Lélektörések

Lélektörések

   Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd ilyen nyugalommal ülök a tengerparton, és gyönyörködöm a tenger kékségében. Azt sem gondoltam, hogy valaha is eljutok majd a világ egyik legszebb helyére, az olasz Amalfi-part egyik álomszép szakaszára.

***

      Huszonnégy éves vagyok. Korán lettem koravén. Szüleim közül, - ami majd a történetemből kiderül -  csak anyámat ismertem tizenhat éves koromig. Aztán ő meghalt negyven éves korában, rákban. Ott maradtam apa és anya nélkül. Ráadásul nagyszüleim sem voltak, hiszen anyám állami gondozott volt, a szüleit nem ismerte.
    Szóval, tizenhat éves koromban ott álltam egy szál magamban. Anyám a halálos ágyán elárulta, hogy létezik az apám, aki eljön majd értem. Segíteni fog, ha ő már nem lesz. Döbbenten hallgattam a most váratlanul felfedett titkát. Fáradt volt, behunyta a szemét és megértettem, hogy tőle már nem tudhatok meg többet. Aztán valóban eljött értem az apám.
    Anyám halála után, egy középkorú, jól öltözött, kissé őszülő hajú férfi lépett be a gyámhatósági irodába, ahol az ügyemet intézték. Hiszen még kiskorú voltam. Csak ültünk egymás mellett, láttam apámon, hogy zavartan megmustrál. Tele voltam haraggal, fájdalommal. Semmit nem értettem. Úgy tudtam, hogy apám külföldre ment, aki soha nem adott hírt magáról. Eddig ebben a hitben éltem. Ráadásul még csak pár napja veszítettem el anyámat. Teljes lelki zavarodottságba kerültem. Tele voltam szorongással, félelemmel.
    Apámmal, amikor kimentünk a gyámhatóság épületéből, szinte alig szóltunk egymáshoz.
   Egy fekete Mercédesz irányába mentünk és én ámulva láttam, hogy ez a drága kocsi az övé. Beszálltunk. Emlékszem, daccal ültem le mellé, majd amikor elindította a kocsit hirtelen megszólaltam.
   - Hová megyünk? Csak azért kérdezem, mert minden holmim otthon van, azaz a mamánál, azaz.... – elsírtam magam, mert eszembe jutott anyám minden szenvedése, a halála. Rettenetes volt most a hiánya, és az a felismerés, hogy anyám becsapott az apámat illetően.
    Apám rám nézett, próbált vigasztalni, mint egy idegen, majd megnyugtatott.
   - Hozzátok, azaz édesanyád lakására, a lakásotokra megyünk, összeszedjük a holmidat, aztán majd később eljövünk még majd azokért a dolgokért, ami esetleg kell neked.
   Nem válaszoltam, csak szipogtam, kifújtam az orrom és üres szívvel néztem az utcákat.
    - Nem is kérdezed, hogy hol fogsz majd lakni? - kérdezte apám, amikor már kiszálltunk a kocsijából és a lakásunk felé indultunk.
   - Nem. Minek? Nem érdekel. És mi lesz ezzel a lakással? Remélem, ez azért az enyém marad. Vagy nem?
   - A tied marad. Majd kiadjuk, aztán, ha nagykorú leszel, azt csinálsz vele, amit akarsz. Azért én elmondom, hogy nekem van egy feleségem, egy lányom és egy fiam. Olyan hasonló korúak, mint te...
   Hirtelen megálltam a lépcsőfordulónál.
  - És te mivel foglalkozol? Meg a feleséged... Mit dolgozik?
  - Építési vállalkozó vagyok, építészmérnök a végzettségem. A feleségemet Elvirának hívják, ő orvos. Marci, az egyik féltestvéred, majd megismered. Ő most elsős gimnazista, Jázmin pedig nyolcadikos. Te hányadikos is vagy most?
    Kényszeredetten válaszoltam, de azért kérdeztem is mindjárt, mert tele voltam félelemmel.
   - Harmadikos. Hol laktok? Ők már tudnak rólam? És befogadnak? – ekkor már a lakásban voltunk, láttam apámon, hogy megszemléli a kis lakást.
   - Lakótelepi viszonylatban indulásnak ez neked nem is rossz. Látom, Izabella...azaz, anyukád szépen berendezkedett. De mit is kérdeztél?
     Pakolni kezdtem mindeközben egy kis bőröndbe a holmimat - Semmit. Nem fontos.
    Rápillantottam édesanyám papucsára, a fogason függő kardigánjára. Elszorult a szívem. Befutottam a kis szobába, lerogytam a heverőmre és éktelen zokogásba fulladtam. Apám először tétován állt, majd utánam jött, leült mellém, megsimogatta a hajamat és valamit motyogott, de én csak hosszú idő után tértem magamhoz. Ránéztem kisírt szemmel apámra, akin láttam, hogy megesett rajtam a szíve.
    - Szandra! Hívhatlak így? Ne szomorkodj! Ne sírj! Tudom, hogy fáj, nagyon fáj édesanyád hiánya, de hát nem tudunk segíteni ezen. Hidd el, a lelke biztosan veled van. Bocsáss meg nekem, hogy soha nem jelentkeztem. De hát nem tudtam a létezésedről. Majd egyszer talán, egyszer majd, ha már felnőtt leszel, beszélgetünk erről. Most ne tépjük fel a sebeket. Bonyolult ez a dolog, nagyon bonyolult. Biztosan tudunk majd később erről is beszélni.
   - Ne magyarázkodj, kérlek! Most ne! Nekem most nem jó hallani rosszat a mamáról. És semmit nem akarok tudni. Őt sem értem. Miért hazudott nekem? Ennyi éppen elég most nekem. Sok is! Nem volt apám és mégis van apám. De hát, hogy menjek én oda a te feleségedhez, a te gyerekeidhez? Nem maradhatnék én itt? Elég nagy vagyok már. Nekem itt jobb lenne, hidd el! Nektek is biztosan csak teher leszek - szinte könyörögtem apámnak.
   - Tudod, hogy nem lehet. A gyámügy… De most már én is szeretnék veled lenni… Meg aztán minden rendben lesz. Majd meglátod. A családom téged befogad, hogy ilyen nagy bajban vagy, én pedig próbálok jó apád lenni. Ha engeded persze. Ennyivel tartozom a mamád emlékének is.
   Ránéztem. Idegesen elhúztam a számat. Felpattantam. Kezembe vettem a bőröndömet, és a kis táskámat.
   - Menjünk, jó?  Majd még visszajövök, ha megengeded
  - Persze. De most menjünk. Csak egyre kérlek, ne legyél ellenséges! Mármint a családommal – tette hozzá kissé halkabban.
- Ne félj, nem leszek. De én az iskolámat nem hagyom itt. Nem megyek másikba. Érted?
    Nem válaszolt. Látszott, hogy erősen töpreng. Kivette kezemből a csomagjaimat, betette a csomagtartóba, majd elindultunk Budakeszire, fel a hegyoldalba a számomra fényűzőnek látszó nagy villájukba. Nos, attól a perctől kezdve, ahogy beléptem ebbe a fenséges palotába, kisegérnek éreztem magam.

***

     Amikor beköltöztem apám családjához, nehezen barátkoztam meg a két féltestvéremmel, különösen Jázminnal. Vetélytársnak gondolt bizonyára. A feleségét pedig nem tudtam megkedvelni, de ő sem engem. Kerekded, szőke, rövid hajú, orvos létére túlfestett, állandó nyugtalanságot sugárzó nő volt. Nem is értettem, hogy tudott apám egy ilyen nő mellett élni. Aztán lassan rájöttem, hogy igen jómódú családból származó nő volt, apám vagyona nem egészen a semmiből lett.
    Külön szobát kaptam én is, bejárónő is tartozott a házhoz, ő mosott, főzött, takarított.  Vele jól megvoltam. Egyszerű asszony volt, a faluban lakott. Kati nénit szinte a nagymamámnak tekintettem. Kicsit megkönnyítette az ottani életemet. Marcival, a mostoha öcsémmel viszont egész jól alakult a viszonyom. Elvira, apám felesége látszatra befogadott, gondolom, hogy kénytelen volt, de rideg volt hozzám mindig. Beszélgetése velem, csak a legszükségesebbekre terjedt ki. Általában rövid volt és tömör minden mondata. Jázmin pedig időnként szándékosan utálatosan viselkedett. Gúnyos, gyűlölködő mondatai voltak, akár a ruházatommal, akár a programjaimmal vagy az iskolámmal kapcsolatban. Majd minden reggel együtt ültünk a reggeliző asztalnál, és vagy apám, vagy Elvira vitt bennünket a Moszkva térig. Aztán onnan indultunk az iskoláinkba metróval, villamossal. Haza már egyedül mentünk.
      Apám igyekezett a kedvemben járni, de én hosszú ideig csak külső és csendes befogadott idegennek éreztem magam. Szemlélődtem és hallgattam nagyokat. Olvasásba menekültem. Marci volt az egyetlen, akivel titkos barátság alakult ki, gyakran segítettem neki matekból és fizikából.
    Apám és Elvira között viszont egyre rosszabb lett a kapcsolat. Gyakori vitájuk hangos veszekedésbe csapott, amit mindenki hallhatott. Legszívesebben elrohantam volna a házból ilyenkor, de csak azért sem tettem. Valahol tudat alatt talán bizonyítani akartam valamit ennek az idegen családnak. Két év telt el így, és világossá vált számomra, hogy apám ezt a nőt nem szereti. Valamiért együtt él vele. Egyre idegesítőbb események történtek, Jázminnal is egyre több volt a gondjuk. Elvira egy reggel nem uralkodván magán, hangosan mindenki előtt apám szemébe vágta.: - „ Mindennek ez a fattyú lányod az oka”...-  apám ekkor az asztalra csapott, majd elordította magát. - Hallgass! Ezt még egyszer nem akarom hallani!  Te Szandra  most azonnal gyere velem! Majd én beviszlek az iskolába!
      Ekkor már negyedikes voltam, úgy április vége felé jártunk. Ijedten, megalázva ültem be a kocsijába. Majd ránéztem apámra, aki láthatóan tele volt akkor gonddal, dühös indulatát erősen fékezte.
   - Papa! Én beköltöznék a mama lakásába, azaz a lakásomba most már, hiszen elmúltam tizennyolc. Év vesztes vagyok ugyan, de két hónap és leérettségizek. Miattam ne veszekedjetek. Ne félts! Nem csinálok egyedül semmi rosszat. Nem fiúzok. Ha tudsz, támogass még egy kicsit anyagilag. Amíg az egyetemet elvégzem.
    Apám rám nézett. Majd határozottan válaszolt.
    – Érted jövök. Ne menj sehova! A többit majd délután megbeszéljük! Érted? És... És én szeretlek... Én az apád vagyok... Ha nem is voltam sokáig. Ez meg nem egészen az én hibám, de hagyjuk! Most már az vagyok, és az is maradok. Nekem meg nyugalom kellene! - ettől kezdve kaptam meg teljesen az apámat, és úgy éreztem, hogy őszintén szeret. Ekkor nyílt meg a szívem és kezdtem egyre közelebb kerülni hozzá.
    Azt hiszem, belátta, hogy nekem is jobb lesz, ha eljövök tőlük. Mindenben segített. Felújíttatta a lakótelepi másfél szobás lakást, berendezte nekem, és hetente találkoztunk. Közös programokat csináltunk, szinte jó barátok lettünk. Marci is felkeresett időnként. Aztán felvettek az egyetemre. Marcitól pedig később megtudtam, hogy Jázmin elköltözött tőlük érettségi után, összeállt valami festővel, az anyja és apám között továbbra is dúl a csendes háború, tehát hiába jöttem el. Nem egészen én lehettem kettőjük rossz kapcsolatának az oka. Úgy tűnt számomra, hogy egyedül Marci lelke maradt valamennyire ép abban a családban.
    Aztán amikor harmadéves egyetemista lettem, megismerkedtem egy nálamnál tíz évvel idősebb férfival, aki gáz és víz szerelő mester volt. Két évig tartott a viszonyom, ész nélkül belehabarodtam. Olyan igazi szívdöglesztő külsővel rendelkezett és hát az első férfi volt az életemben. Csak éppenséggel nem volt független. Amikor ezt apám megtudta, láthatóan ideges lett, majd megkért, hogy hozzam össze a barátommal, mert szeretné megismerni. Először dacosan elutasítottam, majd egy hónap elteltével gondoltam egyet, és apámat is, Gyuszit is – így hívták a szerelmemet - elhívtam vacsorára. Emlékszem szépen felöltöztem,  megterítettem. Igazi gyertyafényes vacsorával vártam szeretteimet. Nem árultam el Gyuszinak, hogy apám is jelen lesz a vacsoránál. Talán hiba volt. Aztán előbb érkezett apám, majd csak jóval később Gyuszi, kissé kapatosan. Mert időnként már ez is előfordult nála. Így aztán ez a vacsora botrányba fulladt. Gyuszi otrombán és szemtelenül válaszolt apám kérdéseire, mire apám begurult és kitessékelte a lakásomból, én pedig utána apámnak estem, majd nagyon csúnyán elküldtem.
    Ott álltam a lakásban egyedül, és mintha egyszerre felnyílt volna a szemem. Szörnyen szégyelltem a történteket, és miután jól kisírtam magam, egész éjszaka azon töprengtem mit tegyek. Végig gondoltam az egész eddigi életemet, a Gyuszival való jelenemet, az esetleges reménytelennek tűnő jövőnket, majd apámat láttam magam előtt, aki durvaságomra szótlanul távozott. Nem bántott, nem szólt, de láttam a fájdalmat az arcán. Azt is tudtam, hogy nekem akart jót, hogy féltette a jövőmet. Másnap összeszedtem Gyuszi minden nálam lévő holmiját és telefonon megkértem, jöjjön érte, vigye el azzal, hogy befejezett a kapcsolatunk. Döntésem végleges volt. Határozott lány voltam, bár vonzódtam a férfihoz, de megértettem az előző estéből, hogy valóban nem egymásnak teremtett bennünket a jó Isten. Apámat egy hét múlva hívtam fel, akinek csak annyit mondtam:
-  Szervusz papa. Bocsáss meg! Köszönöm a segítséged. Nincs többet Gyuszi. Kérlek, hogy találkozzunk!
   Apám bölcs és higgadt volt. Okos és intelligens. Nem mondott semmi olyat, hogy ugye megmondtam, meg, hogy jól tetted. Csak annyit: - Örülök Szandra, hogy hívtál. És jól vagy? Minden rendben? Már izgultam, hogy nem hívtál, de nem akartalak zavarni.
       És én jól voltam. Szinte megkönnyebbültem. Azóta is akadt futó kapcsolatom, de semmi komoly, inkább olyan barátságfélék. Apám néha megkérdezte nem akarok-e neki valaki komolyat bemutatni neki. És én azt válaszoltam: - Várom papa az igazit, meg különben is a nyakamon vannak a vizsgák, a diploma... Rengeteg más elfoglaltságom van.
    Apám pedig csendesen, megértően mosolygott. Hát így jutottam el vele nyaralni, az Amalfi-partokig.

***

     A sziklás partszakasz egyik kis zugában ültem. Enyhe szél borzolta hajamat.  Bámultam az előttem heverő kéklő tengert, a körülöttem elterülő nagy tűhegyekre épült hófehér és színes házakat. Villák, narancs, citrom és pálmafák színes virágok tömkelege díszítette a sziklákra épült kis települést. Apám közeledett felém. Feltoltam fekete napszemüvegemet, intettem neki. Fehér nadrágban volt, piros pólóban, fürdőruháját a kezében hozta. Jól nézett ki. Ötvenkét éves volt, de korát meghazudtoló fürgeséggel mozgott. Fiatalos, jóképű és okos apát kaptam.
   - Nem jössz be velem egyet úszni? Bár itt elég hamar mélyül. – kérdezte tőlem és lehuppant mellém.
   - Kicsit később. Gyönyörködöm. Köszönöm neked ezt az utat papa. Tudod soha nem hittem volna, hogy én a nem létező apámmal majd egyszer egy ilyen helyen együtt leszek. Kár, hogy nem lehettünk egy család. Azaz a mama meg te. Miért is hagyhattad el?  Pedig nagyon szép nő volt.  Eddig még nem meséltél magatokról. Persze, nem is akartam erről tudni. Vagy csak nem akartam erőltetni.
- Hát igen. Ez így volt. Én beszéltem volna, de te elhallgattattál. Nem akartam esetleges újabb sebeket okozni neked erőszakkal. Sokáig bezárkóztál. De most, hogy elvégezted az egyetemet, és jogász doktor lettél... Biztosan a mamád is örülne neki, és nagyon büszke lenne rád. Ahogy én is az vagyok. Megtehettem, hogy befizessem magunkat erre a nyaralásra.  Kiérdemelted ezt. De más okom is volt erre, azt hiszem eljött az ideje, hogy beszéljek a mamádról és rólam. Gyönyörű a hely, ugye?  Meg vagy elégedve a szobáddal?
  - Egy álom. Nekem egy nagy álom! A paradicsomban érzem magam. Tudom, hogy Te jól állsz anyagilag. És most sajnálom azokat az egyszerű embereket, akik soha nem jöhetnek ide, például a mamámat. Nagyon szép a teraszról a tenger és a környék. Kár, hogy ő ezt nem láthatta.
   - Hát igen. Megengedhetem magamnak. A mamádat pedig… Na, mindegy, majd később. Elmehetnénk holnap megnézni majd Salerno-ban Márai egykori házát, egy kis emléktábla van ott. Aztán megkóstoljuk majd a citromlikőrt, Sorrentoban  megnézhetjük  a Szent Antal Bazilikát. Veszünk igazi jó olajbogyót, Jázmin szereti.  De te is, nem?
  - Te ittál már citromlikőrt papa?
  - Igen. Ittam már. Most vagyok harmadszor ezen a helyen, el akartalak hozni mindenképpen. Ez olyan szép szerintem, hogy arra gondoltam, neked ezt látnod kell.
- Nem mindennapi hely !  Harmadszor? – néztem kíváncsian apámra - Talán, a volt feleségeddel, Elvirával voltál itt?
  - Nem. Mással voltam. Nem beszélgettél a mamáddal semmit a dolgairól?
- Nem. Mint mondtam a múltjáról nem akart beszélni, azt mondta, majd, ha már nagylány leszek, akkor sok dolgot el fog mesélni nekem.  És a halála előtt csak annyit mondott, hogy szerette az édesapámat, meg, hogy más férfit nem tudott elfogadni. Meg azt is mondta, amit akkor nem is igazán értettem, és egészen zavart lettem utána... Valahogy így mondta:  a papád szép ember, nem rossz ember, nagyon okos, művelt férfi, majd megismered. És ne haragudj rá. Nem ő tehet arról, hogy nem ismert meg téged. Én nem akartam. Ne kérdezd, hogy miért. De azért én azzal a kevéssel is beértem, amikor vele lehettem. Olyankor boldog voltam. És talán igaz, hogy a mai napig engem szeret. Fogadd el majd, ha találkozol vele.   Sajnos nem folytatta, és a kérdéseimre nem válaszolt már. Néha, emlékszem, eltűnt egy-két napra, néha egy hétre, amikor már nagyobb voltam. Volt egy barátnője, arra szokott hagyni, amikor elment valahová. A mai napig nem tudom hol járt ilyenkor. És amikor hazajött olyan boldognak látszott. Tudod, sokáig álmodoztam az apámról. És amikor a mama már nem volt, és te előjöttél a homályból, teljes káosz lett bennem. Haragudtam a mamára, de rád is.  Bizony nehéz volt nekem nagyon. Tudom, hogy most kárpótolni akarsz. Csak hát az életemből eltelt tizenhat év nélküled.   Rendben ,  hogy nem egészen te tehetsz róla... És te hogy dolgoztad fel ezt az egészet? Most miért hagytad ott a családodat, hiszen én már öt éve, hogy legnagyobb örömükre visszaköltöztem a mama volt lakásába. Látod? Csak így tudom mondani.
- Nem beszéltem, mert nem akartalak megzavarni téged. És te eddig, mint mondtam, elzárkóztál az ilyen beszélgetéstől. Bizonyára féltél valamitől. Jogos a kérdésed és jogos minden vádad. És bizony nem nyugodt a lelkem egyáltalán. Két családot tettem azt hiszem tönkre. Akaratomon kívül is.  Magam sem tudom. Akarod tudni az igazságot?
   - Van igazság? Amit te elmondasz az igazság lesz? Talán a mamának is itt kellene lennie most. Az ő igazságát nem tudhatjuk meg, de azért most meghallgatnám a tiedet.
  - Pedig a mama itt van velünk, legalább is velem.
    Csak néztem apám elszomorodott előre néző tekintetét, keménnyé váló arcélét. Elhallgatott és láthatóan a múltban járt.
- Akkor mondj el mindent! Nem tudom, hogy mennyi fájdalmat okozol majd ezzel nekem. Tulajdonképpen ezért is nem kérdezősködtem eddig. Gondoltam, egyszer majd jön egy különleges alkalom és talán mindent el tudok már viselni.
   Apám rám nézett, átölelt egy pillanatra, majd kezével a homokot igazgatva mesélni kezdett.
- Tudod, amikor megismertem Izabellát, a mamádat, akkor ő éppen nagykorú lett, már érettségi után volt. Én meg akkor jártam az egyetemre. Negyedéves voltam. Örökölt egy lakást a nagymamájától. Egyedül ő volt a hozzátartozója, de meghalt ő is, amikor tizenöt éves volt. Így a lakás az övé lett. Az intézetből oda költözött. Volt egy utógondozója, aki sokat segített neki a kezdéskor. Azonnal elhelyezkedett és összeköltöztünk, azaz én költöztem hozzá. Ritka szép lány volt édesanyád, és végtelenül kedves, intelligens. Eleinte jól is ment minden, aztán csak később. Amikor teherbe esett először, akkor kezdett megromlani közöttünk a kapcsolat. Én akkor ismertem meg Elvirát egy egyetemi bulin és innentől kezdve kettős volt az életem. Elvira nem volt mindig ilyen fúria, és hát, ami igaz, elkábultam a jó anyagi lehetőségtől, attól, amit az ő családja adott nekem az egyetem elvégzése után... Egyszóval gazdagok, tehetősek voltak a szülei.
   - Na, ja. Nagyon szép! A mama meg csóró. Ezért megvetlek.De nem értem, én nem az első gyerek vagyok? Elvetette?  – szinte támadó lettem most. Apám láthatóan nehezen beszélt tovább.
   - Megbeszéltük. Ő sem akart akkor még gyereket. Megértette, hogy ettől nem fogom őt feleségül venni. Tudom, nem így kellett volna akkor tennem. Még egy évig éltünk együtt, aztán végleg szakítottunk. Eljegyeztem Elvirát. Ma már tudom, hogy rosszul döntöttem, nagyon rosszul. Kegyetlen voltam a mamádhoz talán.
- Több, mint kegyetlen voltál. Persze, nem akart gyereket, mert te lebeszélted!  És hol jövök itt a képbe én? Nem is értem? Számító férfi voltál! Nem is szeretted a mamát!
- Ne ítélj el! Ez nem így van egészen.  Eleget szenvedtem Elvira mellett. Azt kaptam, amit megérdemeltem. Kitűnő karrier, sok pénz, jó anyagiak, szép otthon, de boldogság sehol. És én összetalálkoztam a mamáddal egyszer véletlenül. Utána együtt voltunk ismét, és újra találkozgattunk. Titokban. Tudod, akkor már megvoltak a gyerekek! De rá kellett jönnöm, hogy még mindig szeretem édesanyádat. De csak lopott boldogság jutott nekem, talán ez lett a büntetésem.
- Úristen! És miért ment bele ebbe a mama?
- Miért? Miért? Mert szeretett. Ahogy mondta neked, csak engem tudott szeretni.
- Furcsa. A mama mindig azt mondta, hogy nekem nem létezik az apám, azaz elment külföldre... Ezt miért találta ki? És biztos, hogy te vagy az apám? Bár a hasonlóság félelmetes közöttünk. Ahogy elnézegetem magunkat.
- Nem tudom miért hallgatott rólad. Talán a büszkesége.  Talán be akarta bizonyítani, hogy egyedül is képes felnevelni és nem kellett neki az én utólagos könyörületem, ő biztos annak vette volna, pedig dehogy! Boldogan kezdtem volna vele egy teljesen új életet, még a másik családom elhagyását is vállaltam volna, ha ezt tudom. És nyugodj meg, biztos lehetsz, hogy én vagyok az apád. És nemcsak, mert hasonlítasz rám. De erről nem akarok beszélni! Amikor bent voltam a kórházban, azon a héten, amikor meghalt, minden este bent voltam nála. Rettenetes napokat éltem át jómagam is...
- És? Neked akkor elmondott mindent? Azt is, hogy én a lányod vagyok? És azt is, hogy ezt miért titkolta el?
   - Nem. Mindent nem mondott el. De majd szép sorjában. Mi közben elváltunk, illetve ő szakított velem a halálát megelőző évben. Nem találkoztunk. És én a barátnőjétől tudtam meg, hogy kórházban van és nagyon beteg. A barátnőjétől, aki elég későn szólt nekem... És akkor a mamád elmondta, hogy te az enyém vagy. Addig mindig azt mondta, hogy van egy kislánya, de annak van apukája, aki külföldön van, de tartja veled a kapcsolatot. És azt hangoztatta, hogy nem akarja megzavarni a te életedet. Így aztán titokban lehetett csak vele találkoznom. Meg sem fordult a fejemben, hogy te az én lányom lehetsz. Tudomásul vettem   amit ő mondott.
     - Jézusom! Micsoda hazudozás! Ez mire volt jó? És te elhiszed, hogy én valóban a te lányod vagyok? De hát hogyan volt akkor ez? Miért kellett össze-vissza mesélnie a mamának?
- Ez egy rejtély előttem is, hogy ezt miért mondta. Talán a zavaros előélete. Az, hogy én csúnyán elhagytam.  Nem tudtam, hogy ismét terhes lett. De hát én akkor az életem felépítésével, és az új családommal foglalkoztam. Tulajdonképpen csak hét év múlva találkoztunk véletlenül újra. Másik munkahelye lett, eladta a régi lakását , és akkor vette ezt, amibe most te is laksz. Nem tudtam róla semmit. És egyszer csak a szigeten összefutottunk. Ő veled sétált, én pedig Jázminnal és Marcival voltam ott.Nem emlékszel?
   - Nem nagyon. Volt pár ismerőse. Csak az időnkénti eltűnései... Csak nem veled volt olyankor?
- Hát igen. Kettős életet éltem. Hozzátok nem mehettem. Nem engedte, miattad. Így aztán megoldottam.  Volt egy kis belvárosi garzonom... Tudtam, hogy anyagilag nehéz neki, támogattam, bár eleinte nem akarta. Na, mindegy. Szerettem. És hát édesanyádat hoztam el ide. Együtt nyaraltunk. Ha tudnád milyen felszabadult volt itt? Talán, ezekkel az utakkal, valamit pótolhattam neki. Kimondhatatlanul boldog voltam vele itt. De rátérek a lényegre. Egy évvel a halála előtt szakított velem. Akkor nem értettem, hogy miért. Én hülye!... Könyörögtem, el is váltam volna, akkor már nagyon feleségül akartam venni, de kőkeményen ellenállt. Azt mondta akkor, hogy már nem szeret, hogy hazajött az édesapád, és vele tartja a kapcsolatot. És én még el is hittem. Teljesen magam alatt voltam, de hát mit tehettem! És csak később, amikor a barátnője felkeresett... De akkor már minden késő volt. Majd belehaltam a szenvedésébe, az elfogyásába... És amikor közölte velem, hogy van egy lányunk... - apám itt elsírta magát. Én pedig csak hallgattam makacsul, érthetetlenül. Minden összezavarodott bennem újra.
    -  Ne haragudj, de nekem is fáj a mamád hiánya. Tudom, nem érted őt, talán engem sem... Azt hiszem be is kellene fejeznem. Egyszerűbben kellett volna ezt az egészet elmondanom. De még annyit Szandra. Örülök, hogy te vagy, hogy lettél nekem. Ha későn is. Hogy miért hagytam el most Elvirát? Mert elég volt. Nem tudok már gyűlöletben élni. Elköltöztem egyelőre a garzonomba. Aztán majd meglátom. Persze,   Marcit és Jázmint is szeretem, velük tartom a kapcsolatot.
   - De hát miért akadályozott meg abban a mama, hogy legyen egy apám? Hiszen az lettél volna biztos! Nem hitt benned? Vagy miért? Ezt nehezen tudom megbocsátani most. De megérteni sem fogom soha. Ezt már csak ő tudná elmondani.
   - Hát igen. Ő pedig hallgatni fog erről már. Elvitte titkát a sírba. Nem szabad haragudnod rá.  Furcsa lelkű nő volt az édesanyád. Tele volt álmokkal, vágyakkal, kisebbségi érzésekkel talán, de ugyanakkor büszke lány volt, és hát sérült ember. Én pedig még sérültebbé tettem. Mindketten hibásak voltunk. De legfőképpen én!
   - Nem is tudom, hogy mit gondoljak. Rémisztő történet! Szinte nem akarom elhinni! Azért furcsa, nagyon furcsa ez a kitalált története. Biztos, hogy te vagy az apám? Bár miért mondta volna neked is és nekem is, ha nem így lenne? Velem mindig olyan csendes, kedves volt a mama, őszintének tűnt. Igaz, hogy keveset beszélt, állandóan olvasott, moziba mászkált, sokat mesélt nekem, mármint meséket kis koromban, énekelt. Olyan jó erre emlékeznem! És ezek szerint, ha eltűnt, veled volt.
    - Igen. Velem. De nyugodj meg, én vagyok az apád.Ez egészen biztos… Erről ennyit. Most haragszol rám?
   - Nem. Végül is felnőttem már úgy, ahogy. Az biztos, hogy az én lelkem sem mentes a sérülésektől, de mindegy. A múltunkon változtatni nem tudunk. Nem szeretnék ilyen életet élni. Tudod papa én boldog, igazán szép, hazugságoktól mentes életre vágyom. És egy szép családra.
   - Tudom. Hát ezért voltam kétségbeesve, amikor azzal a nős férfival...
  - Hagyd! Teljesen igazad volt! 
    - És, ha szabad kérdeznem, van már valakid? Te jó vagy, okos vagy és korán értél. Sokat szenvedtél belül tudom. Szeretném, ha rendes férfi vigyázna majd rád! – zavartan, keresgélve a szavakat mondta mindezt apám. Elmosolyogtam magam. Szinte megbocsátottam neki abban a pillanatban mindent.
   - Jól esik az aggódásod. Ha haza megyünk, majd bemutatom. Még elég friss a kapcsolat, de úgy érzem... Tudod, olyan igazinak tűnik. Orvos. Kellemes, okos, intelligens. És ne ijedj meg! Nem lehetne semmiképpen az apám! Csak hat évvel idősebb nálam.
     Ekkor apám megkönnyebbülten elnevette magát.
   - Ez kedves! És jó hír! Örülök neki. Na, de akkor beszéljünk most már másról! Rendben?
    - Mondjuk, mesélj nekem a citromlikőrről! - néztem rá, most már mosolyogva én is.
    - Nos, a citromlikőr. Azaz, az isteni limoncello!  Még azt is tudom, hogyan készítik. A citromok vastag héját csíkokra vágják, és egy liter alkohollal feltöltik, egy kiló cukrot adnak hozzá, öt napon keresztül áztatják, majd felfőzik, lehűtik, megszűrik és kész. Üvegekbe töltik. Nagyon finom! Este megkóstoljuk, de én most átveszem a fürdőruhám. Nem jössz egyet fürdeni?  - nézett rám apám jókedvűen, kicsit elgondolkodva, de most már nyugodt volt a tekintete.
      Felálltam, nyújtózkodtam, és elindultam a víz felé.