kisfiam minden szeretetigényével hozzám menekült.
  - Anya, Gyuri mikor jön ki a kórházból?
  - Nem tudom kisfiam, de talán pár nap múlva már itthon lesz. Örülnél neki?
  - Igen, már megszoktam, hogy itt van, és olyan jókat szoktunk játszani vele. Reggeli után társasozol velem, anya?
   Belenéztem kisfiam mosolygós kék szemébe, megsimogattam: - Persze, hogy játszunk egyet az új társas játékoddal. Én is szeretném kipróbálni. Aztán, ha apához mész majd holnap, viheted magaddal, hogy esetleg vele is tudj majd játszani. Mit szólsz hozzá?
  - Jó, az jó lesz. Bár tőle, tőlük is kapok valami ajándékot biztosan. Már kíváncsi vagyok rá nagyon! De apának nincs türelme sokáig játszani velem.
  - Talán most azért majd ráér. Aztán ha megjöttél a papától, a szilvesztert nagymamánál töltöd. Ha Gyuri kijönne a kórházból, mi is szeretnénk kettesben szórakozni valahol. Nem baj, ugye?
  - Nem. Meg különben is szeretek a nagyinál lenni, mert ő mindig készít valami finomat nekem. És megyünk vele mindenféle gyerekprogramokra.  Olyan jókat szokott nekem mesélni! Őt is szeretem!
  - Miért? Én nem főzök neked, amit szeretnél? Én nem mesélek?
  - Dehogynem anya, csak a Nagyi… Szóval ő más. Mész ma a kórházba? Veled mehetek?  Vagy gyerekek oda nem mehetnek?
  - Dehogynem! Délután együtt bemegyünk majd.  Gyuri is kérdezősködött ám felőled!  Biztosan örülni fog, ha meglátogatod. Most már jól van és így bejöhetsz te is. Akkor most keljünk fel, futás a fürdőszobába, aztán öltözés és reggeli.
   Reggeli után a karácsonyfa előtti szőnyegre leültünk Andrással, kiterítettük a társasjátékot és majd másfél órán át harcoltunk, hogy ki lesz a győztes.
   Mivel ragyogó napsütés volt, rábeszéltem Andrást, hogy menjünk ki játék után a városligeti műjégpályára korcsolyázni. András örömmel kereste elő a korcsolyát, közben áttelefonáltam anyámnak, akit szintén elhívtam egy kis sétára. Gondoltam, neki sem árt a levegő és legalább addig sem lesz egyedül. Tudtam, hogy a magány nem jó dolog.
   Sétálva tettük meg az utat, András a jégpályán összetalálkozott néhány korabeli osztálytársával, én meg anyámmal addig körbesétáltam a Vajdahunyad vár környékét. András vidáman száguldozott a jégpályán társaival együtt, a hídról néztük egy ideig, majd tovább sétáltunk.
  -  Hogy van a társad édes lányom?
  - Gyurira gondolsz? Miért nem Gyurit kérdezel? Jól van. Talán kiengedik holnap vagy holnapután. Szeretnélek is megkérni, hogy nálad lehessen András szilveszterkor, mert Gyurival szeretném kettesben tölteni az estét, ha nem okoz neked nehézséget. Gondolom nem mész sehova?
  - Hívtak egy baráti társaságba, de nincs kedvem elmenni. Jöhet hozzám András, legalább nem leszek egyedül. Azért aggódom miattatok. Egy érett férfi kellett volna neked.
  - Jaj, anya! Én is fiatalnak érzem magam, ő meg elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Andrással is jól el van, nem tudom mi a bajod?
  - Az, hogy majd ez is elmegy egy fiatalabb kedvéért egyszer csak, és akkor magadra maradsz. De akkor már nem lesz könnyű új társat találni. Hát aggódom miattad, miattatok. Andráska is megsínyli, újabban, mintha soványabb lenne, mintha fogyott volna ez a kisgyerek! Eszik rendesen?
  - Hát nem valami jó étvágya van. Nem vettem észre, hogy más panasza lenne, bár a torkát fájlalta a napokban. Majd azért elviszem az ünnepek után, mert nekem sem teszik az étvágytalansága.
  - Na, azt jól teszed. Nézd milyen szépek a fák! Csak úgy ragyog a hó! Jól esik ez a séta Nóra. Néha eszembe jut édesapád. Bizony hiányzik nekem! Milyen nagyokat szoktunk sétálni vele. Jó apád volt azt hiszem. Megértő volt veled mindig, el is kényeztetett talán.
  - Nekem is hiányzik, sokat foglalkozott velem gyerekkoromban, és csupa vidámság volt. Azt gondolom, hogy a ti házasságotok nagyon szép volt. De biztosan mindkettőtök érdeme ez. Nekem már nem sikerült.
  - Nem hát, mert édesapád szavára sem hallgattál, amikor elmondta Jánosról a véleményét. Ugyancsak lebeszélt a házasságról. Ismerve János ziláltságát, foglalkozását, jól látható volt, mi lesz a házasságotok vége. De hát te annyira beleestél akkor Jánosba, hogy tudtuk, hiába minden beszéd.
  - Vajon mit mondana most Gyuriról?
  - Valószínű azt, amit én. Bár ő toleránsabb volt, mint én. Biztosan megkedvelte volna, mert azért szeretetre méltó ember ez a fiú. Jut eszembe, Gyuri apja elhagyta az anyját, mert most egy nálánál jóval fiatalabb nőbe szeretett bele? Ez sem tetszik nekem.
  - Jaj, anya! Ehhez semmi köze Gyurinak. Tudom, nem esik messze az alma a fájától, mondanád, de ne mondd! Ne ítélkezzünk!  De menjünk visszafelé, mert elszaladt az idő. Gyere fel hozzám ebédre, jó? Aztán utána én Andrással bemegyek Gyurihoz a kórházba.
  - Jól van kislányom, de miért nem hagyod otthon Andrást? Meglesz velem.
  - Szeretne ő is bejönni Gyurihoz, ő kérte ma reggel.
  - Az más. Ennek örülök viszont, ezek szerint András kedveli Gyurit. Ami jó.
  - Én is így gondolom anya – belekaroltam anyámba, kicsit megsimogattam. Jó volt tudnom, hogy megértő és szerető anyám van. Hálás voltam neki, még akkor is, ha néha keményebben fogalmazott. De mindig tudtam, hogy értem, az én boldogulásomért teszi a maga módján.
  Ebéd után édesanyám lepihent, én elmosogattam, aztán Andrással elindultunk a kórházba.
Gyuri már a folyosón sétálgatott, amikor megpillantott bennünket, mosolyogva felénk jött, András előre szaladt és átölelték egymást.
  - De, jó hogy eljöttél te is Andris! Na, milyen volt a karácsony? - átölelt engem is, megcsókoltuk egymást és együtt leültünk egy folyosói padra.
  - Szép volt minden, gyönyörű nagy karácsonyfánk van, majd meglátod! És köszönöm a játékokat! Olyan szép volt minden! Az egész este, meg a csillagszórók, meg az ünnepi vacsora. Csak te hiányoztál! - nézett őszinte, egyenes tekintettel fiam Gyurira, aki láthatóan meghatódott András mondataitól. Megsimogatta a fejét, megpuszilgatta.
  - Nekem is jobb lett volna veletek lennem! De hát ez így sikerült. Viszont örömhírem van, holnap délelőtt hazamehetek. Na, mit szóltok? Apám és anyám is bent voltak délelőtt, minden rendben. Örülsz Nóra?  - nézett aztán rám meleg barna szemével - Nem is mertem remélni, hogy a szilvesztert legalább együtt tölthetjük, és egyébként is, elegem van a kórházból!
     - Na, de most már vége. Boldog vagyok Gyuri, jövök érted, ahogy csak tudok! Andrásért jön az apja holnap, és csak harmincadikán hozza vissza, aztán utána meg Andriska anyámhoz megy szilveszterre. Gondolom, hogy nem akarsz sehová menni, vagy igen? Mármint szilveszterkor?
  - Nem is tudom. Voltak bent a barátaim közül is, hívtak bennünket, tudod István és Gábor. Majd meglátjuk!
  - Hát persze. Örülök, hogy hazajössz. Ha már jobban leszel, a szüleidhez is elmegyek veled. 
    Úgy láttam ettől a ténytől megnyugodott.
    Andrással boldogan sétáltam hazafelé a kórházból arra gondolva, hogy milyen jó nekem most. Hiszen van egy szerető kisfiam, egy szerető anyám és egy szerető társam. Sokáig nem adatott meg nekem ez az érzés. Talán ettől voltam most olyan nagyon boldog.

Eljegyzés hajnali hóesésben

    Gyönyörű hóhullásos hajnalra ébredtem. A széles, kényelmes franciaágyról a nagy erkélyajtóra láttam. A függönyön át beszűrődött az utcai lámpák fénye, és láttam, hogy továbbra is szakadatlanul hullt a hó. Nagyon halkan felkeltem, ránéztem a mellettem békésen alvó Gyurira. Majd lábujjhegyen, nagyon óvatosan átmentem a hallon és a konyhában kötöttem ki. Még a villanyt sem kapcsoltam fel. Kinyitottam az ablakot, és csak bámultam az udvaron lévő fákra, bokrokra hulló nagy hópelyheket. Mélyeket lélegeztem. Tele volt a szívem örömmel és szerelemmel. Hirtelen Gyuri kezét éreztem a vállamon, aki úgy látszik felébredt és utánam jött a konyhába. De a villanyt ő sem kapcsolta fel.
  - Még megfázol! - hátulról átölelt és fejét a fejemhez szorította - Gyönyörködsz a hóesésben, ugye? Tényleg csodás! Mióta nem volt ilyen szép telünk!  És főként karácsonyunk, szilveszterünk!
  - Nem tudok betelni vele! Felébredtem és gondoltam kijövök ide, nem akartalak felzavarni, de úgy látom nem sikerült - megfordultam, és a félhomályban néztem Gyuri szép vonásait, a mélybarna kedves, szomorú szemét, sűrű haját, amit most megsimogattam.
  - Gyere, menjünk be! Vagy csukjuk be az ablakot, mert megfázunk! Visszamentünk a szobába, lefeküdtünk, szorosan Gyuri mellé simultam, vigyáztam a műtéti seb helyére - Annyira hiányoztál már nekem Gyuri! Hiányzott a szemed, a kezed, a lelked, minden - mondtam neki suttogva.
  - Szeretlek Nóra!  Nem is tudom kifejezni, hogy mennyire! Ha tudnád, mennyire el voltam keseredve a kórházban! Annyira szerettem volna veletek tölteni a karácsony estét!   
     Meghatódottan néztem rá.
   - Fáradt vagy most? Nem fáj a seb?
   - Nem, nem. Csak hallgattalak. Lennél a feleségem Nóra?
  - Most megkérted a kezemet?
  - Igen, tulajdonképpen igen, nem most akartam odaadni a gyűrűt, de azt hiszem ez a megfelelő pillanat, ha már itt tartunk. Tudod az ajándékom, amiről beszéltem a kórházban. A meglepetésem.
     Ekkor felkelt, és kotorászott az egyik szekrényben, majd egy kis dobozzal a kezében jött vissza mellém. Egy vékony fehér köves aranygyűrűt húzott fel az ujjamra. A gyűrűre néztem, majd a szemébe, és nagyon elérzékenyültem.
  - Tényleg így gondolod, ezt akarod? – kérdeztem, meghatottan tőle.
  - Azt gondolom, jobb feleséget nem találhatnék nálad! És hát szeretlek! Remélem, te is így vagy ezzel!  Most csak egy ilyen egyszerű kis gyűrűre futotta - nézett rám kicsit elbizonytalanodva.
     Átöleltem, megsimogattam, kezemet összekulcsoltam az ő kezével, majd megcsókoltam: - Jó, hogy vagy nekem és szeretlek. És köszönöm.
    Késő reggel én korábban keltem Gyurinál. Valószínű, hogy még fáradt volt, sajnáltam is, hogy hajnalban felébresztettem. Bár, határtalanul boldog voltam a hajnalban történtek után.
   Amikor Gyuri felébredt én már friss és illatos voltam. Bevittem neki tálcán a reggelit és a kávét. Bekapcsoltam a rádiót, halk, érzelmes zene szólt. Gyuri felült az ágyban, megborzolta a haját. Odaültem mellé az ágyra, megcsókoltuk egymást, megfogta a kezemet.
  - Na, mit álmodtál? Szépet?
  - Olyan szépet, hogy az már nem is lehet a valóság.
  - Dehogynem, nézd csak meg az ujjadat! A mesebeli herceg itt járt az éjszaka és feleségül kért. Ez a mesebeli herceg pedig én voltam. Nem ezt álmodtad?
   - De igen. Valami ilyesmit. És ez a mesebeli herceg azt is mondta, hogy nagyon szeret, és tényleg szeretett.
     Ekkor mindketten elnevettük magunkat.
  - Na, ne bolondozzunk! Tényleg az lett Nóra. Nem így akartam, de annyira magától adódott, nem? A gyönyörű hóhullás, a hajnali együttlétünk. Tényleg nem baj, hogy így tettem, amit tettem? - nézett rám kicsit zavartan.
  - Most szégyenlős lettél? Gyönyörű volt! Ennél szebb karácsonyi, szilveszteri ajándékot nem is kaphattam volna! De ilyen romantikus eljegyzése sem adódik mindenkinek, azt hiszem! Most egyél, ezt neked készítettem.
- Te már reggeliztél?
  - Igen. Reggeliztem. De a kávét majd együtt isszuk meg. Addig ideülök melléd az ágyba.
    Csendesen néztem, ahogy reggelizett. Majd együtt kávéztunk és megbeszéltük a napi programunkat közben. Úgy terveztük, hogy teszünk egy nagyon rövid sétát délelőtt a hóesésben, ahová Andrást is magunkkal visszük, és majd anyámnál ebédelünk.
    Anyám jókedvűen, fiatalosan nyitott ajtót, láthatóan örült, hogy most ő vendégelhet meg bennünket. A kis garzonját nagyon hangulatossá, meleggé varázsolta. A nappaliban, a sarokban volt egy kis étkezőasztal, azon már készen állt az ünnepi teríték, csak éppen asztalhoz kellett ülnünk. Amit meg is tettünk.
   A gőzölgő, finom tyúkhúsleves már az asztalon volt. Gyuri meggyújtotta a gyertyákat, közben leültünk. Elmondta, hogy eljegyzett, és a diploma megszerzése után összeházasodunk.
     Anyám ekkor felállt, láttam rajta, hogy nagyon meghatódott. Odasétált Gyurihoz, aki ekkor felállt. Anyám átölelte, majd tömören csak annyit mondott: - Bevallom, a korkülönbségetek miatt mindig volt egy kis rosszérzés bennem, de úgy látom, hogy tényleg őszinte szerelem, szeretet van köztetek, csak aztán ne hagyjátok kihűlni. Áldásom adom rátok! Ne feledkezzetek meg, hogy az életben nemcsak sok jó, de sok rossz dolog is történik. Hát a rossz időkben is tartsatok ki egymás mellett!
     Jókedvűen ettük anyám ünnepi főztjét, ami mindig valami különös és egyedi volt. Amit csak ő tudott úgy elkészteni és tálalni, ahogy senki más.  Anyám csendes volt, meghatott és láttam rajta, hogy kezd bizakodni Gyuriban és az én boldogságomban. Úgy három óra körül elköszöntünk azzal, hogy másodikán jövünk Andrisért.
   A délután folyamán Gyuri lepihent. Én olvasgattam, átnéztem az újságokat, néha ránéztem, és boldog voltam, hogy végre magam mellett tudhatom. Kis idő múlva felkeltem, kimentem a konyhába, főztem egy kávét.
  - Én is kaphatok egy kávét? - kérdezte Gyuri, aki felébredt és a kávéillatra utánam jött.
  - Gyere, ülj le! És máris adom neked. Mondd csak! Biztosan el kell mennünk? Szerintem jobb lenne itthon kettesben lennünk. Olvasunk, beszélgetünk, zenét hallgatunk, filmet nézünk. Mit gondolsz erről? – néztem rá aggódva.
  - Elbizonytalanodtam most. Jól vagyok, de lehet, hogy fárasztó lenne nekem. Az a terv, hogy egy belvárosi lakásban, rengeteg különböző foglalkozású, korosztályú, és ismeretlen ember legyen együtt, ott ismerkedjen meg, és ott érezze jól magát… Gondolom, tánc, beszélgetések…
   - Remek ötlet! De szerintem ez neked még fárasztó lenne! És nem a kórház után kell részt venned ilyen eseményen! Maradjunk itthon! Én boldogan leszek veled most kettesben. Gyere! Menjünk be a szobába!
    Gyuri minden ellenállás nélkül beleegyezett döntésembe. Láttam rajta, hogy nem érezte magát olyan jól, mint ahogy azt szerette volna. Így a szilveszter esténk a meleg szobában, kettesben, békében és szeretetben telt el.
 

A bánat, és a gyász

   Már azt hittem lassan rendeződik az életem, amikor villámcsapás szerűen zúdult rám a bánat és a gyász. Szilveszter után Andrást elvittem orvoshoz, mert gyakran fájt a torka, lefogyott, étvágya nem volt, és túlságosan sápadtnak tűnt. Szinte filmszerűen peregtek az események.
    Andris kórházba került, ahol megállapították, hogy előre haladott mandularákja van. Menthetetlen. Hetek, napok vannak vissza az életéből. A hírre összeomlottam. Anyám és Gyuri ott álltak ugyan mellettem, de segíteni nem tudtak. János, amikor tudott benézett Andrishoz a kórházba, láthatóan ő is a bánatába zuhant. Mint két szerencsétlen, lélekben összetört ember álltunk Andris ágyánál, aki nem igen sejtette, hogy mi vár rá. Kérésére vittük neki a kért tankönyveit, füzeteit, mondván, hogy ne maradjon el a tanulással. Nem akartam elhinni, hogy ez velünk is megtörténhet.
     Előző napon estig az ágyánál ültem, igyekeztem mosolyogni, vékony kis testét, vékony kis arcát simogattam. Nagy kék szemével szomorúan nézett rám.
   - Nagyon fáradt vagyok anya. Meggyógyulok még?
     Majdnem elsírtam magam, de tudtam, hogy nagyon erősnek kell lennem. A szívem, majd kettéhasadt közben.
  - Hogyne gyógyulnál meg, de még türelmesnek kell lenned. Pihenjél sokat. Inkább mesélek most neked.
   Nagyon szerette Lázár Ervin meséit, ebből a könyvből olvastam fel neki élete utolsó meséjét a nagyapa és a csillagok történetét. Behunyt szemmel hallgatta. Majd a mese végén megszólalt.
  - Az én nagypapám is a csillagok között van ugye? És, ha meghalok, akkor majd én is csillag leszek, és találkozni fogok vele!
    Megsimogattam a haját, ekkor már nem bírtam uralkodni magamon, könnyek peregtek az arcomon.
  - Igen kisfiam, te is csillag leszel, de mindannyian azok leszünk, ha meghalunk, és fent az égben találkozunk majd. De most ne beszéljünk ilyesmiről!
  - Aludni szeretnék, itt maradsz velem, amíg nem alszom el?
  - Igen, itt maradok. Hunyd be kis szemed. Majd én vigyázok rád!
     Ott maradtam késő estig. Aztán tíz óra tájban, eljöttem tőle. Még az apjával késő este otthonról beszéltem telefonon, aki szomorúan hallgatta a fejleményeket. Úgy beszéltük meg, hogy másnap korán reggel együtt bemegyünk a kórházba, mert az orvosok szerint már csak napjai voltak hátra. Tele voltam nyugtatókkal, Gyuri támogató szavaival, anyám mellettem állásával, aki közben ugyancsak végtelen szomorúsággal volt tele.  Őt már megedzette az élet, talán erősebb volt, mint én.
   Korán reggel a kórházban találkoztam Jánossal, a volt férjemmel, együtt indultunk volna András szobája felé, de akkor jött velünk szembe a nővér, aki megállított bennünket, majd az orvosi szoba felé kísért.  Ekkor már tudtuk, hogy nagy baj van.
   János átkarolt és mindketten csak ültünk egymás mellett némán. Én hangos zokogásban törtem ki, úgy éreztem mindenem elveszett. Az orvos próbált vigasztalni, de ő is tudta, hogy ilyenkor teljesen hiábavaló minden szó. János haza kísért, feljött hozzám. Aztán csak ültünk szótlanul, mindketten sirattuk az elvesztett kisfiunkat.
  Aztán később, amikor János elment, András kórházban összeszedett kis motyóját beraktam a szobájába, becsuktam szobájának ajtaját, és úgy éreztem, képtelen leszek jó darabig ebbe a szobába bemenni. Ami úgy is lett.  Tudtam, gyermekem temetése még hátra van, amit elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogok túlélni. 
   Aztán eljött hozzám Gyuri édesapja, aki orvos lévén hosszan elbeszélgetett velem, majd elsétált velem egy pszichiáter ismerőséhez, aki gyógyszereket adott, injekcióra és beszélgetésre jártam hozzá. Átmenetileg segített a fizikai állapotomon, de a lelkemben lévő fájdalom keményen ott ült még hónapok, évek múlva is.
   A gyermekem elvesztése megváltoztatta kapcsolatomat Gyurival is. Nem tudtam rá figyelni, nem tudtam érzelmeit viszonozni.  Mint egy robot tettem a dolgomat hetekig. Talán, ha Gyuri nem jött volna haza, még azt sem érzékelem. Pedig mennyire szerettem!
   Pár hónappal András fiam halála után, amikor már lassan tavaszodni kezdett. Egy szép májusi estén, Gyuri rosszkedvűen ült le a vacsorához. Én a magam részéről szinte szótlanul tettem a dolgomat, majd begubóztam volna, ahogy mindig szoktam. Gyuri ekkor elém állt, megfogta a kezem és megrázott.
  - Nóra! Hajlandó vagy felébredni? Ez így nem mehet tovább! Már lassan három hónapja, hogy történt a szörnyű esemény. Tudom neked ez végtelen nagy fájdalom, de az óta én nem is létezem számodra. Ez már beteges! Vagy menjek el? Eddig nem szóltam, tudtam, időre van szükséged, de te nem akarsz kimozdulni a fájdalmadból, bármit is próbálok tenni. Lehet, hogy már nem is szeretsz?
  Ránéztem Gyurira. Láttam, hogy milyen megkínzott és reménytelen tekintettel néz rám.
  - Nem tudok mit tenni. Talán menj el Gyuri, nem tudok megváltozni! Nem tudok veled lenni. Igazad van. Ez így nem mehet tovább! De nem tudok beletörődni! Nem tudok! Beteg vagyok.
  - Otthagytad a pszichiátert is Nóra! Miért? Magadtól nem fog menni, úgy látom. Segíteni szeretnék, legalább fogadd el a kinyújtott kezem. Szeretlek. Várok!
  - Nem tudok változtatni a dolgokon! Menj el Gyuri, ha van hova!
     - Komolyan azt akarod, hogy elmenjek? Megkapom nemsokára a diplomámat, eljegyeztelek, feleségül kértelek, mi volt a tervünk? Hát ilyen hamar semmi lettem neked?
  - Nem tudom Gyuri. Tessék! - lehúztam a gyűrűt az ujjamról - Visszaadom. Talán nem figyeltem oda Andrásra kellőképpen, talán, mert nem tartottam ki János mellett, talán azért halt meg, hogy az Isten figyelmeztessen ne csak magammal legyek elfoglalva. Több időt kellett volna vele töltenem. Tele vagyok lelkiismeret furdalással…
  - Ezek nagy baromságok! Ez egy kivédhetetlen betegség volt. Tudod mit? Nem veszem vissza a gyűrűt! Tedd el, ha nem akarod hordani. Én most akkor összecsomagolok és elmegyek!  Így nem tudok élni. Azt hiszem mindent megtettem, ami tőlem tellett.
  - Nem haragszom rád! - mondtam neki csendesen, és szinte érdektelennek tűnt, hogy mit is válaszolgat nekem - Menj! Menj el! Menj el! - ekkor már kiabáltam.
   Tudtam, hogy Gyurinak igaza van. Enni alig ettem, lefogytam. Gyuri pedig összecsomagolt és elment.  Én pedig reggeltől estig a bánatommal voltam elfoglalva, anyám segítőkezét is elutasítottam.
   Így telt a május, így telt a június. Aztán egyik alkalommal előttem láttam Andris kis arcát, aki mosolyogva jön felém és nyújtja a kezét, én meg boldogan veszem a karjaimba. Hirtelen szíven ütött a képzelgésem. Ekkor felálltam a fotelből, elindultam a szobájába. Minden úgy volt, ahogy hónapokkal azelőtt. Körbejártam a szobáját, megfogtam a ruháit, megsimogattam minden tárgyát. Kinyitottam az ablakot, majd hirtelen mintha egy hang szólalt volna meg: - Szedd össze magad! Őrizd a fiad emlékét, de ne így! Térj vissza az életbe, Andris is ezt szeretné!
   Lehet, hogy az én belső hangom volt, lehet, hogy képzelegtem, de ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott bennem. Mintha egy kő gurult volna le a szívemről. Fáradt voltam, de mintha megkönnyebbültem volna. Visszamentem a szobámba, lefeküdtem és nagyon sokáig aludtam.
    Másnap reggel megfogadtam, hogy rendbe teszem az életem. Szétnéztem a lakásban. Szörnyű volt a látvány. Rendetlenség, piszok. Lefürödtem, ettem néhány falatot, majd felhívtam Gyuriék pszichiáter ismerősét. Felhívtam anyámat, aki készségesen jött velem, ahova kértem, segített a takarításban, segített András szobájának átrendezésében és lassan egy hónap alatt visszanyertem régi formámat. Visszataláltam a munkahelyemre, moziba jártam, néha koncertre mentem anyámmal. Gyuri is eszembe jutott, de nem mertem felhívni.
    Már augusztus volt, kellemes meleg. Magányos voltam, nem kívántam ismerkedni senkivel, de jól esett, hogy emberek között járok, kelek és lassan érezni kezdtem, hogy élek. A munkahelyemen szereztem egy balatoni beutalót, ahová nagyon készültem. Arra gondoltam talán segít majd a felejtésben a nyári napfény, az ismeretlen hely.

   Ismét együtt

    Augusztus közepe volt. Egy kis sporttáskát vittem magammal, nem sok holmit csomagoltam.
    Felszálltam a vonatra, még volt elég idő az indulásig. Kerestem egy kényelmesebb helyet az egyik ablak mellett. Elővettem a könyvemet, gondoltam, majd olvasással előbb eltelik az idő. Bélatelepre indultam, ahová a beutalóm szólt. Úgy tudtam, hogy egyedül leszek a házban. Ekkor már nem volt szezon, kevesebben nyaraltak a Balaton parton. Indulás előtt egy fiatal férfi ült le vele szemben.
  - Szabad a hely? – kérdezte.
   Ránéztem. Kicsit alacsony, fekete hajú, barna szemű férfit láttam magam előtt.
  - Igen, szabad.
  - Akkor leülök, de látom ez nem dohányzó. Na, nem baj, majd kimegyek, ha rá akarok gyújtani. Szintén a Balatonra mész?
  - Igen.
  - És meddig?
  - Bélatelepig. Alsóbélatelepig. Beutalóval – gondoltam, ne kérdezzen tovább. Aztán kezembe vettem a könyvet és olvasni kezdtem volna.
  - Bocsánat, hogy zavarok, Szabó Botond vagyok. Ha már így együtt utazunk, ha nem zavarlak, talán beszélgethetnénk. Előbb telik az idő. Vagy nem?
  - Nem zavarsz. Balogh Nóra vagyok. És te meddig utazol? – Letettem a könyvem és gondoltam, tényleg nem árt már valaki idegennel beszélgetnem.
  - Én Fonyódig megyek. Ott van a szüleim nyaralója, meg a kocsim is ott van. Tudod, a bátyámtól kaptam, aki disszidált. Legutóbb amikor itthon volt, egy sportkocsit hagyott itt nekem, csak lerobbant és a javítóban van. Így aztán most vonatozok. Egyébként mivel foglalkozol?
  - Könyvtáros vagyok, így aztán olvasni is szeretek. Hoztam is pár könyvet.
  - Egyedül jöttél? Nem fogsz unatkozni?
  - Talán nem. Tudod annyi rossz dolog történt velem az elmúlt félévben, hogy rám fér egy kis magányos kikapcsolódás.
  - Megkérdezhetem, hogy mi volt az a nagyon rossz a te korodban?
    Nem akartam a részletekbe belemenni csak nagyon röviden és tömören elmondtam neki a válásomat, a fiam elvesztését, Gyuriról nem beszéltem. Ez csak az én szívügyem volt.
  - Hát ez nem semmi, amit elmondtál. Nem akarok tolakodó lenni, de szívesen megkereslek, ha megmondod, hogy hol leszel, legfeljebb elstrandolhatnánk, mivel én is egyedül leszek most.
   Én nem kérdeztem, hogy miért lesz egyedül. Különösebben nem érdekelt. Csak annyit mondtam neki, hogy a strandon megtalálhat napközben, ha jó idő lesz.
  - És te mit dolgozol?- kérdeztem aztán tőle.
  - Én vegyészmérnök vagyok és anyámmal élek. Saját lakásra még nem tellett. De kis vállalkozásom van. Kis üzletet vezetek. Tudod a bátyám adta az ötletet meg az induló pénzt is. Még az elején vagyok, de úgy látom, hogy sikerül.  Így legalább a magam ura vagyok.
   Aztán napi dolgokról, még politikáról is beszélgettünk. Néha kiment cigarettázni, majd Fonyódnál elköszöntünk, ő leszállt és én még egy megállót utaztam.
    Amikor kiszálltam az állomáson, elindultam a szállásom felé, ahová a beutalóm szólt. A ház kicsi volt, de jól berendezett. Közel a vízparthoz.
   Már az első napon felkeresett Botond, a vonaton megismert fiú. Kint feküdtünk a strandon, beszélgettünk, úsztunk. Próbálkozott az udvarlással, de nagyon rövid idő alatt tisztáztam vele, hogy ne reménykedjen. Tudomásul is vette, így aztán a következő napon már nem jött meglátogatni. Én pedig megkönnyebbültem.
  Napközben kellemes meleg volt. Este már hűvös. Nagyokat úsztam. Esténként felsétáltam a kilátóhoz, onnan gyönyörű volt a panoráma. A túloldalt szinte teljesen beláttam. Ott volt előttem Badacsony, Szigliget, Gulács, Tótihegy, Ábrahámhegy, és a Keszthelyi hegység vonulata. Végig sétáltam a bélatelepi sétányon, ahol gyönyörű villák, egykori kúriák voltak. Most üdülők.
    A negyedik napon kint a strandon feküdtem. Nagyon kellemesen sütött a Nap, enyhén fújt a szél. Letettem magam mellé a könyvemet és átadtam magamat a napfürdőzésnek. Szinte nem gondoltam ekkor semmire. Jól esett a csend, a balatoni hullámok halk csobbanása. Kevesen voltak a parton napközben is. Igazi utószezon volt. Gondoltam is, hogy másnap bérlek egy biciklit, és teszek egy hosszabb biciklitúrát, át Fonyód-ligetig vagy Boglárig.
   Megcsendesedett a szívem, megcsendesedtek a fiamat gyászoló érzelmeim. Lassan tudomásul vettem, hogy eltávozott végleg, amivel meg kell békélnem. Eszembe jutott a parton ülve időnként Gyuri szép barna szeme, kedves simogatása, ami egyre jobban hiányzott.
   Ahogy ott feküdtem, egyszer csak egy kéz került az arcomra. Ezt az érintést száz közül is megismertem volna. Megfogtam a kezét, hirtelen felültem, majd Gyurira néztem, mert az ő keze volt. Aztán felálltam, és szótlanul átöleltük egymást.
   - Eljöttem érted, ha még kellek neked! Mindent tudok rólad. Édesanyád mondta meg, hogy hol vagy, de csak most tudtam lejönni. Mindent elmesélt a betegségedről, a gyógyulásodról.
  - Gyere, üljünk le!  – mondtam neki - Ez nem lehet igaz! Nem is tudom, hogy mit mondjak? – elsírtam magam.
     Felkavarodott bennem sok minden. Az együtt átélt sok öröm, a sok szenvedés és most Gyuri megjelenése szinte valószínűtlennek tűnt. Már őt is eltemettem magamban. Mintha feltámadt volna most nekem. Hirtelen valami nagy melegséget éreztem. Nem szégyellve magamat szorosan átöleltem és megcsókoltam.
  - Biztosan ezt akarod? Ennyi idő után és a történtek után érzelmeid még ugyanazok, Gyuri? Vagy csak sajnálsz? Eddig nem kerestél… - néztem rá aztán kérdőn.
  - Gyere Nóra, üljünk a móló szélére, mesélek neked! – maga után húzott és elindultunk a móló felé.
  - Szeretlek, még mindig szeretlek, és semmi sajnálat!  Remélem, az ott hagyott eljegyzési gyűrűt megőrizted, mert nem véletlenül nem hoztam el akkor tőled! Bíztam benne, hogy előbb-utóbb rendbe fogsz jönni, de nem bírtam akkor ott tovább melletted. Reménytelennek tűnt a helyzeted és te nagyon elutasító voltál velem szemben. Nekem készülnöm kellett az államvizsgára, keresnem kellett egy állást, tudtam, hogy a te elutasító magatartásoddal nem leszek képes végig csinálni. Talán nem voltam elég erős. Jobbnak láttam akkor elvonulni az életedből. Lehet, hogy helytelen volt, nem voltam kitartó a bánatodban. Aztán megkaptam a diplomámat. Utána még a csillaghegyi strandra is kijártam néha, hátha mégis eljössz egyszer, de nem jöttél. Hozzád sem mertem elmenni, féltem, hogy mit találok ott. Aztán két hete összeakadtam a pszichiátereddel, aki elmesélt mindent. Akkor azonnal elhatároztam, hogy felkereslek. Nem tudtalak elfelejteni, sokszor eszembe jutottál! Hívtalak a lakásodon, de nem voltál otthon. Kerestelek a munkahelyeden, és akkor mondták, hogy nyaralni mentél. Vettem a bátorságot és felkerestem édesanyádat, akivel sokáig beszélgettünk. Nagyon jó volt vele a találkozás! És most itt vagyok, ahogy mondtam, érted. Van kis lakásom, az ősztől lesz állásom.
  - Add a kezed! Hadd érezzelek! Szeretlek. Tudod, amikor magamhoz tértem és levetettem kicsit a bánatomat, akkor éreztem, hogy elveszítettelek téged is. De zavarni és zaklatni sem akartalak. Tudom, hogy elég csúnyán viselkedtem. Sajnálom! Magam alatt voltam teljesen. Én ezt így tudtam csak átvészelni.
  - Nagyon sokat és sokszor gondoltam rád Nóra. Iszonyúan hiányzott a te asszonyos melegséged, ölelésed, kedvességed. Borzasztóan sajnáltalak, de nem maradhattam akkor veled. Hiába akartam segíteni.
-  Nehéz volt nagyon. De ne beszéljünk most már erről! Megkérhetlek? Bejössz velem a vízbe?
   Csak néztem a kedves, meleg barna szemét, alig tudtam elhinni, hogy itt van mellettem. Gyurival kéz a kézben besétáltunk a vízbe, kellemesen simogatta testünket a selymes, lágy víz. Sütött a Nap, Gyuri átölelt a vízben, majd beúsztunk a bójákon túlra, onnan vissza. Ismét egymásra találva mentünk a part felé.
    Estefelé összepakoltam mindent. A Gyuri apjától kölcsönbe kapott kocsiba beültünk, majd Lellére mentünk. Itt volt Gyuri édesapjának a nyaralója.
  - Na, mit szólsz? Szép kis nyaraló! Ezt közösen vették. De talán majd később én sem panaszkodhatok. Elég jó helyem lesz és, ha igaz majd később magánrendelőt tervezek nyitni. Persze ehhez kell apám anyagi segítsége, de megígérte.  Egyelőre pihenek, és várakozással nézek a jövőnk felé Nóra. Öltözz át és elviszlek vacsorázni! Hallgatunk egy kis zenét közben. Annyi mindent meg kell beszélnünk! Mit gondolsz? A gyűrű?
  - Nem is tudom. Ne félj! Nem dobtam el! Csak éppen nem hordom. Tele vagyok mindenféle vegyes érzelmekkel. Félek is kicsit.
  - Mitől? Nem változott semmi. Csak egy kis időre eltávolodtunk egymástól, ami remélem többet nem fog bekövetkezni. Megbékéltél ugye? Sajnálom! Hidd el! Nagyon sajnálom a történteket! Nem ezt érdemelted!
  - Túl vagyok már a nehezén. De mondtam, hogy erről többet ne beszéljünk! Neked pedig örülök! Remélni sem mertem, hogy így találkozunk mi még!
  - Én tudtam, és akartam is, hogy folytassuk. Csak a felépülésedre vártam! Meg a diplomámra, az állásra.
    Felöltöztem és elmentünk vacsorázni, zenét hallgatni, és beszélgetni. Sétáltunk az esti balatoni csendben. Jó volt egymás kezét fogni, ismét érezni egymást. Amikor hazamentünk, Gyuri soha olyan gyengéden és finoman nem közeledett hozzám, mint ezen az éjszakán. Pontosan tudta, hogy mennyire érzékeny és sebezhető vagyok még.

Zavaros őszi, októberi este

   - Miről szerettél volna beszélni velem Gyuri? Gyere! Üljünk le ide, kényelmesen egymás mellé. Azért jó, hogy már fűtenek, mert ugyancsak hideg lett. Végül is már október van. Hoznál be nekem egy kis almát és valami kis ropogtatni valót? Tudod ma reggel, amikor mentem a munkahelyemre, arra gondoltam, hogy lassan már el kellene járnunk színházba, moziba és talán társaságba is.
   Gyuri közben egy tálcán az asztalra tette a sós perecet, sós pálcikát, és az almát. Hozott még két poharat, benne kis vörös bort. Majd lehuppant mellém a heverőre. Kint erős szél fujt, a függönyön át láttam a hajladozó fák ágait. Jól esett a szoba melege.
  - Nos, mondjad Gyurikám! - közben jó ízűen beleharaptam az almába.
  - Azt hiszem itt az ideje, hogy beszéljek róla. Az elmaradt házasságkötésünkről akarok szólni. Emlékszel, hogy mit terveztem? Nyári esküvőt. Aztán sajnos… De erről nem akarok beszélni, nem akarok fájdalmat okozni…
  - Sosem tudom lezárni a fiam halálát teljesen Gyuri. Beszélj csak! De azért most már távolabb van.
  - Szóval, szeretnélek megkérdezni, hogy akkor hogyan legyen tovább? - Gyuri ekkor megfogta a kezem és meleg barna, szomorú szemével rám nézett.
- Akarsz még a feleségem lenni? Ha igen, akkor arra gondoltam, hogy összeházasodhatnánk már végre, vagy neked ez nem fontos már?
    Megsimogattam Gyuri arcát, néztem a szemét és láttam, hogy nagyon fontos számára a válaszom.
  - Szeretlek Gyuri. Mégis azt kell mondanom, hogy talán várnunk kellene. Hiszen így is jó, egymás mellett élünk. Talán még korai is. Nem tudom… 
  - Szóval kifogásokat találsz. Nem értelek! Akkor azt is elmondanám, hogy én mit tervezek még. Lehet, hogy ez még korai, de én szeretnék majd gyerekeket.
  - Nem, azt most nem Gyuri! Ne haragudj rám ezért! Túlságosan korai lenne. Persze értelek, természetes a vágyad, de én még nem vagyok kész erre, a történtek után.
    Ekkor csörgött a telefon. Én mentem, hogy felvegyem a kagylót - Igen, Balogh Nóra. Szervusz, János. Hát veled mi van? Csak nincs valami baj? - János hosszan ecsetelni kezdte, hogy nagyon összeveszett a feleségével, aki kirakta az ajtó elé és pillanatnyilag nincs hová mennie. Ránéztem Gyurira, majd hirtelen válaszoltam Jánosnak - Hát gyere fel, majd a többit megbeszéljük!- letettem a telefont, majd Gyuri felé fordultam.
  - Ez nem lehet igaz, Gyuri! János telefonált, a volt férjem. Tőlem kér segítséget, mert kirúgta a felesége és nincs hol aludnia. Én meg idehívtam. Haragszol? Mit tegyünk vele? Te olyan megértő vagy! Segíts most nekem.
  - Nóra! Mi vagy te, jótékonysági intézmény? És azok után, hogy annyi keserűséget okozott neked? Na, de te tudod! - Gyuri érezhetően ingerült lett a hírtől.
  - Mi lenne, ha ma este a kis szobában aludna, aztán holnaptól legyen az ő dolga. Biztosan azt hiszi, hogy egyedül vagyok. Az utcán nem aludhat a szerencsétlen! Mégiscsak a férjem volt.
  - Miért? Nem tudja, hogy vagyok neked? - kérdezte ismét idegesen Gyuri.
  - Nem tudom. Nem szoktam beszélni vele a magánéletemről. De ne legyél ideges! – közben megsimogattam a karját - Visszatérve a házasságra, félek tőle. Én már egyszer megégtem. Ha férjhez megyek, szeretném komolyan venni, és véglegesnek tekinteni. Ki tudsz tartani mellettem rosszban, jóban? Egyszer már elmenekültél, amikor bajban voltam!
  - Igen, valóban így történt Nóra. De akkor azt is megmondtam, hogy miért. És te simán elküldtél akkor.
  - Ez igaz. Bizony nem álltál ki mellettem, mondhatnám, megfutamodtál. Csak a magam lelki erejének, és valami furcsa intő jelnek köszönhettem, hogy újból a régi Nóra lettem. Nem szemrehányás, de ezek tények Gyuri. Visszanézve már így ítélem meg az akkori helyzetet. Azért, csak magamra hagytál!
  - Ez most fáj nekem Nóra. Fáj, hogy most vádolsz.  Persze, igazad van. Azt gondolom, nagyon is igazad van. Éretlen voltam vagy még most is az vagyok? Ettől félsz? Hát, ezt is megértem. Tudod mit? Akkor, most én mondom, hogy várjunk a következő nyárig! Engedd, hogy bizonyíthassak. Hogy magam és te is meggyőződhess, hogy érett vagyok a házasságra. Nem akarom kierőszakolni. De szeretlek! És ne vádaskodjunk!
   Ekkor csengetett János, aki egy sporttáskával a kezében érkezett. Láthatóan meglepődött Gyuri jelenlétén, bemutatkoztak egymásnak. Leültettem.
  - Nem éppen a legjobbkor jöttél, meg hát nem is számítottam ilyen kérésre tőled. Pont hozzám! Egy éjszakára a kis szobában - szándékosan nem mondtam András szobáját, nehezemre esett - elalhatsz. Mint láthatod együtt élek Gyurival. Nem tudom, mire számítottál?
    Zavart lett. Láthatóan meglepte Gyuri jelenléte.
  - Nem is tudtam, hogy te együtt élsz valakivel.
  - Nem? Hiszen egyszer megemlítettem neked. Bár akkor a fiunk betegségével voltunk elfoglalva, talán nem figyeltél erre. Éppen arról beszélgettünk, hogy lassan majd összeházasodunk. Vacsoráztál?
   - Nem. Nem volt rá időm. Tudod, elkövettem azt a hibát, amit veled is nem egyszer.  Eszter rájött, de ő nem sokat teketóriázik, kidobott. Biztosan visszafogad, mert hát csak kaland volt, de ő másképp viseli, mint te annakidején Nóra.
  - Na, erről én nem kívánok beszélgetni. Hozok neked valami ennivalót, és nyugodtan lefürödhetsz, mehetsz aludni, mert lassan mi is lefekszünk, ugye Gyuri?
  - Igen. Reggel korán kelünk. Egyébként én fogorvos vagyok. De foglalj helyet! Itt is van Nóra, jó étvágyat!
  - Nos, hoztam egy kis szalámit, vajas kenyeret, teát, sajtot. Jó étvágyat!- nyújtottam át volt férjemnek a tálcát, amire felpakoltam a vacsoráját.
   János megette a hideg vacsorát, láthatóan éhes volt, megitta a teáját, majd elkísértem András egykori szobájába.
   - Tudod János, átrendeztem a szobát teljesen. Nem tudtam volna tovább úgy élni, hogy minden rá emlékeztessen.
     Láthatóan megérintette az emlék, rám nézett és szomorúságot láttam az arcán. Érzelmei most valóban őszintének tűntek.
   - Eszembe jutott András sokszor, nagyon sokszor Nóra. Bocsáss meg nekem mindenért. Nekem sem könnyű, hidd el!
   - Tessék itt a törülköző, fürödj le! Látod, megágyaztam és majd reggel a kulcsot, ha elmentél, a postaládába dobd be! Jó éjszakát! - nagyot sóhajtottam és kicsit talán könnyeztem is.
    Csörgött a telefon.
  - Mi van?  Telefonügyelet? - mondta Gyuri és felvette a kagylót.
  - Igen. Igen itt van. Nóra és én szállást adunk neki egy éjszakára. Rendben. Ne sírjon. Igen, igen, tudni kell megbocsátani! Jó éjszakát! - Gyuri elgondolkodva tette vissza a kagylót, majd rám nézett és felém közeledett.
  - A felesége volt. Aggódik miatta. Várja vissza holnap. Megmondod neki?
  - Szóval ő is csak megbocsát. Megmondom majd neki Gyuri. Remélem, kettőnkkel ez nem fordul elő, ha majd összeházasodunk! De addig sem!
   Gyuri átölelt, elmosolyogta magát.

Segítő kezek, segítő ölelések

  - Na, gyere édes Nórám! Ülj le. Mit hozzak? Van kis frissen sütött rétesem. Egy kis narancsital? Jó lesz?
  - Jó lesz, amit akarsz anya, azt hozol!  Nálad minden finom.
   Leültem anyám kellemesen berendezett szobájában, amit egy boltíves rész egészített ki. Itt alakította ki a hálóhelyét. Épp elfért egy francia ágy. Anyám nagyon szerette a finom, egyszerű dolgokat, lakását sem zsúfolta össze, ízlésesen rendezte be. Külön fürdőszobája, elég nagy konyhája volt. Lift nélküli volt a ház, így mivel sikerült annakidején az első emeleten ezt a lakást megtalálnia, azonnal rácsapott és megvette. Az érdi családi házból, amit még apámmal együtt vettek nagyon régen, bőven futotta akkor. Még én is kaptam valami kis pénzt, anyám pedig takarékba tette a maradékot, előrelátóan.
  - Olyan jó néha eljönni hozzád anya, csak ritkán van rá alkalmam. De megbeszélhetnénk, hogy hétvégén néha összejöjjünk, úgy tűnik, lassan rendeződik az életem.
  - Na, ennek igazán örülök! - anyám közben egy tálcán behozta a finom rétesét, és a narancs levet. Ő is leült velem szemben a fotelba.
  - Gyuri ma később jön haza, mert találkozása van az édesapjával, és különben is hétig dolgozik. Úgy látom, hogy szereti a munkáját és jó kapcsolat alakult ki a munkatársai között is.  Szerencsére nincs messze a munkahelye, itt a kerületi rendelőben van. Azt mondja sok a betege. Ügyes keze van és megnyugtató természete, ami egy betegnek nem mindegy. Csak fiatal még, és kezdő, akárhogy is nézzük.
  - Nóra, úgy veszem észre, ez aggaszt téged. Mármint a korkülönbség kezd zavaró lenni számodra. Vagy nem jól látom?  De ezt eddig is tudtad. Most mitől lett hirtelen ilyen zavaró? Nem értelek! Vagy már nem szereted Gyurit? Haragszol talán rá, hogy nem állt ki melletted? Félsz, hogy majd a bajban mindig elmenekül?
  -  De, szeretem. Többek között igen, haragszom kicsit emiatt. Sokszor eszembe jut, nem tudom miért, hogy mennyire egyedül hagyott akkor a bajban! Persze valahol megértem, és csak hálás lehetek, hogy ennek ellenére, visszataláltunk egymáshoz. Szeretne feleségül venni, de én ettől is félek, és egyelőre halasztást kértem tőle.
  - Ez nem baj, legalább mindkettőtök időt kapott. Ne hamarkodjátok el ezt a fontos döntést. Csak az érzelmeiddel legyél tisztában. És úgy tudom, hogy szex területén köztetek nincs probléma? Vagy igen?
  - Nem, nincs. Sőt! Számomra megfelelően érzelmes és még romantikus is.
  - Akkor meg ne foglalkozz a korával, hidd el hozzád fog nőni! Szeresd őt Nóra, megérdemli. Van annyi emberismeretem, hogy ezt mondjam neked. Tudom, eleinte, igencsak aggályoskodtam én is a kora miatt, de akkor még  nem ismertem őt.
  - Jól esett ez a beszélgetés anya. Kicsit megerősítettél. És te hogy vagy? Nem unalmas mindig itthon, nem dolgozni? Még olyan fiatal vagy!
  - Fiatal? Az én koromban! Ötvenhét éves vagyok. Hova mehetnék el dolgozni? Elég kevés a nyugdíjam, de valahogy kijövök belőle. Szerencsére a lakás rezsije sem nagy. Jó lenne valamit tevékenykedni. Már gondoltam, hogy elmegyek  dolgozni négy órára valahová. Egy kis elfoglaltság és valami plusz pénz nem ártana. Sajnos, hogy nincs Andris! Hiányzik nagyon! Jó volt vele játszani, vidámkodni, betöltötte a napjaimat! Tudom, neked is fáj a hiánya, de fiatal vagy még kislányom.  Biztosan Gyuri is szeretne majd gyerekeket.
  - Még nem anya! Még nem. Ő is beszélt erről, de nem akarok!
  - Pedig benne vagy már a korban, nem negyvenévesen kell szülni! Én a helyedben bizony boldoggá tenném a páromat!
  - Majd anya, majd!
  - Te tudod! Csak hát az idő gyorsan elszáll. Egyébként pedig van három jegyem a Nemzeti Színházba szombatra, nincs kedvetek eljönni, mert akkor nem hívok mást. A Falstaff megy.  Nos?
  - Azt hiszem, elmegyünk, de azért majd még megtelefonálom, hátha Gyurinak más a programja. De én akkor is megyek veled. Már olyan régen nem voltam színházban, hogy éppen jól jön.
  - Na, akkor hétvégére ez jó program és másnap meg eljöhetnétek ebédre, megleplek benneteket valami finommal.
- Hát te aranyos vagy. Jó volt veled beszélgetni, azt hiszem, sokat segítettél! Jó, hogy vagy nekem! - megcsókoltam anyámat, aki még mindig mutatós volt, fiatalos, jó illatú. Még talán azt sem bántam volna, ha talál magának valakit.
    Hazafelé indultam. Gyuri már otthon volt, éppen telefonált valakinek, amikor beléptem a szobába.
    Kellemes meleg volt, átöltöztem egy kényelmes pamut nadrágba és egy lezser pamut blúzba. Bekapcsoltam a magnót, latin gitárzenét volt kedvem hallgatni. Leültem a kanapéra és vártam, hogy Gyuri befejezze mondókáját.
  - Na, végre! Ennyi baromságot. Na, nem érdekes. - tette le a kagylót közben, majd leült mellém. Magához húzott és megcsókoltuk egymást.
  - Hiányoztál! Nem tudtam, hol vagy, mikor hazajöttem. Tényleg hol voltál?
  - Anyámnál. Végre egy jót beszélgettünk. Szükségem volt rá. Mindjárt meg is kérdezem, szabad vagy-e szombaton este, lenne három színházjegye, meghívott bennünket, én a magam részéről mennék.
  - Nagyon jó. Mit nézünk meg?
  - A Falstaff-ot a Nemzetiben. Kállaival. Tényleg örülsz? Szívesen jössz?
  - Micsoda  kérdés! Már ezer éve nem voltam színházban. Én meg apámmal voltam. Sikerült kiadni a lakásomat is, két egyetemistának.Legalább ezt a pénzt már gyűjtögethetem a magánrendelőre.
  - És bírod majd a plusz munkát?
  - Miért ne bírnám? Sikerült egy jó fogtechnikussal összejönnöm, ami nem mindegy. Sikerült minden! Jaj, majdnem elfelejtettem!  - Gyuri felállt és odahozott egy műanyag tasakot – tessék! Ezt neked hoztam. Remélem eltaláltam a méreted. Bóklásztam kicsit apámmal a városban, ő is vásárolt,  nekem pedig  megtetszett ez a dolog. Vedd fel, látni akarlak benne! Hálapénzből van persze.
     Kíváncsian álltam fel, kivettem a tasakból egy szürke gyapjú ruhát, egyenes vonalú volt, elől fehér absztrakt mintával, egészen különleges, egyedi darab volt.
  - Ez nagyon szép Gyuri! - tettem magamhoz, majd ránéztem és láttam szemében az örömöt.
    Átöleltem és megcsókoltam. - Azt áruld el, hogy miért kaptam?
  - Azért mert, szeretlek és örömet akartam okozni neked. Ez volt az első nagyobb összegű pénz, amit kaptam és neked akartam belőle valami maradandót venni elsőnek.
  - Magadnak nem kellene már valami? - kérdeztem tőle zavartan.
  - Majd. Az ráér. Most inkább vetkőzz és gyere!
    Mindketten a francia ágy felé indultunk.

Álmok, amik valóra válhatnak

    Békés és nyugodt, kicsit szomorú karácsony után voltunk. Az első olyan nagy ünnep volt, amit kisfiam nélkül kellett átélnem. Hiánya sokszorosan feltört bennem. Igyekeztem nem éreztetni bánatomat Gyurival és a vendégekkel, de bizonyára észrevették, még ha nem is beszéltünk róla. Nálam volt a karácsonyi ünnepi vacsora, ahol elsőként együtt volt anyám és Gyuri széthullott családja, apja az új feleséggel, és az édesanyja. Elég kulturáltak voltak ahhoz, hogy ezt így megtegyék, gondolom elsősorban a fiuk kedvéért.  Mikor már mindenki elment, Gyurival leültünk a feldíszített karácsonyfa elé, a szőnyegre. 
  - Nagyon finomakat főztél Nóra és olyan szép volt minden! Nekem meg felejthetetlen karácsonyi hangulatot varázsoltál.
  - Nem volt nagy dolog, kicsit te is besegítettél az ötleteiddel. De miért ne adjam meg a módját, ha lehet! És azokért tettem, akiket szeretek. Persze azért a lelkem...
  - Tudom Nóra, Andrisnál volt.  Nagyon megható volt, ahogy az emlékére odatett gyertyát, egy szál fenyőág mellett meggyújtottad. Kicsit az én szívem is összeszorult. Még egyszer köszönöm neked ezt a szép estét - átölelt és megcsókolt - És most szeretném neked elmondani, hogy van még egy meglepetésem, de ne haragudj, hogy a megkérdezésed nélkül intézkedtem. Arra gondoltam, hogy az apám által adott pénzösszegből elmehetnénk egy sítúrára valahová. Ezért én már előre megszerveztem szilveszterre egy kellemesnek ígérkező sí utat Ausztriába, Mariazellbe.  Gondolom, ott kellemesen eltölthetjük majd a szilvesztert is. Szereztem baráti társaságot is. Gábor, Imre és a barátnők. Jó, tudom, hogy nem tudsz síelni, de majd ott megtanulsz, ha akarsz! 
   - Nahát! Ez vicces! – néztem rá meglepetten - Majd botladozom köztetek. Nincs sífelszerelésem sem, az meg egy szép összeg. Persze, te síeltél sokat. Akkor meg miért rontanám el az örömödet? Miért is ne mennék? Végül is, azért imádom a hegyvidéket is!  És hány napról lenne szó? Én ugyan szabadságon vagyok, de csak január tizedikéig.
  - Öt éjszakáról lenne csak szó. Mi Gáborék kocsijával mennénk, Imre meg jönne a sajátjával. Szerzek neked kölcsön valakitől sífelszerelést, vagy veszünk egyet a félretett pénzemből. Ezen ne aggályoskodj! De örülök, hogy nem haragszol rám!
  - Ugyan Gyuri, miért ne tehetnél olyant, amit te nagyon szeretnél! Jó gondolat volt tőled! Hiszen olyan sokat dolgozol! Még jó, hogy már nincsenek a régi kötöttségek és viszonylag szabad országban élünk kilencven óta. Oda utazhatunk, ahová akarunk, de leginkább oda, ahová van pénzünk!
   - Hát igen. Erről jut eszembe, apám és anyám is megkapta a maga kis kárpótlását. Azt mondták, ha összeházasodunk, és nagyobb lakást akarunk, akkor ahhoz majd odaadják azt a kis pénzt. Még mindig nem akarsz velem összeházasodni? Annyira szeretlek Nóra! Miért nem? - ránéztem Gyurira, aki a fejét a vállamra hajtotta, és én ekkor eldöntöttem, hogy feleségül megyek hozzá.
     Igy aztán Gyurival a két ünnep között elintéztünk mindent, ami a házasságkötéshez kellett. Március elejére kértünk időpontot. Mindketten megnyugodtunk. Azt hiszem, ekkor már éreztük, hogy valóban összetartozunk.
    Harmincegyedikén kora hajnalban indultunk Mariazellbe. Gáborral, a jogásszal jött Éva, Imrével, a gyermekorvossal pedig Kati. Hosszabb kapcsolatok voltak, de még ők sem házasodtak össze. Már többször összejöttünk az elmúlt két év alatt, sokszor kirándultunk együtt a budai hegyekbe. Jól összeszokott társaság voltunk.
   Szerencsére nem esett a hó, így hóakadály sem volt. Bár az utak csúszósak voltak, de mindegyik fiú viszonylag új, nyugati márkájú kocsival jött, és fel voltak szerelve az amúgy is kötelező hólánccal. Gyönyörű volt az útvonal: Hegyeshalom - St. Pölten – Mariazell.  Ahogy egyre magasabbra emelkedett a kanyargós, szerpentines út, egyre szebb és változatosabb lett a táj. Útközben nem győztem csodálni a hóval borított hatalmas hegyeket, a távoli még magasabb hegycsúcsokat. Takaros, apró kis síparadicsomok, rendezett települések mellett haladtunk el, majd amikor megérkeztünk Mariazellbe, a központba, egy kis ékszer várost láttunk magunk körül. Csupa rendezett ház. A Fő téren a híres barokk stílusban épült Bazilika, a zarándoklat központja. Itt őrzik, az egykori tizenkettedik századi bencés apátságból érkező szerzetes által, hársfából faragott Szűzanya szobrát. Amit azóta megszámlálhatatlan zarándok keresett fel.
   Szállásunk fent volt Bürgeralpén, ahova kabinos lifttel mentünk fel. Az autókat lent hagyták a fiuk városban. Gyönyörű napsütés volt, ragyogott a fehér hó körülöttünk. Világítottak a távoli hegycsúcsok.
    Elfoglaltuk szobáinkat, egyszerűen berendezett mosdóval ellátott szobák voltak. Kis étterem is működött a szálláson. A szobából hatalmas hófedte hegycsúcsokra láttunk. Miután kipakoltunk, Gyuri átölelt és megcsókolt: - Boldog vagyok, hogy itt lehetek veled! Gyere! Menjünk az étterembe!
     A szállásunk étterme nem volt nagy, falain havasi gyopár, több szarvasagancs volt, és a terem már hangulatosan fel volt díszítve a szilveszteri estére. A fogadó tulajdonosa kedves volt, barátságos.  Megebédeltünk, majd ebéd után jókedvűen mentünk átvenni a síruhánkat. Gyuri keresett számomra egy síoktatót, aki ezen a délutánon velem foglalkozott. Nagyon élveztem, még akkor is, ha sokat estem eleinte.  Síelés után kisétáltunk a kilátóhoz, ahonnan álomszép volt, amit láttunk: Zellerhut, Rasingberg, Feldhüttl, ezeregyszáz, ezerötszáz méter magas csúcsait, majd a Dürrenstein és Hochschwab kétezer méter körüli magaslatát. Alattunk pedig a jéggel borított, hófedte Erlaufsee feküdt a hegyek között.
    Ahogy eltűnt a Nap egyre hidegebb lett. Felmentünk a szobánkba és készülődtünk a vacsorához, no meg a szilveszteri estéhez, amit ott ünnepeltünk.
   Vidáman sétáltunk le a falépcsőn az étterembe, a többiek már vártak bennünket.
  - Na, végre, hogy itt vagytok! Mindjárt hozzák a vacsorát, szóltunk, hogy kicsit késtek.
  - Bocsánat, kicsit elszöszmötöltünk - válaszolta nekik Gyuri mosolyogva, és megfogta a kezemet, megcsókolta.
    Farkaséhesek voltunk és szóhoz sem tudtunk jutni, úgy ettünk. Közben a többiek beszélgettek, koccintottak többször, mert ők már rendeltek italt maguknak. Sramli zene szólt. Lehettünk vagy húszan összesen, aztán a végén már összetoltuk az asztalokat és vidáman énekeltünk hol magyarul, hol németül. Gyuri csak keveset ivott, jómagam sem vittem túlzásba. Éjfélkor a vendégek elénekelték az osztrák, mi meg utána a magyar himnuszt. Pezsgővel koccintottunk. Kedvünk lett utána kimenni a szabadba. Jól felöltöztünk, és kint hógolyóztunk. Néztük a csillagos eget, a Holdat, a sötétben vakítóan fehér hegycsúcsokat. Szép idő ígérkezett másnapra is. Két óra volt már, amikor elszántunk magunkat és pihenni tértünk a szobánkba.
   Többnyire délelőtt síeltünk, délután pedig lementünk a városba sétára. Bementünk a Bazilikába is. Megcsodáltuk a gyönyörű orgonakarzatot, a kegykápolna díszes hosszhajóját. Az eredeti kegyszobornál, az istenanya, tunikába és kék kabátba volt öltöztetve, fehér fátyollal a fején.  Mária térdén ezüst szegélyű, inghez hasonló ruhában trónolt a gyermek Jézus. A kezükben tartott alma és füge Krisztus megváltási cselekedetét jelképezte. A kegyoltár ragyogott, és a kegyszobor ősi szokás szerint fel volt öltöztetve most is.  A kegykép rámája, egy tizenkét oszlopon nyugvó ezüst baldachin volt. Az oltárdísznek a felhők és az angyalkák sokasága adott ünnepélyes jelleget. Megtekintettük itt még Mindszenthy sírhelyét is. Megnéztük a bazilika kincstárát, majd elsétáltunk a kálvária hegyi keresztútra, és nem messze hozzá egy kis épületben megcsodáltuk a mechanikus betlehemet. A hatalmas romantikus panoráma előtt legalább százharminc figura volt, tizenkét újszövetségi jelenetet láthattunk. Nagyrészük mozgatható volt. Egyik nap pedig lementünk megnézni közelről is az Erlaufseet. Elképzeltük, nyáron milyen kellemes lehet itt napozni, kirándulni. Elsétáltunk St. Sebastianba, ahol még a kis kápolnát is sikerült megnéznünk. Innen láthattuk az ezernyolcszáz méter körüli Ötscher csúcsait. Gyönyörű volt a látvány.  Aztán megtudtuk, hogy milyen remek kirándulóhely az Ötschergraben. Persze leginkább tavasszal vagy nyáron érdemes eljönni, mondták a helyiek.
    Az egyik délután ellátogattunk a helyi szabadidőközpontba. Igaz, hogy nem volt olcsó mulatság, de teniszeztünk, majd az uszodában úsztunk, és szaunáztunk egy jót. Kellemes kikapcsolódás volt mindannyiunk számára. Mi nők azért benéztünk egy-két üzletbe is, de megállapítottuk, hogy tiroli ruhákon kívül minden kapható nálunk is. A mézeskalács üzletben viszont vettünk pár szép eredeti dolgot. Szuvenírnek a helyre jellemző fűszálból készített virágkosaras leánykát, és még néhány apróságot.
   Az utolsó estén igazi stájer sonkát, párolt káposztát ettünk, közben sörözgettünk.
  - Gyerekek! Ide vissza kellene jönni valamikor még! - mondta Gábor a jogász.
  - Szerintem búcsújáráskor lenne érdemes, mondjuk augusztus közepén. Akkor az idő is jó, és lehetne nagyokat kirándulni! - javasoltam nekik jókedvűen.
  - Nem is rossz ötlet, igaz Imre? - nézett Imrére a barátnője, Kati.
  -  Jöhetünk!  Én nagyon jól éreztem magam! - mondta erre Imre, majd rám nézett: - Hallom Gyuritól, hogy összeházasodtok Nóra. Hogy, hogy rászántad magad? Vagy nem illik ilyet kérdezni?
  - Ugyan, semmi baj!  - válaszoltam vidáman, Gyuri kezét fogva - Tudjátok, rájöttem: ha ez örömet okoz Gyurinak, nekem is, akkor mire várjunk?  Mégiscsak a házasság az egyetlen elfogadott kötelék két ember között, nem?  Igaz, hogy én már egyszer végig éltem egy rosszul sikerült házasságot, de most már két év alatt lassan megismerhettük egymást. Egymás szokásait és, ha majd gyermekeink lesznek, akkor…
  Sokáig beszélgettünk még, hallgattuk egymás történeteit, nagyokat kacagtunk, majd úgy tizenegy óra felé lassan felálltunk, és mi Gyurival még kimentünk, néztük a hótól világító messze hegycsúcsokat. Kicsit szomorúak voltunk, hogy elérkezett az utolsó este.

   Változások

    Házasságkötésünk második évfordulója után voltunk. Meleg nyár volt, én már egy éve egy nagy olasz kereskedelmi cég központjában dolgoztam. Személyi titkárnője lettem az olasz képviselet vezérigazgatójának, egy hatvan körüli, kedves, hangos, örökké jókedvű úrnak. Igazi mediterrán természettel megáldott ember volt, akit Francesco Batintinek hívtak. Mint később megtudtam, nápolyi születésű, Rómában volt lakása és persze Budapesten is bérelt egy nagy villát. Feleségét is megismertem egy vállalati ünnepség alkalmával.
   Egy véletlennek köszönhettem az állást, ami sokszor hosszúra nyúlt munkaidőt is jelentett, de kiemelkedő fizetést kaptam. Batinti úr nagyon megkedvelt. Belejöttem az új jellegű munkába, közben számítógép ismereteimet is fejlesztettem, semmi nem okozott problémát. Megszerettem a változatos, kicsit reprezentatív tevékenységet. Sokszor még külföldi útjaira is el kellett kísérnem, hogy fogadásait, levelezéseit lebonyolítsam, szervezzek helyette és, ha kellett angolból fordítottam neki, tolmácsoltam. Ekkor már angol nyelvből is vizsgát tettem. Igaz, hogy nem kis erőfeszítésembe került mindez.
    Mariazellből történt hazajövetelünk után a könyvtárosi állásom megszűnt, mivel a fiók könyvtárat megszüntették. Végkielégítést kaptam, és utána nem helyezkedtem el, csak a nyelvtanulással foglalkoztam, és számítógépes tanfolyamokat végeztem. Gyuri eleinte mellém állt és örült, hogy tovább képzem magam. Igaz, hogy akkor még nem tudta az adódó állásomat, ami sok szabadidőmet elvett aztán. Emiatt később több összezörrenésünk is volt, de nagyjából megbékélt egy idő után az új életformámmal. Eleinte a külföldi utazásaimat nem értette, meg volt róla győződve, hogy szeretőjének akar a főnököm. Mindaddig, amíg egy karácsony előtti szokásos, vállalati ünnepségre be nem vittem Gyurit, ahol Batinti úr felesége, Teresa asszony is jelen volt. Itt megismerve őket meggyőződhetett, hogy mennyire jó helyen dolgozom és mennyire rossz elképzelési voltak a munkámról. Legalábbis így reméltem.
   Többször elgondolkodtam, hogy minden ismeretség, protekció nélkül, egy újsághirdetés révén hogy juthattam hozzá ehhez a kellemes és jó pénzt hozó álláshoz? Talán a sors akarta így. Batinti úr később azt mondta, hogy sokat számított a finom megjelenésem, ízléses öltözködésem is. És szerinte messzemenően intelligensebb voltam a többieknél. Ez hízelgő volt számomra.
    Munkaidőm kilenctől öt óráig tartott, de, ha kellett és szüksége volt Batinti úrnak a munkámra, akkor tovább maradtam. Szerencsére ez nem volt azért gyakori. De havonta egyszer-kétszer előfordult, hogy útnak kellett indulnom vele. Ilyenkor elegáns szállodában laktunk. Ha akadt szabadidőm, kihasználtam és sétáltam Párizsban, Londonban, Rómában; éppen, ahol voltunk. Gyuri ezeket a távolléteimet utálta, féltékeny volt, de nem emlegette. Csak éppen érzékeltem. Többször szóba került részéről, hogy hagyjam ott a munkahelyem és keressek egy nyugodalmas könyvtárosi állást. Ez feszültséget okozott közöttünk.
    Egy ilyen utazásról tértem vissza, egy nagyon meleg júliusi napon. Úgy volt, hogy három napra megyek Batinti úrral, de sikerült két nap alatt mindent lebonyolítani. Így aztán egy nappal előbb érkeztünk, mint ahogy azt terveztük.
    Batinti úrral csomagjainkat egy kis kocsira raktuk, nekem csak egy utazó táskám volt, és egy nagyobb táska, amibe az ajándékaimat csomagoltam. Egy párizsi üzletkötésről jöttünk, Batinti úr nagyon elégedett volt, sikerültek a tervei. Ilyenkor még bőkezű jutalmat is adott.
   - Nos, Nóra! Hogy érezte magát? Nem adtam túl sok munkát talán. De remekül vezényelte le ezt a két napot. A maga jelenléte, személyisége sokszor hozzájárul a sikeres üzleteimhez. Remekül tolmácsolt. Nagyon tetszett az uraknak, láttam. Egyszóval örülök, hogy magát választottam. Ugye augusztusban szeretne szabadságra menni?
  - Igen, ez fontos lenne nekem, mivel a férjem is akkor megy és…
  - Természetesen, majd megoldjuk. Jut eszembe. Fogorvos ugye?
  - Igen.
  - Magánrendelője van?
  - Nem, még nincs. De szeretne majd később magánpraxist is. Tudja fiatalabb nálam, azaz hat évvel.
  - Ne mondja? Nem látszik magukon. De hát ez nem nagy korkülönbség. Érdekes. No, csak azért kérdem, ha esetleg szükség lenne jó fogorvosra a családban. Tudja, van két lányom, és egy fiam. Nem is tudom erről beszéltem-e már magának.
  - Nem, még nem említette, Batinti úr. Talán egyszer Valériáról beszélt nekem.
  - Igen. A két lány Valéria és Anna, huszonkilenc, és harmincegy évesek, férjénél vannak. Az egyik Milánóban, a másik Bécsben él. Carlo, a fiam pedig harmincnégy éves, fotóművészettel foglalkozik, és jól játszik gitáron is. Csak éppen nem nősült még. Pedig mi a feleségemmel már nagyon szeretnénk! Na, ő beszél magyarul is, méghozzá elég jól. Tudja, én gyermekkorában csak magyarul beszéltem vele. Akkor még élt az édesanyám is, aki magyar származású volt. Ő is sokat segített ebben. Képzelje el, hogy amikor idekerültem, eljött velünk egy évre csak azért, hogy gyakorolhassa a nyelvet. No, de sokat fecsegek. Maguk találkoztak, nem?
  - Nem, nem ismerem, nem találkoztunk.
  - Na, majd egyszer talán összefutnak. Szóval a családom. Csak ezért kérdeztem. Fogorvosra mindig szükség van.
  - Jó orvosnak tartják, van már gyakorlata is, de nem szeretem ajánlgatni, nem az én stílusom.
  - Miért? Csak tegye meg! Ne legyen szemérmes! Na, akkor mi legyen? Tudja mit? Fogok egy taxit. Beülünk, és először magát hazavisszük. Aztán én megyek a taxival tovább. Megengedi? – kérdőn nézett rám. 
  - Köszönöm Batinti úr! Bár nem akartam még ezzel is terhelni Önt.
  - Ugyan! Időm van, Ön pedig Nóra hamar hazaér. Nagy lesz a meglepetés! Vagy tudja a férj, hogy előbb érkezik?
   - Nem. De azt hiszem, hogy dolgozik még. Amire hazaér, én már frissen várom őt - mosolyogva néztem Batinti úrra, aki ekkor leintett egy taxit.

Meglepetés

   Ahogy baktattam felfelé a lépcsőn arra gondoltam, hogy nagyon szerencsés nő vagyok. Batinti úr nemcsak remek főnök, de melegszívű ember is. Így könyveltem el magamban.
   Elővettem lakáskulcsomat. Három óra körül járt az idő, gondoltam, hogy Gyuri még nincs itthon. A kulcs viszont akadozott, nem tudtam nyitni az ajtót. Aztán lassan rájöttem, hogy belülről bent lehet a kulcs. Csengettem.  Nem jött senki, majd amikor már hosszan nyomtam a csengőt, kinyílt az ajtóm és Gyuri állt előttem alsónadrágban, mezítláb.
  - Hát te? – nézett rám láthatóan meglepetten és zavartan.
  - Beengedsz? Vagy? Mi baj van? Kis meglepetés! Előbb jöttem - néztem rá és igyekeztem befelé az előszobába csomagjaimmal.
  - Hát az lesz Nóra! – ekkor elindult az egykori kis szoba, a hálónk felé.
  - Nem is örülsz? Amúgy meg miért vagy ilyenkor itthon?
Beteg vagy talán?  – mondtam hangosan, miközben lehúztam a cipőmet és a két csomagommal beléptem a nappaliba, hogy kipakoljam a dolgaimat.
    Ekkor Gyuri már felöltözve egy szőke nővel lépett ki a hálószobából. Bennem megfagyott a vér. Nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem nem jól látok. Mozdulatlanul bámultam a két embert.
    Gyuri nagy gyorsasággal kísérte a nőt a kijárat felé, aki biccentett felém, majd szinte kiszaladt a lakásunkból. Gyuri pedig zavartan leült az egyik fotelba és némán nézett rám. Ekkor feleszméltem. Lerogytam a másik fotelba és zokogni kezdtem.
   - Sajnálom! Nem tudtam, hogy ma érkezel. Megleptél. Talán ennek így kellett történnie. Bocsáss meg! – hirtelen felállt, odatérdelt a fotelem elé, az ölembe hajtotta a fejét – Szeretlek! Ez egy kaland csupán, Nóra. Rosszkor jöttél.
   Ebben a pillanatban mindent megértetettem. Eltoltam a fejét, a testét. Felálltam.
  - Kaland! Persze. Ezt soha nem bocsájtom meg neked! Tudom ki ez a nő. A kis kolléganőd, akivel a magánrendelődet akarod összehozni. Most már értem a gyakori elmaradásaidat. Dehogy idehozod a mi lakásunkba, a mi ágyunkba! Ez mindennek a teteje!
    Gyuri ekkor le-föl alá sétálni kezdett.
  - Te örökké csak dolgoztál, utaztál. Aztán kiderült, hogy még gyerekem sem lehet soha.  Minden mindegy. Előbb-utóbb úgyis vége lett volna. Györgyi elfogad engem így is.
   - Te miről beszélsz? 
   - Voltam orvosnál. Miután te nem szedsz fogamzásgátlót, nem értettem, hogy miért nem esel teherbe. Így aztán kiderült, hogy nekem soha nem lesz gyerekem. Minek is mondtam volna el? Akkor elhagytál volna. Tudom, hogy most már vágytál egy új anyaságra, hiszen mondtad nekem. És ez a munkahely!
   - Na, ebből elég! És ezt így kell megtudnom. Aztán te honnan tudod, hogy én erre mit mondtam volna? Sehonnan! Mert lapultál. Mert szeretőd ez a szőke kis nőcske! Istenem!  Ezt nem vártam volna tőled!  Én most átmegyek anyámhoz, te pedig szedd össze a holmidat és menj el ebből a lakásból, de örökre!
   - Nóra! – Gyuri odalépett hozzám és át akart ölelni.
   - Nem! Ne érj hozzám! Telefonálok édesanyámnak, és amit mondtam, azt tedd meg! Ez a legkevesebb! Gyűlöllek! Tudd, hogy egy világ omlott össze bennem – odamentem a telefonhoz, felhívtam anyámat, aki szerencsére otthon volt.
   Gyuri hallgatott, majd lassan megértette, hogy nincs több magyarázkodás, nem fogom meghallgatni és döntésem végleges.

Egy év múlva
 

( Érintés )

    Hétfőn reggel mivel kánikula ígérkezett, a sárga pántos derékig érő testhez simuló vászonblúzomat vettem fel, hozzá egy ugyanolyan sárga szűk szoknyát, nyakamba fekete gyöngyöt tettem, és fekete velúr magas sarkú szandálomba bújtattam a lábam. Becsuktam az ajtót. Lementem az utcára, beültem a kocsiba és elindultam Budára, ahol Batinti úr irodaháza volt.
   Kellemes szobám volt a főnököm szobája mellett. Megnéztem a határidő naplómat, mindössze egy tájékoztató értekezlet volt beírva. Batinti úr szürke öltönyben, fehér ingben, nyakkendősen jelent meg. Szokásához híven jókedvűen üdvözölt, majd két úr érkezett hozzá, akiket bekísértem, számukra bevittem a kért kávét. Telefonokat bonyolítottam le, majd tizenegy körül kezdődött az értekezlet. Ilyenkor a főnök senkinek nem ért rá. A számítógépen belefogtam egy köszönőlevélbe. Ekkor kinyílt az ajtó és egy latinos, jóképű férfit láttam magam előtt. Odajött hozzám a pultomhoz: - Jó napot kívánok. Buon giorno. Carlo Batinti vagyok, nem ismerjük egymást még. Gondolom maga apám titkárnője, hozzá jöttem. Szabad bemenni hozzá? Nem várt vendég lenni most neki. Most jöttem géppel váratlanul. Bocsánat, még nem jöttem bele magyar nyelvbe, mert régen nem beszéltem már.
    Zavarba jöttem. Felálltam, kezet fogtam vele, kimentem a pult elé és egy kis asztalhoz kísértem, ahol két fotel volt a várakozó vendégek részére. Leültettem.
  - Beszéljünk olaszul, talán úgy könnyebb magának is! - mondtam készségesen és ránéztem. Fekete szemével ekkor rám nézett, láttam, hogy tetőtől talpig végig mér, szinte égetett a tekintete. Visszaindultam a pultom mögé.
  - Nem, nem. Akarom gyakorolni a magyart. Inkább magyarul, jó? Hogy is hívják magát? Bocsásson meg.
- Balogh Nóra vagyok.
   Keresztbe tett lábbal ült és hosszan nézett rám: - Ó, bellissimo!  Nóra, Eleonóra?
  - Igen. Ezek szerint most érkezett a repülőtérről? Bizonyára kissé fáradt, meleg is van, mivel kínálhatom meg?
  - Nagyon kedves, talán egy kis ásványvízzel és egy kávéval. Nem ittam a gépen, azt gondolom, rám fér. Főként a kávé.
    Miközben készítettem számára az italokat, belekezdtem mondandómba.
  - Most kezdődött egy értekezlet. Tudja, Párizsban voltam az édesapjával a múlt héten, ahol üzletet kötött, és valószínűleg erről van most szó. Gondolom nem lesz túl hosszú, vagy azért kivételesen jelezzem a papájának, hogy itt van? - megfordultam, hogy a tálcára pakolt kávét és italt odavigyem hozzá, de ott állt mellettem. Rám nézett hosszan, majd megköszönve átvette az egészet, odavitte a kis asztalhoz és leült, majd lassan inni kezdte a kávéját.
    Én igyekeztem nem ránézni, folytattam a levélírást, de megszólalt.
  - Sürgős munkája lenni?
  - Miért kérdezi? Nem, nem sürgős - válaszoltam neki.
  - Esetleg addig mi beszélgetni. Nem is tudtam, hogy papámnak ilyen kedves és szép titkárnője van. Mióta dolgoz itt?
  -  Több,  mint másfél éve -  válaszoltam és éreztem, hogy valami izgalom kerülget.
   - És mi miért nem találkozni egymással? Pedig jártam én az óta is Budapesten. Persze nem voltam itt, papám irodájában.
  - Akkor ezért. És meddig marad?
  - Talán egy hónap most. Tudja én fotóművész vagyok, volt pár kiállításom is, és gitározgatok, zenét is írni, ha van rá gondolatom. Szereted zenét? Bocsánat, hogy tegezem. Szabad?
  - Igen. Azt hiszem, nagyjából egy korosztály vagyunk mi. Már mesélt nekem rólad az édesapád. Szeretem a zenét én is. Nem rég voltam egy flamenco gitáresten. Nagy élmény volt.
    Ekkor felállt és odajött hozzám a pulthoz. Mosolygó tekintettel nézett rám: - Szeretnélek jobban megismerni! Lehet? Mondjuk ma egy ebéd? Itt, közelben valahol?
     Nem tudtam nemet mondani. Teljesen megzavarodott a lelkem. Nagyon erős vonzalmat éreztem a számomra ismeretlen férfi iránt. Jobbik énem azt súgta, hogy nem szabad elfogadnom a meghívást. Ugyanakkor kívántam, hogy megismerjem, hogy beszélgessek vele. 
  - Nos? - nézett rám továbbra is - Jössz velem ebédidő ebédelni?
  - Nem is tudom.
  - Jó, akkor jössz. Köszönöm. Miért ne beszélgethetni mi egymással? Nem történik tőle semmi. Ne gondolj rosszra!  De a szerelem nem rossz dolog különben sem.  - nézett rám sokatmondóan.
  - Szerelem? – mondtam neki zavartan - Milyen szerelemről beszélsz?
  - Hogy is mondják magyarul: egy pillanat és szeretni valakit. Jól mondom? Szerintem, ez van most itt - és csak nézett rám hosszan, én pedig egyre zavartabb lettem. Majd válaszoltam neki.
  - Az első pillantásra beleszeretni valakibe, talán így gondoltad.
  - Igen. Nem hiszel benne? Én igen.
  - Ekkor kinyílt az ajtó, a vendégek távoztak, és Batinti úr nagy örömmel fogadta fiát, aki valóban meglepte őt.
  -  Carlo! Micsoda meglepetés! Se telefon, semmi, csak úgy! Ismered már a titkárnőmet ugye? De a múltkor beszéltem neked róla. Ugye csinos? Hát még milyen értelmes! Ne jöjjön zavarba Nóra, így igaz. Gyere be fiam!
    Leültem, és lázasan fogalmazni kezdtem. Hirtelen éreztem, hogy a szívembe valami furcsa érzelem költözött. Féltem ettől az érzéstől. Amióta Gyurival külön éltünk, nem érintett meg senki sem. Pontosan éreztem, ha ezt a lépést megteszem, elindul valami, amit nem tudok megállítani. Ekkor kilépett Carlo az apja szobájából, Batinti úr mögötte állt. Carlo kérdőn, és várakozón nézett rám: - Hol ebédelsz akkor Nóra?
  - Nem ebédelek most sehol, csak gyümölcsöt eszem. Örültem, hogy megismertelek. Viszontlátásra Carlo.
    Láttam az apja tekintetén, hogy megérezte fia szándékait. Rá nézett, majd rám és az idősebb emberek bölcs mosolyával nyugtázta: - Akkor este fiam! Találkozunk! Anya örülni fog! Én most visszamegyek dolgozni. Vidd el a kocsimat! 
     Ahogy az apja visszament a szobájába, Carlo odajött a pultomhoz.
  - Szóval, meggondoltad magad. Nem baj, akkor visszajövök öt órára. Viszontlátásra.
      Ekkor Batinti úr kiszólt, hogy fáradjak be hozzá.
  - Foglaljon helyet Nóra. Mielőtt elmennének mindannyian nyaralni, egy kis ünnepélyes délutánt tervezek, a segítségét kérném a megszervezésében. Szeretném átadni a nyári prémiumokat, jutalmakat, kis ajándékot a dolgozóknak. Jó félévet zártunk.
  - Mikorra tervezi signor Batinti? - néztem rá.
  - Csütörtökre. Délelőtt dolgozunk még, és délután megtarthatjuk. Szendvicsek, hidegtálak, italok, kis zene, lent a nagyteremben. Adja ki a munkát, kérem. Csak szervezze meg, ezt kérem.  Na, mit szól a fiamhoz? - nézett rám kíváncsian.
  - Nagyon csinos fia van. Gondolom, hogy a nők bomlanak utána. Nehéz lesz majd a feleségének! - néztem Batinti úrra kissé zavartan.
  - Büszke is vagyok rá. És tehetséges. Hát volt már elég kapcsolata! Megállapodhatna már. Én és a feleségem már szeretnénk tudni, hogy jó kezekben van. Lehet, hogy mi olaszok kicsit hevesebb vérmérsékletűek vagyunk, de, ha szeretünk, nagyon tudunk szeretni. És nálam a házasság szent. Nem is tudom, miért beszélek erről. De magával jó beszélgetni Nóra. Akkor rendben lesz a csütörtök?
  - Minden rendben lesz. Ha gondolja, feldíszíttetem a termet, legalábbis virágokat hozatok. De ez majd az én gondom lesz. A köszönő leveleket fogalmazom , később behozhatom őket? Egy órán belül készen leszek.
  - Hozza csak nyugodtan. Aztán majd még én szeretnék néhány levelet diktálni utána.
    Öt órakor hideg vízzel lemostam az arcomat, kicsit beillatosítottam magam, majd a táskámat a kezembe véve indultam el, a főnököm ekkor már nem volt bent. Az ajtóban ekkor  váratlanul kinyílt, és Carlo állt előttem.
   - Itt vagyok hölgyem, ahogy ígérni. Azért talán egy kávéra, üdítőre meghívhatlak? Ugye, nem utasítani el? - mélyen a szemembe nézett.
  - Hát csak egy félórára, itt a közelben. Nem is tudom, hol van itt egy presszó?- néztem rá zavarodottan.
  - Én már tudom. Néztem már. Gyere! - belém karolt, mintha egymáshoz tartoznánk. Nem messze a sarkon valóban egy kis presszó volt, ahova beültünk, én fagylaltot kértem, ő narancslét ivott.
  - Tudom nagyon erőszakos voltam, vagyok, de mondtam, egy pillanat és szerelem. Nem tudni én ellene tenni, semmit - megfogta a két kezemet, megcsókolta, az arcához tette és én hagytam - Te mit gondolni erről? De őszintén!
  - Lehet, hogy ugyanezt érzem. Félek, hogy nem tudok majd ellenállni. Úgy jöttél most az életembe, mint egy villámcsapás. Nem is ismerlek.
  - Szikrázik az érintés, a lélek, nagyon akarok téged megismerni és kérlek, hogy gondolkozzál, lehet-e? Lehet, hogy mi lettünk kitervelve egymás számára. Nem jól mondom?  Teremtve és nem tervelve, ugye? Majd én pár nap és már jobban beszélek. Nem szabad egy lehetőséget, nem próbálni!
  - Én a férfiaknak már nehezen hiszek. Egy nagy csalódáson vagyok túl. Azaz több csalódáson. Bonyolult. Nem értheted te ezt! Én nem vagyok olyan nő, ahogy te azt gondolod. Már régen nem éreztem így… Ez valami furcsa testi vonzalom lehet most.
  - Nem szabad a lélek és testet elválasztani, bennem mind dolgozik most. Itt a szívem, fogni csak meg, tedd csak a kezed ide!
  - Fizessünk Carlo! Nekem mennem kell! És felejts el!
  - Rendben, én adok időt, ha te nem érzed azt, mit én, akkor baj! Te fogsz dönteni. De, én nem akarlak téged felejteni - nézett rám hosszan és kitartón.
    Elkísért a kocsimhoz, majd nyújtottam neki a kezemet, ő ekkor magához húzott, csak nézett a tüzes, meleg szemével, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz és lassan a kocsim mellett csókolgatni kezdte a tarkómat, a nyakamat, az arcomat, a szememet és végül a számat. Ekkor már tudtam, hogy beleszerettem. Olaszul suttogott a fülembe szerelmes szavakat, majd hirtelen ott hagyott, elindult a saját kocsija felé. Én pedig, mint egy teljesen másvilágban járó nő, beültem a kocsimba és indultam hazafelé. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok a továbbiakban tenni. Amióta Gyuri elment, nem bíztam senkiben. Egy éve nem volt kapcsolatom. Megbékéltem a sorsommal.
   De ezen az estén nehezen jött álom a szememre. 

   Ha dörömböl a szív

   Ahogy Batinti úr, a főnököm kívánta, megszerveztem csütörtökre az ünnepélyes délutánt a kollégák segítségével. Persze, nem árulhattam el, hogy jutalmakat fog osztani Batinti, csak annyit mondtam, hogy nyári szabadságolás előtti ünnepség lesz.
  Megnéztem a feldíszített nagytermet. Mindent rendben találtam. Remek svédasztalt állítottak fel a kollégák. Felszaladtam még az irodámba. Batinti úr telefonon kiszólt, hogy várna egy percre. Bementem hozzá.
  - Csak megköszönni szeretném Nóra a fáradozását. Hallom, minden rendben. Nagyon csinos ma, persze, mint mindig. Elhívtam a feleségemet és fiamat is! - ekkor, kissé jelentőségteljesen nézett rám, amit nem értettem - Rövidesen itt lesznek. Kérem, hogy majd vezesse le őket a nagyterembe, addig én még lebonyolítok egy-két telefont. 
   A hírre izgatottan jöttem ki tőle. Azt hittem, hogy nem látom többet Carlot, és majd elfelejtem. Azon gondolkodtam, hogyan is viselkedjek itt mindenki előtt a pár nappal ezelőtt történtek után. Aztán arra gondoltam, hogy talán úgy, mintha mi sem történt volna. Éppen letettem a telefont, amikor Teresa asszony és Carlo léptek be az irodámba.
  - Buon giorno, Nóra! - nézett felém Teresa asszony és Carlo - Come sta?  A férjem bent ván? Ráér talán? Vagy van nála vendég?
  - Jó napot, Buon giorno asszonyom, non c’e male. Che bella Sorpresa! Buon giorno Carlo – majd ismét Teresa felé fordultam - Teresa asszony, a férje megbízott engem, hogy vezessem le Önöket a nagyterembe, és majd később odajön ő is. Tulajdonképpen mehetünk is, ha gondolják!
  - Ciao, Nóra. Mi már tegeződünk, nem?– szólalt meg ekkor  Carlo.
    Teresa asszony rám pillantott, majd a fiára, és kissé mosolyogva mondta: - Igen, a fiám mondá, hogy milyen jót beszélgettek és barátkoztak, akkor meg valóban tegezze csak! Még utóbb azt fogja gondolni haragszik válámiért rá. Hiszen egy korosztály maguk, azt gondolom, nem? Na, de, allora andiamo!
    Felálltam, egy zöld nyári pántos ruhában voltam, hasonló zöld magas sarkú szandálban, fehér klipszet tettem a fülembe, hajamat kontyba tekertem, jól akartam kinézni. Azt hiszem sikerült. Carló tekintete, ahogy végig suhant rajtam, ezt tükrözte.
  - Milyen csinos Nóra! Remek lenni ez ruha és szandál hozzá! Hol vásárolni mindezt? – kérdezte Teresa asszony.
  - Legutóbb, amikor Párizsban voltam Batinti úrral, akkor találtam rá ezekre a darabokra. Különben is szeretem a zöld szint.
  - Nágyon elegáns. Egyszerű és mégis! Persze nem mindenkin mutat így, igaz, Carlo? A te férfi szemed másképp látja persze.
  - Dehogy mama! Jó választásra vall, vagy izlés?
  - Jó ízlésre vall - válaszoltam neki, és ekkor ránéztem, majd elindultam velük a lifthez. Carlo a liftben mellettem állt és egy pillanatra megsimogatta a kezemet. Ekkor éreztem megint a furcsa melegséget és borzongást. Hiába próbáltam ellene tenni bármit, nem ment. Ekkor kicsit elléptem mellőle.
   A teremben már elég sokan voltak, Carlót és anyját a számukra előkészített helyre kísértem, majd elvegyültem a többiek között. Batinti úr rövidesen megérkezett, két másik vezető beosztottjával és ünnepi beszédet tartva, megnyitotta a délutáni összejövetelt. Bejelentését, hogy mindenki kap egy havi bért jutalmul, nagy ováció fogadta. Majd megkezdődött az eszem-iszom, és beszélgetések.  Halk zene szólt, majd Batinti felkérte feleségét egy táncra, amit aztán követtek a többiek is.  Láttam Carlot, ahogy beszélget az apja férfi munkatársaival, jó kedvű volt és rendkívül csinos. Öltönyben, nyakkendősen jött, hiszen ez előírás volt egy ilyen helyen.  Én éppen egy kis tényárra pakoltam pár falatot, amikor Batinti úr felém jött.
  - Látom Nóra egyedül jött, felkérhetem egy táncra? - éppen egy lassú tangó szólt, természetesen elmentem vele. Teresa asszony ekkor, Carloval táncolt. 
  - Magával aztán könnyű táncolni. Tulajdonképpen holnap már ne jöjjön be Nóra, elengedem és utazhat, ha akar! – ahogy táncoltunk, egyre közelebb kerültünk Carlóhoz és Batinti feleségéhez. Majd amikor melléjük értünk, Carló hirtelen odaszólt az apjának.
- Cseréljünk partnert papa, visszaadom a mamát, én pedig megkapom Nórát.
- Jól van fiam! Örömmel. Megállt, és úri módon átadott Carlónak.  
    Carló átölelte a derekamat, majd megkérdezte: - - Ne legyél zavarban, no!  Nem akartam bántó lenni! Szeretnék veled lenni, da mattina a sera. Istenem, de finom a te illatod!
   Nagyon szorosan összesimultunk, fejem az arca mellett volt. Kellemes férfiparfüm illata volt, fekete hullámos haja csillogott, fekete szeme pedig mélyen belefúródott a tekintetembe. Aztán visszamentünk az asztalokhoz, ahol falatozni kezdtünk, majd vettünk a pincér által kínált italból valamit, koccintottunk és ittunk.
  - Hogy, hogy te is bejöttél erre az ünnepségre? - kérdeztem.
  - Mégis, mit gondolsz? Miattad elsőnek. Találkozni akarni veled. Talán lehet nekem remény, ezt akarom tudni. Nem tudok téged fejemből, szívemből kiverni. Meg aztán te nem tudni, hogy én végezni közgazdaságtant, mert ez apám akarata volt, és csak mellette fotós és zenei tanulmányt csinálni én. Lehet, hogy majd én mégis átvenni egyszer tőle az üzletet. Nem tudom. Ő bízik. De ez most nem érdekes. Szép vagy és nagyon vágyni rád!  Nagyon! Mondtam, nem hagylak békén, ha csak meg nem tiltod, de lehet, hogy még az sem csinál semmit!
    Ránéztem, majd hirtelen a szüleit kerestem, akik már egy távolabbi helyen, egy nagyobb társsággal beszélgettek. Ránéztem az órámra és azt gondoltam, most elnézést kérek, és elmegyek.
  - Carlo, én elmegyek. Köszönöm az érzelmeidet, semmit sem értek… Félek. Muszáj mennem. Te ezt nem értheted. Sajnálom!
  - Va bene. Andiamo insieme. Félsz tőlem? Ugyan. Nem lenni én farkas. Csak szerelmes, de majd kint beszélgetünk még!
    Erre megfogta a kezem és odavitt a szüleihez, akik meglepetten néztek ránk. Én alig győztem elnézést kérni, de Carlo gyorsan elintézte.
  - Papa, hazaviszem Nórát, mert nem jól érzi magát, aztán majd visszajövök.
    Tudtam, hogy muszáj valamit hazudnom, ha már Carlo ezt mondta.
   - Bocsássanak meg, de talán a meleg, nagyon megfájdult a fejem. A dire e vero non mi sento bene. Köszönök mindent és augusztus közepe után, ahogy megbeszéltük, jövök Batinti úr.
    Feleségével jó nyaralást kívántak és megértően, kicsit aggódó tekintettel néztek rám és a fiukra.
  - Persze, fiam! Vidd csak haza! Nehogy valami komoly baj legyen. Maga meg pihenje ki a fáradalmait Nóra!
    A liftben Carlo hirtelen átölelt és megcsókolt, én pedig hagytam. De nem szóltam egy szót sem. 
  - Itt van kocsid? - kérdezte tőlem.
  - Nem, nincs. Busszal jöttem. 
  - Gyere kocsimhoz!  - beszálltam a kocsijába, ő mellém ült és elindult.
  -  Tulajdonképpen hová viszel Carlo?
  - Nem tudom, csak indulok. Nos, mondd hová vigyelek?
  - Haza. A lakásomra. 
  - Hová mész nyaralni? És mikor?
  - Még nem tudom pontosan. Majd a Balaton mellé.
  - Menjünk együtt! Mit szólnál hozzá? Lejössz velem Földvárra? Odakészültem eredetileg. Akár most is indulhatunk.
  - Ugyan már! - néztem rá kérdőn – Hogyan gondolod? Nagyon kellemetlen ez így nekem! Mit gondolnak most a szüleid?
  - Semmi különös. Tegnapelőtt mondtam papának, hogy beleszerettem egy magyar nőbe, és nem bírok magammal. Kérdezi, hogy ki az? És akkor én mondom, hogy te. Ő meg csak mosolygott. Azt mondta te törékeny lelkű vagy, veled nem szabad játszani. Aztán mondtam, hogy te nem játéknak kellesz. Te sokkal több leszel nekem. Igaz, csak a fejét ingatta, de az ügyembe nem szólni bele. De ő kedvelni téged, különben is. Merre menni most? - mondtam neki az útvonalat, és amikor megérkeztünk a házam elé, egy hirtelen gondolattal kértem, hogy lent várjon. Ő ezt készségesen megtette. Eldöntöttem, hogy elfogadom felajánlását, és lemegyek vele Földvárra. Ugyan nem tudtam, hogy hová. De bízni kezdtem a sorsomban.
   Kinézett a kocsiablakon és mosolyogva mondta.
- Én téged tudom várni, idő van, talán majd kedvez nekem! - visszamosolyogtam rá, kedves volt, ahogy törte a magyar nyelvet. Máris szerettem hallgatni, ahogy beszélt. Elővettem a kisebbik bőröndömet és szép lassan összepakoltam a legalább tíz napra való holmimat. Aztán felemeltem a telefonkagylót és anyámat kerestem.
  - Szia anya! Csak azért szólók, hogy most utazom a Balatonra.
  - De hát hová mész? Erről nem is beszéltél! Holnap nem dolgozol? Pedig vártalak volna!
  - Nem, most volt az ünnepség, de Batinti megengedte, hogy holnap már ne dolgozzak, és… és…
  - Valami baj van, Nóra? Mi történt? - kérdezte aggodalmasan.
  - Nem anya, nincs semmi baj. Azt hiszem, megérintett valami egészen furcsa szerelem. Hogy aztán ebből mi lesz, azt még nem tudom.
  - Miről beszélsz? Nem értem kislányom! Kibe vagy szerelmes?  Nóra! Ne legyél meggondolatlan!
  -  Batinti fia visz le kocsival. Majd mindent elmesélek. Ne izgulj! Nem történt kettőnk között még semmi, csak megláttam és paff… !  Később még felhívlak. Csókollak, és ne idegeskedj! Szia! - letettem a kagylót. Gyorsan átöltöztem. Egy sportos felsőrészt, farmer nadrágot és lapos sarkú papucsot vettem fel.
   Carlo a kocsi előtt állt, karba tett kézzel, elém jött, hogy elvegye a bőröndöt, majd betette kocsijába, aztán beültünk.
   - Nóra, ti amo! Szeretlek! Pedig még a testedet nem is ismerem egészen. Remélhetek? Hová vigyelek?
  -  Ahová meghívtál Carlo. Földvárra. Vagy nem jó ez az időpont? Kavarognak bennem az érzelmek - válaszoltam szinte szégyenlősen.
  -  Most megleptél. De örülök.
  - Azt hiszem, beléd szerettem Carlo, vonzódom hozzád. Csak egyre kérlek! Ne okozz nekem fájdalmat! Igazából nem is tudom, hogy miért terhellek én téged ezzel az úttal?- egyre jobban elbizonytalanodtam.
  - Fárasztó? Veled lenni? Csak nem képzeled? Haza kell mennem. Apámmal beszéltem már telefon, semmi probléma, nem várnak ők engem. Bepakolok most egy táskába én is pár ruhát, átöltözni, és mi együtt utazunk oda ahová hívtalak. Jó? - én csak bólogattam és éreztem, hogy jólesik a vele való beszélgetés is.
     Felmentünk a rózsadombi villájukba, ahová behívott. Szülei nem voltak otthon, csak a házvezetőnő. Ámultam a szép nagy lakáson, berendezésen. Egy hideg üdítőt ittam, amíg Carlo elkészült. Vidáman szalad le a falépcsőn az emeletről.
    
    A lélek és a test találkozása

    Amikor leértünk Földvárra, Carlo egy kis panzió elé hajtott. Megállt és várakozón rám nézett, én pedig megsimogattam az arcát, jelezve, hogy kiszállhatunk.
   Még sütött a Nap, kellemes idő volt.  Bejelentkeztünk, majd felmentünk a szállásunkra. Egy kellemes kis szoba volt, nagy francia ággyal, kilátással a Balatonra. Letettük a csomagjainkat.
  - Megbabonáztál! Vagy te nekem jó boszorkány. Jól mondom?
   - Boszorkányod leszek, de türelmet kérek tőled Carlo. Majd, ha mesélek magamról, talán megérted.  Nem akarsz egyet fürödni a Balatonban?
  - Megértelek, persze, hogy megértelek! - nézett rám szeretetteljesen, majd magához ölelt és hosszan megcsókoltuk egymást - Ha van kedved, menjünk!
    Lementünk a vízhez, a Nap már éppen lemenőben volt. Hosszan úsztunk, majd csendesen, kéz a kézben jöttünk kifelé. Rámutattam a túlsó part hegyeire.
  - Nézd!  Come sono belli! – megálltunk és néztük a túloldali hegyeket.
    Azt hiszem, mindketten hasonlókat éreztünk. Felmentünk a szobánkba, átöltöztünk és beültünk a panzió éttermébe vacsorázni.
   - Mit gondolsz te kettőnkről most? - nézett rám vacsora közben - Tudod, hogy milyen boldog vagyok én most?
- Szépeket gondolok. Teljesen őszinte akarok lenni hozzád. Zavart vagyok, nem is tudom, hogy jött ez a mindent elsöprő érzelem. Miért jött?  Hogy majd benned is csalódjak egyszer?  Magamat sem értem. Lassan megengedem magamnak, hogy boldognak érezzem magamat veled.  Értesz te engem, Carlo?  Te semmit sem tudsz még rólam. Nekem már két házasságom volt - mondandóm közben, ami hirtelen kiszakadt belőlem, és könnyezve csak néztem rá.
  - Örülök, hogy ilyen szépen, őszinte voltál most hozzám te. Nem akarom, hogy te sírjál! Én sem tudom, hogy miért szeretni éppen téged! De nem gondolkodni mi ezen! Örülj, hogy egymást mi megtalálni! Vagy nem? Miért kell gondolni, hogy majd én is rosszat fogok neked adni? Már elég sokat éltem. Igyekszem nem fájdalmat okozni neked. De nem ígérgetek, az nem jó, szerintem. Inkább tenni kell!  Második házasság neked? Ez meglepetés nekem! Akkor neked mesélni ma este sokat rólad. Én  nagyon akarok tudni mindent rólad, mert fontos vagy már most nekem.
  - Tudom, hogy kapkodok. Össze-vissza mondok mindent, de talán megértesz. Nekem tisztázni kell magamban mindent. És te? Én sem tudok rólad semmit. Neked is kell mesélned! Őszintén!- néztem rá ekkor már nyugodtabban.
   Vacsora után felmentünk a szobánkba, nagyon meleg volt. Ki kellett nyitni ajtót, ablakot, kiültünk a teraszra és én meséltem az életemet Carlónak, majd ő mesélte az ő életét nekem.
    Mindketten kitárulkoztunk egymás előtt, nagyon sok mindent elmondtunk egymásnak. Így aztán lelkileg is közelebb kerültünk egymáshoz. Már egy óra felé járt az idő, amikor visszamentünk a szobába. Lefeküdtünk, szorosan átöleltük egymást, éreztem forró testét. Megcsókolt és csak annyit mondott.
-  Dormi , amore mio, dormi !
    Carlo megértette, hogy időre van szükségem.

×××

    A későbbiekben legnagyobb örömömre kiderült, hogy mestere a női testnek, a női léleknek. Legalábbis az enyémnek.
   - Tudod, hogy pont ilyen gondolom a te tested és a szeretkezést veled? Ilyen szerelemre vágytam, de eddig nem találni. Igazat mondok én. Látni elsőnek ott a sárga ruhában, már akkor tudtam én, hogy te leszel, akivel élni akarom majd az én új életem.
   Hallgattam csendesen, majd felültem, és zavartan csak annyit válaszoltam: - Én csak egy nagy szívdobbanást éreztem, amikor megláttalak, és megzavarodott bennem minden, de most már tudom, hogy ugyanazt akarom, ami te.
    Ekkor megsimogatta a hajamat.
  - Mint mondani én, nem akarok veled csak kalandot. Boldog vagyok most Nóra. Vigyázni akarok én a te érzelmeidre. Most már én tudom, hogy te lelked milyen.
    Egyik este felhívtam anyámat. Hosszúra nyúlt beszélgetésünk külön jót tett a lelkemnek. Ugyancsak meglepődött azon, amit elmeséltem neki, de éreztem, hogy megért és minden mondatával segíteni szeretett volna.
    
  Szerelem

    Carloval maradtunk a vízparti, csendes és kellemes panzióban. Éltük szerelmes napjainkat, nem tudtunk betelni egymással. Közben azért kirándultam vele minden olyan Balaton parti helyre, amit érdemes volt neki megismernie. Nyitott volt mindenre és befogadó.  Keveset tudott az országunkról, bár azért az átlagnál tájékozottabb volt. Minden helyre elvitte fényképezőgépét, megszállottan fotózott, kettőnkről is készített egy balatoni naplementében készült képet.
   Egyik estefelé, már vacsora után voltunk, ültem a teraszon, és a távoli Balaton zöldes vízét néztem. Kissé hűvös volt, sötét felhők gyülekeztek, érezhető volt a vihar közeledte.
  - Látom, gondban vagy. Bánt még a múltad? Nem akartam erről eddig beszélni eddig - szólt hozzám Carlo.
    Ránéztem, és őszintének láttam szemében az érdeklődést.
  - Igen bánt. Nehezen tudom feldolgozni! A mi kapcsolatunkon jár most az agyam. Arra gondoltam, hogy helyesen tettem-e, hogy hagytam magamat szerelmi szenvedélyem által idáig eljutni. Mi lesz ezután? Te elutazol, én maradok. Ti nagyon gazdagok vagytok, én pedig hozzátok képest szegény. A szüleid mit gondolnak rólam? Hogy fogok ezután dolgozni? Egyáltalán? Nagyon zavaros helyzetbe kerültem, azt hiszem. Itt nyaralgatok veled, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig nem az. Vagy túlbonyolítom a helyzetünket? - néztem rá kérdőn.
    Leült a mellettem lévő székre, megfogta a kezemet, és beszélni kezdett: - Én azt gondolom, hogy te túl aggályos vagy! Nagyon is természetes, hogy így nyaralgatni mi ketten. Szeretlek. Te is szeretsz. Akkor, mi a gond? Szeretnék, azt hiszem, majd veled élni. Már talán itt is van idő, hogy házasság jöjjön, aztán gyerekek. Nem viccelni, a terveim veled komoly.  Érted te ezt?
  - Igen, értem.  Nem tudom, hogy ennyi sikertelen házasság után akarok-e házasságba lépni újra.  Talán te ezt nem is érted?
  - Igen. Én már sokat élni, volt pár nő életem, szórakozni sokat, gondolom, talán a mi házasságunk sikerülhet. Az én fejem már benőtt, ahogy mondani ezt. Neked az eddigi első házasságoddal nem volt szerencse. A másik házasság pedig, ahogy tőled tudom, szép volt. Végül is csak egy probléma lenni közöttetek, hogy nem lehet férjed miatt gyermek. Hogy csalt téged? Lehetséges, hogy csak kalandozott. Mint a férfi általában.
  - Igen. Azt hiszem, nagyon is jól érzed az én rezdüléseimet. Lezárult már a múltam. Szeretlek! Szerelemmel szeretlek! Látod, volt már két férjem, őket is szerettem, de egyiket sem így! Ez egészen biztos. Vagy nem érzed?  Persze, tudom, a káprázat, a varázs, a szerelem elmúlik majd, vagy legalábbis csökken. Ezt már te is, én is megtapasztaltuk.
  - Megnyugtató ezt hallgatni tőled. Kicsit bizonytalan lenni én benned. Jól tudom a varázs múlását, de te különleges érzelmeket adsz nekem, csinálsz bennem. Te nekem hosszú időre kellesz, azt érzem. Gondolom, hogy úgy lenni majd mi, mint apámnál és anyámnál. Szerelemérzés után következni szeretet. Én ezt szeretném! Nekem nagy öröm lenne, ha eljönnél te velem majd Rómába, mi szokni ott össze. Jobban ismerkedni egymással.
   - Carlo! Azért mindentől függetlenül el kell mondanom. Te is egy más világban élsz, én is. Te nem ismered az én kultúrám gyökereit, én talán kicsit azért jobban a tiédet. Vajon meg tudnám-e szokni az életet egy idegen országban, ha úgy adódna? Te nem tudhatod, de én könyvtár és népművelés szakot végeztem eredetileg. Jól ismerem a te hazád kultúráját is. Ismerem a reneszánsz Itáliát, a művészetét, ismerem Dante, Petrarca műveit, híres festőiteket, szobraitokat. Apád utazásai révén szabadidőmben igyekeztem múzeumokba is eljutni, és gyönyörködhettem több szoborban, festményben. Csodálatos az építészetetek, a zenétek. Olvastam Fallaci, Moravia, Buzzati, Pavese könyveit. Láttam Fellini minden filmjét, egyébként pedig kedvenc rendezőm. Nagyon nagynak tartom. Nagyszerű filmszínészeitek vannak! Becsülöm a kultúrátokat, de nem ismerem a népedet. Igazából csak elképzelésem van róla. Neked mi az ismereted az én hazámról? Nem sok. Persze ez nem baj, de félek, hogy a későbbiekben ez majd gond lesz kettőnk között.
  - Meglepődve hallgatlak. Ezt nem tudni én rólad. De ez nagyszerű nekem! Ettől még jobb, örülni neked! Én pedig majd, ismerem meg a te kultúrádat, te fogsz segíteni. Hasonlóan érdekelni engem az, mi téged. Olvasni én sokat. Szeretek zene és művészet. Azért is foglalkozom fotózás és nem közgazdaság.  Ne legyél tele aggállyal! Te jössz majd Róma és megismered a népem szokását, országomat. 
    Ekkor már átölelte a vállam, én őt, és szenvedélyünk szinte együtt tombolt a viharos balatoni éjszakával.
   Két hét után úgy döntöttünk, hogy hazautazunk. Carlo még két hetet tudott maradni, és engem mindenáron ki akart vinni Rómába.
  - Nos, feljössz kicsit, az én egyszerű lakásomra? Vagy máris mész a szüleidhez?- kérdeztem tőle, amikor visszaérkeztünk a nyaralásunkból.
  - Ha meghívsz? Nem akartam én mondani elsőnek! Nem megyek akkor most szüleimhez, ha itt aludni most nálad, akkor majd csak reggel. Különben is holnap szombat, aztán vasárnap meg otthon van mindenki, és te is jössz majd!
  - Ez nem hinném, hogy így jó. Meg különben, nekem is van édesanyám, akit már nem láttam és találkozni akarok vele.
  - Nem akarod, hogy én megismerkedjek vele is?  Olyan kíváncsi lenni én a te mamád.  Félek ám, hogy nem kedvelni majd! Ugye azért már jobban beszélek kicsit, mint először? Tudom már ezt én mondani, de félek, hogy kinevetsz, ha nem jól beszélek én valamit. Tudod , lassan jut eszembe minden.
  - Ne beszélj már butaságot Carlo! Szeretem, ahogy igyekszel pontosan kifejezni magadat. Tudod mit?  Gyere fel, és majd a többit meglátjuk.
    Közben kinyitottam a postaládám, kivettem leveleimet. Ránéztem Carlóra, akinek a szemében örömet láttam. Indultunk a lakásom felé és közben magyaráztam neki.
  - Megyek előre, gyere utánam! Amikor beléptünk a lakásomba, igyekeztem neki mindent megmutatni.
  - Ez az előszoba, hall, egyben dolgozó, ez a nagyszoba, hálószoba, konyha. Ennyi. Ja, és az erkély - Benvenutó, Carlo! - Hát ez az otthonom - megfordultam, kíváncsian néztem a mögöttem lépkedő Carlóra. 
    Végigjárta a lakást, majd azt mondta - Kicsi lakás, de nagyon a te személyiségedet hordozni magában. Csinálhatok képeket? Remélem, meghagyod te, ha eljössz majd hozzám Róma?
  - Komolyan gondolod ezt a Rómát?
  - Mit? Hogy eljössz hozzám Rómába, vagy az egészet, amit mondtam én? Mindet komolyan gondolom. Kinézek az erkélyen. Ez egy hangulatos utca. A belvárosban lenni és milyen csend! Mennyi fa! Csodálatosak a virágaid!
  - Igen, valóban szépek most. Carlo, hallgass egy kis zenét, ha gondolod!  Én most kipakolok, felhívom édesanyámat, lefürdök, és utána mit szólnál itt a közelben egy kis vacsorához? Még csak hétóra.
  - Á, látom, szereted a jazzt. Mondjuk egy kis Oscar Peterson? Jó lesz?
  - Amit akarsz. A konyhában készíthetsz egy kávét, ha gondolod? Kutakodj! Vagy te nem vagy házias?
  - Nem éppen, de azért kávét tudni még főzni talán. Az jót fog nekem tenni.
   Közben én kipakoltam a dolgaimat, majd kimentem Carlo után a konyhába. Láttam, hogy mindent megtalált és már főzte a kávét.
  - Azért megcsókolhatlak? - nézett rám.
    Válaszolni sem kellett, mert átöleltem és megcsókoltam - Most lefürdök, ha akarsz, utána te is megteheted.
    Jó volt hallgatni, fürdés közben, a beszűrődő zenét. Majd fürdés után lehúztam az ágyneműt a hálóban, kinyitottam a hálószoba, az egykori kis szoba ablakát. Itt csak egy nagy francia ágy volt, egy fésülködő asztal székkel, és egy komód; a tetején nagy zöld virággal. Háromszárnyú ablak, tejfehér áttetsző függönnyel. Az ablak a kerti fákra nézett. A háznak ugyanis volt egy kis belső kertje.
    Csak egy pólót vettem fel. A hajamat közben megmostam, megszárítottam, összefogtam és a fejem búbjára felcsatoltam. Így, illatosan kimentem a nappaliba, a nagyszobába, ahol már Carlo várt a kávéval.
   - Gyere, ülj ide mellém Nóra! Milyen jó az illatod! Igyuk meg a kávét és én is menni, mert teljesen megizzadt az úton. De előtte kell nekem felhozni kocsiból tiszta ing. A kocsiban van a csomagom.
  - Jobb lenne, ha felhoznád! Nem szeretném, ha bármi is elveszne!
    Megittuk a kávét. Carló lement a csomagjáért, majd zuhanyozni ment ő is. Csörgött a telefon, Carlo pedig a haját törölgetve kijött a szobába. Legszívesebben odamentem volna hozzá, de helyette jött ő, átölelt, közben én felvettem a telefont.
  - Igen, Balogh Nóra. Te vagy anya? Itthon vagyunk, igen, ő is velem van! - Carlo a nyakamat csókolgatta és simogatásaitól testem bizseregni kezdett – Már akartalak hívni. Komolyan? Hát, nem is tudom. Jó. Átmegyünk akkor. Csókollak anya. De csak egy óra múlva. Nem baj? Rendben!
    Letettem a kagylót, átöleltük egymást.  Szerelmet, testi vágyat éreztem iránta. Megfeledkezve a világról egymásban merültünk el.
  - Boszorkány vagy, mondtam már?- nézett aztán később rám - Nos, hová megyünk mi? – kérdezte aztán jókedvűen.
  - Hajlandó vagy eljönni velem anyámhoz vacsorára? Az előbb hívott.
- Igen, félig füllel hallani már. Nagyon jó! Legalább ismerni meg. Izgulni nagyon.  Messze lakik ő?
  - Nem kell izgulni. Biztosan megkedvel téged! Nem lakik messze, gyalogosan kell mennünk, legalább kicsit kiszellőztetjük magunkból az erotikát - mondtam neki kacarászva.
  - Én nem akarom, nekem ez jó érzés veled. Hagyni kell belőle. De akkor öltözni kell.
   Anyám kitett magáért. Fehér abrosz, égő gyertyák, kis vázában egy szál virág. Előszedte a legszebb étkészletét és rakott csirkemell filét tálalt nekünk. Gördülékenyen folyt a beszélgetés. Carlo virágot vitt neki. Anyámnak az arcát figyelve láttam, hogy megnyerte tetszését. Semmi felesleges kérdést nem tett fel. Látta, hogy felnőtt férfival van dolga, aki határozott elképzelésekkel állt elő. Anyám sem jó, sem rossz tanácsokat nem adott.
  - Anya, finom volt, mint mindig! De azért ez a vacsora, felülmúlt mindent. És a meggytortád!
  - Valami különlegessel akartam üdvözölni a fiatal szerelmeteket, ha már az élet így hozta! Bár féltelek Nóra! – nézett aztán kissé komoran rám és Carlóra.
  - Ezt, szépen mondott Edit asszony! Nem kell Nórát félteni! Bízzon bennem! Nagyon szeretem! - nézett anyámra, majd hirtelen másfelé terelte a beszélgetést. - Nem bókolni, de szép mamád lenni Nóra, persze azért vagy te is olyan szép.
  - No, nem azért mondtam Carlo, de valahogy bánt engem, hogy a lányom házasságai ennyire nem sikerültek! És hát ki lát a jövőbe! - válaszolt neki anyám.
    Carlo ekkor felállt, biztatóan megsimogatta anyám karját - Én látom a jövőt. És szép lesz! Nem is szép! Gyönyörű! De én nem akarok jósolni, csak tenni! – mosolygott, majd sétálgatni kezdett, kicsit körülnézett a szobában.
- Érdekes! Milyen kis lakások, de ez is milyen kellemes! - ránézett apám fényképére, akinek a fotója egy rámában állt, mellette pedig András mosolygós képe volt. Mindegyiket a kezébe vette - Ő volt a papád? Jóképű férfi. Mivel foglalkozni?
   - Biológiát és latint tanított. Nórát nagyon szerette. Az olasz nyelv tanulását neki köszönheti, és talán azt is, hogy ez által így veled összekerült. Ő beszélt olaszul, franciául is. Nagy latin műveltsége volt a férjemnek. Sajnos infarktusban, már vagy tíz éve meghalt - válaszolt, helyettem anyám.
   - Sajnálom! Nagyszerű férj lehetett és apa is! És ő? - András képére mutatott - Biztosan a te kis fiad! Miért is kérdezni ezt?
   Ekkor már mellette álltam - Igen, ő volt András, az én kis fiam. Még most is nagy fájdalom az ő hiánya.
   - Bocsánat! - átölelte a vállamat és csókot nyomott a homlokomra. Ülni most vissza. Nem akartam ám sebeket tépni.
  - Nem, nem. Csak mindig elszomorodom. Beszéltél a szüleiddel, Carlo? - néztem aztán rá.
  - Nem. Teljesen megfeledkezni én. De felhívom most, ha szabad.
  - Csak nyugodtan, addig mi lepakolunk az asztalról, és a konyhába visszük a dolgokat - mondta anyám.
   A konyhában átöleltem anyámat, aki rám nézett és szigorúan csak annyit mondott: - Túlságosan szép ember. Megértelek, hogy beleszerettél. Igazi nőbolondító típus.  Most még szeret. Látom, rajong érted, csak úgy árad belőletek a szerelemérzés, de házastársnak, hosszú időre? Nem tudom. Féltelek Nóra. Látod mindig beigazolódnak a megérzéseim. Bár, már talán kiélte a heves természetét. Talán jó apa lesz belőle és, ha bírod az esetleges kicsapongásait… Mert elhagyni nem fog, azt én érzem rajta.
  - Anya! Te egy vészmadár vagy. Lehet, hogy még a kicsapongásait is elviselném, ha mellette engem szeretne, és nem tudnék róla. De ez most nincs.
  - Majd ha átjössz, szépen elmesélsz nekem mindent, persze amennyit akarsz csak annyit.
  - Mindjárt befejezi a beszélgetését. Ne sutyorogjunk, majd átjövök hozzád, és akkor beszélgetünk.
  - Nos, sikerült meglepned a szüleidet? - kérdeztem kicsit félve, de palástolva izgalmamat.
  - Minden rendben. Kicsit haragudni rám, hogy eddig nem telefonálok, bár apám hallani kell! Jó fejű nagyon! Holnap én hazamegyek, este visszajönni hozzád, és vasárnap ebédelni minálunk. Te és Edit mama - nézett most kérdőn anyámra.
  - Hogy én? A szüleidnél ebédeljek?  De hát miért?   - nézett rá anyám meglepetten.
  - Úgy gondolom, hogy be kell mutatni Nóra anyukát a szüleimnek és megünnepelni közösen család a mi boldogságunkat. De az én mamám és papa is akarják megismerni Edit asszonyt. Aztán az én tervem. Mivel szeretem Nórát, utána Rómába utazunk, az én lakásomra. Én lassan visszautazni majd. De ez most bonyolult nekem mondani. Nekem ott van egy nagy lakás és hiányzik belőle egy asszony, az lesz majd Nóra.
  - Értem. Kicsit gyorsan történnek a dolgok. És hány órára készüljek? – kérdezte anyám elgondolkodva.
  - Tizenegy körül idejönni mi kocsival, Nórával ketten, jó lesz így?
  - Rendben.Jó lesz, ha Nórának is megfelel.
  - Persze, hogy megfelel. Na, anya, szerintem elindulunk haza. Majd otthon folytatjuk Carlo!
    Elköszöntünk a láthatóan kétségekkel tele lévő anyámtól, aki kikísért bennünket a lépcsőfordulóig. Ahogy visszanéztem rá, szemében még mindig nyugtalanságot láttam. Éreztem, hogy aggódik megint miattam. De én ekkor már bíztam a jövőnkben.
     Tizenegy körül járt az idő, amikor lefeküdtünk. Nagyon kellemes nyári este volt. Kicsit fújt a szél, a nyitott szobaablakon lévő fehér függöny ide-oda mozgott. Csendesen feküdtünk egymás mellett. Átöleltük egymást és Carlo halkan beszélve, simogatta testemet.
- Szeretlek, ti amo, szeretlek. Így telepedett rám az álom és az új szerelem.

Találkozás és befogadás

  - Jó reggelt, boszorka! Kedves boszorkány! Nem baj, ha ezt mondom? - Carlo, miközben ezeket mondta csókolgatott, szeretgetett - Jó nekem itt, veled! Túlságosan jó! Én nem is akarnok felébredni.
   Átkaroltam és jóleső melegség volt bennem iránta. Szerelmes melegség! - Olyan kedves és gyengéd vagy hozzám, és nekem ez olyan jó! De talán fel kellene kelnünk. Tudod mit? Most kivételesen behozom egy tálcán a reggelit.
   Hirtelen eszembe jutott, amikor Gyurinak hoztam be a reggelit. Annakidején, egyszer régen, karácsony tájékán. Ettől furcsán kezdtem érezni magamat, de kimentem a konyhába, igyekeztem elhessegetni emlékeimet, és rövid időn belül kiadós reggelit tálaltam magunknak. Carlo felült az ágyban, én is mellé ültem. Sűrű fekete, göndör haja csillogott, vidám volt és jókedvűen enni kezdtünk. Közben arról beszélt, hogy mik a legközelebbi tervei. Aztán tettük a reggeli dolgunkat, feltettem közben egy Gustavo Montesamo lemezt, a Flamenco fantasy-t. Ettől még jobb kedve lett.
- Spanyolország jutott most fejembe! Hogy a lemezt hallom! Majd elvinni egyszer téged oda is! - mondta - Akkor én most felöltözöm és elmenni, este pedig visszajönni hozzád.
  - Carlo!  Most megharagudnál, ha azt mondanám, hogy ma egyedül szeretnék lenni? - kérdeztem tőle és láttam, hogy ez megzavarta. Kutakodva nézett rám - Miért? Nem fogok hiányozni neked? Vagy már ennyi elég lenni belőlem?
  - Nem erről van szó. Szükségem lenne kicsit magamban is rendezni a dolgokat. Tudod, hogy mennyire szeretek veled lenni! Érezheted! De komolyan kérlek most erre!
  - Jó, ne folytass, rendben. Értem. Semmi baj! - megsimogatta az arcomat, átölelt, megcsókolgatott, és elindult hazafelé. Az ajtóig kísértem, majd az erkélyről még integettem neki, ő felkiáltott: - Szeretlek babonázó boszorkány! Jövők, de majd előtte telefonálok! – beszállt a kocsiba és elviharzott.
   Csendes hétvégi reggel köszöntött rám. Meleg volt.  Alig rezdültek a fák levelei. Néztem az utcát.  Virágaim az erkélyen dúsan omlottak lefelé. Az idén gyönyörűek voltak. Csak délután sütött ide a Nap. Ilyenkor, árnyékban kellemes volt a levegő itt.  Hirtelen leültem az erkélyen lévő kerti székemre. Az új érzés ott ült mélyen a szívemben. Carlo szeretete ott lebegett körülöttem, de ott lebegett még a Gyurival átélt múlt is. Elő-előbukkant apró kis mozaik darabokban. Tudtam persze, hogy minden csak idő kérdése. Jó volt ez a csend. Jót tett kicsit az elmélkedés; a múlt rendezése, a jelen elemzése, a bennem rejlő kételyek tisztázása. Féltem kicsit a másnapi, családi találkozástól. Vajon az anyja mit gondolhat rólam? Talán azt hiszi, hogy egy megbízhatatlan, ide-oda csapongó nő vagyok, ha már ennyi házasságot nem tudtam megtartani.
    Gondoltam egyet, és felhívtam Gyurit. Ugyanis hivatalosan még egy év után sem váltunk el.
   - Szervusz. Nóra vagyok. Csak azért hívlak, hogy lassan elindíthatnánk a válást. Esetleg a barátod, Gábor elvállalhatja. Minél gyorsabban szeretném!
  - Jó, Nóra. Érzem, hogy neked ez fontos és sürgős. Megteszem. Majd hívlak, ha már tudom az időpontot.
  - Köszönöm, Gyuri! Szervusz - Letettem a telefont. Nehezemre esett még ez a rövid beszélgetés is. Újra hallani a hangját. Gyurit egészen másképp szerettem, mint Carlot. Más volt az érzelmi életem, testi kapcsolatom vele is, mint annakidején Jánossal. Csakhogy ekkor már Carlot szerettem. Őt pedig olyan szerelemmel szerettem, ami talán csak egyszer adódik meg az ember életében.
    Körbe néztem a lakásban, kicsit megnyugodtam. Mindent rendbe tettem, majd átmentem anyámhoz, akivel nagyon hosszan elbeszélgettem a történtekről, az érzéseimről.
    Mindketten tudtuk, hogy valóban nehéz lesz majd az esetleges elszakadásunk, de talán boldog lehetek, és nagyon vágyakoztam ekkor már egy gyermek, egy kisbaba után. Ismét anyának akartam érezni magamat. Talán ez volt a másik szál, ami Carlóhoz kötött.  Kimentünk anyámmal András és apám sírjához. Elhelyeztük csokrainkat és én magamban apámmal és kisfiammal is megbeszéltem boldog-boldogtalanságom történetét és segítségüket, megértésüket kértem. Mindig azt gondoltam, hogy hallják, amit mondok. Éreztem apám támogató mosolyát, erejét; kisfiam mosolygó kék szeme, ölelő egykori karja pedig külön erőt adott.
   Este korán lefeküdtem, pihent akartam lenni a másnapi ebéden. Carlo tíz körül telefonált, hogy elindult értünk. Anyám is átjött hozzám, mindketten igyekeztünk elegánsan felöltözni. Carlo pontos volt, mi meg készen álltunk. Beültünk Carlo kocsijába. Nekem inkább zavaró volt gazdagsága, semmint vonzó. Reméltem, hogy ez később nem lesz köztünk választóvonal.
  - Nyugalom, Nóra. Látom ideges vagy. A szüleim várnak. Hidd el, nincs bennük semmi rossz gondolat. Hiszen ismernek ők.
  - Nem tudom, miért vagy kislányom ideges. Értékes ember vagy és csinos nő. Nem is értelek - mondta szinte sértetten anyám.
    Amire megérkeztünk a villa elé, szorongásom  megszűnt, majd rövidesen a nagy szalonban találtuk magunkat, ahol már jött felénk Carlo anyja és apja. Megtörténtek a bemutatkozások, üdvözlések. Átadtuk a virágcsokrot, az italt, amit hoztunk, majd helyet foglaltunk és semleges beszélgetésbe kezdtünk. A háziasszonyuk hozta a kávét, hozta az italokat. Gördülékenyen, fesztelenül beszélgettünk. Majd kicsit később mindannyian kimentünk a ház virágos, tujafás kertjébe. Teresa asszony intézkedett, hogy hozzák ki utánunk az előbbi terítéket. Leültek a kerti asztalhoz. Mi pedig Carlóval sétálgattunk kicsit és beszélgettünk, jó érzéssel ültünk később vissza a szülőkhöz. 
  - Nos, hol jártatok? - kérdezte Carlo apja és jókedvűen nézett ránk.
  - Kicsit sétáltunk és Nóra megnézte a kertet, és hát beszélgettünk is papa.
   - Azért Terese szép pár, ahogy így elnézem őket. Nos, Nóra, a fiunk mindent elmondott az érzelmeiről, a maguk kitörő szerelméről, kapcsolatukról, elmondta szándékát. Kicsit rohamos tempóban történtek a dolgok. Én tulajdonképpen örülök, hogy a fiamat boldognak látom. Magát én mindig kedveltem Nóra, de ezt tudja. Sajnos egy baj van, hogy egy jó munka  erőmet veszítem el ezzel. De nyerek egy kedves, szép feleséget a fiam számára. Főleg Teresa, mint asszony félti a fiamat, de hát ez érthető. Hanem most a mamájával történt beszélgetésünk alatt megnyugodtunk. Így már érthetőbb minden. Sőt csak sajnálkozni tudunk, hogy ennyi bajon ment át Nóra.
  - Mama és papa! Szeretem Nórát, nagyon szeretem, és feleségül akarom venni. És feleségül is veszem. Fogadjatok el bennünket olyannak, amilyenek vagyunk! Jövő nyáron, vagy előbb, nem tudom, de minél előbb elveszem. Addig is vele akarok élni, mert nélküle már nem fog menni! Egyelőre, időt kérek papa, mert lesz egy kiállításom, arra a képeket még össze kell állítanom. Aztán, ha akarod, akár az itteni kirendeltségedet, hiszen magyarul beszélek, átveszem. Na, mit szólsz hozzá? Mit szóltok hozzá?
     Teresa ekkor szinte bocsánat kérően nézett a fiára majd azt mondta.
  - Remélem jó kapcsolat lesz azért közöttünk!   - fordult aztán felém.
  - Bízzon bennem Teresa asszony! Nagyon remélem én is, hogy megkedvel idővel!
  - Ugyan már! Sok beszédnek sok az alja! - szólalt meg Carlo apja - Örülök, hogy a fiam beléd botlott és beléd szeretett. Mindenesetre Nóra, ezek után nincs munka, mert ez nem egyeztethető össze a szituációval. Érted ugye? De, szerintem, most ez ne legyen gond! Carlo mellett nem lesz anyagi gondod! Aztán összeházasodtok és remélem a gyerekek, akik lesznek, majd lefoglalják az idődet. Aztán, később, ha a gyerekek majd nagyok lesznek, a te végzettségeddel eldöntöd, hogy akarsz-e valamit még dolgozni.
    Közben én anyámnak halkan fordítottam az elhangzottakat, aki egy darabig türelmesen hallgatta Carlo szüleit.
  - Bocsánat, hogy közbe szólok! - szólt ekkor anyám - Tolmácsolnál Nóra? - nézett felém, én bólintottam.
   - Én csak azt szeretném kérni, fogadjátok a lányomat ebbe a családba szeretettel, nem fogtok csalódni benne! Kicsit olyan, mint a fiatok. Szeret szárnyalni, szereti a szabadságot, nem bírja a szigorú kötöttséget. Az élet megedzette ráadásul. Bocsássatok meg, de ezt el kellett mondanom!
    Hálásan néztem anyámra, ám ekkor felállt Carlo édesapja és Teresa is. Odamentek hozzá, mindegyik átölelte anyámat. Láthatóan ez a pillanat volt, amikor befogadtak bennünket a családjukba. Aztán Teresa és anyám is elmosolyogták magukat, mindketten belekaroltak Francesco karjába, és együtt, már vidáman indultak az ebédlőbe, mi pedig Carloval követtük őket. Egy hosszú szépen terített asztal várt bennünket. Felszabadultan, most már mindahányan jó érzéssel, megnyugodva ebédeltünk. Olaszos ételek következtek, amit különösen anyám értékelt és dicsért.
   Ebéd után Teresa asszony anyámnak és nekem is mutatott néhány fényképet a családjáról, a két lányáról, az unokáiról. Majd Francesco beszélt a fiatal éveiről. Elárulta, hogy ő bizony szegényen kezdte az életét és rengeteg tanulással, kitartással küzdötte fel magát. Nem szégyellte szicílai, írástudatlan őseit sem. Anyámnak elsősorban ő lopta magát a szívébe. Teresa kicsit hűvösebb, északi típus volt, persze a temperamentum belőle sem hiányzott.  Látszott, hogy még mindig szereti az urát, és mennyire szereti a családját. Lassan négy óra felé járt az idő, szüleink elindultak sétálni a környékre, mi otthon maradtunk.
  - Nos, hölgyeim jöjjenek! – mondta Carlo apja a két nőnek - Két ilyen csinos nővel már rég voltam együtt. Karoljanak belém!
   Mi pedig jó kedvűen néztük őket. Kedvesek voltak így hárman együtt. Carlo megfogta a kezemet, melegen nézett rám.
   Eszembe jutott, hogy nem adtam oda neki az ajándékom. Ekkor elővettem a Petrarca Daloskönyvét, persze magyarra fordítva.
     - Ezt neked adom, olvasgasd majd. Próbáld megérteni.
    - Nahát, hogy te milyen kedves vagy! De miért nem magyar költőt hozni te?
    - Majd azt is kapsz, csak szép sorjában!
   - Össze fogom hasonlítani majd olasszal. Köszönöm neked édes boszorka! Akkor úgy készülni te, hogy jövő hét után jössz velem! Örülsz? És én ott mindent mutatok majd neked!
  - Örülök is meg nem is. Boldog vagyok, hogy egyelőre veled lehetek, és nem kell elválnunk. Egyébként beszéltem Gyurival, a férjemmel. Megkértem, hogy indítsuk el a hivatalos válásunkat.
  - Találkozni te vele tegnap? - nézett rám kutatóan.
  - Nem, csak telefonáltam neki. Mi már legalább tíz hónapja nem láttuk egymást. A régi érzelmek már csak emlékek. Nem kell féltékenynek lenned. Mi alig ismerjük egymást, és olyan rövid ideje vagyunk csak együtt. Mi történik velem Carlo? Miért támadt fel bennem egy újfajta érzelem, amikor megláttalak? Ezernyi kérdés van még bennem!
  - Miket nem beszélsz te?  Ne haragíts te engem! Mi egymáshoz tartozni, vagy nem? Miért bonyolítod te a dolgokat?  - válaszolt most kissé mérgesen - Nekem tűnik, hogy már mindent tudni én rólad, és örök idők óta ismerni téged. És mindig veled kell lenni! Te miért nem érezni ezt? Akkor te nem is igazán szeretsz engem!
  - Dehogynem. Szeretlek téged Carlo, de nagyon! - megsimogattam az arcát -  Nem is tudom, miért problémázok ennyit?  De hát ilyen vagyok!
    Ekkor jöttek vissza a szüleink. Leültek mellénk, még egy keveset beszélgettünk majd mi anyámmal lassan indulni készültünk.

   A válás

    A következő keddi napon én már egy negyedórával előbb érkeztem Gábor, a jogász barátunk irodájába, ahová erre a napra Gyuri megbeszélte velem a randevút. Gábor örömmel, de sajnálkozva üdvözölt.
- Gyere, ülj le Nóra! Gyuri még nincs itt. Ezt azért nem gondoltam volna! Gyuritól mindent tudok. Kár értetek! Nem gondoljátok meg? Olyan jól éltetek és olyan jól összeillettetek. Le is szidtam, hogy viszonyt kezdett azzal a nővel. Ő pedig, számomra egészen zavarosnak tűnő védekezést adott elő. Nem tudom, hogy ti beszéltetek-e erről? Igaz, hogy lassan már egy éve a történteknek. Nem is értem, hogy miért csak most váltok?
  - Nagyot csalódtam, és nagy fájdalmat okozott nekem Gyuri. Biztosan tudod, hogy miért. Alig tudtam kiheverni. Nekem akkor nem volt sietős a válás, örültem, hogy egy idő után le tudtam zárni mindent, ami vele kapcsolatos volt. Most pedig jött egy új kapcsolat, ami talán tartós lesz. A főnököm fia hódította el a szívemet. Úgy látszik a sors akarata. Valószínű, hogy házasságkötésünk után Rómában fogok majd vele élni.
  - Erről én nem tudtam semmit. De talán Gyuri sem tudja ezt. Biztosan nem sieted el ezt a dolgot? Nem a válásra gondolok… 
  - Nem tudom. Most ez a jelenem. Hogy a jövőm milyen lesz? Ért már egy-két csalódás az életben.  Ki tudja?  Talán nem is akarok erre most még gondolni sem. Jelenleg jól érzem magam a bőrömben. Ne hidd, hogy azért, mert külföldi, gazdag, és ez fogott meg.  Nem. Sőt, talán még zavar is ez a dolog! Nem tudom megmagyarázni, megláttam, és egyszerűen abban a pillanatban tudtam, hogy nem tudok majd szabadulni tőle. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy szerelem az első látásra. Soha nem hittem ebben, de tényleg létezik. Tudom, banálisnak tűnik. Persze, Gyuri is valami hasonló volt, de ez az érzelem, ez a vonzódás egészen más! Nem is tudom elmagyarázni most neked. Lehet, hogy ráfázom, de vállalom. Persze bizakodó vagyok. Egyébként, jövő héten elutazom Rómába, Carloval.  Nem tudom, mikor jövök vissza. Gondolom a válásunk ügye hosszú lesz, de, ha tudsz valamit tenni, kicsit siettesd! Szeretnénk majd összeházasodni! De legelőször szeretnék ezen a tortúrán átesni. Nem könnyű.
    Ekkor lépett be az ajtón Gyuri. Kicsit lefogyott, megviselt volt az arca. Felálltam, odamentem hozzá, megfogtam a kezét, a szemébe néztem. Éreztem, hogy ettől zavart lett – Szervusz! Gyere, ülj  ide mellém! Gábor már előre elkészítette a papírt, csak alá kell írni, illetve, ha akarod, olvasd el!
   Gyuri üdvözölte Gábort, majd leült mellém, láttam rajta, hogy mennyire ideges és keserű. Kezébe vette a beadványunkat, és elolvasta. Majd aláírta és odadobta az asztalra.
  - Tessék! Akaratodnak megfelelően! Csiripelik a verebek, hogy kifogtál valami gazdag, jóképű pasit…
    Ránéztem és furcsának tartottam viselkedését. Szokatlan volt tőle ez a stílus.
  - Csak nem azt akarod mondani, hogy én vagyok a hibás? Tudtommal te együtt élsz Györgyivel. Nincs mit a szememre hányni! Ne süllyedjünk már lejjebb! Nem én voltam az, aki félrelépett! - néztem rá haragos tekintettel.
  - Elképzelhető, hogy csak átmenet lett volna, de semmit sem voltál hajlandó velem akkor megbeszélni. Csak kirugtál. Nem igaz? Nem hinném, hogy itt Gábor előtt kellene ezt megbeszélnünk - zavartan csattogtatta a golyóstoll végét, ami a kezében volt.
  - Nem is! Bocsánat Gábor ezért a közjátékért! Akkor rendben vagyunk? – kérdeztem, ekkor már kissé emelt hangon.
  - Tulajdonképpen igen. Majd megy a levél, de ha te Rómában leszel…
  - Majd édesanyám utánam küldi, illetve telefonon értesít. Aztán majd felhívlak, ha már kint leszek, és megmondom neked a római lakás telefonszámát is. A mobilomat meg tudod – felálltam - Köszönök mindent és azért remélem nincs köztünk harag!  Talán még összehoz a sors bennünket! Te még maradsz Gyuri? Mert akkor tőled is elbúcsúzom.
  - Nem. Megyek. Szeretnék beülni veled valahova, hogy emberi módon köszönjünk el végre egymástól. És ne haragudj, de…
  - Rendben! Akkor gyere és üljünk be valahová!- néztem rá és láttam, hogy nehezére esik ez a procedúra.
    Gábor kikísért bennünket, elköszöntünk tőle, majd Gyurival egy közeli presszóban leültünk. Gyuri meleg barna szeme, amit úgy szerettem valaha, szomorúan nézett rám. - Szerettelek Nóra. Nem így képzeltem. Ha hiszed, ha nem, ha csak egy kicsit is akartad volna, futok utánad, erőszakoskodom, és veled maradok. Persze, ehhez a te megbocsátásod kellett volna. Engedd, hogy elmondjam, amit el akarok mondani búcsúzóul. Talán az, hogy tudtam, tőlem soha nem lehet gyereked, talán a te új munkád, falat emelt közénk. Utaltam rá többször is, de nem voltál rá fogékony. Te egy más világban kezdtél élni, másik oldaladról ismertelek meg, láttam, hogy te mennyire szereted ezt a mozgalmas életet, az utazásokat. Úgy éreztem, hogy te már egy másik Nóra vagy. Aztán jött Györgyi, te ugye utazgattál… Kedves volt, többször beszélgettünk és hát valahogy összejöttünk. Szeretem persze, de nem úgy, ahogy téged Nóra! Gondoltam, majd csak alakul, hátha csak olyan férfi dolog ez nálam és elmúlik, ami talán így is lett volna. Ne haragudj rám! Én a te érzelmeden gondolkodtam. És most? Úgy szereted azt a férfit, mint engem? Vagy jobban? – érezhetően sértődött volt, ahogy beszélt.
   - Nagyon érdekes, amit elmondtál itt nekem. Azt hiszem menetközben az én figyelmemet elkerülte mindez. Nekem természetes volt a munkám, mint ahogy neked természetes a te munkád. Nem hiszem, hogy megváltoztam volna, legfeljebb többet voltam kicsit távol, de ugyanúgy szerettelek. Jobban mondva, most, hogy visszagondolok, nem hagytad, hogy szeresselek. Hány olyan eset volt, amikor te valamiért elutasítottad az én közeledésemet, az én terveimet? Gondolom Györgyi miatt volt akkor már. Mindenesetre nem volt szép dolog tőled. Sokat szenvedtem a távozásod után, a történtek után. Azt gondoltam akkor, hogy soha nem foglak kiheverni. És lám! A véletlen, vagy a sors adott nekem egy új szerelmet. Igen szeretem ezt a férfit, akihez majd feleségül megyek. Ezért kértem a hivatalos válást. Ne haragudj, de erről nem kívánok többet beszélni.
  - Ugyan! Mindketten másfelé mentünk. Legfeljebb mindketten lezárhattuk volna a múltat, és biztosan kiderült volna, hogy képesek vagyunk-e egymásnak megújulni, képesek vagyunk-e újból úgy együtt lenni, együtt szeretni, mint régen. Kétségtelen, hogy a szerelem nem tart örökké, de azért volt annyi közös szerelmes múltunk, hogy sok boldog együttlétet szerezhettünk volna talán még egymásnak. Ebben nagyjából biztos vagyok. De az én szerencsétlen nemzőképtelenségem bizonyára újabb konfliktust szült volna közöttünk. Vagy ha nem, akkor benned elhallgatott érzések lettek volna. Valld be! Nem így igaz?
  - Igen, azt hiszem így igaz Gyuri. Valóban eljött a pillanat az életemben, amikor ismét anya szeretnék lenni. De nem érdemes beszélni arról, ami lehetett volna… Csak az a gyanúm, hogy a tetted miatt még lelkiismeret furdalásod sincs talán.
  - Hogyne lenne, Nóra! Nem vagyok olyan korlátolt, hogy ezerszer át nem gondoltam volna a dolgot, és bizony messzemenően hibásnak érzem magam. De azt hiszem ez a pillanatnyi helyzeten, már nem változtat. Szóval utazol? Kívánom, hogy légy boldog! Azért néha egy-egy lapot küldhetnél. Tudsz majd azért a barátom maradni?
  - Szeretnéd? El tudsz fogadni, mint egykori szerelmet, feleséget, barátodnak?
  - Idővel, bizonyára. Elég friss bennem még a házasságunk sok szép napja, ha hiszed, ha nem! Sokszor eszembe jutsz…
     Megszólalt a mobilom: - Igen. Minden rendben. Hol találkozunk? A belvárosban akarsz egyet sétálni? A Duna parton? Akkor a Petőfi szobornál, a Petőfi szobor előtt. Tudod, hol van? Mutattam neked a múltkor. Emlékszel rá? Jó. Akkor negyedóra és ott vagyok - betettem a telefont a táskámba és Gyurira néztem. Láttam, hogy csendes keserűség, talán féltékenység tombol a lelkében.
  - Akkor menjek a fenébe, ugye? Na, jó. Fizetek Nóra. Elviszlek a hídig, ha akarod.
  - Köszönöm, de inkább ne. Sétálni szeretnék. És ne haragudj! Azért én is szeretnék rólad tudni. Majd megadom a címemet, most még nem tudom.  Néha írj legalább egy lapot! Bízom benne, hogy a lelked rendben lesz. Sokat kaptam tőled, és ezt soha nem fogom elfelejteni. Remélem te is így vagy azért ezzel. Vigyázz magadra és tudd, hogy a múltamat soha nem felejtem el! Abban pedig te bőven benne vagy! Szervusz - intettem neki és elindultam a Petőfi szobor irányába. Nem néztem vissza, nem szerettem soha a búcsúzásokat, hát még az ilyen búcsúzást!
   Carlo már várt a szobornál. Boldogan öleltük egymást, égő fekete szeme kíváncsian nézett rám, mintha várta volna, hogy meséljem el a történteket. De én csak hallgattam, nem volt hozzá kedvem. Elindultunk a Duna parti korzón sétálni.
  - Feszült vagy. Nehéz volt? Szereted még? Nekem ez nem vigasztaló. Nem jó - nézett rám nyílt és éles tekintettel.
  - Ne nézz így! Ha örökre szakítottál már az életedben egy nővel, akihez még valamilyen érzelmek kötöttek, akkor tudhatod, hogy nem könnyű. Nekem meg egy házasság zárult le. Nem is akármilyen házasság! Mert tudod, hogy azért jól éltünk. Ne haragudj rám! Átölelnél és megcsókolnál, adnál szeretetet? Most nagy szükségem van rá! És te szerelmedre van szükségem!
    Leültünk egy padra. Carlo átölelt, magához vont. Éreztem, hogy milyen szeretet, szerelem van benne, és ez nagyon jól esett. Megcsókoltuk egymást és azt hiszem mindketten nyugodtabbak lettünk.
  - Gyere! Sétáljunk egyet a Váci utcában! Nézzünk kirakatokat most! - mondtam neki ekkor már vidáman.
  - Most már érzem, hogy ismét az enyém vagy kis boszorka! Ez hiányzott. Féltem kicsit, hogy visszacsinálod a dolgot! Elhiszed, hogy féltem én?
  - Komolyan mondod? Ez a kapcsolat már egy éve befejeződött. Semmi félnivalód nem volt. Nem érzed, hogy én mennyire szeretlek? Ennyire bizonytalan vagy bennem? Én még nem is kérdeztem tőled, hogy te egyáltalán szabad vagy-e, neked nincs-e egy be nem fejezett viszonyod ott Rómában vagy bárhol a világban?
  - Te meg ilyeneket képzelődni? Akkor én mondom azt. Én szabad ember vagyok és már nem lenni semmi szeretővel jó ideje kapcsolatban, mert régen szakítás volt. Már vagy egy éve. Kaland volt, de lényegtelen. De az sincs. Semmi sincs, csak te. Ilyesmitől nem kell félni neked. Tudnod kell, hogy nekem, ha volt kapcsolatom, én tudtam azt becsülni. De nem akarni egyiket sem feleségnek! Csak téged. Miért? Nem tudom.  Látod? Sokáig kerestem az igazi asszonyt, és benned most megtaláltam. Baj ez?
   Ekkor megálltam, szembefordultam vele, megfogtam a kezét.
  - Szeretlek Carlo! Olyan szépen beszéltél most! Egészen meghatódtam. De őszintén. Butaságokat pedig a jövőben egyikünk se gondoljon! Jó veled! Túlságosan jó! De nézd csak!  Ez itt egy igazi olasz fagylaltozó! Gyere, menjünk be!     
    Ahogy beléptünk a fagyizóba, egy ismerős férfihang ütötte meg a fülemet, majd valaki a vállamra tette a kezét. Megfordultam és meglepetten láttam Miklóst, az írót, és első férjemet, Jánost, egy kislánnyal és a feleségével.
  - Jó napot, jó napot Nóra! Hát magát is lehet látni? – viccelődött Miklós - Szia. Mi van veled? Ezer éve nem láttalak!
   Carlo közben a fagyit kérte én meg örömmel üdvözöltem Miklóst, Jánost, a feleségét és kis lányát, aki Jánosra hasonlított.
  - Szervusztok. Hát ez tényleg meglepő. Régen láttalak Miklós. Hallottam, hogy jól nősültél. Ezek szerint van feleséged. Megvan még?
- Persze. Vagyunk, ahogy vagyunk. Ismersz? Olyan vagyok, amilyen voltam. Senki nem változik. Igaz, János?
  - Nem tudom, miről van szó, de biztos. Nóra ismered a feleségem?
  - Nem. Nem ismerem. Szervusz. Milyen nagy már a lányotok! Hogy hívnak? - néztem a kislányra, miközben kezet fogtam János feleségével.
  - Beáta - mondta szemérmesen a kislány és fürkészve nézett rám.
    Hirtelen eszembe jutott András, elszorult a szívem. Lám, János már lassan el is felejti. Elfeledteti vele a kislánya. Persze, gondoltam, ez valahol természetes. Hirtelen hátra néztem, Carlo már ott állt a két tölcséres fagyival.
   - Kifelé jöttök ti is? – kérdeztem Miklóst - Gyere Carlo! Bemutatom a régi barátaimat. Ő János. Meséltem már róla, az első férjem volt. Ő pedig egy magyar ifjú író. Carlo pedig a barátom. Olaszországban él, fotóművész, fotóriporter, közgazdász. Ismerkedjetek meg!- átvettem a fagyimat, kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak, majd kimentünk az utcára és egy kirakat előtt megálltunk.
  - Hogy van ez? Hát már nem a férjeddel vagy? -  kérdezte  Miklós – Kétségtelen, jóképű férfi ,és gondolom pénze is van! - tette hozzá halkan.
  - Na, jellemző, hogy te így gondolkodsz! Gyurival válófélben vagyunk, éppen ma intéztük a hivatalos részét… Már egy éve külön élünk. Így hozta az élet. Látod, én egyfolytában válok – humorizáltam - De ez hosszú. Hová mentek? - kérdeztem Jánosra és Miklósra nézve.
  - Csak sétálgatunk. Most, szünet van a színházban, mindketten szabadok vagyunk Ildivel, és kicsit több időt tölthetünk Beával is. A nagymama neveli igazán a kislányt, sajnos! - mondta János.
    Láttam közben, amint Miklós Carloval beszélgetetett.
  - Hallom, hogy jövő héten már el is utaztok és hallom, hogy Rómában fogtok élni - fordult hozzám Miklós - Én meg éppen azt mondtam a barátodnak, hogy a hétvégén egy kerti bulit rendezünk. Jánosék is jönnek és még sokan. Meghívnálak benneteket. A születésnapomat ünnepeljük amúgy.  Legalább látni fogja, hogyan szórakozik az értelmiség itt Magyarországon.
  - Hát ez biztosan érdekes lesz számára. Gondolom, hogy elmegyünk majd Miklós, de mi megyünk is tovább, mert sétálni indultunk eredetileg - válaszoltam neki.
  - Na, akkor itt a címem, és szombaton este várunk benneteket! Kinek adjam? – nyújtotta a névjegykártyáját.
  - Add oda Carlónak Miklós!  Majd ő elteszi. Ti is jöttök a bulira János? – néztem a volt férjemre.
  - Igen, azt hiszem, ugye Ildi? - kérdezte a feleségét, aki bólogatva jelezte, hogy mennek.
   - Akkor, szervusztok, ott leszünk mi is!
     Mi Carloval tovább sétáltunk a Vörösmarty térig.  Kérdezgetett Miklósról és a volt első férjemről, akikről én bőségesen beszámoltam neki. Elkértem Miklós névjegykártyáját, megnéztem a címet.
  - Miklós lakása nincs is messze a szüleid villájától. Talán azon az estén ott kellene aludnunk. Lehet?
  - Mi az, hogy lehet? Miért ne lehetne? Másnap vasárnap és akkor ott ebédelni mi. Ez most tőled egész jó ötlet! Nem akarsz, most is feljönni velem? A szüleim örülnének biztos!
  - Miért ne? Menjünk!  - Láttam, Carlo ennek nagyon megörült. Nem tudtam, hogy ez ilyen fontos számára.
  - Szeretném, ha te és mamám összebarátkoznátok jobban! - súgta a fülembe.
  - Igyekezni fogok! - válaszoltam neki.
    Beültünk a kocsijába és váratlanul beállítottunk a szüleihez. Édesapja nagy örömmel fogadott bennünket. Azonnal rohant Teresához, hogy tudtára adja érkezésünket.
  - De örülök, hogy itt vagytok!- mondta Carlo apja örömmel - Hiszen itt is lakhatnátok! Bár tudom, Nórának van lakása! Persze megértünk benneteket. Minden időt együtt töltötök, amit csak lehet. Külön, függetlenül.  Ez így helyes persze.
   Közben Teresa is jött mosolygósan. Carlo leült a papájával beszélgetni, én mentem a konyha felé Teresával. A házvezetőnő már nem volt ott. Csináltunk közösen egy szép hidegtálat. Közben beszélgettünk, és lassan érezni kezdtem, hogy befogadott a szívébe. Ez a tudat örömmel töltött el. Tudtam, hogy Carlónak különös érzelmei vannak anyja iránt, nagyra becsüli, és rajongva szereti őt. Sokat mesélt gyerekkoráról, nyaralásaikról, anyjával való kapcsolatáról. Carlo közben lehozta fényképezőgépét a szobájából, kattogtatott néhányat, majd elővett egy nagy tasakot és kiszórt az asztalra egy csomó fotót, hogy nézzük meg. Ezek az eddig itt készített képei voltak. Most váratlanul olaszul kezdett el beszélni.
  - Előhivattam őket, persze, majd otthon én magam hívom elő a képeket, és egészen másokat fogok varázsolni belőlük. Most csak azért, hogy lássatok valamit az elképzelésemből. Nézzétek meg! Gyere Nóra! Nézd csak a naplementés fotónkat! Na, mit szólsz gyönyörű boszorka! - és megcsókolt. Az apja a boszorka szóra felkapta fejét és kacagni kezdett.
  - Hát ez kedves! Ilyen kedveset még nem hallottam! Te tényleg egy boszorka vagy Nóra, mert nagyon elvarázsoltad a fiunk fejét!
   Mosolyogva néztem Carlo édes apjára, és közben nézegettem Carlo fotóit.
  - Szeretnénk már mi is megnézni! - kérte Teresa és Francesco - Ez tényleg gyönyörű. És ti vagytok a képen? Nézd csak Francesco! Tényleg szép! Ahogy a szerelmes pár beleolvad a naplementés tájba, mögöttük a csillogó víz. De van itt több különleges képed is. Például ez a Nóra kép. Jól fényképezel fiam! Persze, ezt mindig tudtam – nézett most a fiára büszkén Teresa.
     - Azért is mutattam meg ezeket a fotókat, mert majd akarok egy kiállítást Magyarországról. Nóra te pedig megígérted, hogy elmegyünk még jó pár helyre holnaptól, ahol fontos és jó pillanatokat örökíthetek meg. Szerintem menjünk is aludni, mert akkor nem lehet délig lustálkodni!
    Elköszöntünk a szülőktől, felmentünk a szobába.
    Carlo villámgyorsan lefeküdt, én még szöszmötöltem a fürdőszobában, aztán lefeküdtem mellé.
  - Ugye, nagyon szereted a munkádat? - kérdeztem.
   Keze a feje alatt volt, majd rám nézett, felkönyökölt: - Nagyon. Félek is, ha nem fotózok, hogyan bírom ki. De talán majd ezt is meg lehet oldani valahogy! Úgy sem tudok róla lemondani teljesen!
   - Borzasztóan kíváncsi vagyok az otthonodra, a képeidre, a városodra, a barátaidra!  Izgulok kicsit, meg félek is, hogy mi lesz ott velem!
  - Ó, te kis bolond boszorka! Semmi, majd meglátod, hogy jól fogod érezni magad. Nem engedlek unatkozni. Nem baj, hogy átváltottam olaszra? De közben eszembe jutott, hogy neked is kell gyakorolnod a nyelvet. Hiszen jössz velem Rómába, ott pedig a többség olaszul beszél - elnevette magát és magához ölelve megcsókolt

Kóstolgatás

      Az elkövetkezendő héten Carlóval bejártuk a legfontosabb, és a legkönnyebben elérhető településeket. Megkért, hogy vigyem el minden olyan helyre, ami egy kicsit tágítaná magyarországi ismereteit. Persze amennyi ebbe az egy hétbe belefért, csak oda tudtam aztán elvinni. Egy fotósorozatot tervezett Magyarországról. Így jutottam el vele Szentendrére, Visegrádra, Esztergomba, a Pilisbe, Ópusztaszerre, Hollókőre. Végig jártuk Budapest fontosabb nevezetességét, sikerült elvinnem több olyan helyre is, ahol még nem járt. Igyekeztem megmutatni neki Pest másik oldalát is: a lepusztult üres gyártelepeket, az elhanyagolt belvárosi, egykori patinás épületeket, amelyek még mindig magukon hordták a világháború sebeit.  Úgy gondoltam ismerje meg csak ezt is.  Elvittem egyik este egy néptánc gálára, ahol igazi, szép magyar táncokat láthatott művészi előadásban. Megnéztük vele az István a király című előadást a Margitszigeti Nagyszínpadon. Különleges élmény volt számára.  Esténként egy-két magyar költő versével ismertettem meg. Azért meglepő volt számomra, hogy ennyire meg akarja ismerni az országomat.
  - Mondd! - kérdeztem tőle egyik este - Tényleg érdekel a költészetünk, zenénk, kultúránk? Úgy érzem igen. De ha tévednék, nyugodtan szólj, hogy hagyjuk abba. Én csak azt gondoltam, nem árt, ha kicsit többet tudsz az én népemről, országomról, kicsit megismered a költészetünket.
    Rám nézett fekete szemével, és szinte szemrehányóan mondta.
  - Mit gondolsz te rólam? Hagynám magam, ha nem érdekelne? Hiszen tudod, hogy magyar vér is van ereimben.  Vagy nem mesélte ezt apám? Majd beszélgess te csak erről vele! Ő sokat fog neked erről beszélni.  És nagyon érdekes dolgokat.  Te értékeled majd ezt!  Hiszen azért beszél apám jól magyarul. Hát így köszönni most vissza a múlt. Te szintén magyar, én meg leginkább olasz, de magyar is. Ez a sors. Én fogékony vagyok kultúra területén sok mindenre. Nekem van barátom olasz irodalom tanár, egyetemen. Sok művészt is ismerek én. Érted? Engem érdekel ez dolog. És igazán örülök, hogy veled találkoztam! Mert te egy nagyon érzékeny és sok mindent ismerő nő vagy. Veled tudom csak megismerni te országodat, már látom. Ez idő alatt rengeteg dolgot tudtam meg, amiről eddig fogalmam sem volt. Még így is tudom én, hogy kevés mit ismerek, de már sokkal gazdagabb lenni én, mint eddig. Majd én is ezt teszem Itáliában. Amikor csak idő van, megyek veled sok helyre, és ha te kérsz majd valamit, oda is.
  - Ezt jó volt hallanom! Most pedig, öltöznünk kellene, mert tudod, hogy mennünk kell az író ismerősöm estjére. Persze, ha van kedved jönni.
     Beültünk a kocsijába, útközben zenét hallgattunk, és én csendben azon gondolkodtam; amikor először megpillantottam Carlót, csak a külsejére lettem figyelmes? Hiszen, nem tudtam, hogy vannak-e belső értékei. Én mégis azonnal vonzódtam hozzá. Vajon, ha később nem ilyen embernek ismerem meg, a testi vonzalom miatt is vele maradtam volna? Beleszerettem volna? Vagy a belső kisugárzása olyan volt, hogy ezt éreztem mindjárt először és nemcsak a külső számított?
     Közben megérkeztünk a villa elé, felmentünk a lakásba, ahol én a szüleivel a nagy nappaliban beszélgettem, amíg ő öltözködött, majd elbúcsúztunk tőlük azzal, hogy majd valamikor éjszaka jövünk vissza aludni, és másnap tartjuk a búcsúebédet, amire anyámat is meghívták.
   Gyalog indultunk, mivel a közeli egyik utcában volt Miklósék háza és nem akartuk, hogy kocsikázás miatt egy korty italt ne igyon most egyikünk sem. Nem mintha ez nagyon fontos lett volna, de így jobbnak tartottuk. Egyébként is jól esett mindkettőnknek a séta.
  - Mondd, Nóra mitől estél te gondolkodóba, amikor jövünk hozzánk?
  - Azon gondolkodtam, hogy mit szerettem meg rajtad először, amikor megláttalak.  Csak a külsődet először vagy valami többet is láttam, éreztem benned?
  - Ez igen érdekes! És mire jutottál a te gondolataidban?
  - Pontosan nem is tudom. Megfogott a külsőd az egészen biztos, de azt gondolom, hogy volt valami belső kisugárzásod is, ezt így mondanám. Mert nekem a külső biztosan kevés lett volna.
  - Ezt én is így érezem. Hiába van egy nő szép, ha üresség áradni belőle. Hogy mondtad? Belső sugár? Igen, belőled is ez jött felém. De azért nem lenni baj, ha nem vagy csúnyaság!
   Lassan megérkeztünk Miklósék háza elé. Egy kétszintes nagy villa előtt álltunk, hatalmas kert vette körül, békebeli, régi, nagy villa volt.  Arra gondoltam, hogy biztosan a felesége nagyapjának, a híres festőnek a villája volt valamikor. A kertben már elég sokan voltak.
   Miklós és felesége fogadott bennünket, együtt indultunk a társaság felé. Nagy svédasztal volt, tele ételekkel, italokkal. Sok kis asztal, székekkel, középen egy üres körformájú betonnal borított terület volt, nem is tudom mi lehetett eredetileg. Apró kis kerti lámpák világítottak. Teljes díszben állt a kert. Látszott, hogy nagyon felkészültek erre az estére. Jánossal is összeakadtunk, aki két színházi zenésszel társalgott, felesége meg egy női társaságban kacarászott éppen. Lassan elvegyültünk a szépen sokasodó társaságba. Volt ott újságíró, jogász, orvos, színész, rendező, író, bankár, és még ki tudja ki nem. Miklós felesége pszichológus volt. Gyermekük akkor még nem volt.
    Mi egy orvos mellé kerültünk, aki a feleségével volt ott, mellettük állt még egy bankfiú a nőjével. Egy kiállításról beszélgettünk, aztán szóba került Carlo foglalkozása, aki közben fotózott rendületlenül. Miklós mondta neki, csak nyugodtan készítsen képeket. Senkit nem zavar, sőt, ha lesz belőle valaha kiállítás, szívesen megnézik, akár Rómában is a feleségével együtt.
  - Nóra! - lépett hozzám Miklós - Gyere velem, itt van régi közös ismerősünk is, emlékszel Csányi Vilire? Hiszen együtt mászkáltunk az éjszakában, még amikor Jánossal éltél.
  - Persze, hogy emlékszem! Ő is író lett az óta, tudom. Olvastam is egy-két könyvét, de ne haragudj, ha nem vagyok oda az írásaiért.
  -  Nem baj, azért üdvözöld. Nézd csak, kit hoztam neked Vili? Emlékszel erre a nőre? - Vili szőke, jóképű fiú volt, mostanra kicsit megférfiasodott, idősebb volt nálunk négy-öt évvel. Egy barna rövid hajú nővel volt. Felálltak és üdvözöltük egymást, Vili örömmel ölelt át.
  - Hát persze! János felesége, illetve volt felesége, Nóra. Alig változtál valamit. Miklóstól hallottam, hogy mi történt veletek? Sajnálatos! Mi van veled? Gyere, ülj ide! De hadd mutassam be a feleségemet.  
    Leültem hozzájuk, Carlo ekkor már másik társaságban volt, lefoglalták, aztán fényképezett, ha tudott.  Én pedig hagytam, hadd ismerkedjen nélkülem is. Biztos voltam benne, hogy feltalálja magát. Vilivel az irodalomról beszélgettünk, a könyvkiadásról, annak nehézségeiről. Majd az írói sikereiről, sikertelenségeiről esett szó. Aztán beszámoltam én is eddigi életemről. Közben zene szólt.
        Egy idő után Carlo lépett hozzánk.
    - Bocsánat! Már kerestelek Nóra, de egy nő elrabolt és nem hagy békémet. Bemutatkozni én - fordult Vili és felesége felé  - Carlo Batinti vagyok. Nóra férje fogok lenni. Kicsit rosszul beszélek még magyarul, elnézést. Szeretnék táncolni veled Nóra! Gyere te boszorka!- mondta kicsit halkan és mosolyogva. Majd elmentünk táncolni. Ez volt az első közös táncunk.
     Közben egy másik helyen hangos vitára lettünk figyelmesek. Két nő, akik már elég sokat ittak, hajba kaptak. A két velük lévő férfi alig tudta szétszedni őket. Féltékenységi dráma zajlott, mint kiderült.
  - Na, azért mi ilyet nem teszünk majd soha Nóra! – súgta a fülembe - De jó jelenet! Nekem jó fotó témának! Le is fotózom. Ilyet még nem láttam! Ti magyar nők is nagyon harciasok vagytok! Félek is tőled ezután! - mondta viccelődve - Jó lesz vigyázni, igaz, boszorka? - ránézett az órájára – Mondd csak, nem kellene lassan hazafelé indulni? Két óra van - nézett rám aztán kérdőn.
  - Menjünk! Tulajdonképpen iszonyú fáradt vagyok!
    Felálltunk, elköszöntünk a társaságtól, bár Miklós nagyon marasztalt bennünket. De mi valóban fáradtak voltunk. Az eltelt egy hét, a sok programjával kimerített bennünket. Amikor már csak kettesben voltunk és fáradtan ballagtunk hazafelé, Carló átölelt. 
  - Na, végre! Csak te meg én! Bár volt néhány érdekes beszélgetésem és meglátásom. Nekem te különb lenni összesnél!  Szeretlek! Te is? – nézett rám égő fekete szemével és megcsókolta a kezemet.
    Megcsókoltam, beletúrtam sűrű fekete hajába - Nagyon szeretlek!  Nagyon! És boldognak érzem magamat melletted! De, hogy én milyen fáradt vagyok, ha tudnád!  Nálatok is így zajlik le egy parti?
  - Attól függeni hol. Nagyjából igen. Nem nagyon szeretek járni ilyen helyekre, bevallom. Persze néha kell menni. Sok a beszéd, kevés az értelem. Mindenki fontoskodik, aztán lerészegedik. De most arra gondolok, hogy mi ketten szerdán felszállunk a gép, és végre nem egyedül utazom!
   

   Szerelmünk ajándéka

    Nehéz volt a búcsúzás anyámtól. De bíztam abban, hogy gyakrabban fogunk találkozni, mint ahogy ő képzelte. Ruhatáramat lassanként, csoportosítva szándékoztam kivinni, úgy pakolgattam, hogy azért itthon is maradjon valami. Bár, Carlo arra biztatott, hogy csak az általam legkedveltebb, nélkülözhetetlen ruháimat vigyem, és majd Rómában bevásárolunk. Tudtam, hogy megteheti, de azért, a megszokott kedves ruháimat nem szívesen hagytam volna itt. Furcsa volt az egész, mintha csak eddigi életemet kellene elhagynom, úgy éreztem. Ami igaz is volt részben. Eszembe jutott János is, András fiunk, és főként a Gyurival töltött szép emlékeim. Carlo talán megérezte, hogy nem könnyű nekem ez a dolog. Hagyott, hogy mindenben egyedül döntsek. Eljött velem a temetőbe is, amikor búcsúzni készültem apámtól és fiamtól. Itt viszont jól esett a közelsége, mert támaszom és vigaszom lett. Nehéz pillanatokat éltem át ismét. Aztán a repülőút, a várakozás, az újjal való ismerkedés lassan elfeledtette velem ezeket az érzéseket. Carlo egy öt szobás, nagy lakással rendelkezett, amihez nagy terasz tartozott, a Piazza di Spagna közelében, a Via Veneto egyik mellékutcájában. Így, ha lementem az utcára azonnal a turistaparadicsom kellős közepébe cseppentem. Szép lassan belaktam a lakást. Kérésemre át is rendeztük. A teraszt pedig több tucat növénnyel telepítettem be.
    Carlo az első héten végigjárta velem Róma nevezetességeit, amit eddig még nem ismertem. Persze én már áttanulmányoztam Róma történetét, és néhány helyét még az apjával történt utazásaim során megismertem. Kaptam néhány olasz szakácskönyvet is, amiből készültem majd később igazi olasz ételt főzni. Megtudakoltam néhány igazi római specialitást: például a spagetti all’Amatricianát (spagetti, friss paradicsomszósszal, szalonnával, hagymával és pecorino sajttal). Egyelőre, mivel állandóan kirándultunk és sétálgattunk, éttermekben étkeztünk, nem volt időm a főzésre. Ha letekintettünk Róma valamelyik dombjáról, a kupolák tengere volt a szemem előtt. A béke és az örökkévalóság érzete volt az emberben ilyenkor. Tiszta harmónia és valami gyengéd szépség uralta el lelkemet a látványtól. Lent aztán már más benyomásom volt. A Colosseum körül mindig hatalmas volt a forgalom, nagy torlódás az Angyalvár előtt. Fentről mintha a csendes Rómát láttuk volna, lent pedig egy modern, zajos Róma fogadott mindig. Persze a Forum Romanum, a Pantheon, a Szent Péter bazilika, a pápai palota, a Trevi kút és a közelünkben lévő spanyol lépcső sajátos kontrasztot adott a mai felgyorsult élettempónak. Az ember itt a történelem emlékeibe lépten-nyomon belebotlott. Szinte minden sarokra jutott egy-egy szobor vagy szökőkút.    
   Pár nap után lementünk a közeli tengerparti Anzioba is, ahol élveztük a homokos partot, a tengert. Itt olyan boldognak éreztem magam Carloval, mint még soha. Mindig is elvarázsolt a tenger, szerettem ezt a tájat.  A Trevi kútba én is, mint a többi ember, bedobtam a pénzérmémet. Lassanként megismertem a város üzleteit is, mit hol érdemes vásárolni. Felkerestem a város legöregebb piacát, a Campo de’Fiorit. Egyik nap felfedeztem a trasteverei Porta Portesét, a forgatagos bolhapiacot is. Meglátogattam a Szent István Házat is, ahol végre magyarul beszélgethettem a helyi apácákkal. Elmentünk vendégségbe barátjához Giannihoz, aki irodalomtanár volt egy római egyetemen. Neki már két gyermeke volt, és egy nagyon kedves felesége, Stefánia. Rövid időn belül közel kerültünk egymáshoz. Tudtam, hogy nem leszek olyan nagyon egyedül. Barátság szövődött közöttünk. 
    Az eltelt néhány hét alatt sok újdonságot fedeztem fel Rómában, bár tudtam, hogy a várost megismerni nem ennyi. Sok idő kell, hogy tényleg otthon érezzem magam. Azért lassan kezdtem megszeretni ezt a várost és Carlo segítségével, otthonomnak érezni az ő otthonát. Megkedveltem a sült báránycombot, ízlett az olívaolajban sült articsóka. De természetesen, amikor Carlo barátai eljöttek hozzánk, tejfölös csirkét készítettem nokedlival és erdélyi rakott káposztát. Szerencsémre Carlo, nagyon szerette a magyaros ízeket.
    Szeptember utolsó hetében jártunk. A Via dell’Orsón egy szép kézműves bemutatót láttunk, onnan jöttünk haza, vásárolva egy-két szép dolgot, persze anyámra is gondolva.  Hirtelen erős hányingerem lett és szédelegni kezdtem. Épp a lifthez érkeztünk, amikor meg kellett állnom.
  - Mi baj van Nóra? Rosszul vagy? - nézett rám Carlo ijedten. Szörnyen sápadt vagy. Várj! Támaszkodj nekem. Segítek.
  - Nem is tudom, álljunk meg! Hú, de megszédültem. De most már jobb. Émelyeg a gyomrom nagyon.
    Betámogatott a liftbe, majd felmentünk az emeletre, a szobában ledőltem azonnal. Carlo vizet hozott, de csak nem akart elmúlni a rosszullétem.
  - Hívjak orvost? Vagy vigyelek el? Elviszlek, ha úgy gondolod.
   Próbáltam felülni, de csak nem éreztem jobban magamat. Carlo nem teketóriázott sokáig. Bevitt egy klinikára, ahol egy orvos ismerőse dolgozott. Mint mondta, jó barátságban vannak, egy líceumba jártak. Itt azonnal vért vettek, megvizsgáltak, a vérnyomásom teljesen leesett. Lassan jobban éreztem magam. De az orvos elküldött a nőgyógyászatra is, mivel sejtései voltak, de ekkor már nekem is.
   Carlo izgatottan nézett rám, amikor kijöttem a nőgyógyásztól:  - Nos? Tudsz valami jó hírt mondani? - ránéztem, nyújtottam a kezem és közöltem vele, hogy apa lesz. Örömében össze-visszacsókolt. Nem gondoltam, hogy ennyire fog a hírnek örülni.
  - Istenem! Csodálatos! Nóra nagyon boldoggá tettél!  Nincs semmi baj? Minden rendben? Most már jobban vagy? – kérdezgette azért aggódva.
  - Ne izgulj! Jól vagyok. Már sokkal jobban. Majd ultrahangra kell járnom, meg mindenféle vizsgálatot meg kell csináltatni még. Május vége felé lesz a szülés időpontja, de majd ultrahang után pontosan megmondom. Én is nagyon boldog vagyok! Annyira vágytam már újból anya lenni! De ezt talán már mondtam is neked. Voltak sejtéseim, de gondoltam még várok pár hetet.
  - Szólnod kellett volna!  Féltelek! Akkor mostantól vigyázok rád. És kell vennem neked egy kis Fiat kocsit, hogy tudjál kényelmesen menni, ha nem vagyok otthon. El tudod itt Rómában is vezetni? Hívjuk fel édesanyád és én szülőimet, hadd örüljenek. Addigra szeretnék veled összeházasodni. Te mit gondolsz? Menni fog?
  - Igen, hívjuk fel őket, had örüljenek. Ma kaptam az értesítőt, hogy a tárgyalás november végén lesz. A békítőn az ügyvédem képviselt, de megteheti a másikon is. Bár, szeretnék kicsit haza látogatni már! Ha nem lesz semmi baj velem, akkor erre a tárgyalásra hazautaznék! Ne aggódj majd előre!
  - Egyedül nem engedlek, csak velem. Vigyázni akarok rád. De megoldjuk majd.  Viszont most hétvégén jön a két testvérem megismerni téged. Én hozok neked egy háztartási nőt, és így ezen túl könnyebb lesz neked minden.
  - De nem, nem kell. Mit csinálok akkor egész nap?
  - Pedig ez lesz! Majd kitalálod, hogy mit csinálsz! Egyelőre készülsz anya lenni. Szeretném! Kímélni akarlak!  A kedvemért! Megtehetem!- nézett rám szinte könyörögve.
  - Biztos? Nem vagyok én hozzászokva ilyen dolgokhoz, tudhatod?
  - Majd hozzászoksz. Azért van kicsi szoba, hogy ott aludjon háztartási alkalmazott, ha kell. Direkt így vettem lakást. Nekem egyedül szükség is volt rá.
  - Te egy előrelátó ember vagy, úgy látom. És kicsit erőszakos.
  - Igen. Jól gondolod, mert bennem a realitás is van, nemcsak művészet. Ezért tudtam elvégezni közgazdaságtant is. Lassan gyakorolnom kell, be fogok járni apám római leányvállalatához, ahol résztulajdonos vagyok. Én jó életet akarok neked és gyermekeimnek.
   Carlo ezen az estén úgy kényeztetett, mint egy kisbabát. Kiültünk a teraszra. A sok zöld növény, amiket ültettem szépen burjánzott. Gyönyörű volt körülöttünk a város. Limonádét iszogattunk, és csendesen beszélgettünk.
    Másnap, felhívtuk a szüleinket. Anyám és Carlo szülei oda voltak a hírtől. Érezhetően boldogok voltak, csak anyám hangjában éreztem a féltést. Vártam már a vele való találkozást. Úgy beszéltem meg vele, hogy a válásom után meghívom, elhozom magunkhoz egy kis időre.  Ismerje meg hol élek.
    Mielőtt hazautaztam volna, elmentem a klinikára, ultrahangos vizsgálatra. Ekkor már mertem egyedül is közlekedni kocsival. Carlo elfoglalt volt, nem tudott velem lenni.
    Az orvos barátságosan üdvözölt, lefeküdtem az ágyra. Egy ideig hallgatott, végezte a dolgát, majd nyugtatóan nézett rám és mosolyogva mondta: - Csak kis probléma van asszonyom! Úgy látom, itt két baba van!
  - Kettő?  Akkor ikrek lesznek? - néztem rá hitetlenül.
  - Bizony, bizony itt két baba van. Hogy fiú vagy lány, az majd később kiderül.  Akarja majd tudni? - nézett rám kérdőn, és láthatta az arcomon a váratlan meglepetést és ijedtséget is.
  - Látom meglepődött és talán fél is majd a szüléstől. De nincs oka rá. Figyelemmel kísérünk mi itt mindent.
   - Igen félek, mert már olyan nagyon fiatal nem vagyok. Azért egy ikerszülés, nem olyan egyszerű. Nem szeretném elveszíteni ezeket a babákat! Gondolom, akkor majd császárral szülök.
  - Ezen még majd elgondolkodunk, hiszen még a szülés odébb van! Addig is többet pihenjen és legyen nagyon jókedvű! Semmi ok az idegeskedésre! Gratulálok mindenesetre! Ez nagyszerű dolog! – nézett rám mosolyogva és megnyugtatva.  
    Álmaimban nem gondoltam, hogy ilyen meglepetésben lesz részem. Először valóban nyugtalan voltam, de aztán határtalanul boldog. Biztos voltam abban, hogy Carlo is örül majd a hírnek.
    Ekkor már házvezetőnőm volt, egy délről származó középkorú , kellemes olasz asszony, aki rendben tartotta a lakást. Bevásárolt és főzött. A bevásárlást jobbára közösen végeztük, és kocsival hoztuk haza a dolgokat. Közben jól elbeszélgettünk, sokszor együtt is főztünk.  Megkedveltem ezt a nőt. Jól főzött. Külön örültem, hogy intelligens, vidám, és nagyon tiszta nő volt.  Velünk együtt lakott ő is, egy kis külön bejáratú szobában. Ekkor már szinte beleszoktam a jóba. Mintha legalábbis mindig így éltem volna. Azon gondolkodtam, hogy milyen gyorsan tud természetessé válni a könnyű élet. Egyáltalán nem zavart már, hogy gazdagnak mondhatom magamat, hogy bejárónőm van, hogy többnyire gazdag emberekkel találkozom. Egy más világ tárult ki számomra. Elfogadtam.
     Este Maddalena már gyönyörűen megterített, én pedig frissen, szépen felöltözve vártam Carlót. Mindig időben jött, mint ahogy most is. Gondterheltnek láttam. Leültünk a vacsorához. Maddalena behozta az ételt és vártam, hogy Carlo beszéljen. Gondoltam, én majd csak ezután mondom meg neki az örömhírt.
   Rövid csend után Carlo bele is kezdett mondandójába.
  - Kicsit bajban vagyok, mert papám felhívott és úgy néz ki, hogy döntenem kell. Vagy itt, vagy Budapesten át kell vennem az egyik cég irányítását. Ő szeretne visszajönni ide a központba, kellenék mellé én is, legfeljebb akkor majd Magyarországra más megy, ha én nem. Nem tudom, mit tegyek? Ugyanakkor itt a kiállításom is, ami Milánóban lesz. Szóval, nehéz döntenem. Mit gondolsz erről? Mit tegyek? Mit tegyünk? - rám nézett és éreztem, hogy döntéséhez a segítségemre van szüksége.
  - Ebbe nem tudok, nem akarok beleszólni, neked kell döntened. Semmiképpen nem szeretném, ha aztán később megbánnád! Ez komoly dolog! Én megszoktam már itt, nekem végül is mindegy hol élünk, bár a szívem kicsit a saját hazámba húz, bármennyire is jó nekem itt. Ezt bevallom neked. De mielőtt döntenél, azért el kell mondanom valamit, ma voltam vizsgálaton.
  - Csak nincs valami baj? - nézett rám ijedten.
  - Hátha baj, hogy ikreink lesznek? - kíváncsian néztem rá, hogyan reagál a hírre.
  - Micsoda?  Egyszerre kettő? Ez igaz? Nahát, Nóra én kiugrom a bőrömből! Ez csodás! Egyszerre nem is egy, de két gyermekünk lesz! - átölelt, megsimogatta a hasamat.
    Ekkor, már túl voltam a kezdeti hányingeren. Jól éreztem magam. Hízni sem híztam sokat, igyekeztem sok gyümölcsöt és zöldséges ételt enni. Maddaléna mesterien készítette a különféle zöldség és gyümölcsételeket.  Vacsora után Carlo a terasz felé hívott.
  - Gyere, üljünk ki a virágjaid közé a teraszra! Egész Róma előttünk hever. Olyan szép kertet varázsoltál ide! – megcsókolt - Mit tegyek? Látod, egyszerre két baba jön! És nekünk akkor még több kereset kell. Nagy baj, ha maradok itt?
  - Nem, nem. Te döntesz. Én alkalmazkodok. Ezt tudtam akkor is, amikor eldöntöttem, hogy majd veled szeretnék élni. Viszont szeretném, ha édesanyám többet jöhetne majd hozzám! És én is szeretnék majd haza menni többször. Még akkor is, ha te nem jössz. Ehhez viszont én ragaszkodom! Elviseled majd a távollétemet?
  - Nem tudom. Biztosan hiányoznál. Inkább édesanyád kihoznám ide, ha lenne kedve. Egy kis lakást bérlünk neki itt. Mit szólnál?
  - Én örülnék, de nem biztos, hogy ő itt akarna élni, ehhez őt kell megkérdeznünk. Bár eléggé rugalmas volt világéletében. Csak reménykedhetünk!
  - Akkor ezt tesszük, és azonnal hívom szülők, testvéreim, hogy a hírt elmondjam, de most jut eszembe, neked ez nem is jó. Nehéz szülést jelent! Úristen! Most féltelek csak igazán! Fel kell, hogy hívjam barátomat ebben az ügyben, mert ez a gondolat nyugtalanná tett.
  - Ne nyugtalankodj! Azért boldog vagyok, hogy így fogadtad a hírt! Az orvos azt mondta, nincs semmi félnivaló. Mégis aggódom. Szerintem én ehhez már koros vagyok, hogy úgy mondjam. Lehet, hogy majd császárral kell szülni. De nem kell mindjárt rosszra gondolni! Nagyon akarjuk ezeket a babákat! Még messze a szülés. Addig vigyázok, és majd pihenek többet! – nyugtatgattam Carlot, aki ennek ellenére felhívta orvos barátját és csak utána tudott nyugodtan telefonálni a szüleinek és a két húgának.
    Aztán hozzám fordult - Mikor tudjuk meg, hogy fiuk vagy lányok, vagy vegyesek? Vagy te nem szeretnéd tudni előre?
  - Amire összeházasodunk, már biztosan tudni fogjuk. Milyen jó itt veled! Menjünk, sétáljunk egyet, nem szabad azért ellustulnom, sőt! Nem vagyok én beteg!
  - Ekkora meglepetést! Biztosan gyönyörű babák lesznek! Már most szeretem őket! – simogatta a hasamat és csókot adott rá – Gyere! Igazad van!  Öltözzünk és menjünk!
     Maddaléna éppen az asztalt pakolta le. Carlo odament hozzá és a nő legnagyobb meglepetésére egy csókot nyomott az arcára - Bocsásson meg, de örülök! Képzelje, két gyermekünk lesz egyszerre, ikrek!
    A nő összecsapta a kezét és rám nézett: - Óh, Madonna! Szegény kis asszony, hogy fogja bírni, kell egy másik segítség is. Gratulálok! Isten áldása! Jó egészséget hozzá Asszonyom!
  - Köszönjük Maddaléna!  Bizony, nem lesz könnyű! De azért örülünk! - tettem hozzá és jó éjszakát kívántam én is Maddalénának.
    Mi pedig boldogan sétáltunk kéz a kézben, a barokk és reneszánsz Róma belvárosában. Mindketten a jövőnkről álmodoztunk.

Ismét otthon

      November vége felé elterveztük, hogy hazautazunk Magyarországra. Carlo ragaszkodott, hogy elkísérjen, amit nem is bántam, mert szorongtam a válásom miatt, és féltettem a jövendő gyermekeimet is. Ha magam mellett tudtam őt, mindig egy kis biztonságérzetet kaptam tőle.  Egyébként pedig meg kellett az apjával beszélnie döntését, további munkájukat és az esküvő megszervezését. Mivel az orvos óvatosságra intett és minél több pihenést, a stressz kerülését javasolta nekem, igyekeztem minél többet otthon tartózkodni. Így Carlo, a kisebb- nagyobb utazásait, egyedül tette meg.  Műtermét, amit bérelt azért nem adta fel. Úgy döntött, hogy még megszervezi a milánói kiállítást és utána csak hobbiból fog fotózni. Újságoknak nem dolgozik. Megpróbál váltani. Én ugyan féltem, hogy a száraz üzleti munka nem biztos, hogy ki fogja elégíteni, de így döntött.
   A kiállításra olyan képeket szedett össze, ami a nőről, a szerelemről, az anyaságról szólt. Azt hiszem ebben én voltam az ihletője. Több olyan képet készített rólam, ami már az anyaság szimbóluma lehetett. Rávett egy-két finom akt képre is. Azt mondta nincs mit szégyelleni.  Művészi fotói valóban olyanok voltak, ami kifejezte azt, amit az embereknek szeretett volna elmondani magas, művészi fokon. A folyóiratban az általa készített fotók mellett végül is megjelent az írásom. Ezt Carlo erőszakolta ki tőlem, de nagyon tetszett az újság szerkesztőjének a stílusom, az, amit kitaláltam. Felkért, hogy a jövőben is dolgozzak neki. Igen csak meglepett, de nem zárkóztam el. Végül is örömmel töltött el ez az újfajta tevékenység. Carlo szerint nagyon jól és hangulatosan írtam Magyarországról és nagyon passzolt a képekhez. Szerinte ezt így, ilyen tömörített stílusban nem is lehetett könnyű megírni. Ebben igaza volt, mert több napig elbajlódtam a cikkel. Hol bővítettem, hol húztam. De hát nem volt ebben még semmi gyakorlatom. 
    Most ültünk a repülőgépen egymás mellett, nyugalom és jó érzés volt bennem - Mondd csak! Hogy jutott eszedbe, hogy fotózni kezdjél? Erről még nem is kérdeztelek, te pedig nem meséltél.
  - Még egészen kis gyerek lehettem, talán tíz év körüli, amikor a mamám elvitt egy fotókiállításra, azt hiszem a világ fotói voltak, ami nagyon megfogott, és utána kértem karácsonyra fényképezőgépet ajándékba. Aztán csak úgy kattogtattam, össze-vissza. Később pedig, középiskolás koromban azt vettem észre magamon, hogy nem úgy fotózók, mint mások, témákat keresek, és valójában nem mindennapi képek születtek. Eljártam egy fotóklubba, majd tanulni kezdtem a fortélyokat, előhívást, és még sok mindent. Valahogy így. Aztán megszületett az első sorozatom, ami Szicíliáról szólt. Talán a nagyszüleim. Apám miatt. A tenger, halászat, földművelés, szegénység, maffia, szokások, egy vegyes képsorozat volt. Olyan jól sikerült, hogy megvette az egészet egy fotós lap. Aztán egy kisebb kiállítás is lett belőle. Közben egyetemre kellett járnom, de azért mellette, főleg a nyári szünetekben elutazgattam sok helyre. Nos, valahogy, így.  Most majd a közgazdasági vonalamat kell erősítenem. Össze kell majd fognom apám különböző országaiban lévő cégeit, és Rómából koordinálni az egészet. Nem lesz könnyű, mert semmi gyakorlatom nincs! De remélem, hogy belejövök, és sikerül lendíteni ötleteimmel az egészen valamit. Apám már más szemmel nézi a dolgokat, mint én. Biztosan lesz vita közöttünk, de bennem már új tervek születtek, vannak szerintem jó ötletek. Majd meglátjuk. De nem untatlak ezzel. Izgulsz? Várod már édesanyáddal a találkozást? Biztosan! Tudom, az én szerelmem, anyai szeretetet, kapcsolatot nem tud pótolni. Kicsit már nekem is hiányzott a szüleimmel való együttlét. Mit tegyünk?
  - Én szeretnék az édesanyámmal együtt lenni kicsit nélküled is, és nem haragszom meg, ha te meg egy napot a te szüleiddel vagy csak. Aztán mehetünk hozzátok lakni, ha ez nem bántó a te szüleidnek.
  - Talán nem. De végül is mi döntünk. Megcsókolt és megsimogatta a hasamat - Jól vannak?
  - Jól biztosan, örültek a kezed simogatásának, sőt hagyd egy kicsit itt.
    A repülőtéren a szüleink vártak bennünket. Az apja gyönyörű virágcsokrot nyújtott át nekem. Teresa kutatóan vizsgált és megállapította, hogy még szebb vagyok, mint voltam. Ez jól esett. Anyám sírva fakadt, amikor meglátott, de én is elérzékenyültem. Aztán, Teresáék lakásán kötöttünk ki, együtt ebédeltünk mindahányan. Majd Carlo hazavitt bennünket anyám lakására. Itt elköszöntünk egymástól és ő visszament a szüleihez.
   Átöleltem anyámat, akivel most éreztük, hogy mennyire összetartozunk.
  - Anya, szeretnék elmenni a temetőbe, voltál kint mostanában?
  - Persze, hogy voltam. De majd Carlo elvisz kocsival. Ne kockáztass! Hideg van, csúszósak az utak. Jól vagy kislányom? Istenem, úgy féltelek! Két baba egyszerre! Ott kell lennem feltétlenül, ha szülsz.
    Kényelmesen ültünk az étkezőasztalnál, kellemes meleg volt anyám szobájában. A másik lakást kiadtuk, azt mondtam anyámnak, fedezze belőle a lakás költségeit és a többi pénz az övé, tegyen vele, amit akar, éljen jól.  Eladni egyelőre nem akartuk.
  - Mondtad édes Nórám, hogy mekkora esküvőt terveztek! Értem én, hogy maradandónak szeretnétek, de a te állapotodban nem lesz megterhelő?
  - Talán nem. Hiszen én csak jelen leszek, és utána pihenek. Nem volt eddig semmi probléma. Csak óvatosságból kell pihennem, lassúbb tempóban élnem. Ne izguld halálra magadat! Te viszont most eljössz velem Rómába! Remélem, hogy felkészültél az útra! Aztán majd az esküvőre visszajövünk együtt. Ezzel kapcsolatban neked semmi dolgod nem lesz. Mindent a Batinti család szervez.
  - Jól van ez így, Nóra? Teljesen ki vagy szolgáltatva anyagilag, szereted te ezt?
  - Már nem zavar. Carlo egyáltalán nem érezteti ezt. Ebben a helyzetben nem tehetek mást. Gondolj csak bele, két gyermek egyszerre! Bár Carlo valami nőt akar felvenni, aki segít majd a picik körüli teendőkben! De, szerintem, nem kell! Hiszen ott van Maddaléna, akiről írtam már neked. És majd te is jössz! Gondold meg anya, micsoda könnyebbség! Kedves asszony, majd meglátod! Biztosan boldogan megtanul tőled egy-két magyar fogást, ha kint leszel nálunk. Külön szobád lesz, majd azért egy - két múzeumba együtt elmegyünk és megnézel sok mindent. Az első idők nem lesznek könnyűek. De azért boldog vagyok! Tessék, itt van az újság, ahol a fotói vannak és az én kis írásom. Azóta is megjelent már több cikkem más fotókhoz, majd azokat is megmutatom. Ez nekem a pénzforrás most, de inkább kikapcsolódás és kihívás.
  - Örömmel hallgatom, amiket itt elmesélsz nekem! Mindig tudtam, hogy nagyszerű lányom van! De szó nem lehet róla, hogy velem gyere a múzeumokba!  Majd egyedül elmegyek. Neked nem való már az órákig tartó sétálás. Már tanulgattam néhány olasz kifejezést, szavakat. Időm van. Gondoltam ne legyek teljesen elveszett. És nem jöttök vissza? Nem akartok itt élni? - kérdezte reménykedve.
  - Nem, sajnos nem. A munkája Rómához köti Carlot, mivel átveszi az apja munkájának egy részét.
  - Nem rossz ez neked, nem vagy nagyon magányos? Vannak ismerőseid?
  - Már megszoktam. Róma szép, az olasz emberek kedvesek. Gyönyörű a lakásunk, majd meglátod! Csak te hiányzol anya! Van már egy barátnőm is, Carlo barátjának a felesége Stefánia. Majd megismered. Aztán a barátai néha eljönnek hozzánk, vagy mi megyünk el. Hosszabb útra, egyelőre nem merek vállalkozni. Majd később. Viszont nem lenne kedved kint élni? Carlonak jó ötlete van. Mert beszélgettünk róla. Úgy gondolta, hogy bérelne egy neked megfelelő kisebb lakást a közelünkben, ha te is úgy akarod. És kint élhetnél. Ott lehetnél a közelemben!
  - Na, ez meglepő! Szeretnéd?- nézett rám kérdőn.
  - Én nagyon anya. Nekem ez megnyugtató lenne, de te nem nagyon beszéled a nyelvüket, nem tudom, hogy nem lennél-e nagyon magányos.
  - Tulajdonképpen, ha szóba hoztad, én benne vagyok, nem lennék én magányos, majd feltalálnám magamat. Aztán majd ott lesznek az unokák! Ismersz engem. Persze csak úgy, hogy ezt a lakást meghagyjuk, és időnként hazajövök, ha nagyon nagy a honvágyam. Ez így jó megoldás lenne! A külön lakás meg nagyszerű, mert egy lakásba nem szeretnék lakni senkivel. Az nem jó. Éljétek csak ti is az életeteket. Egyébként jól megvagytok együtt?
  - Ó, amióta várom a babákat nagyon boldog, azt hiszem nagyon vágyott már gyerekekre. Talán most van abban a korban, amikor apa tud lenni. Későn érő típus, azt hiszem. Szeretjük egymást, ne félj! De hát még össze sem házasodtunk. Anya! Tudsz valamit Gyuriról? Ír néha egy-két lapot, elég szűkszavú.
  - Éppen tegnap hívott, kérdezte, hogy biztosan hazajössz-e. Azt mondja, van magánrendelője, azzal a Györgyivel bérli, azt hiszem vele él most is. Nem tudok róla többet, nem is láttam azóta. Izgulsz a holnapi találkozás miatt?
  - Kicsit igen. Már rég lezárult bennem, de vajon mit érez, ha meglát kismamának? Úgy szeretett volna egy gyereket tőlem, annakidején. Annyit beszélt, és álmodozott róla! Tulajdonképpen ezért sajnálom csak!
   - Hát, ez elég baj neki, szomorú tény, de te erről nem tehetsz.
   Hosszan, még nagyon hosszan beszélgettünk anyámmal, ott aludtam nála. Carlo ugyan este felhívott, hogy eljön értem, ha akarom.  De kedvem volt még anyámnál maradni. Másnap délelőtt értem jött kocsival, elvitt a Markó utcába, a válásom lezárásának tárgyalására. Együtt mentünk be, mondta, hogy leül egy padra, és megvár. Féltett. Gábor és Gyuri együtt jöttek. Amikor megláttak, mi felálltunk, és üdvözöltük egymást. Gyuri tekintete kíváncsian nézett rám, a hasamra tekintett. Szomorú barna szeme most mosolygott.
  - Gratulálok! Írtad, hogy ikreket vársz. Nem is olyan nagy hozzá a pocakod még Nóra. Jól nézel ki! Kicsit kigömbölyödött az arcod, igazi kismama vagy. Örülhetsz Carlo! – fordult ekkor a férjem felé, aki a padon ült.
  - Boldog is vagyok nagyon! És te hogy vagy? - kérdezte Gyuritól kicsit zavartan.
  - Most már nagyjából jól. Gondolom, tudod, hogy barátok maradtunk Nórával és néha lapokat írogatunk egymásnak. Így aztán ő is tud valamit rólam, meg én is róla. Azért azt a szép négy évet nem lehet csak úgy kidobni az ablakon. Szerettem Nórát nagyon. Remélem, te is úgy szereted legalább! És vigyázol rá! Sajnos én a végét elrontottam. De az is lehet, hogy mindketten tettünk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna - hirtelen elkomorult a tekintete.
    Carlo meglepetten hallgatta Gyuri mondandóját. Nem várt beszélgetés volt ez. Ekkor Gábor szólt, hogy idő van, menjünk a terembe.
  - Rövid idő alatt végzünk! Ne nyugtalankodj!  - mondtam Carlonak.
     Mi pedig bent a teremben szépen leültünk Gyurival egymás mellé és végig hallgattuk a kötelező tényállás ismertetést, aztán válaszoltunk a kérdésekre, majd a végén a hosszúnak tűnő bontó ítéletet olvasták fel, amitől elszorult a szívem, mert más volt így hallani a végleges elszakadást, mint eddig azt tudni. Folytak a könnyeim, de láttam Gyuri is megrendült. Aztán összeszedtük magunkat, kimentünk a folyosóra és Gyurival hirtelen átöleltük egymást.
  - Ne haragudj rám! - mondta
  - Te sem! - súgtam neki. Nem felejtelek.
  - Én sem. Szervusz és legyél nagyon boldog! Kicsit most megint össze kell szedni magamat! Látom a barátod már türelmetlenül vár. Isten veled Nóra! – hirtelen sarkon fordult és távozott. Hosszan néztem utána, majd a padon ülő és várakozó Carlohoz indultam.
  - Kicsit leülök melléd! – Ő pedig megfogta a kezemet és csak hallgatott.
  - Bocsáss meg, de felkavart a dolog. De most már minden rendben. Azt hiszem Gyuri is megnyugodott, de látom, hogy nem igazán boldog.
  - És ez bánt tégedet? Vagy szereted még őt is?
  - Szeretem? Az emlékét szeretem. Mint embert is szeretem. Annyi szépet megéltem vele! Jánossal más volt. Tőle könnyen váltam, nem volt semmi hasonló érzésem. Na, jó! Menjünk lassan! Ne haragudj rám! Hiszen valójában téged szeretlek, és boldog vagyok, hogy te itt vagy mellettem! És ne bántódj meg, ha olyant mondtam volna! Menjünk! Közben elmesélem mit mondott az édesanyám, mit beszélgettünk.
  - Nem bántódtam meg. Megértelek. És örülök, hogy nincs harag köztetek. Ez szép dolog! Nagyon kulturált válás! Nekem kicsit meglepő is! No, de térjünk másra! Én is mindent megbeszéltem apámmal, anyámmal. Ők intéznek mindent, ha meglesznek papírok. Ők még egy évet maradnak, és utána költöznek vissza Rómába. Máris összevesztem apámmal, de ne izgulj már megbékélt. Vezetési elképzeléseimen volt vita, de érveimet végül is elfogadta. Örül, hogy maradok Rómában, anyám meg alig várja, hogy majd a pici babákkal játsszon. A három nagyszülő jól el fogja kényeztetni őket. Mi meg könnyebben tudunk együtt menni, ha valahova akarunk kiruccanni gyermekek nélkül.
  - Igen tudom, bár már ott tartanánk! Most olyan távoli minden nekem itt.
  - Nem kell siettetni! Minden elkövetkező napnak lesz gyönyörűsége veled! Most már szabad vagy! És az én jövendő feleségem. Most eljössz velem és megveszem neked a gyűrűt. Ezt így terveztem.
    Este egy vacsorával megünnepeltük az eljegyzésünket. Édesanyámat, aki egész este csendes és meghatott volt, Carló édesapja hazavitte kocsival. Mi pedig Carloval felmentünk az emeleti lakrészébe. Lefeküdtünk, én nézegettem a gyűrűmet, majd összekulcsolta kezét a kezemmel, rám nézett.
  - Hogy érzed magad most Nora Batinti? 
  - Boldog vagyok, és nagyon nyugodtnak érzem magamat. De még nem vagyok Nora Batinti, még nem vagyok a feleséged, Carlo – néztem rá és befészkeltem magamat a testéhez.
  - Dehogynem! - ölelt magához - Nekem, te már régóta annak számítasz. A papírok csak formaság. De azért már nagyon várom a pillanat, hogy legyen meg a mi szép, ünnepélyes esküvőnk!

  Beteljesülés

   Rohamos tempóban haladt az idő. Anyám jól érezte magát Rómában, jobban, mint gondoltam volna.  Az első időkben kora délelőtt elindult hazulról, és csak délután láttam viszont. Mindent meg akart ismerni. Egész jól elboldogult nyelvismeret nélkül is. Bár tanulgatta kora ellenére a legszükségesebb kifejezéseket.  Maddalénával is nagyon jól kijött. Több magyar ételt ettünk, mint azelőtt. Maddaléna is szívesen tanult tőle magyar specialitásokat főzni. Sikerült nem messze tőlünk, egy kisebb lakást bérelni számára, annak a berendezését is gyorsan lebonyolítottuk. Nekem szinte csak pihennem kellett.  Az esküvői meghívókat terveztem meg. A meghívó belsejében bele applikáltattuk Carlo balatoni szerelmespár fotóját, és alatta egy magyar, és egy olasz idézetet helyeztünk el. Vagy ötven helyre küldtem el. Végül is a városmajori katolikus templomban készültük megtartani az esküvő egyházi részét. Francesco egy budai éttermet bérelt ki, ami egyben szálloda is volt, így a vendégek elszállásolását is megoldotta. Tudtam, hogy nagyon sok pénzbe került mindez, de Carlo ragaszkodott ehhez a ceremóniához. Én meg attól féltem, hogy esetleg rosszul leszek és még utóbb, nem tudok majd megesküdni. A vendégek meg ott állnak majd menyasszony és vőlegény nélkül. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Mondtam is egyik este.
   - Nagyon szép, hogy ennyi pénzt áldoztok a mi szép ünnepünkre, de mi van, ha én véletlenül rosszul leszek, esetleg azonnal kórházba kell vinni, és nem tudunk megesküdni? Na, akkor mi lesz? - néztem Carlóra aggodalmasan. Ő pedig odalépett hozzám, és nyugtatgatott.
  - Még egyszer ne mondd ezt! Eszedbe ne jusson ördögöt festeni, ilyen rosszakra gondolni! Még utóbb tényleg így lesz, és én akkor megőrülök! Szó sem lehet róla. Majd meglátod minden rendben lesz! Én már alig várom!
    Szerencsére felesleges volt az aggodalmam. Elérkezett a nagy nap. Minden vendég eljött, ahová a meghívókat küldtem. Az én szűk rokonságom és a barátaim is ott voltak. Eljött Miklós, Gábor, Imre is, persze feleségestől. Gyönyörű hófehér selyemtaft ruhában voltam. Ott álltak mögöttem Carlo testvéreinek gyermekei, mint koszorús lányok, és fiuk. Csupa fehér virágkoszorú borította a padok oldalát. A pap olaszul és magyarul esketett bennünket. Gyönyörű beszédet tartott. Mennyei érzés volt ott állni így. Csodálatos érzés volt, amikor kifelé menet a templomból belekarolhattam most már a férjembe, láthattam az emberek tekintetét. Édesanyám csak zokogott az örömtől, meghatottságtól, de Teresa is törülgette a szemét. Még az édesapja is elérzékenyült.
     Már bent ültünk a kocsiban, amikor Carlo azt mondta.
  - Nagy kő esett le a szívemből Nóra. Úgy féltem, amióta ördögöket festettél, tudod? Hogy mi lesz, ha tényleg rosszul lennél. De nem! Többet nem hallgatok rád! De most mérhetetlenül boldog vagyok!
   Gyönyörű helyen, a Normafánál bérelte ki a szállodát Francesco. Szerencsénkre nem volt nagy hó, sőt egész kellemes, napsütéses idő volt. Ekkor már nem gondoltam Gyurira, a vele kötött esküvőre, a hóesésben tartott eljegyzésünkre. Ez a történet akkor már nagyon a múlt volt számomra. Éjfél után mi ketten elsuhantunk haza. Úgy éreztem, le kell pihennem. Hagytuk a vendégeket, hadd érezzék továbbra is jól magukat. Mi ezen az éjszakán csak egymáshoz simultunk és nagyon éreztük egymás lelkét, érzelmét.
   Néhány napot töltöttünk még Pesten, majd visszautaztunk Rómába.
   Édesanyám ekkor még nem jött velünk. Itthon akart maradni kicsit. Én megértettem, bár jobban örültem volna, ha magam mellett tudhatom. Azt mondta, márciusban jön majd ismét, és akkor marad hosszú időre.

Carlo és a kiállítás

    Carlónak februárban volt a kiállítása Milánóban, én is vele mentem.  Annánál, a testvérénél laktunk, aki két gyermeket nevelt, a hét éves Lucát és a négy éves Giuseppet. Férje orvos volt, ő pedig jelenleg otthon vezette a háztartást. Eredetileg jogi egyetemet végzett, de azt gondolta, majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor dolgozik ismét. Ekkor már nehéznek éreztem a testemet, de látni akartam a férjem sikerét, örömét.
   Egy ismert képzőművész nyitotta meg a kiállítást, igen csak sokan voltak. Láthatóan tetszett az embereknek az anyag. Én nagyon büszke voltam férjem tehetségére és munkájára. 
   Másnap reggel az újságcikket együtt olvastuk, örültünk a jó kritikáknak. Megsimogattam a haját, és boldogan mondtam neki.
  - Büszke vagyok rád! Örülök, hogy veled jöttem - láttam rajta, hogy mennyire jól esett neki ez a pár szó. Megcsókolt és boldogan állt fel mellőlem.
  - Köszönöm, hogy ezt mondod! Most viszont én elmegyek tévé felvételre, a televízióban lesz egy riport velem, majd megnézheted. Anna!  Vigyázz addig Nórára! Tudod, hogy féltem! Ciao! Majd jövök!- felvette a kabátját és elviharzott.
  - Ő egy ilyen fiú - mondta Anna - Nagyszívű. Ne félj attól, hogy ha esetleg csapja a nőknek a szelet! Te nagyon komoly érzelem vagy neki. Elárulom, Nóra, beszélgettem vele rólad sokat. Tudod ő és én mindig kicsit közelebb voltunk egymáshoz. Valéria racionálisabb volt mindig. Carlo a legszentimentálisabb, a legérzelmesebb hármunk közül, pedig ő a fiú. Az apai ág volt hasonló. Mi inkább anyánk ágának génjeit örököltük. Szóval, azt kell, hogy mondjam, életbevágóan fontos vagy neki. De talán ő is neked, nem?
  - Tudod Anna, hogy nekem ő már a harmadik férjem. De a mi szerelmünk volt az, ami szó szerint az első pillanatra született, az első megpillantásra tudtuk mindketten, hogy mi egyek vagyunk testileg, lelkileg. Talán túl szentimentálisnak tűnik ez most. De azt hiszem ritka találkozás a mienk. Én meg viszonyítani is tudok, hiszen volt már azért szerelmem, és több életem, de ilyen nem.
  - Igen, erről beszélek, ezt lehet érezni, ahogy együtt beléptek valahova, ahogy akár csak ültök egymás mellett. Kicsit irigylésre méltóak vagytok, de a bátyámat persze nem irigylem, sőt örülök! Már azt hittem, hogy az életben nem szánja rá magát a házasságra, vagy valami fiatal, hozzá nem illő nőt fog ki. Nem akarsz lepihenni kicsit? Csak szólj, ha fáradt vagy! Tudod, lassan majd azért én is visszamegyek dolgozni. De a gyerekeknek így jobb volt!  Nálunk a család fontos. Remélem nálatok is az lesz! Izgulunk ám nagyon! Carlo teljesen oda van! Elképzelni nem tudtam valaha róla, hogy ilyen apai érzelmek tombolnak majd benne. Azt mondja a férjem, hogy szerinte császárral kell szülnöd.
- Fel vagyok rá készülve.  Már szeretnék azért kicsit öregebb lenni.
    Így beszélgetünk Annával. Aztán ebédeltünk, közben Carlo telefonált, hogy csak este jön haza, mert több elintéznivalója akadt. Este aztán a család együtt nézte meg a Carlóval készült riportot, amiben a kiállítás képeit is bemutatták.
   - Marad így időd Nórára és a gyerekekre is? Hogy közben ennyi mindennel foglalkozol? - kérdezte tőle Anna - Mert így aligha, én azt gondolom!
  - Dehogynem! Csak bízd rám Anna!  Ez nem lesz mindig ilyen sűrű. Aztán lesz nekem egy közvetlen munkatársam is az üzlet irányításában. Ezt papával megbeszéltük! Aztán az én gyönyörű feleségem megértő, és segítő! Igaz, Nóra?
   - Én segítő vagyok az igaz, de még számomra sem alakult ki a jövő. És még előbb szülnöm kell - válaszoltam bizonytalanul.
  - Lesz majd egy baby sitter,ha kell, és ott lesz Nóra édesanyja is, aztán ott van Maddaléna - mondta Carlo - De elképzelni nem tudom, hogy bírunk egyszerre két babával!
   - Majd belejöttök. Izgalmas és nehéz lesz, az biztos. Azt látom, hogy te Carlo mindent megszerveztél. Így azért nem lesz olyan nehéz Nórának. Talán inkább eleinte. De majd kialakul minden!  - tette hozzá Anna férje is.
    

Boldogság

   Aztán eljött a május. Ekkor, már csak ülni szerettem, nehéz volt a vízszintes helyzet. Május közepére, amire a szülés várható ideje eljött, előre befeküdtem a kórházba. Nem kellett sokat várni. A harmadik napon rohamokban jöttek a fájások, tágultam rendesen, az egész orvosi stáb készenlétben volt. Anyám és  Teresa a kórház folyosóján idegeskedtek. Az orvosok nézték a vérnyomásomat, a szívemet, hallgatták a babák szívhangjait, és úgy döntöttek, hogy természetes módon szülhetek. Így Carlo mellettem volt. Külön kérte, hadd legyen jelen a szülésnél, ha nem császároznak.
   Aztán egyszer csak iszonyú fájdalmat éreztem. Carlo fogta a kezemet, törölgette a homlokomat, én meg tettem közben, amit az orvosok mondtak. Lélegeztem, fújtam, nyomtam és egyszer csak megszólalt az első hang, a kislány, aztán rövidesen a kisfiú hangja. Végül is gyorsan szültem, nem volt komplikáció. Szülésem után rövid időre mellém tették a két babát, mindegyiknek fekete kis haja volt, nem voltak túl nagyok, de életképesek, egészségesek. Megkönnyebbültem. Nagyon elfáradtam. Behunytam a szemem és hirtelen magam előtt láttam András mosolygó kék szemét, szőke haját. Zokogni kezdtem. Rohant hozzám az egyik orvos. De én halkan megnyugtattam: - Semmi, semmi, csak az öröm miatt sírok! Egyszerre fájdalom és boldogság küzdött a lelkembe.
    Egy óra múlva már a szobámban ült anyám és Teresa is. Boldogok voltak. Anyám teljesen kimerült az idegességtől. Láttam rajta, hogy hirtelen milyen megtört lett.
   - Anya, hát most már ne szorongj! Jól vagyunk. Látod! Erős vagyok! Olyan erős, mint te! Szépek a babák? Ugye jól vannak? Nincs semmi baj? Kicsit pici a súlyuk, de egészségesek, nem?
    Ekkor belépett a szobába a szülész orvos és megnyugtatott, hogy minden rendben, a babák is jól vannak. Gratulált, hogy milyen hős voltam. Aztán elment anyám és Teresa is, majd Carlo jött be hozzám. Hozta a hatalmas rózsacsokrát. Leült az ágyam mellé, fogta a kezemet. 
  - Olyan erős voltál Nóra, olyan nagyon erős! Annyira féltettelek! És most olyan gyönyörű vagy!  Készítettem sok-sok fotót! Óriási élmény volt nekem!
   Fogtuk egymás kezét, és csak néztük egymást.
  - Carlo, te tényleg ennyire örülsz? - néztem rá kicsit fáradtan.
  - Te azt elképzelni nem tudod, hogy mennyire! Azt mondta az orvos, hogy ha minden rendben, akkor öt-hat nap és jöhettek haza. Nekem éppen rengeteg dolgom lenne, de félre teszek mindent. Első napokban részt akarok venni mindenben.
  - Ugyan! Majd esténként otthon leszel! Ne tegyél félre semmit, lesz segítség, a mamám. Neked a munkáddal kell foglalkoznod napközben.
  - Ezt csak bízd rám! Tudod, hogy néha erőszakos vagyok. Majd szerzek egy baby őrzőt is. Maddaléna csókoltat és imádkozott érted! Vár haza és azt mondta, semmi gondod ne legyen, majd ő talpon lesz. Megnyugtató? Most elmegyek, mert látom fáradt vagy. Aludnod kell. Majd minden nap jövök. Telefon itt van. Ma már nem telefonálok, de te csak telefonálj, ha valami kell!  Szeretlek benneteket! Most már benneteket! Matteót és Biancát is. De azért téged másképp, mint kettő babát! Rossz lesz most otthon nélküled! Hiányozni fogsz!
  - Köszönöm Carlo, hogy velem voltál. Szeretlek! Hálát adok a jó Istennek, hogy összehozott veled! És most azt hiszem, aludni szeretnék!
    Carlo ekkor megcsókolt és megsimogatta az arcomat.
    Láttam távozó alakját és mély álomba zuhantam.