Röpke boldogság

  Először Sándort, a férjemet veszítettem el. Geológus volt. Egy külföldi tartózkodása után olyan trópusi betegséget szedett össze, ami számára végzetes volt. Fiatalon, alig múlt negyven, amikor meghalt. Lányom éppen érettségi előtt állt.
  Akkor azt hittem nem élem túl. De az élet ment tovább, ahogy azt mondani szokták. És jött a nyár. Zsuzsa, a lányom, sikeres érettségi vizsgája után barátnőjével és annak szüleivel útnak indult egy tengerparti nyaralásra. Aztán, hogy a jó Isten még próbára tegyen valamiért, a lányomat is elvette. Karambolt szenvedtek visszautazáskor és Zsuzsa tizennyolc évesen szörnyet halt. Barátnője és a szülei is súlyosan megsérültek, de felépültek. Fizikailag és lélekben is teljesen összetörtem. Idegösszeroppanással kerültem kórházba. Negyven éves voltam akkor. Hetekig altattak, nyugtattak, majd hosszú terápiás kezelést kaptam. Csont soványra fogytam. Anyám, akkor már hetven körül járt, egyedül élt ő is. Apám még kislány koromban meghalt. Végül is özvegyen nevelt fel. Gyakran jött meglátogatni, lelket önteni belém. Mindhiába. Nem tudott rajtam ő sem segíteni. Nagyon sokáig úgy éreztem, mindenem elveszett.  Aztán úgy fél év elteltével bezárkózva ugyan a magányomba, de visszamentem dolgozni. Ekkor már néhány kilót is felszedtem magamra. Egy nagyvállalat titkárnője voltam. Főnököm kivárt, szeretett engem. No, nem mint nőt, hanem, mint embert. Pontos voltam, naprakész, jó pszichológia érzékkel és alapos tárgyi tudással rendelkeztem, és nem utolsó sorban két nyelvet beszéltem. Így hát lassan újra indult az életem. Beletemetkeztem a munkába. Késő este jártam csak haza. A hétvégék kész katasztrófát jelentettek. Gyakorta meglátogattam édesanyámat, de férjem és lányom hiánya még mindig ott égett bennem. Azt gondoltam néha, hogy feladom. Aztán ahogy anyám szavait hallgattam, amint az életéről, szenvedéseiről beszélt, kezdtem más szemmel értékelni a napokat és a magam fájdalmát is.
   A legnehezebbek számomra mindig az évfordulók és a karácsonyok voltak. És egyszer csak, három év múltán, egy szeptemberi estén történt valami.   Kint üldögéltem az erkélyemen, langyos szél simogatta az arcomat, a sűrűn leomló tiroli muskátlikban gyönyörködtem. Tele raktam a balkont virágokkal. Szükségem volt valami szépre. Csendben szemlélődtem. Néztem a szemben lévő ház erkélyén ülő öregasszonyt, arra gondoltam, bizonyára ő is olyan magányos, mint én. Csak éppen más miatt. Bámultam az ablakokban  felvillanó televíziók kék fényét. Időnként egy-egy autó surrant el az utcán, néha egy nevetés csapta meg fülemet. Az esti, idilli csendet csengőberregés szakította meg. Az órámra néztem. Nyolc körül járt. Nem vártam senkit. Felálltam és lassan kisétáltam a már hosszan berregő, türelmetlen csengetésre. Kinyitottam az ajtót. Egy magas, szőke, jóképű,  hozzám hasonló korú férfi állt az ajtóm előtt. Jól öltözött volt.
    - Jó estét. Kezeit csókolom. Barlai Sándort keresem. Jó helyen járok?
      Én meg csak néztem a férfit, majd zavarát és tétovázását látva, kis szünet után halkan feleltem.
  - Jó helyen járna, ha a férjem, Sándor nem halt volna meg. Ön kicsoda?
    Láttam a férfin a döbbenetet.
  - Úristen! Mi történt vele? De hát... Jaj, bocsásson meg... Kövesi Gábor vagyok, Sándor egykori gimnáziumi társa, és pár éve, amikor kint járt New Yorkban, egy közös ismerősünknél találkoztunk. Akkor megígértem neki, ha majd itthon járok felkeresem.
    - Nos, akkor lépjen beljebb, talán ne itt az ajtó előtt beszéljük meg!
    Kitártam az ajtót, betessékeltem, majd a nappaliban leültettem. Üdítőt és sós süteményt tettem az asztalra, majd leültem a férfival szemben, aki láthatóan feszélyezetten nézett körbe, majd rám.
   - Tessék! Fogyasszon! – kínáltam a férfit.
   - Nem tudtam a telefonszámot, elhagytam valahol, csak a cím volt meg, elnézést, biztosan későn is van már, de hát mi történt? És tényleg nem zavarok?
   - Nem zavar. Nincs még olyan későn.
    Lassan belekezdtem a Sándorral történt elbeszélésembe, majd hirtelen rázúdítottam a lányom halálát is és sírva fakadtam.
    A férfi felállt, odaült mellém a kanapéra, megsimogatta a vállamat és vigasztalni próbált. Lassan megnyugodtam.
   - Hát így. És ne haragudjon, hogy magára öntöttem a lelki bajaimat. Már három éve az egésznek, de azt hiszem, soha nem heverem ki. De meséljen most magáról.
   Gábor ekkor ismét felállt, visszaült a foteljába. Velem szemben volt, így jobban szemügyre vehettem.
  - Mint mondtam osztálytársak voltunk, aztán én, tudja... Disszidáltam. De most már, hogy szabadság van ismét,  illetve, hát történt ez a rendszerfordulás, vagy, hogy is nevezik... Hát haza látogattam. A szüleim közül csak apám él, de van néhány barátom és gondoltam, hogy Sándort is meglátogatom, mivel vele kint összefutottam. Sikeres szakember volt, geológus, ugye? Én meg tanár vagyok kint. New Yorkban, Brooklynban élek, illetve hát családom is volt. Feleségem és két gyerekem. Elváltunk. Bonyodalmas kicsit az életem, nem mindjárt New Yorkban éltem, de majd elmesélem, ha érdekli.
- Kíváncsivá tett. Szívesen meghallgatom. És mit tanít? – kérdeztem majd belemarkoltam a tálba, hogy néhány sós rudat rágcsáljak, miközben hallgatom a férfi meséjét.
- Kémiát és fizikát egy középiskolában. De nem is tudom, hogy is  szólítsam. Mi is a keresztneve? És nem zavarom? Tényleg?  Levehetem a zakómat? Melegem van.
- Vegye le nyugodtan. Dalma vagyok. Furcsa és szokatlan név, nem? De hát az ember gyereke, sajnos csecsemőként még nem beszél. Ellenkező esetben bizonyára  figyelmeztetné a szüleit névadáskor.
- Miért? Szép név. Bár tényleg nem mindennapi. És egyedül él? Megnézhetem a lakásukat, akarom mondani a lakását? Tudja, nekünk egy kis házunk volt. Több szobával, a volt feleségem ápolónő, a gyerekek  közül a fiam egyetemre jár, a lányom meg éppen férjhez menni készül. Most egy lakást bérlek, ott élek.
   Csendben hallgattam hosszú meséjét a családjáról, a válásáról, az ottani körülményeiről, majd felálltam és kértem, hogy jöjjön utánam. Szép lassan végig mutogattam neki a nagy három és fél szobás lakásomat, amit teljes egészében volt férjemnek köszönhettem. Amikor az erkélyen kötöttünk ki, látszott rajta, hogy elámul a rengeteg virágtól.
   - Ezt mind maga ültette? Gyönyörűek! És micsoda illata van ennek a petúniának! Fantasztikus. Látom, hogy szereti a virágokat.
   Nem válaszoltam, csak rámosolyogtam. Jól esett valahogy, hogy nem vagyok egyedül és beszél valaki hozzám. Férjem halála óta ez nem fordult elő velem. Teljesen bezárt életet éltem.
   - Üljünk le, ha gondolja, itt. Kellemes este van. Látja, van asztal, szék. Hozok valami vacsorát, biztosan éhes. – néztem rá kérdőn.
  -  Ne fárassza magát, de leülök. Valóban, itt kint egész kellemes! Szép, csendes kis utca.
  - Nem fárasztom magamat, készítek néhány szendvicset, addig csak üljön le!
   Kimentem szendvicset készíteni, és magam sem tudom, hogy hogyan és miért, de néhány óra múlva ágyban találtam magamat Gáborral. Valami egészen furcsa vonzalom támadt bennem a férfi iránt. Pedig felfogtam, hogy ez a kapcsolat véges, hiszen nem itt él, még az is eszembe jutott biztosan van valakije. Mégis. Férjem halála óta talán az első örömteli reggelre ébredtem másnap. Mintha a lelkem is könnyebb lett volna és valami különös boldogság járta át egész lényemet. Gábor csendesen aludt mellettem, én felkeltem. Lezuhanyoztam és reggelit készítettem. Még a rádiót is bekapcsoltam, kerestem zenét és közben azt hallgattam.  Majd Gábor fejét láttam bekukucskálni a konyhámba. Zavartan mosolyogtam rá.
    - Jó reggelt! – köszönt mosolyogva és odalépett hozzám, átölelt, megcsókolt, magához húzott.
  - Zavarban vagy? Ne legyél! Régen volt ilyen szép éjszakám.
  - Nekem is – súgtam a fülébe – Sajnos nekem munkába kell menni. De addig még van egy egész órám. Elkészülsz addigra? – néztem rá.
- Taxival elviszlek. Sietek. És a többit majd megbeszéljük! Lefürdök és jövök.

***

  Hogy mi történt aztán? Indián nyár következett, minden szépségével. Egy egész hónap volt, ami rendelkezésünkre állt. Nem gondoltam a múltra, sem a jövőre.  Gábor átköltözött hozzám és egy hónapig úgy éltünk, mint az ifjú házasok. Kivettem időnként egy-két nap szabadságot, utazgattunk. Lementünk a Balatonra, ellátogattunk Visegrádra, Esztergomba, Szentendrére. Időnként Pazar vacsorával várt, remekül főzött. Gyengéd és kedves volt. Néha felvillant a kép, hogy már nincs, de valahogy nem akartam foglalkozni a jövővel. Egyik hét végén, kézen fogott és azt mondta.
- Akarsz gyermek lenni újra?
   Kérdőn néztem rá.
- Menjünk a  Vidám parkba ! Mit szólsz hozzá? Van kedved?
   Csak bólogattam. Taxiba ültünk, aztán rövidesen, mint a gyermekek sikongattunk a hullámvasúton, kacagtunk a torz tükörképünkre, gurultunk a hordóban és gyermekmódra jártuk be a többi játék csodát. Néha felvillant előttem Sándor arca és Zsuzsi lányom fogatlan mosolya. Hiszen velük jártam itt utoljára. De most ez valami egészen más volt. Hatalmas sósperecet rágcsáltunk, fogtuk egymás kezét és valóban gyermekmódra örültünk egymásnak. Csak este lettünk ismét felnőttek, amikor lefürödve, friss illattal öleltük át egymást.
   Egy másik alkalommal elegáns fekete estélyi ruhát hozott nekem, színházba vitt, utána pedig vacsorázni. Szinte repültek a napok és közeledett az elválás napja. Kezdtem szorongani. Lassan eljutott a tudatomig, hogy ami itt elkezdődött az hamarosan véget ér. Talán a szomorúság kiült az arcomra is, mert egyik este, amikor  csak úgy csendesen feküdtünk egymás mellett, hirtelen felült és el kezdett beszélni.
  - Te azt hiszed, hogy rövidesen elmegyek és vége lesz mindennek, ami eddig volt közöttünk. Ne szólj közbe most, kérlek. Szeretném elmondani az érzelmeimet, gondolataimat. Hiszen hamarosan már nem fekszem itt melletted és tudom, hogy mennyire hiányzom majd neked és te mennyire hiányzol majd nekem. Ezek nem szavak Dalma. Látom a kétkedést a szemedben, látom néhány napja a szomorúságodat. És megértelek. És én vagyok most az, aki a legkevésbé szeretnék bánatot okozni neked.  Mi ketten furcsa körülmények között találkoztunk, és előtte egyikünk sem gondolta, hogy mi egy különleges szimbiózisba kerülünk majd. Soha így nem éreztem senki iránt. És ezek igaz mondatok. Hidd el! Nem kérdeztél semmit, nem ígértem semmit.  Azt is tudom, ha évek múlva találkoznánk csak újra, akkor ugyan úgy itt folytatnánk mindketten. Miért is mondom ezt? Mert nem akarok elszakadni tőled végleg. Beléd szerettem azt hiszem. Nem tudom mi lesz. Fogalmam sincs, hazautazom néhány nap múlva, de... Ígérd meg, hogy írsz nekem, hogy...- felém fordult, átölelt és én zokogni kezdtem. Már akkor éreztem a hiányát. Megtöröltem a szemem, kibontakoztam az öleléséből.
   - Jó, hogy ezt elmondtad. Nem kételkedem. Ezt az általad említett különös összetartozást, összefonódást érzem amióta megláttalak. És szeretlek Gábor. Hazudnék, ha nem mondanám, hogy már most fáj a hiányod. Nagyon fáj! És egyre jobban. Talán magányosnak kellett volna maradnom.  Jobban tettem volna!  Azért ezt a röpke boldogságot  köszönöm. Tudnom kellett az elején, hogy ennek a boldogságnak vége lesz. Nem kérdezem, hogy valaha is meglátogatsz-e majd újra.
   - És miért nem kérdezed meg? Akár te is meglátogathatsz… – nézett rám kérdőn.
  - Mert félek a választól. És a mi korunkban minden bonyolultabb.
     Nem válaszolt. Hallgatott. Láthatóan ő sem tudta mit  akar. Keserű lett a szívem. Azt sem tudtam pillanatnyilag, hogy elfogadnám-e őt évenként egyszer-kétszer hozzám látogató szeretőnek. Hogy egy-egy hónapot vagy hetet boldognak tudjak az életemből.
    Aztán eljött az utolsó esténk. Alig aludtunk valamit. Hajnalban kelt. Kapkodva öltözött. Nem kísértem ki a reptérre. Nem volt hozzá erőm. Álltam az erkélyen, könnyeimet visszatartva, mosolyogva intettem neki még egy utolsót, amikor beszállt a ház előtt várakozó taxiba