Hideg, fagyos február volt. Déli tizenkét óra. Apámat temettük. Fél órával a szertartás megkezdése előtt, ott álltam három lányommal, férjemmel, anyámmal az alkalomra feldíszített ravatalozóban. Amilyen hideg, borús idő volt, olyan dermedtség ült a szívemben is. Apám ott feküdt a nyitott koporsóban, teste letakarva egy fehér lepellel. Elgondolkodva néztem a lepel alól kisejlő összezsugorodott testet. Majd amikor azonosítottam, döbbenten láttam a sötét ruhába öltöztetett, egykori, magas, jó kiállású apám összeaszott, átváltozott testét és arcát, a fejtetőn pedig valami kócmaradványra emlékeztető ősz hajcsomót. Nem erre számítottam. Fájón összeszorult a szívem. Tekintetem elkaptam, a koporsó végére néztem, és akkor láttam, hogy a lábáról hiányzik a fekete félcipő, csak egy zokni látszik. Hirtelen átsuhant az agyamon: - Ellopták a cipőjét. Szégyen! - Megalázottan az érzéstől, bólintottam az egyik temetői alkalmazottnak, hogy lefedhetik a koporsót. Elfordultam, majd könnyes szemmel léptem anyám mellé, aki láthatóan megrendülten, magányosan álldogált a koporsó előtti sírcsokrok előtt. Szomorú arccal néztünk egymásra, majd visszaálltunk családom mellé. Lassan gyülekeztek apám szakmai munkatársai, ismerősei, azok, akik eljöttek, hogy elkísérjék őt utolsó útjára. Nem voltak túl sokan. Rokonai nem voltak, így csak azok jöttek el, akik igazán tisztelték, őszintén szerették őt.

***

   Aranka már napok óta kapta otthon a postán érkező gyásztáviratokat, leveleket. Közéleti emberek, néhány régi jó ismerős, akik nem tudtak, vagy nem akartak eljönni a temetésre. Így jelezték együttérzésüket és emlékezésüket. Néhányuk kézzel írt hosszú levelet, szinte megerősítve a fiatal nőnek, hogy az apja egyenes, nyílt, őszinte, igaz és tehetséges ember volt, aki igaz ügyért küzdött életében. Lassan tudatosult Arankában apja munkásságának, kínlódásának valósága, értelme. Valójában, soha nem tudta hová helyezni apja művészetét. Túlságosan elfogult volt vele szemben. Az apai mivolta pedig örökké fájó pont maradt benne. Talán gyerekkorából eredő tudatalatti haragot hordozott magában, és nem tudta a szó nemesi értelmében apának tekinteni őt. Nem tudtak közel kerülni egymáshoz. Az igazi apai szeretetet, amit nem kapott meg, a mai napig hiányolta. Az apja pedig nem értette soha, hogy miért nem tud az ő lánya az lenni, akire ő vágyott. Egy apát szerető, rajongó kislány.  Mindig a feleségét hibáztatta érte, pedig nem volt igaza. Éva, a felesége, nem nevelte soha ellene, ahogy ő képzelte. Egyszerűen nem volt jelen a kislánya életében. Ha ideje engedte volna, akkor sem vele volt, hanem a munkájával. Az abból eredő keserveivel foglalkozott.
    Aranka, gyakran hallgatta kislány korában anyja és apja fiatalkori vitáit, hangos veszekedéseit. Sokat látta anyja kisírt szemét. Tudta, hogy ilyenkor mindig az apja nőügyeiről volt szó. Érezte, hogy édesanyja ezt nagyon nehezen viselte. De azt is látta, hogy tudtak azért békében, boldognak tűnő közös tevékenységben is élni.  Így aztán nem volt felhőtlen  gyermekkora. Aztán a szülei, amikor Aranka már tizenöt éves volt, elváltak, szétköltöztek, de alig egy fél év eltelte után ismét kapcsolatba kerültek egymással,  és még vagy húsz évig élték furcsa közös életüket. Igaz, hogy külön-külön lakásban voltak ekkor, és csak hétvégékre szorítkozott együttlétük. Úgy látszott, hogy valami fontos kapocs mégis összekötötte őket. Aranka időnként elgondolkodott apja és anyja furcsa egymáshoz való ragaszkodásán. Főleg az anyját nem értette. Úgy ítélte meg, hogy édesapja kapni szeretett, de adni nem igazán tudott. Nem véletlenül kérdezte meg egy alkalommal édesanyját, hogy miért élnek együtt az apjával. Éva erre hosszas töprengés után azt válaszolta: - Tudod, mi vagyunk apáddal a boldog - boldogtalanok. Fogadj el bennünket így, ahogy vagyunk.
   Mivel szülőt nem választ az ember, hát így fogadta el őket. Egyszer, felnőtt korában már, elgondolkodott azon, hogy mit is kapott  ő a szüleitől. Akkor úgy fogalmazott magában: - Az anyámtól kaptam szeretetet, törődést, apámtól pedig… - itt elakadt, majd folytatta - keserűséget. Sok keserűséget kaptam. És nagyon kevés, időleges, de bennem nem gyökerező szeretetet.
    Ahogy múltak az évek, megszokta, és elfogadta apját  olyannak, amilyen volt.  Édesanyja néha próbálta enyhíteni kapcsolatukat, amikor azt mondogatta neki:  - Ne haragudj apádra. Nem szívtelen ember!  Sőt, nagyon is érzékeny, és meleg szívű! Csak védekezésül sündisznóba öltözik időnként, megkeserítette az élet, de szeret téged a maga módján.  És hát  neki a munka a fontos. 
  Ilyenkor nem válaszolt az anyjának, hallgatott. Neki ez a magyarázat nem volt kielégítő.  Nem haragudott szüleire, csak éppen hiányzott valami az életéből. Mégpedig az apja. Aztán, ahogy múltak az évek, felnőtt nő lett belőle, jómaga is három gyermekes anya lett, és nem a szüleivel, hanem a saját családjával volt elfoglalva. Majd évtizedek múlva, mindenek ellenére, mint a hideg zuhany, úgy érte apja első öngyilkossági kísérlete. Erről így mesélt nagyon hosszan a legjobb barátnőjének : - A családommal nyaraltunk valahol az északi középhegységben, amikor megszólalt a telefonom. Apám hívott. Elbúcsúzott tőlem. Közölte, hogy eltávozik örökre, és ne haragudjak rá. Döbbenten hallgattam, és bármit mondtam neki, csak hajtogatta a magáét, majd letette a telefont. Haragot és keserűséget éreztem. Másnap indultunk haza a nyaralásból. Először arra gondoltam, hogy a szokásos rossz hangulat uralkodott csak rajta, hiszen már máskor is előfordult hasonló fenyegetődzés az életével. Aztán amikor hazaérkeztünk már egy idegen nő telefonhívása fogadott, aki értesített arról, hogy apám öngyilkosságot kísérelt meg, beszedett egy halom altatót, de megmentették, és kórházban van. Mit mondjak? Ledöbbentem. Csak ültem magamba zuhantan, és azon gondolkodtam, most mit tudok én tenni? Felhívtam anyámat, tájékoztattam az eseményekről, majd elindultam apámhoz a kórházba. Amikor megláttam, alig ismertem rá. Egy felpuffadt arcú, erősen borostás, alig élő ember nézett rám. Nagyon megsajnáltam. Igyekeztem eleinte gyakran meglátogatni őt. Ilyenkor anyámra bíztam a gyerekeket, aki gyakran érdeklődött apám iránt, de nem ment be hozzá, hiszen ekkor már egy másik kapcsolatban élt apám, és erről anyám is tudott. Ebben az időben már három éve teljesen elszakadtak egymástól. Apám, két hónapig volt kórházban. Szinte a csodával határos módon beindult a leállt veseműködése, de sajnos maradandó lábkárosodása miatt, csak sántikálva tudott később járni. Nekem folytonosan panaszkodott a magányáról és elhagyatottságáról. Nehezen válaszolgatott kérdéseimre, de azért szép lassan kinyögte, hogy az egy éve tartó kapcsolata megszakadt, mivel a barátnője érthetetlen módon elhagyta őt. Éreztem, hogy kínos neki a beszélgetés, de szinte szégyenkezve elmesélte cselekedetének rugóját. Kiderült, hogy július közepén a barátnője írt neki egy levelet, ami arról szólt, hogy vége közöttük mindennek. Ezt az én, már öregedő apám nem értette, vagy nem akarta megérteni. És ebbe szinte belerokkant. Ugyanis mindig azt hajtogatta, hogy nem volt köztük semmi akadály, és a levél nem  adott neki semmire magyarázatot. A személyes találkozást pedig mindig elutasította ez a nő.  Ismerve az apámat, azt gondoltam, nyilván nem szokta meg eddigi élete során, hogy a nők elhagyják őt. Feltehetően egy csomó kényelmi dolog volt, ami a nőhöz kötötte: autó, nyaralás az asszony Duna parti nyaralójában, kirándulások. Nem zárom ki azt sem, hogy vonzódott a nőhöz, mert végül is,  férfiember lévén, ilyen korban is előfordulhat ez. Csak hát eléggé ismertem apám önző és időnként - csúnya gondolat tudom - másokat kihasználó természetét. Elolvastam ezt az elbocsátó szép üzenetet, mivel ott hevert apám íróasztalán. A levél  valóban elég rövid volt, határozott, lényegre törő. Érzelmességtől teljesen mentes. Kategorikus kijelentésekkel tényszerű megállapításokat közölt a nő. A lényege talán az volt, hogy az Isten nem egymásnak teremtette őket. Persze ezt a nő érezte így. Szép, balra dőlő, kalligrafikus írás volt. Én azt gondolom, hogy talán még az írás alapján sem stimmelt az én apámhoz, aki ezt nem vette észre az eltelt egy év alatt. Ami pedig a legfurcsább volt apámtól, hogy egy idő eltelte után sorolni kezdte nekem egy hosszabb beszélgetésünkkor,  hogy  talán jobb is így már a dolog, mert ez a nő nem is olyan okos, meg karrierista, sznob. Persze, lehet, hogy ezt csak mérgében mondta nekem. Így aztán nem tudtam eligazodni az érzelmein. Főleg akkor nem, amikor anyámat is megemlítette, hogy mit szólnék ahhoz, ha ismét megkeresné őt, talán ismét összejöhetnének. Őszintén   szólva, én nem rajongtam az ötletért, mivel ismertem anyám nyugodt mederben folyó, megújult életét. Azt éreztem, hogy apám csak a magánytól fél, és kényelmi szempontból, kényszerűségből gondolt most ismét anyámra. Hiszen anyám elmesélte nekem, hogy néhány évvel ezelőtt, egy alkalommal ő tette fel apámnak a kérdést, hogy mi lenne, ha ismét összeköltöznének, és együtt élnének. De akkor apám erre kitérő választ adott neki, és meglehetősen zavart volt. Feltehetőleg, akkor még valamiért nem akart összeköltözni vele. Ezért is gondoltam most, hogy nem szeretetből gondol ismét anyámra. Csak éppen szüksége van valakire, aki majd ellátja őt. No, de ez csak egy kis kitérő volt. A nő szakító levelénél tartottam, ami végzetes és sorsdöntő levél lett, apám számára. Nem tudta feldolgozni, hogy elhagyták, és újra egyedül kell maradnia. A szakmai elégedetlensége, gondja-baja, pedig csak adalék volt, a számomra mai napig elfogadhatatlan cselekedetéhez. Igazából, nem tudom, hogy ténylegesen mi is történt közöttük. A nő miért elégelte meg apámat. Erről, apám meséje nem mérvadó, hiszen, ő soha nem valósan nézte a vele megtörtént rossz eseményeket. Soha nem tudott önmagával szembe nézni. Valószínűleg elfelejtette azt a tényt is, hogy már nem húsz éves, nem az a jóképű fiatal férfi, akit egykor anyám megszeretett, hogy nehéz természetű ember, hogy rigolyái lehetnek, hogy két középkorú ember találkozása egyébként is más, mint két huszonévesé. Aztán apám végül is művész ember volt, és anyám, ebben úgy láttam némileg a társa tudott lenni egy ideig. Közös érdeklődésűek voltak, közös volt a gondolkodásuk. Sem anyám, sem apám nem szerette a proccságot, nem szerette a sunyiságot. Egyikük sem volt karrierista típus és nagyon távol állt tőlük a sznobság. Most, hogy visszagondolok, talán az volt a baj kettőjük között, hogy mindketten hirtelen természetűek, túlfűtöttek voltak. Nem tudták egymás hibáit elfogadni, vagy tolerálni.  Ez tény. No, de nem is erről akartam beszélni neked, csak úgy eszembe jutott most apám és anyám egykori párosa. Ha sikerült volna nekik jól szeretni egymást, talán nekem is könnyebb lett volna minden. De visszatérek apámhoz. Visszatérek a kórházhoz. Ahhoz, hogy megpróbáltam közeledni a megsajnált apámhoz. Éreztem, hogy mennyi bánat szorult belé, éreztem magányosságát, elkeseredését. Egyik látogatásom alkalmával, szép őszi idő lévén, amikor már tudott ő is sétálgatni, kiültünk a kórház kertjébe. És akkor én hallgatva őt egy ideig, elhatároztam, elmondom neki, hogy nekem mi hiányzott belőle, nekem mi fáj a kettőnk kapcsolatában. Mindezt abban a reményben tettem, hogy talán most közel kerülhetünk egymáshoz és megváltozhat a kettőnk viszonya. Talán ezzel neki is segíthetek. Úgy éreztem, hogy ez a pillanat most jött el. Nagyot nyeltem és belekezdtem. Szép lassan ecseteltem gyermekkoromat, akkori hiányát, számomra egy-két fontos eseményt, ami fájdalmat okozott nekem. Aztán a már felnőtt koromban ért általa adott sérelmeket. Hallgatott, és láttam szemében a döbbenetet. Talán elgondolkodott és egy pillanatra átérezte, hogy mit is vétett ellenem. Csak annyit mondott: - Lehet, hogy így volt, de már változtatni nem tudok, hát bocsáss meg nekem. - Elsírtuk magunkat. Vártam, hogy majd talán most megszólal, mond valami szépet, emberit nekem. De nem tette. Hirtelen másról, mégpedig a volt barátnőjéről kezdett elmélkedni és magáról beszélt ismét, a magányáról, meg, hogy mi lesz vele. Én csak hallgattam. Még néha-néha válaszolgattam neki, de a szívem ismét bezárult. Nem sikerült a vágyam. Nem értett engem, vagy nem akart megérteni, vagy túlságosan is magával volt elfoglalva, ahogy az mindig is történt. Elköszöntem tőle, és hazafelé utazva megint üres szívvel, nyelve a könnyeimet, üres tekintettel bámultam a zsúfolt utcákat.
   Valahogy így, ilyen hosszan, ilyen részletesen mesélte Aranka barátnőjének az érzelmeit, fájdalmát, zaklatottságát.

  Aztán az apja hosszú, őszi kórházi ápolás után haza került. Sokszor próbálkozott volt barátnőjével felvenni a kapcsolatot, három hosszú levelet is írt neki, de az asszony nem volt hajlandó vele továbbra sem találkozni. Nehezen viselte magányát. Nehezen viselte lebénult lábfejét, amivel nehezen tudott csak járni. A lelke is lebénult. Úgy érezte, többet nem tud dolgozni sem. Szinte átaludta a nappalokat, az éjszakákat. Egyre üresebb lett körülötte minden. Mély apátiába süllyedt. Egy-két ismerőse néha meglátogatta, lelket próbáltak önteni belé, de ő csak mániákusan hajtogatta a magáét. Aranka is többször hívta telefonon, érdeklődött hogyléte felől, de csak kesergett, és panaszkodott neki is.
     A karácsony esti ünnepséget a lányánál töltötte, itt találkozott volt feleségével, Évával is. Elég furcsán viselkedett este, csak ült magába gubbasztva, a gyerekek ajándékát sem a megszokott módon fogadta. Depressziósnak tűnt. Aztán egy hónap után ismét döntött. Megírta szépen mindenkinek a búcsúlevelét, és bevette az altatóit.  Ekkor örökre elaludt.
    Arankát mélyen megrázta apja halála. Főként az, hogy így döntött, és így ment el. Amikor tudatosult benne, hogy nincs, hogy többé nem látja, hogy többé nem hallja, hogy most valóban örökre elment. Fájt neki  az apja hiánya, akármi is volt a kapcsolat közöttük. Tudta, hogy majd idővel feldolgozza, csak azt nem tudta, hogy hogyan. Néha még az is megfordult a fejében, hogy talán jobb így az apjának. Véget ért a szenvedése. Nemcsak a testi, de a lelki szenvedése is. Lehet, hogy az élet nagyon megkeserítette, de azt gondolta, túl sötéten látott mindent, talán rögeszmésen is túl sötéten. Azt is megállapította, hogy az apja soha nem tudott igazán örülni.
    Mi sem igazolta ezt számára jobban, mint apjának az a pár soros papír cetlire leírt gondolata, amit a halála után talált az egyik könyvespolcon, amikor pakolta a különböző dolgait.  Elgondolkodva és szinte döbbenten  olvasta a szöveget:
- „  Születési hibám; nem tudok örülni, nem tudok ünnepelni. Ezt a képességemet - ha egyáltalán volt - nem fejlesztettem. Elcsökevényesedett. Gondolom, részben tudatos irányítással. Korán elvesztettem az anyámat, talán ezért is voltam örök „csábító”. Ha megszereztem egy nőt, már menekültem tőle. Menekültem, mert attól féltem, hogy feloldódva a másikban elvesztem egyéniségemet. Minden beteljesülés után úgy éreztem veszélybe kerül a szabadságom. ”
  
    Aranka leült az egyik fotelba, nézegette apja írását, nézte a rengeteg könyvet, ami körülvette, nézte apja különböző tárgyait, majd nagyot sóhajtott. A cetlit bele tette egy borítékba és közben azt gondolta: - Szomorú, de valóban ilyen voltál. Don Juan-i személyiség? És ettől aztán végtelenül magányos  maradtál. Ilyen egyszerű lenne? Persze, azért ezt soha nem vallottad be senkinek, csak magadnak. Mindig úgy láttam, hogy te soha nem tudtál szembenézni önmagaddal. Magadnak és másoknak is nagyon sok fájdalmat okozhattál. Istenem! De hát miért?  Akkor is! Miért így kellett befejezned? - tovább pakolgatott. Sokféle gondolat, és érzelem kavargott Aranka fejében.

***

  A ravatalozóban egyre hidegebb lett, egyre jobban fáztam. Aztán megszólalt az első búcsúztató zeneszám. Dresch szaxofonjából a Bánat, bánat... fájdalmas dallamai búgtak, sírtak. Majd zsongtak a búcsúbeszédek, a versek, közben halkan szólt Mozart Requiemjéből a Lacrimosa tétel, Coltrane „ Miért is születtem” szívhez szóló szaxofon szólója, és végül anyám rövid, de emberien szép, magnóról szóló búcsúszavai, és végül Massenet szerzeményének gyönyörűen érzelmes, fájdalmas hegedű hangja csendült fel. És lassan, a lélekharang megkondulása közben elindultunk a sírparcellához, ahol a pap áldása tett pontot a ceremónia végére. A koporsóra hulló földrögök tompa hangja következett. Hirtelen ott állt előttünk a kúpszerű sírhalom. A rákerülő sírcsokrok, koszorúk ölelték át. A sír elején álló keresztfára írt néhány sor jelezte apám kilétét. A   részvétet nyilvánító emberek elfogytak lassan és mi, a szűken itt maradt család, a gyerekeim, apám és anyám folytatásai, ahogy anyám fogalmazott, hozzám bújtak, és szótlanul, szipogva, szemünket törölgetve indultunk hazafelé. 
     Félúton, egy pillanatra megálltam, visszanéztem apám virágcsokrokkal borított sírhalmára, majd felnéztem az égre, és azt gondoltam: - A lelke  biztosan ott kóborol a felhők között. Hiszen az nem lehet, hogy valaki csak úgy eltűnjön a világegyetemből.