Pokoli meleg volt. Hajnali négyet mutatott az órám. Fordultam egyet és vékony takarómat, lábammal a francia ágyam üres sarkába toltam. Próbáltam visszaaludni. Nem ment. Felkeltem, kimentem a konyhába, egy pohár vizet ittam. Kisétáltam az erkélyemre, friss, de meleg hajnali levegő érintette bőröm. Valamivel kellemesebb, mint ami a hálószobámban volt. Hunyorogtam, néztem a szürkületben a zöld falombokat, az erkélyemen dúsan virító tűzpiros muskátlikat. Majd fordultam, és kinyitottam az erkélyemen lévő nyugágyat. Hanyatt feküdtem rajta és behunytam a szememet. Magamat láttam, ahogy lila selyem csipkés hálóingemben, kócos félhosszú kibontott hajammal  fekszem a kinyitható kerti nyugágyon. Sokáig pihentem itt. Talán félig ébren, félig álomban, múltam szinte minden fontos állomását megjártam. Kutyaugatás zavarta meg múltbeli sétámat. A felkelő Nap is egyre jobban melegített. Lassan felültem, fáradtnak és kialvatlannak éreztem magamat. Visszavonszoltam magamat a szobába, visszafeküdtem az ágyamra. Kényelmesen elterpeszkedtem. Lassan két és féléve már csak egyedül bitoroltam széles franciaágyamat. Attila, a férjem, elhagyott. No, nem úgy. Meghalt. Egyszerűen csak meghalt. Szépen elaludt örökre. Én pedig itt maradtam középkorúan egyedül. Sokszor feltettem eleinte a kérdést önmagamnak: maradjak vagy menjek utána? Hosszú ideig nem találtam semmi örömet további életemben nélküle. Valahogy mi voltunk az a pár, akik összenőttek. Lassan ugyan, sok viharral, a sem veled sem nélküled házaspárrá alakultunk. És lám, mire már csak egymásnak élhettünk volna, a sorsunk közbeszólt. Gyógyíthatatlan betegségének minden következményét megoldotta saját elhatározásából, két nagy adag gyógyszerrel - persze akkor, amikor néhány napra el kellett utaznom. Eltemettem, elsirattam, sokáig gyászoltam. Nem azért, mert ez így illik, hanem mert belső késztetésem irányított. Nehezen tudtam őt végleg elengedni. Fiam és lányom, a gyerekeik, egy ideig sűrűbben látogattak, aztán ahogy telt-múlt az idő ritkultak a látogatások. Nekik is megvolt a saját életük.  Hiába voltak a másokkal való időnkénti találkozások, színház vagy koncert látogatások. Csak átmenetileg enyhítették magányomat. Jöttek a csendes esték, az érintés nélküli pillanatok.  Aztán összefutottam egy régi kedves kolléganőmmel, akivel szorosabb kapcsolatba kerültem. Talán az ő közvetlen, kedélyes, vidám, életet szerető, bánatomat felkaroló személyisége volt az, aki kibillentett a magányomból, az önsiratásomba ragadt életemből.
   Gyakran vendégeskedtem nála. Maja, nálam vagy tíz évvel volt idősebb és talán bölcsebb is. Remek ebédeket főzött, régi történeteket mesélt és lassan rájöttem, hogy egyedül is lehet élni.
     - Ágneském! – mondta egyszer – Nézz rám! Én már nagyon régóta a magam ura vagyok csak. Elváltam már régen. Nem mentem ismét férjhez, persze azért nem vonultam kolostorba, de...  Majd erről egyszer hosszan máskor!  Aztán itt volt anyám, apám. El kellett látnom őket. Majd a keresztlányom lett a lányom helyett is a lányom. Most itt van a problémáival, aztán jótékonykodom, valamit mindig csinálok. Nem érzem üresnek az életem most sem, hogy már nem vagyok aktív dolgozó. Hát neked is meg kell találnod önmagad ismét. Másfajta életformát kell élned. Túlságosan hozzá nőttél a férjedhez. De hát egyszer minden befejeződik. Eltűnődhetsz most az életed értelmén. Megjártad már a hegyek-völgyek nagy részét, de a tetőt még nem érted el, még van néhány girbe-gurba  utacska amit talán eddig kihagytál. Gondolj arra, hogy a csúcsra még fel kell érned. Persze az sem biztos, ha netán tán eléred a csúcsot, és amit majd magad alatt, magad körül látsz, az békét ad majd a lelkednek.  Az is lehet, hogy inkább majd felborzol, kétségeket ejt benned, hogy mi mindent hagytál ki az életedből... De ezzel ne törődj! Mert a fák továbbra is zöldek lesznek, a tó vize kéken ragyog neked, melegen süt a Nap, a szellő simogatja majd a bőröd, hallgathatod a madarak csivitelését, tavaszi, vagy nyári illatok keltik benned a boldogság érzetet. Az, hogy dobog a Föld szíve, hogy ezt te is érezheted a világ egyik legnagyszerűbb műve.  Mert, aki meghal... Annak a teste... Talán a lelke él...  Nem tudom... Ezen már sokat elmélkedtem, de ezt most hagyjuk. Neked viszont még él a tested is. Tehát?   Hallgasd meg a természet minden szavát, szívd be az illatát, erőt ad, majd meglátod! Merj belevágni a girbe-gurba ismeretlen utacskáid megjárásába! Értesz engem?
     Hát valahogy így zajlott le az a beszélgetés, ami után valóban érezni kezdtem, hogy vagyok. Ha egyedül is, de vagyok.  Így merültem el a zenében, a könyveimben, napi munkámban. Lassan ismét értelme kezdett lenni a létemnek.
   Csatlakoztam egy túrázó társasághoz, új ismeretségek kötődtek, újra odafigyeltem a külsőmre, újra embernek, s leginkább nőnek éreztem magam. Csak éppen Attila szeretete hiányzott. Vagy talán már nem is Attiláé. Csak egyszerűen ismét szeretve szerettem volna élni. Amikor erről beszéltem Majának egyik látogatásakor, hosszan elgondolkodott, majd így válaszolt:
          - Édes Ágneském! Mindent nem kaphat meg az ember. Hiányzik a szerelem, a szeretet. De hát ezt már megkaptad, nem? És nem két évre, hanem hosszú évekre. Szeretve lenni? Mondod. Sokféle szeretet van. Szerelem, anyai szeretet, gyermeki szeretet... Neked is vannak gyermekeid, kicsi unokáid. Hát ez nem elégít ki téged? Vagy nem vagy szeretve eléggé általuk? Tudom, ez másfajta érzelem, mint amit kaptál és adtál a férjednek... Aztán ki tudja? Még az is lehet, hogy egy késői szerelem is meglátogat...  Látod, én ez utóbbit nem ismerhetem igazán. És mégis kiegyensúlyozottnak, boldognak érzem magamat. Sok mindenben leltem örömet, magam választottam az utam, tehát szemrehányást a kihagyott esetleges boldog pillanatokért nem tehetek senkinek. De nem is akarok. Megbékéltem mára már az életemmel. Ne hidd, hogy nekem soha nem volt keserű pillanatom. Mindenkinek van. Tudni kell ilyenkor egy új gyökérbe kapaszkodni, egy új magba, ami majd új életet hoz az embernek. Hát így sikerült nekem.  Édesanyám iránt érzett szeretetem olyan nagy volt, amit én neked elmondani nem tudok. Mindig éreztem, talán még most is, hiába engedte el a kezem, amikor már felnőtt lettem, a szívemet örökké fogta. Tudod, mi tesz engem boldoggá? Gondolkodtam ám ezen én is. Azt hiszem az, hogy mindig igyekeztem békéssé, széppé tenni az életemet és persze a hozzám közel állóékét is.  Már aki hagyta. Talán tettem valamit... Nos?- nézett rám ekkor kérdőn – Meggyőztelek kicsit?
     - Köszönöm. Értelek Maja. És sokat, nagyon sokat segítettél. Azt hiszem lassan megértem, amit mondani akarsz nekem. Mindazokat, akiket szerethettem, beleértve szüleimet is, Attilát és a gyerekeimet, azok gyerekeit és másokat, akik közel álltak hozzám, bennem élnek, részemmé váltak. Talán most kezdem valóban érezni ezt, és lassan nyugalmat is így találok. Igazad van. Voltam már szerelemmel szeretve és lassan felismerem, hogy van másféle szeretet is a világon. Gyertyát gyújtottál a lelkemben Maja. A szeretet békésen lobogó gyertyáját.
     Maja láthatóan elérzékenyült, majd érzékenységét takarva gyorsan töltött boros poharunkba utánpótlást. Nevetve koccintott velem.
   - Na, édes Ágnesem, akkor egészségünkre! És gyere el velünk nyáron, arra a tíz napos toszkániai útra! Meglátod majd, hogy micsoda gyönyörűség vár ott rád!
      Hát ezek a gondolatok motoszkáltak még a fejemben ezen a forró, fülledt augusztusi reggelen. Lassan felkeltem és készülődni kezdtem a napra. Halk zene szólt, René Aubry-t hallgattam.  Éppen a kávémat szürcsölgettem elgondolkodva, amikor megcsörrent a telefonom. Maja volt.
    - Szervusz, édes Ágnes. Nem zavarlak?
   -  Nem. Éppen a kávémat iszom, nemrég keltem, kicsit rosszul aludtam.
   - Ne is mondd! Iszonyú ez a hőség! Kérdezném, hogy lenne-e kedved egy kis kiruccanáshoz? Az öcsém meglátogatott Kanadából. János, akiről már annyit meséltem neked... Jól meglepett. De majd a többit szóban! Kivinne bennünket a velencei tóhoz, örülnék, ha te is velünk tartanál!
    Örömmel vettem a meghívást. Két óra múlva már az agárdi parton élveztük az augusztusi fülledt, forró nyár szépségét. Néztük a szembeni Velencei-hegység vonulatát. Kerestük Pákozd és Sukoró körvonalait, fürödtünk a kellemes vízben, beszélgettünk, gondolatokat cseréltünk. Minden olyan emberi és felszabadult volt ezen a napon. Azt hiszem, a szeretet karolt át bennünket, amire a természet fűszerként keverve különleges színeket és illatokat szórt ráadásként.