Belezokogni a világba

      Az életben mindenkinek eljön a pillanat, amikor kényszert érez arra, hogy elvonuljon és belezokogjon a világba. Hogy kihulljon belőle az a hatalmas fájdalom, amit talán már évek vagy évtizedek óta hordoz magában. Így tett Bálint is.
   Hajnalodott. Huszonöt fokot mutatott a kinti hőmérő. Nem rezzent a szél sem, állt a levegő. Úgy érezte megfullad.
    Ott állt egy szál magában a húsz éve felépült kétszintes családi házukban, egy Duna menti nagyközségben, ahová tizenöt éve kiköltöztek Líviával. Akkor még negyvenfelé voltak.
    Minden olyan sikeres volt. Jó állás, vezérigazgatói beosztás egy nagy gyárban. Nem csekély havi bérrel.
   Egy lánygyerekük született, aki ma már asszony, két gyerekkel, férjjel. Összességében jónak mondható középpolgári élet.
   És most összetörve nézett maga elé. Az évtizedekig felépített életük ketté tört.
   Lívia éjjel kettőkor remegni kezdett, fuldoklott, s mire visszaért hozzá, - mert közben telefonált a mentőknek - már csak tágra meredt szemmel nézett a semmibe.
   Bálint lerogyott a halott asszonya mellé. Megsimogatta haját, lezárta a szemét és a szürkülni kezdő hajnalba nézett. Fájdalom ült a mellkasában, a szíve körül.
   Aztán minden ment a maga rendjén: mentőorvos, hullaszállítók. Mire mindez megtörtént, már felkelt a Nap, és újra kezdődött a hőség.
   Kiüresedett szívvel járkált a szobában, lement az alsó szinten lévő konyhába, ivott egy pohár vizet, izzadt homlokát törölgette. Arra gondolt ez az egész csak álom.  Lívia hatvanöt volt. Annyi, mint ő. Egyidősek voltak. Negyven éve házasok. Összezavarodott benne minden.
     Visszament az emeleti szobába, magára húzott egy rövid ujjú nyári inget, egy rövidnadrágot, s úgy rohant le a garázsba, mintha üldöznék.  A kocsi mellett állt a két bicikli. Először csak nézte Lívia kerékpárját, majd félretolta és a sajátjához nyúlt. Kitolta az udvarra, majd az utcára.
    Csend volt a faluban. Még csak ébredezgettek a lakók. Felpattant a kerékpárra és lement vele szokásos útvonalukon a Duna partra.  Líviával  minden nap órákat kerekeztek erre.
    A parton nekidöntötte biciklijét egy nagy fának, ami árnyékot adott. Melege volt, már most. További kánikulát jósolt a meteorológus.  Már két hete tartott. Most arra gondolt, hogy talán ezt nem bírta már Lívia. Leült a fa alá. Nézte a barnás Duna vízét. A túlpartot. Nekidőlt a fának, lábát felhúzta, fejét lehajtotta. Filmkockák peregtek az agyában.
   Lívia nagy kerek barna szemét látta. Az első találkozásukat.  Táncoltak. Még a zenét is hallotta - Only you...- énekelte Elvis Presley egy házibulin. Lívia darázsdereka hozzá simult, belenézett barna csillogó szemébe, és beleszeretett. Nem sok idő telt el, hogy első találkozásuk után összeházasodtak. Megértő, okos asszony lett belőle. Nemcsak feleség, de a szó igazi értelmében társ, és jó szerető.
    Sok barátjuk volt, nagy társasági életet éltek. Lívia jól tartotta magát, szép volt, mutatós. Büszke volt rá. Tudta, hogy sokan elcsábították volna, de Lívia hűséges volt. Pedig ő... Hát igen. Sokat utazott. Volt egy-két kaland az életében. De Líviát soha nem hagyta volna el.
    Most maga előtt látta, amint nagy barna szeme villog és, ott áll előtte dühösen és sírva, miután egyik kalandjára fény derült. Majd szinte érezte, ahogy forró testét ölelgette. A megbocsátás csodás pillanatait élték át.
   Aztán egy évvel ezelőtt jött a nem várt csapás. Pedig ekkor még tele voltak mindenféle tervekkel. Lívia egyik este súlyos strokot kapott. Fél oldalára lebénult, fél szemére megvakult, s egyre jobban leépült. Két hónapot volt kórházban, de nem tudtak az orvosok változtatni állapotán. Akkor Bálint, abban a pillanatban azt sem tudta mihez kezd. Állandó felügyelet, állandó ápolás. Az orvos rögtön megmondta, hogy mi vár rá. Egy évig bírta nehéz türelemmel, aztán ápolónő jött néhány órára, de az éjszakák pokoliak voltak. Néha négyszer-ötször is kelt Líviához. Sem a lába, sem a keze nem működött. De az emésztése igen. Lassan belefáradt és néha már azt kívánta, bár csak vége lenne.
    Hát, most vége lett. Mégis fájdalmat, hiányt, ürességet érzett a szívében. Majd egy furcsa, megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába.
    Mint egy látomás, Lívia ott állt előtte, csillogó nagy barna szeme rámosolygott, karját nyújtotta.
    Ekkor hirtelen felállt, megrázkódott, felnézett az égre, majd mély férfizokogás rázta meg.
    Elfelejtette a szenvedéssel teli utolsó éveket. Nekidőlt a fűzfának, patakokban folytak a könnyei. Elsiratta Líviát, az eltelt negyven évüket.
    Lassan tért vissza a jelenbe, megtörölte a szemét, lesétált a vízhez. Kezét belemerítette, magára locsolta a hideg vizet, körbe nézett, nagyot sóhajtott, majd visszaindult a fának támasztott kerékpárh