Késő este van, Márta barátnőm kocsijával keringünk a belvárosban. Hideg szél döntögeti a fákat. Havas eső veri az autó ablakát. Márta jól vezet, csak az a baj, hogy a belvárosban nem igazán tud eligazodni. Így aztán össze-vissza furikázunk majd háromnegyed órát, amíg eljutunk a múzeum kert melletti Jazz Klubba.  Körülményesen teszi le a kocsit egy közeli mellékutcában. Már vagy egy éve hogy nem jártunk a környéken és a jazz Klubban sem.

     Rohanunk. Nézem az órámat.

   - Még van negyedóránk – mondom.

   - Akkor jó! Látod? Nem is késtünk el, hiába riogattál útközben – válaszolja Márta higgadtan és beperdülünk az egykori Kossuth Klub ajtaján. Nézek fel a lépcsőn, gyanús, hogy nem látok egy lelket sem. A lépcsőfordulóban két nő és egy férfi beszélget egy barna asztalnál. Azt gondolom, hogy ők a jegykiadók. Köszönök és előveszem a már interneten megvásárolt jegyemet, mutatom. A nő nézi, majd rövid idő után közli, hogy ez már nem a jazz klub.

  - Nem? Hanem?  –  nézek a nőre kérdőn – Akkor hol van?

    Mutatja a jegyen szereplő címet. Márta szólal meg.

  - Jó ég! Hát miért nem olvastad el? Ránéz az órájára, majd a férfi szólal meg.

  - Nem sok idejük van az igaz. Szálljanak fel a metróra, Nyugati, és a 6-os villamossal egy megálló, a régi Duna mozi helyére költözött ideiglenesen.

   Nem sokáig időzünk a dolog felett.  Sietve indulunk a megadott hely felé.

  - Hát ez nem lehet igaz! – mondom én útközben – Nem néztem a címet, eszembe sem jutott, hogy elköltöztek.  Még a honlapot sem böngésztem. Ajándékba kaptam a jegyeket. Igaz, hogy lassan egy éve voltam itt utoljára, de fogalmam sem volt, hogy új helyre költöztek... De miért is?

  - Hagyjuk! Ez egy ilyen este – mondja Márta, s ekkor már a villamoson vagyunk, közben szakad az eső - Röhej, hogy nem tudok eligazodni a belvárosban, röhej, hogy fel van túrva a körút, hogy elterelő utak vannak, hogy elköltözött a jazz klub, totál eláztunk.... De talán még elérjük a kezdést. Úgy sem szoktak időben kezdeni. Valahogy semmi sincs már időhöz kötve...

     Nyolc óra tízkor beesünk a  Klub kávézó részébe, majd be az egykori moziból átalakított félhomályos nézőtérre. Helyet is találunk. Levesszük a kabátunkat, leülünk. Egymásra nézünk és elnevetjük magunkat. Ekkor becsukódik az ajtó, és egy fiatal fiú bekonferálja az aznap játszó együttest. Rövidesen színpadra lép a három zenész és ezután már csak a hangok varázsában próbálunk elmerülni.  Jó negyedórán keresztül megzavarja figyelmünket a sorok között bukdácsoló késve érkező, kezükben poharat tartó néhány ember. Hogy miért nem tudtak időben ideérni? Miért csak jó félóra késéssel zavarognak? Ki tudja? Lehet, hogy ők is eltévedtek?   Lassan helyre áll a rend. Hol a zongorista, hol a bőgős, hol a dobos lepi meg a közönséget virtuóz játékával. Aztán a szünet előtt egy lassú melodikus elmerengő improvizáció némileg szomorúbb hangulatú részekkel, talán akkor született fordulatokkal már teljesen lenyűgöz, lassan elfelejtem, hogy körülöttem mások is vannak. Ekkor, néhány percre megérint a zene varázsa.

    A szünetben körbenézünk, a falakon híres fekete jazz zenészek fotói, zsongás, kávéillat. Sorba állunk a női toalettnél. Toalett? Ugyan! Sima retro WC. Úgy magyar módra. Vagy balkáni módra?  Csak kettő van belőle és tisztasága bőven hagy kifogásolni valót. Lassan bejutunk kintről a WC előterébe. Türelmesen várunk, miközben két középkorú nő nem éppen magas szellemi síkon történő fecsegését hallgatjuk végig.

   Márta teljesen kibukik ettől. Idegesen toporog mellettem. Amikor már újból a kávézóban vagyunk, jól megnézi őket.

   - Tudod, nem értem, hogy ezek mit keresnek itt? Hát, ahogy hallottad, semmit sem éreznek a zenéből. Egészen mással vannak elfoglalva. És milyen primitív volt a párbeszédük? Döbbenetes!

   -  Hát igen. Teljesen igazad van. De hát a jazz réteg zene. Mondhatnám így is. Operába sem jár a tömeg, meg jazz klubba sem. De ettől függetlenül a művésznek az a dolga, hogy olyat adjon, amiből katarzis lesz. Úgy kell játszani, hogy elvarázsolódj, hogy szárnyalj te is ... Bár, azt én sem tudom, hogy ez a két nő mit is keres itt?

  -   Ne elemezgess! Ha valakit ez a zene nem érdekel, akkor ne jöjjön ide. Lehet válogatni. Katarzis, szárnyalás? Micsoda nagy szavak Emese! Neked sikerült ma szárnyalnod itt?  – nézett rám Márta kíváncsian.

 - Hát! Az igazat megvallva nem.  Pedig már előfordult velem. Amit eddig hallgattam pontos volt, szép volt, néha elragadott, mindenki igyekezett a legtökéletesebb lenni, de a katarzis... Az hiányzott. Legfeljebb voltak pillanatok, mondhatnám...

 -  Úgy ahogy mondod. Valahogy ez az este ma nekem sem jött be. Nekem is ez a véleményem. Talán az előzmények, talán ez a hely sem az igazi... Olyan átalakított semmi...  Odeon filmkölcsönző, Jazz Klubnak álcázva.

  - Na, mindegy. Ne magyarázkodjunk! Helytől függetlenül valami vagy van, vagy nincs. Ma nincs. Hallgassuk a második részt, hátha mégis megtörténik a csoda – mondtam és lassan elindultunk a félhomályos nézőtérre.