Rokonlelkek



   Volt egy nagynéném. Nagyon szép nő volt valamikor. Ahogy később megtudtam, versengtek érte a korabeli férfiak. Mert nemcsak szép volt, de okos is.  Néhány éve, hogy meghalt. Sajnos csak későn ismertem meg. Szinte a halála előtti hetekben. Teljesen véletlen volt, hogy egyáltalán a házába kerültem. Azóta, hiszek a sorsban.  Nekünk találkozni kellett.
    Akkor már nagyon beteg volt. Emlékszem, hófehér, ropogós, jó illatú ágyneműben, derűs nyugalommal feküdt a szépen faragott kettős ágyban. Nagy, barna szemének fényét még így betegen sem veszítette el. A halála előtti napon egy közepes méretű fából készült szépen faragott dobozt adott nekem. Arra kért, hogy őrizzem meg, vigyázzak rá. Ekkor lehettem úgy tizenkilenc éves. 
-  A kincseim – mondta – Az életem legnagyobb kincsei. Rád hagyom. Te biztosan értékeled majd. Érzem, megérzem. Azt hiszem, mi rokonlelkek vagyunk. Kár, hogy nem előbb találkoztunk. A kor meg nem számít. Sok rokonom van. Többek között te is. De hát senkiről sem tudok már évtizedek óta semmit. Eltűntek. Tudod, a rokonok csak rokonok. Vérszerinti leszármazottak, és még sokfajtája van e fogalomnak, édes lányom. Van koldus, szegény, gazdag, okos, buta, semmirekellő rokonunk. S a legközelebbi rokonunk? Hát igen. Ők a legfontosabbak. Anyánk és apánk. Ha őket elveszítjük, akkor már a rokonaink is elmúlnak majd szép lassan. Elkopnak. Már nem leszel fontos sem testvérnek, sem unokatestvérnek. Hidd el, hogy ez így van. Szép lassan elsiratjuk szüleinket, időnként gyertyát gyújtunk az emlékükre és megszokjuk, hogy egyedül kell boldogulnunk a világban. Ha bajban vagyunk, ha panaszunk van... Hová is fordulhatnánk? Egy biztos, hogy nem a rokonokhoz. Mert csak látszatból csóválnák a fejüket, de segítséget nem kapnál. Ha meg sikered van? Akkor irigykednek... Talán, nem mindenkinél, de azért a többségnél azt hiszem manapság ez így van. Szétesett a család, szétesett minden. Egyesek úgy cserélgetik a feleségüket, férjüket, mint a szennyes fehérneműjüket. A gyerekek meg össze-vissza keverednek, ez az én gyerekem, az a te gyereked, ő meg a mi gyerekünk és így tovább. És már ők sem tudják lassan, hogy ki kinek a gyereke.  Szóval, édes lányom, ha nem szereztél közben magadnak vagy inkább, úgy mondanám, ha nem találtál rá a rokonlelkedre, akkor magányos maradsz, mint ahogy én is az maradtam öreg koromra... Mert azt gondolom, hogy a lélek rokonsága talán a vérszerinti rokonságnál is fontosabb. Szorosabb kötelék lehet. Talán a lelki rokonok azért találkoznak, mert közösen kell véghezvinniük egy feladatot, esetleg pontot tenniük egy hosszú ideje megoldatlan ügyre, ami sokszor nem megy aztán zökkenőmentesen. A lelki rokon nem a külsőségek és a külső jelenségvilág szintjén hasonló hozzánk, hanem egy mélyebb szinten, a lelki dimenzió szintjén nyilvánul meg a hasonlóság. Egy életút alatt nagyon nehéz megtalálni.  Persze azért van, akiknek ez megadatik. Sokszor csak egészen idős korban, az életutunk végén eszmélünk rá, valójában kikkel is állunk lelki rokonságban. Ha valakinek megadatik, hogy egy ilyen rokonlélek kísérje végig életét, akkor beszélünk lélektársakról. Miért is mondom én ezt neked? Nos, egyedül neked elmondom, neked beszélek erről. Régóta sír a lelkem.  Azóta, amióta elvesztettem valakit. Valakit, aki a lélekpárom volt, vagy inkább, ahogy mondják a duál párom volt, a lélektársam majd harminc évig. Akivel hosszú és fájdalmas együttlét során csiszolódtunk egymás mellett talán tiszta gyémánttá. Tudom, hogy most ez nagyon művinek, teátrálisnak hangzik. De hát így volt. Nagyon hosszú utat tettünk meg annak érdekében, hogy létrehozzuk a mi kettős szépséges, ragyogó fényű kövünket, a közös életünket. A te lelked is ilyen édes lányom. Érzem. Még fiatal vagy, talán szerencsés leszel, mint én, próbáld megtalálni a párodat. Ha megtalálod, akkor olyanok lesztek, mint két ragyogó ékkő, akik egymást faragták, csiszolták tisztává. Olyanok lesztek, mint a fény, önmagatokban is teljesek és egészek. Majd gondolj rám, ha párt választasz. Jut eszembe! A dobozban van egy bordó ékköves nyaklánc, tedd majd a nyakadba! Szerencsét hoz! És sajnálom, hogy csak most találkoztunk. Tudod, nehéz erről beszélnem, de amióta egyedül maradtam sírni és örülni is már csak magamban tudtam. Nem osztozhattam senkivel. A rokonaim? Ugyan! Ők már csak maguknak vannak. Jó, ha legalább a legszűkebb körben látogatják egymást. De hát mit ér az a szülő-gyermek kapcsolat, ami kizárólag a hétvégékre, vagy inkább ma már egy hónapban egyszer a mama nagy ebédjére összeül? Ez a családnak nevezett gyülekezet.  Esznek, isznak, ejtőznek, majd néhány sztereotip kérdést-választ feltesznek egymásnak és rohannak, mert sietni kell, várja őket az élet. Hát milyen kapcsolat ez? De, elkanyarodtam... Nem félek a haláltól. Felkészültem rá. Talán áhítom is, hiszen a hitem szerint majd ismét együtt lehetek az én gyémánt párommal...- mosolyogva nézett rám, könny csillant a szemében – Ugye megmosolyogsz? Nem hiszel az ilyesmiben...  Még túl fiatal vagy, de érzem, hogy majd idővel te is... Majd gondolj csak rám, ha megtalálnád a lélekpárodat...
    Itt elhallgatott. Behunyta a szemét, békésen elaludt. Én pedig felkeltem az ágya mellől, a dobozt kezembe véve kimentem a hosszú tornácos gangra, ahol a boltíves hajlatokban viruló piros, fehér, rózsaszín muskátlik jelezték az élet szépségét. Leültem a kertbe vezető falépcsőre. Hosszan szívtam magamba a kert illatát. Hársfa virágzott a közelemben és egy nagy fehérvirágos jázmin bokron akadt meg pillantásom. Gondolkodóba estem. Ágota néném mondatai jártak az agyamban. 
    Majd a dobozra néztem. Tétován, lassan nyitottam fel a díszes fadobozt. Furcsa, olyan régi, papír és száraz növény kevert illata csapta meg orromat. Egy zöldköves gyűrű, az említett nyaklánc, néhány fénykép, két levélköteg feküdt a dobozban, néhány szárított virág kíséretében. Az egyik köteg levélen Ágotának, a másikon Mihálynak címzés állt. Fehér és piros keskeny selyem szalaggal voltak átkötve. A doboz legalján pedig egy nagyon régi csatos, rózsaszín fedelű könyvecske feküdt. Ágota néni egykori naplója. 
   Elérzékenyülten vettem kezembe az egyik selyempapírba csomagolt képet. Egy régi dagerrotípia volt. Igéző szemmel nézett egymásra ezen a képen két fiatal pár. Ágota és duál párja Mihály.