A karácsonyi szentestét megelőző éjszaka száncsengő hangjára, csilingelő fehér tüllbe öltözött bodros hajú angyalok kopogtatására riadtam. Az ablakom előtt hatalmas fenyves erdő zöldellt. Ágaikon, mint vastag puha vatta, vakító fehéren ült a hó.  Vidám, tüllfátyolba öltözött, téltündérek kis csoportokat alkotva ropták vidám táncukat.  Csengő kacagásuktól egyik-másik fenyő megrázkódott és szép lassan mindegyik karácsonyi díszbe öltözött. Ámulva figyeltem az eseményeket. Rövid idő múlva trombita éles hangja intette csendre a viháncoló, jókedvű téltündéreket. Puha szőrmével bélelt csengős szánon, aranyruhába öltözött, szőke, göndör hajú, pufók, szárnyas angyalka érkezett. A szán méltóságteljesen siklott, és pontosan az ablakom előtt állt meg. A kis puttó felállt, két fehér ruhás segédangyal segítette fel a szán ülésére. Kezébe vette trombitáját, belefújt, majd két kezével, mosolyogva hívogatott maga felé. A téltündérek ekkor kört alkottak, vidám táncot járva énekelni kezdtek, és kézmozdulatukkal jelezték ők is, hogy siessek hozzájuk. Hirtelen jött forróság borította el a testem. Hatalmas fény vett körül. Könnyűnek éreztem magam, majd váratlanul kinőtt szárnyaimmal, odarepültem hozzájuk. Az aranyhajú angyalka maga mellé ültetett, ismét belefújt a trombitájába és a szánnal siklani kezdtünk az ablakom előtt lévő, karácsonyi, fenyőerdőben. Szebbnél-szebb dallamok csendültek fel útközben. Én pedig furcsa boldogságérzettel néztem a szikrázó havas tájat, a csillogó fákat.

     A szán hírtelen megállt egy nagy ezüstfenyő előtt. A kis puttó leugrott a szánról és apró, kövérkés kezével intett, hogy kövessem. Az egyik fánál felém fordult, és vékony, csilingelő hangján megszólalt.

  - Gyere! Nézz körül!

  - De hát ki vagy te? - kérdeztem tőle.

  - Ó, hát honnan is tudhatnád! Én vagyok a te karácsonyi angyalod. Mert minden embernek van angyala. Remélem, ezt azért tudod! Én most magadra hagylak. Menj! Menj! Majd visszajövök érted!  - szólni akartam, de hirtelen eltűnt. Ott maradtam egyedül.

   Puha, frissen hullott hóban lépkedtem, először csak tanácstalanul forogtam jobbra-balra, majd egy másfél méteres lucfenyő ágain akadt meg a szemem. Jégcsapok lógtak az ágak széléről, a tetején ragyogó csillag díszelgett.  Piros, sárga, zöld golyók, arany és ezüst diók, ezüstpapírba csomagolt szaloncukrok, fehér, szúrós angyalhaj, a fát keresztbe-kasul átölelő ezüst és arany girlandok csillogtak hívogatóan. Egy barna maci, nagy sárga selyem masnival a nyakában, és egy kalapos, pislogó hajas baba üldögélt a fa alatt. Leguggoltam a fa alá, kezembe vettem egykori karácsonyi ajándékomat.   

    Magamhoz öleltem őket, behunytam a szemem és egy szép, falusi ház szobájában találtam magamat ötévesen.

                                                             ***

     Ott állok a karácsonyfa alatt barna bársony ünnepi ruhában. Hosszú barna hajamban két nagy fehér masni ékeskedik.  Angyali zene szól, apám és anyám mögöttem állva nézik gyermeki örömömet, ahogy szótlanul bámulom a csillogó karácsonyfát. Minden díszét megnézem és pici ujjaimmal, bátortalanul a szaloncukorhoz nyúlok, majd a szőrme macival, és a kalapos, feketehajú pislogó alvós babával foglalatoskodom.

     Furulyaszó hangja hozott vissza a karácsonyi erdőbe. Tovább sétáltam. Hallottam, hogy valahol messze, karácsonyi dalokat énekeltek. Sűrűn hullt a hó, hideg volt, de én még sem fáztam. Néhány dióval, piros és sárga almával díszített aprócska karácsonyfán akadt meg a szemem. Megszólalt.

  - Nem ismersz rám? Látom, nem tudod, hogy hol is álltam egykor? Ott lógtam egyik karácsonykor a szomszédotok mennyezeti gerendáján az asztal fölött. Jól emlékszem mennyire bámultál és csodálkoztál. Ugyanis nem voltam olyan csillogóan felöltöztetve, mint a te otthoni karácsonyfád. Pedig én is örömet, szeretetet, ünnepet vittem a földes, alacsony szegényes kis szobába, ahol petróleumlámpa világított, te pedig a búbos kemence szélén üldögéltél, egy macskát simogattál. Késő délután volt. Hallgattad az asztalt körülvevő férfiak, fejkendős asszonyok beszélgetését, halk éneklését és nézted a hóhullást, a két pici ablakban zöldellő búzát, a két felpúpozott bevetett dunyhás ágyat. Nos, rémlik már valami?

    Megsimogattam a kicsi fát és válaszoltam neki: - Tényleg így történt! Milyen jó, hogy emlékeztettél a kedves, falusi szomszédok házára, szobájára, és az ott töltött egyik karácsonyi délutánra.

      Az örömtől hirtelen táncra perdültem. Forogtam, forogtam, mígnem tüllruhává átváltozott hálóingem széle beleakadt egy borókafenyőbe.

   - Hó-hó! Még utóbb feldöntesz! - förmedt rám, egy kissé morcos hang - Rám már nem is vigyázol! Pedig édesapád sötét este jött értem a közeli erdőbe, hogy hazavigyen és  szépen feldíszítsenek. Abban az időben sok nehézségen mentek keresztül a szüleid. Akkor még kisiskolás voltál! - megrázta magát, a ráhullott hótól akart megszabadulni. Én pedig magam előtt láttam fiatal édesanyámat, aki egy fazékban kevergeti az édes szagú barna szaloncukrot, majd később a már kihűlt masszából, kicsi téglalap alakú rudakat formál belőlük és végül, ollóval cakkozott szép fehér papírba csomagolja őket. Ujjammal most a fenyő felé nyúltam.

  - Emlékszem rád, nagyon is emlékszem! Most is szúrsz, mint akkor régen. Pici, nagyon pici házikóban éltünk egy hegyes vidéken. Oda kellett valamiért menekülnünk. És nagyon szegények voltunk! – körbesétáltam a fát, néztem rajta a díszeket, a szaloncukrot - Milyen szép is volt! Emlékszem,   milyen nagy hó esett, és hogy dideregtünk a hidegtől.  Édesapámmal ezen a délután, hosszan, nagyon hosszan sétáltunk a dimbes-dombos utakon. Mire hazaértünk, már igazi gyertyafény lobogott rajtad. A sarokban álló, tekerős lemezjátszóból pedig, karácsonyi dalok csendültek fel. A fa alatt örömmel nézegettem a babaszobát, ami apró bútorokkal volt berendezve… -  elmerengtem és folytattam -   De ne haragudj, megyek tovább. Ahogy látom, ott van egy hosszú tűlevelű fa. Olyan ismerős! És milyen szép! Nahát! Ez hihetetlen!  Nézd csak! Ott állnak körülötte a szüleim és nagyszüleim. Milyen jó látni őket ismét!

    Szinte lélekszakadva rohantam a fák között, hogy minél előbb odaérjek a hosszú tűlevelű fenyőhöz, és főleg rég nem látott hozzátartozóimhoz. Ott állt a fenyő mellett egyik oldalon fekete, apró fehérmintás ruhába öltözött, fejkendős nagymamám és ünnepi fehér ingbe, fekete nadrágba, csizmába bújt bajuszos nagypapám. A másik oldalon anyámat láttam, aki szép fehér csipkegallérral díszített szürke selyemruhában volt. Haját rövidre vágatta, és sütővassal bodorította. Apám sötétkék öltönyben, fehér ingben, nyakkendősen ott állt mellette, és fogta anyám egyik kezét. Hívogatóan felém mosolygott. Amikor melléjük értem, zavartan megálltam. Beszéltek valamit, de semmit nem hallottam. Megöleltük egymást, majd kezükkel intettek, hogy kövessem őket. Ekkor anyai nagyszüleim falusi négy szobás, tornácos, szép házában voltunk. A tisztaszobában állt a hosszú tűlevelű karácsonyfa. Mi pedig mindannyian szótlanul bontogattuk karácsonyi ajándékainkat. Aztán ránéztem apámra, anyámra, hirtelen felpattantam és boldogan csókolgattam arcukat. Ekkor megint beszélni kezdtek, de hangokat most sem hallottam. Csak a szájuk mozogott, és könny folyt az arcukon. Ijedten néztem körül.  Nagymamám kezét láttam inteni, ahogy a konyhába hívott bennünket. Mindannyian utána mentünk és leültünk a fehér damaszt abrosszal borított ünnepi asztalhoz.  Az asztal közepén, egy szál fenyőág mellett, kifúrt szép nagy piros almában gyertya lángja lobogott. Nagyapám vörös bort töltött a poharakba, az enyémbe málna került. Megszólalt. És az eddigi furcsa némaságot, csendet, váratlanul megtörte a hangja. Felállt, megemelte poharát és belekezdett mondókájába. Most már jól hallottam: - „Bort, búzát, békességet! Sötétségben fényességet! Boldog karácsonyi ünnepeket!”.

     Ott álltam megbabonázottan a fenyőm mellett, és jól láttam magunkat, ahogy családi szeretetben, békességben eszünk, koccintunk, beszélgetünk, éjfélkor pedig együtt indulunk a templomba, az éjféli szentmisére. És mint a moziban, úgy peregtek előttem a további események.  Magam előtt láttam az István napi regélőket, a János napi borszentelést. Az aprószentek napján megérkezett korbácsolókat, akik frissülést, egészséget kívántak, fűzfavesszejükkel elűzték a rossz szellemeket, cserébe diót, tojást, mézet kaptak. Aztán elszakadt az emlékezés fonala és én tovább sétáltam.

    Gyönyörködtem a fenyők csúcsán lévő arany, ezüst csillagokban, az apró vagy néhol egészen nagy színes gömbökben, a szalmából készült angyalkákban, az ezüst és arany diókban.  Az egyik fán csillagszórók fénye ragadott magával, majd egy szép, apró piros szalagokkal, piros gyönggyel, szaloncukorral díszített ezüstfenyő csengőjére lettem figyelmes. Megálltam a fa előtt és az egyik nagy üveggömbjében ámulva néztem egykori fiatal önmagamat és baráti társaságomat.  Úgy láttam ez már egy felnőttféle karácsony volt. Talán az első szerelem karácsonya. Jóleső érzéssel néztem az eseményeket, de hirtelen egy kerámia csengő hangjára lettem figyelmes.

   Ne feledkezz meg rólam sem! – a közelben lévő kicsi ezüstfenyő erősen rázta az egyik ágán lógó, csengőt. Odaszaladtam. Magam előtt láttam a két év körüli kislányomat, Katát és férjemet. Kata ámulva nézte a csillogó karácsonyfát, majd hirtelen jött izgalommal fedezte fel ajándékait. Merengésemből, a kicsi ezüstfenyő mögötti lucfenyő szomorú, búgó hangja zökkentett ki. Nem beszélt, csak halkan dúdolt. Szinte félve közelítettem hozzá. Az ágain lógó gömbök, mintha megfakultak volna, és kevésbé csillogott, mint a többi karácsonyfa. Szomorúan álltam alatta. A lobogó gyertyafényben bánatok suhantak át és a gyertyafény hirtelen kialudt. Mintha érezte volna, hogy nem akarok tovább emlékezni. Ekkor azonban váratlanul mézeskalács illata csapta meg orromat, és már egy dús, kerek normand fenyő előtt álltam. Pillanatképek peregtek szemem előtt.

    Kata már felnőtt lányként, egy sűrű normand fenyőt öltöztet pirosba, mézeskalácsot süt, a méz és fahéj illata keveredik a szobában. A fa alatt mézeskalács házikó, dió, mogyoró. Gyertyák világítanak, és a lemezjátszóból a Csendes éj szép dallamát hallgatjuk.  Édesanyám elárvultan, már apám nélkül áll a fa előtt, mellette Kata és férjem. Hirtelen valami egészen furcsa sajgó fájdalmat éreztem a szívemben. Sarkon fordultam és rossz érzettel szédelegtem tovább a fák között. Néztem a többi karácsonyfasort. Ezek a fák mintha szomorúak lettek voltak. Lankadtan integettek, tele voltak csillogó díszekkel, mégis, mintha valami hiányozott volna róluk. És egyre kevesebben álltak alattuk. Hirtelen édesanyám kezét láttam integetni. Hívott, hogy menjek a lucfenyő mellé. Oda, ahol ő állt. És én ismét boldog lettem és szaladtam. Alig vártam, hogy még egyszer megöleljem, és érezzem szeretetét. Csak néztem összetöpörödött alakját, ráncos arcát, megritkult ősz haját. Átadtam neki az ajándékom. Leült, és óvatosan bontogatni kezdte a csomagot. Egy darabig szótlanul néztem, majd hirtelen gyorsasággal megráztam a fenyő egyik ágát, és szinte követelődzve mondtam.

   - Nem akarok már tovább szomorkodni! …És emlékezni sem... Ahogy egyre beljebb kerülők a fenyőerdőbe, egyre csak szomorúbb leszek. Talán nem is megyek tovább, inkább visszafordulok! – de a fenyőfa egyik tűlevelével megszúrt és megállított.

   - Ne fordulj vissza! Menj tovább! Akad azért majd még egy kis boldogság! Nézd!  A legutolsó sorban, mennyi nagy-nagy fenyőfa áll!  Ők nagyon várnak rád! Siess hozzájuk, mert már kevés az idő…

      A hosszú tűlevelű karácsonyfa nógatására előre siettem, és a vidám, gyerekkacajtól hangos nagy karácsonyfasorra érkeztem. Ezek a fák ragyogtak, friss fenyőillat áradt belőlük. Alattuk Kata lányom három gyermeke gyönyörködött a csillagszórók fényében. Önfeledten bontogatták az angyalok ajándékát. Ismét békés, gyermekkori  boldogság érzet költözött belém.

     Ahogy így szemlélődtem, hirtelen vakító fényesség támadt.  Trombita hangja szólt, az arany szőke, fehér ruhás kis puttó érkezett vissza, halkan suhanó, most már csillogó szánján. Kipattant mellém, ismét megfogta a kezemet és odavitt a tér közepére egy több méteres még fel nem díszített fenyőfa elé.

   - Nos, kicsit elidőzhettél a szép, díszes, nem éppen könnyű múltadban. Sajnos túl nagy már ez a fenyőerdő, és az idő is rövid volt, ami rendelkezésedre állt. De néhány fánál elidőzhettél.   Akárhogy is nézzük, voltak gyönyörű és felejthetetlen karácsonyaid. Ne légy szomorú! Ti földi emberek már csak ilyenek vagytok. Sok mindent elrontotok. Talán most, hogy ismét végigjárhattad a karácsonyi erdődet, már tudod, hogy neked még mire van szükséged. Ne mondd, hogy már késő! Soha, semmi nem késő! Itt ez a fa! Díszítsd fel! Ez szinte mindegyiknél hatalmasabb! Ezért a kívánságod is hatalmas lehet. Hát kívánj valamit! Teljesülni fog! Megígérem! Élj a lehetőséggel! - azzal belefújt a trombitájába, visszament a szánra és segédangyalaival együtt eltűnt a szemem elől.

     Szinte bénultan álltam a több méteres, gyantaillatos fenyőfa előtt. Jégcsapok csilingeltek rajta.  Körülnéztem. Meglepetten láttam, hogy már egyetlen egy karácsonyfa sem áll a helyén. Eltűntek, mint a kis putto és a téltündérek. Tétován toporogtam a hideg, puha hóban. Felpillantottam az égre. Egy fényes csillag suhant át felettem. Majd váratlan hóvihar támadt, fázni kezdtem, és én szárnyaimat emelgetve el akartam repülni. De nem tudtam megmozdulni.

xxx

       Hirtelen felnyitottam a szemem, felültem, nagy levegőt vettem. Körülnéztem a szobámban. Még szinte hallottam a jégcsapok hangját, éreztem a süvítő szél hidegét, és  nem tudtam, hogy álomban vagy a valóságban vagyok. Szívverésem felgyorsult, melegem lett. Mélyeket lélegeztem. Szép és mégis nyomasztó álmom megviselt. Még sokáig feküdtem behunyt szemmel, ernyedt mozdulatlanságban.      

     Később, amikor már felkeltem, odamentem az ablakomhoz. Nagy pelyhekben hullt a hó. Ablakom előtt éhes galambcsapat rajzott el. Fekete varjak ültek fázósan az erkélyem előtti havas, domboldali fákon. Ahogy bámultam kifelé, karácsonyi tündérem álombeli szavai jutottak eszembe.

    - Hatalmas kívánság! Vajon mit kívánhatnék? - motyogtam szinte hangosan, és tűnődve indultam a konyhám felé, reggelit készíteni magamnak.