Borús reggel

      Száraz köhögés. Idegesítő. Fojtogat.  Mintha tüdővészes lennék.  Mi okozza? Nem tudom. Csak úgy jön. Váratlanul. Már néhány napja tart. Talán el kellene mennem orvoshoz. Hát így ébredek. Felhúzom a redőnyt.  Semmi tavaszi meleg, fény. Szürke felhők úsznak a magasban. Szitál az eső. Szomorú idő. Bár néhány fa már apró kis falevelekkel díszíti a dombot, ahová az ablakom néz. Már alig várom a májust, mert akkorra már csupa-csupa zöld takar be mindent. Talán a kedvem is jobb lesz majd ettől. Az erkélyemen azért már apró kis ládikókban bordó, babarózsa és téglaszínű muskátlik teszik tavasziasabbá lakásom egy szeletét. Még egy nagy rozmaring is illatozik nekem egy cserépben. Ha süt a Nap, kiülök a szétnyitható, kényelmes strandszékemre. Hátradőlők benne. Behunyom a szemem és napfürdőt veszek. Már kora tavasszal. Hamar barnulok. Sokan az ismerőseim közül, azt hiszik, hogy valami egzotikus, meleg tengerparti helyen jártam, mert már kora tavasszal szokatlanul barna a bőröm. No, persze. Az én anyagi körülményeim közepette! Jamaica, vagy a kanári szigetek... Esetleg a Bahamák. Gondolatban, képzeletben esetleg.  Végül is, ha behunyom a szemem és hozzá még valami kellemes zenét is hallgatok, akkor talán ott ülök a homokos, meleg napsütötte óceán partján, még a víz hangját is hallom. Néhány percig, vagy akár egy óráig is. Csak képzelet kell hozzá. A zene pedig számomra nagyon fontos. Megnyugtat, feltölt, mint ahogy napfény is. Robbanásszerű érzelmek zajlanak bennem egy jó zene hallatán.  De most szürke a hangulatom. Bekapcsolom a rádióm CD lejátszóját. Charlie Parker Lover Man című számát hallgatom, miközben csak úgy céltalanul sétálgatok a szobámban. Teszek-veszek.  Tárgyak vesznek körül. És sok-sok könyv.  Nyújtózkodom. Bevonulok a fürdőszobámba. Jó, meleg zuhany, illatos habfürdő. Majd bebugyolálom magam egy vastag fürdőköpenybe. Bőröm illatos. Felfrissültem. Néhány reggeli falat. Majd egy erős forró kávét kortyolgatok. Giovanni Marradi Only You száma szól már. Lehuppanok a fotelba. Elérzékenyülök. Szemem behunyom. Látom magunkat. Gyönyörű nyáreste volt. Homokos tengerpart, holdfény, és mi ketten ülünk a vízparton, lábunkat simogatja a tenger lassan kicsapódó hulláma... Meleg, érzékeny kéz simogat...  Hirtelen nyitom ki a szemem, a múlt elvész. Ránézek az órára. Még van fél órám és máris rohannom kell, órám lesz. Sok kis kamasz várja, vagy nem várja a mesémet, aztán a filmet. Ma éppen Carmen lesz a téma. Merimée regénye alapján. ( Vajon elolvasták a könyvet? Talán egy-kettő igen, de a többség... )  Szenvedélyes szerelem, féltékenység, gyűlölet.  A flamenco-tánc nyelvén. Alkotásról, a művészet és élet megfoghatatlan egymásra hatásáról szól többek között Carlos Saura egykori filmje. Antonio Gades, Laura del Sol, Paco de Lucía, Christina Hoyos, Juan Antonio Jimenez szereplésével. Micsoda film volt! Micsoda zene! Micsoda szenvedély... Vajon megértik, átérzik?  Félek, hogy nem. Pedig már jó előre felkészítettem az osztályt. De ők egy más nemzedék.  Mégis reménykedem. Ők is emberek. Van lelkük.  Hátha megéreznek valamit a filmből. 

  Szédült sebességgel öltözöm, már kilépnék a lépcsőházba, de visszaszaladok az esernyőmért. Már nem szemerkél az eső, hanem zuhog.