1.

 
    Karácsony előestéje volt, készülődtem. Kinéztem a konyhaablakon, ami a havas kertre nézett. Kint hideg volt, erősen fújt a szél. Éppen a kacsacombokat fűszereztem be, amikor megszólalt a csengő. Ránéztem a konyhai faliórára: – Hét óra. Hol lehet Szabolcs? Ki a csuda jöhet ilyenkor? – gyorsan megtöröltem kezemet a konyharuhába, és siettem ajtót nyitni. Egy futár állt előttem, kezében egy cserepes, feldíszített karácsonyfával.
   - Jó estét. Kézcsók. Ezt magának hoztam.
     Néztem a kis cserepes fenyőfa díszcsomagolásból kikandikáló csillogó csúcsát, majd zavartan hadarni kezdtem: - Tévedés lehet... Rossz helyre küldték bizonyára. Már négy éve minden karácsonykor küld valaki egy fát, de én nem szoktam átvenni. Visszaküldöm, vagy legyen a magáé... - a küldönc láthatóan ideges lett, először tétovázott, nézte a címzést, majd ingerülten megszólalt.
  - Na, ne izéljen  velem  hölgyem, nem maga a Kardos Virág?
- Igen, persze, hogy én vagyok - néztem rá kissé hezitálva – de mondtam már, hogy akkor sem veszem át.
    A fiú hirtelen letette a fát a földre.
- Hát, ha átveszi, ha nem, én akkor is itt hagyom. Mit csináljak én vele? Ha nem tetszik, dobja ki! Vegye át, aztán azt csinál vele, amit akar!  Itt a papír írja alá és kész!
    Ekkor hirtelen elszégyelltem magam. Fogtam a kezem felé nyújtott tollat és aláírtam a küldönc fiú által adott papírt.
   - Akkor … Tessék a toll ! De várjon egy pillanatig! – beszaladtam a szobába, a pénztárcámból kivettem ötszáz forintot, és a lépcsőn álló  küldönc kezébe nyomtam, aki meglepődve nézett rám. Kissé habókosnak gondolhatott, csóválta a fejét, de azért zsebre tette a pénzt és elköszönt.
     - Na, csók! És köszönöm.  Boldog karácsonyt!
     A fiú elviharzott, én pedig tétován néztem körül, majd felvettem a földről a félig becsomagolt kis fát, bevittem a konyhába. Forogtam jobbra - balra, majd találtam neki helyet az egyik sarokban álló kerek virágtartón. Kiszedtem a cserepes fát a díszcsomagolóból. Aztán belenyúltam az ágak közé és kivettem a borítékot. A benne lévő fehér lapon néhány sor volt csak üzenetként:  „ - Boldog karácsonyt! Ilyenkor mindig Rád gondolok, arra a gyönyörű karácsonyi estére. Hiányzol! Miért nem válaszolsz soha?  Miért? János.
      Elgondolkodtam. Négy éve már hogy, karácsonykor mindig jött egy kis fa. Eddig mindig visszaküldtem, legalábbis nem vettem át. János küldözgette, János, az egykori nagy szerelem. Néztem a fát, ízlésesen fel volt öltöztetve. Ahogy bámultam a fán lévő kis masnikat belépett a konyhába Szabolcs.
   - Szervusz. Mit csinálsz? – nézett rám és hideg kezét dörzsölgette közben. Szeme megakadt a fán.
   - Hát ez mi? Holnap lesz csak karácsony! Idevetted talán a konyhába?
   - Igen... Gondoltam karácsonyi hangulatot csinálok...  Legyen itt a konyhában is karácsonyfa  – hazudtam neki hirtelen és közben a kötényem zsebébe csúsztattam a borítékot.
   - Ja, az más. Helyes kis fa. Na, mi lesz a finom vacsora? – ekkor odajött hozzám, futólag megcsókolt, majd emelgetni kezdte a fedőket, ami engem most kimondottan idegesített.
   - Meglepetés lenne, de hát te nem hagyod, hogy az legyen.
   - Jól van, jól van.  Elmegyek kezet mosni. Kissé fáradt vagyok.
     Közben a terítéket az asztalra pakoltam és tálaltam. Leültünk vacsorázni. Egy darabig szótlanul ettünk, aztán hirtelen megszólalt a férjem.
    - Szilveszter után nekem dolgom van, nem tudom, hogy mondtam-e már, de el kell egy hétre utaznom.  Nagy jövő elé nézek, de nem akarok még beszélni róla.
   - Egy hétre?  Hová? És mégis, minek? Mi az, hogy nagy jövő előtt állsz? – néztem rá kissé értetlenül és kérdőn.
   - Most mit nézel rám ilyen furcsán! Tudod, hogy mennyi a munkám! Most is hulla fáradt vagyok, mindent megteszek, hogy jobban éljünk majd. Mondtam, majd később beszélek róla. Na, nekem elég volt. Kösz a vacsorát! Még be kell valamit fejeznem – ingerülten állt fel és elindult a dolgozószobája felé.
   - Szabolcs! - felálltam és valami engesztelőt akartam mondani neki, de valahogy megtorpantam. Ő pedig mér a szobájában volt. Visszaültem a helyemre és szép csendben ettem tovább. Elmosogattam, elrendeztem mindent a konyhában, megnéztem a kis fát. Hirtelen feltört bennem a múlt.  Lezuhanyoztam és lefeküdtem. A ferde tetőtéri  ablakon keresztül telihold úszott felettem, hullt a hó és én visszaemlékeztem egy már lassan felejtésbe merült karácsonyra.

2.

    Az egyik bevásárlóközpont forgóajtójában megbicsaklott a lábam és, ha az a szemüveges, kissé kócos hajú fiú nem kap el, biztosan hasra esem. De szerencsére elkapott és így visszajutottam az áruház előterébe.
   - Jaj, ne haragudj! Köszönöm, hogy megmentettél... – néztem a kissé hanyagul öltözött, de láthatóan drága ruhákba bújt férfira.
  -  Nincs mit. Csak természetes. De mi van a lábaddal? Nem fáj? – kérdezte és láttam, hogy a lábamat bámulja.
  - Kicsit a bokám fáj, csak megbicsaklottam. Majd otthon pihentetem.
- Nincs kedved leülni egy kicsit?  Egy kávézóra gondoltam itt. Addig legalább valamennyire rendbe jön a lábad – barna szemével mosolyogva nézett rám.
  - Hát. Nem is tudom. Csak körülnéztem itt. Holnap már karácsony.
  - Én is csak körülnéztem. Talán igyunk meg egy kávét a nagy ijedelemre. Erre csak van időd, ha már így összefutottunk?  - a kezét nyújtotta és elindultam vele az áruházban lévő legközelebbi kávézóba. 
   - Gyere! – mutatott az egyik sarok felé - üljünk le ide!
     Leültünk. Levetettük kabátunkat, és mindketten kutatóan nézegettük egymást. Közben kávét és forró csokit rendelt. Egy gyufát babrált, majd rágyújtott egy cigire – Bocsánat! Nem is kérdeztem tőled. Dohányzol?  Nem zavar a füst? Mert, ha igen...
  - Nem dohányzom, de nem zavar. Itt nem zavar.
  - Akkor jó. Nem is mutatkoztam még be. Bartos János vagyok.  Egy egyetemen tanítok. Még a szüleimmel lakom. Szeretek olvasni, több nyelven beszélek, anyámnak köszönhetően, de ez most lényegtelen. Igazából nem tudom, mi történik most velem. Nem szoktam bókolni, meg így ismerkedni sem. Egészen zavarban vagyok. Tolakodó sem akarok lenni… 
     Csak hallgattam. Láthatóan zavarban volt, amit igyekezett palástolni. Majd, hogy segítsek a helyzeten, hirtelen megszólaltam.
   - Kardos Virág. Óvónő a foglalkozásom. Bevallom, jómagam is zavarban vagyok most… – elhallgattam. Hosszan néztünk egymás szemébe.
  - Szép neved van. Egyszerű a dolog valójában – mondta aztán elgondolkodva - megláttalak, bevonzottál. Szép vagy, de még nem ismerlek.  Talán majd ez is megtörténik, persze ha te is akarod.  Nos? – nézett rám nagy barna szemével és láthatóan remény volt a tekintetében.
  - Egészen meg vagyok zavarodva. Azt gondolom, hogy találkozhatunk.  Talán érdemes lenne időt szánnunk egymásra, ha már így össze futottunk  -  felálltam – Talán azért lassan mennünk kellene!  – felálltam.
   - Rendben. Fizetek és mehetünk. Hazavihetlek ugye? Én kocsival vagyok, vagy te is? – nézett rám kérdőn.
- Nem, nekem nincs kocsim. Csak egy lakásom van, ahol egyedül élek. A szüleim volt lakásában. Ők sajnos már nincsenek. Két éve lassan, hogy meghaltak.
- Meglepő ezt hallanom és sajnálom! Remélem, később beszélsz erről is!  Akkor most egyedül karácsonyozol? Vagy? - kérdezte tőlem.
- Egyedül. Gyakorlatilag egyedül vagyok, testvérem nincs. Távolabbi rokonaim ugyan vannak vidéken, de nem túl szoros a kapcsolat közöttünk.
  -  Értem. Akkor mi lenne, ha mi ketten együtt ünnepelnénk? Arra gondolok, hogy este meglátogatlak, és akkor nem leszel egyedül. De ne gondolj semmi rosszra! Szívesen együtt tölteném veled a karácsonyi estét! Őszintén mondom.
     Nem válaszoltam. Ránéztem és azon gondolkodtam, hogy most komolyan gondolja ez az ismeretlen férfi, hogy mi együtt töltsük a karácsony estét? Vagy megsajnált? Közben beültünk János kocsijába. Elvitt a lakásomig. Kiszálltunk a kocsiból, egészen a kapuig kísért. Ott megálltunk. Kezemet nyújtottam felé, akkor ő hirtelen magához húzott és megcsókolta homlokomat. Kezembe nyomta névjegykártyáját, majd mosolyogva intett egyet és sarkon fordult. Pár lépés után visszanézett még, és csak annyit mondott :  -  Ha döntöttél és szívesen látsz holnap este, hívj fel bármikor. Akár éjszaka is! Ha nem, akkor is szeretnék veled valamikor találkozni!
     Amikor beléptem a lakásomba, leültem a régi kanapéra és nem akartam elhinni, hogy ez velem történt. Azt sem nagyon akartam elhinni, hogy János az egészet komolyan gondolta. Egyben biztos voltam, hogy  kellemes érzéssel gondoltam erre az ismeretlen férfira. Bizarrnak tartottam a karácsonyesti együttlétünket, de végül is senkim nem volt, és este tizenegykor összeszedve minden erőmet, dobogó szívvel felhívtam. 
     Másnap, karácsonyeste egy egyszerű gyertyafényes vacsorával vártam.  János majd egy órát késett, én már azt gondoltam, hogy nem jön.
    Mindketten kicsit ünnepélyesek voltunk. Leültettem a nagyszobában a kanapéra. Csak a karácsonyfám égői világítottak. János megfogta a kezemet és maga mellé húzott.
   - Milyen meghitt itt nálad! Nálunk minden olyan nagypolgári! Persze anyámat mindentől függetlenül rajongásig szeretem. Tudod, apám elhagyta őt, aztán újból összekerültek. Különös szerelem volt az övék. Talán még most is az. El kell mondanom neked valamit.  Édesanyám most neheztel rám, hogy nem maradtam velük egész este, de nekem fontos volt a mi találkozásunk. Izgultam, hogy nem fogsz felhívni, de boldog vagyok, hogy megtetted.  Eddig még soha nem fordult elő, hogy nem a családdal voltam szenteste. Annyi mindent szeretnék neked magamról elmondani, és annyi mindent szeretnék megtudni rólad.
     Átölelt, megcsókolt, én meg hagytam. Úgy éreztem, mintha már régóta ismertem volna. Majd átültünk a terített asztalhoz, halk zene szólt, gyertyafényben vacsoráztunk, és meséltünk. Hol ő, hol én beszéltem. Meséltünk a gyerekkorunkról, a mindennapjainkról. Szinte kapkodva beszéltünk, gyorsan és minél többet akartunk megtudni egymásról.
   Vacsora után visszaültünk a kanapéra, fotókat nézegetett a családomról, majd felkért táncolni. Egy régi tangóra táncoltunk, szorosan egymáshoz tapadva. Tudtam, hogy mit akar, de azt is tudtam, hogy nem fogok ellenállni. Kis idő múlva lassan hulltak ruhadarabjaink és a széles francia ágyamon kötöttünk ki. Hosszan szeretkeztünk, és reggel ahogy egymásra néztünk, úgy éreztem, mintha már hónapok óta együtt éltünk volna. Minden olyan nagyon természetesnek tűnt. A három napos ünnepet együtt töltöttük. Aztán amikor indulni készült, hirtelen levette a nyakában lógó aranyláncot, és a nyakamba tette. Egy kis kereszt függött a láncon.
   -  Ezt neked adom emlékül, fogadd el akár karácsonyi ajándékként is, így utólag. És azt hiszem, beléd szerettem, Virág. Ezt tudnod kell.
     Ez jutott most az eszembe. Megfogtam a nyakamban lévő láncot és elmerengtem János üzenetén. 

3.

    Másnap délelőtt elég sokáig aludtunk Szabolccsal. Ő kelt először, ellapátolta a havat, majd kedvesen ébresztett.
   - Jó reggelt! – leült az ágyam szélére, megsimította a hajamat. - Ne haragudj a tegnapiért.  Rossz passzban voltam. Elég sokáig dolgoztam és te már mélyen aludtál, amikor lefeküdtem.
    Felültem, átkaroltam a nyakát - Nem haragszom. Csak rosszul esett. Nem érdekes. Reggeliztél már?  – néztem aztán rá.
- Nem.  Ellapátoltam a havat. Olyan szép fehér minden. Hozzak neked reggelit?
  - Inkább felkelek. Menjünk le és majd együtt reggelizünk. Én tulajdonképpen már tegnap elkészítettem mindent, ami a konyhára vonatkozik.
  - Én meg betettem a fát a nappaliba. Csak fel kell díszíteni.  Egész helyes kis fát vettél a konyhába.  Előre megyek, te csak öltözz fel, majd én odakészítek mindent! - Szabolcs lesietett a konyhába.  Magamra vettem az otthoni szürke kis nadrágomat, hosszú ujjú pamut pólómat. Belenéztem a tükörbe, kissé karikás volt a szemem, nem igazán tetszettem magamnak.  Szégyelltem magam, hogy hazudtam a karácsonyfával kapcsolatban. De már nem vonhattam vissza, mert tudtam, akkor féltékenykedne. 
   Ültünk a konyhában, csendben reggeliztünk. Néha ránéztem a fára és egyre többször jutott eszembe János.
  - Nagyon elgondolkodtál. Hol jársz? – nézett rám Szabolcs kérdőn.
  - Sehol. Semmi. Akkor négyre jönnek a szüleid?
  - Igen. Ahogy megbeszéltük. És a szilvesztert meg... Nem is mondtam még neked! Mártánál töltjük, tudod a főnököm, de ismered.
  - Mártánál? – néztem rá meglepetten. Hát nem úgy volt, hogy nem megyünk sehova, hanem kettesben itthon leszünk?
- Igen, de közben Márta annyira hívott. Tudod, fent laknak Budán, marha szép helyen, majd meglátod. Nagy társaság lesz, a férje neves orvos. Nem meséltem még neked?
- Nem. Nem mesélted.  Csak egyszer találkoztam ezzel a Mártával. Futólag. Nem is tudom. Vadidegen a társaság... Te már voltál náluk ezek szerint – mondtam Szabolcsnak kissé idegesen, ahogy a dzsemet kentem a kenyeremre.
- Egyszer voltam náluk, mikor Márta beteg volt és kellett egy anyag, ami nála volt, és érte mentem, de miért beszélsz ilyen ellenségesen?
- Semmi baj. Ha neked fontos, menjünk! Tudod, hogy nem igazán illek egy ilyen közegbe a magam kis óvónőségével. De mindegy. Már úgy is régen voltam veled társaságban.
   - Virág, neked kisebbségi komplexusod van - felállt és pakolni kezdett az asztalról – Elmosogatok. Jó? Aztán elmegyek, veszek még valami jó kis bort, pezsgőt.
    Szabolcsra hagytam mindent. És azon elmélkedtem, hogy vajon tényleg kisebbségi komplexusom van - e. Eszembe jutott, amikor egyszer régen, János bemutatott az édesanyjának, aki olyan fenségesen viselkedett velem szemben, mint egy dáma. Emlékszem milyen lekezelően bánt velem, amikor megtudta, hogy én csak egy kis óvónő vagyok. Utána Jánossal össze is vesztünk, mert nagyképű, beképzelt nőnek mertem mondani az ő szeretett édesanyját.  Nagyra tartotta magát. Gyógyszerész volt, igaz a férje meg professzor egy egyetemi klinikán. Ráadásul, mint megtudtam, az ősei bárók voltak. Talán ettől volt olyan, amilyen. Persze a lakásuk sem volt hasonlítható az én kis belvárosi lakásomhoz, hiszen a rózsa dombon állt a villájuk, több szoba, pazar panorámával. Talán akkor éreztem igazán kisebbségi komplexust. Talán akkor fogant meg bennem ez az érzés. Hirtelen felálltam, gyorsan igyekeztem hétköznapi dolgokra terelni a figyelmemet.
   - Ha mész az áruházba, akkor hozz nekem még öt ív szép csomagoló papírt, jó? Addig én feldíszítem a fát.
    Szabolcs bólogatott, hümmögött, aztán egy puszit nyomva az arcomra elsietett. Én meg elővettem a karácsonyfadíszeket tartalmazó dobozt, és szép lassan rakosgatni kezdtem a fára. Közben bekapcsoltam a rádiót, zenét kerestem. Szabolcs szüleiről elmélkedtem magamban. Mindig zavart anyósom és apósom vizslató tekintete, az örök gyerekkérdés és a panaszkodás, amit főleg az anyja rendezett. Egyszerű, rendes emberek voltak, de nem tudtam közel kerülni hozzájuk. Eszembe jutott édesanyám és édesapám ilyenkor óhatatlanul is. Közvetlen és nagyon szeretetreméltó emberek voltak. Édesapám mérnökember volt, édesanyám pedig asszisztens egy fogorvos mellett. Engem nagyon szerettek. Csupa szép emlékem volt róluk.  Potyogtak a könnyeim most, hogy rájuk gondoltam, miközben egy régi karácsonyfadíszt akasztottam a fenyőágra. Gondolataimat a zenélni kezdő mobilom hangja zavarta meg. Leültem a fotelba, kezembe vettem a készüléket, nem volt ismerős a szám.
    - Igen?
    - Kardos Virág? - hirtelen nagyot dobbant a szívem, ismerős volt a hang - Igen. Kihez van szerencsém? – kérdeztem bizonytalanul.
  - Hát nem ismered meg a hangomat?
  - János? – kérdeztem félve és halkan.
  -  Megkaptad a karácsonyi ajándékomat?
  - Igen.  De miért? - kérdeztem, majd hirtelen felálltam, és besétáltam a konyhába a fa mellé.
  - És a többi karácsonyfám? Miért nem reagáltál rá? Legalább egy köszönömöt. Megadtam a telefonszámomat is.
  -  Én eddig nem vettem át a fákat. Csak most először. Nem is értem, hogy ennyi év után...
   - Nem vetted át? Döbbenten hallgatlak. De hát miért? Ha küldenek neked valamit, visszaadod anélkül, hogy megtudnád ki és miért küldte? Ez persze eszembe sem jutott. Csak az fájt, hogy… Hagyjuk persze! Örülök, hogy azért most…
- Hát köszönöm. És ne haragudj ezért rám! Hogy vagy? Hol vagy?
- Itthon. Látni szeretnélek. Tudom, hogy férjnél vagy.
- De hát honnan? Én semmit sem tudok rólad.
- Honnan? Mindegy. Tudom.  Nem tudsz rólam semmit. Nem az én hibám kedves Virág. Minden levelemet visszaküldted.  Most már szabadon jöhetek. Négy év után tulajdonképpen most vagyok itthon először. Ne szaporítsuk a szót. Szeretnélek látni és szeretnék veled találkozni.
  - Nem. János azt nem lehet, mert...
  - Dehogynem. Tudom, most ünnepek vannak...  El vagy foglalva... Én maradok még januárban is néhány napot. Kérlek, hogy hívj majd! Legszívesebben már holnap találkoznék veled, de tudom, hogy nem lehet. Sajnos! És te?  Te el tudtál felejteni? Nekem a veled töltött három év nagyon szép volt. Kár, hogy nem jöttél velem, és nem értettél meg.
   - Igen, nagyon szép volt János. Nekem ma már csak fájó emlék. Elmúlt. De akkor minden olyan bonyolult lett.
   - Semmi sem bonyolult, ha mi nem tesszük azzá! Érted  Virág? Te nagyon rosszul döntöttél akkor. De most már visszacsinálni nem lehet. Boldog karácsonyt, most le kell tennem, és hívj majd!
  - De, János!  Akkor boldog karácsonyt neked is! - mondtam akadozva és a lelkem teljesen összekuszálódott.
   Visszaültem a nappali foteljába és csak bámultam magam elé. Peregtek az emlékek és tudtam, hogy János még mindig fontos a szívemnek. Örömöt és szomorúságot éreztem. Szabolcsra gondoltam. Tanácstalan voltam.

4.

     A karácsony, úgy ahogy szokott, lezajlott. Annyi különbséggel, hogy most oldottabb volt a hangulat, és mintha Teréz néni sem panaszkodott volna annyit.  Szabolcs és szülei dicsérték szakácsnői teljesítményemet, jól sikerült az ajándékozásom, aminek örültem.
    A két ünnep között nem dolgoztunk Klárival, a barátnőmmel, és egyben munkatársammal. Ketten létrehoztunk egy kis létszámú magánóvodát, amit már két éve működtetünk. Úgy terveztük januárban is csak a második héten kezdünk majd. Annyira izgatott János telefonja, hogy egyik nap felhívtam Klárit és megbeszéltem vele egy találkozót. Kellett valaki, akinek elmondhatom a bennem tomboló titkomat. Szerencsémre Szabolcs is dolgozott, így Klári jött el hozzám. Ámuldozott a történetemen, hiszen ismerte jól Jánost, sőt ő sajnálta a legjobban, hogy vége lett a kapcsolatunknak. Még korholt is akkor, hogy milyen gyáva vagyok. Leültünk a kanapéra, maradék süteményekkel kínáltam. Megbontottam egy üveg pezsgőt és búbánatos képpel előadtam János felbukkanását.
   - Most ezt miért ilyen hangon mondod, édes Virág. Szereted még? Akarod látni? Hát persze, hogy akarod. Hiszen nem zártátok ti le akkor ezt a kapcsolatot.
   - Nem zártuk le? Dehogynem. Ő elment, én itt maradtam, majdnem gyerekünk lett, de ő ezt nem tudja.  Visszaküldtem minden levelét, nem akartam tudni róla, ő meg minden karácsonykor fákat küldözgetett nekem és most meg találkozni akar velem.
   - Jaj, Virág! Semmi romantika nincs benned? Nem értelek! Egyáltalán nem értem az egész ellenállásodat.  Különben is, mi van egy találkozásban?
   - Jaj, ne is kínozz Klári! – ittam egy kortyot és rágcsálni kezdtem egy sós pálcikát – Szabolcs olyan rendes, kedves. Szeret engem, most is gyönyörű ruhát vett nekem. És ki tudja milyen lett János! Aztán mit is akarhatnánk mi már egymástól?
   - Azért lehet találkozni, nem? Végül is három szép évet éltetek együtt.  Gondolom nem véletlenül küldözgette évente a fákat és most, hogy itt van, látni akar. Te nem?  Nem értelek! Vagy félsz? Te nem voltál ilyen Virág. Annakidején szárnyaltál. Jókedvű voltál. Annyit olvastál egy időben, amennyit én soha. Annyit mászkáltál színházba, koncertekre, hogy megevett a sárga irigység. Gyönyörű pár voltatok. Amióta Szabolccsal élsz, ne haragudj, hogy ezt mondom besavanyodtál, beszűkültél.  Nem akarom bántani a férjed, de azt hiszem nem egymásnak teremtett benneteket a jó Isten! Persze, te tudod.
   - Így látod? Tényleg ennyire megváltoztam volna?  Lehet, hogy igazad van.  Az is igaz, hogy Szabolcs nem János. De hát mire mentem Jánossal? Elhagyott.  Képes volt nélkülem disszidálni! Jó, tudom akkor őt nagy lehetőségek várták. A karrier fontosabb volt, mint én.  Nem is tudom mit is érzek már iránta.  Szabolcs gyereket szeretne, de hát az istennek nem akar összejönni. Ez lesz még utóbb a válóok majd. Neked van  két szép gyermeked...
   - Na, hagyjuk ezt!  A házasságom meg romokban. Örülj neki, hogy neked még egy sincs, és ki tudja? Talán majd újra összejössz Jánossal.
   - Ugyan! Butaság! János olyan okos volt, olyan tájékozott volt mindenben, én meg azt hiszem eltörpültem mellette. Az anyja ezt nagyon jól látta és éreztette is velem. Ő már biztosan egy egészen más világot szokott meg.
  - Az anyja féltékeny volt, magához akarta láncolni a fiát, az is lehet. De mit törődsz te az anyjával? János szeretett téged és becsült. Nem tudom ki rakta beléd ezt a sok kishitűséget. Te egy tehetséges pedagógus vagy, imádnak a gyerekek, a szülők, isteni dolgokat tudsz összehozni. Arról már nem is beszélek, hogy közben végzed a pszichológia szakot. Tényleg mi van a szakdolgozatoddal?
   - Készülget. Csinálom. De hagyd! Nincs jelentősége. Szabolcsot nem igazán érdekli. Mit tegyek? Szívem szerint találkoznék Jánossal, az eszem szerint meg nem. Azt sem tudom, hogy egyedül van-e?
    -  Nem mindegy? Te sem egyedül élsz.  Hallgass a szívedre, majd ott lesz az eszed is, ha találkoztok. Hidd el! És különben is. Csak beszélgettek, nem? Négy vagy öt éve már, hogy elment. Mi történhetett vele? Hát nem vagy rá kíváncsi?  – nézett rám kérdőn Klári.
     Hirtelen elnevettem magam. Össze ölelkeztünk.
   - Persze, hogy kíváncsi vagyok, és szeretném látni is. Csak beszélgetünk majd – válaszoltam. Klári készülődni kezdett, Szabolcs ekkor érkezett haza.
  - Szervusz, Klári. Boldog ünnepeket! Már mész? Nem maradsz kicsit?
  - Nem. Mennem kell a gyerekekért. Az anyukámnál vannak. Eddig tudott vigyázni rájuk, majd megtudjátok, hogy milyen kötöttség, ha már van az embernek gyermeke - Akkor, szervusztok! – Klári megpuszilta Szabolcsot, én kikísértem az ajtóig, ahol még a fülembe súgta: - Aztán menj el, és mindent mesélj el! Tudom, hogy még mindig ott van ő a lelkedben.
- Jól van, jól van… - válaszoltam türelmetlenül, majd becsuktam Klári után az ajtót.
- Mit sutyorgott a füledbe? – kérdezte ekkor Szabolcs, aki a cipőjét húzta le az előszobában.
- Semmit. Olyan női dolgok. Ne akarj te mindent tudni! - válaszoltam kissé nevetgélve, hogy zavaromat elrejtsem.

5.

     Szilveszter napján egyre idegesebb voltam. Azt gondoltam, hogy János biztosan fel fog hívni. Így aztán gondoltam egyet és kikapcsoltam a telefonomat. Majd beköltöztem a kis fürdőszobába, belefeküdtem a kádba és jólesőn elernyedtem. Szabolcs valami grafikonnal bajlódott a számítógépen, készült a vidéki megbeszélésre.  Már a szállodát is lefoglalta. Behunyt szemmel feküdtem a habok között, ide-oda csapongtak a gondolataim. Aztán Szabolcs nyitott rám.
    - Már kétszer szóltam.  Lassan készülni kell. Még én is szeretnék lefürödni...   
    - Jól van, igyekszem. Kiszálltam a kádból és készülődni kezdtem.
      Ahogy aztán öltözködtem, ahogy kikészítettem az arcom, arra a megállapításra jöttem rá, hogy mi is az, ami hiányzik nekem Szabolcsból. Hát mindaz, ami Jánosban volt. Az hiányzott. János érzelmes volt, okos, gyengéd és vad, igazi szerető típus.
    Taxival mentünk. Ahogy kiszálltunk a taxiból már ismét sűrűn hullt a hó. Egy nagy kétszintes villaszerű épület előtt csengettünk. Márta férje, egy középkorú jól öltözött, jóképű férfi fogadott bennünket. Gazdagon berendezett nagy nappali szerű, vagy inkább szalonnak tűnő helyiségbe léptünk, már vagy öt pár ténfergett ide-oda, zene szólt, két pincér sétálgatott, italokat kínált. Márta jött felénk, fekete hosszú estélyi ruhában volt, közben egy nő lépett mellénk, lesegítette kabátjainkat.
   - Örülök, hogy eljöttetek. Gyertek beljebb! Ismerkedjetek, és érezzétek jól magatokat! – azzal megfordult, mert már újabb vendégek jöttek. Én meg odasúgtam Szabolcsnak - Nahát, jó helyre hoztál engem! Ez a felső tízezer!
     – Ugyan! Engedd el magad!
        Legnagyobb meglepetésemre rögtön otthon érezte magát, egy hasonló korú párhoz lépett, bemutatott a házaspárnak és elindult a beszélgetés. Lassan oldódtam és kezdtem elfogadhatóan érezni magamat. Láttam a férfiakon, hogy megmustrálnak, tetszem nekik. A nők szemében pedig valamiféle féltékenység lobbant talán fel, ettől hirtelen megjött az önbizalmam. No meg a pár korty italtól is. Leültem egy sarokban lévő fotelba, egy tányér volt a kezemben, kaviáros szendvicset majszoltam, amikor az égből mellém pottyant János. Elegáns volt, megférfiasodott. Barna szeme ragyogott. Felálltam. Hirtelen spontánul összeölelkeztünk - János! – suttogtam a fülébe. Hát te? Hogy kerülsz ide?  - kicsit eltolt magától, végig nézett rajtam: – Te még mindig a régi vagy! Gyönyörű! Gyere! Karolj belém. Bemutatlak a barátnőmnek – és bemutatott a nagydarab szőke, svéd Karlának. Össze szorult a szívem. De akkor mellénk lépett Szabolcs egy fiatal, számomra ismeretlen nővel.
    - Nos? Régi ismerős? – nézett kissé rezignáltan Jánosra, bemutatkozott neki, majd a fiatal nőt is bemutatta, aki, mint kiderült számomra, Márta, a háziasszony húga volt. János szenvtelenül kezét nyújtotta, bemutatkozott, majd csak annyit mondott – Igen, nagyon régen ismertük egymást. Ő pedig Karla, a barátnőm. Beszéltek angolul? Mert ő csak svédül vagy angolul beszél.
    - Nem beszélek, sajnálom, de Szabolcs talán te - néztem a férjemre és Ágira, a szőke, vékony lányra, aki láthatóan elemében volt, rögtön tolmácsnak ajánlkozott.
   - Mi Virággal kicsit magatokra hagyunk benneteket. Ha megengeded Szabolcs, elviszem egy táncra. Megengeded? – kérdezte nyomatékos udvariassággal János.
     Persze, hogy megengedte. Ők pedig leültek Karlával, Ágival és beszélgettek. Mi ketten egymáshoz simulva táncoltunk a félhomályban. János egyre távolabb vitt a férjemtől és a barátnőjétől. Úgy éreztem ott folytatódik az életünk ahol abbahagytuk. Csendben táncoltunk, majd kezet csókolt, rám nézett:  - Soha nem tudtalak kitörölni magamból. Sajnálom, hogy nem jöttél velem! Karlát nézed? Hát igen. Szüksége van az embernek társra. Hát nekem ő jutott most. Pillanatnyilag. Gyere! Visszakísérlek a férjedhez.
    - Csak egy pillanatra János. Állj meg! Tudtad, hogy itt leszek?
   - Nem. Honnan tudtam volna? Márta férje hívott meg. Apám régi jó barátja, ő patronált.  De a lényeg! Kérlek, hogy hívj majd fel és beszéljünk meg egy találkozót - nézett rám, szinte könyörgőn, amikor már majdnem Szabolcs és Karla mellett voltunk.
   - Nos,  sikerült  megértenetek egymást?
   - Hát úgy, ahogy, Ági is besegített, de rájöttem, hogy nem is vagyok olyan rossz angolból. És ti?  - kutakodó tekintettel nézett ránk.
      Ekkor mellém lépett egy nő, belém karolt, kicsit távolabb mentünk tőlük. Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy pici gyermekei vannak, és magán óvodát keres nekik. Így aztán nem tudom János mit válaszolt Szabolcs kérdésére. Közben egyre jobb lett a hangulat, a háziasszony egy másik szobába terelgetett bennünket, ahol terített asztal várta a vendégeket. Zavartan néztem körül, Szabolcsot kerestem, aki Ágival beszélgetve jött felém. Leültünk az asztalhoz, János  láthatóan igyekezett úgy ülni, hogy velem szembe kerüljön. Kedves és felejthetetlen mosolya régi sebeket tépett fel bennem. Kezdtem kínosan érezni magamat. Arra is gondoltam, hogy János most játszik velem, játszik az érzelmeimmel. Így aztán vacsora után igyekeztem minél távolabbra kerülni tőle. Szabolccsal táncoltam, majd néhány itt megismert nővel társalogtam. Éjfélkor aztán koccintottunk, Szabolcs átölelt, magához húzott egy pillanatra. 
       A meghitt éjféli csendet nagy zene bona követte, mindenki ide-oda koccintgatott, Szabolcs is eltűnt valahová mellőlem, és ekkor mellém került János. Megfogta a könyökömet, kivezetett a teraszra, rám terítette zakóját. Majd hirtelen átölelt és megcsókolt, ahogy régen. Én meg belefeledkeztem és közben szikrázott a szívem. Aztán nagy nehezen kibontakoztam az öleléséből.
   - Nem szabad! Hagyjuk ezt János! Kérlek, menjünk vissza! Ne játssz velem!
   - Nem játszom.  Hogy gondolod ezt rólam? Amióta elszakadtam tőled csak erre a pillanatra vágytam. Nem tudtalak elfelejteni. Ahogy írtam is neked… Persze nem olvastad a visszaküldött leveleimet.  El sem hiszem, hogy ismét együtt vagyunk. De, gyere! Bekísérlek! Feltétlenül találkoznunk kell! Hívj! Nem győzöm, mondani. Vagy mikor hívhatlak? Legalább azt mondd meg!
     - Talán majd holnapután felhívlak. Akkor ráérek. Bár férjem van, neked meg itt a barátnőd, a múlt elmúlt. De azért szívesen elbeszélgetnék én is veled.
    - Igen, a múlt elmúlt, de az érzelmek nem. Nem hozlak kínos helyzetbe. Látom, hogy zavarban vagy. Sok mindent nem értek. Leginkább, hogy miért küldted vissza a leveleimet felbontatlanul. Annyira másképp történhetett volna minden! De majd megbeszéljük... - hirtelen komor lett az arca. Aztán elváltunk, ő egy hasonló korú férfihoz lépett, én pedig Szabolcsot kerestem meg, aki éppen nagy beszédben volt Márta húgával.

6.

     Szabolcs, ahogy láttam, és később, ahogy beszélt róla, kimondottan jól érezte magát Márta szilveszteri estjén. Másnap aztán, egyszer csak furcsán nézett rám és megkérdezte, hogy tulajdonképpen honnan ismerem én Jánost. Akkor én rákérdeztem, hogy ez miért is érdekli őt. Láthatóan izgatta a dolog, furcsán vonogatta a vállát.
   -  Hát csak úgy. Mintha valaha szorosabb kapcsolat lett volna köztetek.
   - És ha igen?
     Érdeklődve nézett rám - Azt is megérteném. De szerintem te nem vagy őszinte valamiért. A Márta szerint ő volt...
   - A Márta szerint! Ki az a Márta? A nagyságos Márta! A főorvosné. A gazdag főorvosné. A te Mártád. A nagy cégalapító. Hát van mit a tejbe aprítania. Csak kicsit öreg már az ura. Lehet, hogy te meg Márta?  - idegesen kiabáltam.
  - Nahát! Virág! – valami furcsa zavart véltem felfedezni Szabolcs kék szemében – Te megőrültél! Mi bajod van? És mit zavar, ha valaki jómódú? Mi is azok leszünk rövidesen.  Már említettem neked tegnap este...
    - Tényleg? Megnyered az ötöst? Vagy?  Egyáltalán miről beszélsz? És neked csak a pénz, a gazdagság a fontos?
   - Nem, nem csak a pénz fontos. Figyelj! Most pakolnom kell. Végül is csak egy hét az egész és itthon vagyok. Majd elmesélek mindent. Te pedig ne képzelődj! – odajött hozzám és átölelt. De én szinte ellöktem magamtól.
   - Na, ne!  Hagyj! Furcsa érzésem van. Mintha te csak az ilyen társaságban éreznéd jól magad.  Azt sem értem, hogy mi ez az egy hétig tartó munkaértekezlet.  Egyáltalán! Neked nem jó az én kedves kis lakásom? Palotára vágysz már? Miért?
   - Talán a mi közös kis lakásunk, nem? - nézett rám hirtelen haragosan. Majd zavarodottan a leendő munkaértekezletről kezdett beszélni. Egyre jobban belebonyolódott, én pedig úgy éreztem, hogy valami titok rejtőzik az út mögött.
   - Hová utazol és kivel, Szabolcs? – néztem ekkor rá határozottan és higgadtan.
   - Mondtam már, nem? Mit faggatózol?  Még nem akarok a dolgokról szólni előre, majd ha meglesz a végeredmény.  Ne haragudj! Pécs, Miskolc, Debrecen. Összeolvadunk. Eh, ezt úgy sem érted, egy új cég leszünk és én leszek a vezér, ha minden igaz. De nem is akartam még erről beszélni! Pihend ki magad! Össze-vissza képzelegsz minden hülyeséget. Kicsit az idegeid úgy látom gyengék. Szilveszter, de talán már karácsony óta mintha kicseréltek volna. Valami történt veled Virág.
   - Velem? Miről beszélsz? Nagyszerű!  Vezérigazgató úr! Akkor jó utat! Igen az idegeim. Igen. Történt valami bennem.  Szeretsz te engem?
      Szabolcs ekkor furcsán megtorpant. Letette a bőröndjét. Odajött hozzám, megölelt, megsimogatta a hajamat – Nem értelek.  Miért teszel fel ilyen értelmetlen kérdéseket?
    Hirtelen hátat fordítottam neki - Mert lehet, hogy nem szeretlek már úgy, ahogy kellene. Tudom, hogy a gyerekkérdés is gond közöttünk.
   Hallottam, hogy ismét lecsapta a bőröndjét, majd odajött hozzám, vadul maga felé fordított – Talán János? Megjött János? A nagy szerelem?
   - Igen megjött János, a nagy szerelem...  – válaszoltam neki most már halkan, és lerogytam a kanapéra, éktelen sírásba fulladtam. Szabolcs pedig szó nélkül elment, becsapta az ajtót, csak úgy zengett tőle az épület.
  

  7.

     Még aznap este felhívott Szabolcs és elnézést kért a viselkedése miatt, én meg csak monomániásan mondogattam neki a magamét. Majd jómagam is bocsánatot kértem tőle. Végül is közönyösen letettem a telefonomat, majd úgy döntöttem, hogy leülök a számítógép elé és a szakdolgozatommal foglalkozom. Éppen indultam fel a szobámba, amikor megszólalt a mobilom. Visszamentem érte, láttam, hogy János hív. Úgy döntöttem, hogy nem beszélek vele. Magam előtt láttam szőke barátnőjét, ahogy együtt táncolnak, ahogy kedvesen átfogja Karla vállát. Megsimogattam a számat, szinte odaégett János csókja. Nem tudtam felejteni, de értelmetlennek véltem a beszélgetést, a találkozást. Kikapcsoltam a készülékem. Keserűen gondoltam az előző esti eseményekre és az egykori talán rossz döntésemre, arra, amikor János elhatározta, hogy disszidál és ő bármennyire is kérlelt, hogy menjek vele, nem tettem meg. 
    A lenti előtérben összeszedtem Szabolcs ledobált ingjeit, zoknijait. Dühödten begyömöszöltem őket a szennyes tartóba. Majd felmentem az emeletre, és úgy döntöttem megírom a még rám váró szakdolgozatom hiányzó részét. Sokáig ültem a gép előtt, már hajnalodott, amikor végre befejeztem a dolgozatot. Jóleső érzéssel feküdtem ágyba. Tudtam, hogy túl vagyok a nehezén. Sikerélményem lett. Másnap, dél körül, élénk csengő hangra ébredtem. Elég kába voltam, felültem az ágyban, ránéztem az órára. Már dél volt. Hirtelen kiugrottam az ágyból, az ablakból lenéztem a kertkapura. Legnagyobb döbbenetemre János állt a kapu előtt és csak csengetett kitartóan, majd egy cetlit húzott ki a kabátjából, láttam, hogy írni készül rá valamit. Meggondoltam magamat, kinyitottam az ablakot és lekiabáltam neki.
   - Itt vagyok, egy kis türelmet, mindjárt nyitom a kaput.
    János meglepetten nézett fel a hangom irányába, kezével integetett, jelezve, hogy rendben. Vár türelmesen.
   - Na, itt is vagyok, bocsáss meg, de kicsit elaludtam...
     Belépett az előszobába, tétovázott, hogy átöleljen – e, de én már siettem is előre.
  - Gyere utánam! Cudar hideg van. Pakold le a kabátodat, aztán ülj le valahova, addig én egy kicsit rendbe hozom magamat.
   - Rendben. Már azt hittem, hogy nem vagy itthon, kerestelek telefonon, de persze nem vetted fel. A férjed, tudom, hogy elutazott, mesélte tegnap este a terveiket – már a fürdőszoba előtt voltam, megfordultam.
   - Igen? Érdekes. Nem is tudtam, hogy ennyire megnyílt előtted, vagy csak dicsekedni akart. No, mindegy. Nyugodtan ülj le. Van néhány újság az asztalon, addig olvasgasd, ha van hozzá kedved... – magára hagytam.
   A fürdőszobában elszörnyedtem magamtól, amikor a tükörbe néztem. Igyekeztem enyhe sminkkel elfogadhatóvá tenni magamat. Amikor kiléptem a nappaliba, az ablak előtt állt, ami a kertre nézett. Megfordult és a kezét nyújtotta felém.
   - Gyere! Had öleljelek meg! - odaléptem hozzá és néhány percig csak szorosan öleltük egymást, majd megcsókolt, kisimította kissé lobonc fekete hajamat az arcomból és a kanapé felé húzott. Leültünk. Én zavartan mocorogni kezdtem.
   -  Mi baj van? – nézett rám és arcomat a két keze közé fogta – Olyan megtört vagy.
   - Csak fáradt vagyok. Sokáig dolgoztam
   - Dolgoztál? Ez mit jelent?
   -  Az idén végzek, pszichológus leszek.
   - Igen? Nem is gondoltam rólad, hogy ilyen vágyaid vannak? 
   - Talán baj? Érdekelt és beiratkoztam. Ennyi. Majd meglátjuk! De én még nem reggeliztem. Eszem pár falatot, ha nem haragszol. Megkínálhatlak egy kávéval? - felálltam és a konyhába indultam, János követett.
   - Köszönöm, igen. Nagyon kellemes helyen laksz. Helyes kis lakásod van. Látom itt a karácsonyfám! Mi van a régi lakásoddal?
     Leültem a konyhaasztal mellé, közben enni kezdtem, a kávé is lefőtt, odaadtam a velem szemben helyet foglaló Jánosnak.
    - Erre cseréltem. Maradt kis pénzem, azon meg felújíttattam. Itt lent van a nappali, a konyha, a fürdőszoba, és egy pici szoba. Fent meg a háló és egy dolgozószoba. És van még egy kis kertrész is.
   - Tetszik. Egyébként nem bántó szándékkal kérdeztem, amit kérdeztem. Miért vagy ilyen ellenséges? Eljöttem hozzád, mert nem jelentkeztél és mindenképpen beszélni szerettem volna veled. És hát mindenek előtt, látni akartalak.
   - És miről beszéljünk János? Arról a szép szerelemről, ami elvégeztetett?
   - Nem rajtam múlt. A mai napig nem értem, hogy miért akartál mindenképpen itthon maradni.
   - Nem baj, ha nem érted. Biztosan ragaszkodom a megszokott környezetemhez, országomhoz, meg ilyen kis hülyeségek... Azt hiszem, jót tenne egy kis séta. Nincs kedved hozzá? - néztem rá.
   -  Miért is ne? Menjünk! Öltözzünk!
   - Tudod János olyan sokszor eszembe jutott, hogy ebben a kis lakásban a mi kis gyermekünkkel, aki sajnos nem tudott megszületni, mi ketten talán nagyon boldogok lehettünk volna. Persze az is lehet, hogy ez az én képzelgésem csak. Neked a karrier volt a fontosabb... 
    János szemében furcsa fényt láttam.
  -  Talán terhes voltál tőlem?
  - Jaj, nem érdekes, olyan régen volt!  Amikor már elmentél, akkor tudtam meg.
  - Gyere! Menjünk vissza. Üljünk le! Erről többet szeretnék tudni... Van valami italod?
    Levettük a kabátunkat. Leültünk egymással szemben, martinit töltöttem neki, én nem kívántam semmit.
  - És mi lett a gyermekkel?  Elvetetted? – kérdezte szomorúan.
  - Nem. Spontán abortuszom lett, amikor tizennégy hetes terhes voltam. És azóta, sajnos nem sikerült teherbe esnem.
  - És miért nem írtad ezt meg nekem, és egyáltalán miért szakítottál velem? Sajnálom! Nagyon sajnálom!
  - Te szakítottál velem, te hagytál el János. Te mentél el.
  - Virág! Miért hazudsz magadnak! Azt akartam, hogy velem gyere! Feleségül akartalak venni. És miért nem írtál nekem? Miért küldted vissza a leveleimet? Miért?
  - Ezt akkor így nem mondtad. És én nem tudtam volna kint élni. Nyelvismeret nélkül. Féltem. Én ragaszkodom ehhez a kis országhoz, a megszokott helyeimhez. Biztosan röghöz kötöttnek gondolsz. Lehet, hogy az vagyok. Persze ma már más a helyzet. Miért nem írtam, miért nem válaszoltam? Akkor teljesen értelmetlennek tartottam mindent.
   - És az érzelmeid? A hozzám való kötődésed, az a nagy szerelem, amit mindig éreztettél velem, hová lett? Mert én továbbra is reméltem, hogy akár pár év múlva találkozunk, és ott folytatjuk...
   - Ugyan! Hagyjuk a múltat! Lehet, hogy hibáztam...
   - Hogy úgy mondjam, igen. Hibáztál.  Mégpedig nagyot! Látod, újból itt vagyok és érzem, hogy milyen közel vagy még hozzám.  Bizonyára érdekel a Karlával való kapcsolatom. Ő nem az a szerelem, ami te voltál nekem. Nem együtt élünk. De a barátnőm. A magam módján szeretem is.  Ő már haza utazott. Orvos egyébként.
   - Akkor édesanyádnak biztosan megfelelő asszony a számodra. Én nem voltam az, ez is megkeserített engem.
  - Tudom. Sajnálom. Most a húgom él vele. Édesapám meghalt. Minden pasit elüldöz Jutka mellől. Betegesen magának akar tudni mindenkit, aki körülötte van. Fojtogat a szeretetével. Most már tudom. De nem ezért jöttem.
   - Akkor mit akarsz? Mit vársz tőlem? A múltról kár már beszélni!
   - Szereted a férjed? De őszintén válaszolj!
   - Szeretem. A magam módján szeretem. Ahogy te mondtad az előbb.  És hát három éve élünk együtt. Már megszoktam.
  - Megszoktad.  És boldog vagy vele? Vagy megszokásból is lehet valakivel együtt élni?
   Ránéztem és elsírtam magamat. Nem válaszoltam neki.
   Felállt, odajött mellém, leguggolt.
  - Nekem Svédországban mindenem megvan. Csak a boldogságom hiányzik, és az te lehetnél. Minden karácsonykor küldtem egy fát, amit ezek szerint nem vettél át. Minden karácsonyeste rád gondoltam, az első karácsonyunkra emlékeztem. Számomra felejthetetlen és meghatározó volt.
    Ekkor elővettem a pulóverem alatt lévő nyakláncot – Itt van a lánc a nyakamban azóta is.  Sokszor fájt a szívem, ha ránéztem, de mégsem tudtam szabadulni tőle.
   - Lám! Akkor te is úgy érzel, ahogy én.
   - De hát mit akarsz tőlem? Férjem van... Már semmi nem lehet a régi...
  - A régi nem, de új lehet minden. Csak rajtad múlik. De gyere!  Sétáljunk egyet! Elviszlek ebédelni. Biztosan van itt valahol egy étterem...- mindketten felálltunk, végtelen szomorúság ült a lelkemben. A legszívesebben átöleltem volna, de az eszem tiltakozott. Szabolcs járt a fejemben, a házasságom.
    Kéz a kézben sétáltunk a Wekerlei telepen. Én meséltem neki Koós Károlyról, a telep létrejöttéről, házairól, parkjáról, a népi építészeti hagyományokról, a kertvárosi építési módról, a munkástelep keletkezéséről. Régen nem beszéltem egyszerre ennyit. Valahogy Szabolccsal lassan nem volt közös témánk. Őt a sport érdekelte, meg a saját munkája. Jóval kevesebbet olvasott, mint én valaha. Azt hiszem érdeklődési körünk sem esett egybe. Csak hát akkor, amikor összeismerkedtünk, nagyon egyedül éreztem magam, gyorsan döntöttem.
     Most, hogy Jánossal beszélgetni kezdtünk sok minden szóba került. Kezdtem jól érezni magamat. Beültünk egy kedves kis magánétterembe. Mindketten jóízűen ettünk. Meghallgattam hosszú szakmai történetét. Sikereit. Megtudtam, hogy rákkutatással foglalkozik és előad egy egyetemen is.  Csendesen hallgattam. Éreztem, hogy nekem ő kellett volna. Igaza volt Klárinak. Valaha szárnyaltam, ahogy ő fogalmazott. És ebben a házasságban bezáródtam, elszürkültem. 
     János megfogta a kezemet. Barna szemében a régi csillogást láttam.  Megsimogattam az arcát. Mosolyogtam.
   - Istenem, János! Milyen jó, hogy láthatlak! Kár, hogy csak ennyi jutott nekem belőled! Most már tudom, hogy nekünk együtt kellett volna maradnunk.
  - Még nem mentem el. És, ha elmegyek, akkor sem kell elszakadnunk. Eljössz most velem?
  -  Hová? És mit akarsz? - néztem rá kérdőn.
  - Szeretnélek szeretni, mielőtt elmegyek. És a döntés, amiről beszéltem, a tied. Mint annak idején.
  - Ne hozz zavarba! És ne tedd nehézzé az életem!
  - Nem kívánsz? Te nem akarod? Félsz?
  - Öltözzünk és menjünk. Hazamegyek.
     Nem válaszolt. Csendesen sétáltunk a kertes házak között, néha egy ágról hó hullott ránk. A kapuban megálltunk, megfogta a kezem, én meg csak néztem barna szemét és szomorúnak tűnő arcát. Hirtelen meggondoltam magam.
   - Várj meg itt! Néhány apróságot összepakolok és megyek veled, de hová?
   - Szállodába, ahol lakom. Nem anyámnál szálltam meg különböző okok miatt. És nem akarok ebben a lakásban, ahol minden a férjedre emlékeztetne. Itt a kocsim! - mutatott jobbra - Akkor várlak! Siess!
     És én siettem. Egyáltalán nem zavart, hogy mit gondolnak rólam a szállodában. Két szerelmes napot töltöttünk együtt Jánossal. Úgy éreztem, visszajött minden a múltból. Nem is akartam a jelenre gondolni.  A szerelem minden pillanatát kiélveztem. Tudtam, hogy nem tudok megszabadulni mostantól tőle, csak azt nem tudtam, hogy mi lesz a jövőnkkel. Mi lesz a házasságommal. Az utolsó este meg is kérdeztem tőle.
    - És holnap mi lesz? Elpárolog ez az egész?
    - Ugye nem komolyan mondtad! Én elutazom, te pedig rendezed a dolgaidat és kijössz majd hozzám.
    - És Karla? Vele mi lesz?
    - Szeretsz? Nagyon szeretsz? Karla értelmes nő, meg fogja érteni, hogy, ha egy kapcsolat befejeződik, akkor nincs mit tenni. Legfeljebb én leszek a galád magyar férfi.
   - És tud rólam? – néztem most szúrós és figyelő tekintettel Jánosra.
   - Nem. Még nem. Még nem volt itt az idő, hogy...
     Néztem János kissé zavart arcát, szemében hazug csillogást véltem felfedezni, de nem akartam törődni ösztönös érzelmeimmel. Hozzá bújtam és belefeledkeztem a pillanatba.

8.

      János másnap elutazott, én meg egyre jobban reszkettem. A szívemet is magával vitte. Elvánszorogtam Klárához, elmeséltem neki mindent.  Ő csak biztatott és osztogatta a jó tanácsait. Lelki válságba kerültem. Sokat gondolkodtam Jánoson, vágytam utána, de úgy éreztem, hogy Szabolcs ott áll kettőnk között. Szerettem még Jánost, de nem voltam képes csak úgy eldönteni a további lépésemet. Abban sem voltam biztos, hogy János Karlát miattam elhagyja majd.
     Amikor Szabolcs megérkezett vidéki útjáról, egészen jókedvű volt.
    Vacsorával vártam, miközben ettünk ő mesélt a jövőről, az új munkaköréről. Én pedig alig figyeltem oda.
    - Szóval? Mit szólsz hozzá? – nézett aztán rám. Én pedig nem tudtam mit kérdezett.
    - Jaj! Ne haragudj! Kicsit fáj a fejem. Mit is kérdeztél?
    - Azt, hogy Mártával már kinéztük a házat, amit meg akarok venni.
    - Mártával? Nem értelek. Mi köze van Mártának a te magánéletedhez?    - rám nézett, majd sértetten felállt, megköszönte a vacsorát, és elindult a dolgozószoba felé.
   - Gyere vissza! Azt gondolod, hogy csak úgy futva majd megbeszéljük a jövőnket? És különben is nem válaszoltál a Mártádra?
    Idegesen visszafordult.
   - Te féltékeny vagy?  Amúgy meg mit csináltál, amíg nem voltam itthon? És mi van Jánossal?
    -  Miért érdekel? Talán te vagy féltékeny! Nem is értelek. Mit kérdezed állandóan Jánost? Mi közöm van hozzá! Már rég nem itt él és barátnője van.
    - Ugyan! Mellébeszélsz! Hülye azért én sem vagyok! És nem zavarta Jánost, hogy te az én feleségem vagy?
   - Na, hagyjuk! Fogalmam sincs, hogy most miről beszélsz!  –  idegesen  felálltam - Elmosogatok. Ennek a beszélgetésnek semmi értelme nincs így.
  - Akkor jó. Tényleg nincs értelme.  Megyek dolgozni. Tudod valakinek a pénzt is meg kell keresni, hogy majd jól éljünk.
  - Hát, ha tudni akarod, én kész vagyok a szakdolgozatommal, igaz, hogy te magasról tojsz rá, de azért a nyárra már végzett pszichológus leszek .
  - És? Mit tudsz te azzal keresni? Annyit soha, mint én!
     Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, idegesség futott át rajtam.  Bementem a fürdőszobába. Jánosra gondoltam. Olyan távolinak tűnt a találkozásunk, és egyáltalán, a kettőnk életének esetleges újrakezdése. A jelenemet sivárnak éreztem, a jövőmet bizonytalannak, csak a Jánossal leélt múltam volt szép.  Azt sírtam vissza magamban. A múltamba menekültem.

9.

    Klárával munka után egyik nap beültünk egy presszóba. Muszáj volt neki kitárni minden szorongásomat. Meggyőzően meséltem neki, hogy nagy erővel készülök a vizsgáimra és eldöntöttem, hogy Szabolcsnak elmondok mindent. 
   - Elmegyek Jánoshoz, ha elváltunk - mondtam neki nagy nyugalommal.
  - Ez tuti? Te jó ég? És Szabolcs nem sejt semmit? Atyám! Mi lesz itt?
  - Semmi. A lakás az enyém, ő meg a Mártikával majd ellesz valahogy. Tudom, hogy nemcsak a munkatársa. Érzem. Szerintem a szeretője. Mártika férje már öreg, kell neki egy jó kis fiatal férfitest, és erre jó neki Szabolcs.
   - Ugye ezt nem gondolod komolyan? Szabolcs meg a csalfa férj? Ugyan! Annál sokkal mamlaszabb! És, biztos vagy Jánosban? Tudom, én biztattalak, de azért légy óvatos. Ne ringasd magad esetleg hamis ábrándokban! Tudod, hogy milyenek a férfiak!
- Talán nem hamis ábránd lesz a jövőnk. Tegnap beszéltem vele. Három hét múlva jön. És végre ismét együtt lehetünk! Istenem! De nagy butaságot követtem el, hogy hagytam egyedül elmenni akkor! Na, mindegy, talán majd most. Milyen a végzet! Konferencia lesz és hol? Hát itt, Budapesten. És akkor majd mindent személyesen lerendezünk. Azért akarok addigra már mindent elintézni. Most, hogy így alakult... Talán a sors keze... Nem szeretnék újból rossz döntést hozni. Szeretem Jánost.
- Hát nagyon elszánt vagy Virág. De azért féltelek. Persze megértelek. Nem könnyű a dolgod. És szakított már a barátnőjével?
- Gondolom, hogy igen. Azt mondta, hogy ezzel ne is foglalkozzam. Ha itt lesz, akkor majd mindent megbeszélünk.
  - Gondolod, hogy igen? Istenem, Virág!  Nagyon megértelek, de mégis óvatosságra intenélek!
    Klárival még hosszan beszélgettünk a gyerekekről, az ő saját problémájáról. Persze nem mondtam neki igazat abban, hogy nem vagyok tele feszültséggel Szabolcs miatt, mert nagyon is ideges voltam. Valahogy piszkosnak éreztem magam. Féltem, hogy boldogtalanná teszem őt, mert azért a magam módján szerettem, mint embert. Bár egyre többet voltam egyedül, egyre később járt haza, lassan már úgy éreztem, hogy csak szálloda neki a lakásom.
    Aztán úgy tíz nap múlva, egy vasárnapi délután kértem, hogy üljünk le és beszélgessünk. Nem lepődött meg.
  - Üljünk le Virág. Azt hiszem, mindkettőnknek van mondanivalója. Már én is készültem rá.
    - Igen? De hát soha nem vagy itthon. Már alig találkozunk. Bár én most a tanulással vagyok elfoglalva. Neked hogy mennek a dolgaid? Mi van a házzal? Már nem akarod megvenni?
    - Ház? Ja, hát, azóta kicsit történt velünk egy-két dolog. Nem igaz? Én dolgozom éjjel-nappal, te pedig a vizsgáiddal vagy elfoglalva, úgy tűnik, te nem is akarsz még gyereket. Ne, most ne szólj közbe, ha kérhetlek!  Muszáj elmondanom. Sajnálom, ha megbántalak Virág. Én elköltözöm. És ne haragudj! Azt hiszem, mi két külön világ vagyunk. Úgy egy éve érzem, hogy mi elszakadtunk valahol egymástól – zavartan lesütötte a szemét, hirtelen elhallgatott, az én szívemről meg egy nagy kő esett le, hogy nem én vagyok a kezdeményező. Peregtek a dolgok az agyamban. Lehet, hogy semmit sem sejt Jánosról és rólam? Biztosan Mártával jött össze.
  - Igen. Igazad van. Mi két különböző világ vagyunk. Márta az utódom? De hát ő férjnél van.
  - Nem, nem Márta. Van egy húga. De találkoztál vele szilveszterkor, hiszen bemutattam.  Ő egy bankban dolgozik. Hát vele van kapcsolatom.
- Mi?  – tágra meredt szemmel néztem rá, úgy meglepett a hírrel, felálltam.
- Ne haragudj, szeretem azt a lányt és hát gyereket vár. Nekünk nincs gyerekünk, nincs miről beszélni.
- Gyereket vár? Hát mióta van kapcsolatod ezzel a nővel? – néztem rá váratlanul jött sérelemmel.
-  Egy éve lassan, és ne haragudj, már többször el akartam mondani... És nem kérek semmit, pénzt. Csak hadd menjek el nyugodtan. És arra kérlek, hogy ne gyűlölj most ezért.
-  Szép kis történet. Jól megleptél vele! Hát akkor menj! - odasétáltam az ablakhoz. Női hiúságom azért nekem is volt. Most ébredtem rá, hogy egy éve már csalogatott, én meg lelkiismereti kérdést csináltam a Jánoshoz fűződő érzéseimből.
    -  Virág! Nem kell ekkorra tragédiát csinálni a dologból, hiszen te sem engem szeretsz.
    - Honnan tudod? - néztem rá villámló szemekkel.
    - Sejtem. Láttalak azzal a Jánossal szilveszterkor és tudom, hogy ő volt az elődöm.  Láttam, hogy vonzódtok még egymáshoz.  Biztosan beszéltek néha telefonon.  Különben is a mobilodon láttam.  Ne haragudj, de egyik nap a kezembe került és ...
   - Te kutakodsz utánam a történtek után? Na, nem! Pakolj össze és menj el! Nem haragszom. Valóban szeretem Jánost még. Mindig is szerettem. De ettől még! Azt hiszem a mi találkozásunk egy nagy tévedés volt. Persze azért eleinte talán volt valami szerelemféle is köztünk, vagy nem? Istenem miért olyan zavaros most minden bennem?
-  Nem vagyok gonosz. Tudom, hogy nem volt szép dolog  tőlem. Előbb is megmondhattam volna, de nem volt szívem hozzá. És nem döntöttem akkor még, hogy...  De most, hogy gyermekem lesz...
   Csendesen néztem a zavartan magyarázkodó férjemet. Majd nyugodtan beszélni kezdtem.
  - Megértelek. Neked már régóta hiányzott az apaság. Én ezt nem adhattam meg neked. A szerelem ellen meg nem tehetünk semmit. Még akkor sem, ha a másiknak fájdalmat okozunk vele. Én pedig nagyon naiv vagyok. De szólhattál volna előbb! Arra kérlek, hogy ágyazz ide a kanapéra magadnak, aztán szólj majd, ha végleg elmész. Jó éjt! – könnyes szemmel megfordultam, mert azért dúltak bennem a különböző érzelmek. Nem válaszolt, valamit még motyogott, de már nem igen érdekelt.

10.

     Szabolcs kilépett az életemből, én meg kivirultam. Alig vártam, hogy Jánossal ismét találkozzam. Átrendeztem a lakásomat, elterveztem, hogy hová is megyünk majd el kettesben, de semmi sem úgy történt. Szerettem volna várni a repülőtéren, de ő nem mondta meg, hogy mikor jön. Azt mondta legyen meglepetés. Aztán a második este kijött hozzám, akkor nálam aludt. Különleges vacsorával vártam. Elhalmozott szeretettel, ajándékokkal. Boldognak éreztem magam.  Mindent elmeséltem neki, majd megkérdeztem tőle.
  - Karla? Akkor tényleg vége van? Valahogy kerülöd ezt a témát János! Nem szeretném, ha becsapnál.
  - Szeretlek! Nem elég? Persze, hogy vége. A kijöveteledet még megbeszéljük! És eldöntötted már, hogy képes leszel kint élni? – nézett rám, és a láncommal babrált, miközben békésen feküdtünk egymás mellett.
-  Gondolod, hogy pszichológusi diplomával majd tudok ott valamit kezdeni? És most már nem akarok elszakadni tőled. A nyelvet is meg kell tanulnom. Azért eltartasz egy ideig?
-   Tényleg, hogy állsz a vizsgákkal?  – nézett rám és nem válaszolt a kérdésemre.
-   Jól.
- Nagyszerű! Büszke vagyok rád Virág! Biztosan sikeres pszichológus leszel majd.  Annyi, annyi tervem volt, azaz van. Most aludjunk, fáradt vagyok kissé.
    Én nem voltam fáradt vele ellentétben. Csak néztem a félhomályban kedves arcát, és álmodozni kezdtem kettőnk majdani közös életéről. Láttam magamat, mint a külföldi filmekben, a kedves kis pszichológus nőt, őt pedig mint komoly, hivatásának élő kutató orvost. Láttam a képzeletbeli nagy házunkat, láttam magunkat, ahogy időnként szerelmesen összebújunk, nyáron pedig utazunk mediterrán vidékekre.  Magam elé képzeltem egy kislányt és egy kisfiút, akik majd a gyermekeink lesznek, és lassan álom jött a szememre. Reggel korán, halkan keltem, ágyba vittem Jánosnak a reggelit, jókedvűen búcsúztam tőle. Másnapra ígérte, hogy ismét eljön.
       Én pedig besétáltam napközben a belvárosba, valami emlékezetes szép tárgyat akartam vásárolni Jánosnak. Sütött a Nap, kedvem volt egyet sétálni a Váci utcában. Meg megálltam a kirakatok előtt és, ha tetszett valami gondolatban megvásároltam. Az egyik népművészeti kirakat előtt állva mögöttem ismerős hangot hallottam, mintha János hangja lett volna, de nem magyarul beszélt. A kirakatüvegben láttam a mögöttem elsuhanó párt. Majd megfordultam és utánuk néztem. János volt és Karla. Karonfogva, a legnagyobb egyetértésben siettek valahová. Egy pillanatra reszketni kezdett a lábam. Nem akartam hinni a szememnek. Utánuk indultam, aztán megtorpantam. Azt mondtam magamnak, hogy ez nem méltó hozzám. Nem gondolhattam mást, mint, hogy János valójában Karlával jött, vagy ő is eljött vele, csak éppen hazudozik neki is, és nekem is.
     Teljesen leforrázva utaztam haza. Először azt gondoltam felhívom telefonon és elküldöm. Aztán meggondoltam magam. A konyhában főztem egy meleg teát, leültem a konyhaasztalhoz és mindenféle variációkat gyártottam magamban. Gondoltam felhívom Klárit, de aztán ehhez sem volt kedvem  -  Mit is mondhatna? Csak sajnálkozna - gondoltam. Mindenesetre másnap nem vártam vacsorával, semmivel sem vártam. Alig tudtam valamit aludni, teljesen kimerült voltam, de mire megérkezett szépen kisminkeltem magam, felöltöztem egy fekete szövet testhez simuló ruhába, levettem a láncát, beletettem egy dobozba, helyére egy fehér gyöngysor került a nyakamba. Mosolyogva nyitottam neki ajtót. Egy nagy rózsacsokor volt a kezében. Átvettem, megcsókoltam, a virágot egy vázába helyeztem, ő pedig leült volna, de én nem hagytam.
  - Gyönyörű virág. Köszönöm. Ne ülj le! Most menjünk valahová vacsorázni. Talán oda, ahol a szállodád van. Esetleg ott alhatom. Mit szólsz hozzá?
    Láthatóan zavart lett.
- Messze van. Inkább, ha már vacsorázni akarsz, menjünk abba a múltkori kisvendéglőbe. Egyébként pedig beszélni szeretnék veled, fontos dolgot.
- Fontos dolgot? Erre igazán kíváncsi vagyok. Akkor menjünk!
- Nos, fáradt vagy? – kérdeztem tőle vacsora közben.
- Kicsit.
- És tegnap mit csináltál? - néztem rá kérdőn.
- Ezt hogy érted? Egész nap ültünk, hallgattam az előadásokat és este elmentem anyámhoz. És sokat, nagyon sokat gondolkodtam.
- Nem is kérdeztem tőled, hogy Karlával hogy zártad le az ügyet? Különben is azt mondtad, hogy fontos dolgot akarsz megbeszélni velem... – le nem vettem a szemem róla, láttam, hogy kínlódik. Jól emlékeztem a régi rezdüléseire.
  - Minek erről beszélni? Majd otthon inkább otthon, nálad akarom elmondani.   De te szép vagy ma. Csinos. Jól áll neked a fekete szín. Szép a gyöngyöd is.
  - Jó volt ez a vacsora, fizess kérlek és menjünk haza! – mondtam most már komoran. Hirtelen nagyon rossz kedvem lett. Aztán amikor már a szobában voltunk, leültettem a kanapéra. Hoztam Jánosnak egy italt, az asztalon volt a kis fekete doboz, amibe a régi emlékbe adott nyakláncát tettem.
  -  Mi van a dobozban, szabad megnéznem? – nézett rám miközben én átnyújtottam neki a poharat. Leültem mellé.
  - Nem, még nem szabad. Előbb koccintsunk!
  Rám mosolygott. Össze csendítettük a poharunkat.
  A múltunkra, az emlékeinkre! – tettem hozzá és próbáltam mosolyogni – És most kinyithatod a dobozt, neked adom emlékül, ami benne van!
- Ne hozz zavarba! ! – mondta rám nézve – Én most nem hoztam semmit - kinyitotta a dobozt és kérdőn nézett rám.
  - Visszaadom. A tied. Tedd Karla nyakába. Velem csak egy álom marad János. Álom, amit kettőnkről, a jövőnkről hittem, képzeltem. Becsaptál, hazudtál nekem.  Láttalak tegnap Karlával kéz a kézben.  Ennyi. Nem tartozol magyarázattal. Bár, nem értem, hogy miért tetted ezt velem!
    János felállt, a doboz a kezében volt, keserűséget láttam a szemében, hirtelen visszaült mellém. A dobozt az asztalra tette.
- El akartam ma mondani, hogy... Hogy egy sajnálatos esemény történt. Én tényleg szakítani akartam Karlával, de közben kiderült, hogy gyereket vár. Borzasztó válságban vagyok Virág. Én, tényleg szeretlek még és nem ezt akartam. Azt sem tudom, hogy mit tegyek most? Mit tegyek? Mondd, mit tegyek? Veled akartam élni. Vagy veled akarok élni. Csak hát akkor Karla gyerekével, azaz az én gyerekemmel is együtt kell élned majd.
   Csak hallgattam és néztem Jánost. Peregtek a könnyek az arcomon.  Mélységes haragot éreztem és megvetést. Éreztem, hogy nem tud dönteni.  Azt is gondoltam, hogy talán valóban engem szeret, de Karla iránt is érez valamit. 
  - János! Ezt nem most kellett volna elmondanod. Végig hazudtál nekem. Ezt akár levélben is közölhetted volna, ha már így adódott... És magaddal hoztad Karlát...  Gondolom, szereted őt is...
  - Ahogy hazamentem karácsony után... El akartam neki mindent mondani, de akkor tudtam meg, hogy gyermeket vár és meg is tartja.  Tényleg úgy szeretlek, mint régen... És én nem tudom, most mit csináljak? Nem akartam, hogy velem jöjjön, de ő ragaszkodott. Nem mertem nemet mondani. Lehet, hogy megalkuvó és gyáva lettem...
    Felálltam. Odasétáltam az ablakhoz. Majd visszaültem a helyemre. János próbált hozzám közeledni.
  -   Hagyjál János!  Ne komplikáljuk túl a dolgokat. Úgy látszik, mi már soha nem élhetünk együtt. Most menj, kérlek, menj el, de örökre! A karácsonyoddal együtt! Ha őszinte vagy hozzám, ha igazán szeretsz, akkor semmi nem lenne akadály közöttünk. De te két nő között vergődsz most. Már nem szeretsz úgy, ahogy az valaha régen volt. Segítek. Hagylak elmenni. Te becsaptál engem. És nem értelek meg. Valóban gyáva vagy, és nem tudom, hogy mennyire megalkuvó... Remélem, minden hazugságodért felelni fogsz egyszer!  Meg fogod érdemelni. Lassan nyílik fel a szemem.  Elbizakodott férfi lettél. És már régen nem az, aki voltál. Persze, az is lehet, hogy a múlt is hazugság volt részedről. Akkor is csak én képzeltem bele többet. Jó játék voltam neked ismét. Nagy csalódást okoztál és nem kis fájdalmat, de majd kiheverem. Már nem vagyok az a kis veréb, akinek látott a te anyád és talán te is. És vagyok olyan értékes ember, mint a te nagydarab északi nőd, aki soha sem fog a te anyanyelveden olyasmiket mondani és csinálni, mint én.  Pusztán csak azért nem, mert nem magyarnak született. Te már idegen vagy, idegenül gondolkodsz, talán világpolgár lettél, ahogy az ma divatos, hát legyél! És most hagyd el a lakásomat, soha többé nem akarok tudni rólad! – János felállt, dadogva mentegetőzni próbált még, de én elfordultam tőle, szinte meg sem hallottam, amit mondott, egyre hangosabban tessékeltem kifelé. 
    Amikor János távozása után bezártam az ajtót, háttal nekidőltem, és felszakadt bennem minden bánatom. Órákig sírtam. Nagyon nehezen emésztettem meg János galádságát.
     Összekuporodva ébredtem a kanapén, már szürkült. Fáztam. Kezembe vettem az asztalon maradt dobozt. Kivettem belőle az egykor emlékbe kapott aranyláncot. Egyik tenyeremből rakosgattam a másikba. És csak azt hajtogattam halkan motyogva:  - Volt egyszer egy karácsonyeste, egyszer volt, hol nem volt, talán csak álom volt.
     Hirtelen felálltam, az ablakhoz mentem. Kinyitottam. Friss hideg csapta meg arcomat. Néztem a hófehér bundába öltözött fákat, majd gondoltam egyet, és jó messzire elröpítettem a láncot a medállal együtt.