Egy nyári szombat délelőtt történt. Egyedül voltam otthon. Férjem zenekari próbára ment. Így aztán kicsit később ébredtem. Joe Dassin ,  Juliette Greco, Charles Aznavour, Marie Laforet számait hallgattam, miközben a konyhában tevékenykedtem.  Valahogy most régi francia sanzonokra voltam hangolva. Mindig is szerettem ezt a műfajt.

    Könnyű, franciás ebédet készítettem. Mintha az étel is a zenéhez hangolódott volna. Hagymaleves sajttal. Párolt zöldségek, gomba és párolt csirke illata terjengett a konyhámban. Ráadásul bagettet vettem a megszokott kenyér helyett. Jó kedvem volt. Vasárnap este, azaz másnap, színházba készültünk, majd terveink szerint utána beülni egy vacsorára, valamelyik jó belvárosi étterembe. Ritkán jártunk ilyen helyekre, de Viktor, a férjem, plusz pénzhez jutott, és mindenáron ünnepelni akart. Én pedig boldogan vettem a meghívását. Elzártam a sütőt. Letörölgettem az előkészítő asztalt, majd levetettem kötényemet. Jó érzés töltött el. Elkészültem. Ránéztem az órára. Fél tizenkettő volt. Egy pillanatra kihajoltam a konyhaablakon, ahonnan a szomszéd kertjében álló hatalmas fenyőt láttam. Ágai egészen közel nyúltak az ablakomhoz. Szerettem ezt a fát.  Időnként még a fenyőfa illatát is éreztem.

  Aztán megfordultam, kikapcsoltam a CD lejátszót és elindultam a nappaliban álló könyvespolchoz. Levettem egy könyvet. Gondoltam ebédidőig kiülök a teraszra és még olvasgatok kicsit. Viktor úgyis csak két óra körül jelezte hazajövetelét. Ahogy kiléptem a teraszra, a szobában megcsörrent a telefon.

   Visszafordultam és felvettem a kagylót.

   - Jó napot kívánok, kézcsókom.  Adorján Gábor vagyok. Fehér Annamáriát keresem. Egy régi ismerőse vagyok...Nem zavarok éppen?

  - Áh, ez nem lehet igaz!   Annamari vagyok. Csak nem az a Gábor, aki...  Szanatórium, gyomorfekély, és hát volt, ami volt.

   A vonal másik végén erőltetettnek tűnő nevetés hallatszott. Hát jellemző, hogy mi maradt meg benned. De, akkor, Bonjour Tristesse! -  Emlékszel? Szép napos délután volt és te ezt a könyvet olvastad.

  - Igen. Valóban így volt. Arra is emlékszem, hogy te nem ismerted a könyvet és kölcsön adtam neked, aztán amikor elolvastad, jól összevesztünk, mert teljesen eltérő véleményünk volt a lányról, Cecilről. Meg a könyvről is. Mi van veled, Gábor? Hogy találtál rám? És miért keresel? Remélem, azért már nem haragszol rám. 

  - A telefonkönyvben találtam rád. Eszembe jutottál és keresni kezdtem a nevedet. Haragudni? Hát, talán már nem. Bár, minden okom megvolt rá.  Különben is, azóta már húsz év telt el.  Egyedül élsz? És édesapád?

  - Miért is élnék egyedül? Most éppen dolgozik a férjem. Egy szimfonikus zenekarban oboázik. Apám pedig már régen meghalt. 

 - Sajnálom. De hát az idő eltelt. Szóval zenész. Hát, kár, hogy... Mármint, hogy férjnél vagy. De mindegy. Ettől még összejöhetünk.  Én elváltam. Két gyerekem van. Tíz és tizenhárom évesek. A volt feleségem orvos.  Bankár lettem.  És te? Mi lett az álmaiddal?

  - Azok csak álmok maradtak. Egy ideig játszottam kisebb szerepeket a szülővárosomban, aztán elhagytam a pályát. Megismerkedtem a jelenlegi férjemmel és… De mindegy. Nem dolgozom a szakmámban sem. Igazából csak apám kedvéért végeztem el az erdőmérnökit. Rendezvényszervező vagyok. 

  - Ne mondd! Ez meglep. És ez kielégít téged? És gyerekek vannak?

  -  Kielégít? Mit akarsz ezzel mondani? Tudod, én társa vagyok egy remek férfinak, szeretem, ő is engem, és hát a munkámat is szeretem.  Érted? Van ez így. Gyerekek pedig nincsenek. Legalábbis saját. Csak a férjemnek az előző házasságából. Így alakult. Ha meg sértegetni akarsz, jobb lesz, ha leteszem a kagylót.

- Ne, ne tedd le! Kérlek! És ne haragudj! Tudod, Annamari, azon az esős délutánon nagyon kiborítottál. Talán nem is tudod, hogy, mint egyetemista milyen csóró voltam akkor. Az órámat a zaciba adtam és úgy mentem el hozzád látogatóba, hogy legyen pénzem a szállodára. Őrülten beléd szerettem. Látni, találkozni akartam veled.  Vittem a szívemet, és te akkor mit tettél velem? És miért?

  - Bocsáss meg! – szóltam közbe, mert kezdtem unni és nem érteni Gábor értelmetlen, régen történt emlékeinek felidézését – Tulajdonképpen miért is hívtál? Talán inkább beszélj erről!

  - Mondom, eszembe jutottál. Miért? Kíváncsi lettem, hogy mi van veled. Csakhogy tudd, hogy még mindig emlékszem mindenre. Nem találkozhatnánk? Kíváncsi lennék mi lett az én egykori nagy szerelmemből. Biztosan szép vagy még mindig.

 - Ugyan! Zavarba ejtesz.  Azt mondják, még jól tartom magamat. De nem érdekes.  Nézd, Gábor, nem hinném, hogy értelme lenne a mi találkozásunknak. Nekem is van saját baráti köröm, meg neked is. És, mint mondtam tényleg jó házasságban élek. Felnőtt nő lettem. Akkor diáklány voltam. Nem tehetek róla, hogy nem tudtalak igazán szeretni. Soha nem voltam szerelmes beléd. Beszélgettünk, sétálgattunk, csókolóztunk. Kis apró flört volt.  Olyan diákszerelem féle vagy olyasmi. Kár erről most beszélni ismét.

  - Nem kár. Flört volt? Hát ez az! Én nem annak vettem. Talán fel sem fogtad, hogy akkor nagyon megsebeztél.

  - Miért is beszélsz erről? Húsz éve volt. Mégis mi a csudának hívtál fel? Nem is értem, leteszem a kagylót… Értelmetlen ez a beszélgetés.

   - Ne tedd le, kérlek! Kérlek! Most, hogy beszélek veled teljesen felelevenedett bennem a múlt. Talán mert még mindig bosszant, hogy te akkor elküldtél.  Sokat szenvedtem miattad. Sokáig éltél bennem.   Csak azt akarom mondani ezzel, hogy nem véletlenül jutottál az eszembe... Azért talán egy beszélgetés erejéig mégiscsak találkozhatnánk...

   -  Nem tudtál megérinteni. De ezt akkor megmondtam, megírtam... De miért is beszélünk erről még mindig? Hagyjuk a sértegetést! Bocsáss meg!  Inkább mesélj valamit magadról! Hol élsz, mi van a gyomroddal, az egészségeddel?  Találkozás? Nem hinném, hogy értelme lenne.

   -  Szerintem te éppolyan elkényeztetett fruska voltál, mint Cecile, Sagan regényének a főhőse. Hiszen, ha jól emlékszem valami hasonló apa-lány kapcsolatot éltél meg és tele voltál zavaros érzésekkel

  - Szóval, ezt gondoltad rólam, de azért szerettél. Igaz, hogy apámat nagyon szerettem és felnéztem rá, mert csak ő volt nekem.  Úristen! Hogy én milyen hülye vagyok! Magyarázom az életem egy régi barátnak hitt embernek... Te egy komplett hülye vagy! Egyáltalán mit jössz nekem a már régen elmúlt diákszerelmeddel?  Te soha nem fogsz felnőni! Szevasz, Gábor!   – lecsaptam a telefont.  Ideges lettem ettől a váratlanul felbukkanó régi emléktől. Attól, hogy ez a múltból előkapaszkodott férfi úgy beszélt velem, hogy szinte minden szava sértés volt számomra. Hihetetlen és érthetetlen volt számomra, hogy mivel hozakodott elő ennyi eltelt év után. Valószínű, nem tudta megbocsátani, hogy nem tudtam szeretni és hamar lezártam néhány hetes zavaros kapcsolatunkat.

    Egy ideig csak álltam a szobában, majd kimentem a teraszra. Budán laktunk egy társasházban. A teraszról beláttam a messze fekvő pesti oldalt. Elnéztem a házak közötti fákat, majd a teraszomon sűrűsödő virágaimra esett a pillantásom. Leültem a fonott karosszékbe. Elgondolkodtam. A telefonbeszélgetés után, akaratlanul is apám jutott eszembe, akit valóban a rajongásig szerettem. Hiszen nem volt más közeli hozzá tartozóm. Ötéves koromban elveszítettem édesanyámat. Így maradt nekem apám, aki egyszerre lett anya és apa.  Egyetemi tanár volt, okos, és olvasott, zenét szerető, jóképű férfi. Minden nő ismerőse, akivel kapcsolatba került, féltékenységet váltott ki bennem eleinte. Mindig attól féltem, hogy elveszik tőlem az apámat. Nem igaz, hogy elkényeztetett. Igaz, amit lehetett megadott. Sok értéket kaptam tőle. Szellemi értéket. Ha művelt voltam, azt neki köszönhettem elsősorban. Gábor rosszul ítélt meg engem. Egyáltalán nem voltam szabadjára eresztett, mint Cecile. És nagypolgári sem talán. Végül is a könyvbéli Cecile története, akárhogy is nézzük, szomorú. Különleges és érdekes közegben játszódik a történet. Emlékszem, akkor, amikor ezt olvastam, nagyon tetszett és megfogott a történet, de Sagan, az írónő stílusa is.  És a film sem volt rossz. Jean Seberg volt a főszereplő. És a dal, ami elhangzik a filmben... Azóta is szeretem. A Bonjour Tristesse. Istenem milyen sokat hallgattam!

   Ahogy behunyt szemmel ültem a virágos teraszom kényelmes székében, hirtelen bevillant a kép. Nem tudtam csak úgy elfelejteni ezt a telefonbeszélgetést.

   Ülök egy padon. Süt a Nap. Tizenkilenc éves vagyok. Sagan könyvét olvasom. A jó reggelt búbánat-ot.  Egy viszonylag jóképű, sovány, magas barna fiú leül mellém. Kérdez valamit. Én röviden válaszolok. Majd a könyvről beszélek. Másnap találkozunk, kiderül, hogy itt a városban lévő szanatóriumban tölt egy hónapot.  A gyomra miatt. Súlyos fekélye van és a szívével is van valami baj.  Egyébként a fővárosban él, harmadéves a közgazdasági egyetemen. Meghívom magunkhoz. Apámmal élek.  Bemutatom őket egymásnak. Beszélgetünk, és együtt vacsorázunk. Aztán apám este közli velem, hogy nem hozzám való. De nem tiltja meg a további találkozgatásainkat. Pontosan tudom, hogy nem vagyok szerelmes ebbe a fiúba, csak kedvelem. Talán a különleges, kirívó természete miatt. Kicsit sajnálom is. Megtudom tőle, hogy művészházaspár magára hagyott gyermeke, aki szeretetre éhes, aki fizikailag gyenge, beteges és nem találja helyét a világban.  Kéz a kézben sétálgatunk.  Beszélgetünk, vitatkozunk. Flörtölök vele. Szűk kis utcákban csókok, de semmi több. Előre tudom, ha elutazik, kapcsolatunknak is vége lesz. Nem gondolom át, hogy ő esetleg valóban többet érez. Lehetséges, hogy még éretlen vagyok,  vagy mert éppen nincs más fiú az életemben? Még így utólag sem tudok rá magyarázatot, hogy miért is léptem vele kapcsolatba. Igaz, hogy addig még nem találkoztam a szerelemmel sem. A szerelem érzéséről fogalmam sem volt. Csak ösztönösen éreztem, hogy az, amit Gábor iránt érzek, biztosan nem a szerelem.

    Aztán eszembe jut az esős vasárnap, amikor váratlanul meglátogat. Én pedig hideg és rideg vagyok. Nem örülök a váratlan látogatásának. Egy presszóban találkozunk.  Közlöm vele, hogy nem érzek iránta semmit. És még bocsánatot is kérek tőle. Lehajtott fejjel, szótlanul ül mellettem. Én pedig felállok, felveszem a kabátom és kellemetlen érzéssel hazamegyek apámhoz. Napokig bánt a dolog. Érzem, hogy valamit nem jól csináltam.  Néhány levelet küld még nekem, én pedig röviden és egyértelműen válaszolgatok rá. Lelkiismeret furdalásom van, hogy egyáltalán flörtöltem vele. Aztán szép lassan elfelejtődik, mind a mai napig. Több kapcsolatom lesz utána, de az igazi szerelmet csak jóval később ismerem meg Viktor, jelenlegi férjem személyében. Apám halála után találtam rá. Azt hiszem a legjobbkor lépett az életembe. 

   Másnap reggel még eszembe jutott Gábor telefonja, de már csak nevetgéltem magamban rosszízű mondatain.  Rájöttem, hogy nem más ő, mint egy magányos férfi, aki keresi ismét az oldalbordáját. De hogy pont én jutottam az eszébe? Talán az éppen franciás napommal bevonzottam volna? Lehetséges.  A sors pillanatai kiszámíthatatlanok.