Balatoni emlék

   Hárman voltunk barátnők: Böbe, Anni és én. Túl voltunk a júniusi érettségin, a felvételiken. Megkönnyebbültünk. Böbe védőnőnek készült, Anni orvosnak, én pedig keramikusnak. De előttünk volt még a nyár. Szüleink jóvoltából megengedhettük magunknak, hogy ezen a nyáron pihenjünk, szórakozzunk. Böbe meghívott bennünket a balatoni nyaralójukba. Az első olyan nyarunk volt, amikor felnőtt kísérete nélkül élvezhettük a Balaton melletti, felhőtlennek ígérkező két hetet.

    Kész csoda volt, hogy megmaradt Böbe szüleinek ez a kis nyaraló, hogy az ötvenes években nem fosztották meg őket ettől az örökségtől. Persze, akkor még mi nem sokat foglalkoztunk a politikával. A hatvanas évek közepe felé jártunk. Beleszoktunk a mindennapok kötelezettségeibe. Örültünk, hogy néha a Balatonra legalább elmehettünk nyaralni, örültünk, amikor a gimnázium négy éve alatt rendszeresen három-négy napot országjárással tölthettünk. Még az úgynevezett gyümölcsszedő KISZ-táborokat is elviseltük. Ezek a táborok többnyire a Balaton mellett szerveződtek. Nekünk mindig Boglár jutott, ahol cseresznyét, barackot vagy éppen szőlőt kellett szednünk. Hajnali kelés, délelőtt munka, közben jókedvű fecsegések, vihogások. De a délután, ha kötött formában is, valamennyire szabad volt.  Lemehettünk a strandra, este sétálhattunk a parton, és időnként, táboron belüli pingpong verseny, tábortűz tarkította a napi programokat.  Külföld nem igen jöhetett szóba, hiszen csak háromévenként lehetett utazni. Ha egyáltalán útlevelet kapott valaki, vagy, ha szerencséje volt, meghívásra ment, rokonokhoz. Nekünk egyik sem adatott meg.

   Így most nagy várakozással indultunk a Balaton északi partján lévő nyaralóba. Amikor megérkeztünk, ledobáltuk csomagjainkat a teraszra, majd egy pillantást vetettünk az alattunk elterülő kis falura és a távolban hullámzó Balatonra. A ház egy kis emelkedőn, a hegyoldalban volt, mellette jobbról is, balról is szőlőtőkék sokasága volt a szomszédunk.  A nyaraló kertje egészen nagy volt, de csak gyümölcsfák terpeszkedtek benne és a hatalmas diófa, amelynek ágai belógtak a terasz egyik sarkába. Mindig irigyeltem Böbét, hogy balatoni nyaralójuk van, és bármikor eljöhet ide.

      Már kicsi lány koromtól kezdve megszerettem a Balatont. Apám és anyám itt kezdte életét. Falusi tanítók voltak, a déli parton sikerült állást kapniuk, és sokáig, egészen tíz éves koromig éltünk ott. Aztán beköltöztek később a városba, apám szakfelügyelő lett. Így aztán  csak álmodozhattam a balatoni hegyekről, a nyári vízparti napozásról, az úszásról, a környékbeli kirándulásokról, és az apámmal történő közös horgászásainkról. Ez után már csak időnként adódott, hogy a szüleimmel nyaralhattam évi két hetet a Balaton különböző helyein, amikor beutalóval egy-egy üdülőbe sikerült elhelyezést kapniuk. Aztán később, Böbe szülei mindig meghívtak egy hétre ebbe a régi, de nagyon kellemes kis nyaralóba.

    Böbe most minden spalettát és ablakot, ajtót szélesre tárt, csak úgy ömlött a házba a forró Nap melege. A három szoba egymásba nyílt, a ház végén volt egy kis konyha és egy pici zuhanyzó, amit már Böbe szülei alakítottak ki.

     Anni nem sokat törődött a mi rendezgetéseinkkel, fehér sortjában, sárga blúzában, hóna alá csapva a táskarádióját, kivonult a teraszra, bekapcsolta a rádiót, leült az egyik fonott székbe, lábát feltette a teraszon lévő asztalra. Mi Böbével közben, az ágyneműt rendezgettük, és hallgattuk, ahogy Elvis Presley búgó hangon énekel. Az akkor nagyon menő számát, a Love me tender-t. Majd miután átöltöztünk strandruhába, letelepedtünk mi is Anni mellé az üres fonott székekbe.

- Tessék, itt egy párna, tedd a formás kis feneked alá Anni! – mondta kissé kacarászva Böbe, miközben Anni szőke, rövid hajába beletúrt és hirtelen kikapta Böbe kezéből a párnát.

     - Na! Azt hittem már takarítani jöttünk. Jó kis szám, mi? Elandalognék egy jó sráccal erre... - rám nézett, majd hirtelen felpattant – Na, akkor menjünk a partra! - Böbével összenéztünk, majd kuncogva, szinte egyszerre mondtuk Anninak: Rendben Annikám! Akkor induljunk! Csak még összeszedünk néhány strandholmit. Nagy beszélgetésben lesétáltunk a jó félórára lévő strandra. 

     Nagy volt a hőség és július lévén, alig lehetett helyet találni, ahová pokrócunkat kiterítettük.

   - Jó neked Éva, olyan karcsú vagy! Most vetted a bikinidet? Jól áll neked ez a piros szín. De hát én olyan lennék benne, mint egy mangalica – Böbe hanyatt feküdt, közben behunyta a szemét.

  - Pedig nem teszek érte semmit. Ilyen az alkatom, vagy jók a génjeim. A mamám hozta egy pesti butikból. Anni már el is ment fürödni? - néztem hirtelen a távolba, és szememmel kerestem barátnőnket.

    Böbe felült, ő is a távolba nézett. Egyik kezét a homlokára tette napellenzőként, én meg felvettem a napszemüvegemet.

    - Ott van, nézd csak! Egy labdát dob valakinek!

    -  Tényleg. Ismerkedik velük. Sanyi nem jön le? És milyen menyasszonynak lenni? Mesélj! Hasra fekszem, bekennéd kicsit a hátam? Itt a napolaj! – egy barna kis üveget nyújtottam Böbe felé.

- Csak a hétvégén tud lejönni. Holnap. Te már egészen szép barna vagy Éva! Hogy milyen menyasszonynak lenni?  Nem is tudom. Van egy biztos pont az életemben. Szeretjük egymást.

 -  Voltatok már úgy?  Tudod , hogy mire gondolok?

- Hát, nem. Még nem. Úgy döntöttem, hogy még várunk vele. Biztosan régimódi vagyok. Meg aztán a szüleim, hiszen ismered őket. Szóval, nem. Ezt Sanyival megbeszéltem. Hát majd meglátjuk! Te már voltál úgy valakivel?

  - Kivel? - hirtelen felültem és néztem Böbe fehér bőrét – Azt hiszed, mert én művészlélek vagyok, akkor én csak úgy lefekszem. Meg aztán az én szüleim ugye nem olyan konzervatívok. Tudom, az egész suli azt gondolta rólam, hogy én...

 - Ugyan! Csak kérdeztem. Valahogy erről soha nem beszéltünk. Te meg olyan modern lány voltál az egész suliban. A külsőd olyan sztáros. És hát eljártál ahhoz a jóképű fazekas mesterhez.

  -  Ugyan! Felesége van és vagy hússzal idősebb nálam. Én nem szeretem az öreg pacákokat. Öreg! Persze ez relatív... Hozzám képest idős.  Meg különben is. Megfogadtam, hogy csak szerelemből. De hát az eddig nem jött. Jó neked! Neked legalább már van jövőd. Bármikor összeházasodhattok.

  - Lehet. Nem tudom. Talán jó lesz. De majd csak három év után, ha én is végzek. Gyere! Menjünk be, mi is a vízbe!

   Anni már láthatóan jól érezte magát. Egy szőke fiúval gyalogoltak a mélyvíz felé. Böbe nem tudott úszni, így csak egy darabig sétált velem a vízben, közben locsolgattuk egymást, néztük a távolban csillogó fehér vitorlásokat, a másik oldal kis hegycsúcsait, majd én lassan elindultam a mélyvíz felé, és úszni kezdtem. Éreztem a víz selymességét, ahogy egyre beljebb kerültem, a parti ricsaj is megszűnt számomra. Végre ismét átadtam magamat teljesen a Balatonnak.

    Egy jó félóra múlva lassan sétáltam a vízből kifelé, amikor egy labda csattant a vállamon. Hirtelen dühödten megfordultam, de akkor már egy víztől csöpögő barnahajú fiú integető kezét láttam, aki egyre gyorsabban közeledett felém. A labda a kezemben volt.

  - Jaj, bocsanat, de nem szandékos volt. Testvérem olyan rossz, hogy bocsanat... ezer bocsanat... Visszaadja labda? Vagy nagyon haragszol ?

   Elnevettem magam. Mert akkor már egy másik fiú is jött felém, láthatóan ő is bocsánatot akart kérni.

   - Na, Péter? Mi volt ez?  Ilyen kellemetlen helyzet? Warum? Bist Du verrückt? – aztán hirtelen ismét felém fordult -  Mi nyugat németek vagyunk, nem jól beszélünk magyar, de azért tudni valamit. A papa erdélyi magyar, a mama osztrák fél magyar. Te nem beszélsz véletlen német?

   Először csak hallgattam és néztem a két, valóban kissé zavarban lévő fiút. Az egyik férfiasabb, a másik kisfiúsabb volt, és nevetősebb volt az arca.

  - Nem. Nem beszélek. Franciául valamit. Tessék! Itt a labda! - nyújtottam a kezemben lévő labdát a férfiasabb felé, aki elvette, majd átadta a Péternek nevezett fiúnak, aztán hirtelen megfordult, kezét nyújtotta:  Dieter Müller , ő pedig... Peter Müller, a testvérem.

   - Kovács Éva – mondtam.  Majd zavartan csak annyit mondtam – Akkor hát... Viszlát! További jó játékot!

    - Te akarsz egyet lábdázni  itt most?  - halottam Dieter hangját és ekkor visszafordultam.

  - Nem. Köszönöm. Nagyot úsztam és elfáradtam, inkább kimegyek napozni – a part felé indultam, de Dieter nem mozdult mellőlem. Hátra néztem. Láttam, hogy a testvére Peter, a labdával befelé indul egy nagyobb társasághoz.

   - Mehetek veled? Nem foglak zavarni? Engeded?

    Elmosolyogtam magam. Furcsa volt hallgatnom erős akcentusát. Kedvesnek találtam találtam.

  - Ha gondolod?  A barátnőimmel vagyok... Majd lassan beszélek, hogy jobban  megértsd, amit mondok. Nem tudom, hogy mennyire beszéled a nyelvünket....

   - Nem jól. És ritkán gyakorolni, de majd most - elmosolyogta magát.

     Kimentünk a partra. Egy pillanatra magára hagytam, és odaszaladtam Böbéhez. Egyedül ült a pokrócon, egy könyv volt a kezében. Anni egy padon ült az újdonsült ismerősével.

   - Majd jövök Böbe, egy német fiúval  ismerkedtem meg  és... Jövök majd!

  - Na szép! Itt hagytok egyedül. Hát gyertek ide vele! Vagy nem? - nézett rám kérdőn.

 - Most még nem. Hadd beszélgessek vele kicsit csak úgy...

 - Aha... - mosolygott Böbe -  Értem. Akkor én olvasok. Jóképű srác! Szórakozz jól! Én ettem egy lángost, elég jó! Kóstoljátok meg!

   Kissé bántott a lelkiismeret, hogy Böbét magára hagytuk, de izgatott az új ismeretség is. Így aztán Dieterrel egy lángossütő előtt kötöttünk ki, majd leültünk a vízpartra. Ő mesélt a mérnöki tanulmányairól, a városról, ahol él, a szüleiről, akikkel együtt jött nyaralni. Én pedig meséltem a saját keramikusi vágyaimról, a kisvárosomról, és a szüleimről. Azzal váltunk el, hogy este a Rózsakert nevű szórakozóhelyen találkozunk.

***

   Kellemes Balaton parti hely volt a rózsalugassal körbevett szórakozóhely. Középen a táncparkett, mögötte egy kis fedett részen a zenekar játszott. A pincérek udvariasan vitték a kért italokat a négy-hatszemélyes asztalokhoz. Sok fiatal lány és fiú jött össze az ilyen helyeken. Ismerkedésre is jó volt, de a táncolni szeretők is megtalálták  itt a számításaikat.

    Trapéz nadrágot és egy csíkos pólót vettem magamra, a lábamat egy indiai saruba bújtattam. Böbe egy szűk szoknyába, szolid nyári blúzban ült mellettem. Anni pedig egy farmer utánzatú nadrágba bújt bele, fehér blúzt vett fel hozzá és egy törpe tűsarkú cipőt húzott a lábára. Ahogy leültünk, néhány perc múlva már mellettünk termett Anni új ismerőse, a szőke srác. Aki, mint megtudtuk egyetemi hallgató volt, mégpedig az orvosin. Így Annival hamar megtalálták a közös hangot. Ferinek hívták, és leült hozzánk. Egy-egy pohár sört rendeltünk. Gondoltuk, ezzel majd elleszünk. Megszólalt a zene és már jöttek is a fiatal srácok, táncra kértek bennünket. Őrült rokizásba kezdtem egy negyedéves, hozzám képest már érettebbnek tűnő pesti mérnökhallgatóval. Böbe nem táncolt senkivel. Úgy döntött, ma este ő lesz a mi gardedámunk.

    Aztán később Anni eltűnt Ferivel, a parti sétányra mentek, én pedig hiába kerestem szememmel a német fiút, Dietert. Nem láttam. Így hát Böbével beszélgettem, és jól kitáncoltam magamat.

- Na, mi van? - kérdezte egyszer csak Böbe - Nem jött el a német barátod? Látom, keresed a szemeddel.

- Talán közbejött neki valami. De nem érdekes. Látod, hogy jól szórakozom.

- Látom. Az a fekete srác oda van érted. Nézd csak! Már alig várja, hogy induljon a zene és rohamra készen, indulóban van feléd.

    Arra néztem, amerre Böbe   - Ja! Hát igen. Ritka jól táncol.  De nem az esetem.

 - Miért? Pedig helyes fiú!

 - Ahogy mondtam…

   Ekkor hirtelen mellettem állt Dieter és Péter.

 - Bocsánát. Késni, de nehez idetalálni, mert mi lakni nem itt, hanem másik falu. És a kocsi kellett papának.

     Azt hiszem elpirultam. Bemutattam őket Böbének. Valahogy szereztek még két széket, aztán leültek hozzánk. Ekkor megszólalt a zene, egy Paul Anka számot játszottak. Dieter elvitt a táncparkettre és szótlanul, egymáshoz simulva éreztük, hogy köztünk valami elkezdődött. Amikor már ismét szünet lett, láttam a jól táncoló Matyi kérdő és sajnálkozó tekintetét, amint a táncparkettről egy másik lánnyal jött el mellettem.  Péter Böbével beszélgetett, nagyokat nevettek. Úgy egy óra lehetett, amikor hazafelé indultunk. Anni bánatosan búcsúzott a lovagjától, valahogy nekem is nehezemre esett az elválás ettől az idegen fiútól. Csak Böbe volt gondtalan és vidám.  Vidáman intett a fiúknak.

    - Akkor holnap! A strandon! És este egy magyaros lecsó vacsorán itt nálunk! Oké? – Elindultunk a kert végében álló nyaralóhoz – Te is hozd el a barátodat Anni, jó? Különben is hétvége, Sanyi is jön, és akkor én sem leszek olyan magányos köztetek. Mert látom, hogy ti most nem az én társaságomra vágytok! Adja Isten, hogy szerelem legyen ezekből a találkozásokból!

    Másnap reggel borús lett az idő, későn keltünk. Anni jókedvűen reggelizett, majd elköszönt tőlünk.

  - Nem haragszotok, ugye?   Megyek. Találkozóm van Ferivel. Ti? Mit csináltok?

    Böbe rám nézett majd Annira.

  - Na, jó. Megfőzünk és tudod?  Ne feledd! Vacsorára hozd el Ferit is!

   - Persze! - kiabált vissza Anni a terasz lépcsőjéről -  de hányra jöjjünk?

   - Talán úgy hét felé. Szia! Jó lesz neked is? – nézett most rám Böbe, miközben én csendesen haraptam a ropogós kiflibe és ittam a hideg tejet.

  - Szerintem jó időpont. De nem zavarnak téged ezek az idegen fiúk? Tényleg, olyan ciki, hogy eljövünk veled és...- válaszoltam kissé zavartan.

    - Ugyan már! Ne csinálj belőle gondot! Te is mész? Mit lehet tenni ilyen borús időben?

    - Értem jön majd Dieter kocsival. Abban állapodtunk meg, ha rossz idő lesz, megmutogatom neki a Balaton környékét. Átmegyek vele Badacsonyba például. Nincs kedved velünk jönni?

   - Nem. Most nincs. Inkább olvasgatok. Aztán előkészülök a vacsorához. De hallom itt a kocsi... Neked dudálnak nem?

   - Felugrottam a székről, a terasz szélére mentem és integettem a kertkapuban álló Dieternek. Jelezve, hogy mindjárt megyek.

 - Na, akkor kösz a reggelit és nem baj, hogy nem segítek én sem? Olyan kínosan érzem most magam.

     Böbe átölelt, megsimogatta a hátamat, majd jókedvűen lökött egyet rajtam. - Menj csak! Hozzám majd jön Sanyi. Na, menj már!

    Egy pulóverért még beszaladtam a szobába, kézbe vettem kis táskámat, és szaladtam Dieter kocsijához. Kezet fogtunk,  aztán   egy kis tétovázás után két gyors, apró puszit adtam neki. Dieter láthatóan meglepődött. Betessékelt a kocsiba, majd beült mellém és indultunk.

  - Nos, akkor merre menni most? – nézett rám.

 - Badacsonyba. Gondoltam, hogy felmegyünk a Kisfaludy házhoz, megnézzük a Szegedy Róza múzeumot, majd mesélek neked róluk. Aztán nem tudom. Felmegyünk a Rózsakőhöz is talán.

 - Oké. Mehetünk. Akár körbe a Balaton, ha akarod te.

    - Igen? Akkor elmehetnénk még Keszthelyre, ott is van látnivaló és utána Szigligeten a várba is felmehetnénk, onnan különleges a panoráma.

   - Remek lenni ! – mosolyogva nézett rám.

     Élvezettel mutogattam neki a Balaton parti szép helyeket, ő pedig örömmel és érdeklődéssel fogadott mindent, ami jóérzés volt számomra. Délutánra aztán egész jó idő lett, visszaautóztunk és lementünk együtt a strandra. Ott aztán bemutatott a szüleinek is. Láthatóan tetszettem nekik, barátságosan fogadtak. Annival és Ferivel is összefutottunk, amikor egy hosszú közös úszás után kifelé bandukoltunk, akkor már kéz a kézben Dieterrel.

  - Na, merre voltatok délelőtt? - kérdezte tőlem Anni.

  - Idegenvezető voltam, és megjártuk a környékbeli látnivalókat, jót ebédeltünk  – közben Feri és Dieter a hátunk mögé került és szintén beszélgetni kezdtek –  És ti?  Mit csináltatok?

   - Sétáltunk egyet és... –  Anni ekkor jelentőségteljesen nézett rám.

   - És? Mi történt? – néztem rá kérdőn, Anni zavarban volt, hirtelen belém karolt és szinte súgva mondta.

   - Szeretkeztünk. Isteni volt! Ő az én fiúm! Szeretem, érted?  – megrökönyödve és furcsán nézhettem rá, mert szinte korholva, durcásan folytatta – Most mit nézel? Szerelmes vagyok! Mire várjak? Megvetsz? Miért? Meglátni és megszeretni! Olvastál már róla, nem?

  - Nem, nem vetlek meg... Jó, persze, tudom, hogy van ilyen... De azért Anni! Az Isten szerelmére! Alig ismered. És mit csinálsz, ha esetleg következményei lesznek? Kicsit gyors volt ez így, nem?

 - Nem lesznek következményei. Nem vagyunk teljesen hülyék. Itt van egy kis nyaralójuk, és hárman vannak most a barátaival. Vitorlázni mentek a többiek. És te nem akarod ezt, ezzel a fiúval?  Végül is jóképű és külföldi. Anyám! Jó kis életed lehetne mellette! És nem ebben a nyomorult országban! Szabad lehetsz, mint a madár! Én megfognám a helyedben! – hátra nézett, hogy megmustrálja Dietert, aki ekkor már közvetlenül a hátunk mögött volt.

  - Nem menni ki? És napon lenni? Mert megint szaladni itt a fejünk fölött a felhő? – kérdezte tőlem Dieter.

    Elnevettem magamat. A kezemet nyújtottam felé.

  - Gyere! Fussunk egyet a vízben! Aranyos voltál, ahogy ezt mondtad!

    Kimentünk a pokrócunkhoz, hanyatt feküdtem, Dieter leült mellém. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy hosszan nézett.  Lehasalt mellém és a vállamra egy csókot nyomott, majd hirtelen ismét felült és megszólalt.

 - Du bist sehr freundlich zu mir! Érted? Kedves vagy te nekem, én kezdelek, azt hiszem...  Nagyon-nagyon jól érezni magam veled... És, ha én utazni vissza... Áh! Ich werde dich vermissen! Már most...

      Felültem és megcsókoltam. Te mit mondtál? Én nem értem.

 - Ez jó volt! – megsimogatta az arcomat – Hát azt, hogy majd te fogsz nekem nagy hiány lenni... Mi lesz? Sok levél és majd te eljössz hozzám... Ugye?

 - Talán, ha kapok útlevelet Dieter. Nálunk az nem olyan egyszerű.

-  Akkor majd én hívlak. Megoldani mindent. Ősszel.

 - Én főiskolára járok Dieter. Csak télen lesz vizsgák után szabadidőm.

-  Csak néhány nap repülővel. Talán a Karácsony? Na, mégis!

- De hát alig ismerjük egymást - néztem rá kétkedőn, majd felálltunk és elindultunk mindketten a partszakasz egy kevésbé zsúfolt részére. Leültünk a kövek közé.

- Majd most én csókolni téged. És én ismerni téged. Szép vagy! És szép ez a te tengered a Báláton! Hol zöld, hol kék, hol egészen zavaros. Mint te szemed olyan zöld! Szeretem a hullámaiban ugrani. De veled!  Visszajövök hozzád mindig! És akkor hozzá is!

***

      Így indult a mi nyári balatoni nyaralásunk. Felejthetetlen két hét volt! Anni barátjának jóvoltából megismerkedtünk a vitorlázás szépségével, autóval körbe utaztam Dieterrel a Balatont, minden megismerni valót megmutattam a magyar származású német fiúnak, akivel később szorgalmasan leveleztünk, és még kétszer találkoztunk. Egyszer én voltam Tübingenben náluk, legközelebb pedig én láttam őt vendégül.  De a sors még sem hozott össze bennünket örökre. Igaz, hogy nem az ő hibájából. Én találtam másra a főiskola utolsó évében, akibe végzetesen beleszerettem. Anni viszont egyetemi társa lett Ferinek, majd házasság született a kapcsolatukból. Ma is együtt élnek, két szép lányuk született. Böbe férjhez ment ugyan a vőlegényéhez, de ma már mással él. Néhány év múlva elváltak, és mindketten másban találták meg életük értelmét.

     Ez a balatoni nyár mégis szép volt, és a mai napig emlékezetes.  Ifjúságunk egy - egy szép szelete. Ha néha arra járok, leülök egy parti kőre és megelevenedik előttem az egykori, számomra első, különleges balatoni szerelem.

   A mólok, a kövek, a parti sétányok ezernyi hasonló emléket őriznek itt: találkozásokat, elszakadásokat, örömöket, bánatokat, esetenként akár könnyed nyári kalandokat is. Ma már persze egészen mást jelent a Balaton a hasonló korú fiataloknak. Ők már máshol keresik álmaikat. Tenger mellett, az óceán partján valahol. Bizonyára érthető ez is. És én mégsem cserélnék velük. Jártam azóta  a tengernél, az óceánnál, gyönyörű világvárosokban, eldugott tengerparti helyen is. De otthon, igazán otthon, csak itt érzem magam.

   Hogy Dieterrel, a német fiúval mi lett? Nem tudom. Néha eszembe jut, és az jár az eszemben, hogy a balatoni kagylót, amit emlékül adtam neki, vajon őrzi még?