Eltört érzelmek

    Lassan egy hónapja, hogy Tibor nincs már az élők között. Tibor valamikor a férjem volt. Úgy harminc évet éltünk együtt. Talán tizennyolcat, igen tizennyolcat közösen, egy lakásban, aztán szétköltöztünk. Kérésére nem váltunk el hivatalosan. Talán azért, mert mindketten éreztük, hogy mi még nem tudunk örökre elszakadni egymástól. Ami hamarosan be is igazolódott.

   Szétköltözésünk után úgy fél év telt el, amikor egyik este vörös rózsával és egy üveg vörös borral váratlanul becsengetett hozzám. És akkor ott folytattuk ahol félbe hagytuk. És ettől kezdve mindketten éltük külön lakásban a hétköznapokat, de minden hétvégét együtt töltöttünk. Kirándultunk, beszélgettünk, vitáztunk, szerettünk. Valószínű nagyon megszoktuk már egymást. Együtt utaztunk nyaralni és úgy tettünk, mintha még mindig férj és feleség lennénk.

    Egy jó ideig úgy látszott, hogy bevált számunkra ez az újfajta kapcsolat. A szokásos nőügyei, ha voltak neki, egy ideig nem jutottak tudomásomra. De valahogy nem is foglalkoztam akkor ezzel. Aztán jó néhány év után kezdett ritkulni a hétvége, gyakran érkezett hozzám kissé italos állapotban, és zavaros magyarázatokat adott távolléteire. Vitáink ismét elkezdődtek. Hiszen, annakidején pontosan a nőügyei és gyakorivá vált italozásai miatt költöztünk szét.

   Persze, amíg idáig eljutottunk, ismét eltelt tizenkét év. Anyagi vitáink is akadtak ekkor már szép szerrel. Aztán egyik hétvégén, amikor megtudtam hazudozásainak ismételt okát, nem éppen barátságosan összepakoltam néhány nálam tartott ruhaneműjét, és ajtót nyitottam neki. Ekkor olyannyira megharagudott rám, hogy többet nem keresett fel. Ha véletlenül valami összejövetelen összefutottunk, elnézett a fejem felett, még köszönni sem köszönt. Őszintén bevallom, azért ez fájt. Persze jól ismertem őt. Nem éppen intelligens, talán gyermekded viselkedése nem volt meglepő számomra.

   Múlt az idő és mindketten éltük külön-külön az életünket. Majd három év után, teljesen váratlanul, karácsonykor betoppant hozzám. Ott állt az ajtómban összetörten, lefogyva, nyúzottan. Láthatóan egy ajándékcsomag volt a kezében. Először csak tétován néztem rá, agyamon átvillant, hogy becsapom előtte az ajtót. De olyan sajnálatra méltó volt, hogy betessékeltem a lakásomba. Nagy nehezen mesélte el, hogy mi minden történt vele az eltelt három év alatt.

   Magányosnak érezte magát, ahogy ő mondta. Kapcsolatokat próbált tákolni magának. Összeismerkedett egy Németországból hazatelepült asszonnyal. De nem ment sokáig a dolog, mivel túl erőszakosnak találta az asszonyt, és ahogy ő mondta, nem az ideálja volt.   Majd egy kis szünet után, nagy nehezen rátért az őt ért legnagyobb sérelmére. Nagyjából egy éve megismerkedett egy özvegy orvosnővel, akinek a személyében rátalált a szeretet-szerelemre. Így mondta. De még egy év sem telt el egészen jött a nagy csalódás.  Kapcsolatukat a barátnő hirtelen, számára érthetetlen okból, és nem éppen emberhez méltóan lezárta. A magyarázat elmondása szerint egy nagyon rövid szakító képeslap volt csak, amit ő sehogy sem értett. Vagy talán nem akart megérteni, gondoltam én. És akkor megtörtént az első öngyilkossági kísérlete. Kísérlet volt, mert akkor még megmentették. Persze, ahogy ezt elmesélte nekem, arra gondoltam, hogy ez csak amolyan rosszul sikerült, bár kétségbe esett játék volt részéről Márta felé. Így hívták a barátnőjét. A nő mind ezek ellenére nem tért vissza hozzá.

XXX

     Most, a halála után itt állok a szobájában, hogy összepakoljam a ruháit, tárgyait, a könyveit, hogy kiürítsem a lakását. Hirtelen megérint Tibor emléke. Nézem az íróasztalán fekvő köveket, tárgyakat, papírokat, nézem a ruháit és fájón, de tudomásul veszem, ennyi volt. Ez mind ő volt. És pár óra múlva már a hozzá kapcsolódó ruhák, könyvek, tárgyak sem lesznek. Leülök a fotelba és magam elé idézem utolsó beszélgetésünket.

xxx

      Karácsony után volt, úgy január közepén lehetett. Egy napsütéses vasárnapi délután történt. Ebéd után Tibor lepihent a háló szobámban. Elaludt. A mobil telefonját az íróasztalomon felejtette. Egyszer csak üzenetet jelzett a készüléke. És én megnéztem. Márta üzent: - „Kérlek, hogy ne írj, ne üzenj! Nem folytathatjuk. Mint írtam már, mi nem egymáshoz valók vagyunk. És ne fenyegetőzz, ne zsarolj! ”

  Nem voltam rest végig böngészni Tibor Márta részére küldött SMS-ét. Ledöbbentem. Könyörgő üzenetek tömkelege nyílt ki előttem. Letettem a készüléket. Tibor ekkor álmosan, kissé kábultan jött be a szobámba. Ránéztem, majd a telefonja felé böktem.

   - Üzeneted van, de elolvastam. És az összes SMS-et is. Mondd, mit akarsz te tőlem? Segítek neked, mert látom, hogy bajban vagy. De ez így nem megy. Nekem ez megalázó.

  - Úgy? Neked megalázó. Hát miattad van minden! Amúgy meg nem értelek, hogy miről beszélsz megint?

   Csak néztem rá csendben, nem volt kedvem vitatkozni, érvelni, a múltban kotorászni, nem válaszoltam, inkább hallgattam. Ő pedig hirtelen idegesen kiabálni kezdett.

  - Na, ha elolvastad, akkor elolvastad. Miért? Téged is szerettelek, amikor együtt éltünk, nem? Nekem egy bajom van, hogy senki sem ért meg. És azt hiszem, engem senki sem szeret. Egyedül vagyok. Tudom, hogy mi talán  még kezdhetnénk valamit együtt. Te meg én. És ne vádaskodj! Össze vagyok zavarodva. Mi még össze is költözhetnénk, már ez is megfordult a fejemben. Van egy kis félretett pénzem.

    Hirtelen leült, abbahagyta heves és zavaros monológját. Szomorúan nézett rám. Én pedig megint nem tudtam uralkodni a bennem motoszkáló gondolataim felett.

  - Szóval így gondolod? Mondd, Tibor! Hát nem vetted észre, immáron felnőtt fejjel, hogy te ezzel a Mártával nem vagy egy lélek? Hogy ő egészen másfajta ember. Mi együtt éltünk majd harmincöt évet, egymás mozdulataiból is tudtuk már, hogy mit akarunk, közös volt az érdeklődésünk. Most el kell, hogy mondjam, ami bennem van, ne szólj közbe, kérlek! Évtizedek teltek el és nem tudtál engem megbecsülni. Tisztelet, önzetlen érzelmek. Ismeretlen fogalom volt részedről, azt hiszem. Ha te vissza akartál térni hozzám, ahogy ezt az előbb mondtad, akkor hazudtál megint. Te Mártához szeretnél visszatérni, hozzám meg azért jössz, hogy ne legyél teljesen egyedül. Te semmit sem változtál. Te képtelen vagy magadba nézni. Számodra csak a te egod létezik. Mindig is önző ember voltál, de, hogy még most is, ebben az állapotban is!  Nem kell visszamennünk a múltba. Semmi értelme. Hogy ki mit rombolt szét kettőnk kapcsolatában? Bizonyára nekem is voltak, vannak hibáim, de te aztán soha nem néztél magadba. Sok pénzed van? Érdekes és meglepő. Nekem te mindig olyan nagyon szegénynek állítottad be magadat. Mindig szerettem volna elutazni Rómába, vagy valami mediterrán vidékre. Hányszor meséltem én neked erről!

  - Adok neked pénzt és utazz! Én már nem megyek sehová.

  - Ugyan! Csak nem képzeled? Félreértettél. Én veled kettesben szerettem volna valaha utazgatni. De valóban ne beszéljünk a múltról, mert teljesen értelmetlen. Viszont beszéljünk a jelenről! Akkor akarsz még valamit az élettől vagy sem? És mit akarsz tőlem valójában? Mert nagyon zavarosak a gondolataid, úgy látom.

  - Nem tudom. Beteg vagyok. Üres vagyok. Talán majd letisztul minden. És kérlek, hogy ne utazz el a hétvégén!

  - Hát hogyne utaznék, hiszen az érettségi találkozóm lesz.

  - Hát nem érted, hogy nem bírom ki egyedül?

    Ránéztem, és azt gondoltam, hogy a szokásos színjátékot adja elő.

  - De hát visszajövök. Nem örökre megyek el Tibor! Egyébként pedig azt gondolom, hogy te soha nem szerettél magadon kívül senkit. És ezért most ne sértődj meg! Sem engem, sem a többi nőt. Te sérült ember voltál mindig és most meg... A történtek után már az sem vagy, aki voltál. Csak egy idegen. Aki, pontosan érzem, hogy kényszerből botorkál itt körülöttem. Te meg itt összeköltözésről beszélsz.

    Egy ideig hallgatott majd megszólalt.

  - Ugyan! Beszélsz össze-vissza. Tudod, hogy szerettelek. Teljesen zavaros minden. Akkor most elmegyek.  Átalszom a napokat. Álomba menekülök. Magányos vagyok.

  - És mit gondolsz? Én nem vagyok magányos?  Adni is tudni kell. Te pedig csak kapni szerettél világéletedben. Igaz, hogy én mind ezek ellenére, nagyon sokáig szerettelek. Az is lehet, hogy rosszul. Azért örülnék, ha összeszednéd magad, talán el kellene menni a pszichiáter ismerősödhöz.

  - Ne legyél ilyen kemény és vádló! Az is lehet, hogy igazad van. De talán mégis rosszul látod a dolgokat. Azért talán adtam szerelmet. De hát hiábavaló volt az életem, a munkám, minden, minden. - kék szemével rám nézett, öltözni kezdett, megcsókolt és hazafelé indult.

    Akkor láttam utoljára. Hétfő este kerestem telefonon, nem vette fel a készüléket. Aztán kedden délelőtt kaptam a hivatalos értesítést a rendőrségtől. A szomszédja talált rá.  Örökre elaludt az altatóitól. Másodszorra sikerült. Megrendültem. Egy biztos: előző kísérlete után személyisége is sérülést szenvedett, nagyon mély depresszióban volt. Valószínűleg nem tudta feldolgozni, hogy egy nő elhagyta őt. Ehhez járult még szakmai problémája is, amit ő nagyon erős kudarcként élt meg. És valóban nagyon magányosnak érezte magát. Belehalt a magányába. Azt hiszem így volt. Az íróasztalán megtaláltam a sorban odakészített különböző üzeneteit, leveleit. Számomra is ott volt egy búcsúlevél.

XXX

   Így történt. Így lett vége a mi igencsak sajátságos, sok szomorúságot, de talán némi boldogságot is megélt, szerencsétlenné vált kapcsolatunknak.

   Lassan felálltam, szomorúan nézegettem Tibor ezernyi könyvét és lassan pakolgatni kezdtem a szekrényből a ruháit. Minden ing, minden ruhadarab egy-egy közös régi emlékünket idézte fel. Fájdalmas volt számomra ez a pakolgató néhány nap. Volt időm közben azon elmélkedni hol és mit rontottunk el közös életünk során. Tudván azt, hogy bármilyen megállapításra is jutok, sorsunkon már nem változtathatok.