A pogány völgy
 
Nem messze a Balaton déli partjától fekszik az a község, ahol gyermekkoromat töltöttem. Ma úgy is nevezik, hogy Pogány völgy. Pogány völgy vagy megszentelt föld. A somogyi tölgyek gyökerei hitükben pogány vagy keresztény testvérek szívét fonták át. Dombhátak zöldje, szőlők, gyümölcsösök ölében lélegző kis falvak. Akácosok mézédes illata, hóvirág, gyöngyvirág fehérlő bódító kelyhei, vadászterületek, csillogó kék horgász tavak és ezernyi történelmi emlék veszi körül az itt élő embereket. Ebben a karéjban fekszik az a település, amely valamikor Somogy vármegye székhelye volt. Ennek a tájnak a népe szülőföldjét, pogány völgyének nevezi, megőrizve annak a jeles magyarnak emlékét, akinek katonai, politikai veresége után, az ő feldarabolt testén átlépve Szent István királyunk a keresztények Európájába vezette az itt élő embereket. Mégis, Koppány népe él itt, azé a fejedelemé, akinek a vára a mai Somogyváron állt. Az ő népének maradékai, köztük én is, e helyet Kupavárhegynek tiszteli. Koppány, magyar volt, fejedelmi vér. Talán az sem volt véletlen, hogy ezerhetven körül lovagkirályunk Szent László itt alapította meg az apátságot, amelynek szentelt földjébe őt eltemették ezerkilencvenötben. Édesapja I. Béla, a magyarok királya volt. Nagyapja Koppány édes öccse, a megvakított lázadó Vazul.
     Elkalandoztam most a történelemben. Csak azért tettem, mert jómagam ide csöppentem, születésem után néhány évvel, majd innen indultam. Ebből a csodálatos tájból szakadtam ki, ahová visszatérnem mindig egy csoda volt.  Itt nőttem fel, itt barangoltam be a vidéket és később itt töltődtem fel, amikor ellátogattam az itt élő szüleimhez.  Gyermekkoromban itt bóklásztam a horgász tó környékén, innen bicikliztem át Buzsákra, ahol sokszor elgyönyörködtem a csodás népművészeti tárgyakban. Somogyvámoson pedig kirándulásaim során megnéztem és megismertem a híres tojáspatkoló és fafaragó alkotásait.
    Itt bepillanthattam a krisnások településére is. Elgondolkodtam a nekünk szokatlan életformájukon. Néha még az is eszembe jutott, talán ők valóban boldogok. Így kívülről nézve, annak láttam őket. Aztán itt van néhány kilométerre a Balaton, amit talán még ennél a helynél is jobban megszerettem. A régészek azt mondják, egykor, Pamuk községig nyúlt ki a víz. Ma már ennek nyoma sincs persze.  Gyakran sétáltam a Szentesica forráshoz is, amely egykor csodatévő, gyógyító erejű volt. A legenda szerint itt mosta meg kezét István király Koppány legyőzése után. A forrás mellett ma, Koppány emlékműve áll. Itt van a Széchenyi kastély is, amit huszonnégy hektáros park vesz körül. Nagyon sokszor gyönyörködtem itt a fenyők legkülönfélébb fajtájában, és majd kétszáz különleges növényben. Ahányszor csak betértem a katolikus templomba mindig megcsodálhattam, és ismerőseimnek is büszkén mutogattam, szinte országosan is egyedülálló különleges orgonáját: a két manuálos, tizenhat regiszteres König-orgonát.  A kálvária tiroli hatású népi faragásait pedig, valaha a módosabb, tehetősebb itt élő gazdák készíttették. Török, német, főleg szlovén vér kavarog itt az emberekben. Kevert etnikumú a lakosság, de jól megférnek itt egymással.

 
1 
    A szüleim

    Édesanya és édesapa. Így szólítottam kicsi koromban a szüleimet, ami aztán később is így maradt. Édesapa állatorvos volt, édesanya pedig nem dolgozott. Jobban mondva, otthon volt, vezette a háztartást, és két évvel idősebb bátyámmal együtt nevelt, ellátott bennünket. Végzettsége szerint, tanítónő volt. De aztán, amikor apámmal összekerültek és megszült bennünket, majd kicsit már nagyobbak lettünk, apám arra kérte, inkább ne dolgozzon, maradjon otthon és teremtsen neki igazi meleg, családi életet. Ő majd megszerzi az ehhez szükséges anyagiakat.
    Házunk a falu legszebb helyén állt, egy kis kúriaszerű épület, nagy parkosított udvarral.  Apámnak abban az időben rengeteg kapcsolata volt mindenféle társadalmi szinten dolgozó, befolyásos emberekkel is, és idővel valóban megteremtődött minden, ami a nyugodt kiegyensúlyozott családi élethez kellett. 
    Anyám fiatalon magas, karcsú, szőke, kék szemű, fehér bőrű, nagyon dekoratív nő volt. Előkelő családból származott, ősei között még grófok is voltak. Szüleit korán elveszítette, édesanyja az ő szülésébe halt bele, ami biztosan kihatott egész életére. Apja pedig Recsken végezte életét. De erről nem szabadott beszélni. Apjának egyik unokahúga, egy elszegényedett vidéki nagynéni vette maga mellé, akinek nem volt családja, a férjével éltek kettesben. A kislányt szinte magukénak tekintve nevelték fel.
    Apám feketehajú, fekete szemű, olajbarna bőrű, kicsit kunos beütéssel, igazi paraszt ivadék volt. Szülei módos gazdák voltak valamikor, aztán az oroszok bejövetele után jóformán semmijük sem maradt. Sokadik gyerek volt a családban. Több ok miatt egyedül ő tanult csak tovább.  Az a fajta ember volt, akiből áradt az élet. Bőbeszédű, mindig jókedvű, kissé harsány, életet habzsoló férfiembernek született.
   Egy alföldi faluban ismerkedett meg anyámmal, aki ott tanított, és ott lakott.  Apám pedig, véletlenszerűen ott kezdte állatorvosi praxisát az egyetem elvégzése után. Megragadta anyám feltűnő, tiszta szépsége, finomsága. Anyám pedig bódultan belehabarodott a számára egzotikusnak tűnő, fekete, jóképű, temperamentumos férfiba. Nem sok idő kellett, ahhoz, hogy Dr. Csák István állatgyógyász feleségül vegye Pálházy Edina tanítónőt.
     Egy ideig a nagynéni házában közösen éltek, majd apám, mivel a Dunántúlról származott, és nem szerette az alföldi rónaságot, igyekezett minél előbb visszatérni oda. Ez, úgy az ötvenes évek vége felé történt, akkor már a bátyám és én is megszülettünk.
     Apám, a somogyi dombság gyönyörű völgyében megkapta az állást és vele először csak a kicsi szolgálati lakást. Anyám ekkor még elhelyezkedett a helyi általános iskolában, itt tanított.
     A kúriaszerű épületbe, ami később ugyancsak szolgálati lakásként működött, csak a hatvanas évek elején költöztek be.  A lepusztult nagy házat apám hozatta nagy-nagy átalakításokkal rendbe. Ötszobás, fürdőszobás, nagy konyhás, ebédlős, nappalis, hatalmas teraszos, nagy kertes ház lett belőle, ahol még egy konyhakert is megfért anyám örömére. Édesanya imádta a természetet, gyönyörű virágos, fás parkot hozott létre. Édesapa gyakran mondta is neki, hogy egy kertész veszett el benne.
    Bátyámmal, Donáttal, aki mindössze két évvel volt idősebb nálam, igazi, családi paradicsomban nőttünk fel. Legalábbis a külső díszlet az volt. A ház, a kert, a lakás berendezése. Amikor már nagyobbak lettünk észre vettük, hogy másokhoz képest kiváltságos a lakásunk és a helyzetünk. Apám jól keresett és jól alkalmazkodott a helybéli és a környező települések akkori vezető beosztású elvtársaihoz is. Több körzet állatorvosa volt ekkor. Valószínű így tudtunk ilyen életszínvonalon élni akkor, és később is. Erről soha nem beszélt. Néha a bátyámmal hallhattuk, a nagyszobából kiszűrődő, szülői veszekedésüket. A hangfoszlányokból, arra gondolhattunk, hogy valami fontos anyagi dologban nem értenek egyet. Édesapánk, anyánk szerint, eladta lelkét az ördögnek. Akkor persze nem értettük, hogy ez mit jelenthet.
    Mindenesetre, felhőtlennek és gondtalannak tűnő gyermekkort mondhattunk magunknak. Gyakorta hívott apám vendégsereget, helybéli és környékbeli, fontos embereket. Ezt mindig nagy készülődés előzte meg. Anyánknak új ruha jutott minden egyes alkalomra, aki láthatóan élvezte ezt, és kivirult ezeken az estéken. Sütés, főzés, sok falubéli asszony szaladgált ilyenkor a házban. Több fogásos vacsora vagy ebéd volt, amit aztán nagy kerti mulatság zárt le. Mi gyerekek, élveztük a felnőttek mulatozását. Ilyenkor több vendéggyerekkel ismerkedtünk meg, akikkel aztán nagy játékokat rendeztünk a hatalmas virágos, bokros, fás parkunkban.
    Később arra lettem figyelmes, hogy édesanya lehúzott redőnyöknél pihen a szobájában, fejfájásra panaszkodik.  Emlékszem, ahogy ül a teraszon, egy könyv van a kezében, de nagy kék szeme valahova a távolba néz szomorúan. Ha odamentünk hozzá, csak megsimogatta fejünket és intett, hogy most nem érzi jól magát. Majd később kórházba került. Az idegosztályra. Azt hallottuk a falu lakóitól, hogy depresszióban szenved. Amikor mi édesapától megkérdeztük, hogy mi ez a betegség, ő mindig csak annyit mondott, hogy édesanya idegrendszere túlérzékeny és ez okozza a bajt. Azzal vigasztalt bennünket, hogy ez csak múló állapot. Ne aggódjunk. Ilyenkor hívta el egyik lánytestvérét segítségnek, aki nem ment férjhez és később végleg odaköltözött hozzánk, hogy anyánknak besegítsen a házi és kerti teendők ellátásában. Piroska néni, apánk testvére nagyon kedves, kövérkés, temperamentumos asszony volt. Sokat segített a háztartásban, szinte ő főzött és agyon kényeztetett bennünket. Második anyánknak tekintettük.  Édesapa keveset volt otthon, örökké utazott, járta a szomszédos falvakat. Előfordult, hogy nem is aludt otthon. Valószínű ekkor kezdődtek a bajok szüleim között.
    Jól emlékszem, egy meleg, nyári szombat estére, amikor apám későn jött haza. Piroska nénénk sem volt otthon, mivel elutazott rokonlátogatóba. Így aztán csak hárman voltunk otthon. Donát, a bátyám akkor már gimnáziumba járt Pannonhalmára, mert akárhová nem íratták be. Persze az is igaz, hogy jó eszű gyerek volt. Kollégiumban lakott, de hétvégén mindig otthon volt ő is. Én, ekkor már hetedikes lehettem.
    Édesanya, a teraszon lévő nagy asztalon terített vacsorára. Anyánk gyakorta hallgatott régi slágereket, most is valami Karády Katalin számot tett fel, az ő mély búgó hangja szólt a háttérben. Nálunk az étkezés kész szertartás volt. Mindig úgy éreztem, hogy édesanya valahol a huszas, harmincas években szeretne élni, és valami álomvilág lengi körül az egész lényét. Szótlanul kihúzott derékkal ültünk csendesen, nosztalgikus zeneszó mellett vacsoráztunk. A kert virágillata megcsapta orromat, pici szél lengette a terasz felett kitekert rolettát. Idillinek tetsző pillanat volt.
   Donát  korához képest magas, sportos alkatú fiú volt. Kicsi korától édesapa parancsára edzésre járt, gerelyt hajított, futott. Anya szőkeségét, kék szemét örökölte, csak a bőre volt kreol. Jómagam ekkor már szépen fejlett kamaszlány voltam. Én inkább apámra hasonlítottam. Kreolbőr, fekete mandulavágású szemek, fekete, sűrű, hosszú haj, két copfba fonva. A Míra nevet kaptam anyámtól. Egyszer azt mesélte, hogy Donát az első gyermek volt, így őt isten ajándékának tekintve nevezte el, én pedig csodásan szépnek tűntem, mint csecsemő. Ezért adta a Míra nevet, aminek a jelentése csodálatos. Így jutottunk az akkor éppen nem köznapi nevekhez.
   Donátnak már egész fiatal korában komoly elképzelései voltak a foglalkozásával kapcsolatban. A természettudomány érdekelte és a matematika. Biológus vagy kutató szeretett volna lenni. De az idegen nyelveket is könnyedén tanulta.  Igen a nyelvek. Már általános iskolás korunkban nyelvet kellett tanulnunk. Minden héten kétszer bejártunk a közeli kisvárosba egy nyelvtanárhoz. Igaz, hogy ez később csak a hasznunkra volt. Mint ahogy a szigorú nevelésünk is. Korán megtanultuk az illemet, korán megtanultuk, hogy mit szabad és mit nem szabad. Túl nagy volt az elvárás mindkettőnkkel szemben. Apám kemény volt, nem tűrt ellentmondást. Ha vita volt apánk és köztünk, anyánk volt a hárító. Érzékeny idegrendszerrel rendelkeztem, talán anyámtól örököltem, ami azért párosult apám keménységével is.  Donát más volt, ő inkább apám természetét örökölte. Hirtelen haragú, de könnyen megbocsátó.
    Most Donát hangja törte meg a vacsora közbeni csendet.
  - Édesanya! Hogy, hogy édesapa még nincs itthon? Vagy szombaton is dolgozik? És ilyen sokáig? Nem értem. Régebben azért hétvégén ő is itthon volt – kérdőn nézett  anyánkra.
    Édesanya ekkor ibolyakék fáradt, fátyolos tekintetével felnézett tányérjából, és zavartan nyúlt a szalvéta után. Köhintett egyet és halkan csak annyit mondott.
   - Kisfiam egyre több a munka, majd jön valamikor, mi csak együnk nyugodtan. Inkább mesélj valamit magadról! Milyenek a tanárok? Megszoktad már a kollégiumot?
   Donát csak nézte ekkor anyámat, én néha felpislogtam a tányéromból, nem szóltam semmit, ugyanis ekkor már tudtam, hogy apámnak szeretője van. Testvérem még nem tudott erről. Nem szerettem ilyesmiről beszélni vele és szégyelltem is.
  - Mégis, mikor jön haza? - erősködött továbbra is.
  - Mondtam már kisfiam, majd jön - válaszolt neki idegesen - Nem tudom. Lehet, hogy csak holnap. Míra segítenél kivinni a tálat? Hozom, a második fogást. Őzpörkölt, igazi különlegesség! Apádék vadászni voltak és onnan van a hús. Remélem finomra sikerült!
   Mindketten egyszerre álltunk fel, segítettem anyámnak. Donát, mintha érezte volna, hogy itt valami nincs rendben, nem faggatódzott tovább.
  - Biztosan nagyon jó lesz, hiszen te édesanya remek szakácsnő vagy, mint tudjuk! Hiányzik is a kosztod! Meg persze te is!
     Ekkor felállt, átölelte anyánkat, megsimogatta a karját és segített neki az asztalra tenni az őzpörköltet tartalmazó tálat. Édesanya láthatóan elérzékenyült Donát hízelgésétől. Megsimogatta az arcát és mosolyogva ült le, majd én is letettem a burgonyaköretes tálat, a savanyút és tovább falatoztunk. Kicsit felengedett mindenki. Bátyám mesélt az iskolai eseményekről, tanárairól. Édesanya érdeklődve hallgatta, néha én is közbe kotyogtam.
     Lassan kezdett alkonyodni. Jóllakottan ültünk az asztal mellett, egy ideig még beszélgetve. Majd édesanya felállt, mi megköszöntük a vacsorát, én segítettem neki az elpakolásban, Donát pedig felment a szobájába. Majd én is elköszöntem, és bevonultam az akkor nagyon szeretett kis kuckómba. Édesanya igazi lányszobát csinált nekem. Az ő ízlésének megfelelően lett berendezve: fodros, bodros terítők, toalett tükör kis puffal, széles heverő, rózsaszín terítővel borítva, fehér bútorokkal körítve. Halvány rózsaszín tüllfüggöny lebegett az ablakon, fodros széllel, mintha csak a harmincas években jártunk volna. Így rendezte be, amikor a lakást megkaptuk. És én később sem változtattam rajta. Szerintem régi regénybe illő volt az egész, talán giccsesnek is tűnhetett, de kissé szentimentális lelkemnek megfelelt.
    Már ekkor kedveltem a komolyzenét, sokat hallgattam, ha éppen ilyen műsor volt a rádióban. Később aztán kaptam lemezjátszót és igyekeztem nekem tetsző lemezeket venni. Majd középiskolás koromban kezdtem gitárórákra járni, és mire leérettségiztem, már egész jól gitároztam. Eléggé magányos voltam, így aztán gyakran elbújtam kertünkben egy-egy jó könyvvel, vagy a szobámban lehasaltam az ágyamra és képes voltam akár hajnalig is olvasni.
     Most is ehhez készülődtem, éppen egy történelmi regény kellős közepén tartottam, amikor Donát nyitott be hozzám.
  - Bejöhetek kicsit? – kérdezte elbizonytalanodva.
    Megfordultam, letettem a könyvem, ránéztem, majd felültem.
  - Gyere csak! Csüccs ide vagy a fotelba, ahol jól esik. Tegyek fel valami zenét? Milyent akarsz? Mindenféle van.
  - Mindegy. Hallgassunk Mozartot.
   Feltettem Mozart C-dúr zongora szonátáját. Majd felültem az ágyamra, átkulcsoltam felhúzott lábamat és fejemet a térdemre téve kérdőn néztem rá. Éreztem, hogy valamit szeretne velem megbeszélni. Rövid ideig csendben hallgattuk a zenét, majd akadozva, de belekezdett.
  - Míra! - Mi van édesapával és édesanyával? Valami baj van köztük? Valami furcsát érzek.
  - Hát, ha tudni akarod, és nem csinálsz cirkuszt, mert szerintem nekünk semmi közünk édesanya és apa ügyeihez, akkor megmondom. Bár erről nem sokat tudok én sem. Talán  azért többet, mint te.
  - Hogy is szólnék bele! Csak nem képzeled? Mondd csak nyugodtan! Csak nem elválnak? 
  - Nem, nem hiszem. Arról szó nincs. Édesapa, szerintem megcsalja édesanyát. Egyszóval van valami nője valahol. De mindig is voltak nőügyei,talán attól ilyen beteges édesanya.
  - Ez komoly? De hát miért? Szegény édesanya! – ekkor fel-alá kezdett járni a szobámban, egész gondterhelt lett.
  - Én csak úgy hallok néha valamit, ami köztük zajlik, de többet én sem tudok. Ez nem jó, de hát mi gyerekek vagyunk, ebbe nem szólhatunk bele és ismered édesapát! Fel is pofozna, ha...
   Ekkor zajokat hallottunk a nappaliból. Donát csendre intett, majd kicsit kinyitotta a szobám ajtaját és hallgatózni kezdett. Erősen becsapódott a terasz ajtó és édesapa hangja szólalt meg.
  - Hát veled meg mi van? Megint a mélabú üldöz, Edina?  Az ember agyondolgozza magát, megjön, és még két jó szót sem kap. Csak egy búbánatos nőt, aki ül itt magában, ahelyett, hogy... A gyerekek?
  - Már rég megvacsoráztunk, lefeküdtek. Hiszen, tizenegy óra is elmúlt. Igazad van, bánatos képpel nézek rád, és bánatosan ülök itt, mert egyedül vagyok, mint egy kivert kutya. Mert tudom, hogy honnan jössz.
  - Na, honnan jövök? Ne vádaskodj nekem oktalanul. Te betegesen féltékeny vagy! Az is voltál mindig! Pedig okod nincs rá! Én mindent megadtam neked, nektek. Néha szabad kicsit szórakoznom, nem? Szükségem van néha a kikapcsolódásra! Annyit dolgozom, mint egy állat.
  - Azt igen. Szórakozni szabad.  Csakhogy István, te nővel szórakozol. A szomszéd falu kis tanítónőjével, jól tudom. Azzal a fiatal kis ribanccal.
  - Na, fejezd be! Még meghallják a gyerekek. Térj már észhez! Jó, igaz, hogy voltak félrelépéseim, de már annyiszor elmondtam neked ilyen a vérmérsékletem. A férfiember már csak ilyen. Nem jelentenek ezek semmit… Nem hagylak el sem téged, sem a gyerekeket! 
  - De undorító vagy István! Hogy beszélhetsz így?  És még ittál is! Na, ez sok nekem. Elmegyek a szobámba és hagyj magamra!
  - De, Edina! Az ég szerelmére! ! Ne csináld ezt!  Hát ez nem igaz! Persze, persze a természetem! Az az átkozott nőbolond természetem! Nem tehetek róla! De hát tényleg semmi jelentősége! Igazad van én egy pocsék férj vagyok. Ej, pedig téged aztán nagyon szeretlek! - mindezt szinte már magának mondta, majd édesanya után ment a szobájukba.
   Ajtócsapódást hallottunk, majd elfojtott, már nem érthető szóváltást és csendet. Dermedten álltunk mindketten a már kinyitott ajtómban. Tudtuk, hogy édesapa és édesanya most együtt vannak. Nem tudtuk, csak sejtettük, hogy mi játszódik le a szobájukban és kicsit összezúzott lélekkel és félelemmel öleltük át egymást. Majd Donát becsukta az ajtómat. Már a lemezjátszó is leállt régen. Leültünk egymás mellé az ágyamra és fogtuk egymás kezét, erősen szorítva. Bátyámra néztem és megszólaltam.
  - Erről beszéltem. De, ne aggódj! Holnapra minden rendben lesz. Édesapa nagyon kedves tud lenni, ha akar. Szeretgeti és kiengeszteli édesanyát. Meglátod reggel! Mintha mi sem történt volna, úgy viselkednek majd.
  - Jó, de édesanya nagyon beteg ettől és mi lesz, ha megint kórházba kerül! Én félek. Valamit talán kellene mégis édesapámnak mondanom.
  - Eszedbe ne jusson! – néztem rá villogó tekintettel.
  - De hát eddig én nem vettem észre semmit! - tördelte a kezét kétségbeesetten.
  - Örülj neki! Én már egész kislány koromtól tudom, hogy ilyesmik vannak közöttük. Ettől beteg édesanya. Most már tudom. Akkor még nem tudtam persze. De talán majd rendbe jön minden. Hallottad! Szereti anyát! Csak ilyen a vérmérséklete, ahogy mondta. Lehet, hogy majd te is ilyen leszel!
  - Azt már nem! Ebből okulva nem nyomorítom meg egyetlen nő lelkét sem - sétált a szobámban idegesen.
    Így osztottuk meg egymás között Donáttal ezt a titkot. Ő sem, és én sem gondoltam akkor még a jövőre. Hiszen jóformán gyerekek voltunk még. De félelem rakódott le bennünk, hogy esetleg valamelyik szülőnket elveszítjük, hogy egyszer mégis elhagy bennünket édesapa. Mindezek ellenére, sohasem történt meg. Túlságosan szerették egymást. Édesanya gyenge volt, édesapa pedig túl erős. Mégis kiegészültek így egymásnak, így voltak egyek. Mi ketten, mégsem ilyen házasságra és szerelemre vágytunk. Bár szerettük szüleinket, de sok fenntartás volt bennünk az életvitelükkel, felfogásukkal kapcsolatban. Mi már más közegben, más társadalomban nőttünk fel. Bár nevelésük mélyen hatott ránk, és befolyásolta későbbi életünket is.  Azt éreztük, hogy édesanyánk, apánk szerető elnyomása alatt él, aki ebbe szép lassan beletörődik és egyben bele is betegszik.

2

Donát
     
   Mit mondjak?  Ahogy Míra mondani szokta: valóban én voltam mindig az erősebb, akaratosabb egyéniség, de ugyanakkor nagyon mély kapcsolat kötött anyámhoz. Betegesen féltettem őt, nehéz volt később is elszakadnom tőle. Talán a nőismerőseimet is hozzá igazítottam mindig. Külsőre és természetre is hasonló lányokat kerestem sokáig. Amíg Pannonhalmán tanultam kevesebb időt töltöttem otthon, lefoglaltak a tanulmányaim. Komolyan készültem továbbtanulni. Szigorúan vettek bennünket, de azért mi diákok megtaláltuk időnként a kiskapukat, még ezen az egyházi iskolán belül is. De azért szerettem a tanáraimat, sokat tanultam tőlük. Jó hely volt mindenek ellenére. Alapdolgokat itt biztosan megtanult az ember. Egy jó barátra is leltem, aki később Pestre került és orvos, pszichiáter lett belőle. Míra, a húgom, szép volt, de őt inkább a nyelvtanulás kötötte le, mellette lelkesen gitározott és énekelt hozzá. De ezt csak úgy magának, szórakozásból tette. Azt mondta ő kozmetikus lesz. Nem akart sem egyetemre, sem főiskolára menni. Apám legnagyobb bánatára, mert ő valami egészen mást képzelt róla. De aztán beletörődött, amikor látta, hogy lánya szereti azt, amit csinál. Talpraesett, meg tud élni önállóan is. Anyánk pedig nem erőszakoskodott. Ő csendesen elfogadott bennünket olyannak, amilyenek voltunk. 
    Nyaranta, ha lehívtam magamhoz egy-két barátomat, esténként, még amikor Míra is otthon lakott, ő szolgáltatta a zenét, éneket. Az udvaron tüzet raktunk, szalonnát sütöttünk, jókat beszélgettünk. Később, egyetemista korunkban már a barátnőket is elhoztuk. Többen sátrat vertek az udvarunkban. Mivel nem volt messze tőlünk a Balaton sem, nappal vonattal, vagy biciklivel elmentünk oda is. Szüleim, nem csináltak ebből problémát. Főként apám nem. Csak Mírával volt szigorú, őt biztosan féltette. Ugyanakkor kivételezett vele, mindig úgy éreztem, hogy őt jobban elkényezteti. Talán azért, mert ő lány volt és kicsit olyan papa kedvence lett. Persze, lehet, hogy a testvérem meg azt gondolta rólam, én meg a mama kedvence vagyok. Volt is ebben sok igazság. De nem zavart bennünket ez a dolog. Mi jól megvoltunk mindig egymással. Szoros kötelék volt közöttünk a feltétlen szeretet. Kölcsönösen kedveltük és féltettük egymást. Furcsa testvéri összetartozás alakult ki közöttünk, de jó volt.  Húgom valahogy nem is talált magának igazán neki megfelelő fiút, csak haverkodott velük. Pedig az én baráti köröm is körül udvarolta.  Nekem ebben az időben már volt több kalandom is. A keszthelyi Agrár Tudományi Egyetemre jártam, utolsó éves voltam, amikor megismerkedtem a számomra végzetes szerelemmel. Egy szüleim szerint nem hozzám való lánnyal, de én nem hallgattam rájuk, mert nekem tetszett, és nyakig beleestem. A lány idősebb volt nálam három évvel. A Balaton parton szólítottam le. Vékony, nagy mellű, hosszú, platinaszőkére festett hajú, fehérbőrű, barnaszemű lány volt. Pesten élt, idegenvezető volt. Nekem akkor már a jövőm is rendezettnek tűnt, mert ígéretet kaptam arra, hogy maradhatok az egyetemen tanársegédnek. Apám és anyám örültek ennek. Ők, akkor már megbékéltek egymással, legalábbis mi úgy láttuk. Édesapa lecsendesedett, édesanya megnyugodott.
    Míra érettségi után felköltözött Pestre, elvégezte a kozmetikus iskolát, és távoli rokonoknál albérletben élt még egy ideig. Majd, kapott egy jó kozmetikus állást, egy elég jól menő budai szalonban. Komoly kialakult vendégköre lett, szerette a szakmáját. Valószínűleg kellemes személyiségével és szakmai hozzáértésével aratott sikert. Ekkor döntött apám úgy, hogy kicsit megkönnyíti az életét. 
   Míra, a születésnapjára apámtól váratlanul kapott egy kis garzont, ami nem volt nagy, de borzalmasan örült neki. Nagyon meglepődött velem együtt, hogy apám hirtelen ilyen adakozó lett. Gondolom örült, hogy lánya megtalálta önmagát, önálló, normális életet él. Ekkor már elég szépen keresett, otthonosan berendezte a belvárosban lévő kis lakását. Tudtam, hogy volt egy-két futó kalandja, csak azt nem értettem, hogy miért nem kötődik komolyan egyetlen férfihoz sem.
   Judittal, azzal a lánnyal, akit szerettem, ritkábban tudtunk találkozni, amíg tanultam.  Hol én utaztam hozzájuk, hol ő utazott hozzánk. Míg nem az egyetem befejése után azt terveztem, hogy megnősülök, feleségül kérem Juditot. Igaz, hogy erről még a szüleimnek sem szóltam. Előbb Judittal és a családjával szerettem volna beszélni. Azt terveztem, hogy előtte azért felkeresem a testvéremet, és legalább vele beszélek erről, de Míra is tartogatott számomra meglepetést. Azt kérte, ha felutazom Pestre, először őt keressem fel.
     Nos, egy júliusi este felmentem apám kocsijával Pestre. Az épület, ahol Míra lakott, egy nagy ötemeletes bérház volt, közel az oktogonhoz. Az ő lakása a második emeleti körfolyosó egyik sarkában volt. Nagy méretű és majd négy méter belmagasságú szobájának hatalmas ablakai a másik ház hátsó falára néztek, de egy hatalmas, terebélyes öreg ecetfa hajladozott az ablak előtt.  Kialakított egy boltíves konyhát, ami az előszobából nyílt, majd a szobájában galériát építtetett, ott volt a háló része. Nekem ekkor még nem volt lakásom, de apámtól ígéretet kaptam, hogy Keszthelyen majd talál nekem is valami megoldást. Erről akkor még nem beszélgettünk komolyabban. Egy ilyen kis lakással talán én is megelégedtem volna, de most a házassági tervemmel voltam elfoglalva és még Judit beleegyezésében sem voltam biztos. A nyolcvanas évek elején voltunk, én ekkor huszonöt, Míra pedig huszonhárom éves volt.
   Éppen rossz volt a lift, így aztán mire felértem a második emeletre, ahol Míra lakott, kicsit kifulladva csengettem be hozzá. Testvérem kinyitotta az ajtót, nagy boldogan ölelt át, átvette a virágcsokromat, egy vendég papucsot nyomott a kezembe, és befelé tessékelt a szobába.
  - De örülök neked! Ne lepődj meg! Egy nagyon kedves vendégem van! Szeretném, ha megismernéd! Ezért is hívtalak! De menj csak, majd én is megyek, csak a virágot beleteszem egy vázába - én pedig indultam a szobájába, ahol legnagyobb meglepetésemre egy fotelban ülő fekete roma fiút pillantottam meg.  Amikor a fiú meglátott, felállt és mindketten zavartan fogtunk kezet. Majd ő visszaült a helyére én pedig tétován kerestem a helyemet, de ekkor már Míra is ott volt mellettem.
  - Na, ülj le oda, Miklós mellé! De mit hozzak? Addig is, amíg melegszik a vacsora!  Mert főztem ám neked!  Igaz Miklós?
  - Hát az igazat megvallva, nagyon várt téged. És egyfolytában azt hangoztatta, hogy ez különleges nap lesz, valami nagyon finomat és különöset akar neked főzni. Gondolom, hogy ízleni fog. látom zavarban vagy. Úgy tűnik, semmit sem tudsz rólam, talán még nem is hallottál felőlem! Nem tudsz hová tenni és kissé meg vagy lepve –  Mírára  nézett - Akkor kezdjem én, vagy beszélsz te, Míra?  - csak néztem rájuk, és hirtelen valóban nem tudtam hová tenni, ezt a cigány származású fiút. Igaz, hogy jóképű, rendezettnek tűnő férfi benyomását keltette, de hát a származására gondoltam.
  - Mesélj kicsit Donátnak te Miklós! Az én kedves bátyám, ki tudja, miket gondol! Biztos vagyok benne, hogy mint a legtöbb ember, tele van előítéletekkel. Igaz, Donát? Látom az arcodon. Nem is vártam mást. De hát majd megbarátkoztok, remélem!  Nos, ő az én igazi szerelmem. Ha tetszik, ha nem. A többit majd Miklós mondja. Én addig, hozok be egy kis bort, kávét, aztán majd mondom én is tovább – nézett rám Míra.
    Szép hosszú, fekete haját hátra fésülve egy nagy vastag copfba fonta, fekete szeme, amit apánktól örökölt csak úgy tüzelt. Karcsú, jó alakú lány lett belőle. Fekete nadrág volt rajta, szűk fekete pulóverrel. Ahogy mondta, kiment a konyhába, én pedig zavartan néztem Miklósra, de rögtön meg is szólaltam, mert éreztem, hogy feszült a hangulat.
  - Mi tagadás! Meglepődtem, de az igazat megvallva, nem számítottam arra, hogy a testvérem roma származású fiúba fog beleszeretni. Nem mintha ez baj lenne, csak éppen... Na, nem is tudom, mit mondjak, hátha még a szüleim ezt megtudják! Kellemetlen lehet neked az ilyen szituáció Miklós! De remélem, nem neheztelsz rám, hogy így őszintén mondom neked azt, amit gondolok. Ettől még lehetsz rendes ember. Ne, hogy félre érts! De nem tudtam rólad, a létezésedről, és enyhén szólva meglepődtem.
  Miklóson látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, de ugyanakkor emberi büszkesége és emberi méltósága berzenkedik benne, amit meg is értettem.
  - Ne zavartasd magad. Nem vártam mást. Megszoktam már. A származásom miatt volt már elég kellemetlen percem. Nem értek persze egyet az előítéletekkel. Én épp olyan magyar ember vagyok, mint te, csak kissé barnább a bőröm. Tudom, hogy mi romák sem vagyunk teljesen egyformák, sok a lecsúszott és sok a beilleszkedni nem tudó közöttünk. De nem magyarázom én magamat! - majd büszkén megemelte a fejét és szúrós fekete szemével rám nézett - Oláh Miklós vagyok, zenész, egy nemrég alakult jazz zenekarban bőgőzöm, zenész családból jöttem. Még le is érettségiztem, sőt! A Zeneművészeti Főiskolát is elvégeztem. Huszonkilenc éves vagyok.  Mírát pedig szeretem. Én rólad már mindent tudok, mert a testvéred sokat meséld rólad, és nagyon szeret téged. Aminek örülök. Nekem is van három testvérem még. Kettő lány és egy fiú. A fú pincér, az egyik lánytestvérem cimbalmozik egy zenekarban, a másik pedig hegedült, de ő külföldön él, Németországban. Odament férjhez és hozzáteszem, hogy nem romához. Úgy látszik, akaratlanul is keveredni akarunk. Apám prímás volt, anyám meg otthon velünk foglalatoskodott, vezette a háztartást, és köszönhetjük neki, hogy mindegyikünkből lett valaki. A kilencedik kerületben lakunk, van egy háromszobás lakásunk. Ennyi. Most már mindent tudsz, azt hiszem – ekkor jött vissza Míra, kezében egy tálcával, megrakva kávéval, itallal, pohárral. Miklós felállt, segített neki. Én csak hallgattam, néztem őket, és lassan kezdtem elfogadni a helyzetet. Hiszen mit is tehettem volna.
  - Na, mindent elmondtál? Ugye azért nem utálod Miklóst? – nézett rám, fekete vágott szemeivel a húgom.
  - Ne hozz már zavarba! Hogy képzeled! Hozzád tartozik! Lassan, de értem a dolgot. Meg aztán nekem mi kifogásom lehetne? Majd beszélgetünk, és jobban megismerjük egymást. Örülök, hogy jól vagytok és egymásra találtatok. Nekem nincs bajom a származásoddal Miklós, illetve van egy véleményem bizonyos romákról. De a szüleim... Na, most jól összezavarodtam.
  - Felkészültem, ne gondold, hogy nem! Rajtad sem csodálkozom. Pocsék érzés ugyan. Míra persze nagyon hisz a szülei megértő szeretetében és abban, hogy majd befogadnak engem. Egyébként a zenekarban, ahol játszom, nem csupa roma származású ember van. Velük is jól megvagyok. Csak még ez a társadalom nem áll ott, hogy különbséget tegyen rendes és nem rendes ember között. Nem cigány és fehér között. Érted a különbséget? 
  - Értem, persze, hogy értem. De azért azt nem tagadhatod, hogy azért közületek kerülnek ki...
  - Persze, közülünk kerül ki több bűnöző, ezt akarod mondani, ugye?  Hogy nem tanulnak, hogy sok az írástudatlan, hogy sok az alulképzett, hát ez ellen kellene tenni!
  - Gyerekek! Ha lehet kérnem, ne most beszéljétek meg ezt! – nézett ránk könyörögve Míra - Inkább a lényegről Miklós. Az idő gyorsan megy, mindjárt kész a vacsora is. Amúgy meg Donát a te Juditod sem tiszta kékvérű, ha már itt tartunk. Tudtommal zsidó lány. Vagy nem? Az anyja valami nagy szerencse révén maradt meg és jött vissza Auschwitzból a nővérével együtt. Aztán később, amikor a lánya, a te Juditod már tíz éves volt, öngyilkos lett valamiért.  Vagy nem? Engem nem zavar, de majd anyát és apát? Erre nem gondoltál? - nézett aztán rám kissé epésen és haragosan.
     Most aztán végképp megrökönyödve néztem a húgomra, de mindez igaz volt. Erről nem mertem szólni a szüleimnek, mert jól ismertem a nézeteiket. Ettől féltem, és ezért is akartam beszélgetni Mírával. De ezek után változott a helyzet. Hiszen mindketten hasonló helyzetbe kerültünk.
  - Nem akartam bántó lenni. Az mind igaz, amit Judit anyjáról mondtál. Talán, nem kellene egymást sértegetnünk és átcsapnunk rasszista beszélgetésbe!  – válaszoltam szinte mindkettőjüknek - Én, elfogadlak téged Miklós, de igazából a szüleink, ha meg tudják a valót, hogy Míra egy cigányfiúval én meg egy félig zsidó lánnyal akarom összekötni az életemet, illetve hát nem is tudom, hogy nektek van-e ilyen szándékotok? Te mit gondolsz erről, Mira?  Egyébként hol ismerkedtetek meg?
     Míra és Miklós ekkor egymás mellé ült a kanapéra, átölelték egymás derekát. Láthatóan szerették egymást. Kimondottan szép pár voltak. Bár én már félteni kezdtem a húgomat, hogy majd ez a fiú sokszor meg fogja őt csalni. Arra gondoltam, hogy ez a cigányok vérében benne van. De aztán Míra mesélni kezdett a megismerkedésükről.
  - Az édesanyján keresztül ismerkedtünk meg. Mondtam neked, hogy majd eljön egyszer az igazi. Hát, nekem ő lett az igazi. Bármily meglepő is! Fél éve tart a kapcsolatunk, de addig nem akartam szólni még neked sem, amíg nem bizonyosodtam meg arról, hogy Miklós legalább úgy szeret, mint én őt, és a családja is befogad. Miután ez megtörtént és mi is eldöntöttük, hogy összeházasodunk, hát most itt az alkalom, hogy akár veletek közös esküvőt is tartsunk! Na, milyen az ötletem?
  - Te jó ég! Míra! Micsoda ötleteid vannak! Miklós, te is belemennél ebbe?
  - Miért ne? Ha elfogad a családod és te sem ellenzed, meg a te párod is jónak látja! Miért rontanám el Míra örömét?
  - Nem rossz ötlet, de nekem még választ kell kapnom Judittól. Tudod Miklós az a helyzet, hogy én Keszthelyen kaptam az ősztől az egyetemen egy tanársegédi állást, még kutató laborban is dolgozhatok mellette, ami mindig is az álmom volt.  Tehát ott kell élnünk. Judit pedig most még itt Pesten idegenvezető. Nem tudom, hogy ezt elfogadja-e, mármint a vidéki életet.
  - Gyerekek! - szólt hirtelen Míra – menjünk enni, mert Miklósnak mennie kell, fellépése lesz! Majd máskor még beszélgetünk erről.
    Így aztán, mindhárman kimentünk a konyhába, ahol már Míra megterített, csak éppen a sütőből kellett kivennie a sült húst, ami egy különleges recept szerint készült.
  - Fenséges!  Nem tudtam, hogy te közben ilyen remek háziasszony lettél? - néztem a húgomra, vacsora után.
  - Pedig az, hidd el nekem! - egy puszit adott Miklós a mellette ülő Míra arcára - Istenien főz!  Már voltunk itt vendégségben az egész zenekarral, és még senki nem mondta, hogy nem ízlett neki, amit itt evett. Sajnos mennem kell. De remélem még lesz időnk beszélgetni!
    Miklós felállt, elköszöntünk egymástól, már barátságosan, kicsit elfogadva egymást. Míra vidáman kikísérte. Én beültem a szobába, majd miután Mira visszajött, leült mellém, és aggódó tekintettel megkérdezte?
  - Haragszol most rám, hogy nem szóltam róla? El tudod fogadni? Hidd el nagyon rendes srác. Okos és intelligens is. Aranyos a családja is.  Én már mindenkit ismerek. Jó természetű fiú.
  - Én elfogadom, annál is inkább, mert a testvérem vagy és téged szeretlek. De azért féltelek. Más szokásaik vannak. Bár ő szimpatikus és teljesen megértem a helyzetét. De azért nekem beszélhettél volna róla, akkor nem állok ilyen lehetetlen módon a dologhoz. Mert bevallom meglepődtem. Még én is fenntartással vagyok a romák iránt, nemhogy a szüleink. De rátérve a magam ügyére, azt sem tudom, hogy Judit akar-e hozzám jönni. Erről akarok vele beszélgetni, és meg akarom kérni a kezét a szüleitől.
   - Nem értelek! Eddig ez szóba sem jött köztetek? Micsoda kapcsolat a tiétek? Tudod, hogy túlságosan nem kedvelem Juditot, van egy véleményem róla és, ha akarod tudni, féltelek. Furcsa természetű lány. De erről már beszéltem veled. Nem akarok beleszólni a magánügyeidbe. Az érzelmeidet úgy sem tudom megváltoztatni, túlságosan szereted. Szerintem,  beteges dolgai vannak. Nem éppen hozzád való. Az én meglátásom szerint nagyon bizonytalan az idegrendszere. És ez a fő baj!  Ha hallgatsz rám, vársz még a házassággal.
  - Hagyd abba Míra! Akármit is mondasz róla, nem egészen úgy van. Hiszen alig ismered. Szerelmes vagyok, és nem tudnék meglenni nélküle. Vannak furcsa pillanatai, de én elfogadom őt úgy, ahogy van. Nem neked kell vele élned, hanem nekem.  Engem ő tesz boldoggá! Beszélgettem már vele a házasságról, de azt hiszem, ő azt szeretné, ha én Pestre jönnék. Nekem pedig itt nincs olyan lehetőségem, mint Keszthelyen, és nem is nagyon akarok itt élni.
  - Na, rendben van. Lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat. Én is annak örülök majd, ha te is boldog leszel.  Szedd össze magadat és remélem, hogy holnap este már jobb híreket hallok tőled. Én azt terveztem, ha ti is eldöntitek, akkor két hét múlva haza mehetnénk mindahányan, és ott bejelentjük a dolgot. Lesz, ami lesz. Ha kitagadnak, akkor kitagadnak. Miklóssal akarok élni és kész. Te pedig Judittal. Ebbe bele kell törődniük! És miért nem tarthatnánk meg közösen az esküvőt?  Majd apának telefonon előre jelzem a dolgokat, hogy azért ne érje őket teljesen váratlanul a dolog. Na, mit szólsz hozzá? Tudod, hogy velem azért elnézőbb - nézett rám biztatóan.
  - Rendben, felhívom most Juditot és a többit majd holnap este, megbeszéljük, esetleg, ha Miklós is ráér... Vagy hol játszanak, nem lehetne meghallgatni őket? - kérdeztem Mírát kissé nyugodtabban.
  - Jó ötlet!  Ha kedvetek van, akkor holnap este például játszanak egy pinceklubban. Eljöhetnétek. Miklós ott bőgőzik a quartettben. Nagyon tehetséges és szeretik a társai, de a közönség is.  Nagyon jó zenét játszanak. Az is igaz, hogy ebben az országban a jazz csak most kezd ismertté válni. Nincsenek könnyű helyzetben, de én bízom, hogy idővel ez jobb lesz. Na, megélni nem könnyű belőle, a biztos.  Több helyen játszik persze, de ez az együttes biztos pont az életében. Egy éve alakultak, most már egész össze szokottan játszanak. Tudod, valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy a népzene és a jazz ötvözete, amit előadnak, de fantasztikus sodrása van minden egyes daluknak. És micsoda improvizációik vannak időnként! Egy csoda a szaxofonosuk, és egyben a zeneszerzőjük is. Számomra nagyon egyedi, különleges, igazán magyar, a szívemhez szóló az egész. Miklós jól érzi magát köztük, magáénak érzi ezt a fajta muzsikát. De majd, ha eljöttök, meghallgatod, és véleményt formálhatsz róluk te is. Tudtommal te kicsit jártas vagy ebben a zenében Donát. Annakidején azt mesélted, hogy volt egy olyan klub az egyetemen, ahol jazz zenét hallgattatok.
  - Így igaz. És Te? Mióta vagy ilyen nagy jazzrajongó? Tudtommal a komolyzene érdekel, meg a gitárzenéd is más.
  - Amikor feljöttem Pestre, eljárogattam egy lánnyal mindenféle klubba, akkor ismerkedtem meg ezzel a zenével. Az ő barátja volt a jazz ismerője. Nála szoktunk lemezeket hallgatni, és szép lassan megismertem ezt a műfajt. Ki tudja, talán a sors akarta, mert felkészített a Miklóssal való találkozásomra. Így már sokkal jobban értem őt, és a zenéjüket is. Bár inkább érzem. Mert nekem az a fontos, hogy érzelmileg hogy hat rám a zene.
  - Látod? Mit tesz a szerelem!  Amikor én beszéltem neked erről, közel sem mutattál ilyen nagy érdeklődést! És a gitározás? Abbahagytad?
  - Nem, dehogy. De csak itthon magamnak játszogatok. Nekem jó kikapcsolódás. Miklós persze buzdít még akár fellépésre is, de hát ez álom. És azt gondolom, annyira nem vagyok tehetséges.
  - És, hogy tudtok akkor megélni, ha nem keres túl sokat? Meg eléggé bizonytalan a helyzet, ahogy mondod, édesapa mit szól majd ehhez is? 
  - Nekem is van állásom, nem keresek rosszul. Mit szól? Mit szól? Semmit. Az én életem és kész. Jó, tudom, hogy félt, de hát én már döntöttem.
  - Látom, nagyon elszánt vagy és főként nagyon szeretheted, ha még a szüleinkkel is szembe akarsz szállni.
  - Igen. Miért? Te nem így vagy ezzel? Te Juditért nem tennél meg mindent? Mert, ha nem, akkor te nem is igazán szereted - nézett rám égő és dacos tekintetével - Tudja, hogy itt vagy Pesten?
  - Persze, hogy tudja!  Csak azt mondtam, hogy előtte feljövök hozzád, és majd odaszólok, ha indulok. Telefonálok is most neki - felálltam, felhívtam Juditot, majd elköszönve húgomtól elindultam a Szent István parkba, ahol az apjával és anyja testvérével lakott, egy szép nagypolgári lakásban.

3

Donát eljegyzése
 
   Húgom látogatása utáni másnapon, vasárnap volt.  Juditék, Szent István parkban lévő, harmadik emeleti három és fél szobás lakásának halljában egy nagy ellipszis alakú asztalnál ültünk. Ebédidő volt. Előző estén Judittal átbeszéltük az eddigieket és örömömre, egyáltalán nem akadékoskodott a házassági gondolatommal szemben. Sőt! Boldog volt! Rögtön tervezgetni kezdett. Úgy vélte, hogy édesapja anyagiakkal biztosan besegít, és Keszthelyen majd tudunk egy megfelelő lakást is venni. Ő pedig, ha máshol nem, de egy IBUSZ irodában biztosan el tud majd helyezkedni. Miután ezt megbeszéltük teljesen megnyugodtam. Judit furcsa személyiség volt, néha túl vidám, néha túl szomorú. De így szerettem. Hangulatváltozásai másnak talán idegesítők lettek volna, de engem nem zavart. Igaz, hogy nem túl sokat voltunk ekkor még hosszú távon együtt. Szerettem fehér, bársonyos bőrét, szép, selymes hosszú platina szőke haját, barna, nagy szemét, vastag, duzzadt száját. Nagyon jó volt vele. Pokolian megfogott már az első éjszakánk után. Németül és angolul beszélt, így aztán elsősorban nyugati csoportot szokott kísérgetni. Jól keresett és sok különleges holmija volt. Mindig finom parfümillat lengte körül. Kicsit  túlfestette magát, amit többször a szemére hánytam, de ilyenkor az ölembe ült, mint egy cica, és hízelgésével hamar levett a lábamról. Mindig mindent megmagyarázott. Aztán végül is úgy fogadtam el, amilyen volt. Tudtam, hogy az anyja halálának a körülményei, akit tíz éves korában veszített el, valamint zsidó származása, rendkívül érzékenyen érintette.  Csak egyszer beszélt nekem erről meglehetősen hosszan, de akkor is zokogásba fulladt, egészen kiborult. Így aztán inkább nem kérdezősködtem többet gyermekkoráról és kerültem az édesanyja szóba hozatalát is. Apja, és Judit anyjának nővére együtt éltek, és együtt nevelték Juditot. Az elbeszélésből annyit tudtam, hogy Judit anyja labilis idegrendszerű nő volt, akit a koncentrációs tábor erősen megviselt. Sokat betegeskedett és egy idő után feladta, felvágta az ereit. Mire hazaért a család, már menthetetlen volt. Szerencsére nem Judit talált rá a fürdőszobában. Az édesanyja nővére mindig velük lakott. Így aztán egy idő után a két felnőtt ember össze is házasodott, és nagy szeretetben nevelték fel Juditot, kicsit talán el is kényeztették. Engem befogadtak, és úgy éreztem, megszerettek. Nem voltak előítéleteim. Az embereket soha nem ítéltem el származásuk szerint. Pedig tudtam, hogy szüleim, főleg édesapám erről másképp vélekedik. De azt hiszem én már más történelmi korban nőttem fel, és nem tudtam elfogadni apám bizonyos nézeteit. De valahogy, mi fiatalok, ebben az időszakban nem foglalkoztunk ezzel a kérdéssel olyan mélyrehatóan. Sőt, elképesztőnek találtuk a filmekben látott koncentrációs táborokban történt eseményeket. Juditot pedig még külön is sajnáltam szerencsétlen gyermekkora miatt.
    Ahogy ültünk most a nagypolgári lakásban, a hatalmas hallban, a nagy és szépen megterített asztalnál, nyugalom vett körül. Azt éreztem, hogy ebben a közegben Judit biztonságot kapott. Eszembe jutott, hogy tudok-e majd én is hasonlót adni neki?  Egy nagy levesestálban gőzölgő húslevest hozott be Márta néni, Judit nevelőanyja. Apja, Rezső bácsi, öltönyben, úr módjára ült az asztalnál, Judit pedig hosszú szőke haját feltornyozva, egyenes derékkal illedelmesen kanalazta levesét mellettem. Szép, hosszú, fehér nyaka világított, sötét szeme időnként melegen nézett rám. Gyertyafény és virágcsokor tette hangulatossá az asztalt. Majd ebéd után beültünk a nappaliba, ahol Márta néni kávét hozott még nekünk, némi aprósüteménnyel körítve, majd ő is leült közénk. Ekkor megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy megkérjem Judit kezét.
  - Nem tudom, hogy Judit szólt-e már a jövetelem okáról, tudnak-e róla, de szeretném megkérni Judit kezét, szeretném őt feleségül venni. Ehhez kérném Rezső bácsi, és Márta néni hozzájárulását - mondtam határozottan.
     Judit apja csak somolygott a kis bajusza alatt, Márta néni is kedvesen nézett rám, Judit pedig hirtelen nevetgélni kezdett. Mindhárman meglepetten néztünk rá.
  - Jaj, nem bírom ki!  Nem bírom ki, nevetés nélkül! - ekkor Judit felállt és csak nevetett, nevetett, majd ugrálni kezdett és végül az ölembe huppant, átölelt, megcsókolt – Ekkora balfácánt, mint te! Ahogy ezt te most előadtad! Vicces voltál nagyon! Hát persze, hogy tudják! Csak hallgatnak róla! Ahogy ez nálunk szokás - aztán hirtelen zavart lett, felállt az ölemből, majd visszaült a helyére. Én nem értettem az egészből semmit. Értetlenül néztem rá. De ő csak maga elé nézett és hallgatott. Ekkor, Márta néni szólalt meg kissé zavartan és halkan.
  - Na, de Judit! Mi volt ez a buta viselkedés! Jaj, Donát ne is törődj vele, néha megbolondul ez a lány, és nem bírja a komoly eseményeket. Pedig, ha jól értettük ez lánykérés volt. Rezső és én persze, hogy hozzájárulunk, sőt örülünk, hogy így döntöttetek. Ugye, Rezsőkém ?  - nézett a férjére.
  - Úgy ahogy mondod Mártikám! Na, fiam, ne is törődj Judit lehetetlen viselkedésével! De, tényleg, Judit mi volt ez? - nézett rá kérdőn és láthatóan válaszra várt.
    Judit ekkor felemelte tekintetét, úgy láttam, hogy előzőleg valahol máshol jártak a gondolatai. Arra gondoltam, talán az édesanyja emléke tört fel benne, de aztán tiszta tekintettel, bocsánatot kérve magyarázta hirtelen kitörését, amit úgy, ahogy mindenki tudomásul vett. Majd átadtam a kis brill gyűrűt. Rezső bácsi az esküvővel kapcsolatos tervekről érdeklődött, én elmondtam a testvéremmel együtt szándékozott esküvő tervét, a roma fiút nem mertem említeni, mégiscsak voltak fenntartásaim ekkor még. Aztán próbálkozott előhozakodni egy pesti állással, de én határozottan elutasítottam. Végül is megnyugodott és mindjárt felajánlotta segítségét, hogy lakást tudjunk majd venni. Ezt viszont elfogadtam, bár nem tudtam, hogy a szüleim ehhez majd mit szólnak.
   Judit szülei láthatóan megnyugodtak, és rám bízták a lányukat. Még hosszan beszélgettünk a jövendő munkámról. Megnyugtatásul Rezső bácsi közölte, hogy Judit kikeresztelkedett, katolikus. Ezt csak azért mondta, ha egyházi esküvőt is szeretnénk, ne okozzon gondot. Aztán, mi Judittal búcsút vettünk és elindultunk egy hatodik kerületi pinceklubba, ahol találkát beszéltünk meg erre az estére a húgommal és barátjával, Miklóssal.

4

A jazz-gödör

    Jó meleg nyári este volt, amikor elindultunk Judittal a jazz-gödörbe.  Kíváncsi voltam a zenére. Hiszen Míra annyit áradozott róla. Előző este már Juditnak elmeséltem húgom kapcsolatát a cigány származású bőgős zenésszel. Meglepődött, de különösebben ekkor még nem kommentálta. Bár kicsit elhúzta az orrát, amikor belekezdtem a történet ecsetelésébe, aztán vagy őszintén, vagy rájátszással nem mutatta érzelmeit. Mírával, csak néhányszor találkoztak, valahogy egyiküknek sem volt ideje, hogy gyakran összejöjjenek, de azt hiszem két világ volt a két lány. Míra zárkózottabb volt, természetesebb, szerette az egyszerű dolgokat. Judit pedig szeretett nagylábon élni, talán kicsit sznob is volt. Operába járt inkább, és komoly zenei koncertekre. Bár a húgom is kedvelte a komoly zenét, de még ez sem hozta őket össze. Judit túlöltözött volt mindig, talán a sok különleges külföldről származott ruha miatt. Engem persze mindez nem zavart. Féltem is, hogy nem túlságosan kedvelik majd a jövőben egymást. De hát arra gondoltam nem neki kell vele élni, hanem nekem. Ő pedig nekem nagyon fontos volt. Szerelmes voltam ebbe a kicsit számomra kiismerhetetlen, izgalmasnak tűnő lányba, aki nagyon tudott szeretni.
  - Na, akkor most jazzt fogunk hallgatni? Fekete jazzt? – kérdezte Judit, amikor lefelé mentünk a lépcsőn a pincehelyiségben kialakított terembe, ami tele volt asztalokkal, székekkel, egy sarokban már láttam a hangszereket, aztán az egyik asztalnál a zenekarhoz közel megláttam az ott ülő testvéremet.
  - Nem fekete jazzt, még én sem tudom, hogy pontosan mit. De majd meghallod, remélem tetszeni fog! De ha nem, nyugodtan mondd meg! Nem kötelező hallgatnod máskor, de most a kedvemért egyszer, megteheted! - néztem rá kicsit nyugtalanul. Ekkor megfordult, megcsókolt, megsimogatta az arcomat és bólogatva jött utánam. Míra asztala felé tartottam, aki, amikor észrevett bennünket, felállt. Egy farmer nadrág volt rajta, egy mustársárga testhez álló rövid ujjú sima póló, lapos papucscipőt húzott, haját lófarokban hordta most. A két lány átölelte egymást, majd Míra hozzám lépett, megcsókoltuk egymást, aztán leültünk a zenekarral szemben.
  - Mit kértek? – nézett ránk Míra. Láttam, hogy tekintete végig suhant Judit öltözékén, aki vele ellentétben, egy testhez simuló apró virágos selyemruhában volt, magas sarkú fehér szandálban, nagy mellei, amit külön szerettem, szinte hivalkodóan kibuggyantak ruhájából. De én büszke voltam erre. Örültem, ha más is kíváncsisággal tekint rá. Ugyanakkor tudtam, hogy ez a nő az enyém, hogy csak hozzám tartozik. Nekem ez jól esett és nem zavart.
  - Én konyakot kérnék! Te, mi kérsz Donát? - nézett rám Judit, aki lábát keresztbe rakta, szoknyája felcsúszott, igazi nőként viselkedett. Láttam viszont húgom arcán, hogy neki egyáltalán nem ez a véleménye róla.
  - Talán egy pohár vörös bort, amit te iszol Míra - válaszoltam. Húgom intett a pincérnek, aki rövid időn belül hozta a kért italokat, majd Miklós jött valahonnan elő és hozzánk lépett. Megcsókolta Mirát, majd kezet fogtunk, bemutattam neki Juditot, mint menyasszonyomat. Láttam, ahogy hirtelen végigfutott tekintete Juditon. Gondolom, megállapította, hogy igazi, vonzó nő. Aztán leült mellénk, ivott egy kortyot Míra borából, majd rám nézett és megkérdezte.
  - Szóval, akkor gratulálhatok?  Megvolt az eljegyzés? - Judit láthatóan szemügyre vette a roma fiút. Talán tetszett neki, mint férfi. Hiszen Miklós magas, vékony, fekete, göndör hajú, nagy fekete szemű, kreol bőrű, jóképű férfi volt. Judit halkan kacarászott, majd Mírának mutogatva a gyűrűt helyettem is válaszolt Miklósnak.
  - Igen, gratulálhattok! Kicsit váratlan volt, de azért reméltem, hogy eljön ez a pillanat is. Szép ugye, Míra? - mutatta  húgomnak a kapott gyűrűt. Míra megnézte, láttam rajta, hogy megrökönyödött Judit kissé infantilisnek tűnő mozdulataitól, de aztán nyugodtan válaszolt.
  - Szép. Tényleg szép. És én mikor kapok tőled Miklós ilyen szép meglepetést, ha már itt tartunk? - nézett a húgom Miklósra.
    Miklós megfogta Mira kezét, megcsókolta és, mintha ott sem lennénk válaszolt neki.
   - Csak rajtad múlik! Tudod, hogy akkor veszlek feleségül, amikor te akarod!  - kihúzta magát, körül nézett - No, de én el is megyek, csak pár percre ültem le. Majd előadás után beszélgetünk - azzal felállt és visszament a társaihoz.
  - Nahát, Míra! Igazán meglepődtem, amikor Donát mesélte, hogy roma fiúd van! Nem furcsa? A szüleid? - nézett a húgomra érdeklődve.
  - Mi lenne furcsa? Éppen olyan ember, mint te vagy én. Úgy látszik, még nekem is szoknom kell az emberek előítéleteit, amit ő már talán fel sem vesz. Miért, nem csinos fiú? És, ha tudnád, hogy mi mindent tud nyújtani a szerelemben! Amúgy meg remélem, a szüleim is megkedvelik majd!  – tette hozzá mérgesen.
  - Jaj, ne haragudj! Nem akartalak megbántani! Csak hát tudod, hogy előítélettel vannak az emberek még nálunk. Nekem tetszik, sőt nagyon is jóképű srác amúgy.
  - Na, jó. Fejezzétek be! – vágtam közbe, mert láttam, hogy Mira enyhe utálattal fordít lassan hátat Juditnak - Mindenki olyan társat választ magának, akit szeret, szerintem nagyon szimpatikus fiú.
  - Úgy, ahogy mondod Donát! - fordult hirtelen felém idegesen Míra és fekete szeme villogott - Te sem vagy különb helyzetben édes Donát! Hiszen Judit ereiben sem tiszta magyar vér csörgedezik, vagy nem így van Judit? Ha már itt tartunk!
  - Ne sértegess, jó? Tudom, hogy mit akarsz mondani. Az anyám származására célzol - hirtelen maga elé nézett és szinte összezsugorodott eddigi kihívó nőiessége, végtelen szomorúságot láttam az arcán.
    Ekkor Mira rám nézett, majd Juditra. Látva magába zuhant állapotát, felfogta, hogy pillanatok alatt elmérgesedik a helyzet, és visszafordíthatatlanná válik. Intelligens volt, talán túlságosan is az. És nagyon érzékeny. Minden helyzetet tökéletesen felismert, és minden helyzetet azonnal jól tudott kezelni. Ez már kislány korában is számtalanszor bebizonyosodott. Hirtelen átölelte Judit vállát, adott neki egy igazi puszit, megsimogatta az arcát és csak annyit mondott: - Bocsáss meg Judit! Butaságot fecsegek! Ne veszekedjünk. Visszavonok mindent. Legyünk jó barátnők. De ne bántsd Miklóst te sem!
   Ezt olyan kedvesen, anyásan mondta, hogy még én is elérzékenyedtem, nemhogy Judit.  Hálás voltam ezért. Szememmel megköszöntem neki. Közben bejöttek a zenészek. Két, harminc év körüli fiú, az egyik köztük Miklós volt, a dobos és a szaxofonos negyvenes éveit taposhatta, a zongorista pedig, a másik roma fiú, szintén inkább huszonévesnek látszott. A szaxofonos volt a vezetőjük, köszöntötte a publikumot, majd azonnal bele is kezdtek a játékba. Fergeteges volt a kezdés.
      Az első negyvenöt percen át elvarázsolva hallgattam ezt a fajta zenét, amit még nem ismertem. Igaza volt Mírának mindenben.  Soha ehhez foghatót még nem éltem át jómagam sem. A zenekar tagjai szinte egymás alá tették a szólókat, és így kerengett a zene körbe-körbe. A magyar népzene, és az érezhető időnkénti amerikai hatás felcsendült a szaxis szólóiban, improvizációiban, aki hol lágy volt, hol valami őserői tombolást produkált, a lélek legalsóbb bugyraiban járt.  Azt meg nem gondoltam volna, hogy egy bőgőből ennyi mindent kilehet hozni.
  - Na, hogy érzitek magatokat? Remélem, igazán jó helyre hoztalak benneteket. Most már így érzitek ti is? - nézett ránk Míra a szünetben, majd odajött Miklós is hozzánk.
    Judit kihúzta magát és lelkesen belekezdett mondandójába.
- Én teljesen elkábultam, és szinte a folyó partján fekve sodródtam az árral, a csenddel, a természettel, majd szinte éreztem az alföldi rónaság hatalmasságát. Tökéletes zene. Modern és ugyanakkor tele van gyönyörű dallamokkal, méghozzá kicsit bartóki, kicsit népzenei. Egyszóval szép.  El vagyok ájulva. Hogy én erről eddig semmit nem tudtam! Pedig rengeteg koncertre járok! - mondta nyílt őszinteséggel - Tizenkét évig tanultam zongorázni és azért nem csak érzem, de értem is a zenét. Miklós csak gratulálni tudok neked is. Hihetetlen tiszta, őszinte, szinte tökéletes zenét hallottam tőletek, tele van nagyon sok érzelemmel és magával repített.  Azt hittem, hogy majd valami avantgárd őrületet fogok hallani, hát kellemesen csalódtam! A szaxofonos pedig fenomenális!  Persze szinte mindenki.
  - Igazán örülök, hogy ez a véleményed. Remélem, hogy a következő negyvenöt perc sem okoz csalódást. Utána? Maradtok vagy siettek? - válaszolta az elhangzott dicséretek után jókedvűen Miklós. Láthatóan jólesett neki Judit dicshimnusza.
  - Azt hiszem kicsit maradunk, hiszen ráérünk. Én még két hétig Pesten maradok, de Míra ígérte, hogy esetleg mindahányan leutazunk a szüleinkhez. Ha már ti is döntöttetek. Akkor majd én leviszlek benneteket kocsival, vagy? - néztem Mírára és Miklósra.
   Míra ekkor Miklósra nézett, aki szorosan ült mellette, átölelte a derekát, megcsókolta a haját, és csak annyit mondott neki: - Szerintem mi már ezt eldöntöttük. 
    Míra fekete szeme, láthatóan ragyogott az örömtől: - Rajtam nem múlik. Ha te is így döntöttél, akkor én már holnap telefonálok édesapának, és mehetünk. A részleteket majd megbeszéljük. Amúgy meg imádtam a játékodat. Olyan vagy a színpadon, mint egy szerelmes férfi, úgy ölelgeted a hangszeredet, mint ahogy senkit. Szinte egy vagy vele, olyan beleéléssel pengeted a húrokat. Kezdek rá féltékeny lenni! - nevette el magát a húgom.
  - Jó a hasonlatod, de azért téged boldogabban ölelgetlek, és szívesebben játszadozom rajtad! Nélküled a zene sem menne ilyen jól! - tette hozzá mosolyogva Miklós.
  - Na, csak vicc volt. De inkább a hangszeredre legyek féltékeny, mint valami nőre. Nem igaz?
  - Nahát, igazán kedvesek vagytok, ahogy így élcelődtök - szólt közbe Judit - Te hány éves vagy Miklós? Gondolom, már nagyon régóta játszol.
  - Miért, mennyinek saccolsz? - nézett rá kíváncsian Miklós és láttam, a tekintete Judit mellén kötött ki.
  - Hát úgy huszonötnek talán.
  - Meg amennyivel több vagyok. Szóval huszonkilenc múltam és már tíz éves koromtól játszom. Végül is elvégeztem a zenesulit, de a konzit is.
  - És, hogy, hogy még nem nősültél meg, hiszen nálatok...
  - Persze, nálunk cigányoknál, ezt akartad mondani, ugye? Már nagyon korán megnősülnek a férfiak, és korán férjhez mennek a lányok.
  - Jaj, nem sértegetlek én, a világért se! De ez a valóság, nem?
  - Igen, nagyjából igazad van, de én nem akartam eleve korán nősülni. Meg úgy döntöttem, hogy csak azt veszem feleségül, akit hosszú időn át tudok majd szeretni, aki szereti majd a zenémet, akivel minden területen jól érzem majd magamat. És én azt hiszem Mírában találtam meg mindezt. De megyek vissza. Akkor előadás után még beszélgethetünk kicsit.
    Visszament zenész társaihoz, mi pedig megbeszéltük a közös utazást. Aztán Míra mesélt még a zenekarról, Judittal beszélgetett a terveiről, és rövid időn belül ismételten elmerülhettünk a zene gyönyörű világában.

5

Míra és Miklós

    Az előző este után, mindketten fáradtak voltunk, mivel  elég későn feküdtünk le. Másnap reggel, kellemes, ír meditációs zene ébresztett bennünket.  Kilencre állítottam be a cédés rádiót. Miklós elnyúlva feküdt mellettem, lassan kinyitotta fekete szemét, én még hozzá bújtam, mert jó volt éreznem meleg testét. Sűrű, fekete bodros hajába beletúrtam, megcsókolgattam, és ő ugyanolyan melegséggel ölelt vissza, mint én.
  - Jó volt veled az éjszaka Míra. Nem akarsz egy gyereket? - nézett aztán rám, félig felkönyökölve -  Nekem lassan már itt lenne az apaság ideje, nem?
  - Nahát! Váratlan és meglepő a kérdésed! Én még csak neked szeretnék élni. Nem baj? Talán két év múlva, ha nem sietős.
  - Te ezt tényleg így eldöntötted? – nézett rám csodálkozva.
  - Igen. Bármily furcsa is lehet ez számodra. Szükségünk van még egy kis időre, ahhoz, hogy még jobban, még szorosabban összenőjünk, összeszokjunk. Ahhoz meg sokat együtt kell lennünk és te azért nem vagy mindig itthon. Elég változatos az életed. Hol itt játszol, hol ott. De ez nem baj.  Hiszen nagyon fontos, hogy legyen munkád. Nemcsak a pénzkereset miatt gondolom. Tudom, hogy a zene, a játék milyen fontos neked. Vagy te jobban szeretnél már most egy babát?
  - Én örülnék neki. És nem is egyet. Remélem, ezzel egyetértesz velem? Szerintem egy kisgyerek éppolyan közel hozna bennünket egymáshoz, mint…
  - Tudom. De én még nem vagyok ehhez elég érett. Ha összeházasodunk én komolyan, csak neked akarok élni. Aztán majd idővel jöhetnek sorba a gyerekek is. Neheztelsz rám?
    Ekkor Miklós magához húzott, csókolgatott és csak annyit mondott: - Nem neheztelek. Remélem, idővel majd meggondolod! Szeretlek! És ezt mindig érezned kell!
    Egy félóra múlva felkeltünk, bőséges reggelit készítettem magunknak, Miklós letussolt, jókedvű volt. Feltett egy Charlie Mingus cédét. Élvezettel hallgattuk, miközben megbeszéltük a majdani közös utazásunkat szüleimhez. Ahogy azt előzőleg elterveztük Donáttal és Judittal is. Most azon járt az agyam, hogy ezt hogyan fogom a szüleimnek telefonon előre bejelenteni.
    - Gondterhelt lettél! Mi baj van? Izgulsz, hogy a szüleid kihajítanak, ha meglátnak? Tényleg nem tudnak rólam? Ez azért nem igazán jóleső érzés nekem, hogy eddig hallgattál rólam - nézett rám Miklós!
  - Igen, kicsit izgulok. Mondtam már, hogy teljesen biztos akartam lenni a saját és a te érzelmeidben. Addig nem akartam szólni, nem azért mert te roma vagy, hagyjuk ezt a kérdést! Tudod, hogy szeretem a szüleimet és szoros a kapocs közöttünk. Édesapa nagyon szeret engem, persze édesanya is, de ő nagyon érzékeny, és sajnos beteges. De erről már mesélten neked. Miklós! Ugye azért te nem leszel olyan, mint az édesapám? Nem fogsz fűvel-fával megcsalni? Mert azt nem bírom ki. Nagyon érzékeny vagyok, csak talán eddig nem vetted észre. Láttam, hogy legeltetted a szemed Judit nagy mellein.
   Miklós komolyan nézett rám. Közben öltözni kezdett, mert neki tizenegykor már dolga volt, nekem csak délután kezdődött a munkaidőm. Estére meg a szüleihez ígérkeztem. Velük is meg akartuk beszélni a most már konkrét házasságkötési terveinket.
  - Nem ígérek semmit. Mi tagadás szép mellei vannak Donát menyasszonyának, meg a szeme is szép. De nem az esetem. Tudod, hogy én csak a fekete nőkre bukom. És főleg rád. Fogalmam sincs, hogy a vérem merre hajt, egyelőre csak hozzád, és remélem ez így marad. Nézd meg apámat! Nálunk a család fontos! Talán ezt észrevetted. Egy nőnek, szerintem tudni kell a családot összetartani, talán képes leszel rá. Nem azért nősülök, hogy fűvel-fával csaljalak, és ne neked éljek. Na, kész vagyok, és lassan indulok.
    Én csak ültem a maradék reggelim mellett, hallgattam Miklóst és arra gondoltam, hogy biztosan szeret. Miért is foglalkozom én ezzel a gondolattal? Odajött hozzám, leguggolt mellém.
   - Te kétkedő perszóna! Miért kell neked ilyeneken törni a fejedet? Itt vagyok, neked vagyok, a zenémnek vagyok, és nagyon szeretlek! Ennyi nem elég?
   Hálásan néztem rá, majd felálltam, összesimultunk, megöleltük egymást. Érzékeny búcsút vettünk, majd egyedül maradtam a lakásban. Lassan elrendeztem mindent, én is letussoltam. Kinyitottam az ablakot, a nagy ecetfa ágai szinte belógtak az ablakom párkányára. Beraktam a mosógépbe a mosnivaló ruhákat, aztán leültem a lakásom kedvenc olvasó saroknak kinevezett részében lévő kényelmes fotelomba, odahúztam a telefont és elhatároztam, hogy felhívom a szüleimet. Mezítláb voltam, összekuporodtam a fotelban és tárcsáztam a számunkat. Nem tudtam, hogy ki veszi fel a készüléket, de szerencsémre édesapa még otthon volt, és vele tudtam elsőnek beszélni.
  - Szervusz, édesapa, Míra vagyok. Hogy vagytok?
  - Na, csak, hogy eszedbe jutottunk! Jól. Főleg, hogy ilyen kellemes idő van, de szerencséd van, mert szabadságon vagyok, már akartunk is hívni, mert anyával tervezünk egy kis adriai utat. Úgy döntöttem, hogy itt az idő és el kell vinnem őt valami különleges helyre. Most már, hogy lassan ti sem vagytok nekünk, így csak mi is egymásnak élünk már. Illetve, ha jönnének az unokák akkor azokkal foglalkoznánk...
  - Na, édesapa a közepébe trafáltál, mert lehet, hogy majd szép lassan, de jönnek. Na, ülj le, mielőtt nagyon meglepődnél. Ne szólj közbe, kérlek! És hallgass végig nyugodtan. De először is mit szólnátok majd egy hétvégi meglepetéshez? Donát feleségül kérte Juditot a szüleitől...
  - Na, álljunk meg! Máris közbe szólok! És erről Donát miért nem tett említést nekünk? Igaz, hogy szerintünk nem hozzá való lány, de hát, akkor is. A tetejébe zsidó lány, azt hiszed, hogy nem tudjuk?
    Ekkor nagy lélegzetet vettem, már éreztem, hogy mit fogok én kapni tőle, ha egy zsidó lánnyal ilyen fenntartásai vannak, de egyelőre kivártam.
   - Édesapa! Arról volt szó, hogy nem szólsz közbe. Előbb végig mondom, aztán utána mondd a mondandódat. Édesanya is ott van?
  - Igen, itt ül mellettem. Miért kérdezed? 
  - Akkor először neked, jó? Aztán majd te szépen, aranyosan, ahogy szoktad, adagolod az én dolgaimat is, mert lesz még meglepetés! Akkor a lényeg! Két hét múlva, pénteken este, leutaznánk mindannyian hozzátok. Donát és Judit, meg én és... Nos, most aztán ne lepődj meg, és ne szólj bele!  Vinném a saját választottamat. Egy nagyon csinos, nagyon okos, intelligens, zenész fiút, aki már elég idős ahhoz, azaz huszonkilenc éves, hogy feleségül kérjen tőletek. Fél éve tart a kapcsolat, jól megvagyunk, szeretjük egymást.
  - Kiver a veríték kislányom! Zenész fiú! Csak nem cigány?
  - Roma származású, de éppolyan ember, mint te vagy én! Hidd el! Ismerem a családját, nagyon kedves, rendes emberek. Nem az a cigány, akire te gondolsz.
  - De mégiscsak cigány, édes lányom. Elment az eszed? Anyád és én honnan jöttünk? Ezt elfelejtetted? Nem elég a bátyád, aki egy zsidólánnyal akarja összekötni magát, te meg egyenest egy cigányt hozol ide! Anyád itt ül mellettem, és látom a megrökönyödését, de meg is értem. Nem tudod, hogy milyenek a romák? Nem is tudom, mit mondjak most?  Jobbra nem futotta? Szép, okos lány vagy! Neked tényleg elment a józan eszed!
  - Ne sértegess, mert ezzel mélységesen megbántasz engem. Azt gondolom, hogy téged is anya szült, és anyát is. Meg őt is. Donát nevében is kérlek, hogy ne bántsd Juditot sem. És ne zsidózz, ne cigányozz, ha kérhetlek! Mi Donáttal másképp látjuk a világot.
    Ekkor már sírni volt kedvem, éreztem apám elkeseredését, fájdalmát, de nem fogadtam el. Mondtam tovább az érveimet, nem adtam fel egyhamar soha semmit, majd szinte sírva kérleltem.
  - Édesapa, ha szeretsz, ha szerettek, akkor elfogadod Miklóst. Így hívják. Majd meglátod, hogy csupa szív fiú és nagyon szeret engem. Ne okozz nekem boldogtalanságot! Értsétek meg, hogy hajthatatlan vagyok, ismersz, nem? Rád hasonlítok, tudod? Annyira szeretném, ha megismernétek és elfogadnátok őt! Az ő szülei már úgy szeretnek, mint a saját lányukat, akár a szüleit is bemutatom nektek. Édesapa, add anyát kicsit!
  - Jaj, édes kislányom, de nehezet kérsz tőlem. Miért nem előbb beszéltél erről, ezt meg kell emésztenem. Ez nem olyan egyszerű, ahogy te ezt képzeled! Te fiatal vagy, naiv vagy, fogalmad sincs mibe mész bele! Majd visszahívlak, de most adom anyádat.
  - Édesanya! Kérlek! Szerelmes vagyok! Nagyon jól vagyok ezzel a fiúval. Meglátod, hogy milyen kedves, csinos, jóképű, okos, segíts nekem. Hátha te nem vagy olyan elfogult, mint édesapa! Donát is megkedvelte!  Ugye segítesz? - mondtam szinte könyörgően.
  - Jaj, kicsikém, hát nem is tudom, hogy mit mondjak? Felfogni nem tudom! Elképzelni sem tudom. Miért telefonba kell ezt megbeszélnünk? Mit mond a falu? Majd megbeszéljük édesapáddal, és ahogy mondta, visszahívunk este - éreztem, hogy most nagyon felzaklatott állapotban van.
  - Nem leszek itthon, csak későn. Vendégségben leszek Miklós szüleinél. Addigra szeretném tudni, hogy fogadtok-e bennünket, áldásotokat adjátok-e a házasságunkra, lemehetünk mindahányan akkor? Piroska néném jól van?
  - Jól. Kint van a kertben. Na, akkor mi apával beszélgetünk most, aztán bemegyünk útlevél ügyben a városba. Délután dolgozol?
  - Igen. De hívhattok ott is. Este hatig dolgozom.  Szeretlek benneteket, és nagyon kérlek édesanya, segíts nekem!
    Letettem a kagylót. Csak ültem magam előtt és zokogás fogott el. Hát ennyi előítélet vár majd a jövőben is? Ha gyerekeket szülök, akkor a fél cigány gyermekeimen is csattan az ostor?  Most éreztem mit vállaltam magamra ezzel a szerelemmel. Még jobban szerettem most Miklóst, még jobban éreztem, hogy mennyire ragaszkodom hozzá. Tudtam, hogy szüleim reagálását nem mesélhetem el neki. Nem akartam ezzel fájdalmat okozni neki. De nagyon bíztam szüleim reális döntésében.
    Ezek után elég rossz lelkiállapotban mentem  be a munkahelyemre. Előre bejelentkezett, főleg budai úriasszonyok voltak a vendégeim. Igyekeztem jókedvűen paskolni, kezelni az arcukat, masszírozni, ott, ahol kellett, mindenféle finom kenceficéket raktam rájuk, közben kedélyesen beszélgettünk. Gyorsan telt az idő. Már az utolsó vendégemnél voltam, amikor telefonhoz hívtak. Édesapám volt az.
  - Szervusz, édesapa!- igyekeztem nyugodtan és halkan köszönni.
  - Na, ne legyél bánatos szépségem! Kicsit lehiggadtunk édesanyáddal. Elintéztük az utat, beadtuk az útlevélkérelmünket, augusztus elején mennénk tíz napra. Ti mikorra terveznétek az esküvőt?
  -Édesapa!- mondtam érezhető örömmel - Elfogadjátok? Komolyan? Hogy én milyen boldog lettem! Szeretlek benneteket!
  - Na, azért először még látni szeretnénk! Bízunk az ítélőképességedben, Donátéban már kevésbé, de mindegy. Ha így lesztek boldogok, ám legyetek! Várunk benneteket. Majd meglátjuk! Aztán majd beszéld meg a szülőkkel, hogy mikor találkozhatunk. Szeretünk benneteket! Na, jól van. Édesanyát még kicsit nyugtatgatom, de majd meglátjuk!
     Letettem a kagylót, megkönnyebbültem. Bíztam a szüleim szeretetében, belátásában. Tudtam, hogy bármilyen előítélettel vannak tele, alapvetően szeretik az embereket, intelligensek, érzékenyek és nem elvadult rasszisták.
    Igyekeztem az utolsó hölgyvendégnél az utolsó simításokat befejezni. Aztán felhívtam Donátot, aki nagyon örült, hogy mindezt előre elintéztem. Csak a lényeget említettem neki. Gondoltam itt mindenki előtt mégsem beszélhetek. Hétre már Miklós szüleinek  a lakásán voltam.
    Ibolya néni, Miklós édesanyja szép arcú, középkorú, telt nő volt, ugyanolyan égő fekete szemmel, mint Miklós. Látszott, hogy a lelkét adná a családjáért. Miklós apja, kissé kopaszodó, horgas orrú, magas férfi volt, ahogy Miklóstól tudtam nagyon keményen bánt a gyerekeivel. Lakásuk tiszta, és rendezett volt, számomra kissé túl díszített, de tudtam, hogy ízlésviláguk más, mint az enyém és végül is nem én laktam ott. Ettől függetlenül otthonos melegség fogadott mindig. Ibolya néni nyitott ajtót csengetésemre. Csak vékony otthonka volt rajta, kényelmes papucsban volt, sűrű fekete haját nagy kontyba csavarta.
  - Szervusz, drága Mírám! - megcsókoltuk egymást - Gyere beljebb, csak én vagyok még itthon, de érezd otthon magadat. Nem akarsz valamit enni, biztosan éhes vagy már?
  - Nem vagyok éhes, köszönöm. Inkább várjuk meg a férfiakat. De hol vannak?
  - Vásárolni mentek. Akkor, gyere csillagom, üljünk le a szobában. Egy kávét azért hozhatok?
  - Azt elfogadom, köszönöm. Hogy van Ibolya néni?
  - Ne is mondd! Tele izgalommal. Most szül a lányom a napokban majd, tudod, aki Németországban él, a Natasa. Aztán Flóri a fiam hol itt van, hol a feleségénél. Dúl a vihar a családjukban, azért remélem, hogy nem válnak, hiszen ott a kislányuk! Zsuzsikám pedig egy hete az együttessel egy európai turnén van. Zajlik az élet... – álltam a konyhaajtóban, ő közben főzte a kávét, majd amikor elkészült egy tálcára pakolta, de akkor én azt mondtam, hogy inkább maradjunk a konyhában. Leültem az egyik székre, aztán ő is leült, megsimogatta a karomat, cukrot kínált.
  - Szép vagy lelkem, jó az alakod, nem is csodálom, hogy Miklós beléd esett, szeret is a fiam!  Elárulom, elment most az apjával gyűrűt venni neked. De ez titok! Maradjon köztünk! Azt mondta, hogy feleségül vesz, az apja meg azon nyomban magával cipelte egy ékszerüzletbe. Tudod milyen a férjem?  Tényleg így döntöttetek? Én aggódom, hogy te nem közülünk való vagy, a szüleid meg túlságosan úriemberek mi hozzánk, de hát én mit tehetek. Azért érzem, hogy jó felesége leszel a fiamnak. Benne pedig megbízhatsz. Mindig nagyon komoly, aranyos fiú volt. Udvarias, és azt mondták a tanárai, hogy nagyon okos. Kitűnő tanuló volt, lehetett volna belőle más is, de a zenét imádta, mit tehettünk volna? Tudnak-e a szüleid rólatok? Eddig nem is kérdeztem. Féltem őt is. De téged is. Mert tudnod kell, hogy nagyon megkedveltelek!
  - Tudnak már róla a szüleim. Igen. Azért is jöttem most fel, hogy közösen elmondjuk Miklóssal a házassági tervünket, és egyben megbeszélhetnénk egy időpontot, hogy összehozzam Ibolya néniéket a szüleimmel.
  - Igazán? Nem is tudom, hogy mit mondjak? Majd Ferivel, az urammal közösen megbeszéljük. Ne félj, azért nem vagyunk szegények, megadjuk mi is a módját majd az esküvőtöknek! Feri, a férjem, mint tudod, nem akárki a szakmájában.
  - Tudom Ibolya néni! Én, aki nagyon nem ismertem a magyar cigányzenét, rajta keresztül szerettem meg. Édesapám és édesanyám majd biztosan nagyra értékelik a csodálatos hegedűjátékát. Ők még sok hasonló zenét hallgattak, nem úgy, mint az én nemzedékem. De már hallom megjöttek a fiúk.
     Miklós és az apja lépett be a konyhába, ahol Ibolya nénivel üldögéltünk és beszélgettünk.
  - Csókolom Feri bácsi! – felálltam és Feri bácsi, ha akartam, ha nem, magához ölelt és megcsókolta az arcomat.
  - Szervusz, édes lányom! Az eljövő eseményekre való tekintettel most már így szólítalak. Hallom, hogy ez a fiam is mire készül. De ez az élet rendje.
     Közben mindahányan beültünk a szobába a megterített nagy étkezőasztalhoz. Ibolya néni tálalta a sült kacsát, párolt káposztával. Nagyon ízletesen tudott főzni, de ezt a férje el is várta.
  - Tudod - folytatta aztán, miközben Miklóssal egymás mellé leültünk és halkan elsuttogtunk egymásnak egy, szeretlek szót - ha cigányok vagyunk is, de azért a jobbik fajtából. Tudom, hogy van az a te fajtádnál. Bár, mint tudod, nekem nevem volt, vagy még most is van. Sajnos, hogy egyre nehezebb a helyzet. A fiatalok nem ismerik az igazán nívós cigányzenét, akkor meg hogyan kedvelhetnék meg? Alig van egy-két olyan hely, ahol játszanak cigányzenekarok. Pedig egy nívós szállodai szoba napi árából meg lehetne őket talán fizetni. De valamiért nincs igény rá. Nagy a munkanélküliség ezekben a körökben is. Amikor én voltam fiatal egészen más volt a helyzet. Igaz, hogy sokat voltam külföldön is, de a szívem mindig hazahúzott. Én büszke vagyok a családomra. Remélem, hogy te is sok tehetséges unokával örvendeztetsz majd meg. Aztán bízom benne, hogy nem szégyellsz a szüleid előtt bennünket és főleg Miklóst nem! Azt mondja, hogy elmegy veled a szüleidhez és megkéri a kezed. Nálunk az úgy szokás…
  - Papa! - szólt az apjára Miklós – itt most más szokás lesz. És ne tarts most kiselőadást, és ne sértegesd Mírát!
  - Dehogy sérteget! Miket nem beszélsz Miklós! Sőt, örömmel hallgatom édesapádat, hiszen olyan dolgokról beszél, amikről én édeskeveset tudok. Feri bácsi, épp mondtam Ibolya néninek, hogy majd megbeszélünk egy összejövetelt a szüleinkkel és a testvéremmel akár itt, akár a szüleimnél, ahol jobbnak gondolják, hogy megismerjék egymást, mielőtt az esküvőnk lesz. A szüleim, főleg édesapám nagyon szereti a cigányzenét. Ha vannak fenntartásai, azok biztosan elmúlnak, ha megismeri Miklóst és Feri bácsiékat. Tessék időpontot mondani majd. Csak augusztus eleje nem jó, mert akkor külföldre mennek.
  - No, ezt jó volt hallanom Míra. Okos és nagyszívű lány vagy. Érzem én ezt. Őszintén szereted a fiamat, és bennünket is. Ez pedig örömmel tölt el. Akkor én hívom meg őket magunkhoz, ha majd hazamentek beszéld meg velük. Nekünk minden időpont jó lesz. Miklós azt mondta, hogy szeptemberre tervezitek az esküvőt.
    Ránéztem Miklósra, erről nem beszéltünk, de rábólintottam. Éreztem, hogy Miklós nem szereti ezeket a családi jeleneteket, kissé idegesen járt a lába mellettem, de én a kezemmel időnként megsimogatva combját rendre intettem, hogy a szülei ezt ne vegyék észre.
  - Amúgy meg majd anyagilag szépen besegítünk, amit tudunk, igaz Ibolyám? - nézett a feleségére és rám.
  - Köszönjük Feri bácsi előre is, de én azt gondolom, hogy nem akarunk túlságosan nagy esküvőt. Vagy te mást gondoltál Miklós? - néztem rá.
  - Erről még ráérünk beszélni, azt hiszem, de nem kell túl nagy esküvő. Szerintem a legközelebbi rokonság, mert különben papa több ezren leszünk.
 
   Ránéztem Miklósra, ő elhallgatott, idegesen dobolt az ujjaival, kénytelen voltam folytatni.
  - Egyetértek Miklóssal. Lakás? Tetszik tudni, hogy nekem van lakásom, egy ideig az lesz. Aztán majd meglátjuk. Még erről sem beszéltünk igazán.
    Feri bácsi elnevette magát. Majd Miklósra nézett, aztán a feleségére.
  - Hát persze, csak az ágy, meg a szerelem. A többi nem érdekes, igaz? Így voltunk valamikor mi is, de azért ennél több is kell. Persze, komolyra fordítva a szót, azért majd segítünk nektek. Van némi félretett pénzünk. Legalább két-három szoba kell. Jönnek majd a gyerekek is - csak hallgattam, ahogy Feri bácsi máris intézkedett.
  - Jönnek majd Papa, ne izgulj! De azért nem most, azonnal!- nézett rá kissé nyugodtabban Miklós – Most pedig Mírával elmennénk sétálni, utána pedig, hozzá. Úgy, hogy elköszönünk tőletek - állt fel Miklós.
  - Édes egy kisfiam! Hát már alig látlak! De szeretjük ezt a lányt és vidd csak, vidd el tőlem Míra, hadd legyen boldog! De azért az utazásig még látunk Miklós? - kérdezte az édesanyja, amikor az ajtóban álltunk.
  - Persze, hogy láttok! Hol van még az utazás? - válaszolta az anyjának Miklós.
  - Felajánlom a kocsimat nektek, utazzatok azzal!  Nekem most úgy sem kell. Mivel jöttök vissza, ha Míra testvére ott marad? - nézett ránk kérdőn Feri bácsi.
  - Menjünk akkor apám kocsijával, Míra ? - nézett rám Miklós - Tényleg, erre nem is gondoltunk. Bár jár a vonat is, de így kényelmesebb lesz.
  - Köszönjük Feri bácsi! Elfogadjuk a segítségét. Így valóban kényelmesebb lesz az utazásunk - tettem hozzá, aztán én is megcsókoltam mindkét szülőt, majd Miklóssal megkönnyebbülve értünk le az utcára.
  - Hová menjünk? Hiába, azért idegesítőek tudnak lenni a szülők! – nézett rám Miklós, amikor már az utcán voltunk.
  - Szeretnek és féltenek. Miklós, ne így fogd fel. Az enyémek is hasonlóak. Menjünk fel a várba. Van kedved egy esti sétára? Én annyira jól laktam a mamád finom falatjaitól, hogy muszáj egy kiadós sétát tenni.
     Átölelte a derekamat, megcsókolta a fejem búbját –J ó ötlet. Romantikázzunk egyet az ódon várnegyedben! Nem haragszol azért a szüleimre?
  - Miért haragudnék? Szégyelled a szüleidet? Nagyon kedves és rendes emberek. Édesapád pedig csodálatosan zenél! Akárcsak te! A szívetekből jön a zene! Szeretem őket. Remélem, te majd nem veted meg az én érzékeny, úri anyámat és az állatorvos, de bővérű, parasztivadék apámat. Beszéltem velük.
  - Mesélj! Mit szóltak? Mehetünk akkor nyugodtan? Nagyon kiborultak? Gondolom, hogy már előre mennyire utálnak.
  - Nyugodj meg, mehetünk. Nem volt könnyű, de… Nem haragszol, ha most erről nem akarok beszélni? Akárhogy is, őszinte leszek, a származásod biztosan okoz majd nekem időnként meglepetést, esetleg fájdalmat is, de ezt én elfogadom. Ugyanis, ha téged bántanak, az nekem olyan, mintha engem bántanának. Nem ragozom. Szeretlek Miklós, és így szeretlek amilyen vagy, ahonnan jöttél. Azért ne képzelődj a szüleimről. Majd megszeretnek. De most hagyjuk ezt! Donáttal is beszéltem és boldog vagyok, hogy végre jössz velem, megismered a szüleimet, és te is láthatod majd, hogy én honnan jöttem. Majd beviszlek az én bájos, habos lányszobámba, befektetlek a fodros-bodros ágyikómba...
  - Tényleg? Habos lányszobád volt? Na, erre kíváncsi vagyok. Az én kis tüzes nőm meg a habos, hercegkisasszony szoba! Kíváncsivá tettél. Nekem biztosan furcsa lesz!
  - Még egészen pici koromban, anyám ízlésének megfelelően lett berendezve én meg hagytam később is mindent változatlanul. Kicsit mindig egy lányregényben éreztem magam.
  - A te kis érzelmes lelked! - ölelt át, de aztán jött a busz. Felszálltunk rá, és Miklóssal együtt egy budai, ódon hangulatú andalgásra készültünk. Szűk, sikátoros utcácskákban sétáltunk egymás mellett, halkan beszélgettünk, egy-egy csendes eldugott zugban csókolóztunk, mint a kamaszok, lenéztünk a Halászbástyáról a fényben úszó nagyváros lüktetésére. Aztán beültünk egy kedves, hangulatos kis zenés helyre, ahol kortyolgatva valami finom bort ittunk, egymás kezét fogva hallgattuk a zenét.

6

Míra keserű gondolatai

    Hétvége volt. Miklós elutazott két napra, vidéken volt koncertjük. Megnyugodtam, hogy túl voltam a Donáttal való találkozásunkon és a szüleimmel való beszélgetésen.  Megnyugtató volt számomra, hogy végre a szüleim is tudtak, Miklós létezéséről.  Bár, nagyon megviselt a szüleimmel való beszélgetés. Nem szóltam erről sem Donátnak, sem Miklósnak. Csak hordoztam magamban a keserűséget. Felkeltem, elhúztam a sötétítő függönyt, kinyitottam az ablakot. Néztem az ecetfa ablakomba behajló ágait, kezemmel megsimogattam a leveleket.  Friss, meleg levegő áradt az arcomba. Bekapcsoltam a rádiót, zenét kerestem. Valami keleti zenén akadt meg a fülem, hagytam, hadd szóljon. Lefürödtem, szép lassan megreggeliztem, kávéztam. Közben azon gondolkodtam, hogy mit is tegyek ma Miklós nélkül. A lakás rendben volt, a mosáson és vasaláson is túl voltam.
   Csendes szombat délelőtt volt. Kellemesen sütött a Nap. Rövid tétovázás után kisétáltam a Duna partra. Leültem egy padra.  Olvasni kezdtem a könyvemet. Néhány ember sétálgatott csak. Főleg turisták voltak. Jól is éreztem volna magam, ha hirtelen nem üti meg a fülemet két nő beszélgetése a szomszédos padon.
  - És akkor jön az a nagyszájú cigányasszony! El kezdett velem üvölteni, hogy mit képzelek én! Ki vagyok én? Hogy merészelem az ő fiát bántani, aki egy rendes ember, miket beszélek én róla! Mert utálom a cigányokat... Hát tudod, szóhoz sem jutottam, de tisztára kikészültem idegileg. Nem is bántottam a fiát, csak éppen beszélgettünk róla valamelyik szomszéddal, és talán meghallotta. De mi a francnak engedik közénk őket? Tudod Lenke, kutyából nem lesz szalonna! Hiába tiszták, de akkor is cigányok maradnak. Nagyhangúak, szemtelenek, és félni kell tőlük, mert akkora a szabadságuk, hogy még nekünk kell majd fejet hajtani előttük.  Annyi van belőlük, mint a pelyva! Csak szülik a gyerekeket az utcára, majd ötven-hatvan év múlva már ők vezetik az országot is!
   Ekkor felálltam. Elindultam a Lánchíd irányába, csak hogy ne kelljen ezt tovább hallgatnom. Mintha csak engem sértettek volna meg. Pedig nem tudtam, hogy pontosan miről van szó, de az asszony hozzá állása, vak gyűlölete felkavarta a lelkem. Gondolkodóba estem. Aztán átnéztem a túlpartra, megnyugtatott a budai oldal látványa, fogtam magam és leültem a lépcsők egyikére. Magam mellé tettem a könyvem, nekidőltem a betonfalnak és csak a Nap melegét akartam érezni. Hirtelen magam előtt láttam Miklóst. Visszakalandoztak a gondolataim megismerkedésünk idejére.
  
•••

  Ibolya néni másfél havonta járt a budai szalonba. Mint mondta, egyik barátnője lakik a környéken és ő ajánlott bennünket neki. Ilyenkor kozmetikai kezelést és haja rendbetételét kérte. Mindig nagyon jól öltözött volt, tiszta és rendezett. Sokat mesélt az ő zenész családjáról, rövidesen mindenki megkedvelte. Mindig nagy borravalót adott, és ragaszkodott hozzám. Sokat mesélt Miklósról, azt hiszem a kedvenc gyereke volt. Szinte mindent tudtam már a fia gyerekkoráról, tanulmányairól. Azon a napon, amikor Miklós érte jött kocsival, elővette táskájából a fia fényképét.  Ránéztem a képre és megállapítottam, hogy kimondottan jóképű férfi.
  - Tudod, Míra, ilyen komoly. Nem szeret sokat nevetni, fényképen meg ritkán mosolyog. De azért, jóképű, nem? - nézett rám  kutakodva.
  - Igen, valóban az. Kicsit hasonlít Ibolya nénire, talán a szeme, a szája - néztem a képet, majd visszaadtam. Ekkor lépett be az ajtón Miklós. Körülnézett, majd láttam, hogy megáll a tekintete rajtam. Én is furcsán nézhettem rá, hiszen egy pillanattal előtte néztem a fotóját és most itt állt teljes valóságában egy magas, jóképű, fekete, göndör hajú, feketeszemű férfi. Rögtön éreztem, hogy valami furcsa érzés kerít hatalmába. Elköszöntem Ibolya nénitől, aki már ment is a fia irányába. Éreztem Miklós rajtam csüngő tekintetét, aki megcsókolta a felé érkező anyját, valamit mondott neki, majd felém indult. Láttam Ibolya néni meglepődött tekintetét, aki az ajtóban várta a fiát. Miklós megállt előttem, egymás szemébe nézve, egyszerre nyújtottuk a kezünket. Bemutatkoztunk.
  - Bocsánat, hogy így lerohanom, lerohanlak. Tegezhetlek? Oláh Miklós vagyok.
  - Szervusz. Tegezz csak nyugodtan.  Akkor te vagy Ibolya néni fia. Már sokat hallottam rólad édesanyádtól... Csák Míra vagyok – néztem rá zavartan.
  - Igen. Szeret sokat beszélni, mesélni.  Tulajdonképpen érte jöttem, de megláttalak. Rövidre fogom – közben zavartan körülnézett és halkra fogta a hangját - lehet, hogy meglepődsz a kérésemen, az is lehet, hogy elutasítasz, de megkérdezem. Találkozhatnánk valamikor? Szeretnélek megismerni - határozott volt, elszánt, reménykedő. Néztem a fekete szemét, a vonásait, zavartan, tétován megmozduló szép barna kezét, és akkor igennel válaszoltam. Egy vacsorára hívott, de azt kérte, hogy értem jöhessen. Kérését elfogadtam és beleegyeztem.
   Ahogy elment, nagy levegőt vettem. Láttam, a két kolléganőm, furcsa szemmel néz rám. De nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Majd hirtelen a jutott eszembe, hogy biztosan a származása miatt néznek rám ilyen furcsán. A szalonban már csak egy nő volt, annak a haját vágta az egyik fodrász lány. Jó óra volt már csak zárásig és ezen a napon kevés vendég akadt. Hirtelen valami dac fogott el. Megszólaltam.
  - Na, mi baj van? – kérdeztem halkan a hozzám közel álló fodrász Ilditől, aki nálamnál egy tízessel volt idősebb.
  - Semmi - mondta aztán zavartan. Csak furcsa volt, hogy hozzád lépett a fia, mert az, nem? Akiről már annyit mesélt! Jóképű srác! Láttam, hogy tetszel neki. Nagyon fennakadt a szeme rajtad! Nem egy elveszett pasi. Amúgy találkozol vele? - kérdezte aztán kíváncsian. Leült mellém az én munkahelyi kis területemen, hogy ne hallják beszélgetésünket a többiek. Már neki sem volt vendége.
  - Igen, találkozom.  Miért ne ismerkedhetnénk meg? Nekem szimpatikus így az első pillantásra. Egy vacsorára hívott.
  - Nocsak? Olyan amerikai módi. Jól kereső zenész család. Ki tudja? Köztük is akadnak rendes emberek - nézett ki az ablakon - Talán még én is hasonlóan tennék a helyedben, ha ilyen fiatal lennék, mint te. De azért vigyázz! - felállt és visszament a helyére, lassan pakolni kezdett. Utána néztem. Nem szóltam semmit, csak elgondolkodtam. Vigyázzak. Mire is kell vigyáznom? Eszembe jutottak a falum béli cigányok, aztán néhány városi zenész. Hirtelen magam előtt láttam azt a kimondottan szép cigány származású lányt, aki abban a kisvárosban élt, ahol én középiskolába jártam. Sokat láttuk annak idején a városban sétálni, aki akkor már huszonéves lehetett. Irigylésre méltó volt az alakja, a tartása és kimondottan szép volt. Mindig a legújabb divat szerint és nagyon elegánsan öltözött. A bátyja, zenész volt, gyakran láttuk őket együtt. Emlékeztem az egyik osztálytársam megjegyzésére: - Szép lány, meg a fiú is jóképű, de hát cigány. – Ilyen gondolatokkal vártam Miklóst a szalon előtt. Pontos volt. Kiszállt a kocsiból, mint megtudtam az apja kocsija volt. Kinyitotta a kocsiajtót, betessékelt, majd leült a volán mellé, és indultunk. Én ránéztem.
  - Nem tudtam, hogy ma még vacsorázni megyek egy étterembe. Csak farmernadrág, fehér blúz van rajtam. Nem vagyok valami elegáns. Vagy nem baj? Hová megyünk?
  - Ne aggódj! Jól nézel így is ki. Van egy kedves kis belvárosi étterem, most megengedhetem magamnak. Én is csak egy farmerban vagyok. Vagy valami elegáns helyre gondoltál?
  - Én nem gondoltam semmire. Nem szoktam éttermekben vacsorázni, talán egyszer-kétszer fordult elő itt Pesten. Vidéken, édesapám gyakran elvitt bennünket vendéglőbe, ha kirándultunk. De az már régen volt.
  - Na, olyan régen nem lehetett. Hiszen nagyon fiatal vagy még. Ezek szerint vidéki lány vagy. Honnan jöttél? – nézett rám kíváncsian.
  - Huszonkettő elmúltam. Érettségi után jöttem Pestre, Somogyból.  Pesten tanultam a kozmetikus szakmát, de jól beszélek két nyelvet, és gitározgatok. De azt csak úgy a magam szórakozására.
  - Én pedig huszonkilenc vagyok. De szerintem te már jóformán mindent tudsz rólam édesanyámtól: Ugye, hogy mindent elmondott rólam? Két nyelvet beszélsz? Okos lány lehetsz akkor!  – nézett aztán rám érdeklődve.
  - Ugyan! Gyerekkoromban kezdtem a nyelvtanulást, muszáj volt, de szívesen tettem. De, hogy ettől én okos lennék? De a mamádra visszatérve! Jól gondoltad. Jól ismered őt. Sok mindent mesélt rólad, még a fényképedet is láttam, éppen mielőtt beléptél hozzánk - zavartan ültem mellette. Volt már egy-két fiú kapcsolatom, de valahogy mindig szakítás lett a vége. Arra gondoltam hirtelen, hogy ezzel a fiúval vajon milyen lesz?
  - Na, ugye? – mondta vidáman - De bevallom, hogy én is hallottam már rólad édesanyámtól. Persze a származásunk miatt nem igen gondolt arra, hogy majd te szóba állsz velem. Meg is kérdezem tőled? Nem zavar, hogy én cigány vagyok? Pontosan tudom, hogy mit gondolnak az emberek. Általánosítanak, de még ezt sem csodálom. Na, mindegy. Itt is vagyunk.
  - Kiszálltunk a kocsiból, megfogtuk egymás kezét és, mintha már régóta ismertük volna egymást beléptünk egy kellemes kisvendéglőbe. Beültünk egy négyszemélyes kis bokszba, Miklóssal böngésztük az étlapot, majd rendeltünk. Inni, vörösbort kértünk. Hosszan, és csendben, kutakodva néztük egymást.  Majd Miklós törte meg a csendet.
  - Gondolom, magyarázatot vársz – ekkor hátradőlt, egyik keze az asztalterítőn nyugodott, a másik kezével gesztikulált. Mielőtt kihozták volna a vacsorát, beszélni kezdett.
  - Nem azzal a szándékkal mentem anyámért, hogy veled megismerkedjek. Bár anyám, már mesélt rólad. Olyankor kíváncsivá is tett, de aztán valahogy a munkám és egyéb elfoglaltságom miatt elfelejtődött bennem a dolog. Most, hogy érte jöttem egy teljesen véletlen dolog. Amikor beléptem az ajtón és megláttalak, tudtam, hogy te lehetsz az a lány, akiről anyám szokott regélni. Ahogy ott álltál és rám néztél, rögtön tudtam, nekünk, találkozni kell. Valami furcsa vonzerőt éreztem irántad! - ekkor előre tette a kezét és a kezem után nyúlt, én pedig bele tettem a kezem a két tenyerébe - Gyönyörű vagy nekem! – ki akartam húzni a kezem a kezéből, de nem engedte - Hadd, fogjam még! Szép kezed van!
  - Most pokoli zavarban vagyok. Biztosan tudni akarod, hogy én miért is jöttem el veled minden előzetes ismeretség nélkül. Bár azt hiszem ezt e nélkül is sejted. Ha nem tetszettél volna, akkor nem jövök veled. Egyértelmű. Az előbb azt kérdezted a kocsiban, hogy zavar-e a roma származásod. Nyugodj meg, egy cseppet sem. De, jó, ha tudod, egyáltalán nem szokásom az ilyenfajta rohamismeretség. Most nem tudom mi történt. De itt vagyok... - néztem rá zavartan, de szerencsémre ekkor jött a pincér és hozta a vacsoránkat.
    Ezen az estén vacsora után szinte megállás nélkül beszélgettünk. Egyre jobban oldódott a kezdeti feszültség, a zavartság bennünk. Egyre nyíltabbak lettünk. Közelebb ültünk egymáshoz, és jó volt érezni a közelségét. Később, lementünk a Duna partra, sétáltunk. Alig vártam, hogy átöleljen és megcsókoljon. De nem sietett vele. Amikor aztán visszafelé sétáltunk, hogy haza vigyen, megállt, átölelt, majd megemelte az államat, megcsókolt. Viszonzásul átöleltem.  Nagyon jó volt éreznem őt.  Majd hazavitt a kocsival. A kapuhoz érve, tudtam, arra várt, hogy meghívjam a lakásomba. De nem tettem, bármennyire is vágytam rá. Úgy éreztem, meg kell bizonyosodnom az érzelmeiről. Nem szabad elveszíteni a fejemet. Hiszen alig ismerem.
  - Nem mehetnék fel hozzád? Vagy te nem akarod? - nézett aztán rám kérdőn.
  - Nem Miklós. Nálam ez nem így működik. Hogy mikor jön el az a pillanat, nem tudom. De még nincs itt. Nekem nincs itt! Ha unalmas lesz így a kapcsolat, akkor elmész – félve néztem a szemébe és féltem, hogy elmegy végleg. Biztos voltam benne, hogy ez cigányfiú nem ehhez van szokva. Mintha megérezte volna félelmemet, megcsókolt, majd fogta a kezemet és egyenes, őszinte tekintettel nézett rám: - Szeretlek, tudod? És várom, hogy újra lássalak! Akkor holnap, a pinceklubban. Jövök érted!
   És jött értem. Amikor az első alkalommal hallgattam a zenéjüket és láthattam őt játszani, olvadozott a szívem. Nagyon megszerettem a zenéjüket, megkedveltem a zenész társait is, és Mikós nagyot nőtt a szememben.  Szinte nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna.
   Az első szüleivel töltött ebédre is jól emlékszem. Miklós úgy döntött, hogy bemutat a családjának. Szépen össze is jött tiszteletemre a család. Nagyon izgultam, hogy mit fogok látni és főként, hogy fogadnak majd a szülei. Csak néztem a sok kreol bőrű, hangos embert. Miklósék tiszták voltak, rendezettek. Nagy lakásuk volt, az is igaz. Ahogy ő mondaná, kikupálódott zenészcsalád voltak. Megkedveltem és elfogadtam őket. A mi csendes, szertartásos ebédjeink után ez az ebéd náluk számomra kész lakodalom volt. Mintha egy népes, olasz családba csöppentem volna. Jól éreztem magam közöttük. Miklós annál zavartabb volt. Láttam rajta, hogy engem figyel. Aztán megnyugtattam, amikor eljöttünk tőlük.
    Eszembe jutott Miklós első találkozása az én barátaimmal. Szembesülése az én úri körömmel, ahogy ő nevezte őket. Később jöttem rá, hogy nem ilyen baráti körhöz volt szokva. Hát igen. Egy alkalommal egy egész napos strandolás után, az én baráti körömmel voltunk együtt. Enikő, a barátnőm, az akkori barátja, egy orvostanhallgató fiú, Péter egy régi barát, annak az akkori barátnője egy közgazdász, és még egy fodrász lány voltak velem. És persze Miklós. Amikor kezet fogtak vele, láttam, hogy jól végig nézik. Láttam a szemükben azt a furcsa pillantást, amit az óta is gyakran tapasztaltam, de mára már megszoktam.
     Tudomásul vettem, hogy észrevehető, a kettőnk származási különbsége. Pedig jómagam is kreol bőrű, fekete hajú és fekete szemű vagyok. Aztán lassan kezdett nem érdekelni a dolog.  Szerettem Miklóst, aki intelligens volt, tehetséges zenész, és nekem való férfi. Láttam, hogy a családja rendezett, ugyan más, mint az enyém, de úgy éreztem tisztességes emberek. Az is igaz, hogy a köreiben nem mozogtam addig, csak a családját ismertem. Erre csak később került sor. Ott meg én lettem a megbámulandó gádzsó. Észrevettem, hogy egy más világba léptem be. Számomra más világba. Milyen sokszor kellett eleinte hallanom a kérdéseket ismerőseimtől, barátaimtól is - „ És, hogy jössz ki a fiúd családjával? Milyen a családja? Milyen szokások vannak náluk? Nem furcsa számodra? Te azért máshonnan jöttél! A szüleid mit szólnak hozzá? Rendes veled? Nem fogod megbánni?”
    A barátaimmal töltött közös strandolás után Miklós hazakísért. Addig nem volt a lakásomban.  És ekkor jött el a pillanat, amikor eldöntöttem, teljesen az övé leszek. Úgy éreztem a mai nap után, a barátaimmal folytatott beszélgetések, viták után, hogy nagyon szeretem. Azt is éreztem, hogy Miklós miattam sok mindent elvisel, bár nagyon értelmesen és világosan reagálta le barátaim időnként talán bántó mondatait. Jó beszélgető partner volt. Kicsit csodáltam is, hogy heves természete ellenére milyen higgadt tud lenni. Amikor a kapu előtt álltunk, a fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem, majd megfogtam a kezét és húztam magam után.
  - Gyere, gyere! Vagy nem akarod? Nem vagy rá felkészülve? - néztem aztán vissza meglepett arcára.
  - Felkészülve? – elnevette magát – Már több hete készülök rá, abszolút készen állok!
    Gyalog mentünk fel az emeletre. Bementünk a lakásomba, a szoba közepén hirtelen átölelt és onnantól már csak azt tudom, hogy felejthetetlen hosszú estét, éjszakát és reggelt töltöttünk együtt. Tulajdonképpen mindketten biztosak voltunk abban, hogy közöttünk csak ez lehet. Nem több, nem kevesebb.
    Reggel aztán Miklós rám nézett és megkérdezte:- Csak azt mondd meg, miért kellett nekem erre annyit várnom!
  - Azért Miklós, hogy ilyen szép legyen! És szerettem volna megbizonyosodni, hogy valóban szeretsz-e, tudsz-e várni? Mennyire vagy kitartó és még sok minden.
    Megcsókolta a homlokomat és hosszan, elgondolkodva nézett rám: - Lehet, hogy igazad van. De ne kételkedj a szeretetemben!  Ezek után még inkább azt érzem, hogy nem tudok nélküled élni! Elhiszed nekem? – Kíváncsian nézett rám.
   
  
   Hirtelen visszatértem a jelenbe. Éreztem a Nap meleg sugarát, néztem a víz sodrását, ahogy egy nagy fatönköt visz magával. Nagyot sóhajtottam, majd felálltam, hogy hazafelé induljak. Ránéztem az órámra.  Déli tizenkettőt mutatott.  Ezektől az emlékképektől lelkem hol feldúlt, hol örömmel teli volt. Aztán a másnapi estére gondoltam, amikor ismét magam előtt láthatom Miklóst. Ettől megnyugodtam.

     7

Judit és Donát

   Judittal elindultunk az egyik délután, menyasszonyi ruhaválogató körútra. Ragaszkodott hozzá, hogy együtt nézzünk körül. Hiába hajtogattam, hogy ezzel még ráérünk. Aztán azt is javasoltam, előtte inkább egyeztessen Mírával is, ha együtt tartjuk majd az esküvőt, nem mindegy, hogy a két pár milyen ruhában lesz. De ő hajthatatlan volt.  Én pedig nem akartam az örömét elrontani.
     Ekkor már túl voltunk a szüleivel való anyagi kérdéseken. Rezső bácsi ragaszkodott hozzá, hogy vesz nekünk Keszthelyen egy öröklakást. Megkért, hogy minél előbb nézzek körül. Egy bankban dolgozott. Így jól tájékozott volt a hitelek területén is. Felhívtam telefonon közben a szüleimet, tudtam, ha ezt most nem teszem meg, botrány lesz otthon. Így legalább Rezső bácsi és Márta néni is váltott a szüleimmel néhány szót. Megbeszélték, hogy összehoznak egy találkozót rövid időn belül. Judit szokatlanul jókedvű volt, kivett két hét szabadságot, hogy, ha eljön velem hétvégén, utána még velem tudjon maradni. Elterveztük, hogy majd kijárunk a Balatonra.
     Az esküvői ruhaszalonban Judit igazi nagyasszony módjára válogatott, rendelkezett, mintha legalábbis milliomosok lennénk. Aztán szép fehér testhez simuló, mellét kiemelő, ruha tetszett meg neki.  Karcsú alakja, egész kihívó volt ebben a fehér csodában. Én csak bámultam.
   - Na, hogy tetszik édes? – nézett rám és, mint egy modell sétálgatott előttem. Vörösre festett, duzzadt szájával csábosan csücsörített hozzá és nagy barna szemét le sem vette rólam.
  - Gyönyörű vagy! Kívánatos vagy - súgtam neki - Legszívesebben, most azonnal ágyba vinnélek és nem a templomba!
    Elkacagta magát, majd megfordult és azonnal lefoglalta a ruhát szeptember hónapra, azt ígérte a tulajdonosnak, hogy két hét múlva pontosítja a dátumot. Gondolkodás nélkül elővette pénztárcáját és fizetett.
  - Én meg ott álltam zavarban, mert azt gondoltam, hogy talán nekem kellene ezt a részét most intéznem. Kellemetlen volt számomra. Bár, tudta, hogy még nincs keresetem.  Amikor kiléptünk az üzletből rám nézett és, mintha tudta volna, hogy mit gondoltam. Mintegy könnyedén megjegyezte.
  - Ne aggódj! Apuska mindenről gondoskodott. Csak azt sajnálom, hogy anyuska nem lesz velünk! – hirtelen komor lett a tekintete – Bár, tudom, hogy az égben figyel engem. Nagyon szép mamám volt! Finom, különleges asszony! Pont olyan vagyok, mint ő volt!  De ezt már mondtam! Majd megmutatok róla pár fényképet. Még úgy sem láttad soha. Most kedvem van már hozzá. Hogy majd lásd, mennyire igazam van  - ekkor belém karolt - Mit teszünk most?
  - Én szívesen elmennék a szigetre, kicsit sétálhatnánk. Ha már ilyen gyönyörű menyasszonyi ruhát sikerült választanod!
  - Jól van. Sétáljunk át a hídon. Örülök, hogy tetszik az ízlésem.  Nézz rám, te gyönyörű kékszemű hercegem! Szeretlek! - ekkor megállított. A híd elején álltunk éppen, megcsókolt, majd folytatta.
  - Tudod, hogy nagyon szeretlek! Mindig ilyen fiúról álmodoztam. És szeretem, hogy olyan okos vagy! Nem baj, hogy én nem vagyok esetleg olyan okos? Persze azért én jól beszélek két nyelvet, értek a zenéhez is. És csak elvégeztem a bölcsész szakot. Igaz, hogy nem a szakmában dolgozom. De hát én nagyon kedvelem az idegenvezetést. Ez nem olyan unalmas, mint például a tanítás lehet. Legalábbis nekem! Majd egyik alkalommal mesélek neked a munkámról is!
     Fogtuk egymás kezét, és én csak hallgattam. Tudtam, hogy imád fecsegni. Még örültem is, mert volt már olyan is, hogy alig szólalt meg, mélabúsan járt-kelt mellettem és nekem kellett mesélni olyankor mindenféléről. Még komoly természettudományi dolgokat is végig hallgatott. Igaz, nem tudom, hogy mit értett belőle, de ragaszkodott hozzá, hogy részletesen beszéljek neki, bizonyos felfedezésekről, hogy folyik egy kutatómunka, mit fogok tanítani. Most, érezhetően boldog volt. Hirtelen háttal nekidőltem a híd szélének, majd magamhoz húztam, átöleltem, nagyon erősen kívántam és eszeveszetten csókolóztam vele. 
   - Menjünk haza, most azonnal kellesz nekem! - súgtam a fülébe.
   Fejét belefúrta a mellkasomba, átölelt, visszacsókolt és visszasúgta - Ahogy akarod! Menjünk! Én is kívánlak, de nagyon!
    Visszafelé mentünk, majd beosontunk a szobájába, bezárkóztunk, és viharos szeretkezésbe kezdtünk. Judit pokoli gyönyör volt az ágyban, teljesen átadta magát nekem és a szerelemnek. Kimerülten feküdtünk egymás mellett.  Felült, szép mellei csupaszon álltak előttem, félhosszú platinaszőke haja kibontva, kissé borzasan, amit két kezével igazgatott, majd lehúzta rólam a takarót, és a testemet nézegette.
  - Milyen izmos vagy. Tudom, hogy sportoltál, de nekem ez nagyon jó.
  - Mondd csak, nem szeretnél már valami kis babával megajándékozni engem? Én például örülnék, ha házasságunk után, de jöhet előbb is, nem zavarna! Szülnél nekem egy kislányt, egy olyan szép kislányt, amilyen te vagy Judit! - felültem, visszahúztam a takarót magamra, majd ekkor, Judit szeme elsötétült, arca szomorú lett, megfordult és visszafeküdt a helyére.
  - Én félnék a szüléstől. Meg aztán még korai lenne. Nem tudok főzni sem. Úgy izgulok! Nem értek semmit a háztartáshoz! Én egy elkényeztetett perszóna vagyok. Akkor is fogsz szeretni? És mi lenne, ha nem tudnék szülni?
  - Majd megtanulsz főzni. Senki nem így születik. Csak akarnod kell! Ugyan már, ennyire félsz a szüléstől?  De nem értelek, miért ne tudnál szülni?  – simogattam érdekes arcát, ami összességében izgató volt, de igazán nem a szépségek közé tartozott.  Nekem persze nagyon szép volt.
  - Hát igen, félek. Miért? Vannak olyan nők, akik nem tudnak teherbe esni. És eddig én sem adtam jelét, hogy… De igyekszem majd, ne félj, mindent megteszek! Dolgozom is! Főzni is megtanulok! Nem kellene már most körül néznünk? Állás ügyben, ha lemegyünk hozzátok? - kérdezte aztán.
  - Miért? – néztem rá ekkor kérdőn - Nem, szedsz tablettát? Nem értelek. De ezen ne aggódjunk! Biztosan lesz idővel legalább két szép gyermekünk! De okos gondolat az állás utáni érdeklődésed felvetése! És lakásügyben is körül nézhetünk. Bár édesapám szerintem, ebben majd segít. Neki rengeteg ismerőse van.
  - Kicsit félek a szüleidtől. Ők érzem, hogy nem fogadtak el olyan szeretettel, mint téged az én szüleim. Pedig igazán nem tehetek róla, hogy olyan vagyok, amilyen.
  - Ugyan Judit! Ne képzelődj! Majd megkedvelnek, ha jobban megismernek! Különben is nem velük kell élned! Én meg feltétel nélkül imádlak! Hiszen ezt tudod! Mindent megteszek, hogy neked is jó legyen!
  - Tudom, édes Donát! - hirtelen elcsendesedett. Behunyt szemmel feküdt mellettem. Felkönyököltem, éreztem finom illatát, amit megkedveltem. Majd megsimogattam az arcát. Ő pedig hirtelen, mindkét kezemet csókolgatni kezdte.
  - Ne, ezt ne, Judit! Valami baj van?- kérdeztem és furcsállottam a hirtelen izgalmát.
  - Nem, nincs semmi baj - nyitotta fel barna szemét - Csak örülök. Boldog vagyok!  Szerinted Míra is ilyen boldog azzal a roma fiúval?
  - Ez, most hogy jutott eszedbe? De egészen biztos az! Sőt!
  - Ő olyan más, mint te. Pedig testvérek vagytok. Ő sem szeret engem, tudom.
  - Na, elég! Butaságokat beszélsz. El van foglalva a saját életével, a saját gondjával. Ő valóban más, mint én. De ez ne zavarjon téged. 
  - Nagyon jóképű a fiúja, kétségtelen! És imádni való, ahogy játszik. Bele lehet szeretni könnyen. El tudom képzelni, hogy milyen izgalmas lehet vele az ágyban...
  - Judit! Miket beszélsz! Miért érdekel ez téged? Talán én nem vagyok elég izgalmas neked már? - kezdtem féltékeny lenni Míra roma fiújára.
  - Jaj, dehogyis! Te egy isteni férfi vagy! Pont nekem való! Hogy képzeled! Csak fantáziáltam kicsit. Félek ám a hétvégétől! Ugye ott állsz majd mellettem?
  - Semmi okod ilyen gondolatokkal élned. Majd meglátod, hogy minden megy természetesen. Míra pedig nagy mestere apa lelkének. Remélem, Miklós minden bántódás nélkül megússza, inkább őket féltem. De keljünk fel, zuhanyozzunk együtt, aztán menjünk el egy moziba. Mit szólsz hozzá?
  - Jó édes! Tudok egy jó filmet. Egy jó olasz filmet. Ne hívjuk el Mírát is?
  - Ha készek vagyunk, telefonálok neki és megkérdezem, hogy ráérnek-e, és egyáltalán van-e kedvük hozzá? – közben, néztem Judit vékony fehér testét, szép nagy kerek mellét, arra gondoltam miért is ne tudna ez az igazi nő szülni. Aztán felkeltem és együtt indultunk a fürdőszobájukba.
 

8

A szülők

   Gyönyörű, kellemes, nyári meleg volt. A somogyi dombság völgyében állt a levegő, alig rezdültek a fák lombjai. Dr. Csák István állatorvos, ekkor már a hatvankettedik életévét töltötte be, felesége az egykori karcsú, szőke Edina pedig az ötvenötödik évét taposta. A férfi megtestesedett, de még mindig jól tartotta magát. Napbarnított volt, haja kissé megritkult, de nem kopaszodott. Felesége teltebb lett, de még láthatóan sokat adott magára. Finom vonásai és fiatalos mozgása is megmaradt, csak a szomorúsága nem változott. Ritkán mosolygott, magába zárkózott volt. Az évek során férje is elcsendesedett. Edina úgy érezte, már nem kell féltékenykednie. Sokat gondolt a gyerekeire, akik kirepültek. Legjobban ők hiányoztak neki. Ebéd után volt a család, a teraszon fogyasztották el az ételt, Piroska is velük volt, aki pár évvel volt csak fiatalabb Istvánnál. Egészséges volt és nagy munkabíró. Akárcsak István a férj, tele volt energiával és jókedvvel. Piroska miután Edinával kivitte az edényeket, kávét tálalt fel maguknak, majd elgondolkodva megszólalt.
    Én a magam részéről örülök, hogy megházasodnak a gyerekek. Végül is itt volt az ideje, hogy lassan megtalálják a párjukat. Minél többet várnak, annál válogatósabbak, nem? Aztán István, nekem szeretettel fogadd őket! Ne csinálj botrányt! Remélem, megbeszéltétek Dinával a dolgot? Hagyjátok őket! A ti választásotokba sem szólt bele senki. Nem igaz? Különben is zenészcsalád! Te meg István szereted a cigányzenét – nézett aztán Dinára majd Istvánra.
  - Na, azért Pirikém , köztünk más volt a helyzet. Dina nem volt sem zsidólány, és főként nem cigánylány. De még most is megáll az eszem, hogy az én lányomnak kellett pont így elütni a családjától!  Na, kíváncsi vagyok, hogy milyen az a férfi, aki így el tudta tekerni azt a szép kis fejét! Te mit gondolsz Edina? El tudjuk fogadni? Nekem nagyon nehéz lesz az biztos.
    István! – nézett kissé fátyolos, szomorú tekintettel férjére, majd a távolba - Tudod, hogy mi a véleményem róla? Míra mindig is hajlott a romantika felé. Meg aztán a te véredet örökölte, ami igaz, igaz. De hát el kell fogadnunk. Mit tehetünk! Őszintén szólva, nem rajongok, hogy Míra ilyen férfit választott. Aztán az is lehet, hogy kellemesen csalódunk a választottjában. Gondolom, hogy Míra szerelmes. Mit tehetnénk? Képzeld el majd a szép kis unokákat! Mert biztosan szépek lesznek, ha a fiú is jóképű. Köztük is akad rendes ember talán! Reménykedjünk! Én inkább a fiunk miatt aggódom. Tudod, hogy Donát milyen mélyen érző és romantikus, de egyben izgága is.  Az a lány meg! Engem nem zavar a zsidósága. Én erről más véleménnyel vagyok, mint te. Lehet, hogy egyetemet végzett, meg nagypolgári, úri, zsidócsaládból származik, de szerintem sérült lelkű lány. Olyan kis elkényeztetett és idegileg gyenge. Jól láttam én ezt, megfigyeltem, amikor itt töltöttek néha pár napot.  Donát mellé egy olyan típusú nő kellett volna, mint Míra.
  - Kellett volna, de nem olyant választott. Hát Edinám idegileg te sem mondhatod, hogy nagyon erős lettél volna, de ezt hagyjuk.  Viszont, igazi nő az a Judit - mondta maga elé nézve a férje - Jó alakú, szép fehérbőrű, akárcsak te voltál! - nézett aztán a feleségére mosolyogva - Biztosan megfogta a szexben. Egyébként meg nem vagyok én rasszista.
  - Na, hagyjuk ezt a származási kérdést már! – szólalt meg hirtelen Piroska - Mindannyian az úr teremtései vagyunk. Amúgy meg szeresd embertársaidat, mint tenmagadat! Na, de jól ismerted te is még gyerekként Steinéket öcsém, meg a többi rendes zsidó családot. Köztük is van ilyen, is meg olyan is. Inkább a nagy dögösségével van a baj! Azzal fogta meg. Azzal a nagy csecseivel! Meg a riszáló seggével! Már bocsánat! - tette hozzá Piroska – Aztán majd nem tudom mi lesz a konyhában, ha nem az ágyban lesznek, mert ugye tudjuk, hogy az élet nemcsak ebből áll, legföljebb most elvakult a fiatalúr.
    Edina csak mosolygott Piroska vaskos megjegyzésein, István pedig hangosan felnevetett - Hát Pirikém, még te is észrevetted?  Ez így van, ahogy mondod. Azt mondják, a zsidó nők, tudnak valamit az ágyban is. Donát meg férfiember.
  - István! - nézett kissé megrovón Edina a férjére - Nem lehetne abbahagyni? Kezd idegesíteni. Pirikém! Akkor minden rendben?  A hideg vacsora, a sültek, a hűtőben vannak? Beraktad a salátákat is? István! Mikorra ígérték a gyerekek az érkezést?
  - Minden rendben Edinám. Na, én bemegyek, kicsit lepihenek, azért elfáradtam, de szívesen készítettem a vacsorát ennek a két kis büdös kölöknek, meg a párjaiknak. Szeretem őket! Ti meg csak ne aggodalmaskodjatok! Majd lesz valahogy!  Minden rendben van Dina. Te meg légy már egy kicsit vidámabb! – azzal Piroska felkelt, rápakolta még a tárcára az üres kávéspoharakat, majd bement a lakásba. István csak azután válaszolt a feleségének.
  - Négy - öt körüli időt mondtak. Addig mi sétálhatnánk egyet... - felállt és kezét nyújtva felsegítette a székből a feleségét.
– Gyere, add a kezed! Azért jól megvoltunk mi, ha nem is mindig csendesen. De szeretlek még most is. Menjünk egyet, sétáljunk a parkban, beszélgessünk még, aztán esetleg ott a nyugágyban kicsit mi is elpihengetünk addig, amíg megérkeznek.
   Felesége felállt, majd kéz a kézben elindultak a sétára és a délutáni kerti sziesztára.

 

9

Találkozás és befogadás

    A két testvérpár, ahogy megbeszélték együtt indultak a szülőkhöz. Csak éppen két külön kocsival. Így, hogy Miklós apja odaadta a kocsiját fiának, Míra Miklóssal külön utazott. Jót nevettek, amikor elindultak, a két testvér egyszerre szólalt meg.
   - Na, akkor indulhat az esküvői karaván!
     Donáték mentek elől, ő ismerte jobban az útvonalat. Mindenki egyszerűen, sportosan öltözött, még Judit is alkalmazkodott hozzájuk. Ő is egy halásznadrágot vett magára. Igaz, hogy a blúza mélyen kivágott volt, tudta, hogy mit érdemes mutogatnia. Míra viszont összességében szépséget és harmóniát sugárzott, valami olyan egzotikum áradt mozdulataiból, lényéből, hogy ha elsőre nem is rajta, hanem Juditon állapodott meg a férfiak pillantása, utána tekintetük Mírán ragadt, izgalmat ígérő belső kisugárzása révén. Judit látványa egyben volt szexis, de kissé közönséges is. Az biztos, hogy nem a feleség fogalma jutott egyetlen egy férfinak sem az eszébe, ha összeismerkedett vele. Ellentétben Mirával, aki temperamentumával, jókedvével és természetes nyíltságával, feltűnő ferdevágású nagy fekete szemével, olajbarna bőrével, hosszú fekete hajával, romlatlan erotikát sugárzott. Jól illett Miklóshoz. Tulajdonképpen, a fiú barnasága sem volt feltűnő mellette. Míra tanácsára egyik fiú sem öltözött fel ünneplőbe. Nevetségesnek tartotta volna. Mindegyik farmerban volt és rövid ujjú fehér ingben. Miklós haja kicsit hosszabb volt a kelleténél, de fekete, rendetlen göndörségét Míra így kedvelte és kérte, hogy a világ egyetlen egy szülőjéért se változtasson rajta.
   Míra és Miklós csendben ültek egymás mellett, de ezt tette Judit és Donát is a másik kocsiban. Aztán, amikor már csak pár kilométer volt hátra, elhagyták a Balatont, Miklós Mírára nézett és megszólalt.
  - Szép ez a vidék, dimbes-dombos, közeledünk a szép völgyedhez, azaz öledhez! - nézett rá vidáman - Sőt,  Míra völgynek fogom hívni a hazádat! Olyan lágy, olyan változatos, olyan szép, mint te. Olyan befogadó, mint a te öled! Adj egy puszit, mielőtt a szüleid lefejeznek.
   Míra odahajolt hozzá, megcsókolta párját és jóleső derűvel válaszolt neki.
  - Hogy te milyen szépeket tudsz mondani! Egész elolvadtam. Kész költő lettél!
  - Lehet, hogy az vagyok, vagy csak leszek, zenei költő. Még nem tudod, hogy én zeneszerzéssel is szeretnék foglalkozni! Van már néhány próbálkozásom, szerintem egész kitűnő szerző leszek. Na, nem vicc. Tényleg! Ne nézz rám ilyen meglepődve! Tudod, hogy zongorázni is tanultam, de aztán átváltottam a bőgőre. De majd erről máskor!  Most viszont izgulok! Hú! Itt is vagyunk, ahogy elnézem! Ez a hatalmas palota a tiétek? - nézett csodálkozva Mírára, amikor megálltak a ház előtt.
  - Igen. Ez egy kúria volt valamikor. Grófi származású édesanyám kicsit kárpótolva lett. Persze édesapám által. Gondolom - tette hozzá  elgondolkodva Míra.
  - Micsoda? Ezt még nem is mondtad nekem. Tényleg grófi származású? Na, akkor össze kell szednem magam! Nincs egy illemtan könyved kéznél? – nevetett Miklós.
  - Most, mit hülyéskedsz ? Azért annyira nem kell berezelned! Maradj a kocsiban, majd én kinyitom a nagykaput, de látom, apám már jön, és édesanya is. Csak semmi idegesség. Hajts be az udvarra Donát után. Én kiszállok.
    Judit is kiszállt ekkor már a másik kocsiból, Mírával együtt indultak a szülők felé. Míra előre szaladt és előbb anyja nyakába ugrott, majd apját ölelgette, aki láthatóan meghatódott lánya szeretetétől és látványától.
  - Na, hadd nézzelek! De szép vagy te lány! Egész kivirultál! A szerelem! Látod Dina? Mit nem tesz a szerelem! De szervusz, Judit!- ölelte át aztán kissé tartózkodóbban Donát menyasszonyát, majd láthatóan fennakadt a szeme a kibuggyanó melleken, aztán kíváncsian fordult meg, hogy Donátot is üdvözölje.  Fia éppen az anyját ölelgette és sustorgott vele valamit, amikor a magas, jóképű roma fiú állt meg előtte, szinte egyszerre nyújtották a kezüket. Míra mellettük állt fürkészve figyelte apját, aki ugyanolyan tekintettel nézegette a fiút. Aztán az apja hirtelen átölelte, megcsapkodta Miklós hátát és láthatóan elégedett volt a látvánnyal.
  - Na, örülök, hogy megismerhetlek! Valahogy nem erre számítottam, de kellemesen csalódtam a külsődben, aztán, hogy ott belül mi van, mármint a fejedben és a szívedben, majd megtapasztaljuk. Remélem, hogy azzal is meg leszünk elégedve, ha már a sors így hozta - ekkor Edina, a felesége lépett hozzájuk, ránézett a fiúra, kék szemével tetőtől talpig végigmérte Miklóst, aki kicsit most zavarban volt, aztán kezét nyújtotta a fiúnak.
  - Na, isten hozott a családunkban! Remélem, kölcsönösen megszeretjük majd egymást.
   Miklós kicsit hátra lépett, hasonlókat mondott ő is, majd bocsánatot kérve visszaszaladt a kocsihoz és két nagy csokor virággal jött vissza Míra édesanyjához.
   - Ezt a ház asszonyának - nyújtotta át az egyik csokrot - ezt pedig a Piroska néninek, akit nem látok itt. De én Mírától már annyi szépet hallottam róla - szemét kutatóan a ház teraszára vitte, ahol már kint állt Piroska néni is. Donáttal együtt elindultak hozzá, majd felmentek a többiek is. Piroska néni üdvözölte Juditot, aki két cuppanóst adott a levegőbe. Csak nézte rosszallóan Judit kibuggyanó melleit, aztán szinte legyintett egyet, majd Miklós felé lépett.
  - Hát, te lennél az én Mírám választottja. Szép szál legény vagy! - jól megnézte mindkettőjüket, ekkor már Miklós Míra derekát átfogva állt mellette és nyújtotta a virágcsokrot.
  - Én lennék. Kezeit csókolom – kezet akart neki csókolni, de Piroska néni miután átvette a virágot, Miklós arcára váratlanul két cuppanóst adott.
  - Nosza, neked! Nem vagyok én nagyságos asszony! Köszönöm a csokrot, nagyon szép! – aztán Mírára nézett, majd a fülébe súgta - Szép pár vagytok, nem is vártam mást tőled! Jól választottál, egészséges, rendesnek látszó férfiember ez - aztán Miklós felé fordulva, már hangosan mondta - Vigyázz fiam erre a lányra, mert ez egy kincs. Nekem az volt! Meg a szüleinek is. Neked is az legyen! De menjetek a többiek után, mert most látom, hogy én lefoglaltalak benneteket, a többiek meg már eltűntek.  Apád, látom, hozza a táskákat, bőröndöket. Na, majd az est folyamán még beszélgetünk, meg akár holnap is.
    Míra és Miklós segítettek a táskák cipelésében Míra apjának, aki láthatóan már kicsit nyugodtabb volt, majd az édesanyja jött feléjük.
  - Gyerekek, fürödjetek le, ha akartok, de talán inkább pakoljatok ki előbb!
   Ekkor Miklós ránézett Mírára, majd tétován megkérdezte - Szólíthatom Edina néninek?
   - Legyen neked is csak Dina néni, én meg István bácsi - szólalt meg  Míra édesapja - Menjetek fel a szobádba Míra! Aztán ha készek vagytok, gyertek le. Addigra az asszonyok lassan megterítenek. De látom, Donát és Judit már jönnek is. Mi addig leülünk, és beszélgetünk.
  - Jól van édesapa  - adott egy puszit az apjának Míra, majd átölelte és a fülébe súgta - Köszönöm. Milyennek találod?
   Az apja szokásos nyerseségével nem titkolózott.
   - Ne köszönj semmit. És ne sustorogj nekem itt!  Hadd hallja ő is!  Jóképűnek és intelligensnek találom. Az a fő, hogy neked legyen jó, de ahogy elnézlek benneteket biztosan az! - nevetett hozzá, és egyáltalán nem volt félreérthető, hogy mire is gondolt.
    Miklós nekibátorodott és csak annyit válaszolt: - Most már tudom, hogy kitől örökölte Míra a lobbanékony természetét, temperamentumát. István bácsitól. De szerencsére ez párosul az anyukája finom, érzékenységével, ha nem sértő, de így gondolom.
  - Na, kár, hogy ezt Dina nem hallotta, de majd elmondom neki. Így igaz fiam. Na, menjetek!  Ti meg, Judit, üljetek le ide az asztalhoz!
   Donát és Judit leültek, közben Piroska és Edina is teríteni kezdtek a nagy asztalon. Judit felállt, hogy besegítsen. De az asszonyok kérték, hogy csak üljön vissza most ez egyszer, sőt Piroska Edinát is odaküldte, hogy ő is tudjon beszélgetni a gyerekekkel.
  - Na, fiam! Akkor hadd tudjak már valamit én is az eljegyzésetekről - nézett rájuk Donát édesapja.
   Judit ekkor hirtelen belekezdett mondókájába, mintegy megelőzve Donátot.
   - Majd én mondom, jó? Nem baj ugye, Donát? – Donát még örült is, hogy nem neki kell beszámolnia az eljegyzésükről, hagyta, hadd meséljen a szüleinek Judit - Tessék nézni ezt a gyönyörű gyűrűt, István bácsi! Bevallom, én is meglepődtem, mert Donát eddig nem igazán beszélt erről nekem konkrétan. Hadd mondjam el, hogy az én apuskám, rendkívül kedves és jószívű, segítőkész ember. Majd, ha megtetszik ismerni, biztosan megkedveli. Szóval felajánlotta, hogy vesz nekünk Keszthelyen egy öröklakást, és pénzt is ad majd, a berendezéshez. Tetszik tudni, nekem, a bankban elég sok pénzem van. Édesanyám révén, aki... - és ekkor hosszan elmesélte, meglepően higgadtan, élete történetét. Donát édesanyja egészen meghatódott még sírva is fakadt, amikor Judit az édesanyjáról beszélt. Aztán Judit hirtelen elővett a retiküljéből néhány fényképet, amit közre adott. Ekkor jött ki hozzájuk Miklós és Míra is.  Leültek ők is.
  - Ó, nagyon szép anyukád volt, tényleg hasonlítasz rá Judit - nézett a képekre majd Juditra Donát édesanyja - férje István is kezébe vette a fotókat, és kissé komoran nézte őket, hol Juditra, hol a képekre pillantva. Nem szólt semmit.
  - Mutasd édesapa, mi is hadd nézzük meg Miklóssal!
  - Jól van Judit - nézett elgondolkodva az apa, Donátra és Juditra - Azért majd mi is hozzájárulunk valamihez, ha már így előre nélkülünk eldöntöttetek mindent. Tőlünk meg kaptok egy kocsit. Aztán indulhattok. A többi már a ti dolgotok lesz. De mikorra tervezitek az esküvőt?
    Míra szólalt meg Donát helyett - Azt beszéltük meg édesapa, hogy itt tartanánk, és közösen, azaz, egyszerre akkor két esküvő lenne. És itt, nálatok.   Vagy meggondoltátok magatokat? – nézett Juditra Míra.
  - Nem, dehogy, nagyon jó ötlet! - mondták szinte együtt Donát és Judit.
  - Kicsit meglepődtünk gyerekek, de nincs akadálya - nézett a feleségére István, aki örömmel vette ezt - Végül is talán így lesz a legjobb. De nem mondtátok, hogy mikor?
   Donát átölelte Judit vállát, adott rá egy csókot, majd az apjára nézve megszólalt.
- Szeptember közepére tervezzük, ha nektek is jó.
   Ekkor Miklós hirtelen közbeszólt.
- Én nem kértem meg még Míra kezét, amit majd kicsit később szeretnék megtenni, de nyílt titok, hogy egybekelünk. Csak annyit szeretnék hozzátenni, mi a legszorosabb rokonságra gondoltunk a szüleimmel. Édesapám az anyagiakat szeretné állni és majd, ha szükséges lesz, akkor egy nagyobb lakást is kilátásba helyezett. Ehhez a pénzt ő adná. Nálunk ez fontos, nem szabad neki ellentmondani. De még egyelőre maradunk Míra lakásában. Egyébként, hogy most nálam van a szó, hadd beszéljek magamról, a családomról, hiszen, semmit sem tudnak rólam.
     Ekkor szinte minden lényegest elmondott a családjáról, múltjukról, munkájáról, terveiről, még a keresetéről is. Miután befejezte mondandóját, láthatóan, nagy kő esett le a szülők szívéről. Majd Míra apja szólalt meg elsőnek.
  - Öröm volt hallgatni a beszéded logikus felépítését és tömör összefoglalódat Miklós. Megmondom őszintén Edinával féltünk nagyon, hogy milyen cigány fiút hoz ez a lány nekünk. Beszéljünk őszintén, hiszen úgy is tudod, hogy miket gondolhattunk. Az emberek, de köztük mi is, tele vannak előítélettel, de nem véletlenül. Azért erről nem kívánok vitát nyitni most. Bízunk benned és reméljük, hogy a lányunk jól választott. Látom, hogy összeilletek, és jól megvagytok. De, ha megengedi az édesapád, azért az esküvő fele költségét mi állnánk, és akkor nektek is vennénk egy kocsit. Hadd adjunk már mi is valami ajándékot a lányunknak. Megtehetjük. Szerencsére! Mert nem mindenki mondhatja ezt ebben a világban.  Meg aztán így illik. És én is ragaszkodom bizonyos dolgokhoz, nem csak a te édesapád!
    Közben Piroska néni már minden szükséges dolgot kihordott a teraszon megterített asztalra. Míra, anyja lemezeiből válogatott, rövid idő múlva Hollósi Ilona  hangját hallották, aki érzelmesen énekelte „Ez minden idők legnagyobb szerelme volt és mégis elfújta a szél ” című nagyon régi dalt, majd sorban jöttek a többiek is, Mikes Éva dalai, és az elmaradhatatlan Karády, Rácz Vali számok.  Miklós odasúgta Míra fülébe – Szándékosan tetted fel, nekem? De nem baj! Szeretem az ilyen érzelgős, régi számokat. Gondolom ezek édesanyád kedvencei. Azért a mi szerelmünket talán nem fújja el a szél! Reménykedjünk! - Mira csak hümmögött és bólogatva mosolygott, majd édesanyjára nézett, aki láthatóan elérzékenyült a dalokat hallgatva. Mindenki leült a hófehér damaszt asztalterítővel borított tizenkét személyes, hatalmas asztalhoz, ezüst gyertyatartó állt az asztal két szélén, a Miklós által hozott virágcsokrok két vázában díszelegtek. Ízléses, apró zöldmintás hollóházi edénykészlet volt mindenütt. Minden hidegtál középen, saláta, mellette, aperitifnek többféle rövidital, és házi fehérbor, amit erre az alkalomra hozott Míra édesapja. Mielőtt enni készültek, a gyerekek édesapja pohárköszöntőt mondott, aki fiának és lányának nevezte már most gyerekei választottjait. Meghatódottan koccintottak. Ehhez csatlakozott édesanyjuk is röviden, aki elsírta magát örömében. Ekkor felállt Miklós, egy sötétkék kerek bársonydobozt tartott a kezében ugyanolyan szalaggal átkötve és szót kért.
  - Köszönöm István bácsi és Edina néni, Piroska néni kedves fogadtatását és engedjék meg, hogy pár szóban elmondjam az én gondolataimat és jövetelem célját is. Még akkor is, ha már mindenki tudja, hogy miért is vagyok itt. Tudom, az én korosztályomnál nem szokás talán ez a fajta lánykérés így, én mégis megteszem - Mírára nézett, aki nagy fekete szemét várakozóan emelte most Miklósra, neki is meglepetés volt, nem számított erre a beszédre.
  - Fél évvel ezelőtt édesanyámért mentem egy budai fodrász-kozmetikus szalonba. Akkor még nem tudtam, hogy ott találom majd azt a nőt, akit most életem párjául szeretnék tudni. Beléptem az ajtón, megláttam egy gyönyörű feketeszemű, feketehajú lányt, akiről nem tudtam levenni a tekintetemet. Anyám csak nézett rám, majd Mírára, valószínű, hogy ő azonnal azt látta, hogy a fiát megbabonázta ez a fekete lány. Odamentem a meglepett lányhoz, tiszta, őszinte pillantása találkozott az enyémmel, nyújtottam neki a kezem ő nyújtotta felém az ő kezét, bemutatkoztunk, és este már találkoztunk. Tudtam, hogy származásom ezernyi akadályt jelenthet, de azt is tudtam, hogy nem neki. Bízom abban, hogy valóban úgy éreznek irántam a család többi tagjai is, ahogy ezt eddig tapasztaltam. Megköszönöm, hogy befogadnak a családba, de nem, mint cigányt, hanem mint velük egyenrangú embert. Nem tehetek róla, hogy hová születtem, de szeretem ugyanúgy az apámat, anyámat, testvéreimet, még a népemet is. De én éppúgy magyarnak érzem magamat, mint ebben az országban bárki más. Legfeljebb cigány származású magyar. Ezt talán még elviselem. Bocsánat, ha most kicsit kifakadtam. Talán megértik. De visszatérek eredeti mondandómhoz. Szeretem Mírát tiszta szívemből és szeretném őt feleségül kérni István bácsitól és Edina nénitől, akik végül is lehetővé tették nekem, hogy rátaláljak az én kincsemre, ahogy Piroska néni felhívta erre a figyelmemet. Ígérem, hogy igyekszem majd jó társa, férje lenni. Igyekszem majd a bajban is kitartani mellette.  Remélem ez fordítva is így lesz. És most szeretném Míra ezt a gyűrűt az ujjadra húzni - Miklós kinyitotta a dobozt és felhúzta Míra kezére a gyűrűt. Egy nagyon szép, fehér brillköves gyűrű került Míra ujjára. Megcsókolták egymást. Míra láthatóan boldog volt. Örömkönnyek csillogtak a szemében.
    Ekkor felállt Míra édesapja, aki láthatóan meghatódott volt, majd odament Miklóshoz, átölelte, a lányával ugyanezt tette, aztán visszament a helyére, poharat vett a kezébe és csak annyit mondott.
  - Ezek után én már nem tudok mit mondani! Te fiam olyan szépen beszéltél, hogy csak koccintani kell rátok. De koccintsunk egyben Donátra és Juditra is! Hiszen ők is eljegyezték egymást.
    A történtek után teljesen feloldódott hangulatban vacsorázott mindenki. Judit, mivel közel ült Edinához, vele beszélgetett. Miklós átült Míra apja mellé, Donáttal együtt. Majd később a három férfi hármasban elment a parkba beszélgetni, a négy nő pedig a teraszon mesélt egymásnak, ki-ki a maga gondolatát mondta, majd az esküvőről, ruhákról, esett szó, aztán Míra Piroska nénivel vonult ki a konyhába, ahol egymás között titkos gondolataikat is megosztották. Már éjfél felé járt az idő, amikor mindenki elvonult a saját szobájába.

10

Míra és a babaszoba
     
   Éppen megvetettem a széles nagy rézágyamat, és az ágy szélén egy béby-dollban üldögéltem, az ujjamon lévő gyűrűt nézegettem, gyönyörködtem, hogy milyen szép és egyszerű. Elgondolkodtam, hogy Miklós milyen komolyan, és romantikusan beszélt ezen az estén. Erről az oldaláról nem ismertem. A nagy három szárnyas ablakon a rózsaszínű tüllfüggöny éppen csak, hogy lengedezett. Halkan szólt a zene. Egy érzelmes, Coltren számot tettem be, a régi kis CD-s lejátszómba. Miklós kijött a fürdőszobából, leült mellém az ágyra, a kezébe vette kezemet, és csak néztünk egymásra szótlanul. Átöleltük egymást, testünk, lelkünk, szerelmes zsongásban merült el.  Halkan szólt még a zene, amikor csak kéz a kézben feküdtünk már egymás mellett. Éreztük az ablakon beáradó virágillatot, a csendet. Kicsit feltámadt a szél is közben, lengedezett a fodros rózsaszínű függöny. Ekkor felültem, egy nagy lepedőt terítettem magunkra.
  - Még megfázunk. Szeretlek nagyon. Köszönöm neked ezt a szép estét. Azért nem gondoltam, hogy ilyen érzelgős is tudsz lenni.
  - Érzelgős lettem volna?  Nem is tudom, pedig, nem akartam az lenni, de akkor ezt éreztem. És nagyon azt kellett mondanom, amit elmondtam.  És tudod, én mindig csak azt teszem, amit érzek, és azt is mondom. Lehet, hogy néha majd keményebb is leszek, de az is én vagyok. Tetszik a gyűrű? Még nem is mondtad!
  - Látod, milyen vagyok? – néztem Miklósra és a gyűrűre – Gyönyörűnek találom! Boldoggá tettél, remélem, érzed? 
  - Igen, érzem. És remélem, hogy nem lesz majd terhes kötelék közöttünk! Most már kicsit, hivatalosan is az életem része vagy. És én komolyan úgy éreztem az első pillanatban, ahogy ma beszéltem róla. Én akkor eldöntöttem, hogy veled akarom leélni az életemet. Elhiszed? - nézett rám és csókolgatott.
  - Mindent elhiszek neked, mert nagyon közel érezlek magamhoz, nagyon szeretlek Miklós! Én is azt éreztem az első pillanattól kezdve, amit te! Miklós! Lehet, hogy nem a legjobb pillanat, de valamit meg szeretnék beszélni veled. Judittal beszélgettünk, amikor ti édesapáékkal sétáltatok. Kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e a helyére menni idegenvezetőnek? Tudja, hogy beszélek angolul és franciául. Meg aztán  én idegenvezetői tanfolyamot is végeztem, még párhuzamosan együtt a kozmetikusi tanulmányaim mellett. Csak akkor hirtelen adódott a budai kozmetikus szalon és elhelyezkedtem azonnal. Gondoltam idegenvezető lehetek máskor, ha akarok. De eddig valahogy nem akartam. Viszont most izgat a dolog, kipróbálnám szívesen.  Mit szólnál ehhez?    
   Miklós tekintete fürkészőn és meglepetten nézett rám. 
  - Ezt nem tudtam. Miért nem említetted eddig? Csak nem ott akarod hagyni a jó kis szakmádat! Bár, ha kedved lenne máshoz, én nem akadályozom meg! Ne érts félre! Ha idegenvezető leszel, még kevesebbet lehetünk majd együtt. Erre nem gondoltál? Biztosan sokat kellene utazgatnod.
  - Az lehet. De egyelőre biztosan nem utazgatnék. Először gondolom, hogy csak Pesten kellene csoportokat vezetnem. Ez azért csak nem lehet kettőnk között akadály? Miért is ne? Szeretem, amit most csinálok, de mennyivel érdekesebb és izgalmasabb munka lenne! Aztán gyakorolhatnám a nyelvet. Nagy próbatétel lenne. Egyszóval nagyon izgat a dolog most. De nem szeretném, ha ez köztünk problémát okozna! - láttam Miklós arcán a kételyeket, elgondolkodott és nem igazán dobta fel az ötletem.
  - Érzem, nagyon foglalkoztat a gondolat. Akkor meg tedd meg! Nem rontom el az életedet! De hagyjuk most ezt! – szorosan átölelt, és közben hol itt, hol ott csókolgatott - Ez most olyan gyönyörű éjszaka nekem, Míra!  És hallgassuk ezt a számot! Tudod mi a címe? Az egyik kedvencem Coltrentől: - „I Want To Talk About You” - Szép, nem? Aludjunk el így. Holnap pedig megmutatod az itteni életed minden fáját, bokrát, sarkát. Mindent látni akarok!
    Miklóshoz simultam, egészen szorosan átöleltük egymást, és a szaxofon csodás, szívhez szóló, körül ölelő dallamait hallgatva aludtunk el.

11

Judit és Donát

   Mikor, mindketten felmentünk a szobámba, a jól sikerült eljegyzési vacsora után, láttam Juditon kicsit az irigységet, amit testvéremmel, Mírával szemben érzett. Érzékelte bizonyára, hogy szüleim mennyire szeretik, talán látta azt a fajta szeretetet, nagyon is emberi kapcsolatot, ami ebben a családban kialakult közöttünk. Megfigyelte édesapa és édesanya, óvó, szerető, összetartó erejét és azt hiszem tetszett neki Miklós. Kezdtem is féltékeny lenni rá. Bár tudtam, hogy Miklós nem mutat különösebb vonzódást Judit iránt, ő teljesen betelt Mírával. Kicsit utáltam is az érzelgősségét, de tudtam, hogy művész lélek, másképp látja a világot, mint én. Viszont az eljegyzési beszéde nagy hatással volt mindenkire. Én azért ennyire nem voltam érzelmes. Racionálisabb voltam, és nem igazán a szavak embere. Bár, ha kellett, azért én is odaadtam a szívemet egy-egy fontos mondandómhoz.
   A szobámat én alakítottam ki, amikor már nagyobb lettem, mindent átrendeztem, nem úgy, mint Míra. Kétszemélyes heverőmön feküdtem, néztem Judit meztelenre vetkőzött szép alakját, aki gyorsan bebújt mellém, majd szinte szóhoz sem jutottam, mert lábával átkarolt és szájával elnémított. Mindketten extázisba estünk egymástól.
  - Fáradt vagy? – kérdeztem aztán később halkan tőle.
  - Nem, nem. Csak arra gondoltam, hogy milyen jó veled! Milyen jó, hogy így egymásra találtunk. Nem zavar, hogy három évvel idősebb vagyok?
  - Ugyan! Nem is tudom, miért kérdezed ezt tőlem? Mi az a három év? Semmi! Csodálatos nő vagy nekem! – tényleg az volt számomra, még az időnkénti bizonytalanságát, változó hangulatait is kedveltem. Talán ettől lett számomra izgalmas. Jóformán mindenben alkalmazkodott hozzám, játékos volt, és a testére mindig nagyon vágytam.  
  - Akkor holnap elmegyünk Keszthelyre? Édesapád azt mondta, hogy esetleg keres nekem egy tanári állást, bár én igazából nem szeretnék tanítani. Nem is tudom, hogy hogyan mondjam meg neki, én inkább egy irodában dolgoznék, utazásokat bonyolítanék.
  - Nem kötelező azt tenned, amit édesapa talált ki! Mondd meg neki. Majd meglátjuk. Ezen most ne gondolkozz!
  - Tudod, hogy felajánlottam Mírának a helyemet? Beajánlom a főnökömnek, ha lesz még hozzá kedve továbbra is. Azt mondta ma este, amikor ezt szóba hoztam neki, hogy szívesen kipróbálná az idegenvezetést. Szerintem értelmes lány, miért ne menne neki? Franciául meg még kevesebben beszélnek, a főnököm biztosan örül majd. Csak azt nem tudom, hogy Miklós mit szól majd hozzá? Akkor nem tud mindig a szoknyáján ülni, és féltékeny lehet, mert az utasok között előfordulnak rámenős, jóképű férfi is.
  - Tényleg elmenne idegenvezetőnek? Komolyan? Ez meglepő! Bár tényleg jól beszéli a nyelveket, és könyveket olvas idegen nyelven, de más az olvasás és a beszélgetés. Persze, gondolom, hogy majd belejön. Miért gonoszkodsz, miért akarsz te Miklósnak rosszat? Talán téged is el akartak csábítani a férfi utasok? Kezdek féltékeny lenni. Bevallom, még Miklósra is az vagyok. Látom, hogy tetszik neked!
  - Ó hát ne legyél az! Miklós nagyon érzékeny, jóképű srác, művész. Kicsit elbizakodott, nem árt, ha majd esetleg, féltékeny lesz Mírára. Úgy látom, hogy nagyon biztosra ment. Azért furcsa, hogy Míra egy roma fiút választott magának, még akkor is, ha jóképű. Azért az ő világuk egy más világ, más közeg. És a gyerekeire nem gondolt? Szeretőnek még csak elmegy, de összeházasodni velük! Persze, semmi közöm hozzá, de van egy véleményem azért. Amúgy meg nekem te vagy a biztos pont az életemben. Hogy el akartak-e csábítani? Hát persze! De lényegtelen. Aludjunk! Amúgy aranyos a mamád! Mintha most kedvesebb lett volna hozzám, mint máskor. Talán majd megkedvelnek!
    Ahogy most hallgattam Juditot, kicsit elgondolkodtam ezen én is. Tudtam, hogy diáktársaim is mennyire tartózkodóak voltak roma kérdésben és nem igazán kedvelték még a témát sem. Bár, én elfogadtam Miklóst. Igaz, hogy a családját nem ismertem még, de azt gondoltam róla, hogy normális srác. Ahogy eddig találkozgattam vele, nekem nem volt vele szemben problémám. Nagyon értelmesnek találtam és egész jó beszélgetéseink voltak. Tudtam, hogy nem csak a zene területén tájékozott. Kicsit azt furcsállottam, hogy ezen az estén a szüleim milyen gyorsan befogadták őt, nem úgy, mint Juditot. Mert ugyan nem mondtam Juditnak, de éreztem, hogy vele szemben szinte mindenkinek fenntartásai vannak a családomban, és jól érezte Judit, hogy nem igazán kedvelik. Hogy aztán fél zsidó volta, vagy egyéb dolgok miatt, nem tudtam. Bár elhatároztam, hogy majd leülök a szüleimmel, és tisztázni fogom velük ezt a kérdést. Rosszul esett, hogy Mírával elnézőbbek, igaz, tudtam, hogy apám kedvence és azért az ő szava szent ebben a házban. Majd Juditra néztem és igyekeztem most megnyugtatni őt.
  - Nem szeretem, hogy így gondolkodsz Miklósról, illetve… Amúgy pedig ne aggódj édes Judit! Neked az a mániád, hogy a szüleim nem szeretnek! Dehogynem szeretnek!  Jól érzed azért magad itt nálunk?
  - Igen. Bár kicsit irigylem, hogy ti ilyen szép családban nőttetek fel.
  - Na, azért itt is voltak és vannak problémák. Apám nem volt a hűség mintaképe.
  - Azt érzem rajta. De hát, istenem! A fő, hogy anyukád mégis kitartott mellette, de gondolom, azért csak az anyukádat szerethette, ha mégis mellette maradt!
  - Igen, az igaz. Csak hát anya egészsége, tudod depresszióban szenvedett mindig, most is kemény gyógyszereken él. Én nagyon szeretem őt, és sajnálom is. Emiatt magamban haragszom is apára kicsit. És, ha valamiben biztos lehetsz, hogy nem foglak csalogatni. De nagyon szeretnék minél előbb gyerekeket. Ugye te is akarod? - öleltem át Juditot, aki ekkor kicsit eltolt magától, mintha idegesítette volna a kérdésem, nem is értettem.
  - Neked meg ez a mániád Donát. Az majd jön vagy sem. Ez nem lehet téma közöttünk! Ez a dolog nem megrendelésre megy. Gondolom, ez nem lehet probléma közöttünk. Vagy igen?
  - Ne haragudj, de nem értelek! Most miért haragszol rám ezért? Miért baj neked, hogy én vágyom tőled egy kisgyerekre?  Más nők... - néztem rá kissé meglepetten.
  - Nem haragszom, csak mindig ezzel jössz. Más nők engem nem érdekelnek. Én olyan vagyok, amilyen.  Nem én kellek neked? Vagy csak arra kellek, hogy gyerekeket szüljek neked? Nem a nőt szereted bennem?
   Ekkor felültem és, kiszálltam az ágyból, ittam egy korty vizet. Visszafeküdtem és próbáltam szó nélkül átölelni, és elaludni. Nem igazán esett jól, ahogy a kérésemre reagált.
  - Ígérd meg, hogy nem hozod ezt többé szóba. Idegesít. Szeress és kész!- hátat fordított, majd nem szólt többet. Én sem. Nehezen, de elaludtam. Nem egészen értettem a viselkedését, persze nála ez a kitörés nem volt szokatlan. Gondoltam, majd túllép ezen is. Talán fél a szüléstől, a gyerekneveléstől, fél, hogy nem felel meg, mint anya. Mindenféle hasonló gondolatok jártak akkor az agyamban. Mert én valóban szerettem volna gyerekekkel teli családot.

12

Eljegyzés után

  Másnap, kora reggel, az egész kert tele volt madárcsicsergéssel. Felkelt a Nap, melegen sütött már reggel hat órakor. István, az apa nem tudott sokáig aludni, hozzá volt szokva a korai keléshez. Lefürdött, megborotválkozott, hagyta, hogy felesége aludjon, tudta, hogy mindenféle gyógyszereken él, nem tud korán kelni. Kiült a teraszra a kisebbik asztalhoz, ami az árnyékosabb oldalon volt. Beleült az egyik kipárnázott gyékényszékbe és olvasni kezdte az újságokat. Rövid idő múlva Piroska, a testvére jött ki hozzá.
  - Szervusz. Mit hozzak? Reggelizel, vagy korán van hozzá? – kérdezte Piroska, akin egy bordó alapú virágos könnyű nyári ruha volt, haját a feje tetején sima kontyban fogta össze.
  - Egy kávét kérek, semmi mást, majd reggelizünk együtt. De gondolom, hogy az még odébb lesz. A fiatalságnak ki kell aludnia a mámoros éjszakájukat - tette hozzá döcögő nevetéssel.
  - Hogy te másra nem is tudsz gondolni, istenem, hogy kitől örökölted a véredet? Biztosan a kujon nagyapánktól, aki még hetvenévesen is a menyecskék után futkosott.  Na, hozok neked egy kávét, aztán kimegyek kicsit a kiskertbe, aztán majd elmegyek a boltba friss kifliért.
  - Ne menjek én?- kérdezte tőle István a testvér.
  - Nem, nekem ez a reggeli program szükséges, tudod. Kicsit elfecserészünk a faluban az asszonyokkal. De érted te ezt! 
  - Értem, persze. Akkor menj csak! Addig, én elolvasom a friss eseményeket - és olvasni kezdte a napi híreket. Néha fel-felpillantott az újságból, nézte a környező erdőt, a teraszra ide látszó templom tornyát, a falut körül ölelő dombokat, a saját kertjét. Jó érzés volt látnia a rendet, érezni a csendet. Ezt szerette. Sokszor mondta a feleségének, hogy városban nem tudott volna élni. Épp azon gondolkodott, hogy megveszi a házat, már beszélt a tanácselnökkel is, úgy látszott hajlanak rá, hogy egy kis bevételhez jussanak. Tudta, hogy hármuknak elég nagy a ház, de számított arra, hogy nyaranta gyakran vendégeskednek itt a gyerekek és most, hogy házasodnak, remélte, hogy majd jönnek az unokák is.  Egészen belemélyedt egy cikkbe, amikor lányát, Mírát látta kijönni. Sort nadrágban, pólóban, papucsban volt. Nem látszott rajta, hogy fáradt lenne. Míra, hátulról átölelte apját és puszit nyomott a homlokára. Szerette a lányát.  Mindig céltudatos volt, határozott és ugyanakkor érzékeny, de egészségesen érzékeny. Félt is eleinte, hogy majd gyerekei öröklik felesége labilis idegrendszerét, de szerencsére nem tapasztalta egyik gyermekén sem ezeket a jeleket.  Mindig a kis fekete hízelgő, pici lánya jutott eszébe, ha Mírára gondolt.  Látnia kellett, hogy már egy szép, érett nő lett belőle, akit elrabolt tőle egy másik férfi. Míra leült az apjával szemben. Nagyot nyújtózott, majd megszólalt.
  - Úgy tűnik, hogy mi ketten vagyunk a legfrissebbek. Még mindenki alszik. Jól telt az éjszaka? Jól vagytok édesapa? Édesanya tünetei javultak? Nem rosszabbodott az állapota? Tegnap nem volt erre alkalmam, hogy megtudakoljam.
   Az apa, lányát nézte, letette az újságot, majd szép lassan válaszolt a kérdéseire.
  - Piroska is fent van már, csak elment a boltba. Jól vagyunk Mírám. Jól. Édesanyád szedi a gyógyszert, havonta  most már egyszer bejár a pszichiáteréhez és szerencsére jól van. Legalábbis én úgy látom.  Tudod, már arra gondoltam, hogy talán elhibáztam akkor, amikor nem engedtem őt dolgozni, tanítani. Talán akkor nem tör ki rajta ez a betegség. De hát késő bánat, eb gondolat. Nagyon készül az adriai útra. De én is.
  - Hát azért édesapa neked is volt pár csúnya nőügyed, ami megviselte, most már elmondhatom neked, hogy jól tudjuk ezt mi Donáttal, de a lelkiismeret nem bennünket terhel, és különben sincs jogunk ítélkezni feletted! Azért örülök, hogy most már remélhetőleg jól megvagytok. És édesanya is boldog lehet.
    Míra apja kissé zavart lett, majd összehúzott szemmel kérdezte, szinte válaszra sem várva.
  - Aztán mit tudtatok ti? No, mindegy. Talán valóban nem kellett volna több dolgot megtennem... de ez már nagyon a múlt. Fiatalság, bolondság, de azért szeretnék még egyszer húszéves lenni! Akárhogy is!  És te, ti? Nem vagy féltékeny Miklósra? Nyugtalanok vagyunk ám azért miatta. Mégiscsak más körből jött… No, de nem akarlak bántani!
  - Hacsak nem a hangszerére, amit nagyon tud ölelgetni és csodásan játszik rajta! - nevette el magát Míra - Eddig nem adott erre okot. Nem is tudom, hogyan viselném el, ha más nőre vetné ki a hálóját. Erre igazából nem gondoltam. De valóban ne bántsd őt, mert ezzel engem is megbántasz. 
  - Tudom. Csak féltelek. Hát édes lányom, azért, ha tanácsot adhatok... A férfival tudni kell játszani, és tudni kell, hogy neki mi a fontos. Majd, ha összeházasodtok, együtt éltek, gyerekeitek lesznek, az összetartó te leszel, akárhogy is nézzük. Talán te erős vagy és jó gyereknek nézem ezt a fiút. Mesélj nekem a családjáról, hogy élnek? Biztosan érzékeli azért a különbséget a mi és az ő életformájuk között.
   - Összetartó erő az asszony, ugye édesapa? Így gondolod? Érdekes, de Miklós is így gondolja. Igen, nagyon is tudatában van a kettőnk különbözőségének. Bár büszke nagyon az apjára és nagyon szereti az édesanyját. Végül is tehetséges zenészcsalád. Nincs mit szégyellni. Így szeretem édesapa, de nagyon! - részletesen mesélt Miklós családjáról, a velük töltött napjaikról, szokásaikról, majd megemlítette apjának, hogy állást szeretne változtatni, beszámolt neki a terveiről is. Apja meglepetten hallgatta, de örömmel vette lánya elképzeléseit.
  - Nem rossz gondolat. Nincs kicsit későn ez a váltás? Pont most? Miklós mit szól a te pályamódosításodhoz, mert azért az egy másik, nyugtalanabb életforma lesz. Aztán gyerekeket miért nem akarsz édes lányom? Ahogy hallottam, Miklós szeretne családot, miért váratod? Náluk ez természetes is, hiszen, ő is nagycsaládban nőtt fel. Nem lesz ez konfliktus köztetek?
  - Nem. Ne nyugtalankodj. Ezt megbeszéltük. Én pontosan tudom, hogy mi kell Miklósnak és meg is adom neki. Ne félts te engem, de jön Piroska néni és édesanya is. Megyek, segítek megteríteni nekik a reggelihez. Olvass csak nyugodtan tovább.
   Piroska már egy nagy tálcáról pakolta ki a tányérokat, bögréket, amikor Míra odalépett hozzá, megcsókolta, majd mosolyogva egymásra néztek. Aztán egy pillanatra édesanyjához lépett, szeretettel ölelte meg, aki anyásan megsimogatta lányát és rákérdezett a többiekre, akik még mindig nem keltek fel. Majd a férje mellé ült. Míra pedig Piroskával pakolgatott, közben halkan beszélgettek egymással. Időnként jó nagyokat kacagtak. Szülei csak nézték, hogy milyen jól megvannak egymással, milyen jól megértik egymást.
    István, az apa, letette most már az újságot, majd megkérdezte feleségét, hogy kipihente- e magát. Dina jókedvűnek tűnt, és végre nyugodtan kialudta magát, ahogy mondta.
  - Gondolom, te már kibeszélgetted magadat Mírával!
  - Igen, szívem. Mi már mindent megbeszéltünk, de majd neked is lesz rá alkalmad, biztosan. Én bemegyek Donátékkal Keszthelyre, tudok egy eladó szövetkezeti szép kis lakást egy sorházban, tetőtérrel. Megnézzük együtt, aztán körül nézünk Judit állása ügyében is. Segítek, amit tudok nekik.
  - Jól van, ennek örülök. Azért megnyugodtam. Rendes fiúnak látszik ez a Miklós. Intelligens és összeillik a lányunkkal, nem gondolod? Bár azért nekem, ha nem is beszélek róla, vannak fenntartásaim, akármilyen szépen tud beszélni. Férfi ő is. Aztán a roma világ! - nézett a távolba, elgondolkodva.
  - Ne bántsd őket! És ne így fogd fel a dolgot! Én már barátkozom a gondolattal. Nem tehetünk mást! Ettől függetlenül, származás ide vagy oda, szerintem ők ketten jól meglesznek egymással. Csak később ne legyen köztük konfliktus, mert még meg kell küzdenie ezzel a dologgal Mírának sokszor, én tudom! De nem féltem. Elszánt lány és erős, mint én. Szerencsére!  Remélem, ez a Judit is összeszedi kicsit magát, mert nem akarlak sértegetni Dinám, de kicsit rád emlékeztet. Labilis és nem e földön jár, én azt látom. Persze te azért más voltál. Emlékszel még milyen szép hetet töltöttünk a Balatonon az esküvőnk után? Az este ez jutott eszembe, ahogy a fiatalokat elnéztem. Kicsit irigyeltem is őket. Jó volt veled nagyon! Emlékei szerint mi is nagyon szerelmesek voltunk akkor? És milyen izgató is voltál te nekem!
  - Ne hozz már zavarba István! Megbolondultál? Hol van az már? Bár, ami igaz, így volt. Te meg nagyon jóképű férfi voltál, és hogy tudtál szeretni! Gondolom így vannak ők is most! Igaz, hogy aztán eleget bántottál a kis kiruccanásaiddal. Ettől féltem Mírát is. Na, hagyjuk a múltat.  Látom, jön Miklós.
  - Kezeit csókolom, Jó reggelt mindenkinek! – köszönt jókedvűen Miklós és odament Mírához, szeretettel megölelték, megcsókolták egymást, adott egy puszit Piroskának is, aki ezt láthatóan jó néven vette, és ezzel még jobban belopta magát Miklós a szívébe. Majd odaült a szülők asztalához, akik mosolyogva fogadták.
  - Gyönyörű itt még a korai reggel is! És micsoda idő! Mondtam is Mírának, kár, hogy ez a ház nem Pesten van! Szívesen ellaknék benne. Persze itt csodás a környék, a levegő.
  - Ezt sajnos Pesten nem kapjátok meg, legfeljebb a rózsadombon, az meg túl drága hely nektek. Sajnos abba én sem tudok segíteni – válaszolt neki Míra apja, majd folytatta - Bár meg akarom venni ezt a házat, mert szolgálati lakásként működik és, ha ezt egyszer eladnánk, talán lehetne valamit kezdeni. Bár én ezt nyaralónak meghagynám a helyetekben majd, ha már nem leszünk, hiszen itt van közel a Balaton, és majd az unokák…
  - Remélem, minél előbb lesznek? – szólalt meg mosolyogva Míra édesanyja - Mert én már boldogan ellenék itt velük. Nagyon vágyom már rájuk! Legalább lesz mivel foglalatoskodnom!
   Miklós mosolyogva válaszolt - Én egyfolytában erre biztatom Mírát, de ő még nem akar gyerekeket – megsimogatta a mellé ülő Míra haját.
    - De igenis akarok! Csak nem azonnal! Na, de itt jön az ifjú álmos pár - nézett hátra az ajtó felé, ahol Judit és Donát jöttek kifelé, kissé még valóban álmosan, majd folytatta.
  - Akkor talán üljünk le a reggelihez, mert szerintem mindenki éhes már. Piroska néni isteni friss péksüteményt hozott nekünk. Aztán tudom, hogy ti mentek apával én meg elmegyek barangolni Miklóssal. Este majd találkozunk. Remélem, hogy nem baj! De el akarunk menni a Balatonhoz is, és ebédre ezért bennünket ne várjatok! Majd este bepótolunk mindent! - mondta mindezt Míra aközben, hogy szép lassan mindenki helyet foglalt a nagy asztalnál, ahol igazi, vidéki terülj-terülj asztalkámról válogathattak. Jókedvűen beszélgettek. Még Judit is természetesebb volt, mint máskor. Piroska néni viccelődött, nagyokat nevettek. Miklós láthatóan jól érezte magát ebben a közegben. Csak Míra édesanyja volt kissé szomorú.
  - Édesanya, mi baj van? Hirtelen olyan szomorú lettél?- kérdezte tőle Míra.
  - Hát, velem még nem is beszélgettél, pedig arra gondoltam, hogy végre néhány fontos dolgot...
  - Dina néni! Holnap már nem foglalom le Mírát. Annyit beszélgetnek, amennyit csak akarnak. De ma egy kicsit én is szeretném megismerni azt a környéket, ahol a gyermekkorát töltötte, már annyit mesélt róla! Nem mondtam még, de nagyon jó lenne, ha meglátogatnának bennünket István bácsival, hiszen a szüleim is nagyon várják, hogy összeismerkedjenek - próbálta szavaival Miklós is jobb kedvre deríteni Míra édesanyját
  - Jól van, jól van! - nézett hálásan Miklósra, Míra édesanyja – Értem én. Csak menjetek. Akkor mi Piroskával ráérünk az ebéddel.
   Ekkor csörgött a telefon. Míra felugrott, hogy majd ő felveszi, ha az apját hívják, majd megmondja, hogy kicsit később keressék. Aztán hallották, hogy beszélget valakivel, nagyot rikkant, majd Miklóst hívja.
  - Miklós, Natasának kisfia született, a mamád! Gyere! – kiabált a terasz felé a szobából.
    A család kissé értetlenül figyelt, de aztán Míra visszajött, amíg Miklós beszélt, részletesen elmesélte, hogy ki az a Natasa és miért örülnek olyan nagyon.
   - Na, látjátok! Majd akkor leszünk mi is a legboldogabbak, ha ilyen telefonhírt kapunk! - nézett a két lányra jelentőségteljesen Míra édesapja.

13

Előkészületek
   

    Donát és Judit nyár eleji látogatásuk után, még két hetet maradt a szülőknél. Sikerült Juditnak ősztől állást találni Keszthelyen, egy IBUSZ irodában, ahol rögtön vezető helyettesi beosztást kapott. Donát apjának nagy ismeretségi köre volt, szinte mindenütt a megyében, és kapcsolatai ez által még jobban kiszélesedtek. Megnézték a nemrég felépült sorházban eladó lakást is. Mindketten nagyon megfelelőnek találták, így aztán Judit édesapja, amikor feleségével a későbbiek folyamán lejött Donát szüleihez vendégségbe a feleségével, hogy összeismerkedjenek, nyélbe is ütötték a lakásvásárlást. Akárhogy is nem kedvelte túlságosan Donát édesanyja a lányt, mégiscsak látnia kellett, akkor, hogy gondos család veszi körül. Látta, hogy szülei mennyire kedvelik a lányukat, és szinte mindennel elhalmozzák, ami tudta, hogy fia életét is megkönnyíti. Hiszen már lakásra, berendezésre nem kell gyűjteniük. Megkönnyebbült és lassan kezdte megszokni a gondolatot.  Bízott benne, hogy fia majd csak boldogul valahogy Judittal, aki nagyon igyekezett leendő anyósa és apósa kedvében járni, amíg lent nyaraltak náluk. Még Piroska néni is észre vette, és kissé megengesztelődött iránta. Kezdte sajnálni a lányt, és főként Donát miatt próbált a kedvében járni. 
    Amikor a fiatalok visszautaztak Pestre, Judit felmondott a munkahelyén és nem dolgozott már a nyáron.  Ahogy ígérte Mírának, bevitte főnökéhez, aki egy középkorú, jóképű férfi volt, és ahogy meglátta a csinos, fekete Mírát, és megtudta, hogy jól beszél franciául és angolul, rögtön megkönnyebbült Judit távozása hírére, mivel nagy szüksége volt új dolgozóra. A német nyelvterületre jóval több volt a jelentkező. Így aztán Míra már augusztus elején meg is kapta az első francia csoportját, beledobódott a mélyvízbe. Előtte már ő is ott hagyta munkahelyét, ahol nagyon sajnálták eljövetelét, mert sok vendéget vonzott oda. Aztán, hogy kicsit felelevenítse idegenvezetői ismereteit, bújta a könyveit, gyakorolta a nyelvet, eljárt egy társaságba, ahol többen összejöttek hetente egyszer, és csak a tanult nyelven beszéltek egy tanár irányításával. Budapest és a Balaton lett a területe. Megkedvelték a vendégek. Kreol bőre és ferdevágású szeme miatt, némelyik vendég még arra is rákérdezett, hogy tán Spanyolországból származik? Ő pedig jókat kuncogott magában, és jókedvűen mesélte Miklósnak a sztorikat. Egészen kivirult. Tervezte, hogy, ha akad olyan csoport, akik közül pár embert érdekel esetleg a jazz, leviszi őket a pinceklubba és meghallgattatja velük a quartett zenéjét. De ezt Miklósnak nem árulta el. Meglepetésnek szánta.
   Miklós gyakran fellépett más zenekarokkal is, klasszikus bőgőzést is tanult, valóban elismert lett már a szakmában. Szívesen kapkodták, ő pedig boldogan ment, hiszen kellett a pénz, de szeretett játszani. Azért a quartettjéhez ragaszkodott a legjobban, nagyon megtalálták egymás hangját, érzelemvilágát. Érezte ezt Míra is, ha hallgatta őket, hiszen annyit már ő is tudott, hogy bármennyire nem szóló hangszer a bőgő, de a zenekar tartópillére szinte. Tudta, hogy a bőgő tartja a tempót, és egyben előre viszi, lendületet ad, ritmizál, biztosítja azt a harmónia alapot, amelyre például a zongorista felépítheti akkordfogásait, a fúvós pedig rájátszhatja improvizált szólóit. Ezért is kedvelte a szaxofonos vezetőjük Miklóst, mert a neki legérzékenyebb bőgőst találta meg Miklósban. Míra időnként, ha éppen ráért, mert azért akadt szabadnapja, lement a pincébe és mindig nagy gyönyörűséggel hallgatta a szépen felépített, megkomponált zenét, a számára fantasztikus improvizációkat. Gyakran elérzékenyült, zenéjük hallatán. Azt mondta a zenekar tagjainak, hogy, ha igazán fel akar töltődni, minden széppel, jóval és nem e földön akar kicsit járni, szárnyalni akar, akkor csak hozzájuk jön, mert tőlük ezt biztosan megkapja.  Miklós tudta, hogy Míra nagyon is érti és érzi a zenéjüket.
   Közben Mira szülei is feljöttek a lányukhoz, és együtt meglátogatták Miklós szüleit, megismerkedtek velük. Míra izgult, hogy érzékeny anyja hogyan fogadja majd a nagyhangú, de kedves családot. De aztán látnia kellett, hogy Ibolya néni kedves, egyszerű, intelligens érzékenysége milyen jól tudta az édesanyját irányítani. Édesapja pedig otthonosan érezte magát a bőbeszédű, bővérű prímás apával. Többfogású ebédet kaptak. Láthatóan igyekeztek megmutatni, hogy nem jött-ment cigányok és éppolyan emberek, mint akár ők.  Csak Miklós fiú testvérével tudtak megismerkedni és annak családjával, mivel a lányuk még külföldi turnén volt. Aztán záróakkordként Miklós édesapja levitte őket az egyik akkor nagyon is nevezetes, előkelő helynek számító pincébe. Majd az ott játszó prímással megbeszélte, hogy szeretne egy számot eljátszani a családjának, és ekkor Edina fülébe eljátszotta a közismert „Pacsirtát”. Miklós ugyan bökdöste Mírát, hogy ez neki most milyen kellemetlen, de aztán belátta, hogy édesapja valóban kitűnő zenész, aki játékával kivívta a Csák család elismerését. Jó érzéssel nyugtázta, hogy rövid ismeretség után, jó kapcsolat alakult ki a két család között. 
      Míra szülei a látogatás után indultak a tervezett nyári nyaralásukra, az Adriára.  Miklós apja  talált közben egy zuglói nagy tanácsi lakást. Prímás lévén egy jól ismert szórakozóhelyen, ahol magas beosztású emberek is gyakran előfordultak, könnyebben el tudta intézni a lakáscserét, persze szép összegű ráfizetésével. Rövid időn belül sikerült lebonyolítani a lakáscserét.  Már csak a költözés és a pakolás volt vissza, amire Míra szülei visszajöttek a nyaralásukból. Úgy tűnt, hogy simán és szépen zajlik az élet. Nagyon várták az esküvő napját. Míra arra gondolt, hogy annak felejthetetlennek kell lenni. Eltervezték Miklóssal, hogy ők inkább berendezik a jövendő lakásukat a kapott pénzből, és nem mennek nászútra. Helyette majd leutaznak egy hétre Míra szüleihez. Miklós még örült is, mert nagyon megkedvelte a szép somogyi tájat, a környéket.   
      Míra, a nyáron eléggé elfoglalt volt, mivel a szezon miatt nem nagyon tudott hosszú szabadságra menni. Eleinte még többet kellett felkészülnie, egy-egy csoport vezetésére is. Így is csak három napot kapott főnökétől a költözésre, és tartogatta a hosszabb szabadságigényét az esküvőre és a nászútra. Persze, ahogy Míra és Miklós, úgy Donát és Judit is nagyban készültek az egybekelésükre. Ők már leutaztak Keszthelyre, és közösen rendezték be a lakásukat, hogy az esküvő után erre már ne legyen gondjuk.

14

Keszthely - Judit és Donát

   A lakásunk, amit Judit apja megvásárolt számunkra, Keszthely egyik új utcájában volt, tele fákkal, szép új egyemeletes nagy tetőteres sorházakkal. Ezek téglaházak voltak, nem házgyári lakások.  Örültünk Judittal, hogy a háznak levegős, szép hátsó kertje van, még előkerttel is rendelkezett a bejáratnál, ahol édesanya azonnal gyönyörű leándereket helyezett el. Kioktatta Juditot, hogy hogyan gondozza a növényeket, aki úgy tűnt szívesen veszi édesanya tanácsait.  Mintha kezdték volna megkedvelni egymást. Lehet, hogy kicsit rokon lelkek voltak. Mindkettő érzékeny és labilis idegrendszerű.  A földszinten egy konyha, fürdő volt, kis előszoba, ebből nyílt a nagy földszinti nappali, majd innen egy nagy terasz és a hátsó kert, amit édesanya segítségével körbe ültettünk tujákkal, különleges szép díszfákkal. Judit nem akart kertészkedni, ezért szépen befüvesítettük a többi részt. A nappalit Judit rendezte be saját ízlésének megfelelően. Nem szóltam bele, megbíztam az ízlésében.  Az egyik falrészt nagy könyvespolc foglalta el, sok könyvünk volt. De idehelyeztük el a rádiót, magnót, aztán a kanapét, fotelokat asztallal, majd a másik sarokban egy tálaló szekrényt és a sarokba pedig egy nagy tölgyfa étkezőasztalt, amit Judit szép fehérvászon terítővel borított le. Ezt édesanyától kaptuk ajándékba. A parkettára pedig szines gyapjúszőnyeg került.  Fent az emeleti részben volt a hálószobánk, külön fürdővel és mellette volt egy dolgozószoba. A padlástérben szintén volt két kisebb helység külön fürdőszobával, ezt a születendő gyerekeknek szántam, addig meg gondoltuk, jó lesz vendégszobáknak. Néha azért bementem az egyetemre, jövendő munkahelyemre, kicsit összeszoktam a kollégákkal, bár csak néhánnyal találkoztam, mert szinte mindenki a nyári szabadságát töltötte. Örültem, hogy maradhattam, és bizalmat adtak nekem. Tulajdonképpen ez volt minden vágyam és a kutatási munkalehetőségnek külön örültem.
     Ezen a szép nyári napon igyekeztem haza, mert kora délutánra vártam, a Pestről érkező jó barátomat is, aki pszichiáter volt. Még gimnazista korunkban kerültünk közel egymáshoz. A barátság, azóta sem szakadt meg közöttünk. Gábor ismerte már Juditot, még pesti ott tartózkodásom alatt hívott meg egy alkalommal magához, és akkor magammal vittem őt is.
  - Nagyszerű illatokat érzek! – mondtam és benyitottam az előszobába. Judit kilépett felém a konyhából és megcsókolt. Szőke haját feltűzte, egy szál sortban és kis pólóban volt. Mindig örültem, ha ilyen egyszerűen öltözött, de, ha vendég jött nem volt hajlandó lemondani vastag sminkjéről és az alkalomnak megfelelő ruhákról. Mindig azt mondta, hogy minden helyzetnek meg van a maga odaillő ruhája, ő ehhez szokott. Ő sem szól az én dolgaimba, de én se próbáljam az ő egyéniségét megváltoztatni. Most kivételesen jókedvű volt. Féltem is, hogy gondom lesz vele, ha jön a barátom, mert nem igazán szeretetett vendégeket fogadni, megterhelőnek érezte és egy idő után eluralkodott rajta valami furcsa szomorúság. Arra gondoltam, majd erről beszélgetek a barátommal, hátha ő, mint pszichiáter tud nekem ebben segíteni. Már az is eszembe jutott, hogy Judit anyámhoz hasonlóan valami betegségben szenved, csak nem mer róla szólni. Nagyon is hasonló tüneteket kezdtem észlelni rajta, ahogy most már szinte nap, mint nap együtt keltünk és feküdtünk. Egyben nem változott, reggeltől estig, mint egy nimfomániás szeretkezett volna velem. Igaz, hogy ebben nagyon jó volt nekem. Most is átölelte nyakamat, hozzám simult. Ránéztem, majd megcsókoltam.
  - Nagyon jó veled Judit! És nagyon szeretlek!  De van ebéd is? – ránéztem az órára és kicsit eltoltam magamtól -Te jó ég! Nekem le kell mennem az állomásra, mindjárt itt lesz Gábor vonata. Leszaladok érte kocsival.
  - Ne izgulj édes Donát! Sikerült főznöm. Sült csirke lesz, húsleves és a szüleid által adott savanyúság. Még sültburgonyát is sikerült készítenem. Tudod, hogy mennyi mindennel elhalmozott édesanyád?  Tojás, befőttek, savanyúság. Aztán hoztam a cukrászdából süteményeket is. Ital is van, holnap meg elmehetünk étterembe! Nem kívánhatod, hogy állandóan a tűzhely mellett álljak! Inkább strandoljunk közösen, a pénz nem gond! Apuska adott a nyárra. Telik belőle minden, ne legyen gondod! - nézett rám hízelgően, miközben elindult a szoba felé átöltözni.
    Visszaléptem hozzá, és örömmel mondtam neki.
  - Na, ugye, megmondtam, hogy megtanulsz főzni is. De jól van, akkor holnap majd étteremben ebédelünk. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tesz egy kis strandolás.  Akkor megyek, te pedig igyekezz!
    Azzal elindultam a barátomért, éppen időben értem le az állomásra. Most egyedül jött Gábor, szakítás után volt. Elhagyta a barátnője valami másik férfi miatt. Kicsit ki is akadt rajta, mert erre nem számított, ahogy mondta. Nagy csalódás volt neki a nő. Az állomáson barátian átöleltük egymást, majd beült a kocsimba és indultunk hozzánk. Röviden megbeszéltük a kétnapos hétvégi programot.
   Judit egy nyári mélyen kivágott, testhez álló bordó ruhát vett fel. Ahogy szokta, kisminkelte magát, a hosszú szempillák, még jobban kiemelték bársonyos barna szemét, telt szája vörösre volt rúzsozva, amit nem kedveltem, de nem tudtam lebeszélni róla. Mellei szinte odakínálkoztak Gábornak is. Kicsit féltékeny is voltam már, ha másnak is ott felejtődött a szeme. Pedig régebben még szerettem, hogy másnak is tetszik. Az utóbbi időben inkább csak magamnak akartam tudni. Már megterített a nappaliban, kedvesen, szinte túl kedvesen fogadta Gábort. Aperitifet hoztam, Judit pedig közben túlzottan feldobott állapotban cseverészett Gáborral.
  - Nem haragszol édes Gábor, de előbb inkább ebédeljünk, annyit készültem, és neked olyan szívesen tettem! Tudom, hogy még nem láttad a teljes lakást, de inkább majd ebéd után megmutatjuk – mondta mosolyogva, majd kacérkodva nézett rá. Azt hiszem szeretett tetszeni a férfiaknak. Miklósra talán azért is haragudott, mert ő nem reagálta le az ilyen jeleneteit és nem hízelgett neki, nem udvarolt neki, szépeket sem mondott, mint általában a többi férfi ismerősöm. Gábor kissé merengve megnézte Juditot, a mélyen kivágott ruhájából előbuggyanó melleit, majd hirtelen zavartan felállt.
    Judit meglepetten nézett utána.
   - De hát kihűl a leves! – tétován tette vissza a tálba a merítőkanalat.
  - Bocsánat, csak egy pillanatra! Nem baj! Én úgyis szeretem! Hadd tekintsem meg azért legalább a kerteteket! - kilépett a teraszra, jómagam is meglepetten felálltam, de utána mentem, aztán körbe sétáltuk a tujás kis kertet, majd visszamentünk a szobába, ahol már Judit várt bennünket az előre kikészített poharakkal.
  - Akkor igyunk rátok!- emelte a poharát Gábor, koccintottunk, rám nézett, majd Juditra.
  - Egészségünkre! Igyunk arra, hogy eljöttél, és együtt töltünk egy szép hétvégét! – mondtam neki.
  - Úgy van! Na, közben ismét megmelegítettem a levest. De most akkor merítsen mindenki, egyedül! A leves csak melegen jó!  Hogy vagy édes Gábor? Hallom Donáttól, hogy mit tett veled az a nő! Vagy ne beszéljek róla? - nézett közben Judit Gáborra.
  - De, nyugodtan. Lassan kiheverem. Tulajdonképpen kezdem belátni, hogy nem voltunk egymáshoz valók. Talán jobb is így. Még mielőtt késő lett volna. Látom, ti jól megvagytok.  Judit is nyugodtabb. Vagy rosszul látom?
  - Nem. Szerintem jól látod! - válaszoltam neki - Gáborkám! Mi szeretnénk lemenni ebéd után a strandra. De gondolom, te is szívesen úszol egyet! De mondd, ha mást gondoltál!
     Ekkor váratlanul közbeszólt Judit – Kicsit furcsa, hogy az én nyugalmammal vagy elfoglalva Gábor! De miért is lennék nyugtalan? Nem igaz Donát? – nézett rám kissé idegesen - Csak menjetek most nélkülem, biztosan akartok beszélgetni kettesben is. Én most inkább pihennék, és inkább olvasnék kicsit - komorult el hirtelen az arca.
     Értetlenül néztem rá - Miért? Hát nem azt beszéltük meg, hogy... Vagy megsértettünk volna? Nem volt szándékunkban. De, Gábor sem azért kérdezte, hogy...
  - Nem, nem sértődtem meg! Ugyan! - nevetgélt idegesen - Most, mást gondoltam.  Holnap majd lemegyek veletek. Most fáradt lettem. Egész nap a konyhában voltam. Na, nem szemrehányás, szívesen is csináltam, de nem vagyok még hozzászokva.
  - De hát a strandon is pihenhetsz - néztem rá kissé mérgesen, de akkor közbeszólt Gábor.
  - Ne haragudj Judit, ha bántó volt a kérdésem! – nézett közben kissé kutakodóan Juditra - De, nem muszáj lemennünk nekünk sem. Beszélgethetünk itt nálatok is! Aztán majd holnap...
  - Nem, nem! Mondtam már, hogy nem sértődtem meg! - pattant fel ekkor Judit, és váratlanul hozott egy fényképezőgépet. Mindketten alaposan meglepődtünk Judit hirtelen jött ötletén.
  - Mosolyogjatok!  Megörökítem, a két jó barátot! Na, most készíts rólam és Gáborról egy képet Donát! - ekkor hátulról átölelte Gábor vállát, éreztem, hogy ettől zavarba jött a barátom, de igyekezett palástolni. Aztán felállt, egymás mellé állított bennünket, és ő fényképezett. Majd Judit visszavette a fényképezőgépet és szinte tuszkolt bennünket kifelé.
   - Na, akkor csak menjetek!  Nézzétek meg előbb a lakás többi részét, aztán pakoljatok össze, én itt szépen elrendezek mindent és majd várlak benneteket. Aztán este elmehetnénk valahova szórakozni - nézett rám kicsit vidámabban. Össze néztünk Gáborral, majd megvontam a vállam, körbejártuk a lakást, majd elindultunk kettesben a strand felé.
    Miután jól kiúsztuk magunkat, kicsit leszárítkoztunk, ültünk egymás mellett egy padon, Gábor szeme láttam megakadt egy szép barna lányon, aztán hirtelen csak legyintett egyet.
  - Látod milyen hülye a férfi? Alig megy el az egyik nő, már kutat egy másik után. Szép a lány, nem? De minek? Még korai. Nem bonyolítom az érzelmeimet.
  - Miért? Tényleg szép! - néztem a lány után, aki előttünk sétált el - Hátha okos is! Vagy az nem kell, hogy legyen?
  - Dehogynem Donát! Tudod, hogy mennyire igényes lettem! A testvéred, Míra jut az eszembe. Olyan jókat beszélgettünk és sétálgattunk együtt nálatok! Valahogy nem voltam az esete, de senki akkor a körünkből, ha jól emlékszem! Mi van vele? Már régen nem láttam! Még ott dolgozik, abban a budai szalonban?
  - Hát, örültem volna, ha összejöttök, nem rajtam múlott - néztem aztán Gáborra, aki tudtam, hogy sokáig szerelmes volt a húgomba - Menyasszony. Egyszerre lesz az esküvőnk szeptemberben. Jelenleg már nem dolgozik ott, elment Judit helyére, idegenvezető lett.
  - Ne mondd már! Mi ez a nagy váltás? Szóval rátalált az igazira? És milyen a srác szerinted?
  - Meg fogsz lepődni. Cigány, azaz roma.
  - Micsoda? Ne hülyéskedj ! Ezt nem hiszem el!  És mivel foglalkozik? Ez egy rejtély nekem! - nézett maga elé Gábor és kíváncsian hallgatott.
  - Majd nem lesz az, ha egyszer összejössz velük. Jazz zenész a srác, bőgőzik. Idősebb még nálunk is. Huszonkilenc éves és jóképű, intelligens. Mírával pedig szerintem tökéletesek együtt. Legalábbis én így látom. Gondolhatod, hogy nem az a fajta roma. Hiszen tudod, hogy Míra mennyire igényes volt mindig mindenben! Persze a szerelem néha elveszi az ember eszét! Ezt is tudjuk. De hát ez van! Reméljük jól választott! Keresd fel, ha visszamész, biztosan örül neked! – aztán részletesen elmeséltem mindent. 
    Egy darabig hallgatott, majd hozzátette - Feltétlenül megkeresem őket. Talán majd lemegyek a pinceklubba is. Hallottam már róla egyébként. Többen kedvelik a zenéjüket az ismerőseim közül. Hívtak már többször, de Edit nem akaródzott jönni, őt ez a zene nem érdekelte. Azért örülök, hogy így meséltél erről a dologról. De jó fej lehet, ha a szüleid így elfogadták, mert ismerem a könyörtelenül szigorúan ítélkező apádat. Gondolom, hogy azért nem ilyen vőt kívántak maguknak! Bár Míra, érzésem szerint az édesapád kedvence volt…
  - Hát, igen. Az is maradt – tettem hozzá.
  - Na, de azért nem vagy féltékeny Mírára?  Hiszen te meg az anyukád által voltál  mindig    kényeztetve.
  - Nem, ne izgulj! Nem versengtünk Mírával szülői szeretetért. Azért apám engem is kedvel a maga módján. Anyámmal persze más a viszonyom. Hanem ha már így beszélgetünk, nekem Judit a gond, szeretném, ha kicsit jobban megfigyelnéd, és tanácsot adnál, esetleg beszélgess el vele! Te, mint pszichiáter biztosan észreveszel olyan dolgokat is, amit én nem. Valami nem tetszik nekem. Talán te is észrevetted most az ebédnél. Az egész viselkedése. Tudod, hogy a szex nem probléma közöttünk, az mindig is jó volt, meg azzal is fogott meg elsősorban, ami igaz. De… - és akkor részletesen elmondtam Judit időnkénti rohamait, időnkénti túlzottan felhangolt állapotait, felfokozott majd hirtelen lehangoltságát.
  - És ezt te csak most vetted észre, vagy már régebb óta vannak ezek a tünetek? - nézett rám Gábor kissé borúsan és elgondolkodva.
  - Ritkán töltöttünk együtt hosszabb időt és hát olyankor annyira nem figyeltem. Tudod, hogy mennyire beleestem és pokolian jó nekem vele. Érted, hogy mire gondolok? És nekem ez fontos. De most, hogy pár hete minden nap együtt vagyunk, kezdek felfigyelni olyan dolgokra, ami szerintem nem normális, akárhogy is próbálom a szőnyeg alá söpörni a dolgokat. Aztán eszembe jutott édesanyám. Tudod, hogy ő…
  - Igen. Azt tudom. Tényleg, jól van?
  - Igen. Amióta szedi a gyógyszereket és jár havonta egy pszichiáterhez, és édesapa is lehiggadt, csak neki él már. Talán nem kajtat más nők után.
  - Ennek igazán örülök. Ha valaki betartja az utasításokat, karban lehet tartani ezt a betegséget is. Kicsit a hozzátartozóknak nehéz, de ha szeretik… Hát, amiket itt elmeséltél Juditról, az eléggé aggasztóan hangzik. Ami igaz, eléggé furcsán viselkedett az ebédnél is. De igazából egy vizsgálat kellene, azt meg hogyan végezzem el? Nem mondhatom, hogy Judit én szeretnélek téged megvizsgálni, mert Donát szerint te így vagy úgy viselkedsz, és nekem az a gyanúm, hogy esetleg depressziós vagy. Sőt, még rosszabb, mániás depressziós beteg vagy. Az meg egy súlyos állapot Donát. Nem akarlak elkeseríteni, de amiket itt elmondtál, és ahogy a rövid idő alatt figyeltem Juditot, hát… felmerülhet az a gyanú, hogy csak sima kezdeti depresszió, de… - és ekkor részletesen elmondta szakmailag a különbséget a depresszióról, ami önmagában sem igazán jó dolog, de a másik formája meg igazán ledöbbentett, mert mintha ezt ismertem volna fel Judit viselkedésében. Miután látta rajtam letörtségemet vigaszul mondta talán - Na, azért ne tegyük szegény Juditot beteggé. Az is lehet, hogy ilyen kis különleges természete van, meg hát hozott egy-két sérülést magával a családjából! Értelmes, olvasott, tanult lány. Hogy tudott volna idegenvezető lenni, ha bármi baja lenne! Örülj neki, hogy a szexben ilyen jól rátaláltatok egymásra. Az sem utolsó dolog, hidd el! Tudod, hány betegem van, akinek pont ebből adódik a problémája? Nagyon is kívánatos nő a te Juditod. De majd azért megfigyelem, legföljebb ha gondod lesz, vedd rá és felhozod hozzám egy beszélgetésre a kórházba. Talán, ha gyerekei lesznek…
  - Na, ez a másik Gábor, azt hiszem, hallani sem akar róla! Nem tudom, hogy mitől fél, de azt tudom, hogy fél a témától. Már arra is gondoltam, hogy talán nem lehet neki gyereke, csak nem meri megmondani!
  - Ugyan! Menj a fenébe ! Igazi nő a jövendőbelid, majd megjön a kedve. Miért ne lehetne neki gyereke! Vagy kérdezz rá, ha ezt gondolod! Vagy azt hiszed, nem mondja meg az igazat? Az persze, benne van a pakliban.  Már én is kezdek félni a nőktől, hogy így át lettem verve! Nem vagy könnyű helyzetben barátom, de előbb kellett volna ezen elgondolkodnod! Talán inkább lusta a gyerekneveléshez. Mert valljuk be kicsit elkényeztetett lány volt! Amúgy meg ülj le vele higgadtan, ne siesd el a dolgot. Majd összeházasodtok és kedve lesz hozzá. Minden nő akar végül egy gyereket! Na, de menjünk, ússzunk egyet! Túlságosan borúlátó lettél!
   - Lehetséges, Gábor. Bár neked legyen igazad! De menjünk! Aztán utána leszáradunk és hazamegyünk, Judit már biztosan vár bennünket.

 

15
         Míra és Miklós költözik

   Egész nap dobozoltunk Miklóssal, a szüleivel, és testvérével. Mindegyikük eljött segíteni a költözéshez. Meghatódtam ettől a gesztustól. Ibolya néni nagyon fürge és tettre kész asszony volt, villámgyorsan tudott rendezkedni, Feri bácsi pedig a jó ötleteivel és jó kedvével tartotta bennem a lelket. Flóri, Miklós fiútestvére ragasztgatta a dobozokat, így aztán időre el is készültünk. Aztán miután hálásan megköszöntem szüleinek és Flórinak a segítséget, Ibolya néni, egy nagy tálra mutatott, amit a szobában lévő asztalra tett.
  - Mi az, Ibolya néni? Ez nem is az én tálam - töröltem le izzadt homlokomat.
  - Nem hát. Ebben van a sült hús, tessék megvacsorázni és marad belőle holnapra is. Gondolom, hogy pakolás közben csak megéheztek, te meg nem érsz rá most főzőcskézni. Aztán majd szólj, ha kellünk az új lakásnál is! Szívesen segítünk.
  - Látod, ez a mama, ilyen mama. Állandóan mindenkiről gondoskodik, mint a kotlóstyúkok - döcögött hozzá Feri bácsi, majd Miklóshoz fordult. Jő bőgős lennél a zenekaromban, de neked nem kell ez fajta szórakoztató ipar. Tudom, kicsit le is nézed! De nem baj! Azért ott lehet pénzt keresni, azt tudnod kell! Na, de nem papolok! Azt már elégszer megtettem.  Nos, sok sikert! Majd legközelebb mi is meghallgatunk benneteket. De ti holnapután már madárcsicsergésre ébredhettek! Remélem, jól érzitek majd magatokat!
   Miklóssal együtt elköszöntünk a szüleitől, testvérétől, lekísértem őket egészen a kapuig.
   Azért sajnáltuk a megszokott kis lakásunkat. Fél éve Miklós már sokat volt nálam, ő is belakta velem együtt. Bíztunk abban, hogy az új helyünk még ennél is otthonosabb lesz. Együtt lefürödtünk, majd Miklóst puccba vágtam, ahogy az édesapja szokta mondani. Ha rajta múlott volna, igénytelenül megy el az esti előadásra. Hajat mosott, szép fekete göndör fürtjei csillogtak. Odaadtam neki a kávébarna kozáknyakú ingjét, a fekete cipőjét. Amikor már teljesen készen volt, végig néztem rajta és megállapítottam, hogy nagyon csinos párom van. Úgy gondoltam, most az egyszer jómagam is kiöltözök. Sárga, testhez simuló, nyári vászonruhát vettem fel, hozzá egy divatos fekete tűsarkú szandált. Még egy fehér gyöngysorral is ékesítettem magam. Hajam laza kontyba tekertem. Szép akartam lenni Miklós mellett. Szórtam magamra a parfümömből, Miklósnak láthatóan tetszettem. Megcsókolt, majd kezébe vette hangszerét, amit lecipeltünk a lifttel a kocsihoz.
    Jókedvűen érkeztünk meg az előadásra.  Meglepően sokan voltak. Miklós a színpadra ment, én pedig kerestem egy üres asztalt. Ahogy elindultam az asztalok között, Donát egyik régi barátja húzta meg a szoknyám szélét. Már éppen rá akartam csapni az illető kezére, hogy mit fogdossa a szoknyámat, amikor megszólalt Gábor.
  - Te jó isten, nehogy megverj! – Gábor felállt, átöleltük és jól megnéztük egymást! Majd mindketten elnevettük magunkat!
  - Nahát, Gábor! Te mit keresel itt? Amúgy meg ne fogdosd csak így a nők szoknyáját, mert tényleg majdnem rácsaptam a kezedre, gondoltam valami szemtelen férfi akadt az utamba.
  - Gyere, ülj ide az asztalomhoz, úgy is egyedül vagyok. Csak egy ismerős srácot várok, aki gyakran lent van a te vőlegényed pinceklubjában. Szereti a zenéjüket és tőle hallottam, hogy ma itt nagy műsor lesz! 
    Leültem Gábor mellé, és meglepetten néztem rá, amikor kimondta a vőlegény szót - Te honnan tudod?  Talán Donát árulkodott?
  - Igen, tőle tudom, egy hete, hogy találkoztam vele. Náluk voltam. Borzasztóan örülök, hogy látlak, már úgyis fel akartalak hívni telefonon egy beszélgetésre! Jól nézel ki Míra, szebb vagy, mint valaha! - nézett rám és láttam, hogy még mindig tetszem neki. Tudtam, hogy még diák korában szerelmes volt belém. Én nagyon kedveltem, de valahogy, mint férfi nem tudott megérinteni. Flörtölni meg nem akartam vele Donát miatt sem. Aztán később hallottam, hogy beleszeretett egy nálánál idősebb ügyvédnőbe.
  - És te? Tart még a szerelem? Tulajdonképpen felkereshettél volna ennyi idő alatt régebben is, de nagyon eltűntél! Én meg nem akartalak zavarni. Majd én is elfoglalt lettem, megismerkedtem Miklóssal. Gondoltam talán az új barátnő miatt - néztem rá, majd közben a színpadot figyeltem, ahol láttam, hogy Miklós a hangszerét rendezgeti. Gábor is nézte, majd válaszolt.
  - Annak csúnya vége lett. Elhagyott. Most szalma vagyok. De majd egyszer, ha kedved van, mesélek. Hanem látom a jövendőbelid az, aki most a színpadon van. Mit mondjak, jól néz ki így férfi szemmel is, csak azt mondhatom. Gondolom, hogy köztetek minden rendben. Nem kell magyarázkodnod, mindent tudok. Nem izgat különösebben, hogy roma fiút választottál, legfeljebb az, hogy én is szóba jöhettem volna! Na, de félre a tréfával!
  - Jó volt ezt hallani tőled Gábor. Nem érdekel egyébként, hogy majd ki mit gondol ezzel kapcsolatban. De itt az ismerősöd azt hiszem – néztem az asztalunknál megálló férfira. Gábor ekkor bemutatott egy magas, barna, kékszemű férfinak. Aztán Gábor gyorsan tisztázta is viszonyunkat, meg kapcsolatomat a bőgős zenésszel, de már kezdődött is a műsor. Miklós teljesen a szaxofonos alá dolgozott, majd amikor a szaxofonszóló után ő szólózott, hatalmas tapsvihar tört ki, de az egész zenekar szinte összeforrva lüktetett. Remek összjátékot produkáltak, olyan improvizációik voltak, hogy csak ámult a közönség.  Bravúros este volt! Szinte mindannyian önfeledten játszottak. A közönség tombolt, vastapsával jutalmazta őket.  Sajnáltam volna, ha kihagyom!
    Előadás után Miklós az asztalunkhoz ült, ahol a két ismerősömnek bemutattam őt. Szerényen, de látható örömmel fogadta a gratulációkat. Én meg büszke voltam! 
  - Már azt hittem, hogy valami férfit fogtál magadnak Míra! - mondta aztán Gáborra nézve Miklós – Szóval ti már régóta ismeritek egymást! Akkor talán gyertek el majd a lakás avatónkra! – nézett a két férfira és ekkor gyorsan elmesélte a másnapi költözésünket. Még egy ideig elbeszélgettünk, aztán Miklóssal hazafelé indultunk, mert tudtuk, hogy nem lesz könnyű a másnapunk. Korán jönnek a költöztetők és szokatlan lesz minden.

16

„Zorongo ”

    Költözés után három napom volt, hogy nagyjából lakhatóvá tegyem az új otthonunkat. Jövendőbeli apósom remekbe szabott lakást talált nekünk. Egy csendes zuglói kertes kis utca egyik régi, de jó állapotban lévő egy emeletes kis villalakás emeleti részének egyik szárnyát vehettük birtokba. Kertre néző, nekem aranyat érő hatalmas nagy terasszal, amit egy nagy fa sűrű, lombos ágai vettek szinte körbe-körbe. Innen visszalépve, egy hatalmas szobába értünk, ide terveztük a nagy nappalit, majd ebből kiindulva két előszoba volt, két bejárattal. Egyik oldalon az előszobából nyílt még két kis szoba, mellette a fürdő. Majd következett a másik előszoba, de inkább kis előtérnek volt mondható. Innen jutottunk a legkisebb méretű szobába és a konyhába. A nagy nappali tulajdonképpen mindegyik oldalról megközelíthető volt. Minden helyiség a kertre nézett.  Majd százhúsz négyzetméteren lakhattunk. Miklós édesapja mindent rendbe hozatott, teljes felújítást csináltatott. A szobák frissen festve, a nyílászárók mázolva, a parketta csillogott.  Szerencsénkre a szomszédunk lakrésze volt, ami az utcai részre nyílott a szobáival. Ott, tudomásunk szerint egy középkorú képzőművész lakott a feleségével.  Eddig fel sem fogtam, hogy micsoda pazar helyet kaptunk mi Feri bácsitól. Nekünk csak be kellett rendezni a lakást. Régi lakásomból az érdemesnek tartott bútoraimat és fontos dolgaimat, valamint a dobozokat, a két kis szobába rakták le. Hagytam, hogy a nappali üres legyen, csak a nagy ágymatracomat tették itt le, hogy mégis legyen hol aludnunk az első napon. Még Miklós zongoráját helyeztük el a szoba egyik sarkában, mert szüleitől ezt mindenképpen el akarta hozni. Még jól is mutatott a nagy nappaliban. Bár tudtam, hogy nem erre a célra van. Időnként játszott rajta és zeneszerzési elképzelései voltak.
    Csak némán álltunk Miklóssal, amikor elmentek a költöztetők. Majd örömömben végig szaladgáltam az üresen hatalmasnak és kongónak tűnő összes helyiséget, aztán Miklóssal kergetőzni kezdtünk, mint a gyerekek. A nagy nappaliban egymás karjaiban kötöttünk ki. Megcsókoltam, aztán megszólaltam, mert most semmit sem akartam elsietni.
   - Várj egy picit, ezt meg kell ünnepelni! Hozd ide a gitáromat, kint van az egyik kis szobában, a fal mellett.  Én hozok pezsgőt, és poharakat.
    Letettem egy tálcát a földre, arra a két poharat, a pezsgőt. Majd kértem, hogy üljön le velem szemben  - Ne nevess ki Miklós, ha most érzelmes leszek - ő csak csendben bólogatott és várakozón nézett rám.
    Ekkor saját gitár kíséretemmel előadtam neki Lorca, a nagy spanyol költő, Zorongo című, általam nagyon megkedvelt és saját elképzelésem szerint megzenésített versét. Láttam, hogy elérzékenyülve hallgatja. Amikor befejeztem dalt, és a refrént elénekeltem magyarul és spanyolul is, hűen idézve a költő sorait: - „Nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel” („lo que valen son tus brazos, cuando de noche me abrazan „).
  - Azt hiszem életem legszebb, és legromantikusabb pillanata volt ez! Gyönyörű vers! És szép volt az előadásod! – mondta Miklós elérzékenyülve. Majd felállt, odaült a zongorához, és el kezdett játszani. Belekezdett a maga képzelte hangulatba, amit ez a vers és az egész szituáció kiváltott belőle. Csak néztem és hallgattam. Hihetetlen boldogságot éreztem, hogy erre a fiúra ráakadtam. Aki pontosan megértette az én gondolkodásomat, vette az én érzelmeimet.
   Aztán odajött hozzám, majd kinyitotta a pezsgőt, töltött a poharakba, ittunk és bódultan érzékeltük a szerelem különös pillanatát.
      A fáradtságtól, szó nélkül elaludtunk. 
      Délután volt, amikor felébredtünk, tele voltunk boldogságérzettel és hirtelen nagyon megéheztünk. Kimentem a konyhába, elővettem a hűtőből Ibolya néni előre elkészített sültjeit és Miklóssal szinte habzsoltuk az ételt. 
     Ezután megállás nélkül hajnali kettőig pakoltunk. A régi lakásból hozott bútorokból berendeztük a kis szobákat, másnapra vártuk a már megrendelt bútordarabokat. Miklós a nappali egyik nagy falfelületére felerősítette a könyveknek szánt hatalmas polcsort, még a könyveket is el tudtuk rendezni. Közben megállás nélkül halkan szólt mindenféle jazz zene, majd aztán szinte belezuhantunk az ideiglenes ágyunkba és azonnal elaludtunk, olyan fáradtak lettünk. Ennek ellenére, talán az izgalomtól, az örömtől, a várakozás feszültségétől, én már másnap reggel hét órakor felébredtem a madárcsicsergésre és a félig leeresztett redőnyön keresztül beszűrődő fényre. A nyitott teraszajtón keresztül friss levegő áradt a szobánkba. Ránéztem a mellettem hason fekvő, elnyúló társam barna bőrére, hajára, legszívesebben átöleltem volna, de nem akartam felkelteni. Aztán csak nézegettem a már kész könyvespolcot, a sarokban a fekete zongorát, aminek a tetejére tettem egy nagy vörös, virágos mintás vázát. Még édesanyámtól kaptam ajándéka, régi örökség, nagyon értékes porcelán váza volt, és gyönyörűen mutatott most a zongora tetején.  Óvatosan kicsúsztam Miklós mellől, mezítláb, halkan kibújtam a félig lehúzott redőny alatt a hatalmas teraszunkra. Nagyot nyújtóztam a nagy gesztenyefa terebélyes lombjai alatt, majd kinyitottam a napozó ágyat, belefeküdtem. Néztem a kék eget, hallgattam a fákon ülő csicsergő madarakat, élveztem ezt az új békés csendet. Arra gondoltam, ha ezt a szüleim meglátják, igazán félre tehetik a legutolsó kételyeiket is. Visszasettenkedtem a szobába, majd a konyhában lefőztem a kávét, elkészítettem egy tálcára mindkettőnknek a reggelit. Gyorsan belebújtam egy sort nadrágba, egy kis pamut pólóba, a hajamat összekötöttem, és így vonultam a tálcával együtt a szobába. Miklós már ült a matracon, akkor ébredt és mosolyogva, kissé álmosan nézett rám.
  - Jó reggelt! – szinte egyszerre köszönünk. Megcsókoltuk egymást, leültem mellé a tálcával együtt. Miközben mindketten reggelizni kezdtünk, beszélni kezdtem: – Nem is mondtam még,  a jövő héten nem érek majd rá. Lent leszek végig a Balatonon egy francia csoporttal. Ez az első ilyen utam. Utána aztán szabad leszek egy hetet, de ez így kalkulálható a jövőben. Így aztán arra gondoltam, hogy a szüleimet hétvégére meg kellene hívni! A lakásavatót később is megtarthatjuk. Arra majd minden barátot meghívunk és tartunk egy nagy murit. A barátnőmet is meg kellene keresnem, őt sem láttam már vagy másfél hónapja, elutazott Ausztriába. Fel is hívom holnap. Azt hiszem ő is megtalálta másodjára talán az igazit. Szegénynek eddig sehogy sem sikerült egy normális pasit találnia. Nem úgy, mint nekem! Na, mit szólnál hozzá?
  - Ahogy akarod! Telefonálj a szüleidnek és hívd meg őket! Viszont, nem örülök, hogy nem leszel itthon. Lehet, hogy te élvezed a munkádat, de én nem a te távolléteidet! Gyerekek mellett ezt majd hogyan tudod csinálni?
  - Nem tudom Miklós. Az még odébb van. Aztán, a szülési szabadság, gyes alatt nem kell dolgoznom.  Talán anyukád is be tud majd segíteni. Elszomorítasz most.
  - De hát, gondolj bele Míra! Nem is értem miért nem maradtál meg a másik munkád mellett! Judit nagy ötlete volt! Hogy is juthatott ez az eszébe? Ehhez a foglalkozáshoz szerintem függetlennek kell lenni! Én nem akarok belőled csak háziasszonyt faragni. Nem is szeretnélek talán, ha nem lennél ennyire kreatív személyiség! De miért nem próbálkozol fordítással, ha mindenáron a nyelvismeretedet akarod kamatoztatni? Vagy miért nem vállalsz akkor, tanítványokat?
  - Miklós nem végeztem egyetemet, csak felsőfokú nyelvvizsgáim vannak. Ne szidd Juditot még magadban sem! Én döntöttem, nem volt kötelező. Valahogy ki akartam próbálni mit tudok egy másik területen, mit ad nekem ez a fajta munka. Mi lesz az, amit igazán szeretek majd csinálni, ahol majd igazán jól érzem magam. Ha már több képességem van, és adódott ez a lehetőség, miért ne próbálkozhatnék? Lehet, hogy előbb kellett volna kezdenem. Ha bízunk egymásban, ha segítünk egymáson, nem lehet semmi baj!  Az anyagi létünk jóformán rendezett a szüleink segítségével. Ezért csak hálásak lehetünk nekik! De ezen kívül van más is. Tudod, Miklós most sajnálom már, hogy nem mentem egyetemre! Mennyi mindent tanulhattam volna még. Hiszen tovább is tanulhatnék, de ugyanakkor családot szeretnék. Ezért aztán most szeretném legalább kipróbálni ezt a másik területet, ha többet nem is.
  - Nagyon is értem, amit mondasz, de azért nem kell erről filozofálni. Kezd zavarni, hogy te sokkal tájékozottabb és tudom, hogy műveltebb, olvasottabb vagy, mint én.
  - Ne zavarjon Miklós, ha engem nem zavar. Azért te sem vagy műveletlen. Kétségtelen rengeteget olvastam. És az édesanyámtól, édesapámtól is kaptam egy olyan pluszt, ami nem mindenkinek adatik meg. Édesanya, hogy otthon volt, rengeteg dologra megtanított és nyugalomban, biztonságban nőttem fel. Leszámítva betegségét és édesapám időnkénti kilengéseit. Hálát adok, hogy erőltették a nyelvtanulást, ami nekem könnyedén ment és nagyon szerettem, nem okozott semmi nehézséget. Ma már tudom, hogy, ezen a területen kellett volna tovább tanulnom. Bár szerettem a kozmetikus mesterséget is, de azt sem úgy csinálni, ahogy egyesek teszik. Veled kapcsolatban pedig, ahhoz képest, hogy milyen körből származol, ne haragudj, hogy így fogalmazok, nem bántó szándékkal mondom. Azt gondolom, hogy te nagyon is értelmes vagy, és neked van egy olyan tehetséged, ami nem mindenkinek adatott meg! Számomra ez nagy érték! De neked is az kell, hogy legyen! Csak győzd kiaknázni a még magadban lévő rejtelmeket! Olvasni, tanulni, színházba, koncertre, moziba járni, mindig lehet. Kell is.
  - Köszönöm, hogy roma mivoltomra utaltál. Na, jó, értem, hogy nem akartál bántani. Bár soha nem esik jól, ha erre bárki is emlékeztet. Nekem valójában meg kellett küzdenem mindenért. A tehetség önmagában nem elég azt is tudom. Láthatóan mindent megteszek, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, és tele vagyok mindenféle elképzelésekkel még. Az én családom még a műveltebb kaszthoz tartozik, a rendezettebb életű roma emberekhez. Ezt is tudom.  Bár ilyen lenne mindegyik!  De a magyar emberek sem egyformák. És egyáltalán! Ne gondold, hogy a te fajtád mind gondolkodó, kiművelt ember! De hagyjuk most ezt! Nem szeretem, ha faji kérdésekre kalandozunk. Amúgy az anyaság számodra nem lenne hivatás? Én szerintem, az én fogalmaim szerint a legszebb hivatás, egy nő számára! Nálunk, romáknál van is becsülete az asszony család összetartó erejének!  Bizonyos családoknál persze! Még, ha a férfi tűnik az úrnak, akkor is.
  - Ezzel egyetértek Miklós, de ki engedheti meg, hogy csak anya legyen? Akinek olyan jól keres a férje! Én azt gondolom, hogy ma, nálunk erre nem készek a fiatal nők. Az anyaság pedig nagyon összetett dolog. A gyerekekkel való foglalkozás nagyon fontos! És nem csak szeretetre, gondozásra van szüksége egy kisgyereknek, bár ez a legalapvetőbb. Fontos szerintem a rengeteg ötlet, játékosság a velük való foglalkozás közben. Én például tudnám, hogy mit tennék, ha csak anya lennék! De miért is beszélünk erről, amikor ez annyira lehetetlen! Hozzáteszem, hogy nem minden nőt elégítene ki ez a tevékenység! Megígérem neked, ha tényleg bonyodalmat okoz a munkaköröm, akkor felhagyok vele. 
   - Azért jó volt hallani a gondolataidat.  Külön szeretem benned, hogy normálisan meg lehet veled beszélni mindent. Azért nincs közöttünk olyan nagy szellemi olló, ugye? Talán nincs akkora, hogy az már zavaró lenne. Ugyanis tudom, hogy ez később problémát jelenthetne. Ha lecseng bennünk majd ez a nagy szerelemérzés. Mert most ez szorosan összeköt minket. De hát tudjuk, hogy nem tart örökké és átalakul a mi érzelmünk is. Azért remélem, hogy mély, tartós kapcsolat lesz a mienk. Én legalábbis azt szeretném! – tette hozzá Miklós és ekkor csengettek. Így megszakadt a hosszúra nyúlt beszélgetésünk.
   - Csak nem a bútorszállítók? - néztem rá, majd rohantam ajtót nyitni. Meglepődtem, mert azok voltak. Nem számítottam rá, hogy ilyen korán érkeznek.
     A függönyök, a takarók, a szőnyegek már előre készenlétben álltak. Ibolya nénivel mindent megvásároltunk. Ő tudott varrni, így az összes általam megvásárolt függöny anyagot megvarrta. Miklósnak ma ezeket kellett feltennie a szép fakarnisokra. Flóri a testvére, délutánra ígérte a villanyszerelést. Ő ehhez értett. Az összes lámpa felszerelése rá várt. Hétvégére, szinte mindennel elkészültünk.
     A szüleim péntek délután érkeztek meg, mindketten csoki barnák voltak, és pihentnek tűntek.  Őszintén el voltak bűvölve az egész lakástól, a ház elhelyezkedésétől. Édesanya nem győzte dicsérni az ízlésemet a berendezés miatt. Láttam rajtuk, hogy most már megbékéltek és főleg megnyugodtak a választásomon.  Miklós szüleivel is egészen jól elboldogultak, akiket szintén meghívtunk magunkhoz.  Jó hangulatban telt a hétvége. A találkozásunk arra is jó volt, hogy meg kezdjük az esküvő közös szervezését is. 
    Közben megismertük a szomszédokat is. láttam a házaspár szemén a furcsa, kicsit kutató nézést, amikor Miklóssal kezet fogtak, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen a férfi is művész. Így hamar szót értettek egymással és félre tehették a szokásos előítéleteket. Mert a gyanakvó gondolat ott volt bennük. Az asszonnyal rögtön jó barátságba keveredtem, aki egy főiskolán volt tanár. Neki persze nem volt furcsa a cigányság kérdése, mivel fogyatékosok nevelésében volt érdekel. Gyógypedagógiai történetet tanított. A főiskola elvégzése után, fiatal korában, gyógypedagógiai iskolában dolgozott, ahol, mint mesélte sok fogyatékos cigány kisgyerekkel találkozott. Így cigánykérdésben, volt némi tapasztalata. Jól ismerte az ő családi hátterüket. Ezt aztán volt időnk végig beszélni a továbbiak folyamán. Tulajdonképpen örültünk egymásnak, úgy láttuk, hogy jó szomszédok leszünk.  Biztosítottuk őket, hogy nem leszünk túl hangosak. A földszinti lakóknak is bemutatkoztunk, de velük nem kötöttünk ilyen szoros barátságot. Igyekeztünk nem túl nagy zajt csapni. Azt tudták, hogy Miklós zenész és időnként gyakorolni fog, de napközben nem voltak otthon, így nem különösebben zavarhatta őket.
    Hétfőn reggel aztán Miklóstól érzékeny búcsút vettem, elindultam a Balatonra, a húsz fős francia diákokból álló csoporttal. Így közelebb voltunk egymáshoz hasonló korom és érdeklődésem miatt, ami megkönnyítette első hosszabb utamat. Pénteken szándékoztunk Budapestre visszajönni, mivel három nap adódott Budapest megismerésére. Tervben volt a kis Balaton, Keszthely, Badacsony és természetesen hagytam szabad programot is. Feltűnt egy szőke, kékszemű fiú, aki szinte mindig mellém igyekezett kerülni. Kicsit meg is lepődtem, de Judittól tudtam, hogy lesznek majd férfiak biztosan, akik el akarnak csábítani. Zavarban voltam, hiszen annyira Miklóssal voltam tele, hogy eddig fel sem figyeltem arra, hogy rajta kívül is léteznek más férfiak. Művészettörténésznek készült. Igyekeztem a három lépést azért tartani, és finoman kerültem ezt a fiút, ha csak lehetett. Esténként hiányzott Miklós. De minden este beszéltünk egymással telefonon. Egyik nap szabad program volt délután, gondoltam kimegyek a szabad strandra és pihenek egyet. Most még fárasztó volt a francia gondolkodás és az állandó készenlét. Kiterítettem a gyékényemet, kényelmesen hanyatt feküdtem, behunytam a szemem és süttetem magamat a tűző nappal.  Majd egy ismerős hang szólalt meg mellettem franciául.
  - Idejöhetek? - kérdezte Paul, a kékszemű, szőke hajú fiú.
    Felültem, ránéztem, bólintottam.
- Van bőven hely, persze - mondtam aztán neki – a többiek?
  - A másik strandra mentek. Talán, mert az rendezettebb. De nekem ez is jó. Nem szeretem különben sem a nagyon rendezett helyeket. Az egész életem egy rendben telik.
  - Ezt, hogy érted? - kérdeztem tőle meglepetten.
  - Hát, a szüleim. Apám igazgató egy gyárban, anyám pedig úri asszony, magas körökből való. Úri gyermekkor, mindenkor mindenkinek megfelelni, csupa illemszabály szerint élni. Csodálkoztak is, hogy egy ilyen szervezett útra jövök. De én tudod, egészen más vagyok, mint ők. Nem zavarlak? Talán észre vetted, hogy tetszel nekem.  Te egy csinos lány vagy.
  -  Ne udvarolj nekem!  Én rövidesen férjhez megyek - természetesen tegeztem a csoport tagjait, hiszen fiatalok voltak -  és szeretem a jövendőbeli férjemet.
  - Boldog lehet, hogy rád talált!- nézett rám - Nem mesélnél róla? Rólatok? Hogy éltek ti itt?
  - Érdekel? Valóban érdekel? – kérdeztem.
  - Igen. Nagyon is. Ha már úgy sem közeledhetek feléd. - nézett rám mosolyogva.
-  Én pedig ekkor mesélni kezdtem rólam, a gyerekkoromról, szüleimről, testvéremről, az itteni szokásokról, még a cigánykérdésről is, amit nem véletlenül tettem. Majd rátértem Miklósra, a kapcsolatunkra. Egészen beszédes lettem. Nem is tudom miért, de nagyon megnyíltam a fiú előtt, aki érdeklődve hallgatta. Majd a végén csak annyit fűztem hozzá.
  - Te pedig, francia lévén, azt hiszem még jobban tele vagy idegengedéssel a cigányok iránt. Hiszen nálatok az idegen kérdés, nem akarok durván fogalmazni… - ekkor Paul hirtelen közbeszólt.
  - Hát az igaz. Tudom, mit akarsz mondani.  De nem nálam. Jó volt veled beszélgetni, azért lehetnénk jó barátok!
  - Hát, ha gondolod? - mondtam neki barátsággal, ő pedig tovább folytatta.
  - Odaadom majd a címemet, és esetleg levelezzünk. Én bármikor eljöhetek Budapestre. És, ha úgy lesz kedvetek, és jobban megismerjük egymást... Annyit beszéltél a vőlegényedről, hogy kedvem lenne megismerni őt is. Ti pedig miért is ne látogathatnátok meg engem Párizsban? Na? Cserélünk címet?
  - Legyen. Majd a szállodában. De, ha kedved és időd lesz, és a vőlegényem is ráér, meglátogathatsz bennünket a lakásunkon. Mert mint mondtam már, együtt lakunk. Sőt, tudod mit? Akit érdekel egy kis jazz, vasárnap este, az utolsó napotokon, elviszlek benneteket egy jazz-klubba?
  - Van ilyen is nálatok? – nézett rám meglepődve - az nagyon jó lesz! Majd beszélek a többiekkel is! Én vevő vagyok rá. Magyar jazzt még nem hallottam. Egyébként ismerek néhány amerikai együttest, mármint a zenéjüket. Egész jó ötlet tőled, a zenéhez nem kell nyelvismeret legalább.
    Ebben maradtunk. De azért továbbra is csak mellém ült. Én is sok dolgot megtudtam tőle francia vonatkozásban és róla is. Szimpatikus volt a fiú, velem egyidős. Gondoltam miért ne lehetne barátság közöttünk.  
    Majd vasárnap délután megérkezve Pestre, hazamentem.  Miklós már nagyon várt, de jóformán egy átöltözésen, csomag lerakáson és egy forró ölelésen, csókon kívül, nem maradt másra időm, mert vissza kellett mennem a csoporthoz. Nem árultam el Miklósnak, hogy este odaviszem őket. Kíváncsi voltam, hogy fogadja ezt a ténykedésemet. A csoport tagjai közül szinte majd mindenki eljött velem a jazz gödörbe, ahogy én neveztem akkor. Időben indultunk, hogy mindenkinek legyen helye. A fiuknak, lányoknak tetszett a hely.  Én Paullal és egy másik lánnyal leültem egy asztalhoz, közel a zenekarhoz. Ekkor vett észre Miklós. Nagy tágra meredt szemmel, kérdőn nézett rám. Láthatóan nagyon meglepődött. Lassan jött rá, hogy én idehoztam a csoportot.
     A csoport tagjai úgy láttam, élvezték a jazz e különös magyar hangulatát, ritmikáját, érzelemvilágát. Legalábbis a másnapi visszajelzés ez volt. Miklós előadás után leült hozzánk, mivel nem beszélt semmilyen nyelven, valami keveset tudott angolul, így én tolmácsoltam. Aztán gyorsan, pergőn megbeszéltem Miklóssal, hogy vigyük fel a lakásunkra Pault egy-két órára. Szeretne látni egy igazi magyar otthont és röviden elmeséltem neki, hogy elég jól összebarátkoztam vele.
    Rám nézett, majd a fiúra, láttam a féltékenységet a szemében. Aztán a lányt is megnézte magának, aki igazi filigrán, szőke, szép arcú francia lány volt.
  - Talán ezt a lányt is hívd meg. Remélem, azért nem keveredtél valami flörtbe ezzel a sráccal?
  - Ugyan Miklós! - néztem rá haragosan - Miből gondolod?
  - Semmi. Felejtsd el!  De menjünk akkor! Mondd meg nekik, szívesen látjuk őket.
    A lány meglepődött, de elfogadta a meghívást, Paul meg örült a dolognak és nem zavarta, hogy Violetta is velünk jött. Azt gondoltam, hogy ők jól összeillenének. Kiderült, hogy a lány félig olasz, félig francia.
     Így jött létre közöttünk aztán a későbbi levelező barátság. Még Violettával is barátságot kötöttem. Ő is művészettörténetet tanult, de mellette festegetett, képzőművészi elképzelései is voltak. Hosszan társalogtam velük, Miklósnak fordítottam, majd zenét hallgattunk. Miklós még zongorázott is nekik. Így aztán lassan felengedett ő is. Összességében azt gondoltam, mindahányan jól éreztük magunkat. De tévedtem.

17

  Míra és Miklós vitája

  Ahogy Míra francia vendégei elmentek, Miklós fáradtan nyúlt el a fotelban. Míra összeszedte az edényeket, csendesen pakolgatott, majd amikor kifelé jött a konyhából Miklósra nézett, és kissé ingerülten szólt hozzá.
  - Mi van? Csak nem kimerültél? Hiszen én beszélgettem többnyire. Csak nem elfáradtál? Persze neked kellemetlen, hogy nem beszéled a nyelvet, ugye? De hát mit tehetek? Talán azért nem unatkoztál? Hiszen fordítottam, ahogy csak lehetett. Látod ezért jó, ha valaki több nyelvet tud. Nem ártana neked is megtanulni legalább egy idegen nyelvet. De jó ötlet volt a zongorajátékod. Tetszett nekik... Megyek és lefürdök. - látva, hogy Miklós nem reagál rá, elindult a fürdőszoba felé.
  Ekkor azonban Miklós hirtelen felpattant, majd Míra elé állt.
  - Mit akarsz ezzel mondani? Mi az, hogy nem ártana megtanulnom egy nyelvet? Gyere, ülj csak le! Egész este a ti francia dumátokat kellett hallgatnom, a felét sem értettem, kissé unalmas volt - azzal megfogta Míra kezét, és maga mellé ültette a kanapéra. Míra értetlenül nézett rá, majd idegesen maga alá húzta lábát, felkönyökölt a kanapé oldalára és rezignáltan válaszolt.
  - Szóval, unatkoztál? Tehetek én arról, hogy nem beszéled a nyelvet? Pedig két nagyon helyes, értelmes ember. Hallhattad, hogy mennyi érdekes dologról beszéltünk, azért igazán jobban bekapcsolódhattál volna, és akkor nem ülsz itt ilyen kukán. Nem unatkozol.
  - Na, állítsd le magad! Nagyon nagyra vagy a francia tudásoddal. Én meg a zenélésemmel vagyok nagyra! Érted? Ahhoz meg te nem értesz! Túrót sem tudtok a művészetről. Azt hiszed, nem érzem, hogy lenéztek, hogy a családod is milyen nagy kegyesen befogadott... Azt hiszed, hogy…
  - Na, most állítsd le magad! - Míra felállt és le-föl alá kezdett mászkálni, erősen gesztikulált közben - Te sértegetsz! Nem értek a zenédhez? Talán többet, mint te más egyébhez! Különben is a múltkor a jeles baráti körödben akadt egy-két nagyon stupid haverod, gondoltam is, miért van szükséged neked ilyen üresfejű társaságra? Neked meg úgy látom, nem tetszik az én műveltebb, baráti köröm! És ne ócsárold a családomat!
  - Nem ócsárolom, de ez így igaz. Az én szüleim, főleg anyám nagyon szeret téged. És rögtön befogadtak. Persze én roma vagyok és ez a szó egy bélyeg lesz egész életemben.
  - Nem érzed jól magad az én társaságomban? – hirtelen megállt és Miklósra nézett, aki nyugodtan ült a kanapén, lábát kinyújtotta, keresztbe tette, és az arcán keserűség látszott. Míra hirtelen visszaült mellé, Miklós kezét megfogta, majd odabújt hozzá.
  - Most hízelegsz, Míra? Amúgy meg mi baj van a haverjaimmal? Elég vegyes banda. Van köztük értelmesebb, meg hülyébb is. De jószívűek és igazi haverok.  És nincs bennük semmi nagyképűség.
  - Miért? Az én barátaim nagyképűek? Úgy látod?
  - Hát! Mindig érzem, hogy köztük én csak a barna bőrű vagyok. Pedig talán én is vagyok annyira értékes, mint egyik-másik fehér barátod.
  - Miklós! Döbbenten hallgatlak! Most a francia barátaim miatt van ez furcsa kirohanásod? Kisebbségi komplexusod lett, hogy nem beszélsz nyelveket? De hát rajtad kívül, ahogy te fogalmaztál, a fehérek sem beszélnek Magyarországon nyelveket. Mégpedig nagyon sokan! Én nem sértegetni akartalak!  És csak azért mondtam, hogy nem ártana, ha megtanulnál egy nyelvet, hogy a jövőben, ha ilyen alkalmakra kerülne a sor, ne unatkozz! Meg aztán esetleg még a munkád során is szükséged lehet…
  - Tudod mit? Majd tanulok, ha akarok! És te ne dirigálj nekem! Olyan keserves nekem! Annyira meg kellett küzdenem mindenért! Neked fogalmad sincs. Kezdetben az iskola, ahol ezernyi megaláztatásban volt részem. A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni. Aztán eleinte a fehérke anyukák, apukák, akik féltették a csemetéiket tőlem. De én nagyon jó kis fiú voltam. Lassan megkedveltek, befogadtak. Nekem könnyen ment a tanulás szerencsére, de a származásom… Ezért is nem mentem egyetemre. Elegem volt, hogy én voltam a kiemelkedő roma csávó. A megkülönböztetett. Erről még a szüleimnek sem beszéltem. Hiába volt ismert az apám, ő is csak egy zenész cigány. Hát én is az maradok, neked is. A családodnak is. Na, de hagyjuk! - Miklós felállt, a konyha felé indult. Míra csak nézett utána. Majd felállt és utána ment. Megálltak a konyhaajtóban egymással szemben.
   - Miklós! Tényleg úgy érzed, hogy te nekem és a családomnak...
  - Igen. Úgy érzem. Talán neked nem! Te talán igazán szeretsz, mint embert. Mindegy milyen a bőröm színe, és honnan jöttem. De láthatod, bizonyos szituációk jönnek és máris érzékelem.
  - Te nem vagy normális! Hülyeségen húzod fel magad! De értelek! Ettől függetlenül, szeretlek…
  - Tudom. De úgy látszik csak akkor nincsenek ilyen vízelválasztó gondolatok közöttünk, ha csak ketten vagyunk. Ha társaságba kerülünk, azonnal érzékelhetővé válik, hogy én honnan jöttem és te honnan jöttél. És ez nálad is így működik. Ugye te sem érzed jól magad az én barátaim között, az én rokonságomban? Idegenek. Nem szereted igazán őket…
  - De miért kellene mindenkit szeretnem? Neked sem kell! Te túl érzékeny vagy! És mindig előbújik a származásod? De miért?
  - Mert kisebbség maradunk. A magyarság kisebbik része. Nem igazán fogadnak be bennünket. Tele vannak az emberek előítélettel. Tudod milyen nyomorban élnek egyesek? A kutya sem törődik velük! És soha nem is fog! Megbélyegzettek a viskókban, nyomorban élő cigányok…
  - Jaj, Miklós! – Míra átölelte. Olyan borzasztó dolgokat beszélsz! Gyere, üljünk vissza! Beszélgessünk, ha akarod. Beszéld ki magad! – visszaültek a kanapéra, és Miklós folytatta.
  - Tudod, olyan sokat gondolok a gyerekeinkre.
  - A gyerekeinkre? Hiszen egy sincs? Te bolond vagy! - nézett Miklósra értetlenül Míra.
  - Tudom, de remélem, hogy majd lesznek!  És tudom, hogy félig, de mégiscsak romák maradnak és esetleg nekik is meg kell küzdeniük annyi megalázással, mint egykor nekem.
  - Nem! Miklós! Ez nem így lesz. És nem igaz, hogy a normális romákat nem fogadja be a társadalom! Addigra pedig minden más lesz, amire nekünk gyerekünk lesz. Nem akarhatod, hogy a bűnöző, a semmirekellő romákat szeressem és becsüljem. Hiszen a saját fajtámból sem kedvelem az ilyen embereket. Nekem pedig nincsenek ilyen rasszista gondolataim.
  - Nem erről van szó! Neked nincsenek. De a magyarok többsége egyáltalán nem így gondolkodik, mint te. Nekem sokszor fáj... - Mírára nézett, majd magához ölelte és megcsókolta.
  - Látod Miklós! Ez most nagyon jól esett. Érzem, hogy szeretsz. De most szomorú vagyok én is. Elszomorítottál és elgondolkodtattál. Azt hittem, hogy benned nincsenek ilyen gondolatok. Úgy látszik, még nem ismerlek egészen.
  - Hát vannak ilyen gondolataim. Szóval nem könnyű nekem! De igazán nem akarlak terhelni téged az én hirtelen jött fájdalmammal. Talán látva a szép francia és gazdagnak tűnő barátaidat... Talán ettől lettem most ilyen... Látva, hogy te mégis egy másvilágban élsz...
  - Én nem élek más világban. Ezt te rosszul látod. Ne magyarázd félre a dolgokat. Te értékes férfi vagy. És nekem a legszebb férfi, a legjobb férfi! A legértékesebb ember, akitől gyerekeket szeretnék! Kérhetlek, hogy próbálj megbékélni magaddal? Fogadd el magadat olyannak, amilyen vagy! Legyél már okos, felnőtt férfi! A családom pedig elfogadott és ne ítélkezz felettük igaztalanul! Donát kedvel téged és a családodat is! Te és én fogjuk megoldani a roma kérdést? Miklós! Nem gondolod komolyan? Istenem, de nagyon bonyolult minden! Pedig tulajdonképpen egyszerű lehetne!
  - Na, jó! Kedves vagy. Mindig olyan szépeket mondasz! Ne haragudj, ha megsértettelek volna! Gyere! Menjünk aludni! - átkarolta Míra derekát és elindultak a hálószobájuk felé.
  - Mindent értek. Értem a fájdalmadat, de segíteni nem tudok. Csak abban, hogy veled szeretnék élni szeretetben és segíteni, ha valamiben tudok majd. Menjünk aludni! Neked holnap fárasztó utad lesz, és két fellépésed is.
    Bánatos szívvel indultak mindketten a hálószobájuk felé

18

A fájdalom

   Judit tervbe vette, hogy felutaznak augusztus utolsó hetében Pestre, a szüleihez.  Mindenképpen akart még néhány dolgot vásárolni, és nagyon kíváncsi volt Míráék lakására is. Bár, Donát maradt volna inkább otthon, de Judit addig erősködött, amíg végül is beadta a derekát. Donát úgy látta, hogy teljesen feldobott állapotban van jövendőbeli felesége, jókedvű és tele van mindenféle tervekkel. Rávette Juditot, hogy mielőtt felutaznának Pestre, látogassák meg az ő szüleit. Arra gondolt még néhány esküvői részletet megbeszél velük, de látni is szerette volna már őket.
   - Azért örülök Donát, hogy sikerült a velencei utunkat lekötni. Majd meglátod, hogy milyen hangulatos város, én már többször voltam ott. De nem tudok betelni vele és nekünk, mint nászutasoknak tiszta romantika lesz! - mondta Judit, miközben Donát szüleihez indulva ültek a kocsiban - Már alig várom!- közben Donáthoz hajolt, megcsókolta.
  - Már jó lenne, ha ott tartanánk! Nekem nagy élmény lesz több okból is! De leginkább azért, mert veled együtt történik majd minden! Kicsit féltelek Judit. Néha olyan furcsa tudsz lenni, olyan lehangolt vagy, már akartam is kérdezni tőled, hogy nincs-e valami problémád.
  - Mire gondolsz? Hogy beteg vagyok? Olyan, mint anyukád? Megnyugtatlak, semmiféle gyógyszert nem szedek, kicsit talán labilisabb az idegrendszerem, de ezt nézd el nekem. Majd igyekszem jobban uralkodni magamon. Az is lehetséges, hogy megvisel ez a hirtelen életmód  változás! Nem könnyű, hidd el! Egész életemben, egy burokban nőttem fel. Talán anyám miatt tették ezt velem apuskáék. Nem tudom.  Majd, ha már én is dolgozok talán minden más lesz… - nézett maga elé elgondolkodva - Irigylem is Mírát! Olyan felszabadult, olyan természetes tud lenni. Könnyedén alkalmazkodik mindenhez. Nem csinál akkora problémát a  dolgokból, mint én.
  - Csak nem vagy féltékeny a húgomra? Judit! Ne butáskodj! Nem vagyunk egyformák! Én így szeretlek téged!
  - Olyan jó, hogy te ilyen megértő vagy! Ezért is szeretlek, meg a szép kék szemedért! - nézett aztán hízelgőn Judit Donátra, de ekkor már megérkeztek a házuk elé.
   Az autó zajára Piroska néni jött elő rendkívül izgatott állapotban. Donát nem tudta mire vélni Piroska nénje idegességét, aki mindig jókedvű és mosolygós volt. Nem volt rá jellemző a pánik hangulat. De most kezét tördelve és eléggé megviselt állapotban állt a teraszon. Majd amikor üdvözölték egymást, átölelve Donátot és Juditot, zokogásban tört ki.
  - Mi baj van? Csak nincs valami baj a szüleimmel? – nézett rá aggódva Donát, Judit idegesen toporgott mellettük. Piroska néni megfogta Donát kezét és húzta a szoba felé, majd megfordult és intett Juditnak, hogy ő is menjen csak utánuk.
  - Üljetek le! Üljetek le! Nem is tudom, hogyan mondjam el? De miért vagytok itt? Csak nem tudjátok már a hírt?
  - Miféle hírt? - nézett Piroska nénjére, ekkor már rosszat sejtve Donát.
  - Jaj, Istenem. Istencsapás! Istencsapás! Karambol! Édesapád és édesanyád! Jaj, istenem! – zokogott és nem tudott megszólalni. Donát ekkor már nagyon ideges lett, közben Judit egy pohár vizet hozott be Piroska néninek.
  - Mondjad már mi történt? Kérlek Piroska! Karambol? Édesapa és édesanya?
  - Meghaltak. Donát, meghaltak. Mentek be a városba és valami nagy autóval frontálisan vagy mi? Mindketten meghaltak, anyád azonnal, apádat még bevitték a kórházba, de már nem tudták megmenteni. De talán jobb is!  Jaj! Nem bírom ki!
   Donát elsápadt, leült, elfogta valami furcsa ideges remegés, szinte nem akarta elhinni az egészet. Judit, azonnal mellé ült, megfogta a kezét, szinte semmit sem tudott mondani a döbbenettől.
  - De hát, mikor?  - kérdezte egy idő után dermedten Donát.
  - Ma, reggel. Nem rég kaptam a telefont. Eddig nem bírtam megtenni, hogy akár neked, akár Mírának szóljak erről. Csak álltam itt bénultan.
   Ekkor már Donát is zokogott, lefeküdt a kanapéra, párnába fúrta fejét, odaült mellé Judit, de férfias zokogását, fájdalmát nem tudta most visszatartani.  Úgy érezte ezt nem éli túl. Lepergett előtte gyermekkora, édesanyját látta maga előtt, majd apja vidám tekintetét. Hirtelen összetört.
    Aztán Piroska néni látta, hogy legalább neki össze kell szednie magát, mert még utóbb Donát is rosszul lesz. Enyhe nyugtatót hozott neki, Judit is kért egyet. Lassan mindhárman magukhoz tértek. Donát töprengett. Hogy mondja el ezt Mírának. Tudta, hogy fel kell hívnia. Nem húzhatja az időt. Egy kis idő után, amikor már talán hatott a nyugtató és lassan felfogta, hogy mi történt, először hívta a rendőrséget, a kórházat, ahol apját ápolták. Azt is tudta már, hogy neki hivatalból most be kell mennie a városba, és intézkednie kell a továbbiakról. Kérte Juditot, ha akar, utazzon fel Pestre. Ha mindent elintézett, utána megy. Teljes bizonytalanságban érezte magát. Azt gondolta, hogy most nem Juditra, de Mírára van szüksége.
    Judit megértette és úgy döntött, hogy mellette marad. Addig is segít Piroska néninek, ha kell, bármiben. Látta, hogy Donát kemény lelki válságon megy át. Hogy mi lesz az esküvőjükkel, arra, már nem mert rákérdezni. Hiszen alig két hét múlva lett volna.
   Donát, erőt vett magán és tárcsázta húga telefonszámát. Szerencsére elég korán volt, így még Míra és Miklós is otthon voltak. Éppen reggeliztek. Míra vette fel a kagylót.
  - Na, micsoda meglepetés, Donát! De miért olyan letört a hangod?
  - Míra, nagyon rossz hírt kell mondanom!
  - Hogy mit? Nem értelek? Hol vagy most? Csak nem történt valami otthon? – kérdezte aztán ijedten. Édesanyjára gondolt.
  - De igen. Itt vagyunk a szüleink lakásában Judittal, indultunk volna Pestre, de édesanya és édesapa, mindketten… Karambol történt. Nem is tudom, hogyan mondjam el neked... - ekkor elsírta magát.
  - Meghaltak? Meghaltak? Ugye, nem igaz? Mondd, hogy nem igaz?
  - Karambol, ma reggel, Míra! Soha többet nem látjuk őket. Én megyek és elintézek mindent, amit kell, de jó lenne, ha leutaznál!
     Míra, ekkor elsikította magát!
   - Nem Donát! Nem lehet! Miért? Istenem miért? Miért pont ők? - hirtelen eldobta a kagylót, majd Miklós karjaiban kötött ki összezuhanva, aki ekkor már jött felé, hallotta Míra kiabálását és tudta, hogy nagy baj van. Magához ölelte Mírát, lefektette az ágyra. Míra szívet tépően zokogott, és Miklós hagyta, hadd sírja ki magát. Majd felvette az eldobott, földön lévő telefonkagylót, hallózott, de akkor már senki nem volt a vonal másik végén. Tárcsázott, és felhívta Mira szüleinek a számát. Beszélt Donáttal, jómaga is teljesen ledöbbent és megrázta a hír. Hirtelen nem tudta, hogy Míra milyen állapotban lesz, de mindenképpen megígérte Donátnak, hogy leviszi hozzá a testvérét. Ezután, Míra mellé ült, aki csak nézett mereven a mennyezetre, majd szinte beleveszett Miklós vigasztaló ölelésébe.
  - Van itthon valami nyugtatód? - kérdezte aztán Miklós.
  - Nincs. Nem szedek semmi ilyesmit. De ezt én nem bírom ki. Hozz egy pohár valami erős italt inkább. Hátha jót tesz! - felült és csak potyogtak a könnyei továbbra is. Közben Miklós hozott neki egy pohárban konyakot, amit Míra, egyszerre lehajtott.
  - Édes Mírám, mégis csak kellene valami nyugtató most átmenetileg. Menjünk el az orvoshoz, elviszlek. Szabad vagyok most három napig, milyen szerencse!  Ha akarod, és van erőd, leviszlek Donáthoz. Úgy éreztem, hogy szüksége van rád. Legalább most fogjatok össze! Én átérzem a te fájdalmadat, de a ti szüleitekről van szó. Tudom, hogy úgy érzed, most mindent elveszítettél, de ne hidd. Benned élnek majd mindig, hidd el!  Tudom, most mindez gyenge vigasz, de nem is beszélek. Takarózz be! Mi lenne, ha felhívnám Gábort, a pszichiáter ismerősöd?  - aztán azt gondolta, hogy hagyja Mírát, és inkább szó nélkül felhívja, segítséget kér tőle. Megbeszélte vele, hogy felviszi hozzá Mírát, ami meg is történt.
     Míra nagyon összetörtnek és gyengének érezte magát. Hirtelen úgy érezte, nem tud megbirkózni szülei elvesztésével. Aztán eszébe jutott a bátyja és ekkor azt gondolta nem hagyhatja cserben. Arra gondolt, hogy kettejüknek most egymás mellett van a helye. Nem hagyta békén Miklóst és még este elindultak. Későn érkeztek meg, de csak Judit aludt. Piroska néni és Donát várták őket. A két testvér úgy ölelte át egymást, mintha más kapaszkodójuk nem lenne. Pedig mindegyiknek ott volt a társa. Mégis, a bánatuk, szüleik hirtelen hiánya csak az övék volt. Zokogtak szívszorítóan. Piroska néni félrevonult Miklóssal, tudta, hogy hagyni kell őket, hadd sírják ki fájdalmukat. Ő már lassan beletörődött a visszahozhatatlanba. Leültek a teraszon Miklóssal, amíg Míra és Donát bementek a szobába beszélgetni.
  - Látod, fiam, a sors már csak ilyen. Ez volt úgy látszik megírva nekik. De, hogy mennyire boldogtalan vagyok! Még, jó, hogy a szüleim ezt nem érhették meg! Mert egy szülőnek elveszteni a gyerekét talán még nagyobb bánat - csavargatta idegesen kezével Piroska a köténye szélét.
    Miklós együtt érzően nézett rá: - Megértem, teljes szívemből átérzek mindent, de nem is tudom, hogy most mi lesz az esküvővel?  Bár tudom, hogy nem illene most ezt szóba hozni, de hát vannak dolgok... Mert Míra biztosan nem fog ezek után esküvőt rendezni, de még meg is értem. No, de hagyjuk is most. És mi lesz Piroska nénivel, mi lesz a házzal, ki kell költöznie? Vagy nem? - nézett rá elgondolkodva Miklós - Talán akkor fel kellene jönni hozzánk, van egy kis szobánk, ahol el lakhatna…
  - Nahát, ez jól esett Miklós, de nem. Nem mennék én Pestre semmiképpen. Úgy tudom, hogy István megvette a házat, éppen ebben az ügyben utaztak, azt hiszem a városba, tulajdonképpen már minden rendben. Én itt maradhatok, csak hát a fenntartása. Még azt sem tudom, hogy kinek a nevén van. Talán el kellene adni. Na, de ezt sem most kell megbeszélni.
  - Ehhez én nem tudok hozzászólni, de ez ráér később is. Hiszen még a temetés is vissza van! Szegény Míra, csak bírja ki! Teljesen összetört - nézett a szoba felé.
   - Tudod Miklós fiam, Donát ma bement a városba és szinte mindent elintézett. Nem is tudom, hogy volt hozzá lelki ereje! Egy hét múlva lesz a búcsúztató, azaz a temetés. Donát megtalált minden hivatalos iratot, az apja pontos, precíz ember volt. Az íróasztalában még a végrendeletük is ott volt. Mintha megérezték volna, hogy történhet velük valami. Istenem! - sírta el magát - Ez tényleg rettenetes!
    Míra és Donát egymást támogatva jöttek ki, láthatóan a két testvér kicsit megnyugodott. Elköszöntek Piroskától és szinte némán, bele burkolózva a fájdalomba, a szobájukba indultak.
   Miklós tudta, hogy hosszú időnek kell eltelnie, amíg feldolgozódnak Mírában a gyász okozta fájdalmak. Vele maradt még két napot, majd Judittal visszaindult Pestre. Donát megkérte, hogy vigye fel a szüleihez, hiszen most ők itt úgyis mással lesznek elfoglalva Mírával és Piroska nénivel. Míra úgy döntött, hogy temetésig már nem megy vissza, marad Donáttal. Betelefonált a munkahelyére és egyben fel is mondott, de erről nem beszélt Miklósnak. Úgy érezte, hogy képtelen lenne most csoportokat vezetni. Azt is tudta, hogy főnöke pedig hosszú ideig nem tudja mellőzni őt. Bár a telefonbeszélgetésük során arra biztatta, hogy azért ne mondjon fel, mert számítana majd a későbbiekben a munkájára, de Míra döntött.  Annyit azért még hozzá tett, ha rendbe jön teljesen, ami nem tudja, hogy mikor lesz, jelentkezni fog. Főnöke ezt örömmel hallotta, és reményét fejezte ki, mivel meg volt elégedve eddigi munkájával. Donát végighallgatta ezt a beszélgetést és utána igencsak megdorgálta húgát, hogy ilyen meggondolatlanul döntött.
  - Te ezt nem érted Donát! És most már tudom, hogy mivel jár ez a munkakör. Nagyon szép és nekem nagyon is tetszett. A szervezés, az emberekkel való foglalkozás, az ismereteim átadása, a saját nyelvükön való beszélgetés! És még annyi ötletem lenne! De most azt hiszem, ez hosszú ideig nem menne! Aztán, ha jönnek majd a gyerekek! Igaza van Miklósnak! Ehhez függetlennek kell lenni! Ez teljes embert kíván. De még meggondolhatom magamat, hiszen azért kaptam esélyt! Az esküvővel pedig nem is tudom mi lesz. Én nem esküszöm így. Temetés után esküvő! Rettenetes Donát! - nézett maga elé, majd megint elsírta magát - Istenem! Pedig, hogy örült volna édesanya! És milyen büszkén vezetett volna oltár elé édesapa! Donát! Ebbe bele lehet pusztulni! – ölelte át  bátyját másnap reggel, ahogy Judit és Miklós elutazott. Piroska néni hozta nekik a reggelit, de alig akartak hozzányúlni.
  - Na, enni azért kell, ezt mondaná édesanyátok és édesapátok is gyerekek! Aztán itt maradtam nektek még én! Tehernek!
    Mindkét gyerek egymásra nézett, majd Piroskára. Míra felállt, átölelte - Te velem jössz most, nálunk leszel. Aztán meglátjuk. Csak nem képzeled, hogy magadra hagylak! Még, hogy teher! Meg ne halljam ezt még egyszer!
  - De hozzánk is jöhetsz! – nézett rá aztán szelíden Donát - Még Judit is mondta, hogy kialakítunk neked egy szobát, tudod, hogy elég nagy a lakásunk, elférsz. Csak rajtad múlik!
    Piroska néni meghatódva hallgatta őket.
   - Nem is tudom, gyerekek! Nagyon kedvesek vagytok! Jól esik!  Lehet, hogy most felmegyek majd Pestre Mírával a temetés után, de én ott nem tudnék élni, nekem a vidék a minden! Hiszen tudjátok! De, ha már túl leszünk a nehezén, és lassan megbékélünk a sorssal, akkor majd erről is beszélgethetünk. De mi lesz, akkor most az esküvővel? Istenem! Pedig mennyire készültek rá. És hát én is.
  - Az most nem lesz! - szólalt meg Míra, és komoran maga elé nézett - Legalábbis, az enyém nem.
  - És te Donát? Hogyan gondoltátok akkor tovább? - nézett Piroska a fiúra.
  - Nem is tudom.  Judit és én, másképp gondoljuk. Azt beszéltük, hogy csak a szülei, meg ti és a tanuk legyenek, de szeretné, ha mi most összeesküdnénk. Úgy készült rá! És mi befizettünk nászútra Velencébe is. Sajnos nem tudjuk feltámasztani anyáékat. Csendes esküvő lesz. Azt hiszem ennyi. Talán mind ezek ellenére eljössz, eljöttök, Míra?
    Míra furcsán nézett Donátra, de bólogatott. Talán elmegyünk. Persze. De ti jól érzitek magatokat gyász-esküvővel is?  Persze, a ti dolgotok. Én együtt vagyok Miklóssal így is.  Majd, ha már lecsengett bennem a fájdalom, a gyász, én csak akkor szeretnék egy békés és szép esküvőt. Tudom, hogy olyan nem lesz, amilyen lett volna, de én most erre képtelen lennék. Ti csak házasodjatok Donát! Nem haragszom ezért.
     Piroska néni csak nézte a két gyereket, és teljesen megértette Mírát. Gondolta, hogy Donátot meg úgy is Judit irányítja.
     A továbbiakban, el voltak foglalva a temetésre való készülődéssel. Elég nagy volt a rokonság, azokat értesítették, Mira  a harmadik napon bejárta a házukat, majd külön édesanyja szobáját. A szekrényekben álló ruháihoz bújt, végig tapogatta édesanyja különféle tárgyait, majd leült a földre és megrohanták az emlékek. Apja dolgozószobájában pedig beült az olvasó fotelba, ahol gyerekkorában a hideg téli estéken, olyan sokszor hallgatta édesapja ölében a varázslatos meséket. Nagyon szerette édesapja rögtönzött történeteit. Majd felment a saját szobájába, lezuhant az ágyára és alig bírta abbahagyni az ismételten rászakadt zokogást. Tudta, hogy mindettől és mindentől el kell búcsúznia, hogy egy nagyon fontos korszak zárult le az életében. Donát közben férfi lélekkel járta végig ugyan úgy ezt az utat, majd a ház parkjában kötött ki. Ő  is a saját emlékeivel volt elfoglalva. Később, Míra kijött utána. Aztán kéz a kézben sétálgattak, beszélgettek. Jót tett nekik ez a pár napos együttlét. Tudták a neheze még ezután jön, de lassan a szülők elvesztésének elfogadása megtörtént bennük, eddig jutottak. A többit már egyedül kellett viselniük, de mindkettő mellett ott volt a párja. Nagyon remélték, hogy megkapják a többi segítséget, legalábbis vigaszt és támogatást, szeretetet, együttérzést.
 

19

Judit és Donát esküvője

   Alig voltunk két héttel túl a szüleink temetésén, Piroska néném felköltözött testvéremhez, mi pedig Judittal feljöttünk az ő szüleihez. Közben meglátogattuk Míráékat is. Láttam Juditon, hogy tetszett neki Míra új lakása, tetszett, ahogy igazi otthont varázsolt a húgom ebből a szép lakásból. Jómagam is örültem valahol, hogy legalább az életkörülményei normalizálódtak. Míra, feljárt a klinikára Gáborhoz, kezelésre. Ő annyit mondott nekem, hogy erős lány, csak átmeneti segítségre van szüksége, kapja a nyugtatót, jót tesz neki egy terápiás beszélgetés, de szerinte rövidesen rendbe jön, ne aggódjak. Én úgy, ahogy, de túl tettem magam az eseményeken. Áruba bocsátottuk a házat, nem tudtuk volna fenntartani, bármennyire is szerettük volna, ha a tulajdonunkban marad. Végül is Judittal Piroska néninek kialakítottunk fürdővel és szobával egy külön kis részt. Úgy döntött, hogy odajön hozzánk és segít Juditnak. De azt hiszem leginkább rajtam akart segíteni. Jól tudta, hogy Judit nem igazán háziasszony. Így amíg teheti, majd ő csinálja a házkörüli teendőket. Szüksége is volt erre, mert belehalt volna, ha csak otthon ül egész nap, semmit sem csinálva. Úgy terveztem, hogy a rám eső pénzből veszek egy hétvégi kis telket, amin még külön elszöszmötölget, én pedig ott kísérletezhetek a növényeimmel. De ezek egyelőre csak tervek voltak.
    Eljött a nagy nap, Mírán láttam, hogy kicsit neheztel rám, de Judit annyira szerette volna már hivatalosan is összekötni velem az életét, hogy kérésébe beleegyeztem. Nagyon szűk körű esküvőt tartottunk valóban. Csak Míra, Miklós, Piroska néném és Judit szülei voltak velünk, tanúként Gábor volt jelen és Judit egyik barátnője. Javasoltam Juditnak fehér ruha helyett valami egyszerűbbet, de nem mondott le róla. Megérkeztek Juditék lakására szép sorjában a vendégek. Míra sem öltözött tiszta feketébe, azt mondta, nem tud gyászruhát hordani, mert még rosszabbul érezné magát. Egy sötétkék apró virágos blúzban volt, sötétkék selyem nadrággal. Nehezen élte meg szüleink elvesztését. Még nem dolgozott, nem keresett munkát, időnként feljárt Gáborhoz a klinikára terápiás beszélgetésre.
  - Nos! Itt vagyok! - a nagy hallba, ahol már mindannyian indulásra készen álltunk, mosolyogva lépett ki Judit, aki szőkére festett haját rövidre vágatta, apró kis gyöngy koszorúval díszítette. Karcsú, szép alakja, szép melle csak úgy virított a sima, egyszerű testhez simuló fehér ruhában. Tényleg olyannak tűnt, mint egy szép szobor.  Az apja és nevelő anyja, meghatódottak voltak. Engesztelve ölelt át az apja: - Ne haragudj rá Donát, nagyon várta ezt a pillanatot. Nem a legjobbkor jött, de mit tegyünk?
  - Semmi baj Rezső bácsi. Boldog vagyok, hogy legalább ő van nekem. Induljunk! - néztem aztán a kis társaságra, és egy kis belvárosi kápolnában, majd a kerületi tanácsban összeházasodtunk. Utána beültünk az előre kibérelt étterem külön termébe, ahol csendesen beszélgetve ünnepeltünk, de Míra és én is, elsírtuk magunkat. Talán valóban jobb lett volna később tartani a mi esküvőnket is, de nem volt erőm még Judittal is küszködni ekkor. Másnap aztán felültünk a repülőre és elutazunk Velencébe. Talán arra volt jó nekem ez az egy hét, hogy kilépjek a mindennapi bánatomból, és  felejtsek. Judit valójában mindent megtett, hogy elvonja a figyelmemet, ami kicsit sikerült is neki.  Távol mindentől, egy másik országban, egy másik világban és kettesben Judittal, sok boldognak mondható órát töltöttem, annak ellenére, hogy azért ott lebegett mögöttem apám és anyám közeli elvesztésének tudata.  Minden bánatomat Judit testének szeretgetésébe fojtottam. Olyankor valójában csak ő volt és a gyönyör. Kicsit szégyelltem is magam, hogy így túl tudok lépni a szüleimen. De Judit mindig azt mondta. - Ez olyan természetes, hogy így van Donát. Hiszen az élet nem áll meg és a testünk eggyé akar lenni. Hidd el, hogy a szüleid is boldogok, ha te annak érzed magad.
    Egy dolognak örültem igazán, hogy Míra őszinte szeretettel ölelt át az esküvő után és meleg szavakkal köszönt el tőlem.  
  - Nem haragszom, de talán vidámabb lett volna a te esküvőd is, ha később tartjátok. Azért legyél boldog Judittal! Szeressétek egymást! És, ahogy ígérted, legyél hozzá hűséges. Bármi gondod, bajod van, keress engem! Tudod, hogy már csak mi maradtunk egymásnak. No, de érezd jól magad Velencében! És, ha tudod, kicsit felejtsd el édesanyát és édesapát. Ennek az útnak maradandónak kell lenni mindkettőtök számára!
    Míra szavai nagyon jól estek és így a lelkiismeret furdalásom is alább hagyott. Mikor visszajöttünk az útról még maradtunk pár napot a testvéremnél, majd Piroska nénit is vittük magunkkal, aki Míránál úgy láttam feltöltődött, de talán a húgomnak is jót tett az itt léte. Megbeszéltük, hogy néha azért majd felutazik hozzá látogatóba, pár napra, akár egy hétre is télvíz idején.

20

Shukar pirano, avagy shukar kámipé

   Amíg Piroska néném nálunk volt, mintha megkönnyebbültem volna. Sétálgattam vele, elvittem egy-két szép helyre. Elmentünk Miklós szüleihez, de Ibolya néni is gyakorta felszaladt hozzám, hogy megvigasztaljon. Nagyon meghatódtam, hogy ennyire átérzi a bánatomat. Piroska néném pedig sütött, főzött. Miklós mondta is neki viccelődve, hogy olyan finomakat főz, hogy lassan már nem fér bele a ruháiba.  Aztán mikor elutazott Donátékkal, túl nagy lett a csend. Kezdtem elgondolkodni az életemen. Eszembe jutott, hogy a sorsom a saját kezemben van. Nem merülhetek el a bánatomban egy életre, szüleim halála miatt. Miklós ugyan örült, hogy felmondtam az idegenvezetői állásomat, de tudtam, hogy minél előbb ki kell találnom, hogy mit is akarok.  Nem találtam helyemet az életben. Továbbra is leveleztem a két francia barátommal, nekik is beszámoltam a tragikus eseményről, az esküvőm elmaradásáról. Mindketten hívtak magukhoz kikapcsolódásra, még telefonon is megkerestek.  De Miklós a munkája miatt nem tudott volna velem jönni. Én pedig nem mertem mondani neki, hogy szívesen mennék, akár egyedül is. Összezavarodott minden. Lassan kezdtem érezni, újra ki kell nyílnom. Hiányozni kezdett a lüktető élet. Gábor, a pszichiáter barátunk ezt jó jelnek vette, és tanácsára fokozatosan leálltam a nyugtatókkal is.
   Egyik este, már kilencfelé járt az idő, amikor hirtelen elhatározással felöltöztem. Gondoltam lemegyek Miklósék pincéjébe, már régen nem jártam ott. Belenéztem a tükörbe, eléggé sápadt voltam. Szépen kisminkeltem magam, bár nem volt szokásom, most valahogy tetszeni akartam Miklósnak. Hideg novemberi este volt. Felhúztam egy kord nadrágot, hozzá egy bordó garbót, a hosszú hajamat összefogtam, egy csattal feltűztem, majd két nagy bordó klipszet tettem a fülembe. Felhúztam, finom bőr bokacsizmámat, felvettem a kabátomat és busszal elindultam, mivel a kocsit Miklós magával vitte. Amikor leértem a pinceklubba, jóleső érzés fogott el. Letettem a ruhatárban a kabátomat, majd indultam a terem felé. Szombat lévén elég sokan voltak, de hátul találtam egy üres asztalt. Kértem két deci vörösbort és azt kortyolgatva hallgattam a gyönyörű zenét. Néztem a zenekar tagjait, néztem a zenében elmerült arcukat és hirtelen megint a régi Mírának éreztem magam. Olyan szép volt az utolsó számuk, hogy egészen belefeledkeztem a nosztalgikus hangulatba. Csak ültem, és figyeltem, ahogy lejönnek a színpadról a zenészek, köztük Miklós is. Éppen felállni készültem, hogy odamenjek hozzá, jelezve, hogy itt vagyok. Akkor láttam, hogy Miklós leült egy asztalhoz, ahol egy feketehajú roma nő volt egyedül. Italt vitt neki, majd mellé ült. Visszaültem a helyemre és némán bámultam rájuk, ahogy jókedvűen beszélgetnek. Hirtelen egy világ omlott össze bennem.  Erre nem számítottam. Nem akartam hinni a szememnek. Akkor vett észre a szaxofonosuk, aki éppen jött kifelé. Odalépett mellém és kissé zavarban volt, azt hiszem Miklós miatt.
  - De nagyon régen nem láttunk, Míra!  Hiányoztál! Fogadd részvétemet! Hallottuk a történtekeket!  - aztán ő is Miklósék asztala felé nézett - Miklóst nézed? De miért nem mész oda hozzá? Valami régi barátnő csak. Úgy tudom. Gyere minél többet, hátha itt azért életre kelsz, Miklósnak is jót tenne már! Na, de én megyek.
  - Várjál picit, Csaba!  Ki az a nő? Te tudod? Viszonya van Miklóssal? Válaszolj nekem őszintén, nagyon fontos, hogy tudjam!
  - Fogalmam sincs, de két hét óta mindig itt ül. Állítólag, régi kapcsolata volt ez a nő. Jó barátok, nekem ezt mondta, de menj oda nyugodtan!
  - Ne haragudj, hogy kérdezősködtem, de erre nem számítottam. Majd odamegyek. Majd jövök gyakrabban. Nagyon szép volt ez az új utolsó szám, amit hallottam, mi a címe?
    - Ez egy új lemez anyaga lesz már! Nem tudom még mi lesz a végső címe, így inkább nem is mondom, még gondolkodom. Na, szia, Míra, és minden jót neked! Nekem most dolgom van, sietek!
   Fogtam magam és, higgadtságot erőltetve elindultam Miklós asztala felé. Amikor meglátott, meglehetősen zavarba jött, és nagyon meglepődött. Felállt, bemutatott a mellette ülő nőnek, mint a feleségét.
  - Na, Miklós ne lódíts, még nem vagyok a feleséged –  leültem és néztem a nőt, akinek a szeme Miklósra majd rám villant.
  - Hozzak valamit? Most jöttél? De hát miért nem szóltál, hogy lejössz? – Miklós tett egy tétova mozdulatot, majd rám nézett, és láthatóan kínosnak érezte a helyzetet.
  - Én egy romnyi vagyok, ahogy te mondanád. Egy cigánynő. Nem a te fajtád, hanem Miklós fajtája. Ezek szerint Miklós nem beszélt még rólam. Tudod, nagy szerelem voltam én neki régen. Én tanítottam meg a szerelem minden fortélyára - nézett Miklósra a nő, úgy tűnt, hogy kicsit többet ivott a kelleténél.
  - Na, hagyd ezt a sok hülyeséget Melinda! Miért is beszéltem volna Mírának erről? Hiszen már ezer éve lecsengett ez a dolog! 
  - Ez igaz. De csak együtt éltünk majd egy évet. És azért te azt nem tudod csak úgy elfelejteni!  Ne legyél már olyan rajkano! Na! Ne ládzselj nekem itt! Shukár csaj kétségtelen, de milyen piramno? Dzsanel jól chágijel? Legalább úgy, mint én? Csucsipel?
  - Na, ebből elég! Ne légy már ilyen közönséges! Míra! - nézett ekkor rám Miklós idegesen és megfogta a kezemet, hogy elvigyen innen, ettől a nőtől - Gyere velem, menjünk! Te meg maradj magadnak már!- szólt vissza a nőnek - Majd mindent elmondok, csak gyere!
  - Na, adj azért búcsúzóul egy csibáló csumit! – a nő hirtelen felállt, elkapta Miklós egyik karját, és meg akarta csókolni. De Miklós ekkor idegesen eltolta magától, de a nő csak nem hagyta magát, tovább folytatta: - Na! Tegnap még jó volt a kocsiban  csucsipelnem téged? Be vagy darelva a ranyidtól!  Shukar kamipe voltál, és lehetnél nekem még mindig! Nem való neked ez a kiművelt, úri fehér szuka! - majdnem dulakodtak ekkor már. Elképedve néztem a jelenetet.  Hirtelen csak annyit mondtam a nőnek.
  - Te egy közönséges ribanc vagy. De, ha Miklósnak ez kell, akkor vigyen! Hol a kocsi kulcsom? Kérem Miklós! – nyújtottam felé a tenyeremet.
   Ekkor Miklós otthagyta a hadakozó nőt. Kínos volt mindenki számára a jelenet, leginkább Miklósnak, akit mindenki ismert. Megfogta a kezemet és indultunk kifelé. A nő visszaült a helyére, és kért még magának konyakot. Nevetgélve integetett. Miklósnál vagy tíz évvel idősebb lehetett, erősen festett, korán öregedő cigánynő volt. Lassan felfogtam a kapcsolatukat. Nagyon fájt az egész közönséges szituáció, de érteni akartam mindent, és a teljes igazságot akartam tudni! Felvettük a kabátunkat, Miklós visszament a hangszeréért, majd a roma nő oda állt elé, de Miklós mondott valamit a fülébe és eltolta magától, sietett utánam kifelé. Beültünk a kocsiba.
  - Vezess te Miklós! – majd hirtelen gonosz ötletem támadt és megszólaltam.
  - Na? Kamelsz te engem még?  Én nem kapok csibalo csumit?  Te shukár lávuta!
  - Te meg hogy beszélsz? – nézett rám meglepődve. Ezek szerint te mindent értettél, amit ez a nő összehordott itt?
  - Igen. Mindent. Tanulékony vagyok, és ahogy ez a nő mondta, tudod, hogy én művelt fehér szuka vagyok! Vagy nem? Még, ha a bőröm nem is hófehér, de mégis csak! Valóban nem a te fajtádból jöttem. De hagyjuk. Majd otthon!
  - Míra, ez egy ittas nő volt, egy tévedés! Nagyon régen a barátnőm volt, de akkor még nem volt ilyen hülye, ilyen közönséges. Meg aztán túl fiatal is voltam. Én, igazán nem tehetek róla, hogy itt üldögél esténként és hallgat bennünket. Én nem tehetek úgy, mintha nem ismerném - magyarázkodott közben Miklós.
  - Most ne magyarázkodj itt nekem! Piszok rosszul esett az egész jelenet. Nem is értelek! Az, hogy ott ül, és hallgat benneteket, az egy dolog. Persze. De majd otthon, most maradj csendben! Közönséges jelenet volt.
   Megálltunk a ház előtt, Miklós arcán bűntudatot láttam, csendben ballagott mellettem a lakásunk felé. Én sem szóltam semmit. Majd az előszobában mindketten levetettük kabátunkat. A nappaliban leültem az egyik sarokban lévő kanapéra, ő a fotelba. Némán néztem rá, ő pedig láthatóan ideges volt. Hol ide, hol oda rakosgatta lábát, és kezeivel dobolt a térdén, fekete szemével hol rám pillantott, hol maga elé nézett.
  - Most magyarázkodjak, akkor? – kérdezte rezignáltan.
  - Nem, ne magyarázkodj! Az igazat mondd el szépen az elejétől a végéig. Aztán majd megmondom, hogy mit teszek a végén.
  - Feltételeket szabsz? Nekem? Ugyan, Míra!  Vagy talán menjek vissza a putrimba? Majd ezt vágod a fejemhez?
  - Nem én mondtam! De azt is tudod, hogy ilyet soha nem ejtenék ki a számon. Így ne beszélj velem, ez nem az én stílusom!
  - Jó, bocsáss meg! Tényleg az! Közönséges.  Meg többet ivott a kelleténél! Nem volt akkor régen ilyen, legalábbis nem így emlékszem rá!
  - Miklós! Engem az nem érdekel, hogy milyen volt. Ha ilyen volt, akkor így szeretted! Istenem! Neked elég volt ennyi is! Talán ezek után én túl sok is vagyok neked! De én helyetted nem tudom elmondani, hogy miért ült be a kocsinkba tegnap veled, ahogy mondta és ott ugye történt valami. Engem csak ez érdekel. 
  - Akkor most lettem igazán cigány a szemedben. És nem hozzád való. Ugye?
  - Ezt sem én mondtam, hanem te Miki! Talán így érzed? Képes voltál magadat a kocsiban… ezzel az ocsmány roma nővel, de mindegy kivel… hadd ne mondjam ki!- mondtam aztán haragosan.
    Ekkor hirtelen felállt, odaült mellém, megfogta a kezemet, és csókolgatni kezdte. Én elhúztam.
  - Ez nagyon kedves gesztus tőled, de a történetedre várok még mindig. Vagy nincs hozzá bátorságod? Ha engem ilyen megalázó helyzetbe hoztál, legalább most legyél őszinte magadhoz, de hozzám is.
    Fekete szeme fájón és zavartan nézett rám, kezét a kanapén nyugtatta és akkor akadozva belekezdett.
   - Látod Míra!A neveltetés beli különbség most kibukott. Te egy finom, nagyon szép, és ráadásul okos nő vagy. Szemben az én köröm beli lányokkal, akiket ismertem. Nem mondom, hogy köztük ma már nincs hasonló, mint te, de ritka. Akkor, amikor ezt a nőt megismertem, tizennyolc éves voltam és valóban majd egy évet nála laktam, vele éltem. Hozzáteszem, anyámék legnagyobb tiltására, de nem tehettek semmit. Apám még azt is mondta, hogy kitagad. Ugyanis valóban nem ahhoz a romakörhöz tartozott, akit elfogadtak volna. De nekem ez a nő volt, akkor a nagy szexuális élményem, talán szerelmes is voltam akkor. Aztán idővel rájöttem, hogy nem hozzám való, csak akadályoz a tanulásban, a munkában. Alig tudtam elszabadulni tőle. De tényleg szeretett. Egy mázlim volt, hogy nem lehetett neki gyereke, mert különben már régen apa lennék! Nem beszéltem én neked a régebbi dolgaimról, mert minek? Akkor most tudd. Aztán utána csak ilyen-olyan futó kapcsolatom volt, hol hosszabb, hol rövidebb ideig tartók. Igazából elkezdtem komolyan foglalkozni a zenével. Megismerkedtem a nem roma zenészekkel, barátok lettünk, aztán kapcsolatba kerültem egy magyar nővel is, de annak meg férje volt. Hát ilyen zavaros ügyeim voltak. Szegény anyám teljesen ki volt már a dolgaimtól. Nem találtam azt a nőt, akire vágytam. Igényesebb lettem én is, aztán nagyon lefoglalt a munkám és akkor jöttél szerencsémre te. De visszatérek, amire kíváncsi vagy. Körülbelül két hete, hogy lejött a pincébe Melinda, akkor eleinte józan volt, aztán rájöttem később, hogy ivásnak adta a fejét. De nem is történt semmi különös, csak néha leültem hozzá és elbeszélgettünk. Aztán valahogy, tegnap többet ittam talán, meg el voltam keseredve. Nem tudom, hogy tudatában vagy-e annak, hogy mikor voltunk együtt az ágyban? Hiányoztál, de te mindig kitaláltál valamit. És nem történt más csak, amit mondott. Én nem csináltam vele semmit. Mire arra sor került volna, magamtól is megundorodtam. Kínos erről beszélnem - mindezt végig lehajtott fejjel mondta, majd hirtelen rám nézett és felém fordult.
  - Most utálhatsz nagyon! Jogos! De nem a cigány vérem hajtott, hanem a férfi vérem!
  - Ezt most miért mondod? Mondtam én, hogy mi hajtott? - kérdeztem rá.
  - Tudom, hogy erre gondolsz - hajtotta le a fejét ismét.
  - Ez így nem lesz jó, ha te helyettem gondolkodsz. Mert én egészen mást gondolok.  Azért örülök, hogy így elmondtál mindent és remélem, hogy az igazat hallottam tőled. De azért azt tudnod kell, hogy nagyon megaláztál!
  - Tudom. És bocsánatot kérek!  De meddig kell a te régi ölelő tested után vágyódnom? Mert semmire sem vágyom, csak arra! Ezt viszont talán elhiszed!
   Ránéztem, és ezt valóban elhittem neki, majd megszólaltam.
  - Tudod, ma este, amikor elindultam hozzád ezzel a szándékkal mentem, hogy talán ma megtörténhet a régi csoda a testünk között. Hirtelen megnyílt bennem valami szüleim halála után először. Élni akartam, szeretni téged. Ezért is mentem utánad! 
  - Úristen! - temette ekkor a fejét két kezébe - Én hülye! Mire nem pazarlom az időmet, energiámat!  Annyira megértettelek téged, de azt hittem te soha nem mozdulsz ki a gyászodból.
  - Kicsit te is elfordultál tőlem. Lehet, hogy untad már az én gyászos kedvemet, de nem tehettem róla.
  - Sajnos én sem vagyok különb, mint a többi férfi! - nézett rám szomorúan.
  - Valóban nem. Sajnos! Pedig én mertem remélni! Bár azért…  Nem érdemled meg, hogy őszinte legyek hozzád. Te azért mégis más vagy! Nekem a legérdekesebb, legkülönb férfi voltál, még intelligensnek is hittelek - mondtam neki keserűen.
  - Csak voltam? És csak hittél? Miért? Megrendült a hited bennem? Most már én is buta, átlagos, mocskos, roma csávó vagyok? Ebből az egy esetből rögtön ezt a következtetést vonod le? Kiábrándultál belőlem? – nézett rám kissé gyűlölettel a szemében.
  - Nem kell ilyen sarkosan fogalmaznod! Nem, Miklós nem ezt a következtetést vontam le.  Dehogy! – ránéztem, a nekem szép férfias vonásaira, és legszívesebben megsimogattam volna, tudtam, hogy most a lelkébe gázoltam, de úgy gondoltam, valahol megérdemli.
  - Jó. Ne bánts tovább! Tudom, hogy nagyon haragszol most rám, és meg is értelek. Valóban nagyon megbántottalak. De azért remélhetem, hogy… Meg tudsz nekem bocsátani? - megfogta a kezem, de éreztem, hogy a történtek után nem lennék képes arra, hogy úgy szeressem, mint azt sokszor megtettem.
  - Nem, Miklós! Most képtelen lennék rá. Most engedj el!- bontakoztam ki ölelő karjaiból.
    Láttam, hogy erre nem számított, bízott a vonzalmában, de a sérelmem túl friss volt és túl erős. Felálltam, aztán csendben ugyanezt tette ő is. Rájött, hogy ma többre nem megy velem. Nem akartam büntetni, hiszen úgyis tudtam, hogy szükségem van rá és szerettem. Csendben feküdtünk le, többet nem szóltunk egymáshoz. Reggel aztán arra ébredtem, hogy Miklós hozza be nekem a reggelit egy tálcán.
  - Jó reggelt! – csókot adott, kutatóan nézett rám - Bocsáss meg nekem még egyszer! És tudd, hogy téged és csak téged szeretlek! És utálom magamat, hogy egy bizonyos szintre lesüllyedtem. Szeretsz? Azt tudom, vagy legalábbis remélem, hogy a tested szeret, még a történtek után is, tudom, hogy legalább úgy akarsz, mint én téged! Ebben valahogy biztos vagyok.  De a lelked? Az hogy áll? Ezt szeretném tudni! Fáj, hogy megbántottalak!
     Felültem, majd megsimogattam.
  - A lelkem is úgy szeret, ahogy a testem. Ha nem így lenne, akkor most nem lennék itt, és te sem lennél itt. Te, shukár piranom! Ahogy ti mondanátok! - erre aztán mindketten elnevettük magunkat.  Tudtam, hogy Miklós a maga módján le fogja építeni az egykori cigány nőjét. Azt is tudtam, hogy már ezerszer megbánta magában, de valójában magára hagytam a férfiasságával. Túlontúl elmerültem a gyászomban. De ezt, mint mentséget elfogadni nem tudtam.
   Visszaült mellém az ágyba. Kíváncsian nézve rám megkérdezte.
  - Miért tanultál roma szavakat?
  - Mert te roma vagy és azért. Nekem kell néhány szót ismernem, és még a kultúrátokat is áttanulmányoztam. Én már csak ilyen vagyok. Végül, a gyerekeinket is érinti valahol majd a roma származásod. De hallgass! Én elfogadtalak! Erről nem akarok többet beszélni - ekkor letettem a tálcát a földre, majd kibújtam a hálóingemből, Miklós is hasonlóan tett, és megtörtént az a csoda közöttünk, ami már régen hiányzott mindkettőnknek, és amire vágytunk mindketten.
    Néhány hét után, újból kivirultam és tele lettem energiával. Sikerült eladni a házunkat, Donáttal megosztoztunk a pénzen és ebből egy üzlethelyiséget vettem. Megszereztem az engedélyeket és kialakítottam egy szépítkező kis szalont, ahol folytattam kozmetikusi és egyben tulajdonosi teendőimet. Úgy döntöttem magánzó leszek. Felvettem két fodrász lányt, manikűröst, és fél éven belül már kialakult a szép számú vendégköröm. Kezdtem ismét a régi lenni.
     Szép tavaszi délután volt. Miklós elé mentem a reptérre, mert egy francia jazz fesztiválon voltak, onnan érkeztek. Amikor megláttuk egymást, nagy boldogan borultunk egymás nyakába, üdvözöltem a többieket is, akik örültek, hogy együtt maradtam a történtek után Miklóssal. Beültünk a kocsiba, Miklós mesélt, beszámolt a sikerükről, aminek én külön örültem, mesélt a többi fellépőkről is, majd elmondta, hogy találkozott Violettával és Paullal. Szerencsére a zongorista társa beszélt valamit franciául, így, ha röviden is, de tudott velük beszélgetni. Átadta üdvözletüket és megkérdezte tőlem.
  - Mi lenne, ha meghívnánk magukhoz őket a nyárra? Aztán esetleg mi is kimehetnénk hozzájuk. Pául most is hívott bennünket. Sőt, Violettának valahol délen, ha jól emlékszem, Villefranch-ban lakik a nagymamája. Ő meg oda hívott bennünket. Valahol a francia Riviérán van ez a hely!  Nem semmi! Azért ez meggondolandó!
  - Remek ötlet. Hívjuk meg őket!  Majd lemegyünk Donátékhoz is velük. Épp a napokban kérdezte tőlem, hogy mikor akarunk már náluk nyaralni? Nagyon élvezi a munkáját, még az is lehet, hogy idővel ledoktorál. Tudod, Donát okos fiú volt mindig és ő jól beszél franciául is. Legalább nemcsak velem társalognak. Te mikor fogsz neki a nyelvtanulásnak? És egyáltalán milyen nyelvet akarsz tanulni?
  - Látom a bátyád iránt még mindig tele vagy rajongással. De megértelek! Hogy milyen nyelvet akarok tanulni? Amit egyszer már elkezdtem, és amit még a gimnáziumban tanultam. Angolul. Ahhoz már legalább konyítok valamit. Igazad van, nem árt, ha beszélek valamit egy idegen nyelven.
  - Na, majd keresek neked egy hatékonyabb, jobb nyelviskolát! Vagy esetleg magántanárt! Itthon pedig majd segítek neked gyakorolni!
  - És, hogy megy az üzlet?  Élvezed? Nem bántad meg a döntésed?
  - Igen.  Élvezem. Azt hiszem jó a környék és vannak pénzes nők! Akik szépülni akarnak. Jók a munkatársaim is.  Egyszóval: elégedett vagyok! Nyugodj meg, nem bántam meg semmit sem.
- Ennek igazán örülök! Nagyon hiányoztál, tudod? – ölelte át a derekamat Miklós.
    Mosolyogva, jókedvűen cipeltük fel a lakásba a csomagokat, ahol vágyakozva átöleltük egymást, persze, hogy az ágyon kötöttünk ki. Aztán egy hirtelen mozdulattal felült, majd a zongorához ment és belekezdett egy játékba. Én elbűvölve, lehunyt szemmel hallgattam. Majd csend lett. Visszabujt mellém. Én ránéztem, megsimogattam.
  - Ez a te szerzeményed, ugye? Ennek olyan hangulata volt számomra, mint a megbocsátás pillanata, vagy azzal kapcsolatos valami. Nem jól éreztem?
  - Te egy zsenifül vagy! - csókolgatott össze-vissza - Pontosan! Akkor ez lesz a címe.
  - Nahát! Megéreztem a zenédet! De gyönyörű! Valahogy beleképzeltem, belehallottam a többi hangszert is!  De, ha már te ilyen meglepetést hoztál nekem haza, én is elárulok valamit: készülhetsz az apaságra!
   Hitetlenül nézett rám, majd megnézte a hasamat, megsimogatta.
  - Ez igaz? De hát ezen nem látszik semmi, olyan lapos! És milyen gonosz bestia vagy, hogy nem ezzel kezdted!
  - Nem tudtam, hogy hogyan fogjak hozzá, de a te zongorajátékod után, kapóra jött.  Szóval, édes Miklós nyolc hónap múlva, ha minden rendben megy, szülni fogok valami gyönyörűséget belőlünk! Legalábbis remélem, hogy gyönyörű lesz a baba!  Ahogy te azt egyszer mondtad nekem!

21

Judit

   Több mint fél év telt el, hogy férjhez mentem Donáthoz. Piroska néni nem zavart soha a jelenlétével. Szerencsére intelligens asszony volt, pedig csak egyszerű parasztcsaládból jött.  Mindig tudta hol az a pont, amikor mi csak ketten akarunk lenni Donáttal.  Élte a maga saját életét. Jó szomszédjaink voltak, hozzá hasonló idősebb asszonyokkal. Néha összejártak, nekem pedig kimondottan sokat segített, mindig mindent megfőzött. Időnként azért kedvem kerekedett, hogy oda álljak mellé, ilyenkor megtanított egy-két dologra. Ezért aztán akadt olyan helyzet is, hogy én főztem a vasárnapi ebédet, ha éppen olyan kedvem volt, és én hívtam meg Piroska nénit. Sajnos azonban az idegállapotom egyre rosszabb lett. Jó helyen dolgoztam, a munkával nem volt baj, hiszen ismertem az idegenforgalom minden fortélyát, sőt elmentem egy továbbképzésre is, ne mondják, hogy csak úgy beültem a vezető posztba. Igyekeztem jó főnök lenni. Úgy láttam, hogy megkedveltek. Donát lelkesen oktatott és kutakodott. Kicsit zárt lett a világunk, bár Donát néhány kollégáját időnként elhozta hozzánk, mi is el-elmentünk hozzájuk, moziba jártunk és kellemesen teltek az együttlétek is. Donát igazán elhalmozott a szeretetével, de tudtam, hogy minden hónapban azt várja tőlem, hogy mikor jelentem be az esetleges jó hírt, hogy gyermeket várunk. Ettől a gondolattól egészen kimerült lettem, még a veríték is kivert néha, olyan lázálmaim voltak az utóbbi időben. Egyik délután Piroska nénivel ültem a nappaliban, korábban mentem haza a szokottnál. Segítettem neki a vacsora előkészítésében. Zöldséget pucoltam és közben beszélgettünk.
  - Na, holnap jönnek Míráék. Már nagyon várom őket!  Nem tudom hallottad-e a jó hírt.  Míra kisbabát vár. Délelőtt felhívott és boldogan újságolta, még meg is könnyeztem. Úgy látszik már teljesen rendben van a lelke - nézett rám Piroska néni természetes örömével.
  - Nahát! Ez Donátnak is nagy meglepetés lesz! Már én is várom őket. Egy kis új színt hoznak a házba. Már el is terveztük Donáttal, hogy hová visszük el majd őket. Olyan sok szép hely van a környéken, hogy Miklós és Míra is biztosan szívesen benne lesz az általunk kitervelt programokban. Te pedig Piroska főzheted neki a kedvenc ételeit. Biztosan boldog lesz tőle. De olyan rendes nő! Meg is érdemli. És milyen jól megvan ezzel a Miklóssal. Nem gondoltam volna! És te Piroska szeretgetheted megint Mírát, tudom, hogy mindig is közel álltatok egymáshoz.
  - Hát igen. Hiányzik is.  Majd, ha megszülte a babáját talán kicsit felmegyek hozzájuk segíteni, ha nem haragszol. No, de igazán megkedveltelek tégedet is. Még a hibáidat is elfogadom, mert azért a háziasszonyság nem igazán alakult ki benned, és ez nekem furcsa, tudod. De nem baj. Én, amíg élek segítek nektek, de mi lesz utána Juditkám? Aztán, ti? - nézett rám akkor kicsit kutakodóan – Nem akartok gyerekeket?
     Elfogott az ideges remegés.
  - Dehogynem, Donát nagyon is akarna, de… Nem is tudom, hogyan beszéljek most erről… Piroska néni…- elfogott a sírás. Leborultam az asztalra és csak sírtam megállás nélkül. Piroska felállt, vigasztalgatott, majd felsegített, hozta a nyugtatómat, mert ekkor már bőségesen azon éltem. A különböző betegesnek tűnő hangulatváltozásaim miatt Donát elvitt egy helybéli pszichiáterhez, akihez el kellett járnom, szerinte én depressziós voltam, azt mondta, úgy néz ki, hogy mániás depresszióm van, még a kórházba is bekerültem egyik alkalommal. Aztán beállítottak gyógyszerekre és ezzel, azóta eléggé jól elvoltam. De az utóbbi időben, ha gyerekkérdés került szóba, egyre csak idegesebb lettem, persze én jól tudtam, hogy miért, de eddig ezt ebben a családban senkinek nem említettem. Titkomat tizenhat éves koromtól hordtam magamban, csak édesanyám testvére tudott róla, még apuska sem. Most ez jutott eszembe és úgy éreztem, hogy nem érdekel semmi a világon, és egyre jobban hatalmába kerített a szomorúság. Aztán, ránéztem Piroska nénire, aki nem győzött körülöttem ugrálni, láttam, hogy milyen gondterhelt az arca. Szégyelltem magam, hogy becsaptam őt is, Donátot is. Hirtelen megszállt valami őrület, majd felugrottam és elkiáltottam magam.
  - Nekem soha nem lesz gyerekem Piroska néni! Soha!  Érted! - majd rohangáltam le-föl alá a szobában, tördeltem kezemet.
  - Jól van, jól van.  Nem azért kérdeztem. Azt te nem tudhatod előre! Gyere lányom, ülj le, nyugodj meg! Bevetted ma a gyógyszereidet?  Össze kell, hogy szedd magad! Gyere, felkísérlek a szobádba.
   Hirtelen felálltam, majd lassan indultam a gyógyszeres szekrényhez, bekapkodtam néhány nyugtatót még, talán kicsit sok is lett. Felmentem a szobámba. Piroska néni nyugtatgatott, majd egy idő után a sok gyógyszertől mély álomba zuhantam.

22

Judit titka

   Röviddel, hogy Judit elaludt, Piroska néni lebotorkált a nappaliba, elgondolkodott Judit tünetein. Hozzá volt szokva hasonló eseményekhez, még a gyerekek anyjánál, Edinánál fordult elő hasonló viselkedés, de most nem tudott nyugodni Judit kijelentésén, hogy neki soha nem lehet gyereke! Azon törte a fejét, hogy ez vajon mit jelenthet? Miközben főzte a vacsorát, sült húst készített zöldséges körettel, kis rizzsel, megjött Donát, jókedvűen lépett hozzá.
  - Szervusz, Piroskám! Judit? Még nincs itthon?
  - Dehogynem, már régóta itthon van! Hagyd! Alszik fent a szobában. Kitört rajta a szokásos állapot.
  - Felmegyek akkor azért, és megnézem.
  - Nem, inkább ülj le velem kicsit. Hadd mondjak valamit!
     Donát kérdőn nézett rá, aztán mindketten leültek a nagy étkező asztalhoz és Piroska kicsit zavartan belekezdett abba, amit úgy gondolt, most el kell mondania Donátnak.
    Először is hadd mondjam el, hogy Míra babát vár, nagy öröm nem? Felhívott telefonon. Én nagyon örülök neki. Jó kedve volt, azt hiszem, végre már jól van. Kikecmergett a mélabújából. Már kezdtem félni, hogy szegény édesanyád betegségét örökölte, de szerencsére nem így van. Remélem, tudod, hogy holnap jönnek vendégségbe?
   Donátnak felcsillant a szeme.
  - Persze, hogy tudom. De, hogy babát vár, az csodálatos hír!  Ez nagyszerű! De hát még össze sem házasodtak? Nem is tudom mire várnak? Örülök nagyon!  Bár, már mi tartanánk ott! – nézett aztán elgondolkodva kifelé.
  - Hát ez az Donát! – és ekkor Piroska elmesélte az egész Juditféle jelenetet. Donát döbbenten hallgatta. Nem szólt egy szót sem.
  - Tudod, fiam ezek után azt kell gondolnom, hogy titkol valamit? De miért nem mész el vele egy nőgyógyászhoz, talán nem tud szülni, vagy nem tud teherbe esni, van ilyen, de ma már ezen is tudnak sok esetben segíteni.
  - Igen, erre már én is gondoltam! És az a furcsa, hogy mindig olyankor tör ki rajta a lehangoltság, ha ez a kérdés szóba kerül. Ezért igyekeztem is az utóbbi időben ezt kerülni.
  - Nem tudom. Nem tudom Donát, de ezt nem ártana tisztázni.
  - Felmegyek hozzá.
  - Jól van, közben én megterítek, aztán, ha vacsorázni akartok, csak szólj!
   Nemsokára Donát visszajött és idegesen hívta telefonon a pszichiátert, aki egy kolléganőjének a férje volt. Judit ugyanis nagyon mélyen aludt, túlságosan élettelennek tűnt, félt, hogy sok nyugtatót vett be. Rövid időn belül meg is érkezett az orvos, felmentek Judithoz, akit sikerült életre kelteni, de valójában túl gyógyszerelte magát. Az orvos megnyugtatta Donátot, hogy nincs különösebb baj, és javasolta, hogy a jövőben zárja el a gyógyszereket. De aztán hirtelen gondolt egyet és arra kérte, hogy menjenek ki a kertbe. Láthatóan nem akart Piroska néni előtt beszélni, aki kávét, üdítőt, vitt nekik, majd magukra hagyta őket.
   - Szóval Donát, engem kötelez az orvosi titoktartás. Nem igazán beszélhetnék róla, de mivel némi közelebbi ismeretségi kötelék is van köztünk, hadd kérdezzek tőled valamit - nézett aztán Donátra óvatos tekintettel az orvos.
  - Talán panaszkodott rám, Judit? Valami gondja van velem? - nézett a férfira zavartan Donát.
  - Nem. Szó sincs róla. Ezek szerint nem beszélt veled! Pedig ebben egyeztünk meg legutóbb. És nekem ígéretet tett - kis szünet után folytatta - nos, hatalmas titkot őriz magában a feleséged. De erről majd próbálj meg vele nagyon finoman beszélni. Ha ettől megszabadulna, és te megértenéd, elfogadnád őt a titkával, még, ha eddig nem is beszélt neked erről… Persze nem kizárt, hogy bizony te is megváltozol majd vele szemben. Szóval, ha megszabadulna a titkától, és te el tudnád őt fogadni, megbocsátanál neki... Talán minden megoldódna. Sokat segítene a gyógyulásában - látszott, hogy Donát szinte semmit sem ért. Kérdőn nézett az orvosra és megdöbbenve kérdezte.
  - Talán Judit beteg és soha nem lehet gyereke? Nem lehetne esetleg egy nőgyógyász segítségét kérni, hiszen ma már… De hát milyen titok? Miért nem beszélt eddig róla? Felfogni nem tudom! – nézett Donát kétségbeesetten a pszichiáterre.
  - Erről nem beszélhetek. Neki kell elmondania, de valóban nem lehet gyereke.  Valahol ez a titka… De már így is sokat mondtam - válaszolt a pszichiáter Donátnak.
  - Úristen! – Donát arcát a kezébe temette, majd hirtelen ránézett az orvosra – Szóval, finoman szólva át lettem verve. Ezt a házasságunk előtt is tudta Judit, de nem szólt és hagyott engem abban a hitben… Nem igaz! Ez nem lehet! - felállt és idegesen járkálni kezdett. Hozzá lépett az orvos ismerőse, próbált pszichikai magyarázatot adni a dolog hátterére, de ez akkor nem érdekelte Donátot. Annyit érzett, hogy az a nő, akiben annyira megbízott, akit annyira szeretett, becsapta. Szándékosan félrevezette.  De mi lehet a titka? És hogy kérdezzen rá? Zakatolt az agya, de igyekezett higgadt maradni, majd kikísérte az orvost. Judit közben bódult állapotban lebotorkált a nappaliba. Piroska néni támogatta az asztalhoz. Judit álmosan Donátra nézett, aki igyekezett nem mutatni haragját. Megölelte, megsimogatta, majd vacsorához ültek. Judit alig evett valamit. Nyomasztó csend ült a házra.
   Vacsora után Judit lapos pillantásokat vetve Donátra felállt, megköszönte Piroskának a vacsorát és visszament a hálószobájukba. Donát csak nézte feleségét, nem kérdezett tőle semmit, hagyta, hadd aludjon tovább. Zsibongott benne a sok fel nem tett kérdés. Magányosnak érezte magát, nem tudott mit kezdeni az orvostól hallottakkal. Egyelőre fel kellett dolgoznia. Elindult sétálni a Balaton partra, azt mondta Piroska néninek, ki kell szellőztetni a fejét. Másnap nem dolgozott, hiszen  Mírát és Miklóst várta. Csak ült a parton és keserű lett a szíve. 
    Mikor hazaért, már elég későn volt, lefürdött, Piroska néni is elment már a szobájába. Feltett egy lemezt, leült a fotelba és behunyt szemmel hallgatta a zongora futamokat. Aztán szép lassan felment a hálójukba, ahol Judit szendergett. Csendben lefeküdt mellé. Ekkor Judit hirtelen felült.
  - Hol voltál? Kerestelek. Egész jól kialudtam magam. Hány óra van?
  - Feküdj vissza Judit! Este tizenegy óra van. Nem nappal kell aludni, hanem este. Tudod, hogy holnap jönnek Míráék is! És máskor ne vegyél be ennyi nyugtatót! De mi baj volt? – Donát kérdőn nézett rá.
   Judit, zavartan simogatta a paplan szélét, majd nyúzott arcával Donát felé fordult.
  - Hát, nem is tudom, illetve amikor megtudtam, hogy Míra gyereket vár és…
  - Na és? Nem örülsz neki talán? Vagy zavar netán?
  - Nem, dehogy zavar! Sőt, örülök! Csak… - és ekkor hirtelen odabújt Donáthoz.
  - Ölelj át és szeress, úgy ahogy mindig!
   Donát most nem tudta szeretni. Csak megsimogatta, majd hirtelen rákérdezett.
  - És te? Te, mikor szülsz nekem egy szép babát? – remélte, hogy Judit talán most elmondja a titkát, vagy legalábbis kikényszeríti valahogy belőle.
  - Jaj, Donát! Sürgős? – hízelgett neki Judit.
  - Igen! Az! Talán nem is lehet neked gyereked, vagy nekem? Tudod mit Judit, együtt elmegyünk orvoshoz ebben az ügyben. Mégiscsak furcsa, hogy már mióta együtt vagyunk, és sehol semmi.
   Judit ekkor idegesen mozdult meg mellette, felült és hirtelen zokogni kezdett és szaggatottan belekezdett mondandójába.
  - Nekem nem lehet gyerekem Donát! Soha nem lehet! Tudom, mostantól majd gyűlölni fogsz, de nem bírom tovább! Nem bírom magamban hordani ezt a terhet!
  - Mit Judit? - ölelte át Juditot, Donát - Mondd el, akkor nekem. Hátha mégis tudok segíteni.
  - Nem Donát! Ezen, senki nem tud segíteni! – ekkor felkelt az ágyból és idegesen, kezét tördelve sétálgatni kezdett szótlanul.
  - Judit! Kérlek, hogy gyere vissza. Feküdj ide mellém és beszélj! Nem haraplak meg! Tudod, hogy szeretlek.
   Judit megállt az ágy előtt Donátra nézett nagy barna szemével és csak ingatta a fejét, majd megszólalt.
  - Nem, amit most hallasz, utána nem fogsz szeretni. De el kell, hogy mondjam végre, mert belefulladok a titkomba. Tudod, egyszer régen, tizenhat éves koromban történt. Egy házibulin... Lefeküdtem részegen... Azaz, inkább úgy mondanám, hogy megerőszakoltak. Ma sem tudom kik voltak azok a fiúk... Szégyen! Tudom szégyen! Nincs mit szépíteni. Szerettem mindig tetszeni a fiuknak, és hát jól néztem ki! Már akkor szép fejlett lány voltam, ők pedig leitattak és kihasználtak. Én buta kislány!  És hát miért is ne? Az isten megbüntetett. Teherbe estem. Még csak azt sem tudhattam volna, hogy a gyerek apja kicsoda… Nem mertem szólni senkinek, csak már későn. De apámnak persze soha erről egy szót nem beszéltem. Csak a nagynéném tudta. Aztán akkor elvitt egy orvoshoz, tiltott műtét lett és úgy is sikerült. Nincs méhem, átfúródott, ekkor már négy hónapos terhes voltam. Csoda módon életben maradtam. Hát, ez történt, ez az én nagy titkom Donát. Az én nagy bűnöm. Tudtam, ha erről beszélek neked, soha nem veszel feleségül. Ezért hallgattam, amit biztosan soha nem bocsátasz meg majd nekem...
    Donát döbbenten hallgatta, még sajnálta is feleségét, de ugyanakkor mélységes haragra gerjedt a lelke. Ekkor, visszafeküdt mellé a felesége, mint egy kisgyerek összekucorodott és zokogott, zokogott, amit nem tudott abba hagyni. Annyira rosszul lett, hogy Donátnak ki kellett hívnia a mentőket, akik bevitték a kórházba. 
   Donát ott állt az éjszakában, összetört benne valami, nem is a bántotta már, hogy nem lehet gyerekük, de mélységesen félrevezetve és becsapva érezte magát. Hirtelen megingott benne minden hite, szeretete Judit iránt. De még beszélni sem tudott vele, hiszen nem volt egészséges. Hirtelen édesanyja jutott az eszébe. Hiányzott most nagyon melegen simogató keze, amit sokszor érzett, ha visszagondolt rá. Aztán az apját látta maga előtt, arra gondolva, hogy talán most ő tudna neki tanácsot adni. De ők már nagyon messze voltak. Végtelenül magányosnak érezte magát.
     Mikor visszajött a kórházból ivott egy pohár bort, majd lefeküdt és próbált elaludni. Egy vigasza volt, hogy másnap találkozik testvérével. Tudta, hogy nála őszinte szeretetre talál, és józan tanácsot kap tőle.

23

Judit örökre elúszik
 
    Donát, másnap reggel bódultan ébredt. Piroska néni is megtudta az éjszakai eseményeket, csak tördelte a kezét, aggódott Judit állapota miatt is, és látta Donáton, hogy valami nagyon nincs rendben a két ember között. Érezte, hogy valami rossz dolog történhetett, de nem mert rákérdezni. Nekiállt az ebédkészítésnek, Donát elment bevásárolni, beszaladt a kórházba is, de Judit bódult állapotban volt. Egyelőre pihentették az orvosok. Szomorúan nézte Judit sápadt, szinte összeaszalódott arcát, üveges tekintetét. Próbált mosolyogva beszélni hozzá, vigasztalta, de Judit csak azt hajtogatta: - Tudom, hogy nem fogsz szeretni többé. Tudom, hogy, úgy teszel majd, hogy nincs semmi baj közöttünk, de az már nem lesz az igazi. Nem baj! Akkor is könnyebb egy kicsit. Bár, ha a jövőnket látom…
    Majd behunyta a szemét, intett neki, hogy most menjen el, aludni szeretne. Donát kétségbeesve nézte feleségét, és egyelőre gondolni sem akart arra, hogy ezután akkor mi lesz. Amikor hazament felhívta Judit szüleit, tájékoztatta őket Judit állapotáról, az édesapja meg akarta látogatni, de Donát egyelőre lebeszélte erről. Azt mondta, hogy nincs olyan rosszul, és még felhívja őket. Dél körül aztán megérkezett Miklós és Míra. Donát igyekezett erőt venni magán. Míra a nyakába ugrott és a fülébe súgta a nagy eseményt. Kézen fogva mentek a lakásba, majd Miklóst is üdvözölte. Piroska pedig boldogan ölelte át a vendégeket. Míra a szemével kereste Juditot, és akkor Donát röviden elmesélte a kórházi kezelését, rosszullétét, többet nem mondott ekkor még. Miklóssal együtt sajnálkoztak, aztán Donát hirtelen jókedvet tettetve, kiült Miklóssal a kertbe, és hagyta, hogy Míra és Piroska együtt fecsegjenek és tálaljanak az ebédhez.
  - Gratulálok Miklós! Gondolom, hogy örömmel fogadtad a jó hírt Mírától? Mit szeretnétek?
  - Gondolhatod! Mit szeretnénk?  Mindegy, csak egészséges legyen! Aztán, hogy így esett, eldöntöttük, hogy semmi nagy esküvőt nem csapunk! Hiszen már olyan régen együtt vagyunk. Három hónap múlva várunk benneteket is! Mírával, már kikölcsönöztünk egy szép esküvői ruhát, tudod, hogy van ez a nőknél! De mesélj Juditról? Mi van vele? Mi történt?
    Donát zavartan söpörgette lábával a füvet, és csak annyit mondott.
  - Nagyon rossz állapotban van. A depressziója. Tudod, majd, ha Míra is itt lesz, beszélgetünk, beszélgetek veletek. Talán még te is tudsz tanácsot adni. De hagyjuk… Most inkább rólatok!  Szívből örülök, hogy ti ilyen jól vagytok! – válaszolt Donát tettetett nyugalommal és zavartan.
  - Igen. Tényleg jól vagyunk. Bár, bevallom volt egy kellemetlen esetem. Majdnem mindent leromboltam, amibe, azt hiszem, belebetegedtem volna, de szerencsére ezt a kis botlásomat, a te húgod… De hát ismered? Jön is. Majd elmesélem máskor! Gyere, ülj ide mellém!
   Míra megcsókolta a két fiút. Majd leült Miklós és Donát közé.
  - Na, mesélj! Félig-meddig Piroska néni pöntyögött dolgokat - hirtelen elkomorult az arca - nevezzük nevén a gyereket. Judit hazudott neked és nem lehet valami okból gyereke. És ettől van a betegsége. De majd elmondod, ha akarod Donát!  Délután be kell mennünk hozzá a kórházba! Jó, Miklós?
   - Ez csak természetes! - nézett rájuk Miklós, és mindketten kíváncsian, majd döbbenten hallgatták Donát részletes beszámolóját, érzelmeit, gondolatait, kételyeit. És Míra érezte testvére magára hagyottságát, megrendült szeretetét, amit eddig Judit iránt érzett. Nehéz helyzetbe került. Eddig sem igazán szerette Juditot. Mindig volt benne valami fenntartás vele szemben. Úgy érezte, hogy természetellenes viselkedése mögött valami árnyék van, valami rossz, valami hamis. De most mindezt nem mondta ki. Tudta, hogy nem teheti. Ránézett Donátra, megfogta a kezét.
   - Donát! Mit érzel a szívedben? – nézett Míra aggódva a bátyjára - Tudod még szeretni ezek után is? El tudod fogadni a történtek után? Szereted annyira, hogy mellette élj? Hogy elfogadod-e ezt a helyzetet, azt neked kell tudnod!  Lehet, hogy most erre nem is tudsz válaszolni. Le kell ülepedni a dolgoknak.  Úgy mellesleg, részben sajnálom Juditot. Pokoli lehet élni ezzel a bűntudattal!  Mindenesetre, semmiképpen nem hagyhatod magára most, hogy ilyen állapotban van!
  - Nagyon sokat töprengtem az éjszaka. És iszonyúan megsajnáltam Juditot is. De magamat is. Talán vakon szerettem. Sok mindent nem akartam vele kapcsolatban észre venni. Úgy szerettem, ahogy volt. És azt hiszem, szeretem még mindig. Akkor is, ha iszonyú harag van bennem, hogy ennyire becsapott! Ha őszinte hozzám, biztos vagyok benne, hogy elfogadom őt. Még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy soha nem lehet gyerekem. De ezt feldolgozni! Nem tudok mit mondani! Tudom, hogy mellette kell lennem, félre kell tennem a haragomat!   Tudom már, hogy soha nem épül fel. De hát alapvetően beteg! Most már tudom. Teljesen bizonytalan vagyok. Még az sem biztos, hogy valaha is tudunk erről beszélgetni vele. És ez nagyon megnehezíti a helyzetemet - látszott, hogy nagyon megtört és nehezére esik a vallomás. Hirtelen Miklós szólt közbe.
  - Ha megengeditek, én is mondanék valamit.  Én férfiszemmel és kicsit kívülállóként látom, érzem a te helyzetedet Donát. Lehet, hogy te abban reménykedsz, hogy együtt tudsz majd élni Judittal és megbocsátasz neki, és a többi és a többi… Én viszont azt mondom soha többet nem lesz olyan a kapcsolatotok, mint eddig volt. Még Judit érzelmei is mások lesznek. Ráadásul valóban a legnagyobb gond, hogy beteg. Iszonyú nehéz helyzetben vagy! Persze az emberi érzelmek nagyon bonyolultak, és ti szorosan kötődtök egymáshoz, amit nem lehet csak úgy megszüntetni.  De nem is kell! Hirtelen, nem is tudom, mit tudnék neked tanácsolni? Talán időt kell adnod magatoknak. Nem lenne okosabb felvinni Gábor klinikájára és kicsit a szüleihez? Esetleg vele mehetnél te is, ha az neki úgy jobb? Persze, az idő majd megold mindent, de nem helyettetek! Ha bármiben segítség kell, csak szólj! Te mit mondasz ere Míra?
  - Hát, nagyon hasonlókat, mint te Miklós. Judit egy törékeny, eleve sérült lelkű nő, aki a nőiességébe menekült, talán a szexbe veszett bele és az érzelmekbe. Azt hiszem Donát, hogy valóban szerelmes volt beléd, szeret téged a maga módján, és nemcsak a szex miatt kellettél neki. Ne haragudj, ha ilyen keményen fogalmazok. De az egész élete menekülés valahonnan valahová. Sajnállak. Soha nem leszel boldog mellette! Nagyon bánt, hogy ezt kell mondanom, de ez a valóság. Egyelőre segíteni kell a felépülésében, és éreznie kell, hogy ott állsz mellette.
    Donát csak hallgatott és hirtelen sírással küszködött.
  - Ne szégyellj sírni! Megértelek - ölelte át bátyját Míra, majd felálltak mind a ketten és sétálgatni kezdtek a kertben, körbe-körbe, Míra halkan beszélt hozzá. Miklós felállt, nem akarta zavarni őket, bement a szobába, megkereste Piroska nénit. Vele beszélgetett, majd egy jó félóra múlva bejött a testvérpár és közösen megebédeltek. Utána lepihentek, Míra berendezkedett a vendégszobába, majd késő délután mindahányan bementek Judithoz, aki úgy tűnt, már egészen jól érezte magát. Legalábbis ezt mutatta. Nyugodtnak tűnt, örömmel üdvözölte Miklóst és Mírát is. Sétáltak a folyosón és egyszer csak Donáthoz fordult.
  - Megbeszéltem az orvossal, hogy saját felelősségemre hazamegyek. Nem bírok itt maradni. Haza fogadsz? – nézett félve és kérdőn férjére, Donátra.
   Donát hirtelen zavart lett. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit kellene neki mondania. Aztán mégiscsak válaszolt, miközben Míra Judit mögött nemet intett a fejével, amit Donát jól értett.
  - Édes Judit! Hiszen még csak az éjszaka kerültél be! Korai lenne! Buta dolog saját felelősségre egy kezelést abbahagyni! Meggyógyulsz, és majd utána viszlek haza!
  - Tudtam, hogy nem bocsátasz meg nekem! Persze! Sose gyógyulok meg! Jól tudod, nem ? – sírva fakadt, majd kiszakította magát Donát karjából és visszarohant az ágyába.
  - Most mit tegyek? - nézett tanácstalanul Mírára Donát.
  - Beszélj az orvossal! - válaszolta neki Míra - Én meg bemegyek hozzá, és elbeszélgetek vele. Legalábbis megpróbálok.
   Addig, addig sikerült megnyugtatni Juditot, hogy a kórterembe siető orvos még legalább három napot fontosnak tartott, hogy bent legyen, megígérte, hogy utána feltételesen hazaengedi. Ebbe aztán lassan Judit is beletörődött és már jókedvűen köszönt el tőlük.
  - Addig is fürödjetek, napozzatok! Donát vidd el őket oda, ahová terveztük! És te Míra vigyázz a babádra! – majd integetett nekik még az ablakból is.
    Mindhárman beültek Donát kocsijába, majd elmentek együtt a partra, ott sétálgattak, nézték a hullámzó vizet, érezték a nyár illatát, hangulatát. Csak a szívük volt szomorú. Donát elnézését kérte és inkább hazasétált a bánatával, hagyta, hogy legalább a húga és Miklós felejtsék el az ő gondját, baját. Vele akartak menni, de Donát ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül lehessen. Így aztán Miklós és Míra csak andalogtak a vízparton. Már fürödni sem volt kedvük.  Felhős lett az idő, fújt a szél, leültek a parton egy kőcsomóra, átölelték, megcsókolták egymást és nézték a fonyódi kis hegycsúcsot, a kilátót a tetején, az ide-oda jövő hajókat.
  - Nem is tudom, mit segítsünk rajtuk Miklós! Annyira sajnálom Donátot! Szerintem ebbe belebetegszik. Sajnálom, hogy azt kell mondanom, de Judit tényleg beteg. Terhelt személyiség! Talán az anyukájától hozta, mert az apja egészséges, normális ember!  Én miattam mesélhetnek a pszichiáterei! Mert én azt gondolom, ha ép lelkű lenne, akkor még talán valahogy rendbe is jöhetne köztük minden, ha olyan nagyon mély és nagy a szeretet közöttük. Azt tudom, hogy Donát imádta mindig. Persze Judit is biztosan szereti Donátot, de hát ekkora titokkal élni! És így becsapni az én bátyámat!  Ez egy eszelős nő, de az is volt mindig! És hogy tehetett olyant tizenhat éves korában? Imádott mindenkinek tetszeni. Én ezt régen is láttam! De ezt csak neked mondom. Édesanya is labilis idegrendszerű nő volt, de hol volt ő Judit esetétől! Úristen! Szerintem, el kellene válnia tőle Donátnak. Nem szép, hogy ezt mondom, ugye?  Persze, nem most, de hát abba meg beleőrül Judit még jobban! Nincs más köteléke az élethez csak Donát!  …Szörnyű! … Szinte nem tudok neki semmi tanácsot adni, mert, ha Judittal történne valami, még engem okolna! Aztán még Juditot is sajnálom valahol, pedig nem érdemli meg. Gyere, induljunk lassan hazafelé - Miklós felsegítette Mírát, megsimogatta a pocakját, rámosolygott.
   - De, jó, hogy én ilyen földhözragadt nőt találtam magamnak! Aki, azért, ha kell, szárnyalni is tud. De visszatérve a gondolataidra, én is hasonlóan látom és láttam, Juditot. Nem is értettem, hogy a te okos bátyád hogy tudott egy ilyen nőbe belebukni, bár biztosan a szex erős oldala. Az egész nőből csak úgy árad a túlfűtöttség, kicsit olyan Marylin Monroe eset nekem. Nem tudom miért, de valahogy Juditról mindig ez a színésznő ugrott be.  Az egész nő, mint egy kitalált, dögös baba. De azt hiszem ettől függetlenül, intelligens és okos is. De az a művi viselkedése! Mintha mindig valami éppen aktuális szerepet játszott volna. Én legalábbis így láttam. Hát, nem tudom, mit kellene Donátnak tennie, de azt hiszem, valóban nem tud leélni vele egy életet. Sajnálom azért én is a szerencsétlen Juditot is! Olyan nyomorultnak, elesettnek láttam ma, hogy tényleg megsajnáltam - nézett elgondolkodóan Miklós.
   Amikor Míráék hazaérkeztek, Donát sétálgatott a kertjükben, láthatóan gondolkodott. Piroska néni kint ült a kerti székben és nagyon idegesen beszélt hozzá. Donát láthatóan megörült, amikor meglátta húgát és Miklóst.
  - De, jó, hogy jöttök! Piroska néni azt mondja, búcsú van most itt a Sal-völgyében, nincs messze kocsival. Nem nézünk át? Judittal ugyan mást terveztünk, de most…
    Egymásra néztek, majd úgy döntöttek, hogy menjenek. De ragaszkodtak, hogy előtte bevacsorázzanak Piroska néni hideg tálaiból, amit nekik készített. Piroska nagy örömmel tálalta nekik a hideg vacsorát, majd megszólalt.
  - Holnap Juditnak is visztek be ebből. Én nem megyek most be hozzá, vagytok ti elegen, majd egy másik napon. Addig is berakom a hűtőbe. Mindig is szerette, ez volt a kedvence.
    A fiatalok egyetértően bólogattak, majd lassan készülődni kezdtek a sal - földi kiruccanáshoz.  Donát még felhívta a kórházat, az orvos megnyugtatta, hogy Judit jól van, még a telefonhoz is odahívta. Röviden, de beszéltek egymással néhány mondatot és Donátból láthatóan áradt a sajnálat és féltés Judit iránt.  Aztán elmentek kicsit körülnézni a sal- földi éjszakában. Jól érezték magukat, még talán Donátnak is sikerült valamennyire kikapcsolódnia. Éjfél után értek haza.
     Hajnali ötkor csengett a telefon. Donát mellett ott volt a készülék, felvette. Álmosan szólt bele. A kórház kereste.
  - Tessék? – ült fel hirtelen Donát - Hol? Itt? Nincs? Miért? De, ne haragudjon nem értem. Nem találják? Az nem lehet, talán kiment a fürdőbe! A ruhája sincs ott? De hát hogyan képzelik, hogy lehet egy kórházból kimenni! Nem veszik észre? Azonnal megyek! A rendőrséget értesítették? Akkor tegyék meg, de azonnal! – öltözni kezdett, nagyon ideges lett. Piroska néni ijedten botorkált lefelé a lépcsőn.
  - Mi történt Donát? Csak nincs valami baj Judittal?
  - Eltűnt! Elszökött a kórházból! Nézz körül a házban, addig! Én rohanok a kórházba.
  - Ekkor már Míra és Miklós is kijöttek szobájukból. Felébredtek a zajra és szinte mindent hallottak. 
  - Szerinted hová ment, ha ide nem jött? – kérdezte izgatottan Miklós, miközben Donát idegesen szaladt lefelé a lépcsőn.
  - Talán a partra. Esetleg lemennél kocsival? Körül néznél? - de meg sem várva a választ már eltűnt.
  - Míra, te feküdj vissza, én lemegyek a partra és körülnézek ott. Hátha valóban ott üldögél valahol…- szólt Miklós az ijedten néző Mírára.
   Piroska néni és Míra persze nem feküdt vissza. Leültek a nappaliban és csak vártak.
  - Istenem! Istenem! De jó, hogy a szüleid ezt nem érték meg! Egy őrült nő Donát életében! Ne haragudj Míra, hogy ezt mondom! Szegény, szerencsétlen Judit! Én mindig is láttam, hogy valami nincs rendben nála. Az örökös szexmániájával… Én rosszat sejtek Míra…
  - Jaj, Piroska néni nem kel mindjárt a legrosszabbra gondolni! – nézett rá Míra - Pedig mintha kicsit nyugodtabb lett volna délután, amikor elköszöntünk tőle. Nem is értem, de hát hogyan tudott kiszökni… Persze, miért is ne? Talán valóban lement a partra… Istenem! Ez egy őrület! Csak ne tegyen valami őrültséget!
   Teltek az órák és csak Miklós jött vissza. Elújságolta, hogy sehol nem találják. A reggeli nővérváltáskor vették észre, hogy nincs a helyén Judit. Azt gondolták, hogy a fürdőben van, aztán kezdett számukra gyanús lenni a dolog, majd rájöttek, hogy az éjszaka valamikor kimehetett az épületből. De még a portás sem látta eltávozni. Aztán mikor egész nap nem került elő, Donát már magán kívül volt. Míra felhívta Judit szüleit, elmondta nekik az esetet, kétségbe voltak esve. Az asszony zokogott és váratlanul megkérdezte Mírától.
   - Nem tudod, elmondta Judit a titkát Donátnak? - Míra egyenesen válaszolt - Igen. Elmondta, és utána lett rosszul. Így került a kórházba, de Donát megbocsátott neki, nem bántotta. Nem is értem? Amikor bent voltunk nála, már teljesen nyugodtnak tűnt.
   Csend lett a telefonban, majd Márta néni halkan csak annyit tett hozzá - Akkor ne is keressétek, már halott. Tudom, hogy az. Belefojtotta magát a vízbe. Biztos vagyok benne. Szegénykém! Ha tudtok valami biztosat, értesítsetek. Hogy mondom meg ezt Rezsőnek? – hirtelen zokogni kezdett - Azonnal leutazunk, ha már tudtok valamit. Utazunk, ahogy tudunk - Míra csak nyugtatgatta a nőt, de semmi mást nem tudott neki mondani. Végül letette a kagylót és Donátra nézett, aki le-föl alá mászkált, látszott, hogy a gondolatai egészen máshol vannak.
  - Donát, erősnek kell lenned! Bármi történt téged felelősség nem terhel! Ülj le. Hozok egy kávét - Míra kiment a konyhába, ahol Piroska már csendesen tevékenykedett.
   Donát és Miklós a nappaliban ültek.  Baljós csend volt a szobában. Majd Miklós szólalt meg.
  - Donát! Együtt érzek veled. Azt hiszem Juditnak az idegei túlságosan gyengék, nem akarlak bántani, de lehet, hogy nem bírta tovább elviselni az életet, készülj fel, ha valami...
  - Mire? Mire készüljek? Hogy tönkre tette az életemet? Hiszen én annyi jót adtam neki! Én elfogadtam őt. Szerettem úgy, ahogy volt. És talán még a történtek ellenére is... Képes lenne ilyet tenni? Vagy már meg is tette? – megtörten, és magába roskadtan nézett Miklósra. 
    Míra behozta a kávét, letette az asztalra.
  - Tessék, igyátok meg! Szeretted igen. Ő is a maga módján szeretett, de beteg volt. Összetört benne minden. Miért nem vetted észre ezt időben Donát? Hiszen az édesanyja is. Tudod, hogy bizonyos dolgok örökletesek… - nézett rá fájdalmasan Míra és átölelte bátyját, aki ekkor zokogni kezdett.

   Judit testét két nap múlva találták meg a vízirendőrök.  Valószínű, hogy belegyalogolt a vízbe és elnyelték a hullámok.  Hagyta magát a vízbe veszni. Ahogy titkától megszabadult, megkönnyebbült, de nem tudott szembenézni önmagával. Túl gyenge volt hozzá.
    Míra és Miklós, amit ilyenkor tenni lehet, támogatást nyújtott Donátnak, Piroska néninek. Donát egészen összetört. Szótlan lett, csendes. Intézte a temetést. Az első napokban valóban rászorult Piroska néni és Míra támogató szeretetére, és valószínűleg jót tett neki minden egyes kibeszélés, amit hol Miklóssal tettek, hol Mírával. Bármennyire is nem akart, de hurcolták magukkal, ahová csak mentek, mert azért ők kirándulgattak, strandoltak. Míra valahol arra gondolt, talán a sors még jót is tett a testvérével, hiszen látható volt, hogy Judit nem tud felépülni. Persze sajnálta Juditot, de azt is tudta, hogy Donát előbb-utóbb áldozat lett volna. Ezt csak Miklóssal beszélte meg. Abban reménykedett, ha egyszer majd már kellő távolságból tud testvére visszanézni erre a kapcsolatára, majd amikor eljön az idő, tisztán látja a múltjukat ő is, akkor tudja csak lezárni véglegesen a Judithoz fűződő érzelmeit. Míra tudta, hogy lélekben csak ezután lesz teljesen szabad. Hogy ez mikor következik be? Biztos volt abban, hogy hosszú lesz ez az idő. Töprengett is később sokat, hogyan húzza fel ismét testvérét az életbe. Egyelőre maradt vele a temetésig. Miklós visszautazott, mert neki már fellépései voltak.

24

Miklós

    Mielőtt Pest felé indultam volna, Míra és én lementünk a strandra fürödni. Kellemes meleg idő lett.  Sajnáltam, hogy vége a pihenésnek, bár a nyomasztó haláleset, az egész Judit és Donát féle történet kezdett pocsék érzést kelteni bennem.  Ahogy elnéztem Mírát és bátyját, elfogott valami baljós érzet. Eszembe jutott szüleik tragikus halála és most Judit öngyilkossága. Átéreztem Miklós fájdalmát és Míra szorongását is. Kicsit féltettem is, hogy esetleg ez stresszes helyzet, nem tesz jót a mi magzatunknak, de  Míra megnyugtatott. Az én családi körömben és ismerőseim között sokkal nagyobb volt a külszínre kivitt hangos fájdalom ilyenkor. Arra gondoltam, talán jobb is kitombolni magunkból, ha fáj valami. Gyorsabban gyógyul a szív.
    Szép lassan, egymás derekát átfogva jöttünk ki a vízből.
  - Olyan szomorú vagy Miklós! Elromlott ez az egész szépnek ígérkező nyaralás, ami idehozott bennünket. De hát mit tegyek? – nézett rám szomorúvá vált sötét szemével.
   - Ami igaz, az. Nem ezt terveztük, de ez az élet. Időnként beleszól a terveinkbe. Azon gondolkodtam most, hogy esetleg Donáttal együtt kellene elmennünk a nyáron, augusztusban, Villefranch-ba. Annyira hívott Violetta és egész csinos lány. Talán, ha megismeri Donát... Most ne gondolj semmire, akár sima barátság is jót tenne neki! - néztem Mírára.
  - Nem rossz ötlet. Már csak az is jó dolog lenne, ha velünk utazna, és kicsit más környezetben lenne. Más nyelven beszélne, emberekkel ismerkedne, és akkor talán könnyebben felejtene! Nem csúnya dolog, hogy erről beszélgetünk? Hiszen még el sem temette Juditot! Azért szörnyű az egész, nagyon a hatása alatt vagyok!
  - Ne szomorkodj! Semmi rosszra nem gondoltam, csak előre nézek. És tudom, hogy segítségre szorul a bátyád. Nagyon nehéz lesz neki. De beszéljünk már kicsit magunkról! Nem beszéltünk még arról, hogy hívjuk majd a gyermekünket? Legszívesebben gyöngynek nevezném, ha kislány lesz. Olyan lenne nekem, mint egy drágagyöngy!  Egyáltalán van ilyen név? -  Míra, végre elnevette magát.
  - Hogy te miket nem találsz ki?  Fogalmam sincs! De én egyszerű nevet szeretnék. Mit szólnál, ha Anna lenne a neve? Vagy te valami különlegest szeretnél? És, ha mégis fiú lesz? Őt nem is fogod szeretni?
  - Fiú néven nem gondolkodtam, azt rád bízom. Persze, ha mégis fiú lesz, őt is ugyanúgy szeretem majd! Ne aggódj! De szerintem most kislányunk születik. Akkor legyen Anna! Nem akarok semmi idegen nevet!– lassan kiértünk a partra, leültünk a fűre kiterített pokrócunkra. Jól éreztem magamat Mírával, valójában nagy hatással volt rám az első pillanattól kezdve. Amikor megláttam a csillogó fekete szemét, fekete haját, kissé teltkarcsú alakját, eldöntöttem, hogy tűzön-vízen harcolni fogok érte. Féltem, hogy roma voltom miatt el fog utasítani, de az érzelem, ami láttára kavargott bennem, erőt adott nekem. Igaz, hogy egy hónapig nem adta be a derekát, és nem lett teljesen az enyém, ami nekem szokatlan volt, de kitartó voltam. Aztán, ahogy jobban megismertem, ahogy rájöttem, hogy egy okos és nem mindennapi, különleges lánnyal van dolgom, még jobban beleszerettem. Kimondhatatlanul boldog voltam aztán, amikor az első éjszakánk után reggel vele ébredhettem. Nem a birtoklás miatt, nem azért, mert sikerült őt is ágyba vinnem, mint a legtöbb lányt, akivel eddig dolgom volt. Ez egészen más és új érzés volt nekem. Azt hiszem valahol magamat is megtaláltam benne. Eleinte még volt bennem félelem, hogy el fog hagyni, és nagyon izgatott, hogy a szülei befogadnak-e. Tudtam, hogy neki sem könnyű. De ma már tudom, hogy legalább úgy kötődik hozzám, mint én hozzá. A Melindaféle eset kapcsán nagyon rosszul éreztem magam. Valójában elöntött a szégyen, hogy valaha képes voltam ilyen nőt szeretni. Pontosan tudtam, hogy mennyire megaláztam Mírát. Persze abban az időben a gyásza miatt nem törődött az én testi vágyaimmal, ami nekem mindig is fontos volt. Igaz, ez nem mentség semmire. Kész szerencsémnek tartottam, hogy Míra nem dobott ki utána. Egy dolog azért mindig zavart. Nem mondta, nem éreztette velem, hogy honnan jött, de én mégis mindig tudatában voltam ennek. Nem tehettem róla, de időnként ettől rossz kedvem lett. Most szeretettel simogattam fekete haját, átöleltem a derekát, jó volt tudnom, hogy hozzám tartozik. Nagyon vártam a gyermekünk megszületését. Talán még jobban, mint ő.
   Késő délután elköszöntünk egymástól, a családtól, Szomorú volt látnom Donát megviselt arcát, átéreztem a bánatát. Beültem a kocsiba, és elindultam Pest felé. Míra maradt még egy hetet. Rossz érzés volt egyedül utaznom. Nézegettem vezetés közben a balatoni tájat, csak dúdolgattam, tele volt a fejem mindenféle hangokkal. Éreztem, ha hazaérek, leülök a zongorához és valami gyászos, fájdalmas nótát fogok kipréselni magamból. Kemény hét volt és nagyon mélyen hatottak rám a történtek. Siófoknál egy pár integetett, felvettem őket. Gondoltam, legalább nem leszek egyedül. A fiú hátra, a lány mellém ült. Bár mondtam neki, hogy talán inkább üljön hátra, de ő azt mondta, hogy jobban szeret elől ülni, és a barátja úgyis kiszáll még félúton, mert nem egy helyen laknak. Ő Pestre jött. Ekkor jobban megnéztem. Rájöttem, hogy roma lány. Hirtelen elgondolkodtam, hogy ezt most miért is állapítottam meg. Aztán bekapcsoltam a rádiót, zenét kerestem.
  - Te melyik kerületben laksz? – nézett rám a lány.
  - Miért kérdezed? Nem mindegy? Amúgy Zuglóban. Te hová mész? És Te? - néztem hátra, a fiúra. Láttam, hogy már kicsit idősebb a lánynál.
  - Én, Velencén kiszállnék. Ott lakom és ott is tanítok.
- Tényleg? Tanár vagy? Mit tanítasz? - kérdeztem aztán.
  - Gyógypedagógus vagyok, van ott kisegítő iskola és ott.
  - És te? Mit csinálsz? - néztem a lányra, aki vékony volt, a dereka feltűnően hosszú és karcsú.  Nagy mellei voltak. Hosszú fekete haját kibontva hordta, erősen festette magát, mint általában a roma lányok.
  - Hát én most iratkoztam be a Bárczira, ahol a srácom végzett.
  - Az, micsoda? Ne haragudj, de nem tudom – néztem most rá kíváncsian. Csodálkoztam még én is, hogy ez a lány roma létére tovább tanul, valahogy ki sem néztem belőle.
  - Főiskola, fogyatékosokat fogok majd én is tanítani. Csodálkozol? De te is roma vagy - folytatta aztán kicsit bátortalanul.
  - Az vagyok. De ezt most miért mondtad? Attól még lehetek tanult.
  - Na, persze, mint a hollók közt a fehér holló, olyan ritkák vagytok!- tette hozzá most a hátul ülő Gergely, mert közben megtudtam, hogy így hívják.
  -  És vannak előítéleteid? - kérdeztem a sráctól.
  - Én igazán ismerem a mélyét a cigányságnak. Persze akadnak köztük rendes emberek is, de kevesen vannak. Tudnék százalékot mondani, a tanítványaim nagy része roma. Ne képzeld azt, hogy tévedésből és megkülönböztetésből kerültek oda. Sajnos nem mondhatom ezt!  És a legtöbbje csak azt tudja, hogy neki mi jár.  Hogy neki is van kötelessége, tőle is vár valamit a társadalom… A gyerekek még hagyján, de honnan jöttek? Ha tudnád? Csoda, hogy még olyanok, amilyenek. Persze nagyrészüknek még családi háttere sincs. A beilleszkedésükről már nem is beszélek. Na, a vidéki cigányság is más, mint a pesti persze. Erről lehetne vitatkoznunk. De ha te közülük való vagy, érdekes lenne erről elbeszélgetnünk. Amúgy mivel foglalkozol?
  - Amúgy?  - néztem rá a visszapillantó tükörből - Zenész vagyok, egy jazz zenekarban bőgőzök. De komoly zenét is tanultam. Szóval én zenész családból származom.
  - Na, az meg egy teljesen más kaszt. De még köztük is óriási különbségek vannak! Azért nem lehet neked sem könnyű!  Polli. Így hívják a csajt, aki most melletted ül. Amúgy a barátnőm.  Na, van is ebből balhé otthon nálunk, de mindegy. Szóval a tetejében Polli meg állami gondozott volt, és külön tanulmány az élete.
  - Nagyon érdekes, amiket itt hallok most. Bonyolult kérdés az biztos, amiket itt feszegetni kezdtél. Egyszer majd folytatjuk, ha úgy adódik… 
  Ekkor már Velencén jártunk és elbúcsúztunk egymástól. Megkérdezte, hol játszom és azt ígérte, hogy majd felkeres.
    A lány visszaült mellém, miután elbúcsúzott a fiútól, és fészkelődni kezdett. Láthatóan tetszeni akart nekem, kihívóan dőlt hátra, hogy nagy mellei csak úgy kínálkoztak nekem, és nagy fekete szemeivel igyekezett elbűvölni. Pontosan éreztem, hogy milyen elképzelései vannak velem. Úgy látszik kedve volt rám. Nem volt csúnya lány, elképeltem, hogy milyen lenne vele, de aztán eszembe jutott, hogy miken jár megint az eszem. Elszégyelltem magam, ahogy hirtelen Mírára gondoltam. Na, Miklós térj észhez. Megkapsz minden olyant Mírától, amit ez a kis csaj nyújtani tudna, mondtam szinte magamnak.
  - Mintha megérezte volna, rátette kezét a combomra és csúszott volna a keze a nadrágom bizonyos irányába, de akkor én megfogtam a kezét és határozottan, visszaraktam a saját ölébe. Majd ránéztem.
  - Ne tedd ezt! Nincs esélyed! Micsoda dolog ez! Nem most búcsúztál el a fiúdtól? 
  - Nincs esélyem?  Miért? Kár! Pedig én mindent megtennék neked! Kedvelem a fiúmat, ne érts félre. Tényleg rendes srác. És sokat segít nekem. Csak tudom, hogy te sokkal forróban tudnál engem szeretni!  Te is, én is ,romák vagyunk. Meg aztán már unom, hogy állandóan bujkálni kell a szülei elől.
  - Én már foglalt vagyok, és szeretem a páromat! Semmi értelme erőlködnöd! - néztem rá egy pillanatra.
  - Pedig piszok jóképű vagy! Biztos, hogy buknak rád, meg zenész is vagy! Hogy bírja a csajod?
  - Nem a csajom. Már együtt élünk és rövidesen összeházasodunk. Jól bírja.  Azt azért tudod, hogy mit jelent szeretni?  Vagy, nem? - néztem rá és ekkor már elég kemény lett a hangom.
  - Bocs. Te egy rendes roma csávó vagy látom. Tényleg kár!  Én nem kaptam sok szeretetet az életben. Engem elhagyott az anyám csecsemőkoromban, aztán egy ideig a nagyagyanyám nevelt, majd beadott államiba, mert nem bírt velem, beteg lett. Apám nem volt. Anyám fűvel-fával lefeküdt, azt sem tudta, hogy kitől vagyok. Így aztán négyéves koromtól tizennyolc éves koromig állami gondozott voltam. Most már Pesten lakom, kikerültem. Szerencsére, magához vett anyám egyik testvére. Persze az összegyűlt pénzem is jó volt nekik. De azért hagytak valamit nekem is.  A Mátyás téren laknak. Tudod, én sokat köszönhetek a tanáraimnak, nevelőimnek.  Tökéletesen látom, hogy mi a különbség a magyarok és a cigányok között.  Komoly és zavaros hovatartozási gondjaim vannak. Talán megérted! Aztán eléggé heves természetem van, nem könnyű velem. Kicsit korán kezdtem a fiukkal is. Na, nem gondolod meg magadat? - tette a kezét a karomra és felkínálkozott megint, felhúzta a szoknyáját a combján kicsit, ekkor lehúzódtam oldalra, megállítottam a kocsit.
  - Figyelj!  Polli! Így hívnak, ugye? Milyen név ez meg? Na, mindegy. Én hallgattam, amiket magadról meséltél, sanyarú életed volt, sajnálom!  De ha ezt továbbra is így csinálod, akkor ki kell, hogy szállj a kocsiból! Érted? Világosan értésedre adtam, hogy hagyjál szépen békén. Semmit nem akarok tőled és ülj nyugodtan! Ha akarod, tovább beszélgethetünk. Hazaviszlek és ennyi. Na, gyorsan döntsd el! Mert sietek! Normális leszel vagy nem? - láttam, hogy megsértődött. Majd hirtelen stílust váltott.
  - Oké! Maradok magamnak. Értem. Te biztosan úri cigány vagy, meg a barátnőd is az.  
  - Az. Nagyon is az.  Szóval honnan van a neved?
  - Apollónia, csak így. Ebből lettem Polli. Szeretnék majd kiszabadulni abból a gettóból, amiben most élek. Mert te nem tudod, de az egy gettó. Tele mindenféle lezüllött társasággal. Ott még a gyerekek is mások. Akad azért köztük normális is, de kevés. Én nem közöttük nőttem fel, így pontosan tudom, hogy hogyan kellene élniük, de a többség nem teszi. Képtelen beilleszkedni. Szerencsére a nagynéném, még a normálisabbak közé tartozik. Anyám valahol vidéken él, de látni nem akarom! Sejtheted, hogy mennyire haragszom rá. Tudod, nem azt mondom, hogy a szokásaikat ne tartsák meg, de az örökös kiabálás, kosz, összevisszaság, neveletlenség a gyerekek között, ami ott a környéken van. Nem is tudom, hogyan mondjam el neked - nézett aztán rám.
  - Ismerem. Laktam ott egy kis ideg. A szüleim ott kezdték, csak később költöztünk el, amikor már apám jól keresett. Mi akkor a testvéreimmel valóban az utcán éltük az életünket. Akkor nekem is természetes volt, meg aztán anyám nagyon szigorú volt és igyekezett korlátokat szabni nekünk, De tanulj! Tartsd a kapcsolatot a barátoddal, és ne feküdj össze-vissza mindenkivel, akire éppen kedved szottyan, mert éppen megtetszik! Mert látod, már majdnem ebbe a hibába estél! Mit szólna Gergely, ha megtudná? Mit gondolsz, minek nevezne? Ócska kis roma kurvának. Bizonyíts neki és magadnak is. Vagy nem szereted még sem? Csak jársz vele? Rajta keresztül szeretnél talán kikerülni…
  - Jól esik, hogy valaki szeret. Nem, nem rajta keresztül. Ez eszembe sem jutott.  De részemről nem ez a szerelem, már mondtam… Én mást képzelek… Egyelőre ez van.
   - Ebbe én nem tudok beleszólni – válaszoltam és kezdtem sajnálni.
  - Én szívesebben járnék a magam fajtájával, de azok között meg olyan sok a bunkó, én azért már többre vágyom…  És mondom, tanulni szeretnék - nézett rám tovább reménykedve.
   - Reménykedj, hogy majd megtalálod az igazit egyszer magadnak! Na, de itt is vagyunk.
  - Azért, kösz! Örültem, hogy megismertelek, majd azért én is lemegyek Gergellyel a klubodba. Mit is játszotok? - nézett még vissza hozzám, a kocsiba.
  - Jazzt, nem tánczenét, nem biztos, hogy kedveled és érted majd!
  - Na, jó, szevasz Miklós! Azért ne haragudj, de sajnálom még most is, hogy nem jöttünk össze! Te komoly srác vagy! Meg nem húszéves és én az idősebb csávókat, jobban komálom.  Talán ilyen kellene nekem is. Mindegy. Biztosan szép roma csajod van!
   Nem válaszoltam, intettem neki, aztán hazamentem. Sajnáltam a lányt, láttam, hogy tényleg oda van értem, és erősen küzd a világgal, önmagával sincs megelégedve. Keresi a helyét.  Valóban szüksége lenne valami komoly értelmes férfira vagy akár nőre, aki segítené, támogatná. Hosszan elgondolkodtam, hogy milyen nehéz sorsok vannak.
   Amikor haza érkeztem, bevacsoráztam Piroska néni csomagolt ételéből. Felhívtam Mírát, jó volt hallanom a hangját, majd hirtelen erőt vett rajtam a hangok utáni vágyódás, leültem a zongorához. Mindenféle hangulatok, érzelmek voltak bennem, elfeledkeztem mindenről és csak játszottam, majd kottáztam, jegyzeteltem. Talán éjjel kettő volt, amikor hullafáradtan lezuhantam az ágyba és elaludtam.
   Másnap délelőtt ellátogattam a szüleimhez, anyám elborult tekintettel fogadott, jóformán nem is kérdezte, hogy hogyan éreztük magunkat, amikor meglátott, csak vonszolt a szobába és leültetett.
  - Mit kérsz te elmeháborodott fiam?  Hozok neked kávét, reggeliztél? - nézett rám villogó tekintettel.
  - Anya mi a túró van? Mit csináltam? Mi a baj? Nem kérek semmit. Reggeliztem, kávéztam is - néztem rá meglepődve.
  - Míra hol van? Jól van? A kisbabátok? – nézett rám aztán kicsit kedvesebben.
  - Jól van anya. Nagyon is jól. Aztán elmeséltem hirtelen az egész szörnyűséges hetünket. Anyám csak csapkodta a kezét, még sírva is fakadt. Egészen belelovalta magát, mintha a saját gyerekéről lett volna szó.
  - Szegény Donát! Istenem! Micsoda tragédia! Előbb a szülei most meg a felesége! Valami átok ül a családon. Dögös egy nő volt, biztosan szerette.  Nagyon tetszett az apádnak is!  De hát én láttam már rajta a végzetét. Én megéreztem. Hanem te átokfajzat! Mit tettél? Itt járt az idétlen, alkoholistává vedlett Melinda! Hogy miket nem mondott nekem! Te tényleg kikezdtél vele? És, Míra tud róla? Te szerencsétlen, hát el fog hagyni! Az a szép, intelligens, kedves nő! És mennyire szeret téged! Hát ezt érdemli? Erre neveltelek én? Ezt láttad te itthon? Micsoda átokfajzat vagy te? És hogyan jutott eszedbe, hogy ágyba vidd ezt a közönséges rinyát? Volt hozzá gusztusod? Pfuj, fiam! Az idegtől alig bírtam magammal, apádnak meg sem mondtam, mert szétveri a fejedet!
   Nagyon meglepődtem, amit anyám mondott, de számíthattam rá, hogy fel fog keresni Melinda. Még örülhettem, hogy nem tudja hol lakom. Pedig helyre tettem, úgy látszik nem eléggé.
  - Anya! Azért nem kell neki elhinni mindent, én nem feküdtem le vele, csak… volt egy csumida, de semmi más. Én egy hülye voltam…  Ittam is…   Míra tudja a lényeget, de minden rendben közöttünk. Kivételes nő! Tényleg az! Nem győzök hálát adni, hogy nem csináltam nagyobb őrültséget!
   - Na, akkor jó – nézett rám kicsit nyugodtabban anyám - Sejthetted, hogy kiosztottam és úgy elküldtem, ahogy azt kellett. Remélem, hogy békén hagy! Ha nem, akkor kénytelen leszek apádnak szólni. Vagy tedd helyre te fiam! Mert nem tűröm, hogy ez a gusztustalan nő, ez a... tönkre tegye az életed! Elég volt már egyszer! Akkor is mit küzdöttem, majd belebetegedtem!  Na, kisfiam! Ne csinálj, ekkora marhaságot! Nem elég neked Míra? - nézett aztán rám kutakodóan, közben erősen gesztikulált.
  - Mondtam, már, hogy dehogynem. Nem tudom mi történt, már régóta nem voltunk együtt, tudod, hogy a gyásza… és hát…
  - A fenébe !  Uralkodj már a kangörcsödön! Hiszen olyan kis vérmes nőnek látom, aki neked való. Biztosan jó neked úgy is! Vagy nem? Rosszul látom? – kérdezte kíváncsian.
  - Ne hozz zavarba! Ez különben is rám tartozik! De nyugodj meg, amire te gondolsz abban is tökéletesen jól vagyunk! – nyugtattam meg.
  - Na, akkor jó. Jön Natasa is, és a férje az esküvőtökre. Nagyon készül rá apád is, persze haverokat is hívott. Nem baj? - közben azért csak hozott be ennivalót, üdítőt, kávét. Aztán még megbeszéltük Flóri ügyeit is, aki lassan rendbe jött a feleségével. Anyám most már lecsillapodott.
  - De jó, hogy feljöttél. Tele voltam izgalommal, hogy mi lehet veletek? De hát ez a haláleset ez borzasztó. Mikor lesz a temetés? És hol lesz?
   - Lent Keszthelyen. El akartok jönni? - néztem rá.
   - Én gondolom, hogy igen, hiszen családtagok vagyunk, leszünk, vagy nem? - nézett rám kissé gondterhelten.
  - Persze. Majd akkor velem jöttök, mert Míra lent maradt Keszthelyen. Na, de nekem lassan mennem kell. És, ha idejönne ez a Melinda, valahogy zavard el, ha véletlenül találkozom vele, majd a helyére teszem. Nagy baklövést tettem, most hozhatom helyre. Ezt érdemlem. Na, csók anya és apát is csókolom, számolj be neki a dolgokról, mármint a Judittal történtekről.
  - Te haszontalan gyerek! Tudtam, hogy szereted nagyon ezt a lányt! Hiszen amikor megláttad először a szalonban csak bámultam, hogy mihez nincs bátorságod és láttam a szemeteken, hogy egymásba estetek az első pillanatban. Fiacskám ez a szerelem! Shukár kámipé!  Becsüld meg magad Miklós! Nem azért mondom, de ritkaság, hogy valaki ilyen okos, szép nőt kapjon! És tudom, hogy szeret téged. Ami nagyon fontos!
  - Megígérem anya! Nyugodj meg! És apának azért ne szólj erről az esetről!- átöleltem és megcsókoltam anyámat. Ő meg elsírta magát, majd kikísért és láttam, hogy még hosszan nézett utánam.

25

Donát a temetés után

    Túl voltunk a temetésen. Judit halála számomra éppolyan volt, mint ő maga. Meghökkentő, bizarr, tragikus. Mindig éreztem, hogy valami hatalmas terhet cipel, csak akkor ezt én másképp magyaráztam. Ettől szinte fázós, elesett kisgyermekké, majd tüzes asszonnyá vált az ágyamban. Égetett a hiánya. A történtek ellenére nem tudtam haraggal gondolni a hazugságára, vagy inkább a titkára, arra, amiről nem volt ereje beszélni. Tudtam, hogy szeretett, ahogy én is őt. Minden gyarló hibájával együtt nekem ő volt a nő, és minden együtt. Eleinte nap, mint nap elolvastam a levelét, amit a kórházban írt nekem. Búcsúlevél volt. Rövid, de abban, minden benne volt. Szinte megértettem, hogy úgy döntött, elúszik az édesanyjához megpihenni.  Igyekeztem belevetni magam a munkába, hogy felejteni tudjak. Piroska ott állt mögöttem, főzött, mosott rám, ahogy eddig, és anyám helyett anyám lett. Később nem győztem hálával gondolni rá. Zajlottak a vizsgák az egyetemen, jómagam meg doktori disszertáción törtem a fejem. A kollégák, megértők voltak. Sokszor késő estig a kutató laborban voltam. Szükségem volt rá. 
   A későbbiekben leutazott hozzám pár napra Gábor, a régi jó barát. Jót tett a vele való beszélgetés, a közös úszások, a közös bicikli túrák. Lassan helyre állt a lelki békém. Bár tudtam, hogy Judit hiányát egyelőre, nem pótolja semmi, de nem vágyódtam női kapcsolatokra. Pedig Gábor próbált rávenni, de nem volt egyáltalán kedvem hozzá. Mindenkit Judithoz hasonlítottam.  Korán volt azt hiszem. Ehhez járult még Márta néni és Rezső bácsi, Judit temetését követő váratlan látogatása. Természetesen fogadtam őket, hiszen Judit szülei voltak és mindig éreztem, hogy Juditon keresztül engem is megszerettek.
    Két megtört ember érkezett hozzám, egy júliusi késő délután. Mint kiderült, Rezső bácsi mindenáron beszélni akart velem Juditról, hiszen a temetésen és azt követően senki nem volt olyan állapotban, hogy bármiről is részletesen beszélgetni tudott volna. Mindössze két napot töltöttek nálam, de a mai napig megrázó találkozáson estem át Rezső bácsival. A megérkezésüket követő délelőttön Márta néni tapintatosan elvonult Piroska nénémmel a konyhába, mi pedig Rezső bácsival kiültünk a kertbe. Zavarban voltam. Kerestem a szavakat. Nem tudtam, mi lenne a jobb, beszélni Juditról vagy kerülni a halála körülményeit. Aztán Rezső bácsi rövid időn belül könnyített a helyzetemen.
  - Szép ez a kert, szépek ezek a cédrusok fiam. Gondolom, Judit is szerette ezt a helyet? – meggyötört arcából fáradt, törtfényű szeme keserűen nézett rám.
  - Igen, szerette. Gyakran ült kint, ha olvasott. Éppúgy kedvelte a természetet, mint én. Rezső bácsi! Mikor menjünk ki hozzá? - kérdeztem tétován.
  - Hozzá? - nézett hirtelen a távolba - Igen, persze… Hozzá… Mielőtt hazaindulnánk Donát, úgy szeretném, ha neked is jó.
  - Természetesen. Szerettem Juditot, még most is szeretem. És nagyon hiányzik… - dadogtam zavartan és elfacsarodott a szívem, ahogy hirtelen magam elé képzeltem nagy barna szemét, platinaszőke haját, fehér bőrét, telt mellét.
  - Tudom, fiam. Azt is sejtem, hogy nagy csalódás volt neked a tette. Az, hogy szegénykém olyan bizonytalan volt, hogy olyan kiszámíthatatlan... Azt is tudom, hogy te mennyire szerettél volna gyerekeket. Nagy fájdalom ez nekem fiam, nagyon nagy fájdalom!
  - Mire tetszik gondolni? Én így is szerettem őt – mondtam halkan és nem mertem folytatni.
  - Tudom, hogy Márta és Judit eltitkoltak előttem egy nagy bűnt. Tudom. Márta nem tudja, hogy tudom. Nem is kell, hogy megtudja. Hadd maradjon meg a hitében. Akkor, régen, amikor a lányommal az a szégyenletes… - elsírta magát, majd erőt véve magán megtörölte szemét és zavartan folytatta - Igen. Tudtam, mégsem szóltam neked róla. Arról sem, hogy Judit labilis idegrendszerű, hogy az édesanyja is az volt. Szólnom kellett volna, hogy felkészítselek becsülettel. De hát szerettem a lányomat, helyette nem beszélhettem. Reméltem, nagyon reméltem, hogy a házasság kötésetek előtt elmondja neked az igazat! Gondolom, hogy nem tette meg, és ebbe bele kellett halnia. Nem volt más út számára. Pedig, ha becsületesen elmondja neked, talán mindez nem így történik. Ebben biztos vagyok. Abban is, hogy te még így is elfogadtad volna.
  - Rezső bácsi! Én döbbenten hallgatom, nem tudtam, hogy Judit nagy titka Rezső bácsi előtt nem volt titok. De hát miért nem beszélt erről vele? Talán…
  - Tudom fiam, mit akarsz mondani. Talán én is hibás vagyok, de nem volt bátorságom erről beszélni vele. Nem akartam őt bántani.  Féltem és szégyelltem. Istenem! - fejét a kezébe temette, majd folytatta - Jóvátehetetlen bűnöm, a gyávaságom. De meg kell köszönnöm neked, hogy jó férje voltál Juditnak, türelmes és szerető férje. És, bocsáss meg neki, kérlek! - nézett rám szinte könyörgőn. Felálltam, felsegítettem a székből és sétálgatni kezdtünk a kertben.
  - Kérem, hogy nyugodjon meg Rezső bácsi. Régen megbocsátottam neki. Bevallom, amikor megtudtam , hogy valójában miért nem lehet gyereke, akkor, összetört bennem valami. De igazán soha nem tudtam rá haragudni - Rezső bácsi ekkor megállt, és hálásan nézett rám.
  - Ezt akartam tudni. És még annyit. Erről a beszélgetésről ne tegyél említést Mártának és senkinek, ha kérhetlek. Jó tudni, hogy amíg élt a kislányom tőled örömet és nyugalmat kapott - nagyot sóhajtott - Üljünk vissza! Fáradt vagyok fiam. A lányom távozásával az utolsó élethez való kötődésem is megszűnt.
  - Rezső bácsi! Hogy mondhat ilyet? Hiszen itt van még Márta néni, aki…
  - Ugyan, fiam! Szeretem őt is, meg sokat is köszönhetek neki. De a lányommal szinte minden meghalt. Nagy sokk volt nekem a feleségem halála is! De ez most! No, hagyjuk!  Nem szomorítalak tovább. Útravalóul csak annyit. Ne zárkózz be fiam! Az élet megy tovább. Nem mondom, hogy rögtön keress valakit magadnak. De múlik az idő, és te bizonyosan megtalálod Judit után a következő szerelmet, és azt el is kell fogadnod! Ez az élet rendje! De menjünk be, ebédhez szólítanak, aztán megköszönnénk, ha elvinnél kocsival hozzá bennünket.
    Ez a beszélgetés, mélyen érintett. Megértettem, hogy milyen nagyon szerette Rezső bácsi Juditot. Azt is megértettem, hogy felesége halála után, élete értelme a lánya volt. Szívfacsaró volt átéreznem ismét Judit hiányát és apjának fájdalmát. Elutazásuk után néhány napig ismét magamba roskadtam. Szinte nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna valami eszembe Judittal kapcsolatban.
    Aztán Míra telefonja után kezdtem lassan visszatérni a mindennapokba. Délutánonként kifeküdtem a kertünkbe és olvastam. Felelevenítettem a francia tudásomat, mivel Míra elmondta az augusztusra Franciaországba tervezett utazásukat, ahová engemet is meghívott. Miután olyan nagyon kért, és tudtam, hogy segíteni akar rajtam, ráálltam. Tudtam, hogy Juditot nem támaszthatom fel a gyászos hangulatommal, a fájó érzelmeimmel.  Arra gondoltam, hogy talán valóban jót tesz majd egy külföldi út. Külön kedvemre volt, hogy egy csendes, francia tengerparti halászfaluba akarnak lemenni, csak azt nem tudtam hová, kihez. De még ezt megelőzően volt kitűzve Míra esküvője.

26

Míra esküvőre készül
 

     Amikor eltemettük Juditot, azt hittem Donát teljesen összeomlik majd. Vele akartam maradni, de szó szerint haza küldött. Azt mondta, szüksége van a magányra, Piroska majd ellátja, és egyedül akar megbirkózni a veszteségével. Így aztán visszajöttem én is Miklóssal és a családjával. Szép volt tőlük, hogy ennyire együtt éreztek Donáttal és lejöttek Judit temetésére.
     Judit apján láttam, hogy bármennyire uralkodik magán, lánya elvesztése végképp megtörte. Alacsony, köpcös ember volt, de most, mintha napok alatt éveket öregedett volna, szinte még kisebb lett és felesége elmesélése szerint szinte semmit sem evett. Márta néni szerint feladta az életet, aki mindezt zokogva adta elő. De megkért, hogy Judit nagy titkát, semmiképpen ne mondjuk el, mert abba végképp belehalna. Ekkor mesélte el nekem négyszemközt azt az időszakot, amikor Juditnak tiltott terhességi megszakítása volt, majd, amikor élet-halál között lebegett. Az apjának hashártyagyulladást hazudoztak. Az orvos, ismerőse volt Márta néninek, a kedvéért megtette ezt a kegyes hazugságot. Aztán azt is elmesélte, hogy Judit utána hónapokig járt pszichiátriai kezelésre. Szerette volna, ha mindezt Judit elmondja még az esküvő előtt Donátnak, de nem tette meg. Attól rettegett, hogy Donát elhagyja őt. Így aztán Judit könyörgésére ő is csak hallgatott. Lassan megértettem Judit viselkedését.

***

    A temetés után gyorsan múlt az idő, legalábbis nekem. Alig volt vissza két és fél hónap.  Izgatottan készülődtem az esküvőnkre. Nekem igazán kevés meghívott vendégem volt. Apám testvérei közül már csak Piroska néni és egy fiútestvér élt, ők jöttek el. Majd Gábor, Donát, a barátnőm Eszter az osztrák vőlegényével. Meghívtam még a beosztott dolgozóimat is, és Franciaországból vártam Pault meg Violettát. De csak Violetta tudott eljönni. Ő már az esküvőm előtt egy héttel megérkezett hozzám. Kellemes, finom, érzelmes lány volt. Könnyen összebarátkoztam vele. Elég nagy volt a lakásunk, így aztán Violetta elfért az egyik kis szobában. Bejártam vele Pestet, Budát, elvittem Szentendrére, múzeumokba, megismertettem vele egy csomó magyar festőt, de már ő is tanult róluk, mint mesélte. Ismerte néhány híresebb képüket. A kedvence Csontváry volt, de kedvelte Rippl-Rónait is.  Miklós megszerette közvetlensége, egyszerűsége miatt. Aztán az esküvő előtt pár nappal, ahogy kértem, megérkezett Donát és Piroska néni. Violetta a teraszon napozott, olvasott. Nem sokat beszéltem neki Donátról, csak dióhéjban mondtam el az egész házasságát, Judit halálát. A titkát természetesen nem említettem. Piroska nénémről annál részletesebben beszámoltam.
   Miklós a városban volt, én nyitottam ajtót. Örömmel láttam, hogy Donát jól néz ki, nyugodt a tekintete, arcának nyúzottsága is megszűnt, bár kicsit lefogyott. Piroska pedig rögtön otthon érezte magát, jókedvűen rendezkedett, ahogy szokott.
   - Piroska te csak pakolj be a szobádba, látom, már otthon érzed magad! Te pedig Donát gyere velem! Most itt laksz majd - mutattam az egyik kis szobára - mert a másik szobában… Jaj el is felejtettem neked a telefonba mondani, hogy vendégem van. De mindjárt be is mutatom.
   Donát meglepetten nézett rám.
  - Vendéged van? Rajtunk kívül? Ez meglepő!
  - Egy szép hölgy, Violetta, aki… - de ekkor be is lépett a szobába Violetta karcsú termetével, egy sortban volt, bikini felső részben és mezítláb. Szőke haját franciásan összetekerte, zöldes barna szeme szelíden nézett ránk, majd mosolyogva közeledett felénk.
   - Jó nápot!  Szervusz. Bonjour Donat! Je suis Violetta Bartoli.
    Kezét Donát felé nyújtotta, akin láttam a meglepetést, de aztán elmondtam Donátnak, amit tudnia kellett erről a lányról.
  - Ő a francia barátnőm, akit még idegenvezetői balatoni utamon megismertem és levelező barátságban maradtunk. Őt is meghívtam az esküvőre, sőt egy fiú is jött volna, de neki közbejött egy váratlan családi ügy.
    Aztán Violettára néztem, aki zavartan állt közöttünk, közben Piroska is visszaért hozzánk, így neki is gyorsan bemutattam, majd lefordítottam számára, amit kellett. Láttam Donáton, hogy zavarba került, de aztán mindenki tette szépen a dolgát. Hol magyarul, hol franciául beszéltünk, majd kikísértem Violettát és Donátot a teraszra. Vittem nekik italt, kis gyümölcsöt, süteményt. Egy idő után magukra hagytam őket. Piroskával a konyhában készültünk a vacsorával és Donátról akartam megtudni mindent, amit ő tudott. Megnyugtató volt számomra, amiket mesélt róla.
  - Piroska, most kiülök én is a teraszra, addig te befejezed ezt a sültet? – kérdeztem tőle.
  - Menj csak drágám, nyugodtan. Jól nézel ki. Jól vagytok? - nézett aztán rám kérdőn.
  - Gyere, hadd öleljelek át! Szeretlek! És köszönöm, hogy ott vagy Donát mellett, de azért majd én is látlak téged, ha megszültem a babát? Jól vagyunk, nagyon is jól!- nyugtattam meg.
  - Jövök, ne félj! Addigra talán majd Donát is… De milyen szép, kedves teremtés ez a lány! Milyen kis finom, törékeny. Van valakije? - kíváncsiskodott Piroska.
    Elnevettem magam.
- Mire gondolsz? Nem tudom. De Miklóssal mi is reménykedünk! De az sem baj, ha nem. Csak mozduljon már ki a bánatából jobban, ez a célunk. Tudod, hozzájuk megyünk Franciaországba mindannyian. Na, megyek. Szólj, ha tálalni kell.
    Leültem én is a teraszra Donát mellé. Éppen arról volt szó, hogy a nyárra Violetta nagyszülei házába fogunk leutazni és most mesélte Donátnak, hogy milyen gyönyörű hely, hogy kislány korában mennyire szeretett ott lenni. Most is szinte minden nyarát ott tölti, és ott festeget. Láttam Donáton, hogy tetszik neki Violetta. Lassan felengedett és élvezte a francia csevegést. Sokszor botlott, kereste a szavakat, de Violetta kisegítette ilyenkor. Jókat nevettek, ha valami furcsa kifejezést használt Donát. Aztán rám nézett.
  - Elég nagy meglepetést okoztál nekem Míra! Azért szólhattál volna! Nem is értelek! Miért nem mondtad, hogy hová megyünk nyaralni?  Hogy a barátnőd is itt lesz nálatok?  És eddig miért nem meséltél nekem erről a kislányról?
   - Mit tudom én? El is felejtettem, hogy te nem tudsz róla. De mindegy, nem? Kislány? Nem is annyira kislány. Csak olyan kis filigrán, olyan francia, de beszéljünk csak franciául, mert ez így kínos lesz neki. Most már mindent tudsz, nem? És jössz, azért velünk? Nem mondod vissza az utat?  - néztem rá cinkosan. Donát tudta, hogy ismerem minden rezdülését és sejtem, hogy valami megmozdult a szívében. Aztán visszaszaladtam a konyhába, közben Miklós is megjött, boldogan ölelte át Piroskát, majd engem.
  - Na, mi a helyzet? Hallom jól beszélgetnek. Donát meglepődött? Nem szaladt világgá? - nézett rám.
  - Nem. De tényleg nagyon meglepődött. Azt hiszem ez így volt a legjobb. Úgy látom, hogy kölcsönösen kedvelik egymást. De ennyi elég is.  Akkor tudod, hogy holnaptól otthon alszol?
  - Tudom. Tudom, a formaságok. De jó kis zene szól! Garbareknek köszönhetjük ezt a varázslatos hangulatot?
  - Igen. Tudod, az a szám, amit én nagyon szeretek.  Az Arietta. Csodaszép! Nem? Na, de hol is tartottam? Igen, majd az esküvőmön látsz újra, mint álomszép menyasszonyt! Remélem, nem gondolod meg magadat? - tettem hozzá játszadozva.
  - Miért? Haza kell mennie? – nézett rám vidáman Piroska néni - Helyes. Csak várjad a menyasszonyt! Majd a templomban találkoztok. Melyik templomban? De hát minek is kérdezem?  Úgy sem tudom, hol van - mondta aztán Piroska a sültet szeletelve.
  - Szép helyen lesz Piroska. Budán, egy nagy tó mellett. Tessék elképzelni! Még oktatásra is eljártunk Mírával a paphoz. Hogy mire nem vagyok képes én is? Na, de kimegyek hozzájuk a teraszra és köszönök Donátnak is – ekkor elindult  a teraszra, majd leült hozzájuk. Mi pedig Piroskával a nappaliban a vacsorához terítettünk.

 

27

Az esküvő

    Míra csendesebb esküvőt szeretett volna, de alkalmazkodott jövendőbeli anyósa és főleg apósa kívánságához, akik mindenáron ragaszkodtak a hagyományos esküvőhöz. Előző este főpróbát tartott otthon, Violetta csak ámult a nagy előkészületen. Donát, szomorún nézte húgát, óhatatlanul is eszébe jutott a saját esküvője. Judit kavargott a szívében, agyában, aztán visszatért a jelenbe. Időnként elkalandozott Violetta mozdulatain, finom mosolyán. Ha  pedig pillantása találkozott a lány szép őzike szemével, zavartan sütötte le tekintetét. Érezte, hogy valamit megmozdított benne ez a lány, valami olyasmit, amit már régen érzett. Piroska néni is készült, ő még igazított Míra cigányos ruháján, amit majd éjfélkor szándékozott felvenni a menyasszonytánchoz, régi szokás szerint. Fejére kötötte a cigányos, rózsás kendőt, teljesen úgy festett, mint egy igazi cigánylány. Donát és Violetta később kiültek a teraszra, beszélgettek, Míra meg Piroska nénivel a konyhában nosztalgiázott a múltjukról. Aztán úgy éjfél felé mindannyian lefeküdtek.
    Másnap reggel korán kelt mindenki, pedig csak egy órakor volt az esküvő időpontja.  Mindenki izgatott volt. Violetta, Donát, még Piroska néni is az öltözködéssel volt elfoglalva. Majd megjött Piroska testvére is a feleségével és két gyerekével, annak családjával, akikkel Míra csak ritkán találkozott.  Míra elnézte nagybátyját, édesapja vonásait vélte felfedezni benne.
     Míra, úgy dél felé készülni kezdett, felvette a fehér testhez simuló menyasszonyi ruhát, ami elöl zártabb volt, hátul ék alakban mélyen kivágott, barna bőrét szépen kiemelte. Haját Violetta segítségével kontyba csavarta, majd feltűzte rá a gyöngysorral díszített rövid kis fátylát, felvette könyökig érő kesztyűjét, fehér magas sarkú cipőjét. De előtte Violetta finoman kisminkelte, de ugyanúgy magát is. Donát elmerülten nézte a két lányt egymás mellett. Szépnek találta őket. Amikor készen voltak, mindkét lányt karonfogva indult a kocsihoz. Piroska néni jött mögöttük és a rokonság.  Először a kerületi tanácsba mentek, ahol már Miklós és népes családja várta őket. Miklós sötét öltönyben, fehér, kozákos ingben volt, az édesanyja és édesapja között állt, ott voltak a testvérek, édesapja és édesanyja legközelebbi rokonai, akik bizony elég sokan voltak. De ott állt mellettük már Míra barátnője is a barátjával, Gábor is az újdonsült szerelmével. Ott voltak Míra munkatársai és a kedves szomszéd házaspár is. Alig fértek el az előtérben, így inkább, kint várakoztak, mivel jó idő volt. Amikor Míra kiszállt a kocsiból, elérzékenyült, ránézett a nagy tömegre, majd hirtelen jött rosszullét kerülgette. A szüleit látta maga előtt, akik mintha a mennyből a földre szálltak volna. Hirtelen olyan érzete lett, hogy fogják a kezét és vezetik. Miklós látta, hogy Míra meginog, Donát karjába kapaszkodik, ekkor odarohant hozzá a másik oldalára.
  - Rosszul vagy? Mit csináljak? - fogta Míra karját és nagyon aggódott.
    Míra nagyokat lélegzett. Miklós intett Gábornak, aki szintén odajött. Csendesen konzultáltak valamit, Gábor megnézte Míra pulzusát, pillanatok alatt egy szék került ki a portástól a járdára. Míra leült.  A világ, ami egy pillanatra el akart sötétedni, visszatért. Ivott egy pohár vizet. Aztán Gábor megnyugtatta a vendégeket, akik halkan és aggódva nézték az egész jelenetet.
   - Mindjárt jobban lesz, semmi baj, csak az izgalom! - nyugtatgatta a tömeget  - Jobban vagy? – kérdezte Mírától.
  - Jaj, de kellemetlen! - nézett aztán Gáborra, majd Miklósra és Donátra - Na, felállok. Azt hiszem, már jobban vagyok. Donát ne aggodalmaskodj, vezess előre! Nyugodj meg te is Miklós! 
      Ekkora Míra arca már újból a régi volt, megszorította Miklós kezét és belekarolt Donátba.
  - Gyere édes bátyám, vezess engem fel. Tudod, egy pillanatra édesanya és édesapa volt itt, akkor lettem rosszul, de már semmi baj. Valahol itt vannak talán lélekben közöttünk.
    Donát megszorította Míra kezét, és mindketten a könnyeikkel küzködtek.
    A templomi esküvő aztán már minden baj nélkül zajlott. Gyönyörű orgonaszóra vonultak be, hófehér virágba borult az egész templom, még a padsorok is.  Miklós családja láthatóan kitett magáért, de a vendégek is díszbe vágták magukat. Némelyikük nagyon is márkás kocsikkal érkezett. A két lánytestvére igazi cigány szépség volt. Natasa a kislányával és a férjével volt jelen. A cimbalmos lány pedig a vőlegényével érkezett. Ők nem voltak túldíszítettek, mint a vendégsereg nagyobbik fele, de Mírát ez nem zavarta. Tudta, hogy minden arany, és csicsa, ahogy ő nevezte, ki lesz rakva Miklós vendégein. Hiszen ez náluk természetes. Miklós édesanyja meghatódott volt, egyfolytában a szemét törölgette. Egy fiatal pap tartotta a szertartást. Míra és Miklós őszinte hittel összeesküdött. A pap kivezette őket a szertartás végén, közben zene szólt.  Míra előtt számos kis roma koszorúslány és kisfiú szórta a rózsaszirmokat Aztán Miklós édesapja intézkedni kezdett, közben Miklós és Míra fogadta a sorozatos gratuláló kézfogásokat. A száz főre tervezett esküvői estebédet és az azt követő mulatságot, a belváros egyik patinás éttermében tartották. Ebédnél, Miklós édesapjának zenész társai szolgáltatták a zenét, finoman hallgatókat játszottak. Aztán ezt felváltották később Miklós zenésztársai. Gyönyörű szaxofonszólóval ajándékozta meg őket Csaba, Miklós zenész társa. Míra egész beleborzongott. Ezt követte a tánczene. Majd éjfél előtt Míra átöltözött a cigányos ruhájába, és ropta a táncot a cigánynótákra. A végére, annyira belejött, hogy szinte vetekedett egy másik jól táncoló, cigány lánnyal. Közben szakajtóban gyűlt a pénz, amit a vendégek bőkezűen dobáltak. Hajnal felé Míra elvonult Miklóssal a Margitszigeti Nagyszállóba. Miklós édesapjának ajándéka volt ez. Miklós az ajtó előtt karjaiba vette, és úgy vitte be a szobába, ahol már várta őket a szálloda részéről, az előre behűtött pezsgő, a piros rózsa és a jókívánság.  Másnap délig aludtak. Miklós ébredt először. Felkönyökölt, szeretettel nézte a mellette alvó felesége arcát. Hirtelen megcsókolta Míra behunyt szemeit, aki felébredve, boldogan ölelte át Miklóst. Két napig csak a mézédes pillanatoknak éltek.

28

Violetta és Donát

   Az esküvőn Violettát a hosszúra nyúlt, nagyon is színes, érdekes esküvői események többnyire Donát mellé sodorták, aki többször táncolt Violettával. Jó érzés volt átölelni a lány derekát, ami olyan karcsúnak tűnt számára, mint a nádszál. Eszébe jutott ugyan Judit teste, de amikor belenézett a szelíd és tiszta őzike tekintetbe, melegség öntötte el a szívét és Judit emléke helyébe Violetta lépett. Egy-egy lassú számnál, ahogy szorosabban simultak egymáshoz, érezte, hogy szívesen megcsókolná. Aztán úgy hajnal felé Violetta tette meg az első lépést. Andalgó zenét játszott a zenekar. Egymás mellett ültek, kicsit elfáradva, amikor Violetta hirtelen megfogta Donát kezét.  A táncolók közé mentek, majd átölelve Donát nyakát egészen hozzá simult. Érzékelve a lány odaadó mozdulatait, Donát átfogta vékony derekát. Arcuk szorosan egymás mellé simult, majd egy idő után szép lassan kitáncoltak a nyitott teraszra, ahol egy-két ember tartózkodott csak. Itt a sarokba húzódtak, ahol alig volt fény. Donát ekkor belenézett a lány szemébe, majd megcsókolta. Violetta odaadóan viszonozta. Amikor kibontakoztak egymás öleléséből, megfogták egymás kezét, felálltak és zavartan sétálgatni kezdtek. Donát egyszer csak hirtelen megállt és szembe fordult Violettával.
  - Jó veled lenni. Szép vagy és kedves. Nem is tudom, mit érzek most... de  valami nagyon szépet és jót - zavartan a földre nézett, aztán ismét Violettára.
  - Coup de foudre! Nekem te ezt jelented – szólalt meg a lány - Tudom, hogy neked még nehéz, és te mást érzel, de ne is mondj semmit! Nekem elég, ha te kedvelsz, talán majd megszeretsz...
   Ekkor Donát a lány szájára tette a kezét, jelezve, hogy ne mondjon semmit, és szenvedélyesen csókolgatni kezdte, majd megkérdezte.
  - Nem akarsz hazamenni? Nem vagy fáradt? Szerintem a nagynénémet, Piroskát is haza kellene már vinni.
  - Menjünk Donát! Keressük meg Piroskát és vigyél haza! – nézett jelentőségteljesen Donátra. Megtalálva Piroskát beültek a kocsiba. Ő is elfáradt, a testvére és családja még ott maradt, nekik Míra egy szállodában foglalt szállást.
  - Nagyszerűen sikerült az esküvő. Ilyet még nem láttam! Pedig voltam jó pár falusi lakodalomban, de ez mindent felülmúlt. Gondolom ennek a szép leánynak aztán külön élmény volt, mert ilyet, ilyen cigány-magyar esküvőt ő még a mesékben sem láthatott, hallhatott. Hogy tudnak élni ezek az emberek! Nagy a vérmérsékletük, akárcsak szegény István bátyámé volt. Nem véletlenül vonzódott az én Mírám Miklóshoz, hasonló a vére. Na, jó, nem mondom Donát, mert látom, hogy nem tetszik neked. Jól érezted magad Violetta? – kérdezte aztán Piroska a lánytól, és Donát fordított.
  - Csodálatos volt! Olyan élmény számomra, ami csak itt közép-kelet Európában érhetett utol. Kicsit olyan balkáni, de mégis kulturált volt, persze számomra ez egy teljesen más világ! Míra pedig gyönyörű volt!  És milyen szépek voltak együtt Miklóssal. Meghatóan szép volt a templomi ceremónia azzal a sok szép, rózsaszín ruhás koszorús lánnyal! A rózsaszirmok! Egész mesébe illő és nagyon romantikus volt az egész!  Nekem nagyon tetszett!  De az egész forgatag, ez a fajta életérzés kicsit az olasz apai családomra emlékeztet. Édesapám ugyanis délolasz.
  - Nahát, ezt nem gondoltam rólad! Mert te olyan kis törékeny vagy, biztosan az édesanyádra hasonlítasz! - válaszolta neki Piroska - Az olaszok meg feketék, temperamentumosak, legalábbis a filmjeiket nézve.
  - Így igaz, Piroska! - mosolygott Donát - Tényleg, Violetta te örököltél valamit olasz ágon is?
  - Mire gondolsz? – nézett  Donátra.
  - Mit mond? – kérdezte, Donátra nézve Piroska.
  - Ó, semmit. Csak azt kérdeztem, hogy az olasz vérből örökölt-e valamit?
  - Hát próbáld ki fiam, széplány, biztosan tud szeretni, olyan egymáshoz illők vagytok.
  - Na, tessék! Te mindjárt össze akarsz adni bennünket! Piroska ne beszélj most ilyeneket! - tette hozzá zavartan.
  - Mit mondott a nagynénéd? - nézett rá kíváncsian őzike szemeivel Violetta.
    Donát egy kicsit gondolkodott, hogy megmondja-e, aztán úgy döntött, hogy nyíltan beszél. Végül is Piroska gondolatain nincs semmi szégyellnivaló.
  - Semmi különöset, csak arra utalt, hogy mi szép pár lennénk.
    Violetta ránézett Piroskára, majd hátrafordult és magyarul azt mondta: - Én szeretem, ezt fiút. Jól van Piroska? - mondta mosolyogva, Piroska nem egészen értette a lány reagálását, meg is lepődött a mondatán, majd hirtelen rájött, hogy mit is mondott.
  - Jól van! Szeresd Violetta! És te Donát ehhez mit szólsz? Szabad megkérdeznem?
    Donát elnevette magát.
  - Nem szabad. Ez titok. Majd kiderül - ekkor egyik kezével megsimogatta Violetta haját. De, ekkor már a ház előtt voltak. Piroska néni igyekezett minél előbb ágyba kerülni, látszott rajta, hogy elfáradt. Donát és Violetta még kiültek kicsit a teraszra, aztán amikor befelé indultak, Violetta a fülébe súgta: - Várlak! - majd, otthagyta a meglepett Donátot. Violetta miután kijött a fürdőszobából, bement a szobájába, ahol meztelenül bebújt az ágyába, magára húzta a nyári paplant és izgalommal várta ezt a magyar fiút, aki már az első pillanattól megtetszett neki. És ahogy mondta is neki, beleszeretett.
    Donát zavarban volt, megint Judit jutott az eszébe, aztán feltört benne a női test utáni kívánalom és úgy érezte, talán Violetta lesz majd a második szerelem az életében. Vonzódott a lányhoz, nem azt érezte, amit valaha Judit iránt érzett. Csendesebb, de talán valami mélyebb érzelem kavargott benne. Szinte magának sem tudta megmagyarázni. Lefürdött. Majd halkan kopogott a kis szoba ajtaján.
  -  Entrez!  - hallotta a lány hangját. Belépett a szobába, a már beszűrődő hajnali fényben látta hosszú, szőke haját, szabályos, finom arcvonását, hirtelen elfogta a vágy. Odaült az ágy szélére, felhajtotta a takarót, és csókolgatni kezdte Violettát. Szenvedélyesen merültek el egymás testében. Donát lelke és teste is felszabadult. Érezte, hogy Judit nyomasztó szelleme eltűnt és helyette valami finom, tiszta, nagyon érzéki és meleg test fekszik mellette. Együtt maradtak.  Két napon át, amíg Míráék nem voltak otthon, csak egymásnak éltek. Piroska látta az előtte kibontakozó szerelmüket és boldog volt. Megnyugodott a szíve. Úgy érezte, hogy esti imáit meghallgatta az úr. Hiszen mást sem szeretett volna, csak azt, hogy Donát boldog legyen.
    Amikor Míra és Miklós két nap múlva megérkezett, örömmel hallották a történteket. Donát meghívta magához Keszthelyre Violettát, Piroska Míráéknál maradt még egy hetet. Úgy gondolta, nem zavarja a két fiatal együttlétét.   
    Amikor már visszajöttek Keszthelyről, és Violettának haza kellett utaznia, mindannyian kikísérték a reptérre. Míra sajnálkozva nézte a lánytól búcsúzó testvérét, látta rajtuk, hogy milyen nehéz az elválás. Ugyanakkor tudta, hogy  találkozásuk majd annál szebb lesz. Reménykedett, hogy ebből a kapcsolatból még házasság is lehet. Nem beszélgetett erről Donáttal, hiszen eddig erre nem volt alkalom.
    Miklós ezen a délutánon elutazott vidékre, ahol koncertet adtak. Csak másnap jött meg. Este még nála aludt Piroska és Donát is. Míra úgy gondolta, ez az este alkalmas lesz arra, hogy elbeszélgessen testvérével. 

29

Donát mesél

    - Mit hozzak, vörös bort, vagy rövid italt kérsz? - kérdezte Míra Donáttól, aki kint ült a teraszon azon az estén, amikor Violetta elrepült már Franciaországba, a hazájába.
  - Hozok sütit is, mert sovány vagy, tessék hízni!
   Donát csak intett egyet a kezével, mint akinek minden mindegy. Míra, megsimogatta.
  - Egyedül érzed most magad? Akkor jó volt Violettával? Tudsz felejteni?  Na, jó! Mindjárt jövök és mesélj nekem! Piroska elfáradt, lefeküdt, mert azt mondta, holnap ti korán indultok. De miért? Nem értek rá?
     Kiment a konyhába, rövid időn belül visszajött a teraszra. A nagy tálcára pakolt enni és inni valót letette az asztalra, majd leült Donát mellé. Kényelmesen elhelyezkedett a gyékény fotelban, jól körbe párnázta magát. Megsimogatta pocakját, ami már egy picit domborodni kezdett. Donát, Míra mozdulatát látva, el is mosolyogta magát.
  - Milyen szép kismama vagy! Nem gondoltam, hogy majd felnőtt korunkban így ülünk egymás mellett. Emlékszel? Hogy ha jól meg is voltunk, de mennyit utálkoztunk kiskamasz korunkban? Én bevallom még féltékeny is voltam rád, mert úgy éreztem, édesapa téged jobban szeretett – szólalt meg aztán Donát.
   Míra közben magának kevés vörösbort, Donátnak konyakot töltött.
  - Na, akkor egészségünkre és a boldogságunkra! – koccintottak – Tudod, Donát nincs igazad. Édesapa téged éppúgy szeretett, mint engemet. Csak én lány voltam és engem másképpen szeretgetett.  De azért az a jó, hogy ismét együtt vagyunk. Olyan ritkán adatik ez meg nekünk. Többet kellene találkoznunk! Még nem is kérdeztem milyennek találtad a cigányos esküvőmet?  Mert tudom, hogy neked ez a véleményed róla. Nagyon is így sikeredett az este. Hiába is nem beszélsz erről, mert nem akarsz bántani.
  - Ugyan Míra! Színes és szép esküvő volt. Violettának pedig egész kuriózum volt. Ilyet az életben nem lát, azt hiszem! De te boldog voltál, azt láttam!  Azt hittem itt lesz Márta néni és Rezső bácsi is. Bár, megértem, hogy nem volt erejük eljönni.
  - Te is beszéltél velük? Nem is mondták. Azt hiszem Rezső bácsi sosem fog magához térni. Márta néni legalábbis azt mondja. De az esküvőre visszatérve, örülök, hogy jól érezted magad! Én valójában nagyon boldog voltam. Szerintem a szüleink is nagyon jól érezték volna magukat...
  - Egészen biztos Míra. Tulajdonképpen egy nagyon melegszívű és szerencsédre egy értelmes, érzelmes fiú a férjed. Remélem, hogy nem keres majd melletted roma csajokat! Én, ettől féltelek. Bár elmesélte a kis kellemetlen esetét, de úgy látszik, neked tényleg jó természeted van. Judit már megtépte volna - hirtelen maga elé nézett és elhallgatott.
   Míra meglepetten nézett rá.
  - Hogy jön ide Judit? Szegényt, Isten nyugtassa! Nem tudod elfelejteni még? Bár, ez egyáltalán nem természetellenes – majd kis szünet után folytatta - Violetta sem tudott neked segíteni? Pedig én azt hittem...
  - Ne aggódj Míra!  Jól hitted. Azt hiszem, hogy megszerettem őt, csak valahogy Judit reagálása jutott az eszembe, mert nagyon tudott jeleneteket rendezni, ha éppen ahhoz volt kedve. De azt hiszem, lassan lezárul bennem a múlt. Azért még túl korai a történetünk, hogy mindenek ellenére ne jutna eszembe.  Hogy Violettával így alakult? Talán jó sül ki belőle. A sors akarta, hogy mi összetalálkozzunk.
  - Nem a sors akarta, hanem te és Violetta akarta. Ne a sorsra bízd a dolgaidat. Szereted vagy sem? Jó, tudom még ez korai, de talán elkezdődhet köztetek valami. Én így gondolom. A sorsnak csak annyi a része, hogy itt nálam véletlenül összetalálkoztál vele. Ezt a sors adta. A többi, már a ti dolgotok!
  - Talán igazad van. Tudod, amit Judit iránt éreztem talán nem is szerelem volt, hanem a teste utáni örökös vágyam, nem tudom. Bár azért, akárhogy is, azt hiszem nagyon szerettem. Most pedig egy újfajta, számomra eddig ismeretlen érzelem kerített hatalmába. Vágyódom Violetta után, minden percben szinte rá gondolok. Jó volt vele a keszthelyi együttlét. Annyi szép órát, boldog és meghitt, de ugyanakkor szenvedélyes pillanatot éltem át, hogy azt kell hinnem, talán ez lehet a szerelem. Tudod nagyon intelligens, okos, finom, kedves lány. Olyan szép a szeme!  Annyi mindenről tudunk beszélgetni!  Csak hát ő francia, én meg magyar!
  - Na, és? Beszéled a nyelvét, és ő is megtanulhat magyarul. Egyáltalán beszéltetek erről?
   - Persze. Ő lelkesen belekezd a magyar nyelv tanulásába, de azért bizonytalan vagyok - látszott Donáton, hogy valóban gondolkodóba esett a kapcsolatán.
  - Miben vagy bizonytalan? Nem értelek! Az érzelmeidben? - nézett rá Míra.
  - Nem.  Kötődöm  hozzá nagyon is. De most mit tegyek? Meddig lehet ilyen távkapcsolatban élni? Jó, hogy megyünk hozzá, látjuk ismét egymást. Aztán? Én már azért nem vagyok gyerek – Donát közben egy süteményt majszolt.
  - Ezt nem nekem kell tudni. Nektek kell majd megbeszélni! Miért? Ott nem tudnál például tanítani? Vagy esetleg ő jönne ide. Ez csak a ti közös elhatározásotokon múlik.
  - Nekem ez a szülőhazám, itt éltem, itt vagy te, Piroska néni.
  - Szereted? Szeretnél vele élni? Vagy korai a kérdés?  – kérdezte, határozottabban Míra.
    Ekkor csörgött a telefon. Violetta kereste Donátot. Legalább félórát beszélgettek. Míra fél füllel hallotta, hogy mit beszélhetnek és tudta, hogy Donát már Violetta hatása alá került.
  - Na, mi van? Most már tudsz válaszolni az előbbi kérdésemre? - nézett Donátra jókedvűen, amikor Donát befejezte a telefonbeszélgetést.
  - Ne hozz zavarba. Tudom, hogy hallottál mindent. Lehet, hogy valóban szerelmes lettem. És nagyon hiányzik. Kicsit szégyellem is magamat, hogy Juditot ilyen hamar... Nem is értem... Vagy ez így természetes?  De ezt a kapcsolatot akaratlanul is neked köszönhetem, akármit is mondasz!  Ez akkor is sorsszerűség. De végre én is tartozni akarok valakihez és szeretnék majd kisgyerekeket.  Most nem követem el azt a hibát, amit eddig tettem. Ha elszánjuk magunkat esetleg házasságra, akkor ezt tisztázom Violettával. Lehet, hogy furcsállod, de gyanakvó lettem. Igaz, hogy Violetta olyan tiszta lelkű lány, akárcsak te!  - nézett a testvérére szeretettel - Kíváncsi vagyok, hogy milyenek a szülei. Látod? Ők is vegyes házasságban élnek. Olasz-francia házasság. Na, akkor esetleg a mi gyerekünk ereiben már olasz-francia és magyar vér fog keveredni. Érdekes, nem? Ezt meg te tetőzöd be a roma vérvonallal. 
  - Igen. De hát mindig is keveredett az emberiség. Egyébként pedig csak nem lesz lelkiismeret furdalásod Judit miatt? Sajnálom szegényt, de visszahozni nem lehet! Ő már megnyugodott Donát. Te pedig, megérdemelsz már egy kis nyugalmat és főként boldogságot!  Menjünk aludni, ha korán akartok kelni! De miért is?
  - Mert délre be kell mennem az egyetemre.  Megígértem. Jó volt veled elbeszélgetni. Azért hétvégén lejöhetnétek, ha Miklós is ráér, vagy akár te egyedül is! Majd gondold át!
  - Jól van. Majd megbeszélem Miklóssal és megtelefonálom – csókot adott bátyjának, megsimogatta - Szeretlek, ugye tudod?  Jó, hogy vagy nekem! Aludj jól.
  - Te pedig vigyázz nagyon magatokra és pihenj sokat! Dolgozol még?
  - Néha igen. Felvettem most egy kislányt a kozmetikai részlegbe, mert elég sok a vendég. Tudod, azért szeretem ezt a munkát, de kell gondoskodnom az utánpótlásról is. Jól keresek az üzleten – magyarázkodott Míra.
  - Édesapa és Piroska üzleti szellemét örökölted, azt látom. Én erre alkalmatlan lennék!
  - Te másra születtél!  Álmodj szépeket! Én még beviszem a konyhába az edényeket, aztán utána én is lefekszem. Hiányozni fogsz most! - azzal elindult a konyha felé. Donát pedig a szobájába.

30
 
Roma vagy gadzso
   
    Miklóssal élveztük a már hivatalosan is elismert összetartozásunkat. Szerencsére jól viseltem a terhességem első időszakát is, így nem okozott problémát a minden napjaimban. Azt gondoltam, hogy igazán boldog lehetek. Az is voltam. Néha ugyan elfogott a szüleim után való vágyódás, szerettem volna velük megbeszélni boldogságomat, érzéseimet. Időnként meglátogattam Ibolya nénit, Miklós édesanyját, akivel érzelmileg közeli kapcsolatba kerültem. Egyszerű asszony volt, de nagyszívű és intelligens. Az apjával, már más volt a kapcsolatom. Idegesített harsánysága és néha közönségesnek tetsző stílusa. Az időnkénti együtt eltöltött hétvégi ebédeket azért elviseltem, Miklós és Ibolya néni kedvéért.
    Hetente két napot dolgoztam, a többi munkát átadtam már az új lánynak, akit a helyemre szántam.  Így is szépen virágzott az üzletem. Soha nem gondoltam, hogy valaha is üzletasszony lesz belőlem. De beletanultam. Jól tudtam szervezni, vásárolni, és jó viszonyom volt a munkatársakkal. Úgy látszik sikerült olyan személyeket felvennem, akik szintén szerették a munkájukat és jól is végezték azt. Megköveteltem a rendet, a maximálisan jó munkát, a kellő diszkrét magatartást. Így a vendégeim is szívesen voltak visszajárók.
    Miklóssal egy dolgon szólalkoztunk csak össze. Kissé rendetlen kezdett lenni és én ezt nem kedveltem. Igaz, talán túlzottan is rendmániás voltam. Ő, ebben sokkal lazább volt, ami valahogy az idő múlásával, jobban feltűnt számomra. Ilyenkor, csak úgy pergett a nyelvem, de Miklós is visszavágott, ha nem volt hozzám türelme. Aztán persze én duzzogtam, még olyan is előfordult, hogy egy napig nem beszéltem vele. Aztán vagy ő, vagy én nem bírtuk tovább. Elég volt egy ölelés, egy bocsánat szó, egy meleg pillantás, közeledés és újból szent volt közöttünk a béke. Lassan közelgett a franciaországi utunk eljövetelének ideje. Időnként telefonon beszélgettem Donáttal, aki tele volt várakozással.  
   Szokatlanul hideg, szeles augusztus eleji hétvége volt. Miklós szüleinél voltunk ebéden, de korán hazajöttünk, mivel Miklósnak este előadása volt.  Ahogy hazaértünk kedvet kapott egy új szám komponálására, és leült a zongorához.  Hogy ne zavarjam, hagytam neki egy cetlit, hogy hol vagyok, ha mégis keresne majd.
   Átkopogtam a szomszédomhoz, Évához, a főiskolai tanárnőhöz. Ajtót nyitott és betessékelt a lakásukba. Éppen egyedül volt, így nem zavartunk senkit a csevegésünkkel. Az ő lakásuk kisebb volt valamivel, bár egy nagyszobát műteremnek használt a férje.
  - Gyere csak kedves, foglalj helyet a fotelban, tegyél magad mögé egy párnát, ha nem elég kényelmes. Látom már picit nő a pocakod is. Jól vagytok? - kérdezte mosolyogva, majd teát főzött, apró süteményt tálalt hozzá. Kicsit anyám helyett anyám lett és barátnőm. Őszülő, rövid hajú, gömbölyded arcú, telt nő volt. Mindig vidám. Én legalább is ilyennek láttam.
  - Szerencsére jól vagyok. Nincs semmi panaszom.  Nem beszélgettünk az esküvő óta, hogy éreztétek magatokat? Ne haragudj, ha nem tudtam sokat veletek lenni, de láthattad, hogy mekkora volt a banzáj. Biztosan furcsállottátok is, de hát…- közben szürcsölgettem a finom gyümölcsteát, amit odakészített.
  - Ugyan, ne szabadkozz! Ez amolyan igazi roma lakodalom lett a végére. Így volt szép!  Dezső és én is jól éreztük magunkat és nagy élmény volt! Nekem a templomi esküvő nagyon megható volt, de mi volt veled?  Rosszul lettél, amikor megjöttetek, aztán nem is kérdeztem akkor...
  - Azt hiszem az izgalom, a szüleim hiánya, a sok esemény, ami összejött előtte, gondolom, hogy pszichés okok miatt kicsit elgyengültem. Meg biztosan az állapotom is közrejátszott.
  - Hát igen. Még így is nagyon tartod magam... Hála Isten! Na, és milyen most így hivatalosan is? Nem változott férjed-urad? Nem lett biztos a dolgában?  Mert tudod a férfivilág az egy külön világ, szerintem. Ha már biztonságban érzik magukat, kicsit alábbhagy az alkalmazkodás, a szerelem.
   - Hát igen. Néha az alkalmazkodásban érzem is, de szerelemben talán nem. Most éppen egy új számon dolgozik Miklós, ezért is jöttem át, hogy ne zavarjam, hadd merüljön el a gondolataiban, érzelmeiben.
  - Ezt ismerem. Hiszen az én férjem is alkotó. Ő meg aztán addig nem enged megnézni semmit, amíg teljesen el nem készül a képpel. Még a műtermét is kulcsra zárja. Ez a rigolyája. Istenem! - húzta fel a vállát.
  - Kicsit izgulok, hogy ha megszületik a kisbabánk milyen lesz a kapcsolatunk. Azt mondják, minden megváltozik majd. Félek is, hogy Miklós esetleg csak eleinte örül, aztán… Persze, ki tudja!
  - Ugyan, Míra! – mosolygott rám - Minek ezen töprengeni. Okos legyél. Ne csak a gyermekedet szeresd, azaz ne hanyagold el Miklóst sem! Szerintem, csak az okozhatna köztetek problémát.  Én ugyan, elgondolkodtam a ti házasságotokon. Két másvilág a tiétek. A szüleidet nem ismertem, de mint mondtad értelmiségi emberek voltak.
  - Igen. Én más kultúrkörből jöttem. Én két nyelvet beszélek, bár egyetemre nem mentem, de nagyon sokat olvastam, sok minden érdekelt. Más volt a neveltetésem is. Jómagam is tudok gitározni, énekelni. Mégis, valahogy elsikkadtam. Ez bánt is. Többre lettem volna képes, mint kozmetikus vagy idegenvezető. Néha, Miklóson kiütközik az apja természete, amit nem kedvelek, de igazából mi ezt a problémát már százszor átbeszéltük és Miklós valamennyire olvasott, tájékozott férfi. Persze művészlélek, és én így fogadtam el őt.
  - Hát, igen. És nem akarnál tovább tanulni most? Még nem késő!
  - Nem. Már nem. Tulajdonképpen kielégít a szakmám, nem hülyültem el azért, jól vezetem az üzletemet... Ehhez kell egy kis spiritusz... És majd, ha jönnek a gyerekek, akkor én igazi anya szeretnék lenni.
  - Akartam is mondani, hogy milyen kellemes szalont varázsoltál! Ha meg családot akartok, több gyereket, akkor neked éppen elég lesz!  Bár nekem is lett volna gyerekem! De ez nem adatott meg. Tudod Dezső miatt. De, nem vagy te kishitű? Nem kell lenézni a szakmádat sem! Remek kozmetikus, remek üzletasszony lettél. Te egy különleges nő vagy a szememben. Az én munkám kicsit bezárt egy szakterületre. De én szeretek tanítani. Bár a mai fiatalok nagy része lenne olyan, mint te vagy! Elkötelezett. Tudod, sokan elvégzik a főiskolát és mennek máshova. Rádió, tévé, mit tudom én micsoda. Ugródeszka a főiskola nekik. Kevés az, aki olyan szándékkal jár hozzánk, hogy majd fogyatékosokat fog tanítani. Talán a pénz is az oka. Nem egyszerű kérdés, az biztos. De térjünk más témára.  Jövő hétvégén lesz Dezsőnek kiállítása, örülnénk, ha ti is eljönnétek! - felállt, és átadott egy meghívót.
  - Köszönöm. Ott leszünk feltétlenül! Egyébként, köszönöm, amiket itt mondtál rólam, visszaadtad az önbizalmamat. Néha úgy érzem, hogy semmi az, amit én teszek. Azt hiszem, ha én is úgy akarnék szárnyalni, mint Miklós, akkor nem szülnék gyerekeket, de ő nagyon szeretne legalább három gyermeket - ekkor csengettek, Miklós jött értem. Tudtam, hogy elszaladt az idő, neki hamarosan az esti előadására kell mennie, így felálltam, elköszöntem Évától, majd Miklóssal bementünk a lakásunkba.
  - Hagytalak dolgozni. Remélem, hogy sikerült valami szépet alkotnod?
  - Azt hiszem, valami jót sikerült összehoznom, de még nem vagyok készen. Na, kibeszélgetted magadat?  És jössz velem a koncertre vagy meggondoltad magad? - nézett rám kérdőn.
  - Igen. Jót beszélgettünk. Nem gondoltam meg magam, átöltözöm még. Nekem még van egy-két dolgom, inkább utánad megyek. Te meg siess Miklós, mert elkésel!
  - Jó ég! – nézett ekkor az órára - Hogy elszaladt az idő! Tényleg elkések! - Miklós csókot dobott felém és már el is viharzott.
    Már szünet volt, amikor odaértem klubba. Kerestem Miklóst, aki egy asztalnál ült egy fiatal fiú és egy roma lány társaságában. Amikor meglátott, felállt, odajött hozzám és a fülembe súgta – stoppos  ismerőseim, lejöttek meghallgatni a zenémet. Szép vagy, mint mindig!  - átölelte a derekamat és az asztalukhoz mentünk.
   Én csak néztem a párra, azon töprengtem milyen stoppos ismerősei? De aztán bemutatkoztunk egymásnak, láttam a fiú és főleg a lány szemében a pillanatig tartó meglepetést! 
  - Látom, hogy nem gádzsó nőt vártatok.
  - Tudod, amikor Keszthelyről egyedül jöttem vissza Pestre, akkor ők stoppoltak és onnan az ismeretség - magyarázta Mikós.
  - Mindenesetre én meglepődtem rajtad, mert nem gondoltam volna, hogy egy roma srác... Igaz, hogy Miklós jóképű, meg zenész, meg biztosan szereted!- nézett rám a lány fekete kifestett szemével.
  - Gyerekek!  - szóltam hirtelen ekkor - Felejtsük el ezt a kérdést! Szórakozni jöttünk, nem?
  - Nem muszáj beszélni róla, de én is gádzsó vagyok, mint te. Ők meg romák. Ez a különbség, ha tetszik, ha nem! Ez a kérdés örök időkre megmarad. Ha valaki meglát egy romával, a bőre színét nézi, és rögtön levonja a következtetést, de rólad is.
   Nem válaszoltam. Csak néztem őket és hallgattam. Nem volt kedvem valahogy most erről beszélgetni. Miklós közben visszament a zenészekhez és lassan folytatták a játékukat.
  - Nagyon jók! Nekem tetszik a játékuk! - mondta aztán a fiú.
  Élvezettel hallgattam a zenét, néztem időnként a lány túlfestett arcát, a mini szoknyáját, a nagy melleit, majd a fiúra néztem, aki szőke volt, kékszemű, teljesen ellentéte a lánynak. Annak ellenére, hogy az én férjem is roma volt, valahogy természetellenesnek véltem a kapcsolatukat. No, gondoltam, szépen vagyunk. Eszembe jutott, amikor megismerkedtem Miklóssal, amikor meg kellett szoknom az emberek első reagálását. Azt hittem már régen levetkőztem ezt az érzést.  Hirtelen, szíven ütött ez a gondolat. Aztán mikor már Miklós is leült közénk, heves vitába bonyolódtunk. Elsősorban a fiú és a lány vitatkoztak egymással, aztán közbeléptem én.
  - Mi értelme van itt a származás kérdésének? Nem mindegy, hogy ki honnan jön? A lényeg az, hogy mi lesz belőle? Ember lesz belőle vagy sem – ezzel le akartam zárni a vitát, de ekkor megszólalt a lány.
  - Nem egészen így van. Nekem százszor többet kell bizonyítanom, mint nektek. Nekem meg különösen, hiszen hallottad most az egész szerencsétlen életemet. Aztán mit gondolsz hová megyek haza? Én nem tudom, hogy ti hol laktok, hogy éltek, de ahogy elnézlek, biztosan valami úri eresztés vagy, finom vagy és okos.
    Ekkor hirtelen közbevágtam. Kénytelen voltam megszólalni.
  - Te Polli! Nem akarlak téged bántani, de akárhonnan is jöttél, túl sokat foglalkozol magaddal. Na de tényleg hagyjuk! Azért, ha nagyon akarsz, akkor te be tudsz illeszkedni, de hát tulajdonképpen te már az otthonban ezt megtetted.
  - Beilleszkedni, beilleszkedni! Sehova sem akarok illeszkedni! Elég volt nekem tizennyolc évig jó kislánynak lenni! Örökké alkalmazkodni, megalázkodni! - nézett rám haragosan a lány - El sem tudod képzelni, hogy milyen felnőni apa és anya nélkül. Kaptam valamiféle szeretetet egy-két gondozómtól, de az más. Aztán a nagynéném is tudom, hogy a pénzemért vett leginkább magához. Gergely pedig nem igazán vállal engem, mert a szülei kitagadják, ha velem akar élni! Neki sincs lakása, nekem sincs, mire mennénk lyukas fenékkel? Előbb-utóbb csak kiábrándulnánk egymásból! Kimondom, Gergő! Nem vagyunk mi egymáshoz valók! Akárhogy is! Milyen jövőm van nekem? Tanulhatok! Ennyi. Aztán, hogy utána kapok-e majd munkát, ha ránéznek a bőrömre?
   Sajnálattal néztem rá. Teljesen megértettem. Majd láttam Gergő arcán a keserűséget, némi haragot is. Talán most szembesült azzal, hogy kit is választott, de az érzelmek ellen mit tehet az ember?
  - Megyünk haza? - néztem aztán Miklósra, aki elgondolkodva iddogálta kortyonként a vörös borát, majd megszólalt. 
   - Akkor most itt hagyunk benneteket.  Azért a zenénk talán tetszett?
  - Igen. Nagy élmény volt! Azt hiszem, azért majd lenézek hozzátok néha. És ne haragudjatok a jelenetekért! – nyújtotta a kezét Miklós felé Gergely.
    Felálltam én is, majd az elkeseredett lányra néztem.
    - Akkor, szervusztok. Sajnálom! Igazán sajnálom!  Itt a telefonszámom, ha esetleg kedved van egy beszélgetésre! - nyújtottam Polli felé a névjegykártyámat.
   Ekkor felállt, majd hirtelen megölelt - Köszönöm. Köszönöm, hogy nem haragszol rám. Gergely mi még maradunk, ugye? Még akarok veled beszélni! - hirtelen megfogta, a szintén indulni készülő fiú kezét, és szinte könyörögve nézett rá.
   Gergely láthatóan tele bizalmatlansággal ült vissza hozzá, mi pedig hazafelé indultunk.

31

Bonyodalmak az utazás körül

    Úgy látszik, a sors időnként mégiscsak beleszól az emberek terveibe. Már csak négy nap volt vissza, hogy Míra, Miklós és Donát felüljenek a repülőgépre, és együtt elutazzanak Villefranche-ba, ahol Violetta várta őket.
    Míra éppen a munkahelyén tartózkodott, amikor hirtelen nagy fájdalmai lettek, rosszul érezte magát. Kollégái azonnal hívták a mentőt, majd értesítették Miklóst. Mire a kórházba érkezett, Míra már túl volt a legfontosabb vizsgálatokon. Szerencséjükre a baba megmaradt. Míra is jobban lett, de egy hetet bent kellett maradnia a kórházban, megfigyelések és további kezelések miatt. A történtek után az orvosok veszélyeztetett terhesnek nyilvánítva szigorú pihenésre ítélték. Így az ő utazásuk elmaradt. Csak Donát repült el francia barátnőjéhez.
     Augusztusi meleg délután volt. Míra a teraszon olvasott. Piroska néni a vacsorát főzte. Amint megtudta a hírt, azonnal jött, hiszen most Mírának volt rá szüksége.  Míra letette a könyvét, nézte a körülötte lévő fákat, a kék égboltot. Piroska néni kijött hozzá, limonádét hozott neki egy tálcán és egy üvegtálban őszibarackot.
  - Hoztam neked egy kis vitamint. Egyél. Elkészültem én is. Mire Miklós hazajön, már hideg lesz minden – leült a gyékény asztal mellé. Míra hálásan nézett rá. Felállt a camping ágyból és leült Piroska mellé az asztalhoz. Levette a tálcáról az odakészített kistányért, szalvétát, és őszibarackot. Jóízűen enni kezdett.
  - Nem is tudom, hogy mi lenne most velünk nélküled? – nézett hálásan nagynénjére.
  - Gondolom, hogy Miklós megoldotta volna, hiszen Ibolya, az édesanyja felajánlotta, hogy főz majd nektek, nem?
  - Nekem, kellemetlen lett volna, hiszen már ő sem húszéves és van más dolga is. Nagyon jó, hogy itt vagy Piroska! - felállt és átölelte, megcsókolta nagynénjét.
  - Na, ülj csak vissza. Nekem meg öröm, ha segíthetek valamiben. Csak adjon a jó isten egészséget hozzá. Mikorra is várjátok a babát?
  - Január közepére. Iszonyú hosszú idő. Nem is tudom, hogy Miklós és én hogyan bírjuk ezt ki addig. Nem mehetek sehová. Többnyire itthon ülök, mint egy rab. Őrület! Persze, mondanád, hogy örüljek, hogy nem ment el a baba. Igazad is van. Több türelem kellene. Félek is, hogy Miklós maajd…
  - Ejnye , lányom, ne féltékenykedj most! Minden férfi olyan, amilyen! Bízzál, azért Miklósban! Ha belegondolok, hogy szegény anyád, mit nem tűrt el apádtól! Sajnáltam szegény édesanyádat, de biztos voltam abban, hogy István soha nem hagyja el senki kedvéért. Mindazok ellenére, hogy időnként talált magának ilyen-olyan kalandot, nagyon szerette Dinát. Hát igen. Sajnos a nagyapja vérét örökölte… Nem tehetett róla…
  - Dehogynem! Haragudtam is rá ezért sokszor, amikor már nagyobb lány lettem. Azért uralkodhatott volna a kicsapongásain! De ne bántsuk őt! Tudod, nagyon rossz, hogy nincsenek a szüleim. Olyan sokat gondolok rájuk, hogy ennyire ráérek. Lehet, hogy igazad van. Miklós szeret engem és aggódik miattam, a baba miatt. Annyira várja! Talán jobban, mint én. Ugye nem szép, hogy ezt mondom?  Én ugyan később szerettem volna szülni, de a véletlen így hozta. Istenem! Azt hittem, hogy ez velem nem fordulhat elő. Nem is tudom, hogyan vállalkozhatok akkor még több gyerekszülésre? Lehet, hogy kicsit túlhajtottam magam?
  - Lehet szívem.  Meg a stressz. Neked nyugodtan kell élned. Semmi izgalom. Örülj neki, hogy én azért itt vagyok, és Miklósra sem panaszkodhatsz. Igazán rendesen viselkedik. Látod, inkább ide jön a barátaival, és itt beszélgetnek, hogy azért a közeledben legyen. Vajon mi van Donátunkkal? Hiányzik nekem nagyon! Remélem, hogy ezzel a Violettával csak összeházasodik majd! De bevallom neked, nem szeretném, ha külföldre menne. Hiszen akkor alig láthatnám!
  - Éppen tegnap este beszéltem vele. Nagyon jól érzi magát. Azt mondja, hogy gyönyörű a hely. Villefranche, egy kis halászfalú, nagyon régi, az óvárost a tizenharmadik században alapították. Gondolhatod!  Gyönyörű öböl, és hegyek veszik körül. Azt mondja, kár, hogy nem tud búvárkodni, mert ott a mélytengeri búvárkodásra is lehetőség van. Aztán kirándulnak ide-oda. Voltak már több híres múzeumban, aztán Grasse-ban a parfümök városában, Nizzában és környékén. Azt mondja, valami fantasztikus látvány a hosszú pálmás tengerparti sétány, a nagy luxus hotelokkal. A házak vörösek, okker sárgák, mintha egy festmény lenne körülötte. El van kábulva. Violetta mindent megmutat neki. A lány nagyszülei még élnek, ők laknak ott. Egy régi nagy kis házban, ami nagyon szép, a nagypapája imád kertészkedni. Így aztán jól megértik egymást Donáttal. Én remélem, hogy házasság lesz belőle. Hát hogy hol élnek utána? Azt nem tudom. De mindegy Piroska. Csak ő legyen boldog! Sajnálom, hogy ez az út elmaradt!  Pedig hogy várta Miklós!  De majd talán még bepótolhatjuk.
  - Ezen ne bánkódj, de most elmegyek kicsit, lepihenek én is – Piroska felállt és kivitte az üres üvegedényt. Míra jó étvággyal ette meg az összes odakészített barackot. Elgondolkodva ült az asztalnál, felállt, hogy feltegyen valami CD-lemezt. Túlságosan nagy volt a csend.
   Miklós érkezett meg. Amikor meglátta Mírát, odasietett hozzá, átölelte, Míra odabújt hozzá és sírva fakadt.
  - Na, mi baj van? Miért sírsz?  - nézett, Míra szomorú arcába.
  - Nem tudom. Tényleg nem tudom. Talán örömömben, hogy hazajöttél. Pokoli rossz nekem így egész nap semmit nem tenni. Csak várni, várni…
     Leültek a teraszon lévő asztalhoz.
  - Mi lenne, ha, mondjuk, gitározgatnál… Vagy megpróbálnál könyvfordítással. Csak úgy magadnak. Aztán ki tudja? - nézett Mírára.
  - Most még nincs hozzá kedvem. De nem is rossz ötlet. Lehet, hogy belekezdek. Örökké olvasni sem tudok. Persze azért néha besegítek Piroskának. De Miklós! Gondolj bele! Most mi is gyönyörű helyen lehetnénk, mint Donát! Ilyen nem adódik mindenkinek! Hiszen tudjuk, hogy méregdrága hely a Cote d´ Azur. Ahogy meséli Donát, gyönyörű hely!  Biztosan neked is fáj a szíved, hogy nem mehettünk!
  -  Míra! Hagyd abba! Majd elmegyünk egyszer, hiszen Violetta máskor is meghívhat. És akkor mindent bepótolunk. Azt hiszed, nem lehet? Akár ketten is. Egy hétre majd, ha már lehet, anyám biztosan elvállalja a babánkat. Jól vagy? – nézett aggodalmasan Mírára - Olyan nagyon féltelek benneteket. Annyira várom! Én tényleg tiszta szívből kívánom a közös gyerekünket. Nekem ő minden francia útnál fontosabb! Hidd el! Én úgyis utazgatok azért, ha nem is kirándulni, kikapcsolódni. Csak azt sajnálom, hogy te tényleg ilyen nehéz helyzetbe kerültél.
  - Miklós! Ha így kell végig pihennem a terhességeket, akkor én kettőnél többre nem vállalkozom. Arra is csak azért, hogy ne maradjon testvér nélkül. Nekem ez nagyon rossz. Én nem egy itthon ülő voltam, és téged pedig féltelek, nem szeretném, ha most keresnél magadnak valakit… - nézett kicsit szomorúan és zavartan Míra a férjére.
  - Remélem, hogy ez azért nem a központi problémád?  Kezdesz féltékeny lenni? De hát nincs kire! Eszembe sem jutott eddig! - elnevette magát, felkapta Mírát, és bevitte a nappaliba, lette a kanapéra. Ő pedig leült a zongora elé és játszani kezdett, aztán hirtelen megfordult.
  - Ezt neked írtam. A tenger. Ez lesz a címe. És tudod, hogy miért? Amikor megtudtam, hogy bent vagy a kórházban, pokolian féltem, hogy mi lesz veled és a babával. Aztán, amikor megnyugodtam, hirtelen eszembe jutott a tenger. A csendjével, a haragjával, a viharos nagy hullámaival, a simogatásaival, a napfénnyel, a borús felhőkkel, az öbleivel. Te pedig Míra, mint a szerelem, az életem közepe, ott álltál valahol a homokos parton a születendő babánkkal. Valami ilyesmiket próbálok itt neked most eldadogni. Hallgasd! - ismét játszani kezdett. Míra felült, és csak nézte a férjét, aki teljes átéléssel játszotta a szebbnél szebb és felkavaró dallamokat. Majd, amikor Miklós befejezte, Míra felállt, odament hozzá, meghatottan ölelte át - Álomszép zene! Köszönöm.

32

Donát visszatér

  Donát két hetet töltött Violettával. Tíz napot voltak a tenger mellett Villefranche-ban, de a kis halászfalu környékét is alaposan megismerte. Violetta mindenhová elvitte. Majd Párizsba mentek, ahol az utolsó négy napot Violetta szüleinél töltötték. Most, hogy elbúcsúzott a lánytól és a repülőgépen ült, nagyon magányosnak érezte magát. Félt ettől a pillanattól. Előre tudta, hogy majd mennyire hiányzik neki a lány. A kedvessége, vidám mosolya, szelíd tekintete. Eszébe jutott az érkezése a Nizzai repülőtérre, ahol Violetta várta, akinek a látványa ismét megdobogtatta a szívét. Közelsége melegséggel és szerelemmel töltötte el.
   Útban Villefranche felé, megcsodálta a sík tenger és a partot övező hegyek látványát. Lenyűgözte, a pálmafák kilométeres sora, a köztük nyíló mimózák és bougenvilleák, a gazdagságot tükröző szállodasor, magánpaloták. Megcsodálta az „Angyal öböl” hosszú díszes utcáit. Eszébe jutott Antibes, ahol egymást átölelve barangoltak az óváros sikátoros utcáin, a hangulatos kis kávézó, ahol ismét szerelmet vallott Violettának. Aztán Cannes. Ahol talán, nem is a híres fesztiválpalota, a pálmák, a luxuspaloták, a híres sétány, a  Bulevard Croiselle fényűzése volt rá nagy hatással, hanem a temető. Itt a hat-hét méter magas sírok fölé emelkedő szobrok fogták meg.  Lenyűgözte Eze városa, ez a sziklaszirtre épült középkori óváros, a sikátoros útvesztőivel, ahol még halászkeselyűket is látott. Az Esterel hegység vörös sziklabérceinél úgy ölelte magához Violettát, mintha a mennybe utazás előtt állnának. Leérve a csúcsról a vörös sziklás fjordnál önfeledt örömmel fürödtek. Majd eszébe jutott Violetta nagyszüleinek a háza. A hangulatos, napsugaras szoba, ahol Violettával annyi szép meghitt estét töltött együtt. A házat körül ölelő nagy park, Jean, a nagyapa, aki idős kora ellenére fürgén tett-vett a kertben. Vele elmerülten beszélgetett a növényekről, a fákról.  A még most is szép vonásokat őrző nagymama, aki odaadó szeretetével, derűjével, halmozta el őket. Aztán jött Párizs. A szülők megismerése, akik először kicsit feszélyezetten fogadták, talán nem örültek, hogy esetlegesen Violetta elszakadhat tőlük szerelme révén egy másik országba. Ahogy ránézett Violetta édesanyjára, a lány idősebb hasonmását látta meg benne. Az apa fekete, kicsit hízásra hajlamos, olasz temperamentumú férfi volt, aki fel is tette neki a kérdését a harmadik este. Megkérdezte, hogy mik a szándékai.  Donát meg is lepődött az apa kérdésén, de őszintén válaszolt rá, hiszen Violettával már beszélgettek erről. A lánynak még egy év volt vissza a tanulmányai befejezéséhez. Művészettörténész szakra járt, de mellette festegetett. Donátnak tetszettek a képei.  Érdekes szürrealista világban mozgott Violetta. Házasság volt a tervük, de arra nem tudott egyikőjük sem pontos választ adni, hogy hol kívánnak majd élni. Az apa féltette a lányát attól, hogy egy kommunista országban éljen. Donát ugyan sok mindent mesélt az ország helyzetéről, politizáltak is az apával, aki erősen jobboldali ember volt. Donát érezte Violetta válaszaiból, hogy ha nagyon akarja, akkor hajlandó akár Keszthelyen is vele élni. Korainak tartotta, hogy erről mélyebben beszéljenek. Most viszont, ahogy a gépen ült, és a múltban majd a jelenben elemezgette a helyzetét, úgy érezte, akármilyen szép volt a világ két hétig számára, az ő helye nem Franciaországban van. Úgy érezte, hogy nagyon szereti a lányt, de nem tudna hosszú távon ott élni. Minden zsigere az ő szegényes hazájához kötötte, az apja által beletáplált hazaszeretet talán most került felszínre. Eddig nem kellett ezen gondolkoznia. Abban reménykedett, hogy Violetta szereti őt annyira, hogy el tudjon szakadni majd hazájától. Sajgó érzés fogta el esetleges, ebből adódó elszakadásukra. Amire ezen elgondolkodott volna, elaludt. A Ferihegyi reptéren ébredt, ahol húga és férje, Miklós várta. Barnán, kipihenten, tele boldogság érzettel ölelte át hozzátartozóit. Míra lakásában Piroska már izgatottan várta Donátot, a kedvencét főzte. Amikor kinyitotta az ajtót és meglátta a fiút, könnyes szemmel ölelte át. Donát úgy érezte, hogy ezeket a pillanatokat, érzéseket semmi sem pótolhatja számára. Az egész este részletes beszámolójával, fényképek nézegetésével telt. Majd Piroska szólalt meg.
  - Aztán lesz ebből a kapcsolatból házasság vagy sem? Nem muszáj rá válaszolnod! Csak úgy kérdezem.
    Míra és Miklós is kíváncsian várta Donát válaszát. Donát kicsit zavartan fészkelődött a széken, majd hozzátartozóira tekintve elmondta ezzel kapcsolatos gondolatait, egyelőre, várakozó álláspontját.
  - Édes Donát! Azt gondolom, hogy azért megkérhetted volna Violetta kezét, vagy túl korainak tartod? Biztosan boldog lett volna! Meg aztán a szülők is jobban szeretik, ha a lányuk ugye... - szólalt meg váratlanul Míra.
  - Ugyan Míra! Nem kell annyira sietni!  És különben is, várunk egymásra, legalábbis én úgy érzem.  Violetta is tudja, hogy szeretem és nem kaland nekem. Két hónap múlva eljön majd egy-két hétre, addig csak kibírjuk. Nem lesz könnyű ez az év. Próbára tesz mindkettőnket. Ez lesz talán a megmérettetés számunkra. De, hogy megnyugodj Piroska - ekkor megsimogatta Piroska kezét - én nem akarok innen elmenni. Végig gondoltam. Azt hiszem, én az a fajta ember vagyok, aki csak itt, ebben a szerencsétlen országban tud élni. De úgy érzem, hogy itt valami készülődik.  Új szelek fújnak, nem tudom, hogy ti érzitek-e. De azért mindenek ellenére olyan szerencsés család vagyunk, akik nem élnek rosszul. Legalábbis az anyagiak terén nem panaszkodhatunk.  Talán köszönhetjük édesapának Míra. Mert gondoljatok bele, ha nem így lenne! Vagy, ha Miklós szülei nem támogatnak benneteket, akkor hol laknátok? Higgyétek el nekem, hogy ilyen szép és nagy lakása, főként ilyen jó helyen, nem sok hasonló korú házaspárnak van… Vagy, ha magamra gondolok csak. Mi még nagyon jó helyzetben vagyunk. De ezt sokan nem mondhatják el! A szabadságról nem is beszélve! – nézett aztán zavartan Miklósra és Mírára.
  - Én megértelek! - mondta elgondolkodva Miklós - Jómagam is, hasonlóan tennék. Ezt az országot érzem én is az otthonomnak, a hazámnak.  Pedig a zene területén talán más országban is el tudnék boldogulni. Talán még jobban is keresnék. De valahogy ideköt minden és idegennek lenni… Főleg nekem, aki még itthon sem tudok igazán otthon lenni.
   Míra szeretettel nézte Donátot és Miklóst, majd megsimogatva férjét hozzátette.
  - Azért Miklós te túlzásba viszed. Szerintem te teljesen itthon vagy. Bánt, hogy még mellettem is így érzed. Jó, te kapod a külvilág jelzéseit, ha egyedül mész valahová, de azért nem mondhatod, hogy ki vagy közösítve.
  - Ezek tények Míra, de hagyjuk. A kisebbség, a kisebbség. Vonatkozik ez főleg a cigány kisebbségre. És szerintem az is marad. Csak nem mindegy, hogy hogyan él, hogyan hagyják élni. De talán, ha lenne valami változás. Amiről Donát beszélt… Nem panaszkodom. Csak megértem Donátot. És Violetta? - nézett aztán Míra bátyjára Miklós, kissé rosszkedvűen.
  - Boldog. Úgy érzem, hogy tényleg szeret, és azt hiszem én is. Egészen más, mint Judit és mégis. Nem is értem magamat. Úgy gondolom, talán nem kell sokat győzködnöm, hogy ebben az országban éljünk együtt, ha házasságra kerül a sor. Bár konkrétan nem tettem fel neki a kérdést. Még túl korainak tartottam…
  - Akkor, reménykedjünk!  Majd imádkozom az úrhoz kisfiam! Megsegít, majd meglátod! Gyerekek én elmegyek aludni! - azzal Piroska felállt, a gyerekek mosolyogva néztek utána, és még sokáig beszélgettek.

 

33

Polli látogatása

    Már december közepe felé járt az idő. Míra, egyre nehezebben viselte a terhességével járó pihenő életmódot. Piroska leutazott egy-két alkalommal Donáthoz, hogy rendbe tegye neki a lakást. Donát karácsonyra meghívást kapott Violettától. Hosszan töprengett eddigi életén, a szerencsétlenné vált házasságán, Judit bekövetkezett halálán, majd Violettán, a hozzáfűződő érzelmein. Elhatározta, hogy megkéri a lány kezét, és tisztázza a továbbiakat. Míra, ebben egyetértett. Nagyon drukkolt, hogy Violetta ne utasítsa el testvére kérését. Úgy érezte ezzel a lánnyal Donát boldog lesz.
    Piroska Miklóssal együtt bejárta a piacokat, bevásároltak az ünnepekre. Míra már nagyon várta a szülés idejét. Nehéz volt elviselnie a semmittevést. Bár saját szórakozására franciából fordított, de nagyon hiányzott számára a megszokott üzleti nyüzsgés. A kozmetikai kis szalon jól működött. Jól tudta, hogy az üzletből befolyó pénzen képesek egy bizonyos szinten élni. Nem volt túl sok pénzük így sem. Miklós keresete változó volt. Hol többet, hol kevesebbet tudott hazaadni. Ez időnként Miklósban rossz érzetet szült. El is mondta Mírának ezzel kapcsolatos gondolatait és félelmét, de Míra mindig megnyugtatta. Tudta, férje foglalkozása nem mindennapi. Azt is látta, a művészetért fel kell áldozni valamit. És Míra szerette a művészetet, szerette a zenét. Nagyon tehetségesnek tartotta Miklóst és külön örült, hogy a nehezen születő, de megjelenő lemezükön két számnak a szerzője, Miklós lesz. Ezért aztán nem áldozatnak gondolta, hogy a pénz tekintélyes része az ő üzletéből adódott. Erről mindig úgy beszélt, hogy ez az ő részbeni szerencséjének és bizonyos adottságának, ügyességének köszönhető.
  - Miért vagy ennyire nyugtalan Míra? Félek, hogy nem elégít ki majd az anyaság. Olvass! Pihenj! Látom, hogy mennyi francia nyelvű könyved van. Bár én tudnék eredetiben olvasni! - nézett kicsit aggodalmasan feleségére Miklós.
   - Féltékeny leszel talán a nyelvtudásomra, vagy kisebbségi komplexusod van tőle? Észrevettem már ezt az érzést benned, de hát jól tudod, hogy szeretlek téged! Így, ahogy vagy! Te meg a zenében vagy nagy! Jól látod, valóban rosszkedvű vagyok, de majd elmúlik!  Na, Miklós, gyere ide! - szeretettel nézett a férjére, és Miklós felé nyújtotta kezét. Nagy pocakja már erősen ereszkedett lefelé. Leült Miklós mellé, aki megsimogatta Míra hasát. Majd kissé rezignáltan válaszolt neki.
   - Lehet, hogy te azt képzeled, hogy kisebbségi komplexusom van, de ebben az esetben nincs. Én nagyon jó zenésznek képzelem vagy hiszem magamat. Szerintem én a helyemen vagyok. Talán te nem vagy a helyeden, ezt érzed, és ettől vagy olyan ingerült néha!
  - Ugyan Miklós! Még, hogy én nem vagyok a helyemen! Ez most buta mondta volt tőled! Csak hiányzik a megszokott életformám! De semmi baj! Ha már itt lesz a babánk… - ekkor csengettek.
  - Megyek. Ki lehet az? Nem tudod? –kérdőn nézett Mírára Miklós.
  - Jaj, el is felejtettem! Polli! Tudod az útitársad! Felhívott és meg akart látogatni, hát én nem mondtam nemet.
     Miklós láthatóan ideges lett, de nem szólt semmit, majd beengedte a lányt.
  - Helló! Meglepődtél? – nézett Miklósra a lány, majd suttogva tette hozzá - Ne félj! Neked én nem akarok rosszat! Örülök, hogy itthon vagy és láthatlak! – mélyen Miklós szemébe nézett, aki közben lesegítette a kabátját. Polli haja most lófarokban volt, kevesebb festék volt rajta, egész jól mutatott. Miklós kicsit zavarban is volt, ahogy nézte a lányt, de aztán jó hangosan  válaszolt neki.
  - Csak egy kicsit lepődtem meg, hiszen nem is olyan régen találkoztunk a pincében, lent voltatok Gergellyel. Tényleg, akkor mondtad is, hogy majd felkeresed Mírát.  De menj befelé, Míra már vár.
    A lány megállt egy pillanatra, körbe nézett.
  - Hú, de szép lakásotok van! Hány szoba?- majd ismét halkan sustorogta - Na, értelek én téged, hogy ehhez ragaszkodsz! – nézett ismét Miklósra, aki egyre idegesebben tessékelte a nappali felé.
  - Három kisebb szoba van és a nagy nappali. De menj csak előre! - de ekkor már ott állt mellettük Míra is. Üdvözölték egymást a lánnyal, majd leültek a nappaliban lévő étkezőasztalhoz, Míra üdítőt és süteményeket tálalt fel, Piroska a konyhában készítette a vacsorát. Egy pillanatra kinézett, megismerkedett a lánnyal. Látszott a szemén, hogy nem igazán szimpatizál vele.
  - Rosszkor jöttem? – kérdezte a lány zavartan.
  - Nem, dehogy! - válaszolt neki Míra, majd Miklósra és a lányra nézett - De, én már nagyon nehezen viselem a terhességem utolsó szakaszát. Hallom, hogy jártatok Gergellyel a pincében. Ezt nem is mesélte Miklós. De ezek szerint nem szakítottatok.
  - Nem. Együtt járunk. Igaz, hogy csak ritkán tudunk találkozni. Hiszen ő még mindig Velencén tanít, én meg tanulok. Most vizsgaidőszak van, elég sokat kell magolnom - hol Mírára, hol Miklósra nézett. Láthatóan a szeme időnként elidőzött Miklóson. Míra érezte, hogy a lánynak még mindig tetszik Miklós. Ettől kissé rossz kedve lett, de nem éreztette a lánnyal, sem Miklóssal.
  - És, hogy érzed magad a főiskolán? Nem rekesztenek ki a többiek, hogy te roma vagy? - nézett aztán a lányra Míra.
  - Talán csak eleinte volt a többieknek furcsa. Mert egyedül vagyok roma. De nem, nem éreztetik velem. Van már egy barátnőm is, albérletben lakik, mert nem kapott a kollégiumban szállást. Én meg ott, ahol eddig is, a nagynénémnél.
  - És szereted majd ezt a munkát? Tudod, azért kérdezem, - kezdett bele Míra - mert a szomszédom éppen ott tanít, ahová te jársz. Nem ismered? – Míra, ekkor mesélt a szomszédjukban élő Éváról. Kiderült, hogy Polli is ismeri, hiszen az egyik tanára. Úgy látta, hogy Polli kiegyensúlyozottabb, mint megismerkedésük idején.
  - Na, és Gergely? – érdeklődve nézett a lányra.
  - Hát, nem is tudom... - lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd Mírára nézett egyenesen - Tudod, valahogy elvagyunk. Ragaszkodunk egymáshoz, bár én úgy látom, hogy semmi jövője ennek a kapcsolatnak. Olyan vértelen már az egész. De azt hiszem, ezt már tudja ő is, lehet, hogy szakítani fogunk – ekkor Miklósra nézett, aki  csendben ült mellettük, majd hirtelen megszólalt.
  - Nem könnyű neki Míra.  Ritka szerencse a mi találkozásunk! Nem minden roma-gádzsó szerelem végződik úgy, mint a miénk. Persze te egy kivételes ember vagy, ezt hozzá kell tennem – nézett most a feleségére Miklós és megsimogatta, majd az órájára és a lányra pillantott - De én megyek, tudod, hogy találkozásom van Csabával. Beszélgessetek! Miklós elköszönt tőlük, és Míra Pollival kettesben maradt. Néha kijött hozzájuk Piroska, később hozott nekik hideg vacsorát is. Polli láthatóan jól érezte magát. Mírával később végig járta a lakást, majd hosszan mesélt az otthonban töltött éveiről, a jelenlegi kilátástalan helyzetéről. Tanulmányairól, elképzeléseiről. Míra csendesen és megértően hallgatta, de még mindig nem értette, hogy mire volt jó ez a váratlan látogatás.
  - És mondd csak, miért éppen most jutottam az eszedbe? Eddig miért nem kerestél? - kérdezte tőle hirtelen Míra.
  - Hát, az a helyzet, hogy bajban vagyok. A nagynénémnek nem nagyon akarom elmondani, de terhes vagyok, és nem akarom megtartani a gyereket. Igazából egy orvos kellene, ha tudnál segíteni. Gondoltam, hogy neked biztos jó orvosod van, nem akarom magamat akárkire bízni, és Miklós is tanácsolta... – hirtelen zavart lett és elhallgatott. Majd nagyon határozottan és gátlástalanul nézett Mírára, aki megdöbbenve hallgatta a lányt, majd elgondolkodva ránézett.
  - És hány hetes terhes vagy? – gyanakodva nézett a lányra – Hogy, hogy Miklós is tud róla?
  - Nyolc hetes.  Sürgős lenne. Miklós? Nem… Nem… Csak azt kértem tőle, hogy beszéljen veled, és kérje el tőled egy jó nőgyógyász telefonszámát. Ott lent a pincében. Nem mondtam neki, hogy miért, de biztosan gondolja.  - tette hozzá gyorsan.
  - Aha! - nézett kétkedve a lányra - Odaadom a saját orvosom címét, telefonszámot, hívd fel és kérj tőle időpontot. Biztosan fogad.
  - Most biztosan rosszakat gondolsz rólam… És ti jól vagytok Miklóssal? - nézett hirtelen témát váltva Mírára.
  - Jól. Miért érdekel? - húzta el a száját Míra, majd felkelt, elment a másik szobába, és a kért telefonszámmal jött vissza.
  - Tessék. Itt a cím, és a telefonszám. Nagyon rendes orvos. Mindegy, hogy mit gondolok. De én a helyedben azért, nem tenném ezt! És kié a gyerek? - nézett a lányra most Míra.
  - Kié lenne? Hát a Gergelyé! - válaszolta zavartan, majd Míra nyílt és szúrós tekintetére nézett – De hát se lakásunk, semmi. Így nem akarom megtartani.
  - Megértelek. Persze ez a te magánügyed! Ha nem haragszol én elfáradtam, tudod… - mondta aztán Míra, mintegy ösztönözve a lányt, hogy hagyja őt magára.
  - Persze, persze, De nem haragszol? Nem tudtam, kihez forduljak most, aztán eszembe jutottál. Amikor először találkoztunk, olyan szimpatikus voltál! És senkim sincs, aki most segítene nekem. Ne haragudj, hogy ezzel zaklattalak. És köszönöm, hálásan köszönöm – mondta majd elköszönt Mírától, beszólt Piroskának is, aki biccentett neki.
   Amikor elment, Míra lepihent a kanapéra, elgondolkodott a lány történetén. Sajnálta, mert úgy érezte, hogy ez a lány nagyon sérült és magányos. Furcsállotta ugyan, hogy éppen őt kereste fel ezzel a gondjával, de gyanúját, hogy esetleg Polli és Miklós között van valami, gyorsan elhessegette. Aztán Piroska jött be hozzá.
  - Ki volt ez? - nézett Mírára.
  - Egy közös régi ismerősünk Piroska. Főiskolára jár. Szerencsétlen sorsú roma lány.
  - Úgy! - nézett furcsán Mírára - Szerintem ez egy kétszínű lány. Nekem nem szimpatikus. De ti tudjátok!
  - Piroska! Előítéleteid vannak? - válaszolt haragosan nagynénjének. Te is csak Miklóst fogadod el, esetleg a szüleit.  - tette hozzá keserűen Míra.
  - Nahát! Miért? Te minden cigányt elfogadsz? Miért kell nekem ezt a lányt elfogadnom? Csak azért mert cigánylány? Amúgy meg nincs igazad. De miért is ne fogadnám el Miklóst meg a családját? Rendes emberek. Nekem ez a lényeg. A magyarok között is vannak… No, csak vigyázz ezzel a lánnyal! Láttam Miklós szemét. Akkor is a fajtája! És még elveszi tőled.
    Míra felült és látszott, hogy idegesíti ez a beszélgetés.
  - Piroska hagyjad ezt a butaságot! Inkább tálalj a vacsorához! - ránézett az órára - Azt hiszem, Miklós nemsokára hazajön.
 
34

Különös találkozás

   
    Sokat gondolkodtam Polli váratlan látogatása után Piroska mondatain. Figyelni kezdtem Miklóst, de nem láttam rajta semmi változást. Járta a maga útját. Talán többször volt kicsit távol, de ez nekem nem volt furcsa. Tudtam, hogy próbáik, előadásaik vannak, aztán nem éppen otthonülő típus volt. De hát én így fogadtam el őt. Ha együtt voltunk mindig szeretettel és megértéssel közeledett hozzám. Láttam rajta, hogy féltett. Röviddel Polli látogatása után volt, amikor szüleihez mentünk egy vasárnapi ebédre.
  - Már nagyon unom ezt a kismama ruhát! Úgy nézek ki, mint egy kis gömböc? Elnéztem Pollit. Milyen jó neki! Karcsú. Te tudod, hogy terhes? És azért keresett fel, mert orvos kell neki. Nem akarja megszülni a gyerekét. Szép kis nő! - a tükör előtt álltam és nagy hasamat néztem, kissé kikerekedett arcomat. Majd a tükörből figyeltem Miklós reagálást, aki odajött mellém. Hátulról átölelt, és nyugodt hangon válaszolt.
  - Te így vagy szép nekem. A legszebb. Polli meg nem érdekel. Az ő gondja! Ha ilyen hülyeséget csinál - hirtelen elengedett, majd járkálni kezdett a szobában. Én megfordultam, hogy kérdezek tőle valamit, aztán nem tudom miért, de visszanyeltem kérdésemet.
  - Na, akkor indulunk?  Vagy Polli lesz a téma most? Olyan fontos ez a nő? – néztem aztán rá kérdőn.
  - Dehogyis. Csak te kezdtél beszélni róla. Néha eljön Gergővel a koncertekre. Na, mindegy. Tényleg ne ez legyen a téma!  Anyámék már biztosan várnak. Meg fogod ismerni a nagybátyámat, édesanyám testvérét. Ő egy idős úr és költészettel foglalkozik. Nem is beszéltem még róla, majd meglátod, hogy milyen nagyszerű ember! Ideje megismerned lassan mindenkit a családomból neked is! - mondta aztán Miklós magyarázva, miközben mindketten felöltöztünk.
     Kíváncsian vártam ezt a találkozást. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is nézhet ki, hogyan is viselkedhet egy igazi értelmiségi cigány származású ember. Izgatott voltam. Kiszálltunk a kocsiból a házuk előtt, lifttel mentünk fel az emeletre, majd az ajtóban már ott várt bennünket Feri bácsi. Nagy ovációval fogadott bennünket, miután levetettük kabátunkat, betessékelt a szobába, ahol már együtt volt a népes család. Egyedül a Németországban élő Natasa nem volt itt. Ibolya néni is kiöltözött, kis kötény volt előtte, amit éppen levenni készült, odalépett hozzám.
  - Már nagyon vártunk benneteket! Éppen most fejeztem be a konyhai munkát. Gyere Míra drágám, hadd mutassam be a bátyámat, Mártont. De legyetek már csendesebben, nem értjük egymás szavát sem! – intette csendre közben az összevissza beszélő társaságot, majd egy sötét öltönyben ülő, szakállas, ősz hajú, vékony idős emberhez vitt Ibolya néni, aki az egyik nagy fotelban ült, és csendben pipázgatott. Rám nézett, felállt, én a kezemet nyújtottam. Ő pedig hosszan megnézett, majd átölelt.
  - Hát Isten hozott a családba! Örülök, hogy megismerhettelek!  Már előbb kellett volna! De sajnos az esküvőre nem tudtam elmenni, beteg voltam. Ibolya már ódákat regélt rólad és a családodról is! Jól választottál Miklós fiam! – nézett aztán Miklósra, akivel még elviccelődtek egy ideig, én pedig leültem a kanapén lévő üres helyre, és Flóri feleségével beszélgettem. Majd rövid időn belül ebédre került a sor. A népes család az étkezőasztalnál foglalt helyet, és nem győztük enni és dicsérni Ibolya néni jobbnál jobb falatjait. Közben halkabban, de folyt a társalgás. Márton bácsi, aki mellettem ült, csendesen evett én pedig a verseiről kérdezgettem. Szerényen válaszolgatott kérdéseimre, majd ebéd után mikor már a kávén is túl voltunk, hirtelen Miklósnak szegezte a kérdést, de szinte válaszra sem várva hosszú monológba kezdett.
  - Aztán, hogy ízlik a házasélet, fiam? Látom már útban, van a baba. Itt az ideje! Édes lányom! Te pedig elfogadtad-e már a mi családunkat? Nincsenek benned ellenérzések? Hallom, hogy a családodban milyen tragédiák voltak! Látod Míra! - rám nézett, miközben pöfékelt egyet a pipájából - Ez egy többgenerációs család lehetne! De hol van már az ilyen? Hol van már az, amikor együtt éltek öregek, fiatalok, gyerekek és volt kire otthon hagyni a kicsiket. Ahol mégiscsak a családban, szeretetben, biztonságban voltak. Igaz, hogy ilyen városi körülmények és nagy igények között ehhez egy hatalmas lakás kellene, meg aztán ez a fiatalság már külön akar élni. Szóval? Elfogadtál már bennünket? Nem vagyunk furcsa bogarak, mi barna bőrűek? - nézett rám szúrós tekintettel és én zavartan, majd egyre hevesebb őszinteséggel válaszolni kezdtem.
  - Egészen zavarba tetszett hozni… Márton bácsi!  Bevallom a legelső alkalommal, amikor megismertem Miklóst, már akkor sem jutott eszembe, hogy én magyar vagyok, ő meg roma… Én szeretem őt úgy, ahogy van. Bár bevallom, volt, amikor elgondolkodtam magamban a cigánykérdésen. Hiszen idetartozom már félig- meddig én is. De hát miért kell erről beszélni?
  - Azért lányom, mert azzal, hogy Miklós cigány származású egy stigmát kaptok. Cigány család leszel te is, hiába vagy te magyar. Legfeljebb kicsit enyhül majd ugyan ezzel a ti helyzetetek...
  - Na, de Márton bátyám! - szólalt meg ekkor Miklós – miért kell ezeket mondanod Mírának! Ez nem egészen így van. Milyen stigmákról beszélsz? Ez őt nem érinti, meg aztán igazán…
  - Na, na, fiam! Persze igazad van. Nem a név viseli a stigmát, hanem a viselkedés. Legalábbis így kellene, hogy legyen…
  - Akkor Márton bácsi! Azt, tessék nekem megmondani, hogy mit kellene tenni a magyaroknak, hogy elfogadják a romákat vagy… - kérdeztem tőle.
  - Nem romákat, hanem a cigányokat. Én nem szeretem ezt a romázást. Ahogy te magyar vagy, én cigány vagyok, de magyar cigány. Ezt vállalom. Az egyetemes magyar kultúra része a cigány folklór, a zene, a művészet. Ez elválaszthatatlan. Mi cigányok, azt hiszem, olyanok vagyunk, mint a nagy halraj, érzelemben, összetartozásban. Mi megtanultuk Magyarországot, itt élünk, ez a hazánk nekünk is. De azt hiszem bennünk elsősorban, mint egy egzotikus vadállatot látnak a magyarok. És ez bizony sokszor fáj! Mint egy ostorcsapás, úgy ér néha ez a fájdalom. Talán kicsit költőien fejezem ki magamat - nézett aztán rám - De azt hiszem, sok igazság van abban, amit mondtam… Te mit gondolsz erről?
  - Azt hiszem értem. És igazat adok Márton bácsinak.  De nekünk, magyaroknak, ahogy fogalmazott, akkor mi a dolgunk? És a cigányoknak mi a dolguk, hogy ne legyenek stigmák? Én azt hiszem, sokan vannak közülünk, akik a normálisan élő cigányokat elfogadják, befogadják, de hát Márton bácsi a többség, akárhogy is csűrjük csavarjuk a dolgot…
  - A többség? Ne is folytasd!  Hát igen. Európai mérce kellene. Viselkedés, elfogadás, befogadás. Úgy, hogy megtartsuk a saját szokásainkat. Sok a sallang is. Azokat, nekünk is le kellene tudni vetni. Aki meg a cigányságától akar megszabadulni, mert van ilyen is, rosszul teszi. Nekünk magunknak is fel kell tenni sok kérdést, és csak belső tudatformálással lehet a stigmáktól megszabadulni. Nehéz kérdés ez lányom… Sajnos az előítéletek adottak… Lehetőség kellene, hogy tegyük azt, amit nekünk tenni kell, ebben az országban, mint cigány származású, de magyar emberek. Aki meg nem így érzi, hát annak annyi! - nézett hosszan elgondolkodva a távolba én pedig hallgattam. És igazat adtam neki. Valahogy én is így gondoltam. Feri bácsi szólalt meg hirtelen, aki közben az egyik unokájával játszott.
  - Na, ha abbamaradt a világmegváltó Mártoni előadás, akkor talán beszélhetnénk másról is…
  - Miért? - szólalt meg Ibolya néni - Erről is kell beszélni. Nem igaz Míra?
  - Dehogynem. Nincs ebben semmi rossz. Az a baj, hogy nehéz közös nevezőre jönni. Azt hiszem, hosszú időnek kell eltelni, hogy úgy éljük meg az ünnepeket, a hétköznapokat, a mindennapokat, az életet ebben az országban, hogy ne érezzük, ne éreztessük, hogy ez cigány, ez bolgár, ez zsidó, ez magyar, ez szláv… Azt akarom mondani, hogy együtt dobogjon a szívünk! És mind magyarok legyünk! Mind! Szeretet legyen, együttérzés, segítőkészség, egymás megbecsülése. És a cél az legyen, hogy itt ebben a kis Kárpát - medencei országban boldogok, gazdagok legyünk. Tűnjön el már ez az országhatáron belüli gyűlölködés! De hát azt hiszem ez utópia…
  - Jól beszélsz lányom! Utópia. De azért reménykedjünk! Na, Miklós! Vigyázz nagyon erre a kedves nőre! Becsüld meg! Nemcsak szép, de szép a lelke is! Szeresd szépen! Aztán, te meg, gyere ide hozzám! Mesélj kicsit a muzsikátokról! Már régen nem beszélgettünk – nézett közben rám mosolyogva.
  - Bízd csak rám! – Miklós megsimogatott, majd helyet cseréltünk vele, hosszan beszélgetni kezdtek Márton bácsival. Én pedig Ibolya nénivel és Flóri feleségével beszélgettem, majd a gyerekekkel játszottam. Már este, nyolcfelé járt az idő, amikor hazafelé indultunk.
  - Na, milyennek találtad az öreget? – nézett rám a kocsiban Miklós.
  - Nagyon kedves és érzelmes ember. Azt hiszem sok mindent, jól gondol, jól lát. Szeretlek Miklós és azt hiszem mi, mint kis közeg jól megvagyunk. Talán te sem tartozol a kirekesztettek közé.
  - Persze. De miért kell kirekesztetteknek, megbélyegzetteknek lenni?
  - Ezt átbeszéltük Márton bácsival és világos választ adott rá. Azt hiszem, te is figyeltél.
  - Igen. Akkor ott vagyunk, ahol elkezdtük a témát.
  - Nem. Nem ott vagyunk. Például ő, te, a te családod már máshol van. Ez az én véleményem. De itthon vagyunk! Azért örültem, hogy megismerhettem Márton bácsit! És kaptam tőle egy könyvet. Biztosan elgondolkodtató és szép verseket ír. Már alig várom, hogy beleolvassak!

35

Donát 

    A karácsony előtti héten, Donát egyedül volt a házban, mert Piroska, felutazott Pestre, mivel közeledett Míra szülésének az ideje. Donát eredetileg úgy tervezte, hogy karácsonyra elutazik Párizsba Violettához, de nem tudta megoldani szabadságát, mivel vizsgaidőszak volt az egyetemen. Csak pár szabadnap adódott számára. Bántotta a dolog. Biztos volt abban, hogy Violetta nagyon várja őt. Sokat gondolt a lányra, szerette kedvességét, bársonyos őzike tekintetét. Úgy érezte valóban beleszeretett ebbe a törékeny francia lányba. Kinézett az ablakon, sűrű pelyhekben hullt a hó. Gondolt egyet, felvette a kabátját, sapkát tett a fejére és kocsiba ült. Elindult egy virágüzlet felé.
     Még nem beszélt Violettával a szükségszerűen módosítandó utazásról. Töprengett, hogy három napra érdemes-e elutazni hozzájuk. Legszívesebben Keszthelyre hívta volna a lányt, de tudta, hogy Violetta szülei is nagyon várják. Érezte, hogy nem boríthatja fel az ünnepüket. Azt is tudta, hogy a nagyszülők is velük töltik majd a karácsonyt. Jó érzéssel gondolt az idős házaspárra, akiket már ismert és nagyon hamar megszeretett. Úgy döntött, megkéri Violetta kezét.
    Kiszállt a kocsiból, belépett egy virágüzletbe, ahol egy fenyőgallyas, tobozos koszorút vásárolt. Ránézett egy szép sírcsokorra, egy darabig eltöprengett felette, majd azt is megvette. Juditra gondolt most. Fehér bőrére, telt mellére, nagy barna szemére. Egy pillanatra elszorult a szíve. Filmszerűen lepergett előtte az utolsó együtt töltött karácsonyi este borzongatóan szép, csillagfényes ünnepe. Judit nagyon tudott örülni. És, ha éppen jó passzban volt, nagyon tudta őt szeretni. Nagyot sóhajtott mikor megérkezett a temető kapuja elé. Kiszállt a kocsiból és elindult Judit sírja felé. Bár a szívét lassan betöltötte Violetta élő és létező alakja, de még ott ült a szíve egyik szegletén Judit emléke. Letette a sírkőre koszorúját, mécsest gyújtott. Fájdalmas volt számára Judit megfoghatatlansága. Szinte félhangosan mondta a sír felé, mikor megfordult és távozni készült:- Szerettelek Judit, nagyon szerettelek - körülnézett, de szinte senki nem volt a temetőben. A sűrű, tiszta hóesésben felnézett az égre, egy pillanatra behunyta szemét. Hideg hópelyhek simogatását érezte az arcán. Eszébe jutott édesanyja, édesapja. Hirtelen meggyorsította a lépteit. Mikor beült a kocsiba, csak nézett maga elé üres tekintettel. Megrohanták az emlékek. Aztán egy gyors elhatározással elindult a régen nem látott somogyi dombság felé, egykori gyerekkori falujának temetőjébe, a szülei sírjához. Szükségét érezte, hogy letegye sírjukra a csokrot, hogy meggyújtsa  mécsesét és elbeszélgessen velük. Nem szégyellte most férfiúi gyengeségét. 
    Ahogy visszaért a meleg lakásába, megnyugvást érzett. Feltett egy lemezt, majd vacsorát készített magának, később leült az étkezőhöz és lassan majszolta a falatokat. Spanyol édesbús, fájdalmas hangulatú gitárzene szólt. A Villefranch- i tengerpart jutott most eszébe. Szinte érezte a meleg homokot, látta Violettát, amint lebarnult karcsú testével szalad a tenger felé, és ő csak vágyakozva nézi a lány mozdulatait. Felállt és gondolkodás nélkül felhívta. Violetta kedves hangjától Donát azonnal megnyugodott. Melegség költözött a szívébe, és most nagyon érezte a lány hiányát.
   - Olyan szomorú a hangod Donát! Csak nincs valami baj? Remélem, jössz? Tudod, hogy már nagyon várlak!  Éppen most akartalak én is hívni - mondta izgatottan Violetta.
  - Nem, nincs semmi különös. Csak nagyon hiányzol és ezt el akartam mondani. És hát rossz hírt kell mondanom, mert csak az ünnepnapokra tudok hozzátok menni, vizsgaidőszak van, vizsgáztatnom kell. Sajnos nem kaptam szabadságot.
  - Ez tényleg szomorú, pedig úgy elterveztem mindent. Itt a Champs Elysées-én már fényárban úszik minden, csupa karácsonyi hangulat van! Olyan gyönyörű minden! És a szüleim is úgy készülnek!  A nagypapa pedig nagyon vár! Tudod, hogy megszeretett téged?   
  - Egészen meghatódtam most. Tulajdonképpen én is megkedveltem és örülök, hogy ismét láthatom. Huszonharmadikán este érkezem és huszonhatodikán kell visszajönnöm. Sajnos az eredeti hosszú két hét, de még egy sem valósul meg. Te nem tudnál visszajönni velem? Itt tölthetnéd a szilvesztert! És utána is maradhatnál! Vagy még vannak akkor vizsgáid?
  - Ezen gondolkodnom kell. De azt hiszem nem lesz akadálya. Majd átszervezek mindent. De ne aggódj! Várni fogunk és nagyon-nagyon szeretlek!
  - Én is szeretlek! Megnyugtattál kicsit.  És a szó szoros értelmében repülők hozzád!- letette a kagylót, és már megnyugodva a testvérét hívta, hogy megossza vele gondolatait, érzelmeit.

 

36

Violetta látogatása

    Donát és Violetta, karácsony után együtt ültek a repülőgépre, hogy még együtt töltsenek két hetet. Donát igazi párizsi, csillogó, szeretetben eltöltött karácsonyi ünnepnapokat élvezett. Végül is megkérte Violetta kezét, és amikor felhúzta a lány ujjára kiválasztott gyűrűt, majd belenézett a meleg őzike szemekbe, szívében valami nagyon nagy nyugalmat érzett. Úgy gondolta megtalálta azt a lányt, akivel biztosan együtt tud élni. Tudta, hogy nem azt a viharos szerelmet érzi, amit már átélt egyszer, de azt is tudta, hogy ez a szerelem mély és tartós lesz. Egy estét, és éjszakát, megszakítva az útjukat, Míráéknál töltötték.
   Jó volt látnia testvérét, akin már nagyon látszott, hogy egyre nehezebben viseli állapotát. Nem győztek egymásnak beszámolni érzelmeikről, gondolataikról. Felidézték gyermekkori karácsonyaikat. Nagyokat nevettek, Miklós és Violetta csak mosolyogva hallgatta őket. Piroska néni pedig egyfolytában étellel, itallal tukmálta őket és boldog volt, hogy Donát feleségül kérte ezt a számára szimpatikus lányt.
   Keszthelyre érkezvén, tervük az volt, hogy egy kellemes baráti társaságban töltik a szilvesztert. Violettát titokban zavarta a ház berendezése, sejtette, hogy itt minden az előző feleség emlékét őrzi. Szilveszter reggelén, miközben reggeliztek fel is tette a kérdést Donátnak.
  - Mondd csak! Mi a terved? Már úgy értem, ha összeházasodunk, akkor itt lakunk majd?
  - Ezt hogy érted? - nézett a lányra Donát, kikerekedett szemmel – Hiszen, már megbeszéltük nem? Te jössz ide, és itt élünk Keszthelyen. Vagy meggondoltad magad?
  - Nem erre gondoltam. Persze. Én jövök. Bár kicsit furcsa lesz! De talán megszokom! - átnyúlt az asztalon és hosszú, vékony ujjaival megsimogatta Donát arcát – Nos, az igazat szólva engem zavar ez a ház, úgy érzem, hogy itt van veled a volt feleséged. Én azt szeretném, ha innen elköltöznénk! – Violetta határozott mondatára Donát nem válaszolt azonnal.  Körbenézett a lakásban, lassan felállt, zsebre dugta a kezét, sétálni kezdett, majd hirtelen megállt, a kérdőn rátekintő Violetta előtt. Leguggolt mellé, megfogta a kezét.
  - Megértelek. Nem gondoltam át. Biztosan igazad van. Jó is, hogy szóba hoztad. Ne legyen ez konfliktus kettőnk között. Megoldjuk majd. Ha akarod, elköltözünk egy másik lakásba.  Egyébként pedig ne érezd, hogy Judit kettőnk között áll. Nekem már te vagy a fontos Violetta, és érezned kell, hogy mennyire szeretlek. Alig várom, hogy nyár legyen, esküvő legyen, és te végre mindig itt legyél mellettem. És nagyon vágyom arra, hogy gyerekeink legyenek! 
   Violetta, ekkor felállt, odasimult vékony testével Donáthoz, átkarolta és megcsókolta. Majd néhány perc múlva vidáman neki kezdett a reggeliző készlet elpakolásához, közben csak mondta a magáét, a terveit, az elképzelését kettőjük jövőjéről.
  - Tudod, én mindig vágytam arra, hogy egyszer majd sok pici gyermekem lesz. És féltem, hogy majd te nem így gondolod, de most már nyugodt vagyok. Persze azért szeretnék majd mellettük festegetni... Hogy akkor miből élünk, persze nem tudom. Gondolom, itt a te fizetésed nem olyan hatalmas, és nekem is kellene valamit dolgozni. Én most beiratkozom majd egy magyar tanfolyamra. Nem is tudom, hogy miért nem jó neked Párizs? Ott sokkal többet kereshetnél! – nézett hirtelen megfordulva Donátra, aki a széken ülve, kezét összekulcsolva, mosolyogva nézte és hallgatta Violetta ropogó r betűit.
  - Mert ez bonyolult. Már elmondtam. Akkor meg is értetted.  Tudom neked is rossz. De én a munkámban igazán itt érzem magam otthon. Te pedig, ha jól beszélsz már magyarul, akár taníthatsz is művészettörténetet valamelyik középiskolában. Mellette természetesen annyit festesz, amennyit csak akarsz!  Aztán nyáron mindig elutazhatunk, ha akarod, Párizsba a szüleidhez, vagy leginkább Villefranch-ba. Gyere ide mellém! Kérlek! Hagyd azokat az edényeket! – Violetta letette a kezéből a bögrét, levette kötényét, megtörölte kezét és Donát ölébe ült. Hosszan ölelték egymást.
  - Félek kicsit. Félek, hogy te még mindig a feleségedre gondolsz - nézett őzike szemével bánatosan Donátra.
  - Ugye nem fogsz ezzel kínozni Violetta? Szeretném, ha ezt nem mondanád többet. Annyira hiányoztál!  Talán nem jól szeretlek?
  - De igen! - lehajtott fejét felemelte és ismét Donát szemébe nézett - Csak valami furcsa érzésem van! Persze biztosan bennem van a hiba. Láttam a fényképét. Megnéztem. Ő olyan igazi nő volt. Én pedig... Tudom, hogy kislányos vagyok... És tudom, hogy a férfiak, szeretik, ha egy nő olyan... - Donát zavart lett, majd szinte mérges.
  - Te kutattál? De hát miért nem szóltál? Megmutattam volna a fényképét. Igen, nagyon nőies volt. Más, mint te. De tudnod kell, hogy benned minden meg van, ami nekem kell! És te éppolyan szép vagy, mint Judit volt, csak éppen más. Butaság! – megcsókolta a Judit emlékére féltékeny Violettát – Na, gyere! Álljunk fel és sétáljunk egyet a Balaton parton! Van kedved hozzá? Még nem is láttad hóesésben az én pici, de szép tengeremet!
   Violetta máris öltözni kezdett, már nem gondolt Juditra, csak Donátot látta maga előtt, érezte meleg száját, kezét, simogató és vágyakozó tekintetét és boldogan indult vele a téli Balaton part fel

37

A kis Anna megérkezik

     Míra szülése nem egészen úgy történt, ahogy azt eltervezték. Miklós is szeretett volna szülés közben vele lenni. De január elején elutazott három napra. A zenekar, koncertet adott egy erdélyi városban. Mírának ekkor még két hét volt vissza a szülésig.  Úgy beszélték meg az orvossal, ahogy Miklós visszajön, befekszik a kórházba. A baba viszont nem várt. Míra egyik reggel érezte, hogy elfolyik a magzatvize, lassan visszatérő fájásai vannak. Azonnal telefonált az orvosának, aki már várta őt a kórházban. Piroska taxit hívott, ő kísérte be Mírát a kórházba, majd rövidesen jött Ibolya néni, és férje is. A folyosón izgultak, de Feri bácsi nyugtatta őket. Aztán késő délutánra megszületett a kislány, akit Annának nevezett el.        
     Míra nagy szenvedések árán szült, de határtalan örömet érzett, amikor maga mellett látta a fekete, nagyhajú, kis vörös testet, aki békésen szuszogott mellette. Miklósra gondolt és sajnálta, hogy nem tudják értesíteni. Megviselte a szülés. Türelmetlenül várta a pillanatot, hogy Miklós mellette legyen. Másnap azért felhívta Donátot, barátnőjét, és minden olyan ismerősét, akit értesíteni szeretett volna a kis Anna születéséről. Érezte, hogy ettől kezdve más lesz az élete. Lassan kialakult benne az anyai érzés, amit eddig nem ismert. Féltés, szeretet, aggodalom, öröm. Szinte nem akarta elhinni, de, mintha Miklós elé belopódzott volna a kis Anna léte. Nagyon szerette a férjét, lassan három és féléves kapcsolatuk után is, de a fontossági sorrend mintha megváltozott volna. Aztán a negyedik napon érkezett hozzá Miklós egy hatalmas virágcsokorral. Látszott rajta a kialvatlanság, mert csak néhány órával előbb jöttek meg a hosszú útról. Meghatottan ölelték át egymást. Majd Miklós szinte imádattal nézte a kislányt. Látszott az arcán, nem akarja elhinni, hogy apa lett és ez a pici, szendergő, fekete hajú baba az ő kislánya.
  A nővér jött hozzájuk, hogy visszavigye a babát, de Miklós még egy pillanatra megnézte. A nővér ekkor átadta a kezébe, Miklós kissé sután megfogta, látszott, hogy mennyire félti, és fogalma sincs, hogy kell fogni egy újszülött babát.
  - Na, kérem vissza, mert még összenyomorítja! Majd megtanulja az apuka is! Csak idő kérdése!  - nevette el magát a nő, és elviharzott a babával.
  - Csak nem akarsz felkelni?- nézett aztán aggódva a felülni készülő Mírára.
  - Ugyan már! Csak nem képzelted, hogy feküdnöm kell? Jól vagyok, csak még a varratok… De az már semmi a szüléshez képest! Sétáljunk egyet! Jobb is, ha kicsit megmozdulok. Olyan kedves volt a családod! Bent volt a húgod is, és Flóri a családjával. És te hogy vagy? Hogy sikerült a turnéd? - nézett Míra Miklósra, aki átölelte feleségét és lassan sétálgattak a kórház folyosóján.
  - Frenetikus sikerünk volt. Nagyon más emberek. Talán tisztább a lelkük. Gyönyörű az a táj, amerre jártunk, de nagyon hosszú és fárasztó volt az út. Az útjaik pedig bődületesen rosszak. Talán egyszer el kellene mennünk együtt arra a tájékra!
  - Egyszer igen.  Jó lenne! Hiányoztál nagyon! - bújt Miklós vállához Míra.
  - Nekem is! Sőt! Már nagyon hiányzol! Mikor szerethetlek már? -mondta zavartan Miklós, és megölelte feleségét.
  - Azért talán nem hanyagoltalak így sem. Persze, nekem is hiányzol! De hát van egy csodaszép gyermekünk Miklós! –szeretettel nézett szép csillogó fekete szemével Miklósra, aki láthatóan meghatódott volt.

38

Miklós félrelépése

   A kórházi látogatásom után hazamentem, hogy lepihenjek. Piroska leutazott Donáthoz pár napra. Úgy tervezte, ha visszajön, pár hetet még nálunk marad, besegít Mírának, aztán visszamegy a saját lakhelyére. Kezdett hiányozni neki a kisvárosi élet.
   Fáradtnak éreztem magam. Megviselt a hosszú út, de koncertjeink sikere és lányom megszületése hatalmas erőt adott nekem. Felhívtam szüleimet, anyám tele volt most aggodalommal, de örömmel is. Miután letettem a kagylót, éreztem lakásunk otthonosságát. Végig néztem a lakáson. Tudtam, hogy nagyrészt mindent Mírának köszönhetek. Néztem a zongora tetején a vörös virágos vázát, a nagy könyvespolc sort, a zöldszínű ülő garnitúrát. Hirtelen elszégyelltem magam és lelkiismeret furdalást éreztem. Eszembe jutott Polli és a köztem három hónapja létrejött kapcsolat. Tudtam, hogy ezzel le kell most számolnom, de végleg. Már sokszor akartam, de nem volt hozzá bátorságom. Attól féltem, hogy a lány bosszúból mindent elmond Mírának. Őt pedig nem akartam elveszíteni. Mintegy magamat mentegetve, arra gondoltam, hogy biztosan más férfi is keresett volna magának ebben a helyzetben partnert. Bár én nem kerestem, de adódott. Ezt a lányt kalandnak gondoltam. Leginkább szexuális kapcsolat volt számomra, bár most már sajnáltam őt is. Azt is tudtam, hogy tulajdonképpen ezzel nemcsak Mírával, de vele is becstelen voltam. Igaz, hogy a kapcsolatunk kezdetén, mindent őszintén megmondtam neki. Nem számíthatott semmi komoly kapcsolatra.
     Egy októberi hétvége volt, Polli lejött a pincébe. Eléggé váratlan volt a megjelenése.
Odajött hozzám, ránéztem, azt hiszem ekkor felébredt bennem az ösztönös férfi vadászszenvedély, és a kíváncsiság. Leültünk, majd hosszan elbeszélgettünk. Hideg volt, esett az eső, felajánlottam neki, hogy hazaviszem. Éreztem vonzalmát a búcsúzáskor. Majd hirtelen átölelte a nyakamat, én magamhoz húztam, nem utasítottam el, mert megkívántam. Nem ellenkezett. Hatalmas feszültség volt bennem. Innen indult minden.
   Aztán hetente egyszer-kétszer, amikor tudtunk és kedvem volt rá, a barátnője lakásán találkoztunk néhány órára. Tudtam, hogy a lány újdonsága, testének kívánalma nem egyenlő a szerelemmel, azzal a kötődéssel, amit Míra iránt éreztem. Arra gondoltam, hogy ez az új vonzalom majd lecseng bennem. Kapcsolatom miatt rossz volt a lelkiismeretem. Most úgy éreztem, fel kell hívnom a lányt, és be kell fejezni, ami eddig köztünk volt. Szégyelltem magamat, de tárcsáztam a lány lakásának a számát.
  -   Jó estét. Pollit keresném.
  - Ki keresi? – kérdezte Polli nagynénje. Megismertem a hangját.
  - Egy régi barátja.
  - Aha. Hát a másik régi barátjához ment Velencére. Majd holnap jön meg.
  - Akkor köszönöm. Majd holnap ismét keresem.
    Így másnapra kellett halasztanom a beszélgetést Pollival.
   - Érdekes!  - gondoltam - Ezek szerint, Gergely is létezik neki még – úgy látszik a hiúságomat ez zavarta, és főként az, hogy hazudozott nekem. Féltem tőle kicsit. Tudtam, hogy bosszúálló. Leginkább attól féltem, hogy Míra mindent megtud. Már azért is nagyon haragudtam rá, amikor egyszer megjelent nálunk.  Aztán eszembe jutott Míra, és most már a kislányom Anna is.
  Tele nyomasztó gondolatokkal, lelkiismeret furdalást érezve, nagy nehezen tudtam csak elaludni, pedig nagyon fáradt voltam.

39
    
Miklós és Polli

     Másnap megbeszéltem a találkozást Pollival, aki mindenáron a barátnője albérletébe akart elvonszolni, de mondtam neki, hogy ez most nem megy. Nem mondtam neki telefonon, hogy miért, csak annyit, hogy sietnem kell máshová.
   Beültünk egy keleti pályaudvar környékén lévő füstös kis presszóba.
  - Mit kérsz? – néztem rá. Láttam az arcán a fáradtságot, nyúzottságot, amit festékkel, púderral igyekezett eltakarni.
  - Konyakot. Egyébként te kerestél tegnap este? Mondta a nagynéném, hogy egy barátom keresett  - nézett aztán rám ideges tekintettel.
  - Attól függ, hogy hány barátod van! Mert ezek szerint több is. Azt hittem, hogy Gergellyel már régen szakítottál. Ezt mondtad nekem, nem?
  - Mit érdekel téged? – nézett rám, közben rágyújtott és szemembe fújta a füstöt.
  - Te, ezt ne! Utálom a cigi bűzt. Tudod, nem?
  - Na és? Szóval, mit is akarsz nekem mondani? Bár gondolom!
  - Ha gondolod, akkor nem is kell magyarázkodnom talán… Szóval Polli, azt gondolom, hogy az eddigi kapcsolatunknak, akkor vége. Tulajdonképpen a terhesség megszakításod óta nem is találkoztunk.
     Hirtelen tele lett gyűlölettel és haraggal a szeme.
   - Vége. Könnyen mondod te! Csak arra kellettem neked! Hogy a kedves kis feleséged, amíg nem tárja szét…
  - Na, most hallgass! - sziszegtem neki fojtottan. Ne keverd ebbe a dologba Mírát! És ne legyél ilyen közönséges! Megmondtam a kezdet kezdetén, hogy szeretem, hogy nem fogom soha elhagyni, hogy…
  - És azt hiszed, hogy ez az én érzéseimet befolyásolta? Én megszerettelek és megkedveltelek, de már régen.  Még, amikor Keszthelyről jöttünk fel. És boldog voltam, amikor a tiéd lehettem, és végre úgy éreztem, hogy van esélyem, hogy veled éljek!
  - Ezt nem gondoltad komolyan? - néztem rá meredten.
  - Nem, nem gondoltam. Ezt éreztem. Érzelmeim nekem is lehetnek, nem? Jó, a gyereket nem hagytam meg, mert bevallom, nem tudtam, hogy a tied vagy Gergelyé. Annyira hülye azért nem vagyok, hogy teljesen tönkre tegyem az életemet. És ragaszkodom hozzád. Látod, hogy őszinte vagyok.
  - Mi az, hogy ragaszkodsz? Nem értelek! És Gergely? És egyáltalán! Az elején megmondtam neked, hogy köztünk semmi komoly nem lehet. Te akkor azt mondtad, hogy neked így is jó.  Ennek ellenére reménykedtél?
  - Aztán miért ne reménykedtem volna!  Sosem lehet tudni, hogy mi történik, mi történhet két ember között. Gergely? Hát, felkerestem, mert hívott. És kibékültünk. Most ezt hallva, talán jól is tettem. De te más vagy nekem! Érted?
   - Hagyd ezt Polli! Mondtam, hogy vége! - zavartan néztem rá - Megszületett a kislányom! És mellettük a helyem! Ezt, most meg kell értened! Tudnod kellett, hogy ennek a kapcsolatnak előbb-utóbb vége lesz!  És nem szeretném, ha ezt a kapcsolatot kitálalnád Mírának.  Nem akarom bántani őt!
  - Aha. Csak engem lehet bántani. Azt a kis rajkano nőt nem. Nekem viszont te vagy a szerelem.
    Néztem megkínzott arcát, és most éreztem, hogy mit tettem. Nem gondoltam, hogy valóban szerelmes belém. Sajnálni kezdtem. Megsimogattam az arcát, ő megfogta a kezemet, de én visszahúztam, hirtelen kemény lettem.
- Na, jó. Elég. A házasságom szent dolog. Jó volt, szép volt, ami közöttünk volt Polli, de ennyi. Nekem ennyi. És ne haragudj ezért. Lehet, hogy nem kellett volna, sőt, azt hiszem, hibáztam, nem tudtam, hogy te ennyire…
  - Nem? Ezek szerint te nem is szerettél? A házasságod szent? Akkor miért csaltad meg a feleséged? – nézett rám idegesen és haragosan.
  - Nézd, én úgy, ahogy te gondolod, a feleségemet szeretem és most már a lányomat. És igenis, szent a házasságom, még akkor is, ha veled voltam néhányszor. Ez olyan férfi dolog...
  - És, ha kitálalok neki mindent? Szóval férfi dolog volt csak... Szóval, ha mindent megmondok neki?
    Ekkor iszonyú dühös lettem és felálltam, hogy ott hagyjam.
  - Fenyegetőzöl? Igaz, egyszer már eljöttél a lakásunkra, elég undorítónak tartottam! Szégyelld magad! Okosabbnak, tisztességesebbnek hittelek. Ezzel, sem tudsz megtartani. Vége. Érted? Ha akarod, keresd fel és mondd meg neki a viszonyunkat, de azt is, hogy vége lett!  - Szervusz.
  -  Miklós! Gyere vissza! – nézett utánam.
     Visszanéztem rá, majd szó nélkül otthagytam. Beültem a kocsiba és felkerestem Dezsőt, a zongorista barátomat, mert úgy éreztem, megfulladok, ha nem beszélhetek erről a dologról valakinek. 

40

Míra hite megrendül

    Amikor Míra kijött a kórházból, Miklóssal együtt átrendezte a lakást. A kiságyat a saját hálószobájukba tették. A kislánynak szánt szoba ugyan be volt bútorozva, de még túl kicsi volt ahhoz, hogy magára hagyják.  Míra még azt is mondta Miklósnak, nyugodtan menjen aludni a lakás másik oldalán lévő szobájába, oda talán nem hallatszik át a kislány éjszakai sírása. Miklós, nem élt ezzel a lehetőséggel. Azt mondta, minden percet velük akar tölteni. Örült, hogy maga mellett érezhette éjszakánként Míra meleg testét.
    Mozgalmas éjszakáik voltak. Annácska eleinte sokat sírt, és korán ébresztette őket. Míra élvezte az anyaságot, nem érezte tehernek a hajnali, vagy éjszaki ébredéseket, a rezzenéseket. Úgy látta, hogy Miklós is átment valami változáson, többet volt otthon és Piroska mellett sokat segített neki.  Miklós félt attól, hogy előbb-utóbb fény derül a ballépésére. Töprengett is eleget, hogy talán el kellene mondania Mírának. Aztán feleségére, majd a kislányára nézve, azt gondolta, most semmiképpen nem zavarhatja meg Míra nyugalmát.
   Polli a szakításuk után időnként lement a pincébe, ahol Miklósék játszottak, de világossá vált számára, hogy kapcsolatuknak valóban vége.
   Aztán a lány úgy gondolta, hogy nem zavarja Mírát, nem áll bosszút.  Talán, ha nem lett volna frissen szült anya, megtette volna, de így nem vitte rá a lélek. Sőt arra gondolt, hogy majd felkeresi. Aztán ezt sem tette meg, mert érezte, hogy Mírával szemben becstelen volt ebben a szerelmi játszmában. Végül is ő kezdeményezett és nem Miklós. Mentségére felhozta magának, őszinte szerelmi érzését. Sajnálta és fájt neki, hogy vége a kapcsolatnak, aztán lassan beletörődött. Többet remélt tőle. Gergellyel küszködtek egymásért, időnként egymás ellen. Végül is szakítás lett a megoldás. Ezt követően megismerkedett egy roma fiúval, akivel később összeházasodtak. Lassan ez az új kapcsolat feledtette vele Miklós iránti érzelmét.
   Míra és Miklós boldognak érezték magukat. Kislányuk a fekete göndör hajával, fekete nagy szemével mindenki csodálatát kiváltotta. Szép baba volt. Miklós rajongásig szerette. Megfogadta, minden erejével küzd természete ellen és nem lép félre többet.
   Szép nyári este volt, amikor Míra úgy döntött, hogy kicsit kiruccan Miklóssal. Elmennek valahová együtt szórakozni. A kis Annát rábízták Miklós édesanyjára, aki boldogan bíbelődött a kislánnyal. Beültek egy zenés-táncos helyre, ahol táncoltak, hallgatták a zenét és teljesen felszabadultak lettek.
  - Szeretlek! - nézett Miklós Mírára és táncolni vitte, ahol valóban szerelmes ölelésben tangóztak. Majd visszaültek a helyükre. Vidáman nevetgéltek, beszélgettek, amikor hirtelen megállt mellettük Miklós régi ismerőse Melinda. Látszott, hogy nem egészen józan most sem.
  - Na, csumida! Micsoda meglepetés! Kirúgtok a hámból? Hogy vagytok? – nézett Miklósra, majd Mírára, akik a meglepetéstől szóhoz sem jutottak.
  - Haragszol még rám Miklóska? Látom, azért jól szórakoztok. Miki! Láttalak pár hónappal ezelőtt, azzal a fekete, shuno-shukar roma csajjal. Csak nem a piramnod volt? – tette hozzá gonoszul és nevetgélve - Na, mit mereszted rám a szemed? Így volt. Egy kapun mentél be vele. Fenn is akadt a szemem! Nocsak! Mondom. Miki és a hűség!De, azért nagyon tudhat valamit ez a... - nézett Mírára és kicsit megingott. De ekkor Miklós felállt, megfogta a kezét és elvitte maguktól.
  - Te tiszta mátó vagy Melinda! Miket nem beszélsz itt? Hol az asztalod? Hagyjál már békén, ha egy mód van rá.
  - Ott a sarokban, oda vigyél. Na, jó. Csá, csumi, csumi…- mondta kissé kásásan, majd leült a társaságához, akik csodálkozva néztek Miklósra, de aztán nem törődve sem vele, sem Melindával, aki leült közéjük, tovább beszéltek egymás szavába vágva, Miklós pedig visszament Mírához.
  - Ez mi volt Miklós? – nézett kissé idegesen és kérdőn a férjére.
  - Nem tudom. Ott ül hátul a haverjaival. Részeg, mint mindig. Szerencsétlen. Összehordott itt minden zöldséget - válaszolta zavartan Miklós.
  - Szerintem igazat mondott. Kivel látott Miklós? Mi az, amit elhallgattál előlem? – nézett kitartóan ismét a férjére.
    Miklós láthatóan ideges lett. Azon gondolkodott, hogy most utólag meséljen el mindent? Érdemes ezzel a már letudott történettel Míra lelkét megbántania? Hallgatott.
  - Nos, nem válaszoltál. Érzem, hogy nem véletlenül hallgatsz! Szerintem megcsaltál.
  - Míra!  Menjünk haza! Akármi is történhetett, de szeretlek téged, nagyon is szeretlek! Nem biztos, hogy kellene beszélnem olyan dologról, ami már a múlté – megfogta Míra kezét és megcsókolta.
  - Jó, Miklós.  Menjünk. Kár, hogy így fejeződött be ez az este.  Ha nem akarsz, nem válaszolsz. Én bíztam benned és azt hittem, hogy mi őszinte kapcsolatban élünk.
    Míra ekkor felállt, Miklós hallgatott és fizetett. Beültek a kocsiba. Csend volt közöttük. Majd amikor már a lakásukban voltak, csendesen tették a dolgukat. Míra a kislányára gondolt, majd eszébe jutottak Melinda szavai. Lefürdött, és közben azon morfondírozott, hogy ez a részeg nő igazat mondott, vagy hazudott. Nem hagyta nyugton a gondolat. Miklós kopogott be hozzá.
  - Miért kopogsz? Gyere be! Készen vagyok - azzal, maga köré tekerte a törülközőjét és kifelé indult.
    Miklós zavartan lépett a fürdőszobába, át akarta ölelni a kifelé tartó feleségét, de ő eltolta Miklós kezét, fekete szemével vádlón, szótlanul ránézett, majd hirtelen elindult a hálószoba felé. Miklós magára csukta a fürdőszoba ajtót, lerogyott a kád szélére. Maga elé nézett, majd felállt, odament a tükör elé, és szinte magának motyogta:
    - Na, öregem! Most aztán megnézheted magad! Ezt a dolgot Míra biztosan nem nyeli le. De igaza van! - levetkőzött. Vett egy forró zuhanyt, miközben dobolt az agya, hogy mit is mondjon Mírának. Érezte, hogy beszélnie kell, mégpedig őszintén. Tudta, hogy Míra nem bírja elviselni a hazudozást. Azzal csak rontana a helyzeten.
    Mikor már ő is a hálószobájukba ment, Míra az ágyban ült, két kezével átkulcsolta felhúzott lábát, fejét kissé oldalt tartva a térdén, várakozóan nézett férjére. Nem szólt és nem kérdezett. De Miklós tudta, hogy Míra hallgatása a kérdések özönét hordozza magában. Tétován leült az ágyra Míra mellé. Ránézett. 
  - Nos? - kérdezte ekkor Míra - Hogy is volt?
   Miklós ekkor hirtelen felállt és sétálgatni kezdett. Lassan, és zavartan kezdett bele a mondókájába.
- Nem akartam erről beszélni, mert nem akartalak bántani. Az egésznek semmi jelentősége nem volt számomra. Hiszen itt vagyok melletted, szeretlek, csak téged szeretlek. Szerintem nem kellene erről most sem beszélgetnünk...
  - Semmi jelentősége? Hihetetlen ez a megfogalmazás. Hogyne lett volna! Hiszen szeretkeztél egy másik nővel, miközben én itthon... Egyszerűen nem értem ezt a szöveget! És miért kellett rajtam kívül más is? -  Míra ekkor kinyújtotta a lábát. Nézte az előtte idegesen magyarázkodó férjét, és valójában nem értette, hogy Miklós miért is csalta meg őt. És kivel?
  - Hogy miért?  Ezt nem tudom elmondani. Én férfi vagyok, nálam ez más. Mert nem élhettünk szexuális életet. Talán ezért. És akkor jött Polli - ekkor ránézett Mírára, aki haragosan felpattant, mellé lépett és megrázta.
  - Polli volt? Szóval Polli volt! Még ez is! Ezek szerint jó volt a megérzésem! Én hülye! És még fogadom a lakásomban! Gondolom, már akkor volt köztetek valami?
   Miklós csak nézte Míra dühös járkálását, leült az ágy szélére.
  - Igen volt. De én nem hívtam oda. Én is meglepődtem akkor. Míra ez csak egy rövid kaland volt. A szerelem te vagy az életemben… A fontos te vagy! És nem tartott sokáig, talán két hónap, és karácsony után már vége lett…
  - Úgy? Karácsony után vége lett. Talán, dicsérjelek meg? – hirtelen megpördült – Talán a gyereke is a tiéd volt?
  - Nem tudom, de azt hiszem nem, illetve hát Gergellyel is volt kapcsolata, de én nem tudtam, azt hittem, hogy köztük vége. De ez lényegtelen! Én nem hagylak el téged soha! Szeretlek Míra! Mondtam, hogy nem komoly érzelem volt.
  - Hagyd abba! Hagyd abba! Nem tudom elfogadni a magyarázatot. Persze, így utólag már nem komoly érzelem! Csak átmenetileg volt az. Akkor miért? Miért? Hallod! Ezt nem bírom! Nem értem! Utállak! Polli pedig egy ócska kis cigány kurva! Láttam rajta már az első találkozásnál, hogy meg akar szerezni téged. Hát sikerült neki! Ezt tenni velem! Ennyire megalázni! Hát mi vagyok én neked, mi? Azt hiszed, én is a te karavánodból való vagyok? És mindent eltűrök? Visszaéltél a bizalmammal! Talán én nem vagyok neked elég jó? Nem indok, hogy a terhességem miatt... Válaszolj! És ezen túl ilyen lesz az egész életem?  Roma kurvákkal édesíted az életed? Aztán majd jönnek a többiek, akár romák, akár nem romák!  – ekkor már lerogyott sírva a szőnyegre és dühödt kitörését hangos zokogás követte. Miklós letérdelt mellé, próbálta csitítani.
  - Míra! Kérlek!  Ne keseregj! Hiszen már régen vége! Megbotlottam.  Igazad van! De téged szeretlek, Polli csak kaland volt, csak… Tudom, hogy nem kellett volna! És bocsáss meg!
  - Hagyd abba!  Te egy disznó vagy! Ti férfiak talán mind azok vagytok! Nem adtam elég szabadságot? – ekkor Míra hirtelen felugrott, kezével törölgette a szemét, majd az ágyába feküdt, magára húzta a takaróját, összekuporodott és csendesen tovább sírdogált. Miklós tétován állt az ágy előtt, nem tudta, hogy mit is mondjon. Szerette Mírát, jobban, mint bármikor. Lassan és csendben lefeküdt Míra mellé, próbálta simogatni a hátát, de Míra ellökte a kezét.
   Miklós megfordult, halkan próbált ismét magyarázkodni - Most mit tegyek? Nem tudom a dolgot meg nem történtté tenni. Tudom, hogy igazad van és galádság volt részemről, ráadásul Pollival…
  - Ne magyarázkodj most már! - Míra felült az ágyban, kisírt szemével Miklósra nézett és ismét kifakadt.
  - Azt hiszem, te nem tudsz megváltozni! Még az is lehet, hogy pár év múlva elhagysz majd egy másik nőért. Ne szólj közbe! Megbízhatatlan vagy! Hogy tudjak ismét bízni benned! Aztán olyan sokat vagy távol! Honnan tudjam, hogy te nem találsz ismét valakit magadnak? Örökké erre gondoljak? Féltékenykedjek? Istenem! Szegény édesanya! Most már értem! – újra zokogni kezdett. Miklós magához ölelte a zokogó nőt, csendesen simogatta Míra hosszú haját, aki most hozzábújt és úgy zokogott. Miklós csak halk bocsánatkérő szavakat, mert mondani. Hosszú csend után hozott Mírának egy pohár vizet és tétován megkérdezte. 
  - Lekapcsoljam a villanyt?
  - Nem. Sőt!  Talán inkább menj át aludni a másik szobába! Nem tudlak most ilyen közelségben elviselni. Majd holnap még beszélgetünk. Magam akarok lenni! – válaszolta hidegen Míra, és hátat fordított Miklósnak, aki egy nagyot sóhajtott, összeszedte az ágyneműjét és átvonult a vendégszobába.

41

A remény

   Miklós és Míra a rosszul végződött kiruccanásuk, és az át nem aludt éjszaka utáni meleg nyári reggelen, az anokako-shukar shejori, azaz a csodaszép leánykájuk nélkül ültek a teraszon. A roma nagymama csak így nevezte Annát, aki már nyolc hónapos volt, és valóban csodaszép baba lett belőle.
   Míra most festetlenül, kisírt szemmel, szótlanul ült a teraszon lévő asztalnál. Miklós pedig szótlanul tálalta a reggelit, majd leült Mírával szemben.
  - Jó étvágyat! – mondta és nézte felesége kisírt, kissé duzzadt szemhéját, nézte bánatos nagy fekete szemét - Tudom, hogy a történtek miatt megrendült a bizalmad, de talán adhatsz még esélyt nekem, hiszen…
  - Hagyd Miklós! – a távolba nézett, majd Miklósra - Az éjjel átgondoltam mindent. Nagyon fáj, ami történt, és ahogy történt. Az egész valami felfoghatatlan nekem. Én annyira megbíztam benned! Tudod jól, hogy milyen nagyon szeretlek! Tudod jól, hogy nekem az egész terhességem milyen nagyon hosszú volt, és milyen kalitkában éltem. És te mindezek ellenére hetyegsz egy ócska kis roma kurvával. Ne szólj közbe! Ne védd a roma kurvát! Akkor is az! Lassan megismertem a ti szokásaitokat, a te baráti körödet. Valójában sokkal szabadosabb, talán helyenként az én baráti körömhöz, a volt családomhoz képest egészen más. De én elfogadtalak téged mindenestül. Engem nem zavart… Lehet, hogy mégis csak kiütközik benned…
  - Na, most közbe vágok, nem értem, hogy mit értesz ez alatt? Megint a romaságommal jössz?
    Míra haragosan az asztalra csapott, és villogó tekintettel nézett Miklósra.
  - Na, most aztán maradj csendben!  Úgy tűnik, nem bírod elviselni az igazságot. Csak nekem kell elviselni a te kis nőügyeidet!
  - Ugyan Míra! Azt gondolom, hogy a harag beszél belőled most. Csak nem süllyedünk le mi ketten odáig, hogy a félrelépésemből cigánykérdés lesz? Vagy igen?  
  - Jó ég! Miklós! Hogy jön ez ide?  De nagyon nem értesz engem! Te is tudod, hogy én milyen családban nőttem fel. Te is tudod, hogy nekem sok minden szokatlan volt nálatok. És nem akarlak ezzel bántani. Én téged szeretlek, én veled élek, én elfogadtalak olyannak, amilyen vagy! És eddig azt hiszem nem okozott problémát, hogy én vagyok, aki vagyok, te pedig roma származású vagy. De miért is beszélünk erről? Én rólad akartam beszélni. Kettőnkről. A fájdalomról, amit okoztál nekem! Ott volt az a megalázó Melinda eset, most meg ez a... Nem is tudom, minek minősítsem... Miklós! Mi lesz velünk? Mi lesz a mi házasságunkból? Ezt a kapcsolatot én szépnek és jónak hittem. Azt gondoltam én elég vagyok neked, én annyi mindenben alkalmazkodtam hozzád. Tudom, hogy te művész ember vagy, érzékenyebb, mint az átlag. De hát itt nem erről van szó! Arról van szó, hogy megcsaltál! Ez pedig az én életembe nem fér bele. A másik dolog: ha valami oknál fogva nem tudunk egy ideig szexuális életet élni, akkor te rögtön más nő után nézel? Na, szépen vagyunk! Nincs benned semmi önmegtartoztatás? Szeretet, együttérzés a másik iránt? Hűség! Ezt a fogalmat te nem ismered! Persze a férfiak nagy része nem ismeri! Biztosan én vagyok a hülye, aki ilyen ósdi felfogással jövök. És a hűségről papolok itt! Nem is tudom, mit mondjak? Végtelenül szomorú vagyok. Talán többre becsültelek téged - elhallgatott, könny csillogott a szemében, majd lehajtotta fejét és kezével babrálta az asztalterítő szélét.
     Miklós felállt, leguggolt Míra mellé, fejét az ölébe tette, átkarolta a derekát - Bocsáss meg!  Kérlek! Annyit gondolkodtam az éjszaka, hogy ma mit is mondjak neked, hogy meg tudj nekem még egyszer bocsátani. Tényleg csak testi kapcsolat volt... Most beszéljek arról, hogy már százszor megbántam?
  - Miklós állj föl! És ne hajtogasd itt nekem, hogy csak testi kapcsolat volt köztetek… Gondolod, hogy ez nekem elfogadható?  Nagyon fáj! Tökmindegy, hogy testi vagy egyéb kapcsolat volt. Megtörtént... – megtörölte könnyes szemét és hirtelen jött haraggal, sérelemmel folytatta.
  - És még én a pártfogásomba akartam venni azt a lányt! - nézett aztán a most már terasz szélén álló és gondterhelten maga elé néző Miklósra - Szép kis nő, nem mondom! De te sem vagy különb! Igen, lehet, hogy ma már érdektelen neked, de nekem nagyon fáj, és nagyon friss. Nem kérdezek tovább. Nem kérdezem, hogy mikor kezdődött és meddig tartott. De talán mikor Anna megszületett, már vége lett. Majd így gondolom. Lehet, hogy adok még egy esélyt, Miklós - keserűen nézett a férjére, aki ekkor hirtelen megszólalt.
  - Jól gondolod. Vége volt. Mint mondtam, tényleg csak pár alkalom volt, hogy félreléptem... Szeretlek! Mindennél jobban szükségem van rád , most már rátok - szégyenlősen, kicsit akadozva beszélt.
    Odalépett Mírához, hogy ölelésével kiengesztelje, de most Míra eltolta magától. Leült az asztal mellett lévő egyik székre. Édesanyja bánatos kék szemét látta maga előtt. Arra gondolt, hogy mennyi ehhez hasonló megalázó pillanatot élhetett át. Most értette meg édesanyja egykori fájdalmát. Aztán ránézett az asztalnál már vele szemben ülő Miklós komor, fájdalmas arcára. Fekete szemében a megbocsátást kérő gondolatait látta. Mira érezte, hogy a történtek ellenére mindenestül szereti. Nagyot sóhajtott.
– Tudom, hogy szeretsz. Csak a hitem! A beléd vetett bizalmam és hitem hogyan tér vissza, azt még nem tudom...
   Miklós hallgatott. Csak nézte Míra szomorú könnyes fekete szemét. Aztán szinte egyszerre álltak fel, hosszan, nagyon hosszan ölelték egymást.