Sorsok

          Ezt a találkozást Aranka hozta össze. Hazalátogatása egyik napján elkalandozott a múltban, eszébe jutottak a gimnáziumi évek, az akkori barátságok. Kedve támadt, hogy összeterelje egykori négy barátnőjét.

        A telefonbeszélgetések után már a következő hétvégén együtt volt az egykori női csapat. Mindenki kocsival jött, a helyben lakókért Aranka ment kocsival.

     A kisváros sokat fejlődött, szépült az elmúlt évtizedek alatt. Az épületek megújultak, megfiatalodtak. A tereket szökőkutak, a parkokat szobrok díszítették, rengetek fa és virág tette hangulatossá a kisvárost. A négy asszony a Fő utca újjá varázsolódott egyik társasházába igyekezett. A másik városban élők nagy meglepetéssel nézték az egykori szegényes földszinti házak helyén az egy vagy kétemeletes  építményeket, az előttük lombosodó platánfákat Majd  betértek egy kétemeletes, halványsárga ház első emeletén lévő, három szobás, jó elosztású, elegánsan berendezett lakásba, ahol Aranka várta őket.

  - Ha akartok, nézzetek körül! Aztán szerintem a konyhai étkező asztalnál elférünk, oda üljünk! - mondta Aranka, miközben háziasan rendezkedett, intézkedett és terelgette a szobákba egykori barátnőit, akik óvatosan lépkedtek a rendben tartott szobákban, majd helyet foglaltak a konyha nagyméretű étkezőasztalánál.

  - Te Ari, ez a lakás olyan, mint a patika! Ki is lakik itt? Hogy nem egy mozgalmas nagy család, a biztos! Ahhoz túl elegáns, túl szépen berendezett, de főleg rend és tisztaság van mindenütt - szólalt meg Edit, döcögő nevetéssel.

  - Eltaláltad. Apám testvérének a lánya lakik itt és egyedül él. Ő bitorolja ezt a szép lakást.  Volt ugyan egy férje, de elhagyta Máriát. Csak pár évvel idősebb nálunk, és most a Balatonon nyaral.  Ízléses, és nagyon drága bútorokkal van berendezve. De nagyon jól áll anyagilag. Emlékeztek? Itt volt a közelben a mi egykori lakásunk is, ahol többször összejöttünk. Csak hát közben azokat a régi kis földszintes házakat lebontották. Ahogy a mienket is. Akkor mi már nem éltünk itt. A szüleimet Pestre költöztettem időközben. De megkérdezem, hogy most együnk vagy a beszélgetésünk után? Készítettem nektek valami finomat. Nos? – nézett kérdőn a barátnőkre.

     A négy vendég össze nézett, majd szinte egyöntetűen mondták ki óhajukat: először beszélgetni szeretnének és csak utána enni.

   - Akkor addig is hozok nektek egy kis üdítőt, ropogtatni valót. Cigiztek? Mert azt itt nem lehet, esetleg kint az erkélyen. Majd nézzétek meg, milyen nagy erkély tartozik a lakáshoz! És a belső zöld udvarra néz. Az sem semmi!

    Panni és Edit szinte egyszerre mondták, hogy bizony ők erős dohányosok, de ha az erkélyen lehet cigizni, akkor majd odamennek, ha éppen nikotin éhségük lesz. Először kicsit feszengett a társaság, rágcsálták az odakészített sós pálcikákat, kortyoltak a narancsléből, némelyikük a szőlőből szemezgetett és a lakásról, a városról, egyik-másik volt, jelen nem lévő osztálytársról beszélgettek. Majd egy idő után Panni szólalt meg. Felállt és sétálni kezdett a konyhában. Kissé elhízott testére egy farmer nadrágot vett fel, hozzá egy virágos nyári blúzt. A többiek azért jobban kiöltöztek és igyekeztek előnyösebb oldalukat megmutatni egymásnak. Panni erre láthatóan nem adott. Talán nem is tellett neki.

     - Na, lányok! Mi legyen? Beszélünk magunkról? Hiszen ez volt a cél, hogy összejöjjünk. Olyan keveset tudunk egymásról, gondolom mindenki elmeséli a maga kis történetét. Persze annyit, amennyit akar.  Én tudok a legkevesebbet rólatok, mert én eddig csak az első találkozón vettem részt. Kezdjem én? Ötünk közül a legpocsékabb élet volt az enyém, azt hiszem - körbenézett a társain, akik erre nem szóltak semmit. Majd hirtelen megmozdult Renáta. Bézs színű nyári kosztümje kabátkáját a szék hátára terítette, székét most hátrébb tolta, megigazította gesztenyebarnára festett, sima kontyba tekert haját, és megszólalt.

   - Kezdjük el a mesénket, ha már úgy is ezt akartuk. Kezdem én, ha gondoljátok! És igyekszem tömöríteni a velem történteket.

    Panni ránézett, visszaült a helyére és egyetértően bólintott hozzá, a többiek is helyeseltek. Hiszen eddig csak töredékeket és felszínes dolgokat tudtak egymásról. Pedig valamikor négy éven keresztül ritka jó összetartó csapat voltak. Szoros barátság fűzte össze őket. Rengeteg közös élményük volt, ami kitörölhetetlen lett bennük. Az évek során aztán mindenkit másfelé vitt a sorsa és furcsa módon egyikük sem kereste a másikat. Most mégis úgy ültek itt öten, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól.

    Mindenki kényelmesen elhelyezkedve a székén, érdeklődéssel várta Renáta történetét.

***

     Renáta kicsit matatott az asztalon, nézte a lányokat, ivott egy korty narancslét, megnyalta szája szélét, majd kényelmesen hátra dőlve a székén, elgondolkodva, belekezdett meséjébe.

  - Nem is tudom, hol kezdjem.

  - Az elején, amikor kicsengettek. Emlékeztek? A ballagás. Ültünk az osztályban, minden pad fehér virággal körbe fonva, a tábla széle is csupa virág és a felirat: Bene valete! A pápai mondás. Éljetek boldogan! Mivel latinosok voltunk. Persze, ez csak nekem volt jó - szólt közbe Edit a maga örökké vidám formájában - hiszen csak én lettem orvos. Jaj, de bocs Rena! Tied a szó! - A többiek is helyeseltek és csendre intették Editet.

  - Igen. Jól emlékszem én is. Úgy éreztem akkor, hogy valóban kicsengettek, ki a nagy életbe és enyém a világ, enyém az élet, és jön a szabadság. És minden lehet. Aztán szép lassan jöttem rá, hogy egyáltalán nem így van. És mennyi minden történt, amíg megtaláltam a helyemet! Istenem! Gondolom én voltam nektek a jövő reménysége. Akkor, sokan drukkoltatok, hogy felvegyenek a szinire. Hiszen előzetesen rengeteg versenyt megnyertem, játszottam a színháznál és mindenáron színésznő szerettem volna lenni, de csak egy ideig.

    - Kár, hogy nem lettél! - szólt közbe most Aranka - Mert tényleg ígéretes tehetség voltál, és ami igaz, izgalmasan szép lány voltál.  Nem is értem? De mondd tovább!

  - Ha állandóan közbe szóltok, elveszítem a fonalat. Nos! Érettségi után elhelyezkedtem itt a színháznál. Közben meg kellett vívnom a harcot szüleimmel a szabadságomért. Akkortájt, mi voltunk az első lázadó generáció, úgy a hatvanas évek közepén. Mi homlokegyenest másképp akartunk élni, mint az elődeink.  És nem a szabadosságról beszélek most. Talán ti is így voltatok ezzel, hiszen annak idején annyit fecserésztünk ezekről a dolgokról. Szóval a színház. Életem nagy álma. Ami az is maradt. Kétszer jelentkeztem a színművészetire, mind a kétszer kiestem a második rostán, közben statisztáltam, még kisebb szerepet is kaptam itt a színházban. Tulajdonképpen jó volt, talán kinőhettem volna magamat, és lehetett volna belőlem is színésznő, mint akárki másból, aki nem végzett főiskolát, de az eszemet elvette egy kapcsolat, és csapot-papot itt hagytam. A színházat, az álmomat, a szüleimet, és felmentem Pestre. A szüleim akkor nagyon haragudtak rám. De aztán később megbékéltek. Nekik az életformám teljesen szokatlan volt. Össze költöztem  egy fotós sráccal, akit itt a színházban ismertem meg. Egy pesti újságnál dolgozott, mint fotoriporter. Egy bemutató utáni bulin ismerkedtünk össze. Őrült nagy lángolás volt. Rengeteg szép emlékem van ezzel kapcsolatosan. Három évig tartott. Aztán elmúlt a csoda. El kellett, hogy múljon. Egyszer csak külföldre utazott, és többet nem jött vissza. Disszidált. Pedig nagyon tehetséges volt. Egek! Mekkora csalódás volt nekem! És mennyire hiányzott, mennyire magam alatt voltam akkor !  Utána helyezkedtem el egy nagy cégnél, ahol először csak adminisztrátor lettem, majd később titkárságvezető, végül a vezér titkárnője. Ha hiszitek, ha nem, innen mentem nyugdíjba. Idővel megkedveltem a munkámat is. Rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba. Közben persze elvégeztem a gép - és gyorsíró sulit, titkárnői tanfolyamot, megtanultam egy nyelvet is. És Csaba távozása után, így hívták a fotós barátomat, albérletbe kerültem. Nehéz két év következett, mígnem összeismerkedtem egy nővel, aki ma is a barátnőm. Az ő társaságában, egy újságíró klubban ismertem meg jelenlegi férjemet, Jánost, aki újságíró volt akkor. Egy gyári lapnál dolgozott és később került csak egy komoly irodalmi laphoz. Közben, mint költő is kiforrta magát. Kérdeznétek most, hogy te miért nem forrtad ki magad? Igaz? Mi lett a színésznői vágyaddal?  Azt hiszem, feladtam. És hát akkor huszonkét év volt a korhatár a főiskolán, abból akkor már kinőttem. A szerelmek, az érzelmeim elvittek és nem a hivatással foglalkoztam, hanem a lelkiéletemmel. Nem beszélve arról, hogy villámgyorsan összeházasodtunk Jánossal, és egy évre rá már megszültem a fiamat is. Talán gyenge, érzelmileg megzavarodott voltam akkoriban. Még sokáig élt bennem a fotós iránt érzett szerelem és fájdalom. A három év egy romantikus regény lehetne. Jánost, a férjemet is szeretem, szerettem, de már nem olyan égető szenvedéllyel. Csaba az első szerelem volt az életemben. Tudjátok, számomra a szerelem, a kapcsolat mindig is nagyon fontos volt. Szinte elsődleges. Talán ezért is nem merültem bele annyira a színházba. Pedig adott volt. Ha itt maradok a színházban, talán ma már... De az is lehet, hogy semmi sem lett volna belőlem. Ez már a múlt. Sokáig vissza-visszatért a színházi élet iránti nosztalgiám, aztán elmúlt. Persze rengeteget jártunk színházba, moziba. János mellett az élet ugyanis nem volt szürke. Társaság, nagy beszélgetések, kirándulások, utazgatás. János hangulatainak elviselése mélyponti időszakában. Mert bizony volt nagyon sok válságos költői korszaka is. Ugyancsak nehéz volt. Mellette állni, elviselni időnkénti kirohanásait, ivászatát, megtudni megcsalatásaimat, nem sorolom. Mégis. Szeretem. Néha ugyan már a váláson járt az eszem, de szerencsére együtt maradtunk.  Ma már tudom, hogy viharos volt ez a kapcsolat, tele fájdalommal, szerelemmel, szeretettel, tisztelettel is. Talán ez utóbbi miatt mégiscsak kitartottunk egymás mellett. Összeszoktunk. Pedig voltak csábító ajánlatok más férfiak részéről. De én rájöttem, hogy hűséges típus vagyok. És megbocsátó. Hát így. Valahogy ennyi. A fiunk most harminchat éves és jogász. A felesége pszichológus. A két csodás unokám hat és négy éves. Jánossal, mi pár éve eladtuk a belvárosi lakásunkat és elköltöztünk Pest mellé. Ott vettünk egy kis családi házat. Kellemes otthonunk van. A két kisgyerek gyakran van nálunk, János pedig, azóta sikeres költő lett, de soha nincs megelégedve a világgal és önmagával. Azért jó, hogy így alakult az életem. Csabáról, az egykori szerelemről semmit nem tudok. Lehet, hogy meghalt már. Hát, kicsengettek akkor régen és nekem többször szólt ez a csengő, mintegy figyelmeztetett. Hogy elégedett vagyok-e a sorsommal? Igen. Ma már azt mondhatom. Még, ha a vágyam nem is sikerült. Viszont kaptam az élettől egy átmeneti nagy szerelmet, sok csalódást, majd egy viharos, de szép kapcsolatot, egy értékes embert, akit szeretek. Remélem, hogy ő is ezt gondolja rólam. Van egy értelmes, okos fiam, akit nagyon szeretek. Vannak unokáim. És talán még van mit adnunk egymásnak a férjemmel. Kell több? Ennyit dióhéjban - tétován körülnézett és fürkészte az egykori sorstársai arcát, akik csendben és elgondolkodva hallgatták.

    Etelka, a magas, szőkére festett hajú, még ma is szép, szabályos arcú asszony, erősen kihúzott kék szemével merően nézte Renátát, szinte nyitott szájjal hallgatta egykori osztálytársát, akit mindig csodált különleges szépsége és természetes intelligenciája miatt. Annak idején rajongott a versmondásáért és talán ő csalódott a legjobban, hogy nem lett Renátából színésznő. Hosszú lábát most keresztbe tette és némi csend után megszólalt.

   - Jó volt hallgatni a beszámolódat Rena. Leginkább, hogy nem lettél elveszett ember.  A te hallgatagságod mögött, mindig egy vulkán fortyogását éreztem. Mert azért te olyan visszahúzódó, nehezen kinyíló lány voltál. Amikor verset mondtál vagy játszottál, akkor voltál teljesen felszabadult. Akkor ez a benned fortyogó vulkán kitört. Én jobban szerettem volna, ha a pályán kötsz ki. Tudod, hogy én nagyon tehetségesnek tartottalak. De most az a legnagyobb meglepetés számomra, hogy te ezt az egészet ilyen jól feldolgoztad. Szerintem ehhez kellettek neked a kapcsolataid. Örülök, hogy végül is te boldognak mondhatod magad.

  - Most elemezni kívánod Rena életét? Szerintem, nem kell. Örüljünk, hogy viszonylag sikeresen élte meg az eddigi életét – Edit mosolyogva fordult Renáta felé - De halljuk a következőt! Na, Panna! Mondod? Hiszen te voltál Renáta versenytársa valahol, nem? – hirtelen zavarba jött és el is hallgatott.

     Panni hallgatagon, maga elé nézve ült eddig. Edit hangja mozdította ki gondolataiból.

  - Most gúnyolódsz, Edit? – nézett rá kissé haragosan, látta, hogy Edit válaszolni akart, de leintette - Hagyd! Ne magyarázkodj! Nem haragszom! Renáta valamiben tehetséges volt én pedig csak szép, vagy mutatós voltam, de más, mint ő. Én már gimnazista koromban is szabadon éltem. Ő nálamnál sokkal gátlásosabb volt akkor, visszahúzódóbb, hiába készült a szinire. Én korán akartam felnőtt lenni, korán akartam nagyon élni, nagyon nő lenni. Aztán lett belőlem egy nagy kupac szerencsétlenség.  Nehéz ezt belátnom és főként beszélnem erről - fáradt szemmel nézett körül, majd rövid csend után folytatta - Tudom, hogy egykori magamhoz képest szörnyű látvány vagyok, mint nő. Pedig valaha...  Amikor kicsengettek, nekem is voltak vágyaim, elképzeléseim. De hát szép sorjában. Igyekszem rövid lenni. De nem bírom elkezdeni, ha most nem szívok el egy cigit. Edit kijössz velem az erkélyre? – nézett idegesen és izgatottan a mellette ülő vörös, rövid hajú nőre.

    Edit felállt, megfogta Panni karját. – Menjünk! Már én is vágyom egy kis nikotinra. Mindjárt jövünk, addig csevegjetek! - nevetve mondta mindezt egykori társainak, akik most halkan beszélgetni kezdtek, megvárva Panni történetét. Amikor visszajött a két nő, visszaültek a helyükre, Panni pedig nagyon gyorsan belekezdett élete meséjébe. A székén ülve hátradőlt, lábát előre csúsztatta, két karját összekulcsolta és szinte maga elé nézve eleinte akadozva, majd kapkodva beszélt.

  - Tudjátok, hogy anyámék vidéken éltek, apám téeszelnök volt, menő gazdasággal. Majdnem ő lett az akkori köztársasági elnök. Jó kapcsolatai voltak a párttal. Kommunista volt. Na, mit tagadjam. Nem tudom, hogy ti mit gondoltatok akkor erről, de hát ez volt. Szerettem apámat, ő is engem. Anyám pedig maga volt a jóság. Fodrásznak tanultam.  Aztán megismerkedtem egy jóképű fogtechnikus sráccal, de talán ti is ismertétek, még a másik gimiből.  Két évvel volt idősebb nálunk.

  - Én ismertem, meg a hírét is. Azt is hallottam, hogy te összekeveredtél vele, de aztán eltűntél ! Mindenféle pletykák jártak a városban. Hiszen kisváros. De mondd csak tovább - nézett rá Etelka kíváncsian.

  - Hát engem nem érdekelt akkor semmi. Szerelmes voltam. A srácnak volt egy pici különálló lakása és összeköltöztem vele. Apám meg kitagadott. Anyám igyekezett békíteni bennünket, de apám kemény ember volt. Aztán egy év múlva Tamás elküldött. Elküldött, amikor közöltem vele, hogy terhes vagyok és megtartom a gyerekünket. Ő nem akarta és úgy látszik ennyire szívtelen gazember volt. Mit tehettem?  Nagy és reménytelen könyörgések után hazamentem. Akkor még visszafogadtak a szüleim. De a terhességemről sokáig nem szóltam. Aztán, amikor apám megtudta... - elsírta magát egy pillanatra - mindennek elmondott, és nem állt velem szóba. Én meg elkeseredésemben feljöttem Pestre egy anya otthonba, és ott szültem meg a lányomat. Ott is hagytam volna. Arra gondoltam, majd valaki örökbe fogadja és jobb élete lesz, mint velem. De anyám eljött érte és elintézte, hogy ő neveli fel. Én meg akkor ismét kapcsolatba kerültem Tamással, visszaköltöztem hozzá, esztelenül szerettem. De a gyerekünkre nem igazán volt kíváncsi.  Anyám és apám, látni sem kívánták akkor sem őt, sem engemet. Minden olyan nagyon zavaros lett körülöttem.  Talán ebben az időben barátkoztam meg az itallal. Elbódított. Olyankor jól éreztem magam, és megfeledkeztem mindenről. Valahol éreztem és tudtam, hogy Tamás nem igazán szeret, és szabadulni akar tőlem. Aztán tele voltam lelkiismeret furdalással is. Összejöttem egy nővel az egyik kocsmában. Egy cigánynővel. Ő lett a lelki támaszom. Kint laktak a város szélén. Amikor Tamás kirúgott, hozzájuk költöztem. Aztán összejöttem a nő öccsével, aki nálamnál fiatalabb volt három évvel. A bárban zenélt. Nyolc évig tartott a kapcsolatom vele. Nem házasodtunk össze, de szültem egy fiút neki. Örültek nekem. Egy darabig minden olyan jól ment.  Sokan laktunk abban a házban, de nekünk azért jutott egy külön kis szoba. Dolgoztam rendesen. Jancsikát, a fiamat, aki nagyon jóképű fiú lett, nagyon szerettem. Próbáltam a szüleimmel is kibékülni, de nem bocsátották meg, hogy el akartam hagyni a lányomat és nagyon haragudtak rám, hogy cigányoknál éltem.  Ritkán azért meglátogattam a kislányt, amikor apám nem volt otthon. Aztán Elemér, így hívták a cigányzenész élettársamat, egyszer csak bejelentette, hogy a rokonai Pestre hívták dolgozni, ott fog bazseválni. Én meg csak kérdezgettem, mondtam neki,  hogy mi vagyunk a családja, akkor mikor mehetünk majd hozzá és hol fogunk lakni. Ő pedig biztatott, hogy majd idővel minden megoldódik. Lenke a testvére ott állt ugyan mellettünk, de aztán Elemér, mint ahogy lenni szokott, Pesten talált magának egy új nőt és mi már sehová sem mentünk. Na, ekkor megint belekezdtem az ívásba, de masszívan. Tökre elhanyagoltam magamat, a gyerekemet, elveszítettem az állásomat. Akadtak férfiak is. Képzelhetitek milyenek! Nem szépítek semmit. Néha az árokban kötöttem ki. Elemér küldött időnként némi pénzt, Lenke segített, aztán egyszer csak felkeresett anyám. Emlékszem, két hatalmas pofont adott. Persze akkor sem voltam józan. De ez már a nyolcvanas években volt és apám halála után. A lányom ekkor már húsz éves volt, a fiam Jancsika tizenhárom. Egyszer csak megjelent nálunk anyám a bátyámmal, összepakoltatott és Jancsikával együtt hazavitt. Talán megsajnált. Elemér néha meglátogatta Jancsit. Jó tanuló volt a kisfiam, és tehetséges zenész lett belőle is. Iszonyú nehéz volt az első időkben otthon. Örök lelkiismeret furdalásom volt a lányom miatt. Mint két idegen éltünk egymás mellett. Nem tudott, vagy nem akart megszeretni. Igazából anyám és a bátyám nevelte, az ő családja befogadta. Anyámék rávettek, hogy menjek el elvonókúrára. Megtettem. Nagyon akartam normálisan élni. Ott ismertem meg a későbbi férjemet, ő is elvonón volt. Fizikus volt eredetileg. Baromi okos ember. Sokat olvasott. Csak hát az ital. Aztán együtt jöttünk el az elvonóból és anyám hozzájárult, hogy ott lakjon nálunk. Pista meg én is sok mindenen túl voltunk már akkor. Neki Pesten élt a volt felesége és két lánya. Nem törődtek vele. Sikerült elhelyezkednem egy fodrászatban, Pista pedig a falum iskolájában lett napközis nevelő. Rövidesen szültem neki is egy fiút. Hogy minek, azt nem tudom. Misike, ma már húsz éves és fogyatékos. Ott él velem és anyámmal. Mert ő is él még.  Jó, mi? Két alkoholista gyereke - keserűen elhúzta a száját, szünetet tartott, a pohara után nyúlt, majd ivott belőle pár kortyot és néhány másodpercnyi szünet után folytatta. Döbbent csend volt a konyhában, szinte mindannyian dermedten hallgatták Panni történetét - Na, de nem mondtam el a lányom elvesztését. Kapott egy autót érettségi után a testvéremtől, mert mint mondták, szinte a sajátjuknak tekintették őt. Aztán huszonöt évesen placss! Vége lett! Nekiment egy fának a kocsival, és azonnal meghalt. Na, akkor én megint kész lettem. Inni kezdtem. Titokban. Hiába volt Pista, hiába volt Misike, hiába volt az akkor már Pesten élő nagyfiam, a zenész. Aztán Pista is csatlakozott hozzám. Anyám őrjöngött. Ismét elvonó. Közben lerongyolódtunk. Aztán Pista májzsugorban meghalt én pedig ott maradtam egyedül Misikével és az öreg anyámmal, aki most rám szorul. Őt ápolom, segítem. Jancsika az egyetlen vigaszom, aki sikeres jazz zenész lett. Néha meglátogat. Segít anyagilag, amennyire tud. Most már lassan öt éve, hogy semmit sem iszom. Csak hát tönkrementem. Nézzetek rám! Mi lett belőlem! Nem vagyok már sem szép, sem mutatós! - fordult most egykori barátnője felé, aki elszomorodva hallgatta Panni szerencsétlenül sikerült életét, majd Panni folytatta.

   - Hogy csak én magam tehetek-e a történtekről? Nem tudom. Sokat gondolkodtam ezen. Hiszen őszintén szerettem Tamást.  Azt hittem, hogy majd jó házasságban fogok vele élni, dolgozunk, gyerekeket nevelünk és boldogan élünk. Ott törtem el először. Akkor, amikor megszültem a kislányomat és eldobtam magamtól. Engem minden fiú csak egyre használt. Én pedig belementem minden hülyeségbe. Nagyon sok meggondolatlan dolgot csináltam. Ma már tudom. És nem volt egy igazi kapaszkodóm, menedékem. Talán, ha a szüleim másképp állnak hozzám, nem is tudom. Nem magyarázkodni akarok. De hát mindegy. Ma már mindegy. Leéltem az életem úgy, ahogy. Voltak boldog pillanataim. Nekem azok voltak. Nekem ennyi jutott. Vagyok és kész. Üres lettem - szemét lesütve, magába roskadtan ült le. Edit fordult hozzá, megsimogatta Panni vállát.

  - Azért mi szeretjük  Pannit, igaz lányok? – nézett Edit most a többiekre – Bizony nagyon nagy kátyúkból keveredtél ki. De kijöttél! Van azért egy tehetséges, szép fiad! Aztán ott van azért neked Misike is, aki szeret téged, és édesanyád. Akik szeretetre, segítségre szorulnak. Ami jó érzés még él benned, add nekik! Édesanyád pedig igazán megérdemli! Hiszen ő mégiscsak odaállt melléd a nagy bajban! - Panni ekkor felnézett Editre, majd átölelte.

  - Köszönöm, és ne vessetek meg, hogy csak ennyi lett belőlem! - Renáta szeme könnyes lett, megsimogatta egykori barátnője hátát. Majd mindenki körbe vette, és vigasztalni kezdte, mindenkinek volt egy biztató szava hozzá. Aztán Panni hirtelen felállt, elővette táskájából a cigarettáját és elindult a terasz felé.

  - Bocs, de most elszívok egy cigit. Levegőzöm egyet - mondta aztán zavartan és megkeményedve kivonult az erkélyre. A négy egykori barátnő némán nézett utána.  Aranka törte meg a csendet.

  - Főzzek egy kávét? - nézett a volt osztálytársakra, akik csendben bólogattak, még mindig Panni életén gondolkodtak. Szinte el sem akarták hinni, hogy az egykori, jó eszű, kedves, szép  lány, hogy tudott így élni. Azt már gimnazista korukban látták, hogy eléggé öntörvényű, hogy fiuzik, cigizik, de, hogy ilyen bonyolult és tragikus, szerencsétlen élet vár rá, eszükbe nem jutott volna. Csendben beszélgettek, majd Panni visszajött a teraszról, végig nézett   egykori osztálytársain:  - Na, ez jól esett. Azért ne sajnáljatok túlságosan! Már túl vagyok mindenen! Megbeszéltem magammal, hogy ami vissza van, azt szépen kell élni, talán még lehet - úgy tűnt mindenkinek, hogy  megkönnyebbült a vallomásától. Nyugodtan ült le Edit és Renáta közé.

  - Miért ne lehetne! Nem könnyű senkinek sem. És a boldogság viszonylagos - szólalt meg most Etelka. Magas alakjával kitűnt a többiek közül. Jól öltözött, teltkarcsú, érdekes arcú nő volt még mindig. Kellemes parfümillat lengte körül. Látszott rajta, hogy jó anyagi körülmények között él. Ruhája és cipője nem az olcsó piacokról való. Megitta az Aranka által főzött kávéját, majd folytatta.

  - Akkor, most mondom a saját életem regényét, ha megengeditek, aztán jöhet Edit és Aranka. Vagy, ahogy akarjátok. Azért mondtam, hogy a boldogság viszonylagos, mert, ha rám néz valaki, biztosan azt gondolja, ez egy kiegyensúlyozott, boldog nő. Pedig nagyon nem így van.

  - Na, ne mondd! Én mindig is azt hittem, hogy te egy   kiegyensúlyozott házasságban élsz. Nem így volt? - nézett rá a vele szemben ülő Edit. Anyám néha látott benneteket sétálgatni a férjeddel, kéz a kézben. Mindig úgy mesélt rólatok, hogy milyen csinosak vagytok, boldognak látszók. Aztán amikor arról mesélt, hogy elváltál, majd kiestem a székemből. Nem akartam elhinni. Mesélj! Roppant izgatottak vagyunk lányok, igaz? – körülnézett és a többiek szemében is a kíváncsiságot fedezte fel.

  - Edit! Te éppolyan vagy, mint régen a suliban. Akármi történt veled, soha nem törtél le, tele voltál energiával, jókedvvel és humorral. Hát ez most sem hiányzik belőled. De folytatom. Emlékeztek a bankettra? Mert én igen. Akkor is ott ültünk mi egy kupacban és feltettük egymásnak a kérdést, hogy akkor most hogyan tovább, mik a tervek. Jól emlékszem, hogy ki mit mondott, de most nem is ez a lényeg. Azt hiszem, én akkor azt mondtam, hogy három célom van, amit el szeretnék érni az életemben. Mégpedig: idővel ismert festő váljék belőlem, beutazzam a fél világot és legyen egy okos és csinos férjem, gyerekeim. Kíváncsiak vagytok, hogy én mit találtam meg ezek közül, ugye? Semmit. Illetve hazudok. Utazni utaztam és láthattam a világ sok szegletét. Nem lett belőlem híres festő és a férjem... Na, majd erről ezután. Egy fiam lett csak. Azt hiszem mi az osztályból nagyon kevesen lettünk nagycsaládosok. Igaz? Leginkább egykeként nőttek fel a gyerekeink. Esetleg kétgyerekes akad közöttünk, de az sem sok. Bizonytalanság, talán a kényelem. Nem is tudom még micsoda volt ennek az oka. Nálunk a férjem parancsa volt. Ő nem akart több gyereket. Én elvégeztem a számvitelit és gazdasági vezető lettem egy intézetben. De közben megismertem már a férjemet. Tudjátok, hogy volt egy régi szép nyaralónk a Balaton északi partján, még a nagyszüleimé volt valamikor. Nyaranta sokat voltam ott, de hiszen ti is voltatok egyszer nálunk. Szóval, ott ismerkedtem meg egy nagyon jóképű sráccal, aki akkor operatőrnek készült, már végzős volt. Nagy séták a parton, csókolózás és részemről tuti szerelem. Csakhogy akkor már udvarolt nekem Karcsi. Ő lett a későbbi férjem. Fiatal katonatiszt volt itt a városban. Az úri szüleim el voltak ájulva tőle, mert nagyon udvarias volt, határozott, és szintén jó családból való. Nem mondom, hogy nem tetszett. De hát megjelent ez az operatőr jelölt srác, aki legalább olyan szentimentális volt, mint én és sok közös témánk adódott. De Károly valahonnan megtudta a mi kis kamasz kapcsolatunkat, mert minek nevezzem? Hiszen nem történt közöttünk semmi. Szó, mint szó, felelősségre vont és közölte, hogy azonnal feleségül vesz. Ha nem megyek hozzá, akkor főbe lövi magát, meg mit tudom én miket nem mondott még. Az én operatőr jelöltem persze nem ígért semmit. Elmúlt a nyár és vele ő is. Egy darabig írogattunk egymásnak, aztán én férjhez mentem. Azt gondoltam, elszakadva a szüleimtől, akik marha szigorúan neveltek, majd Karcsi mellett szabad leszek. Festek szabadidőmben és hát családot, gyerekeket akartam. Kaptunk egy szép nagy három szobás lakást a tisztviselő telepen.

  - Na, és mi lett a festészettel Etelka? Beszélj már erről is! - nógatta most Renáta Etelkát. Etelka ránézett, mosolygott és a levegőbe bökött az egyik ujjával.

  - Kíváncsi vagy mi? Majd arról is beszélek. Csak szép sorjában. Nagy esküvő, Karcsi imád. Én is megszeretem, beköltözünk a kertes házunkba. Csudásan berendezzük. Karcsi amerikás rokonai segítenek bennünket. Gyönyörű berendezés, stb. Én végzem a főiskolát estin, közben már dolgozom.  Két év múlva jön a fiúnk. Kicsi korában, ha szabadok akartunk lenni, akkor odaadtuk a szüleimnek. Minden nyáron külföldi utazások, a legjobb ruhák, autó. Aztán, amikor a kis Kari, így hívják a fiamat, hatéves volt, újabb terhesség. Én azt gondoltam megszülöm, de Karcsi szinte ordibált velem, kikelt magából. Hallani sem akart róla. Majd kérve kért, hetet- havat ígért, csak ne tartsam meg a gyereket. Nem értettem. Én pedig nagyon akartam akkor egy kislányt. Aztán elvetettem. Nem tudom, hogyan értessem meg veletek, hogy akkor valami nagyon elszakadt bennem. Nagyon messze kerültem Karcsitól érzelmileg és testileg is. Utána kitört rajtam az agorafóbiás pánikbetegség. Egyedül nem tudtam közlekedni és időnként iszonyú rosszul voltam a leváratlanabb pillanatokban. Hol a munkahelyemen, hol otthon, akár éjszaka is rám tört a roham. Eleinte Karcsi türelmes volt, de később ingerült lett és láttam, hogy visszaszorított szájjal, némán tűri a betegrohamaimat. Ő vitt minden reggel a munkahelyemre és értem is jött, vagy taxi volt a soron, ha ő nem ért rá.  A látszatra mindig sokat adott. Én pedig lélekben bezárkóztam, hagytam hadd pattogjon körülöttem. És csendesen felneveltem a fiam, ettem vagonszámra a csokoládét, még jó, hogy nem híztam el. Aztán úgy tizenöt évvel ezelőtt megtudtam, hogy van egy párhuzamos kapcsolata, sőt egy gyereke is. Csak éppenséggel nem itt élnek, hanem egy közeli kis településen, ahol Karcsi hetente egyszer-kétszer megjelent a nőnél és nála lakott. A nő elfogadta őt így. Most már húszéves a lánya. Persze nem ismerem. Amikor megtudtam, teljes depresszióba zuhantam. Idegosztály és minden. Gondolhatjátok? Az amúgy is labilis idegeim teljesen felmondták a szolgálatot, de Karcsi nem vált. Aztán leszázalékoltak. Képtelen voltam dolgozni, mint a csont olyan voltam, úgy lefogytam. És akkor Karcsi beszélt rá, hogy otthon festegessek. Én pedig valóban festegetek és volt már néhány kiállításom itt a városban.

  - És miért nem hívtál meg bennünket? - szólalt meg hirtelen érdeklődéssel Renáta - Szeretném látni a képeidet Etelka! Olyan jól rajzoltál! Én meg mindig téged csodáltalak és azt gondoltam, hogy belőled biztosan híres képzőművész lesz! - Edit ekkor összecsapta két tenyerét, és nagy vehemenciával szakította félbe Renátát.

  - Mi meg azt gondoltuk, hogy majd ti ketten lesztek az osztályból neves emberek. Hát jól elcsesztétek! Bocs... Nem akarlak benneteket bántani, de egy tébolyda, amiket itt eddig hallottam. Tényleg! Nem lesz újabb kiállításod? Küldj majd meghívót, mert eljövök!

   Etelka kis szünetet tartott, felhúzta kinyújtott lábát, keresztbe tette és nyugodtan folytatta.

  - Azt hiszitek főiskola nélkül és egyéb kapcsolatok nélkül olyan könnyű művésznek lenni? Most már eljárok időnként képzőművészeti táborokba, ott érzem magamat jól, hasonló emberek között vagyok. És mindig tanulok valamit. Majd ami képem otthon van, megmutatom. De minden képemről van fotóm is.

  - Hát ez remek! Etelka te mégiscsak visszataláltál az álmodhoz, nem? Én megyek hozzád. És lehet, hogy vásárolok is tőled.  Ti?  – Aranka, kérdőn nézett a többiekre, akik szintén csatlakoztak hozzá és megbeszélték, hogy másnap a délutáni órákban felkeresik Etát, aki ezt hallva egészen jókedvű lett.

  - Megtisztelve érzem magam. De azért most izgulok, mert talán ti lesztek az igazi kritikusaim. Persze, nem vagyok én olyan nagy festő! Tájak, emberek, amerre jártam. Hangulatok. Állítólag nagyon jól bánok a színekkel, fényekkel. De majd ti megítélitek. Pár képem mindig elkél. Ha ez nem lenne, megőrülnék. De hadd folytassam a házasságommal. Ahogy idegileg nagyjából meggyógyultam, a pánik betegségemet is kikezelték. Ma már egyedül járok mindenhová. A fiam közben megnősült, másik városban él, nekem is két unokám van. Na,  kapkodok, ide-oda ugrálva beszélek, de talán érthető. Szóval a házasságom az már csak látszatházasság lett. Úgy nyolc évvel ezelőtt Karcsi elment a nőhöz és vele él. De nekem nem is hiányzik.

    - És egyedül élsz most? – kérdezte tőle csendesen Szösz.

    - Igen. Egyedül. Illetve, az egyik művésztáborban összejöttem egy kollégával, fiatalabb nálam tíz évvel, de néha találkozgatunk. Kedvelem. Nem érdekel a korkülönbség sem. Őt sem. És időnként jó együtt lenni vele. Hú! De kimelegedtem!  Tömören ennyi! - hirtelen megsimította kicsit izzadó homlokát - Igazából napokig lehetne mesélni azt a sok mindent - elgondolkodva és tétován hajtogatni kezdte a szalvétapapírt, ami az asztalon feküdt a pohara mellett.

    - Hány óra van gyerekek? – kérdezte  ekkor hirtelen Edit. Bocs, de kicsit fáradt vagyok.

  - Félkettő. Nem azt akarod mondani, hogy unod, és te már nem is akarsz nekünk mesélni? – kérdezte tőle megrovón Renáta.

  - Nem. Sok a munkám, kevés a szabadidőm és igazából soha nem tudom kipihenni magamat. De ez nem azt jelenti, hogy unatkozom, és nem akarok beszélni. Sőt, nagyon is tanulságos emberi történeteket hallunk itt egymástól. Nos, akkor én folytatom, és te Aranka, majd befejezed, mint a legsikeresebben, vagy talán legjobban élő - nevette el magát Edit.

  - Miket beszélsz Edit? Most ezt sértésként könyveljem el? Talán ebédelni kellene már és majd utána folytatjuk. Na? Kérdőn nézett az egykori kissé már fáradtnak tűnő asszonyokra.

    Egymásra néztek a barátnők, majd az ebédelés mellett döntöttek. Kicsit megkönnyebbülve sürögtek, forogtak, segítettek Arankának a terítésben, tálalásban. Jóízűen falatoztak. Néha kacarásztak, majd amikor már a desszertet is elfogyasztották Edit szólalt meg.

  - Köszönjük ezt a finom ebédet Aranka. Azt hiszem, ezt mindannyiunk nevében kell mondanom. Remek volt! És nem akartalak én az előbb megbántani Aranka! Mindannyiunk életében van jó és rossz is. Persze így kívülállóként hallgatni dióhéjban az életünket csak sejtelmeink lehetnek. Aki megélte, csak az tudja, hogy neki jó volt a rossz is, vagy a jó sem volt jó. Nos, én sem panaszkodhatok. Végül is én elértem a célom és orvos lettem. Mindig is az akartam lenni. Kis kitérővel felvettek az egyetemre. Előfelvételivel és kis protekcióval. Pedig jól tanultam, csak hát túljelentkezés volt akkoriban az orvosira. Volt egy férfi az életemben már akkor, talán azt még tudjátok, de hát nős ember volt két gyerekkel. Vidéki körorvos volt. Tartott úgy négy évig. Aztán megelégeltem. Mindig fűt-fát ígért, de a válásából semmi nem lett. Igaz, hogy megvolt a jó oldala is. Amíg tartott a kapcsolat minden nyáron két hét külföld, Tunisz, Mallorca... Nem sorolom. És támogatott anyagilag. Hiszen tudjátok, hogy a szüleim három gyerekkel nem a legjobb anyagiak között éltek. El is ítélhettek, hogy ilyen anyagias lettem. De aztán elég lett belőle, mert azért többet akartam. Magamnak akartam Bélát. Így hívták. Ő meg nem tudott dönteni. Na, jött ám a szakítás után ezerszer is, de nekem már akkor vége lett. Utolsó éves voltam, majd a szakvizsgák következtek, és reumatológus lettem. És mit ad Isten, megint kivel hoz össze a sorsom? Na, kivel?  Egy nős orvossal. Úgy látszik, én kimondottan a nős férfiakra buktam – nagyot nevetett és a többiek is derűsen hallgatták történetét  – persze neki is volt gyereke, egy lánya. De Géza igazán szeretett és valóban nem jól élt a feleségével. Elváltak, és mi rövid időn belül összeházasodtunk. Ő belgyógyász volt. Ott hagyta a lakását a feleségének és a gyerekének. Egy darabig albérletben éltünk, ami nem igazán volt jó, majd kapott egy Harkány melletti községben állást, szolgálati lakással és odamentünk. Én meg a gyógykórházba kerültem, így minden jó lett. Idővel kocsit vettünk és mára már van egy szép lakásunk Harkányban. Géza nyugdíjas, én pedig még dolgozom.

  - Ennyi? – nézett rá Panni – Ez nagyon egyenes életút. Semmi egyéb? Nem igaz, hogy ilyen nyugis lenne az életed! Vagy van ilyen is?

  - Miért ne lenne? - válaszolt neki Edit helyett Renáta - Edit mindig is szerencsés volt, kiegyensúlyozott, reális és nem éppen a lelkizők közé tartoztál, igaz?

  - Azt akarod mondani, szép finoman, hogy én egy száraz, érzéketlen nő voltam? Semmi nem rendített meg? Ne válaszolj! Majd én válaszolok rá. Simának tűnik az életem, de azért nem egészen az. Géza egy igazán rendes pasi volt, de minden második hétvégén jött a lánya, akivel meg kellett vívnom a harcot, mert ronda kis perszóna volt. Eleinte nagyon utált. Nagyon szenvedtem emiatt. Két évembe telt, amíg elfogadott. Persze, akkor kis kamasz volt. Aztán nekünk meg nem jött össze. Méhen kívüli terhességem volt, a következőt meg elabortáltam idő előtt, egyszóval nem lett közös gyerekünk. Pedig Géza nagyon szeretett volna. Idősebb nálam tizennégy évvel. Én soha nem szerettem a fiatal fiúkat. Biztos apakomplexusban szenvedtem. Öt  éve pedig egy őrület az életünk. Kapott egy enyhe szélütést. Most is húzza az egyik lábát. Újból kellett járni, írni tanítani. Nem részletezem, de két évig csak besegítő asszonnyal tudtam a munkám végezni. Minden pénzünk erre megy. Aztán most meg a szeme. Alig lát. Szegénykémből egy csoszogó, vaksi kutya lett, akit vezetni kell, aki száz évet öregedett. Pedig valamikor nagyon jóképű férfi volt. Tényleg! Nézzétek meg! És azt is, hogy mi lett belőle! - hirtelen elővett a táskájából néhány fotót és közreadta.

  - És te így éled az életed? Hogy bírod Edit? Nem gondoltam volna! – kérdezte tőle hitetlenkedve Etelka.

  - Bírni kell. Hozzám tartozik. Egymáshoz tartozunk. – nagyot sóhajtott – Szóval, nekem is megvan a magam keresztje, még ha nem is látványosan hordom. Nem könnyű.  De ott van a munkám, amit szeretek. Szeretem az embereket, szeretem a betegeimet és a férjemet is. Ez van. Azért jó, ha süt a Nap, kiülünk a kertbe, sétálunk egyet botorkálva. És mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy velem van. Nem vagyok egyedül. És még megtetézem!  Az unokája a mindene. Sokat van nálunk. Ahogy eleinte utált a lánya, most pont az ellenkezője van. Gyakran látogatja az apját, mi pedig barátnők lettünk. Azért a rosszban van valami jó is.  Mesélhetnék most az orvosi pályámról, a nehézségeimről is, de nem teszem, mert akkor még holnap is itt ülünk. De most te jössz Ari. Panni! Nem szívunk el egy cigit előtte?

  - Dehogynem, gyere! – a két nő kiment a teraszra a többiek is felálltak, nyújtózkodtak. Aztán hirtelen ötlettel lerámolták az asztalt, majd az Aranka által főzött kávét kortyolgatták, amikor Panni és Edit visszaült közéjük. Aranka a külföldön élő osztálytárs pedig belekezdett a monológjába.

  - Nem haragszotok, ha nem leszek túl hosszú? Az elmúlt potom negyven évet úgy sem lehet most elmondani. Csak úgy dióhéjban. Azt tudjátok, hogy érettségi, vagy ahogy ti most neveztétek, a nagy kicsengetés után én felmentem Pestre és ott is maradtam addig, amíg külföldre nem költöztem. De hát addig sok víz folyt le a Dunán. A szüleim eladták itt a kis házat és feljöttek utánam. Egy szem lány voltam, ők pedig már idősek. Késői gyerek voltam. Csillaghegyen sikerült nekik egy kis lakást venni. Ott éldegéltem velük. Közben szépen elvégeztem a főiskolát, gyógypedagógus-logopédus lett belőlem. Menő szakma volt ez akkor. Majd megismerkedtem életem nagy szerelmével. A srác egy szimfonikus zenekarban játszott, fuvolás volt. A szüleim nem vették jó néven ezt a kapcsolatot, de kénytelenek voltak elfogadni! És végül befogadták Sanyit. Ahogy végeztem, összeköltöztünk. Aztán utazgattunk, de csak a szocialista országokba, többnyire Bulgáriába, a román tengerpartra, mert Sanyit nem engedték nyugatra. A bátyja ugyanis pár évvel azelőtt disszidált. Még a zenekarral sem mehetett nyugatra. Nekem meg fogalmam sem volt arról, hogy ő is disszidálni akar. Még velem sem közölte, hogy illegális úton el fogja hagyni az országot. Nem részletezem. Na, jöttek a sorozatos rendőrzaklatások és ezek után én sem kaptam kiutazási engedélyt. Írta a leveleit, mindet felbontották, és nyilvánvalóan elolvasták. Telefonon is tartottuk a kapcsolatot. Én hülye, még reménykedtem! Gondolhatjátok, hogyan éltem meg az egészet! Aztán anyám, majd apám halt meg, ekkor már a harmincon túl voltam. Egy intézetben dolgoztam logopédusként, közben akadt egy-két fiú az életemben, de nem tudtam elképzelni, hogy Sanyin kívül mással is élhetnék. Ti el nem tudjátok képzelni, hogy mit ki nem találtunk Sanyival! Persze, tolvajnyelven és szinte levelenként volt elcsempészve egy-egy mondat arról, amit kitervelt. Álházasságot egy általa küldött kanadai pasival. De megértettem. Két év műlevelezés, műudvarlás és feleségül vett. Így már utazhattam. Féltem nagyon, hogy esetleg nem becsületes az illető, Sanyit átvágja. És hát a kiutazásom körüli bonyodalmak... Mert azok is voltak. Na és attól is féltem, hogy mi lesz a mi újbóli találkozásunkból. Hiszen rengeteg idő eltelt. És mint a mesében, tényleg úgy történt minden. Hihetetlen módon örültünk egymásnak. Azt mondhatom, hogy ismét elkezdődött akkor a mi szerelmünk, és a mai napig tart. Na, nem a lángolás. Szeretet. Összetartozás. Nem mondom, hogy nem akadt időnként köztünk némi vita, de hát kinél nem? Amikor kimentem, Sanyi már egy ottani zenekarban dolgozott, mellette órákat adott, én pedig a nyelvet tanultam, majd eleinte pincérként dolgoztam. A pasitól, akinek a segítségével végül is kikerültem elváltam, persze némi pénzbe került mindez. Nem is kevésbe. Aztán összeházasodtunk Sanyival, és szültem neki három gyereket. Mindegyik beszél magyarul. Két fiú és egy lány. Kettő még egyetemista, a lányom pedig egy divatcégnél dolgozik.  Unokáim még nincsenek. Kicsit későn szültem én is. Most Torontóban élünk. Nem gyakran járok haza. Sanyi egyáltalán nem akar jönni, így aztán én is inkább maradok. Mária az egyetlen itt élő rokonom. Inkább ő jön hozzánk. Túl idillikus az életem, ugye? Hát így sikerült. És valóban elég jó anyagiak között élünk, nem panaszkodhatom. Azért ennek ellenére nekem sem volt hosszú ideig tejföl az élet.  Néha elgondolkodtam azon, mi lett volna velem, ha Sanyi egy idő után elhagy, vagy én érzek már mást iránta - karját simogatta fázósan, felhúzta vékonyra kihúzott fekete szemöldökét és szinte kérdőn nézett a semmibe.

  - Hát, édes Arikám! – szólalt meg most Edit – Akkor is feltaláltad volna magad, és nem hinném, hogy visszajöttél volna, vagy igen? Nincs egyáltalán honvágyad?

  - Lehet, hogy igazad van. Feltaláltam volna magam. Hiszen hamar megtanultam a nyelvet, bár csak keveset dolgoztam. Egy magániskolában gyerekekkel foglalkoztam. A három gyerek lefoglalt nagyon. Honvágyam? Néha van. De hát ott vannak a gyerekeim, a férjem, a barátaink...

  - Akkor te már ott érzed magad otthon! – mondta szinte nem is kérdőn, hanem tényként megállapítva Renáta.

  - Talán furcsálljátok, hogy ezt mondom. Ott van az otthonom, ott van mindenkim. Talán azért van, mert jóformán senkim sincs itt, akihez kötődnék. Jó, rátok, a régi időkre sokat gondolok, de az más. Az csak nosztalgiázás nálam. Azért nem haragszotok rám? – nézett most kérdőn a volt osztálytársaira.

  - Ugyan! Miért haragudnánk! Majd, ha arra járunk, azért csak meglátogathatunk, ha még sor kerül erre? – kérdezte tőle kissé gunyorosan, de jó szándékkal Eta.

  - Ez csak természetes lenne! Sőt! Annyi pénzem nincs, hogy meghívjalak benneteket! De, ha úgy adódik, és arra jártok, tényleg szívesen vendégül látok mindenkit.

  - Hagyd ezt Aranka! Engem már most kizárhatsz. Tuti, hogy nem utazom. Én vagyok a legcsóróbb, de ti lányok, - nézett most keserűen körbe Panni - ti még megtehetitek.

  - Na, jó zárjuk ezt le ennyivel! - Renáta kihúzta magát, belebujt a könnyű nyári kabátjába közben, majd folytatta – Azt hiszem egyikünk fejében sem fordult meg, hogy rohanunk Arankához Kanadába. Ennyi erővel bárkihez elmehetünk. Meglátogathatjuk egymást. Szerintem nincs ebben semmi rossz. De cseréljünk címet, telefont és ne csak ígérgessünk! Néha telefonon legalább beszéljünk egymással. Nekem jó volt hallgatni benneteket, és ismét együtt lenni veletek.

   Panni felállt, karba tett kézzel sétálgatni kezdett a konyhában, majd hirtelen megállt és a társaira nézett.

  - Most, hogy mindannyian kibeszéltük a saját életünket közelebb kerültünk egymáshoz? Mire volt ez jó? Rövid időn belül elbúcsúzunk egymástól, ki-ki megy oda, ahová tartozik és szép lassan, ismét elfelejtjük egymást. Jó, jó, ne szóljatok közbe! Én megtudhattam, hogy milyen klasszul éltek hozzám képest, ti megtudtátok, hogy én például milyen szar életet éltem vagy élek. Tudtok viszonyítani. Miért? Nincs igazam? - kérdezte most kissé ingerülten, majd a kardigánja felé ment a székéhez. Szinte egyikük sem reagált hangosan. Pontosan értették Panni indulatát. Elgondolkodva, lassan egyenként felálltak, indulni készültek. Edit törte meg a csendet.

     - Akkor megyünk most mindannyian  ötfelé, és oda, ahová tartozunk. Ahogy te fogalmaztál Panni. De talán nem volt hiábavaló ez a találkozás, ez a mesedélután. És szerintem igenis, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, akár tarthatjuk a kapcsolatot is. Hiszen most már többnyire mindenki jobban ráér.

  - Én is így gondolom - erősítette meg Edit szavait Renáta - Hiszen akkor, amikor negyven évvel ezelőtt kicsengettek nekünk, mindannyian mással voltunk elfoglalva. A saját kis fészkünket kezdtük építeni, ami mostanra már úgy, ahogy elkészült és lassan onnan is kirepül mindenki.

  - Hú, de szépen mondtad Rena! – nevetett rá Edit - Na, lányok! Akkor valamikor majd ismét összejövünk, megnézzük Etelka képeit. Talán még folytatjuk a fecserészést is. Mondjuk a jövőnkről! Vagy már inkább csak a jelenünkről? - ismét kacagott hozzá, a többiek is elnevették magukat, még  Panni is mosolygott a maga módján.