Árnyékban is harminchat fok volt. Nem kevesebb. Iszonyú hőség. A levegő páratartalma miatt szinte alig kapott az ember levegőt. Pillanatok alatt izzadságtól gyöngyözött az ember teste. Elcsigázottan mentem a Rákóczi úton, két nehéz bevásárló szatyor a kezemben. Napszemüveg a szememen. Izzadt még a hajam töve is. Megálltam, és behúzódtam egy cipőket áruló bolt kirakata mellé, letettem a szatyrokat. Napszemüvegemet feltoltam a homlokomra. Elővettem egy papír zsebkendőt és törölgetni kezdtem tarkómról az izzadságcseppeket. Aztán, mint egy látomás, mintha csak a forró aszfaltból lépett volna elő, egy napszemüveges fiatal férfi állt mellém. Kicsit előrehajolt és az arcomat kutakodta. Ránéztem, kicsit hátrébb léptem és már éppen mondani akartam valami kacifántost neki, amikor hirtelen felbukkant a múltból Gergő, az egykori elillant szerelem emléke.
   Jól ismert hosszú ujjaival, a napszemüvege felé nyúlt, feltolta a homlokára. Mosolya és szelíden mosolygó szeme még a régi volt. Tíz éve nem láttuk egymást. Akkor régen, útjaink elváltak, kapcsolatunk megszakadt. Ő külföldre ment én pedig miután elvégeztem a főiskolát férjhez mentem.
   - Szervusz, Irén-Szirén – mondta mosolyogva. Mindig így hívott. Irén-Szirén. Akkor tetszett. -  Megismersz? Eljöttem érted. Tudom, sokat késtem...
   -  Késtél? – azt hiszem kissé gúnyosan elhúztam a számat, ahogy kérdőn néztem rá, majd folytattam – Nem találom viccesnek a humorodat, ha annak szántad! Amúgy nem sokat változtál. Talán izmosabb, férfiasabb lettél és a szakállad új nekem... Meg az is, hogy itt teremsz, mint az égből a villámcsapás – mondtam aztán kissé rezignáltan, és a hőségtől kissé megviselten - Értem jöttél? És honnan? Hiszen nem tudsz rólam semmit... Beszélsz hülyeséget Gergő! Pont olyan komolytalan vagy, mint voltál! Nem a színpadon vagyunk, hanem a földön...
     De ő továbbra is mosolyogva nézett rám, majd pillantása a két bevásárló teli szatyromra esett.
    - Segíthetek? Hazafelé mész ugye?  Tudom, hogy itt laksz valahol a közelben... Végre hazatértem, persze nem végleg...  – mondta mindezt úgy, mintha csak tegnap találkoztunk volna és kezébe vette a két szatyrot - Na, akkor induljunk! Ha már így összefutottunk!
  - Gergő! Kösz, nem kell segíteni... Megy ez egyedül is... De hát hogy kerülsz ide? Mégis, hogy gondolod, hogy ennyi év után...
  - Gyere utánam, jó? Tök mindegy, hogy mennyi év... Nekem te éppolyan maradtál, mint voltál... Remélem én is neked.
   Hirtelen megállt. Letette a földre a két szatyrot. Elém lépett, megfogta mindkét kezem, kezet csókolt: - Ahogy mondtam, késve, de itt vagyok. És nem viccnek szántam. Szeretlek még mindig. Ha hiszed, ha nem. És most, hogy újra látlak... Itt van a kocsim a szomszéd utcában. Aztán majd mindent megbeszélünk, ha te is úgy akarod. Mindent elmondok majd. Emlékszel még az O’Neill darabra, amit az egyetemi színpadon játszottunk? De menjünk azért! Kész trópusi hőség van itt.
    Amikor megcsókolta kezemet, éreztem a szívem megdobban. Gergő kiszámíthatatlan volt mindig. De így szerettem őt annakidején. Mindig olyan könnyed volt, de mégis komoly, okos és hát gyermekien játékos. De most, hogy a múltra emlékeztetett és csapongott ide-oda, ugyancsak meglepődtem.
   - Az eszem megáll Gergő! Ezt most miért is kérdezed? Hogy jön ez ide?  De ez nem színház itt. Vagy azt képzeled? Kérlek, hogy állj meg! Nem megyek sehová. Itt lakom egy köpésre. Csak nagyon melegem van és így a harmincas éveim közepe felé nehezen viselem ezt a hőséget...
    De Gergő csak ment előre, én meg loholtam utána, aztán beültem a kocsijába és pillanatok alatt hazaröpített. Nem beszéltünk. Én csak néztem a most rövidre vágott kissé őszülő haját, fogadtam szelíd barna mosolyát. Aztán amikor a nagy bérház elé értünk, kisegített a kocsiból. A homlokán neki is izzadtságcseppek voltak. Láthatóan melege volt.   
- Nem semmi ez a hőség! Azért a tengerparton kellemesebb. De majd meglátod, ha eljössz velem... Na,szóval akkor itt laksz – felnézett a szürkére festett bérházra – Egyébként tudtam. Péterrel már találkoztam és mindent elmondott rólad. Készültem hozzád, de úgy látszik a sors is ezt akarta. Ahogy te mondtad. Villámcsapásként találkoztunk ... És ez így sokkal jobb. Régebben beszédesebb voltál... Vagy? Haragszol még? Bár ezt én is mondhatnám. Nem válaszoltál a leveleimre!
  - Az utolsó találkozásunk elég régen volt Gergő. Sokáig haragudtam rád. Volt is rá okom, nem igaz? Tíz éve, hogy elmentél. Amúgy meg miért írtam volna bármit is... Elillantál, köd lettél... De mindegy. Rég volt.  Pétertől azért tudok rólad valamit...  De majd elmeséled az életed, ha akarod... Ezek szerint tudod, hogy egy Strindberg-i vagy ha jobban tetszik O’Neill-i házasságon vagyok túl. Tudod az a sem veled sem nélküled érzelmi pokol amiben éltem... De ne itt társalogjunk! Gyere utánam!
   Kinyitottam a nagy, kovácsolt vaskaput. Beléptünk a kissé hűvösebb kapualjba, majd indultam előre, hogy az utat mutassam. Lift. Legfelső emelet. Kulcskeresgélés, ajtónyitás. Elvettem tőle a szatyrokat majd Gergőt betessékeltem a szomszéd háztetőkre néző nappalinak kinevezett szobámba, ami elég nagy volt. Miután a szatyrokat leraktam a konyhába, Gergő után siettem, kicsit felhúztam a redőnyt, és az elmélázva álldogáló férfira néztem.  Életemnek majdnem négy évig volt része, most mégis kicsit idegennek éreztem őt.
   - Tétován mozdultunk mindketten. Ahogy ebbe a zárt térbe kerültünk érezhetően zavartak lettünk.
   - Ülj le Gergő! Hozok valami üdítőt... Én pedig, ha nem haragszol, veszek egy gyors zuhanyt, mert csurog rólam a veriték...
    De Gergő nem ült le, egy gyors mozdulattal közelebb jött hozzám, kezébe vette arcomat, mélyen a szemembe nézett, majd összetűzött hajamból kivette a csatokat. Vörös, sűrű göndör hajzuhatagom a vállamra omlott. Úgy álltam előtte,  mint egy mozdulatlan szobor, de amikor kezével átölelt és belecsókolt izzadt nyakamba a régi hozzá kapcsolódó érzelmeim, mint a gejzír, úgy törtek fel bennem.
   Valamikor tíz évvel ezelőtt úgy ment el, hogy nem tudtam disszidálási szándékáról. Óriási tüskét és űrt hagyott bennem, de ahogy teltek, múltak az évek lassan lecsendesedett bennem az első nagy szerelem érzése. Lecsendesedett. De nem zárult le, és ezt mindig tudtam. Talán a szerencsétlen házasságomban is ott volt mindig. És most minden felszakadt bennem.
    Hőség volt ezen a nyáron, furcsa trópusi hőség. Fülledt meleg, időnként kibírhatatlan páratartalommal, hirtelen jött esőzésekkel, viharokkal.