Forró július volt. A fák levelei kókadt szomorúsággal várták az enyhet hozó esőt.  A kerti pázsit, üde zöld színe kissé megsápadt. A gruppokban lévő virágok is megszenvedték a forró, rezdületlen nappalokat. Pedig esténként, amikor már kicsit enyhült a hőség, Judit kinyitotta a locsoló készüléket, hogy bőséges vizet kapjanak növényei.

    Most fürdőruhában feküdt szobájában a félig lehúzott redőnyök mögött. A ventilátor surrogó hangját hallgatta. Majd hirtelen felült. Eszébe jutott, hogy fiának közeleg a születésnapja. Nedves zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát, körbenézett a szobában. A szűrt fényben a könyvespolcon akadt meg a szeme. Felállt. Lassan odasétált a polchoz és leemelte az egyik könyvet. Beleolvasott. Egy novella volt. Becsukta a könyvet, ránézett a hátsó oldalon lévő fotóra. Férje komor arca tekintett rá. Volt férje komor arca. Mert már több éve hivatalosan is elváltak.

   Judit az előszobán keresztül átment a konyhájába, két nagy pohár ásványvizet ivott. Megengedte a vízcsapot és csuklóját a hideg víz alá tette. Visszasétált a szobájába és feltett egy Coltrane lemezt. Leült a fotelba és kényelmesen hátradőlve, behunyt szemmel hallgatta a szaxofon hangját. Szerette ezt a zenét. Maga előtt látta Tibort, egykori férjét, amint az írógépe előtt ül, cigarettára gyújt és fújva a füstöt, kifelé néz az ablakon. Egy ideig csendben gondolkodik, majd hirtelen, ujjaival az írógép billentyűin kezdi röpíteni gondolatait. Novellát ír. Novellát a fiatal magyar jazz zenészről, szomorú magányáról, az útjába keveredő szökött szerencsétlen sorsú állami gondozott lányról. Majd amikor elkészül vele, felolvassa neki. Együtt örülnek. Aztán Judit átveszi a hibával teli szöveget, letisztázza, és még aznap legépeli, hogy minél előbb elvigye Tibor a szerkesztőségbe, ahol talán elfogadják, és megjelenik majd a folyóirat következő számában.

   Judit felnyitotta szemét és nagy sóhajjal zárta le gondolatait. Ránézett az órára, felállt, és öltözködni kezdett. Úgy gondolta, hogy beutazik a belvárosba, kicsit körülnéz, és vesz valami ajándékot fia, Gergő, közelgő születésnapjára.

   - Gergő a megmaradt családom - gondolta. Maga előtt látta, a már negyvenfelé közeledő fiát, akit kicsi korában elhalmozott szeretetével. Néha azt gondolta, hogy annyira magának akarja tudni ezt a fiút, hogy megfojtja a ragaszkodásával. Ezért aztán nehéz volt a kamaszkori leszakadás első ideje Judit számára, és férje sem könnyítette meg akkor helyzetét. Kapcsolatuk ekkor már viharossá vált. Férje, zavaros nőügyeivel és sűrűsödő ivászatával keserítette meg minden napjait. Gergő pedig az idő múlásával, élte az egyetemi éveit, önállósodott, pár év múlva pedig, amikor már tanárként dolgozott, megnősült.

    Judit pedig egyre magányosabbnak érezte magát, egyre jobban eltávolodott a férjétől. Hirtelen döntött. Visszajött szülei külvárosi családi házába, majd hivatalosan is beadta a válókeresetet. Férje hosszú ideig nem tudta megbocsátani, hogy elhagyta őt. Sokáig nem akarta elhinni, hogy Judit nélküle is tud élni. De Judit nem tudta elviselni házasságuk utolsó éveiben Tibor megalázó viselkedését, időnkénti durva és bántó mondatait. Fájdalmas volt számára a döntés, de belátta további együttélésük tarthatatlanságát. Azóta itt él. Magányát, csak időnként megjelenő három unokája oldja.

   Judit belenézett a tükörbe. Nézte szeme mellett a szarkalábakat, a homlokán lévő két vékony ráncot, a szája mellett lefutó két szomorúság vonalat. Ötvenkilenc éves volt. Korához képest csak enyhén őszült, de nem festette a haját. Belebujt nyári szandáljába, pántos vékony ruhát vett fel és becsukva az ajtót elindult a buszmegállóba.

    Amikor leszállt a buszról a metró felé vette az irányt. A betonnal körbekerített gruppok szélén, a forró napsütésben, néhány hajléktalan üldögélt. Egy férfi papírzacskóból majszolt valamit, egy aszott, alkoholtól felpuffadt arcú ápolatlan nő egy tükröt tartva a kezében körkörös mozdulattal rúzsozta vörösre száját. Szépítkezett. Judit elgondolkodva nézett rá, majd lassú léptekkel haladt a mozgólépcső felé. Arra gondolt, hogy a hajléktalan asszony, még így romjaiban is nőnek érzi magát. Leérve a metróhoz, beült a már bent álló szerelvény egyik kocsijába. Kevesen utaztak, talán a meleg miatt. Beérve a belvárosba még jobban érezte a forróságot. A kezében lévő újsággal néha meglegyezte magát, majd elindult egy könyvesbolt felé. Ekkor zenélni kezdett a mobiltelefonja. Nagy nehezen előkotorászta retiküljének egyik rekeszéből.

  - Na, szervusz Gergő! Mi van veletek? Már akartalak hívni, de gondoltam, hogy majd este…

  - Semmi különös mama! - válaszolt, Judit fia - Csak tudni akarom, hogy jól vagy-e? Remélem, hogy nem idegeskedsz? De hol jársz ebben a hőségben?

  - A belvárosban. Kicsit nézdegélek. Ne aggódj! Mire gondolsz? A hétfői biopsziámra?  Hát… Nem is akarok rágondolni. Igyekszem fegyelmezett lenni… De addig még itt van a hétvége… És remélem, hogy akkor jöttök mindahányan… Készülök rá.  Ahogy már mondtam, szeretném, ha nálam ünnepelnénk meg a születésnapodat…- Judit érezte fia aggódását.

  - Persze. Megyünk, ahogy megbeszéltük, de ha ilyen meleg lesz, eljöhetnél velünk szombaton a palára. Van kedved? Vagy most inkább…

  - Ha nem zavarok, szívesen megyek veletek! Te ne foglalkozz annyit az én bajommal, majd túl leszek azon is!  És ahogy az orvos mondja, jobb bizonyosat tudni. Hátha nincs is olyan nagy baj! Na, akkor majd hívjatok még!

    Elköszöntek egymástól. Judit verejtékes arcát törölgetve lépett a légkondicionált üzletbe, ahol hosszan elidőzött, amíg rátalált két olyan könyvre, amit úgy érzett Gergőnek fontos lesz. Hosszan keresgélt a CD lemezek között is, ráakadt Al di Meola lemezére. Tudta, hogy Gergőnek egyik kedvence, megvette. Fizetett, majd kimenve a boltból, felült a villamosra és elutazott vele a margitszigeti bejáróig. Onnan gyalogosan besétált a szökőkúthoz. Leült az egyik árnyékban lévő padra és hosszan elgyönyörködött a vízsugarak játékában, hallgatta az időnként felcsendülő szökőkúttal szinkronban működő zenét. Majd hirtelen eszébe jutott a hétfőre ütemezett májbiopszia. Szorongás fogta el. Félt a számára ismeretlen dologtól. Attól, hogy esetleg rosszul szúrják, komplikációk lépnek fel. Néhány hete döntötte el, orvosa javaslatára, hogy belemegy a vizsgálatba. Majd fél éve került az idős, de nagyon lelkiismeretes orvoshoz, aki nem értette Judit megemelkedett májenzim értékeinek okát. Judit nem ivott, soha nem dolgozott olyan helyen, ahol esetleg toxikus károsodás érhette volna. Gyógyszerre gyanakodott az orvos, vagy esetleges rossz epeelfolyásra és a májbiopsziával akart pontot tenni eddigi vizsgálatainak a végére. Juditot először a rémület kerített hatalmába, majd tudván, hogy a máj mennyire fontos szerv, lassan beletörődve, és bátorságot merítve fia támogató szavaitól is, belement a vizsgálatba, ami egyre jobban közeledett. De nem akart rágondolni. Eddigi életében nem volt igazán nagy betegsége, és most meg kellett küzdenie a ténnyel, hogy vele is történhet bármi.

    A szökőkút közelében kicsit enyhült a forróságérzete, elnézte a hatalmas platánfákat, az ezernyi színben pompázó virággruppokat. Néhány kisgyerek szaladgált a szökőkút körül, külföldi turisták, néhány idősebb ember üldögélt körülötte. Úgy érezte egy idő után, mintha enyhén megmozdult volna a levegő. Felnézett az égboltra, de csak néhány bárányfelhőt látott. Gergőre gondolt. A fiára. Most jóleső érzés töltötte el. Okos, értelmes, jóképű férfi vált az egykori problémás kisfiúból. Azt gondolta, hogy élete egyetlen értelme a fia maradt és a családja. - Lehet, hogy ez túl kevés? - tette fel nemegyszer magának a kérdést. Aztán megnyugvásul szinte megbeszélve önmagával arra jutott, hogy nem kevés. Nem egészen így képzelte el életét, de megbékélt a kudarcaival, megbékélt a sorsával.

    Miután jó ideig elnézelődött, elgondolkodott élete néhány múltbeli epizódján, kinyitotta a kezében lévő napilapot és belemélyült a mindennapi politikai eseményekbe, hírekbe. Majd hirtelen jött rosszkedvvel összecsukta az újságot, felállt és hazafelé indult.

    Vasárnap délelőtt Judit korán kelt. Némileg enyhült a hőség. Kicsit borússá vált az idő is. Szerencséjük volt előző nap, amikor fiával és családjával egy teljes napot a Palatinusz strandfürdőn töltött. Hétágra sütött a Nap és jólesett a hűvös vízben úszni, unokáival játszadozni, napfürdőzni. Hálás volt Gergőnek és feleségének Zsuzsának, hogy időnként meghívták egy-egy közös családi programra.

    Judit, miután a konyhában maga elé kötötte kötényét, bekapcsolta a rádiót, és szép lassan belekezdett az ünnepi ebéd elkészítésébe. Csendben tette a dolgát, miközben hallgatta a rádióműsort. Amióta teljesen egyedül élt, nem szeretette a némaságot maga körül. Tizenegy körül már mindennel elkészült, a tortát már előző este megsütötte, feldíszítette. - Negyven év!  - gondolta - Soknak hangzik, pedig szinte semmi. - visszagondolt a saját egykori születésnapjára. Amikor ő volt ennyi idős, és Tibor a kerek évfordulóról megfeledkezett. Kisírt, szomorú szívvel egyedül ünnepelt. Mint később megtudta, férje az akkori ügyeletes szeretőjénél töltötte az estét. Persze, mint mindig, Judit megtört szívvel, de mindent megbocsátott.  Fia pedig korholta, miért hagyja, hogy apja teljesen megalázza.  Gergő viszonya soha nem volt jó az apjával. Nem tudott kialakulni köztük az igazi apa és fiú kapcsolat.

    Most dél körül érkezett Gergő és Zsuzsa a három gyerekkel. Elnézte fia fekete, dús, kissé már mákosodó haját, szelíd, barna szemét. Majd Zsuzsára nézett, aki mindig ápolt és csinos volt. A három kisgyerek, Ádám, Bálint és Csenge csillogó szemmel ölelték át, majd anyjukkal sustorogva vonultak be az egyik szobába. Láthatóan az apjuk felköszöntésére készülődtek. Judit asztalhoz ültette Gergőt, tálalt és együtt várták Zsuzsát és a gyerekeket, akik néhány perc múlva, jókedvűen, egymás szavába vágva, jöttek az étkezőbe. Gergő nem győzte őket csitítani.

  - Gyerekek, most már csend legyen! Asztalnál ülünk! - fegyelmezte őket.

  - Ugyan, fiam! Hagyd őket! Majd lecsendesednek! Tele vannak izgalommal! Érthető, nem? - nézett Judit mosolyogva a három unokára.

  - Igaza van édesanyádnak! Időnként túlfegyelmezed őket.  – szólt most anyósára nézve Zsuzsa is.

   A három gyerek elcsendesedett, mindahányan imára kulcsolták kezüket, és áldást mondtak. Majd csendesen beszélgetve fogyasztották az ünnepi ebédet. A kora délutáni órákban, kicsit később köszöntötték fel a születésnapos édesapát, aki mindig meghatódott a gyerekei által előadott kis műsorukon. Szeretettel ölelte át feleségét, hiszen tudta, neki köszönheti, hogy a három gyermek jól nevelt, tiszta érzelmű, kiegyensúlyozott és mindig vidám. Majd édesanyjától vette át az ajándékot. Láthatóan örült a könyveknek, a CD-lemezt pedig rögtön fel is tette, hogy mindannyian hallgassák egy kicsit.

  - Tudom, hogy kedveled  Meola zenéjét… Meg aztán láttam, hogy ez egy teljesen új kiadás… Így megvettem, bízva abban, hogy biztosan nincs meg neked - nézett most a fiára Judit, kényelmesen elhelyezkedve a szobában lévő kisasztal melletti fotelban.

  - Nincs meg! Örülök, hogy megkaptam most tőled! – Gergő szeretettel simogatta meg anyja karját, majd folytatta - És tényleg szeretem. Múlt év augusztusában kint voltunk Zsuzsával a Margitszigeten, a koncertjén. Mit mondjak? Nagy élmény volt! Igaz, hogy az árak borsosak voltak…

  - Hát igen. Sajnos, ha jön egy külföldi sztár, jól megemelik a jegyárakat. Még szerencse, hogy azért időnként megengedhetjük magunknak, hogy megnézzünk egy-egy kedvünkre való előadást. Bár a kettőnk pedagógus fizetése éppen, hogy elég a megélhetésre!  - tette hozzá Zsuzsa, a feleség.

  - Sajnos nem nagyon tudlak segíteni benneteket, - nézett rájuk kissé elkomorodva Judit - mivel az én nyugdíjam sem valami nagy. De tudom, hogy Zsuzsa szülei azért adnak nektek időnként… Igazán rendes tőlük… Én csak a gyerekeket tudom fogadni… Ennyi telik tőlem…

  - Jaj, mama! Ez éppen elég! Nekünk nagy segítség! Te olyan jól tudsz velük bánni, és szeretnek hozzád jönni. Zsuzsa szülei meg jól állnak anyagilag és szívesen támogatnak bennünket, ha éppen szükség van rá. Vidékről nem olyan nagyon tudnak felszaladgálni. Így aztán te pont abban tudsz segíteni, amire nekünk szükségünk van, ha valahová el akarunk menni kettesben….

  - Jaj, de kellemetlenül érzem magamat! … - nézett most szabadkozva az anyósára Zsuzsa - Nem azért mondtam Judit! És pontosan úgy van, ahogy Gergő mondja… Akár egy ilyen ebéd, vagy a gyerekekkel való együttléted, nagy segítség nekünk. Csak köszönettel tartozunk. De, hagyjuk ezt a témát!  Inkább a holnapi napot kellene megbeszélnünk… Gyerekek! Ti pedig menjetek ki az udvarra játszani, mi felnőttek meg…

  - Menjünk mi is a teraszra! Aztán majd megbeszélünk mindent!  - állt föl most Judit és már pakolta a tálcákra a poharakat, Zsuzsa is segített neki, majd kitelepültek a teraszra, ahol folytatták a beszélgetést. A gyerekek közben szaladgáltak, bújócskáztak, élvezték a kis udvar minden előnyét. Már késő este volt, amikor elköszöntek Judittól.

   Másnap reggel Judit már hajnalban felébredt, kezdett ideges lenni. Összepakolta a másfél napra való holmiját és várta Gergő telefonját, aki pontosan érkezett a megbeszélt időpontra. Judit tettetett nyugalommal ült a kocsiba fia mellé.

  - Mama! - fordult az anyja felé Gergő - Ne izgulj! Lejön majd hozzád a barátom felesége, Barbara, aki itt orvos, csak egy másik osztályon dolgozik. Odafigyelnek rád. De minden rendben lesz majd…

  - Jól van Gergő.  Ez megnyugtató nekem. De azért, bevallom, félek.  Majd túl leszek ezen is. Bízzunk! Te tudsz maradni egy ideig? - nézett most a fiára Judit.

  - Veled leszek a vizsgálat után egy ideig és ott lesz Barbara is. Nagyon rendes nő, majd meglátod. Szlovákiai magyar, tudod, akit Zoli barátom nemrég vett feleségül… Ismered Zolit?…

  - Hogyne ismerném! Szóval újra nősült. Hát elég zavaros kapcsolatai voltak. Kíváncsi vagyok milyen nőt talált magának! Látod, egynek örülök, hogy ti Zsuzsával jól megvagytok…

  - Hát nem kis dolog. Ahogy a baráti körömet nézem… Szinte mindenütt széthullott házasságok, zűrzavarok, de itt is vagyunk…

    Kiszálltak a kocsiból, Gergő kivette édesanyja kis táskáját, majd belekarolva anyjába, elindultak az osztály felé. Judit szép sorjában intézte felvételét, majd egy négy személyes kórházi szobában kötött ki. Köszönt a két ágyon ülő hetven vagy nyolcvan felé közeledő betegnek, csendben kipakolt a táskájából, átöltözött hálóingjébe. Gergő kint a folyosón várta Barbarát, barátjának feleségét. Rövid idő után egy nővér jött Judithoz, aki felvette anamnézisét, majd Gergő kukkantott be Barbarával együtt. Az orvosnő kissé vöröses félhosszú haját egy csattal fogta össze, nyílt nagy kék szemével, mosolyogva mutatkozott be neki. Aztán hirtelen egy magas, telt, fiatal doktornő érkezett a nővérrel, kitessékelték Gergőt és Barbarát. Judit szinte magához sem tért, már dereka alá tettek egy párnát, és szinte pillanatok alatt elvégezték a biopsziát. Enyhe, feszítő fájdalmat érzett. Mire végig gondolta volna az egészet, már megkapta a további instrukciókat is.

  - Nos. Hát ennyi volt. Ugye nem is nagyon fájt? Most két óráig nem mozdulhat, nem ihat. Ha fájdalmai lennének, csengessen! Adunk fájdalomcsillapítót. A vérnyomását pedig folyamatosan, félóránként nézni fogjuk. Jól van? Nem érez semmi panaszt most? - kérdezte Judit kezét megsimogatva az orvosnő. Judit az idegességtől reszketve, nem érezve különösebb fájdalmat, csak bólogatott, majd halkan megszólalt.

  - Nem. Jól vagyok. Csak száraz a szám, azt hiszem az idegesség…

  - Van valami nyugtatója itt? – kérdezte az orvosnő.

  - Igen. Bevehetem? Víz nélkül is le tudom nyelni - nézett szinte kérőn az orvosnőre. Úgy érezte, szüksége lenne a nyugtatóra. Az orvosnő igent bólintott, a nővér kivette a fiókból a fiolát, és adott egy szem nyugtatót Juditnak, aki lenyelte. Utána megnézték a vérnyomását, ami rendben volt..

  - Akkor, tessék most pihenni, és megnyugodni! - az orvosnő, ismét biztatóan nézett Juditra - Az eredményért egy hét múlva lehet jönni.  Ha nem lesz semmi komplikáció, holnap reggel haza lehet menni. De ezt még megbeszéljük!

    Ezután a nővérrel együtt távozott a szobából, Gergő és Barbara pedig szinte felváltva őket, bejöttek hozzá, és leültek az ágya szélére. Barbara megfogta az egyik kezét, Gergő a másikat, és aggódó tekintettel nézett anyjára.

  - Jól vagyok kisfiam. Ne izgulj! Olyan gyorsan zajlott le az egész, hogy még idegeskedni sem volt időm. De most már jó, hogy túl vagyok rajta.

    Barbara ízes felvidéki tájszólásával vagy félórán át szóval tartotta Juditot, aki mosolyogva hallgatta a mesélt történeteket. Lassan megnyugodott. Barbara, amikor látta, hogy feltehetően nem lesz semmi probléma, elköszönt, megígérve, hogy majd a nap folyamán még meglátogatja. Gergő még egy órát mellette ült, de aztán Judit jól érezve magát hazaküldte.

  - Menj fiam! Már jól vagyok. Lassan már ebédidő lesz és ehetek is. Nem érzek nagyobb fájdalmat. Azt mondták, hogy délután, ha jól leszek, már sétálgathatok, felkelhetek. Reggel pedig majd megtelefonálom, hogy mikor gyere értem.

     Gergő megcsókolta anyja homlokát, az ajtóból még visszanézett rá, köszönt és eltávozott. Judit pedig lassan felült, óvatosan töltött a poharába az ásványvízből, megitta. Időnként benézett hozzá az orvos, vagy a nővér. Visszafeküdt, kicsit megemelte párnáját és hallgatta a két idős asszony beszélgetését. Rémisztő történeteket meséltek egymásnak betegségükről.  Arra gondolt most, hogy akkor ő még hálás lehet a jó Istennek, hogy egyelőre nincs nagyobb baja. Hálás is volt. Összekulcsolta a kezét, behunyta a szemét és magában hálaimát mondott, hogy ilyen gyorsan és talán minden baj nélkül zajlott le a vizsgálat. Fél egy felé aztán behozták az ebédet, egy kis asztalra pakolták le. Judit lassan felült, leszállt az ágyról, belelépett papucsába. Átöltözött. Vékony pólót és pamut nadrágot vett fel. Majd szép komótosan odasétált az étkezőasztalhoz. Éhesnek érezte magát. Válogatás nélkül megette ebédjét, majd ismét ivott egy nagy pohár vizet. Ebéd után lepihent. Behunyta szemét. A kórházi szoba előtt lévő függő folyósóra nyíló ajtó nyitva volt. A függöny kicsit lengedezett, de szinte mindhármuknak jól esett az enyhe fuvallat. Elszundikált. Majd később, amikor felébredt, lassan ismét lekászálódott az ágyról, elindult sétálni a kinti függőfolyosóra. A folyosó végén nekidőlt a falnak, behunyt szemmel sütette az arcát, majd elnézte a kórház szép zöld parkját. Egy jó félóra után ment vissza a szobájába, ahol elővette könyvét és olvasni kezdett. A délután és az este folyamán a nővér és az ügyeletes orvos is benéztek hozzá. Az éjszaka kissé zavaros és hangos volt. Talán éjjel két óra lehetett, amikor arra riadt, hogy egy férfihang üvöltözött. Elvonási tünetei voltak Majd valakit betoltak a mellette lévő ágyra, többen sustorogtak körülötte a félhomályban.

    Másnap reggel fáradtan ébredt. A reggeli vizit után felhívta fiát, hogy jöjjön érte. Összepakolt, elköszönt a betegtársaitól jobbulást kívánva nekik, majd a folyóson ülve, megkönnyebbülve várta Gergőt, a fiát.

    Az elkövetkezendő héten még sokat pihent, úgy ahogy az orvos kérte tőle. Szerencsére alábbhagyott a nagy nyári hőség is, csendes záporok voltak, jó néhány fokkal hűvösebb lett. Judit a vizsgálat után, újraértékelte eddigi életét.  Nem volt bigott vallásos, de egyik nap, a késő délutáni sétája közben, betért egy közeli, nyitva tartó templomba. Lehajtott fejjel, imára kulcsolta kezét és köszönetet mondott a mindenhatónak. Úgy érezte, rosszabbul is történhetett volna minden. Bár magányosnak érezte magát, amióta férje eltűnt az életéből, de most azt gondolta, ez semmi az esetleges betegségekhez, más egyéb bajokhoz képest. Ahogy tovább sétált az egyik gesztenyefasoros utcába, hirtelen megállt egy elhagyott, üres telek előtt.  A sűrű gazzal borított telek közepén, egy szál magában bimbózó piros rózsa nézett rá. Megbabonázottan nézte: - Magányosan viruló piros rózsa! Furcsa! Ilyet még soha nem láttam. Egészen egyedi. - gondolta és visszafordult, hogy hazamenjen. Elmélkedését mobiltelefonja zenélő hangja szakította meg. Ismeretlen számot jelzett a készülék.

     Eszter, Judit régi iskolatársa és jó barátnője kereste, aki Olaszországba ment férjhez. Egyszer nagyon régen meglátogatta, időnként életjelt adtak egymásnak, de mindegyikük a saját életével volt elfoglalva. Már régen nem találkoztak. Eltette telefonkészülékét és hazament. Másnap délelőtt kapta meg a biopszia eredményét, ami kisebb mértékű toxikus eredetű elváltozást mutatott, de az orvosa megnyugtatta: - Sok gyümölcs, sok zöldség, mozgás! Élje az életét és nyugodjon meg most már! Szerencsére nem az, amire gondoltam! De azért fél év múlva látni szeretném! - mondta neki az orvos. Juditnak egy kő esett le a szívéről. 

    Tele lett jó kedvvel, tervekkel. Már előre elgondolta, hogy a nyár folyamán elutazik Olaszországba Mártához, elviszi az unokákat a Balatonra. Elővett egy csomó új könyvet, hogy majd elolvassa. Berakott egy lemezt a CD lejátszójába, kiment a kertbe, a virágos gruppokat kezdte kicsit megkapálni, kigazolni. A zene kiszűrődött a szobából. Élvezettel hajladozott, néha egy-egy gazt félre rakott, közben hallgatta a zongora és nagybőgő ritmikus hangját. Jó érzés töltötte el. 

     A virágok illatoztak, langyos szél kerekedett, a fák zöld levelei lassú keringőt jártak az ágakon, a fű haragoszölden várta, hogy valaki megnyírja. Az égen nagy szürke gomolyfelhők gyülekeztek. Távolból mennydörgés hangja hallatszott, majd hirtelen megnyílt az ég csatornája, sűrű esőcseppek öntözték a földet. A váratlan zápor amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is távozott. Felfrissült minden. Judit a hirtelen jött zápor elől beszaladt a házba, majd kiült a teraszra, hideg gyümölcsteát szürcsölgetve, megnyugvással szemlélte a napfényben csillogó vízcseppeket.