Az a régi nyár

     Aliz akkor huszonhárom éves volt. Egy vidéki színházban dolgozott, mint táncosnő. Szőke, hosszú haját szinte mindig franciás kontyba csavarta. Nagy ibolyakék szemét hosszú fekete szempillái sejtelmessé tették. Szálfaegyenes tartását, formás lábát, vékony derekát sokan irigyelték. Nem véletlenül figyelt fel erre a különös külsejű lányra a színház karmestere, a fekete hajú, harmincas éveit taposó jóképű férfi, aki éppen válni készült, magánélete rongyokban hevert. Előadás után gyakran beült a klubba, időnként több pohár alkohol is legurult a torkán.

    Aliz akkor már pár hónapja a színháznál dolgozott, de csak később kapott egy szólótánc lehetőséget, amit partnerével kirobbanó sikerrel adott elő. Ekkor figyelt fel rá Gábor, a már jó pár éve itt dolgozó karmester.

   A premier után a színházi klubban igyekezett közel kerülni a lányhoz. Kézcsókkal, egy szál rózsával gratulált neki és meghívta egy italra.

     Aliz éppen az egyik táncos lánnyal beszélgetett, akivel közös szobában lakott a színészházban. Meglepődve nézett a fekete, sűrű, loboncos hajú férfira, de elfogadta meghívását. A színházi pletykákból azt hallotta, hogy a férfi nagy nőcsábász, és éppen válófélben van. Mindezt tudva, vegyes érzelmekkel ült le egy asztalhoz, ahová Gábor, a karmester két poharat tett le, majd ő maga is helyet foglalt. Koccintottak. Konyakot ittak. Aliz megemelte a poharát és rámosolygott a férfira.

  -  Egészségedre! – mondta a lány és zavartan kortyolt az italba.

  - Kitűnően táncoltál! Csak gratulálni tudok még egyszer! Hol tanultál táncolni?

  -  A balett intézetben. De nem akartam csak kórus tag lenni. Meg aztán a modern táncok érdekelnek. Nem a klasszikus balett. Ezért is jöttem a színházhoz. Ha valóban tetszett, amit csináltam, annak örülök.

  - Valóban tetszett. Nem szoktam csak úgy gratulálgatni, ha valami nem ragad magával. Mondd csak! Lenne kedved innen elmenni? – kérdezte a férfi a lánytól, miközben mélyen a szemébe nézett.

   - Elmenni, de hová? És miért? - nézett a férfira gyanakvón és zavartan Aliz.

   - Mondjuk egy presszóba. Itt akkora a ricsaj! Nem tudok veled beszélgetni. Szeretnélek megismerni jobban. Valami csendesebb helyre gondoltam. Ne érts félre!

    Hát így kezdődött. Ekkor tavasz volt. Majd jött a nyár. Gábor elköltözött a feleségétől, kapott egy szobát a színészházban, bár hivatalosan nem vált el tőle. Valahogy egyikük sem tett véglegesen pontot a házasságuk végére. Ráadásul volt egy ötéves kislányuk, akit Gábor nagyon szeretett.

    Aliz szívébe pedig beköltözött a végzetes szerelemérzés. Imádattal vette körül a nála tíz évvel idősebb férfit, akinek éppen jól jött ez a szerelem. Közel került a lányhoz, szerette a testét, remek szeretőt kapott. Egy rajongó, tiszta szívű fiatal nőt. Jól látta, hogy férfi kollégái irigylik, hiszen Aliz valóban mutatós nő volt és még nagyon fiatal. Nem tudta hányadán áll az érzelmeivel. Szerette, ha Aliz nála volt, hiányzott neki a lány, ha néhány napra szabadnapján elutazott a szüleihez, de valami mégis ott állt közöttük. Talán a felesége, akit még mindig szeretett a maga módján. Bár ezt magának sem akarta bevallani. Néhány hónap eltelte után a volt feleséggel is ágyba bújt, aki férjnek nem fogadta el, de szeretőnek megtartotta magának. Azt mondta Gábornak, hogy szereti, nem tud élni nélküle, de vele sem.

      Gábor pedig így a két nő között lavírozgatott. Hogy aztán mindkét nőt megtartsa magának nem volt nehéz, mert Vera, a volt feleség, a kislányával Pestre költözött, így Gábornak csak a hazugságait kellett jól meggyártania.

    Aliz, ekkor még nem sejtette, hogy Gábor ismét kapcsolatot tart a volt feleséggel. Nem költözött át a férfi szobájába, de sokat voltak együtt. Abban reménykedett, hogy előbb-utóbb rendeződik a kapcsolatuk. Aliz nem tudta, hogy az orvos feleség elfogadta Gábort, most már csak alkalmi férjnek, kislánya apjának, aki nem kutakodott már a vidéki , esetleges alkalmi kapcsolata után sem. Ismerte Gábort, azt is tudta, hogy színházi ember, és szereti a szép nőket. Abban a hitben élt, hogy vissza fog térni hozzá végleg, csak idő kérdése az egész.

    Gábor pedig egyre jobban belebonyolódott Alizba. Aliz nemcsak szép volt és tehetséges táncos. Idővel rájött, hogy ez a lány művelt, olvasott, és sok minden érdekli. Ami még külön megfogta a férfit, hogy Aliz szerette a zenét. Így aztán szinte egy húron pendült lassan a lelkük is. 

    A következő nyáron Gábor elvitte Alizt tíz napra a Balatonra. Még soha nem voltak hosszabb ideig együtt. A színházi évadban egyikük sem ért rá hosszabb együttlétre. Mindkettőjüknek akadt bőven munkája. Alig volt szabad idejük.

   Gábor barátja kölcsön adta nekik a Balaton parti nyaralójukat. Aliz oda volt a boldogságtól. Arra gondolt, hogy ebben a tíz napban közelebb kerülhetnek egymáshoz. Abban is reménykedett döntésre bírja majd Gábort.  Ekkor már tudott a feleségével való kapcsolatáról is. A pletykák könnyen terjedtek a színházi berkeken belül. De nem akarta elveszíteni a férfit, mélyen szerette. Nagyon bízott abban, hogy Gábor is hasonlóan érez iránta. Előbb-utóbb dönteni fog.

    Amikor megérkeztek a nyaralóba, és kinyitotta a nagy fehér zsalus ajtókat, kilépett a virágokkal borított hatalmas teraszra. Karját kinyújtotta, és szinte átölelte az előtte elterülő Balaton partot, a túlparti Badacsonyt. Megfordult és Gábor nyakába ugrott.

  - Hát ez csodálatos! Mit szólsz hozzá? Te is örülsz, hogy ilyen csodás helyen lehetünk együtt? – és csak fecsegett hosszan. Gábor is boldognak érezte magát.

    Ha éppen rossz idő lett, esett az eső, bebújtak az ágyba. Szerették egymást. Ha jó idő volt, úsztak és napoztak, olvastak, és zenéről, filmekről, színházról beszélgettek. Felhőtlen és boldog napokat töltöttek együtt.

    Egyik éjszaka, szeretkezés után, csatakosan, csendben feküdtek egymás mellett. Aliz az ablakon bevilágító Holdat nézte.

   - Nézd! Milyen kerek a Hold! Mosolyog ránk. Holdtölte van... Akár még gyermekünk is foganhatott most...  – felkönyökölt és Gábort nézte.

  - Igen. Szép. De miért mondod most ezt? – kérdezte a férfi kissé rezignáltan.

   - Nem tudom... csak úgy... Talán túl szentimentális vagyok. De olyan egynek éreztem magunkat, mint még soha. Ha így lenne, elfogadnád a gyermekünket? Feleségül vennél?

    Gábor felült, nem válaszolt.  Rágyújtott egy cigarettára.

    Aliz visszafeküdt. Két kezét a feje alá tette.

  - Még soha nem kértelek, hogy feleségül vegyél. Nem is azért mondtam. Azt hiszem, te nem szeretsz annyira, mint én... Van valaki más is az életedben? – kérdezte, és ismét a könyökére támaszkodva nézte a férfit.

    Gábor mosolyogva nézett a lányra, megsimogatta az arcát.

  - Tudod, hogy szeretlek, és nagyon szeretem a tested minden porcikáját... Miért kérdezel butaságokat?

   - Ez nem butaság. Őszinteséget várok. Csak a testem szereted? Amúgy meg kitértél a kérdésem elől!

  - Mire kellett volna válaszolnom? Miért rontasz el mindent? 

  -  Szereted még a feleségedet? Azt hiszed, nem tudom, hogy lefekszel vele is? Tudom. Csak nem akartam szóba hozni, gondoltam majd egyszer csak őszinte leszel és beszélsz nekem, ha igazán szeretsz.

   Gábor tágra meredt szemekkel nézett most Alizra, idegesen felpattant és elindult a konyha felé.

  - Hová mész? Nem akarok erőltetni semmit. Tudom, hogy őt is szereted. Azért nem válsz el tőle. És hát ott van a kislányod...

    Alizból ekkor kitört az eddig elfojtott féltés, nem tudta tovább tartóztatni magát. Kibuggyant belőle a bánata, és zokogni kezdett.

   Gábor ekkor, visszafordult és leült a lánymellé, simogatni kezdte a haját.

  - Nem tudtam, hogy tudod... De az a kapcsolat nem olyan fontos, igazából csak megszokás, azt hiszem. Nem akartalak bántani. De ő más. Szeretlek Aliz, nagyon szeretlek, de valahogy nem tudok kilépni Veronika bűvköréből sem. Szeretem, de nem úgy, mint téged. Nem tudom, mit mondjak... Szégyellem is magam. Ő elfogad így. Azt hiszem, nem akarok hozzá végleg visszamenni... Hidd el, hogy szeretlek... A jövő majd megold mindent.

   Aliz abbahagyta a sírást. Felült és átölelte Gábor nyakát. Megcsókolta.

   - Szeretlek Gábor. De valójában döntened kellene. A jövő magától semmit sem old meg. Csak a te elhatározásod. Úgy érzem, nem bírom tovább ezt a lelki terhet. Ahhoz én már túlságosan kötődöm hozzád. Nem értem a te kettős érzelmedet. Az is lehet, hogy a férfi lélek más. Nem tudom. Számomra felfoghatatlan. Azt hittem, hogy majd, ha igazán szeretsz, előbb-utóbb elhatározod magad. Persze lehet, hogy csak én érzem ezt a... Istenem! Miért ilyen nehéz? – szinte könyörgőn nézett a férfira.

   Gábor egy ideig hallgatta, majd ígérgetett, közös jövőt emlegetett, szerelmes szavakat suttogott a fülébe, de Aliz nem nyugodott meg. Most megérezte, hogy Gábor szavai hamisan csengenek. Meghallotta azt, amit eddig nem akart meghallani. Szomorú lett. Még két napot voltak együtt.

     A nyaralás után Gábor felutazott Pestre, Aliz pedig a szüleit látogatta meg a Dél-Alföldi nagyvárosban.   Átgondolta kapcsolatukat és úgy látta, hogy Gábor soha nem fogja elhagyni a feleségét. Nincs értelme a ragaszkodásának. Ekkor döntött. Felmondta az állását. Nem bírta volna elviselni, hogy minden nap találkozzon Gáborral, és tovább osztozkodjon a feleségével.

   Sikerült szerződést kapnia egy másik vidéki városban, így a munkájába menekült.

xxx

    Sok-sok év után találkozott ismét Gáborral egy színházi fesztiválon. Beültek egy presszóba. Aliz elnézte a már kissé őszülő férfit, szíve egy zugában ott élt a régi emlék, de a szerelem elmúlt.

      Gábor hosszan nézte a még most is szép nőt. Majd megszólalt.

  - Még mindig szép vagy. Boldog is ? Tudom, hogy koreográfus lettél. De egyet nem értettem akkor. Miért menekültél el tőlem? Várhattál volna, hiszen megígértem, hogy elválok. Miért nem válaszoltál a levelemre? - kérdezte a férfi.

   Aliz kortyolt egyet a kávéjából, majd mosolyogva, higgadtan válaszolt.

 - Várni! Ugyan, Gábor! Soha nem váltál volna el! Te csak ígérgetni tudtál. Tudnod kell, hogy akkor fájt a tőled való elszakadásom.  Hiszen pokolian szerettelek. Tudom, hogy visszamentél a feleségedhez, vele élsz és mellette egy másik nő is létezik. Lehet, hogy akkor kicsit többet éreztél irántam, de az kevés lett volna nekem. Túlságosan szerettelek. Te nekem akkor mindent jelentettél. Aztán rájöttem, hogy hiú reményeket táplálok irántad. Írtál egy furcsa levelet , amire nem válaszoltam. Mert minek is válaszoltam volna? Rájöttem, hogy te az a férfi vagy, aki nem változol. Azt hiszem, nem tudod mi az igazi szerelem. Talán csak magadat szereted Gábor. Azért azokat a balatoni napokat nem felejtem! Fiatalságom legszebb pillanatait éltem akkor veled.  Tudnod kell azért, hogy sokáig éltél a szívemben. De hagyjuk! Jóval később megismertem egy nagyon becsületes, nagyon okos, kedves férfit, aki igazán szeret. Ő a férjem. Nem azzal a szerelemmel szerettem meg, mint téged, de jó vele lennem, boldogság vele élnem – kicsit elhallgatott, majd folytatta - Számomra te voltál az első, igazán nagy szerelem és a nagy csalódás is.

   Gábor őszintének tűnő mozdulattal megsimogatta Aliz asztalon nyugvó kezét. Szinte fájdalmas tekintettel nézett rá.

  - Gondolhatsz rólam, amit akarsz. Lehet, hogy félig-meddig igazad van. De azt neked is tudnod kell, hogy sokáig hiányoztál. És azt is elmondhatom, hogy talán te voltál az életemben az egyetlen nő, akivel bizonyosan boldogan élhettem volna, csak hát akkor még... Azt hiszem, rosszul csináltam mindent. Ma már tudom. Sajnálom!

      Aliz hátradőlt a székében. Körülnézett. Nem válaszolt Gábor mondataira, másról kezdett beszélni, majd a férjét látta közeledni. Mivel búcsúzni készült, felállt.

   - Jön a férjem, elköszönök Gábor. Örülök, hogy találkoztunk. Még csak annyi. Láttam a lányodat. Tehetséges színésznő lesz. Nekem is van egy lányom, tinédzser korú, zongorázni tanul, azt mondják ígéretes tehetség. Szép kislány. Aztán van egy kilencéves kisfiam is... No, de itt jön a férjem!

   Ekkor lépett melléjük egy jó vágású, kissé őszülő hajú férfi, akit Aliz bemutatott Gábornak. A két  férfi kezet fogott, és láthatóan jól megnézték egymást.

    - Nos, kibeszélgettétek a szakmát? – kérdezte a férje Aliztól.

    - Persze, ez már csak így van a színházi emberek között, de menjünk akkor. Még szeretnék egy kicsit körülnézni a városban Kornél!  – megfordult, kezet nyújtott Gábornak.

    - Isten veled!  Jó volt látni. Kicsit búcsút mondok a szakmának, a férjem biokémikus, Svájcba utazunk pár évre. Ott kapott egy kutató intézetben munkát. Persze, a gyerekek is jönnek. Aztán még az is lehet, hogy én is tudok majd ott valamit kezdeni...

    Gábor közelebb lépett Alizhoz, egy névjegykártyát nyújtott neki. Aliz elvette, furcsa mosollyal megköszönte, majd a táskájába tette. Belekarolt a férjébe és elindult vele a lejtős, szűk, macskaköves utcán.

    Gábor fájó szívvel nézett a még mindig jó alakú, karcsú szőke nő után, aki láthatóan vidáman mesélt valamit a férjének.

   Visszaült a kávéházi fonott székre. Rágyújtott egy cigarettára. A távolba fújta a füstöt. A régi   Alizt látta maga előtt. Hosszú kibontott szőke haját, karcsú derekát, bánatosan ránéző ibolyakék szemét. Szinte érezni vélte odaadó meleg puha száját, ölelő karjait, testének egykori illatát, amit annyira szeretett. Az egykori balatoni éjszaka kavargott az agyában. Hirtelen elnyomta cigarettáját, intett a pincérnek, fizetett. Felállt, nagyot sóhajtott. Elindult a szállodája felé.