Dióhéjban

    Amikor megérkeztek a kisvárosban lévő érettségi találkozóra, a kellemes kis vendéglőbe, kölcsönös üdvözlések után, leültek egy hosszú fehér asztalhoz. Etelka az örök szervező köszöntette az osztályfőnöküket és volt osztálytársait. Majd néhány perces felállással és csenddel emlékeztek a már közülük eltávozott három lányra, akik most, ha csak egy percre is, de ott voltak közöttük. Negyvenéves érettségi találkozó. Majdnem fél évszázad. Ötvennyolc éves nők keresik a valamikori tizennyolc éves magukat a másikban, és csodálkoznak: - Én is ilyen lennék? Ilyen öreg? Ilyen kövér, elhízott? Ilyen ráncos? Ilyen petyhüdt? Ilyen savanyú?

   Valószínűleg mindenkinek a másik, az egykori osztálytársa lesz az öregebbnek tűnő. Nem önmaga. Önmagával az ember elnézőbb. Hiszen minden nap látja magát a tükörben, nem tűnik fel számára ennyire élesen az évtizedek elmúlása.

    Az összegyűlt lányoknak, ma már meglett asszonyoknak, talán a lelkük maradt meg fiatalabbnak.  Éppolyan hangosak, egymás szavába vágók, mint annakidején. Láthatóan örülnek egymásnak. Ha rövid időre is, de visszabújnak a múltba, az ifjúságukba.  Lassan visszafiatalodnak. Visszatérnek a régi jól ismert vonások, gesztikulálások, nevetések, jellegzetes kacajok, mosolyok. Ahogy beszélgetnek egymással, ahogy ide-oda ülnek, hogy mindenki mindenkivel néhány szót váltson, érdeklődjön a másik sorsa felől, talán szubjektíven, de megállapítják, hogy mégsem egyformán öregedtek meg. És ott van közöttük örök mércének az egykori osztályfőnök. Már túl a nyolcvanon. És nem látják ennyi idősnek. Talán azért nem, mert a kora mindig olyan meghatározhatatlan volt.

    Rövidre vágott sűrű ősz hajával, elegáns ruhában, még mindig enyhe sminkkel ül közöttük, és mosolyogva beszélget. Nyugalom, derű, bölcsesség sugárzik belőle.  Egykor szép barna szeme, talán megtörtebb fénnyel, de még mindig melegen tekint rájuk. Kora ellenére is tele van életkedvvel. Talán példát mutat nekik, hogy az évek nem számítanak, a lélek állapota, a testre való kellő figyelés konzerválhatja korukat.

   Valami ilyesmire gondol most a mellette ülő egykori tanítványa Renáta is, aki csendesen hallgatja a másik oldalán ülő, egykori barátnőjét, Editet, aki halkan sutyorog a fülébe.

  - Rena! Mesélj! Együtt élsz még a férjeddel? Azt hallottam nem volt neked könnyű! Persze te mindig más voltál… Úgy értem, nem olyan átlagos… Sajnálom, hogy a színésznői álmaid nem valósultak meg. Te hogy vagy ezzel?  Hülyeségeket kérdezek? - nézett kíváncsian Renátára, aki fejét lehajtva hallgatta, majd szétnézett a hosszú asztal mellett ülő egykori osztálytársain, és kicsit Edit felé fordulva, két kezét összekulcsolva a fülébe súgta.

  - Hosszú. Nagyon hosszú. Hadd, ne beszéljek most erről. Azon gondolkodtam, hogy valahol össze kellene jönnünk. Itt nem lehet beszélgetni Edit. Én is annyi mindent szeretnék megtudni rólad, aztán még egypár lányról, akivel összejártunk. Nagyon elszakadtunk egymástól.

   Edit belekortyolt a sörös kriglijébe, megtörölte a száját, nagyot kacagott és kicsit megsimogatta Renáta vállát.

  - Te javíthatatlan vagy! A romantikus! A komoly! Én csak a lényeget akartam tudni. Illetve hát röviden. Persze, igazad van. - komolyodott el hirtelen - Jó lenne egy bensőséges beszélgetés, de... - ekkor a mellette megüresedő székre átült az egykori másik jó barátnő, Ilona.

  - Nem zavarlak benneteket? Picit ideülök hozzátok.

  - Gyere, nyugodtan! – hajolt az asztal fölé Renáta és kutató tekintettel mérte végig egykori osztálytársát, aki valaha karcsú, hosszú fekete hajú lány volt, élénk kék szemekkel, szép feszes mellekkel. Most Edit mellett egy elhízott, alkoholtól felpuffadt arcú, kissé ápolatlan nőt látott helyette. Edit közöttük ült. Ő is igen csak megterebélyesedett. Egykori töltött galambból, kissé elhízott, de jól öltözött, arannyal teleaggatott, középkorú orvosnő vált belőle.

  - Mi van veled Szösz?  Nekem csak Szösz maradsz. Tényleg! Miért lett ez a beceneved? - nézett rá mosolyogva Edit.

  - Mert sokat mondtam, hogy „mi a szösz”! És valaki egyszer csak rám ragasztotta - közben rágyújtott egy cigarettára, belekortyolt a kávéjába, majd érdeklődve Renátára nézett, mintha nem hallotta volna Edit kérdését.  - Veled mi van Rena? Jól nézel ki! Egész jól tartod magad! Hallottam, hogy férjhez mentél valami újságíróhoz, vagy költőhöz? Nagyon szép voltál! És milyen jól mondtál verset! Azt az egyet mindig irigyeltem tőled. Emlékszel-e még a közös fiú barátunkra? Hiába voltál olyan szép, végül mégiscsak engem választott.

    Renáta jól emlékezett arra a fekete, magas fiúra, aki valójában mindkettőjüknek csapta a szelet. Még harmadikos korukban történt a dolog. A fiú pedig valóban Szöszt választotta. Akkor ez fájdalmasan érintette, mert szerelmes volt. Még Szösszel is összevesztek. Hirtelen kihúzta magát, majd ismét rákönyökölve az asztalra, válaszolt.

  - Hát persze, hogy emlékszem! Akkor nagy ügy volt nekem is, neked is Szösz. Én szerelmes voltam, de te nem igazán. Neked hiúsági kérdés volt, azt hiszem. De hagyjuk ezt! Így visszatekintve már azt mondom, hogy ez is szép volt. Pedig mennyire összevesztünk akkor! Jók az információid, tényleg egy költő felesége lettem.  Amúgy meg titkárnő voltam. Egy fiam van, két unokám és most Halásztelken, Pest közelében élünk. A színésznői vágyaim? Azok elmúltak. Röviden ennyi rólam. És belőled mi lett? Semmit nem tudok rólad, pletykákat hallottam csak.

   Ilona, vagy másképpen Szösz zavart lett, Edit kicsit hátrébb tolta a székét közben, ő is rágyújtott egy cigarettára és láthatóan kíváncsian várta Szösz válaszát. Talán ő tudott a legtöbbet róla, mivel gyakrabban járt a városban, hiszen az édesanyja itt lakott. Tőle pedig minden helyi pletykáról értesült. Szösz zavartan igazgatta göndör, feketére festett rövid haját, rágyújtott ismét egy cigarettára. Felpuffadt, erősen ráncosodó, elgyötört arcával Renáta felé fordult, savókék színűre változott szemével hol Editre, hol Renátára nézett, miközben halkan, akadozva beszélni kezdett.

  - Azért ti ketten sikeres életet mondhattok magatoknak! Tudom Edit, te meg egy menő orvos vagy, a férjed is az. Harkányban élsz, családi házatok van. Hát nekem egy kudarc az életem - hirtelen elhallgatott, elsírta magát, Edit ekkor átölelte a vállát, megsimogatta a hátát.

   - Szösz! Ne sírj! Na! Azért most már összeszedted magad, tudom mi történt veled.

    Szösz elővett egy zsebkendőt, megtörölte a szemét, majd folytatta.

  - Igen. Alkoholista lettem. Illetve hát nem voltam eleinte az. Én végül is fodrászként dolgoztam.  Áh, itt nem lehet beszélni - ekkor már többen is felfigyeltek a hármas kis kupacukra. Aranka a külföldön élő, jól öltözött, jól sminkelt, jó illatú, kissé telt, de még alakját tartó régi baráti társaságuk egyik tagja jött hozzájuk. Leguggolt Szösz mellé, valamit sutyorgott a fülébe, majd Edithez és Renátához fordult.

  - Lenne egy javaslatom. Összejöhetnénk páran nálam, azaz az unokatestvérem lakásában. Ott lakom most, ő lent van a Balatonon. Szerintem ott jól kibeszélgethetnénk magunkat. Ennyi idő után jó lenne egy kicsit dumcsizni. Na, jössztök? - nézett mindhármukra kérdőn - Lassan úgy is mindenki elszállingózik. De meghívom Etelkát is - tette hozzá tétován és felállt, ők pedig egyetértően bólogattak és megállapodtak abban, hogy még egy órát maradnak, és csak aztán indulnak el, hogy az osztály többi tagjával is tudjanak néhány szót váltani. Talán csak úgy dióhéjban elmondhatnák életük rövid történetét. Hiszen húsz éve nem találkoztak. Az akkori érettségi találkozón sem volt együtt mindenki.   Még soha nem jött össze a teljes osztály.

      A négy asszony beült Aranka kocsijába és elindultak a tervezett beszélgetésre.