1

    Őszi este volt. November közepe. Hideg szél fújt, szemerkélt az eső. Fáradtan ültem a számomra nagyanyám által ajándékozott kamrából és előszobából átalakított alig hat négyzetméteres szobámban. Egy heverő, egy fotel, kis szekrény és egy falilámpa volt a berendezésem. Épp, hogy elfértek a dolgaim. Igaz, alig volt valamim. Néhány nadrág, szoknya, blúz, póló, cipők és fehérnemű. Nagyanyám, a mellettem lévő konyhából nyíló nagyobb szobában lakott. Ekkor már egyedül élt.
     Három éve voltam túl az érettségin, kikerültem az állami gondozásból, azaz a nevelőotthonból, mivel nagykorúvá váltam. Közel tíz évet töltöttem az otthonban. Még szerencse, hogy hétvégén, és nagyobb ünnepnapokon, Janka nagymamám, mindig haza hozott bennünket a testvéremmel együtt.
    Ezen az őszi napon, délelőttös voltam. Egy fodrászüzletben dolgoztam, mint szakképzett fodrász. Nagyanyámon kívül nem számíthattam senkire. Volt ugyan egy anyám, de ő börtönben ült. No és az ikertestvérem, aki akkor már befutott, nem szépítem, utcalányként tengette az életét.
   Anyám, miután börtönbe került, mi pedig állami gondozásba, egy ideig küldözgette a leveleit, aztán egy idő után ezek is megritkultak. Kétszer meg is látogattam őt a börtönben.  Szép nő volt. Még a börtöni körülmények között is tartotta magát. Aztán amikor megtudtam, hogy miért ül, hogy milyen életet élt, az érzelmeim nagyon is vegyesek lettek iránta. Inkább szégyelltem őt, mint szerettem.  A testvérem másképp viszonyult hozzá, de hát ő hasonlóan szabados életet élt már tizenöt éves kora óta.
     Egyedüli kötődésem Janka nagymamámhoz volt, aki anyám börtönbe kerülése után nem tudott eltartani bennünket. Ezért is kerültünk állami gondozásba. Talán lehetett úgy negyvennyolc éves akkoriban. Fiatalon özvegy lett. Soha nem láttam férfit a közelében.
   Anyámról még annyit: született Szalai Aranka mindössze tizenhat évesen szült meg bennünket ezerkilencszázhetvenben, pechjére mindjárt két gyereket. Enikőt és Borbálát. A kétpetéjű ikreket. Apánk persze nem volt. Janka nagymama szerint anyánknak fogalma sem lehetett ki az apánk, mivel fűvel-fával nem került csak kapcsolatba.
    Így aztán a nagymamám lett az anyánk, amíg állami intézetbe nem kerültünk. Egy ruhagyárban varrónőként dolgozott.  Hogy az anyánk miért is került börtönbe? Nagymama rövid meséje szerint belekeveredett valami gyilkossági, rablási ügybe. Nem ő ölt, csak éppen résztvevője volt az ügynek a háttérben. Talán felbujtó volt. Máig sem tudom. Nem kérdezősködtem. Tíz évet kapott. Nyomasztóan hatott rám az a gondolat, hogy anyám bűnöző.
     Nem valami rózsás gyerekkor. Az államiban volt egy-két nekem kedves nevelő, gyermekfelügyelő, akikhez kötődtem.  De az otthont nem tudták pótolni.
    Vágyaim voltak persze. Jól rajzoltam, érdekelt a képzőművészet, és az irodalom. Márta néni, a kedvenc nevelőm, és rajztanárom kitartó támogatásával jutottam be a képzőművészeti gimnáziumba. Ők azt mondták, hogy a saját tehetségem által. Amikor leérettségiztem, anyagi okok miatt, nem tanulhattam tovább. Így aztán fodrász lett csak belőlem. Mindentől függetlenül szerettem a munkámat, és igyekeztem jól és főként kreatívan dolgozni. A vendégköröm is szépen gyarapodott. A rajzolásról nem mondtam le. Megint csak Márta néni közbenjárásával, akivel tartottam a kapcsolatot, eljutottam egy kerületi önképzőkörbe. Itt adódott egy jó tanító mester számomra. És hát lett néhány jó barátom is, akikkel néha beültünk egy-egy presszóba, vagy sörözőbe. Nehezen oldódtam, kevés beszédű voltam, tele kisebbségi érzéssel, szorongással. Szégyelltem a körülményeimet. Főleg az anyámat. Ebben a társaságban ismerkedtem meg egy nálam alig idősebb fiúval, aki Zeneművészeti Főiskolára járt, és néha benézett  hozzánk  az önképzőkörbe. Szakmai tanárom ugyanis az ismerőse volt. Szerelmes lettem. Marci velem ellentétben kissé bohókás, az életet egészen másképp szemlélő fiatal volt. Jó családi háttérrel rendelkezett. Talán ez is számított. Budai öröklakás, két testvér, pedagógus anya, orvos apa. Nehezen nyíltam meg számára. Hiszen tele voltam tüskékkel.
    Aztán egyik este, amikor leült elém és kérte, hogy rajzoljam meg a portréját, valami bizonyítási vágy fogott el. Mesterem félrevont, tanácsokat adott, majd leültem és belekezdtem a munkába. Szinte megfeledkeztem mindenről. Különös kék szeme, szája, kissé hajlott orra szinte felnagyítódott előttem. Félhosszú, szőkésbarna rakoncátlanul göndörödő fürtjeit pedig képzeletben, simogatva rakosgattam ide-oda. Aztán amikor elkészültem, szégyenlősen álltam fel, széttártam a kezemet, zavartan néztem rá és csak annyit mondtam:  – Na, azt hiszem sikerült!  Ilyennek látlak. Nézd meg!
     Marci és a mesterem is elámult, olyannyira jól sikerült a portré.
   Lassan egy éve tart a kapcsolatunk. Ha időm engedi csatangolunk, társaságba járunk, vagy csak kettesben vagyunk nálam, amit nagyon szeretek. Már ismeri az előéletemet is, talán elfogadott. Merem remélni, hogy szeret. Bár, azt hiszem, én sokkal mélyebben kötődöm hozzá, mint ő én hozzám. Persze ez csak olyan megérzés bennem.
     Ezen az őszi estén behunyt szemmel ültem a már félig sötét kicsi szobámban. Marcira gondoltam, majd az éppen olvasott regényen gondolkodtam. A csengő éles, berregő hangja zökkentett ki képzelgéseimből. Janka nagymama hangját hallottam.
    -  Borikám! Valaki csengetett. Hallod?
    - Legyél nyugodt nagyi, hallom.  Megyek! Biztosan valamelyik szomszéd – kiabáltam vissza Janka nagymamának, és elindultam az ajtó felé. Amikor kinyitottam az ajtót egy barna őszi kabátba öltözött nő állt előttem, aki nem más volt, mint az anyám. Mellette ott virított hosszú szárú fekete csizmában, mini szoknyában, rövid kis kabátban, az erősen kisminkelt arcú testvérem, Enikő.
   - Na, mi az? – szólalt meg – Bemehetünk? Mit vagy úgy lecövekelve? Anya végleg szabadult. Nálam lakik néhány napja, de látni akarta Jankát.
     Anyám jól megnézett, átölelt, finom parfüm illat csapta meg az orromat, majd elindult nagyanyám szobája felé.
     Hátul kullogtam a két nő után. Nagyanyám az ágyban feküdt, felpolcolt párnák voltak a feje mögött. Amikor meglátta anyámat, összecsapta a kezét!
    - Hát te? Hogy kerülsz ide? Csak nem megszöktél? - aztán fulladozni kezdett, én rohantam a konyhába és orvosságot, vizet vittem neki.
     Anyám letérdelt az ágya elé és sírva, összetett kézzel kérte nagyanyám bocsánatát.
    Számomra az egész jelenet teátrális volt. Idegenül, szótlanul bámultam azokat, akiknek én is a vére voltam.
    - Itt vagyok mamika, kiengedtek előbb, a jó magaviseletemért. Bocsáss meg nekem! És köszönöm, hogy vigyáztál az én kedves lányaimra. Gyertek, gyertek ide!
    Enikő odatérdelt mellé, de én csak álltam továbbra is szótlanul a háttérben. Hazugnak találtam a jelenetet.
   - Na, jó! – mondta egy idő után Janka mama - Álljatok fel! Nincs szükség semmi színielőadásra. Te Enikő, kurválkodsz  még? És Te Aranka! Csak nem itt akarsz lakni? Hogy, hogy ennyire ki vagy öltözve? És mi történt, hogy egyáltalán meglátogattál?  Még egy levelet sem írtál.
  - Na, üljünk le anyu! - szólt most kissé sértetten Enikő, és anyám is leült egy székre.
  - Nem akarok itt lakni. Isten őrizzen!  Levelet? Hiszen megtagadtál! De hagyjuk! Van már hol laknom és holnap  elutazom Nyíregyházára, mert a barátom ott lakik.
  - Barátod? – nézett rá nagy szemekkel Janka nagymama - Hát alig jöttél ki a börtönből és máris palit fogtál magadnak?
  - Jaj! Nagyi! – szinte kiabált Enikő – állítsd le magad! Ő tudja, hogy mit csinál. Levelezett valakivel, akihez most elmegy. Régi ismerőse.  Engem pedig ne ócsárolj!  Már fél éve rendesen élek, felhagytam a kurválkodással, ahogy te mondtad Janka mama.  Magához vett egy rendes férfi. És gyerekem lesz hamarosan...  - ekkor rám nézett - Na, mi van Bori? Ne nézz így ránk!  Az élet változik. Te pedig most jobban nézel ki! Bár kissé sovány vagy! Meg hiányzik a smink.
   - Jaj, Istenem! Enikő hogyan beszélhetsz így? Bori legalább tisztességes, dolgozó nő, komoly udvarlója van. Meglepve hallom, hogy te már jó útra tértél.  Majd hiszem, ha látom! És lányom! Te pedig tudd, hogy nagyon nagy szégyent hoztál rám és a lányaidra.  Életeket tettél tönkre. Még csoda, hogy Bori vitte valamire.  Aztán nagyon beteg vagyok.
   - Jaj, édes mamika! Hát ezért kértem bocsánatot. De most már jó életet fogok élni és ne bántsd Enikőt! Ő szabad szájú, kicsit hozzám hasonlít. De tényleg nagyon rendes férfi karolta fel őt. Ennek még én is örülök.  Te meg Borikám – nézett rám - eltávolodtál tőlem. De hát mit tehetek? A lényeg, hogy kint vagyok. És eljöttem elbúcsúzni. És mi bajod van végül is mamika?
   - A gyomrom fáj sokat. Gyenge vagyok. De Borika ápol. Talán majd megerősödök.
     Anyám odaült az ágy szélére ismét, és simogatni kezdte Janka mama haját, hízelgő mondatokat mondott neki, Enikő közben felállt és odalépett hozzám.
   - Csak búcsúzni jött anyu a nagyihoz, ahogy mondta is. Én most nagyon jól vagyok, majd néha felszaladok hozzá a jövőben. De te is eljöhetnél már egyszer hozzánk! Tényleg nem élem a régi életemet. Imre ki is tekerné a nyakamat. Mégis csak testvérek vagyunk, nem? Egyébként meg, hogy tudtok ebben a nyomorban élni? Ha látnád, hogy nekem milyen klassz lakásom van!  Szóval van egy krapekod? És milyen? Mivel foglalkozik?
  - Kedves és jóképű, művész lélek, hegedűművésznek készül.
  - Na!  Akkor lesz talán majd pénze is! És elvisz ebből a szörnyűségből- fitymálva nézett körül a lakásban -  Még ugyanott dolgozol?
   - Igen. Mellette azért festészettel foglalkozom.
     Nagyon nehezen, kényszeredetten mondtam mindezt, mert ekkorra már a testvérem és az anyám is szinte idegenek lettek számomra.
  - Aha! Szóval te is művészlélek vagy! – ezzel megfordult, mint aki már mindent tud – Na,  anyu menjünk! Imrus vár lent a kocsiban és ideges lesz. Tudod, hogy csak egy negyedórát mondtunk neki. Aztán neked meg még dolgod van – jelentőségteljesen nézett anyánkra.
    Anyám ekkor átölelte nagymamát, majd felállt. Odajött hozzám, jól megnézett, nem mondott semmit. Hirtelen átölelt, két puszit nyomott az arcomra és elindultak Enikővel. Az ajtóig kísértem őket. Amikor már a látókörömön kívül voltak, visszasétáltam nagyihoz.
  -  Szép kis látogatás. De mindegy. Hozok neked valami könnyű vacsorát, jó?
  - Csak egy teát és pirítóst kérek. Nem kívánok mást. Látogatás? Mit vársz tőlük? Én már belenyugodtam mindenbe. Csak annak örülök, hogy te itt vagy mellettem és jó ember lett belőled. Tehát kiszabadult a lányom!  Istenem! Istenem, de nagyon megvertél! Hát mi lett ebből az Enikőből? Vajon tényleg nem kurválkodik már? És ki az a szerencsétlen férfi, aki elfogadta őt így?  Az is milyen ember lehet?  Látod? Ennyi vagyunk nekik. Egy félóra.  Talán megérdemeltem ezt a sorsot. Megvert a jó Isten...
  - Nem érdemelted meg. Anyám és Enikő élete félre siklott.  De hát nekik ez a jó. Ez a normális élet.  Nem te tehetsz róla. Látod, én nem lettem olyan, mint ők, pedig én is az anyám lánya vagyok.
   - Ne menj most ki Borikám! Ülj le ide az ágyam szélére. Valamit nem tudsz. Nekem ezt el kell most neked mondanom. Ki tudja, mi történik velem? Én egész fiatal koromban megszöktem otthonról a szerelmemmel, akit nem fogadtak el a szüleim. Kiátkoztak. Kitagadtak. Sajnos nagyapádat nem ismerhetted, mert korán elvette tőlem a jó Isten. Egy húgom van, aki még él. Tanult nő. Tanítónő lett belőle. Néha ő írt a szüleimről pár sort. De már ők sem élnek.Ha meghalnék... A sublót fiókban az imakönyvemben van a testvérem címe és a végrendeletem is. És ott van egy fénykép a nagyapádról. Majd megnézheted. Értesítsd a húgomat, ha meghalnék!
    -  Jaj, ne beszélj ilyeneket Janka mama! Majd meggyógyulsz! Csak akarni kell! És ezt a dolgot miért titkoltad eddig? Nem egészen értem – néztem rá kérdőn.
    - Az én életem az enyém volt. Minek terheltelek volna? Nehéz életed volt eddig is.  Tudom, hogy te valami egészen másra vágysz. Egyedül nem tudtam megadni azt, ami a te normális életedhez kellene.
    - Ugyan! Boldogulok én egyedül is. Láthatod! És hol lakik a testvéred? Igazán kíváncsivá tettél. Hány éves?
    - A Balaton felvidéken. Ott van egy kis tornácos parasztháza. Legalábbis így tudom.  A nagyszüleimé volt. Ott nőttem fel, mint gyermek.  Istenem! De szép is volt! Legalábbis még két éve ott élt. Akkor írtam meg neki, hogy te leérettségiztél, hogy milyen rendes vagy, hogy van, aki ellát majd. De csak egy képeslapot küldött, hogy örül mindennek. Hát így. De most fáradt vagyok.
   - Azért hozom a teát, meg a pirítóst. Ha nem eszel, legyengülsz Janka mama – néztem rá hosszan és óvatosan megsimogattam lesoványodott, ráncos karját. Elindultam a konyha felé. Anyám és Enikő felbukkanása, viselkedése, Janka mama látható gyengesége, titkának felfedése ott kavargott a lelkemben és minden nagyon zavaros lett ismét körülöttem.


  

2


        Egyre nehezebben viseltem Janka mama betegségét, hiszen mellette el kellett látnom a munkámat is. Alig maradt időm Marcira. Az önképzőkörbe el sem tudtam menni, ami nagyon hiányzott. Aztán egyik november végi hétvégén nagyanyám rosszul lett, kórházba kellett szállítani. Az orvos közölte, csak hetei lehetnek vissza, mivel a rák szétszóródott a testében.  Össze szorult szívvel néztem a behunyt szemmel fekvő, szinte gyermektestűvé zsugorodott Janka mamámat. Szinte minden nap bementem hozzá, órákat ültem az ágya mellett. Táviratot küldtem Janka mama testvérének. Arra gondoltam, hátha megesik a szíve és eljön hozzá a kórházba. Aztán amikor Mária néni távirata megérkezett, hogy mikor és hová érkezik a vonat, nagyon megörültem. Úgy gondoltam, hogy Janka mama vele való nem várt találkozása, elhozza majd számára a lelki békéjét. Nyugodtan fog távozni, ha eljön az idő.
    Nem sokat tévedtem.  Másnap a hatvan körüli Mária nénivel bementünk a kórházba.  Amikor a két nő meglátta egymást, hangos zokogásban törtek ki. Mária néni leült nővére ágya szélére, megfogta annak vékony karját. Megsimogatta a haját, homlokát. És szinte egyszerre mondták:  –  Bocsáss meg nekem!  - Janka mama felpolcoltatta a párnáját és ekkor már szinte csillogott a szeme az örömtől.
    - Hát eljöttél. Eljöttél mégis! Meghallgatta imámat a jó Isten! El tudok búcsúzni tőled. Annyit gondoltam rád mostanság, annyi minden eszembe jutott a gyerekkorunkról. El kell mennem... De te jól nézel ki. És mondd csak!  Mit szólsz az én Borikámhoz?  A többiekről nem beszélek. Majd Bori mindent elmond. Arra kérlek, ha már nem leszek, vedd a szárnyaid alá! - hirtelen elcsendesedett. Mária néni halkan sírdogált, hol a nagymamámra, hol rám nézett. Egy darabig néztem őket, aztán magukra hagytam a két testvért. Tudtam, hogy vannak dolgok, amiket nem előttem akarnak megbeszélni.
      Másnap hajnalban Janka mama örökre elszenderedett.  
     Mária néninek a temetésig helyet adtam a lakásban. Mire hazaérkeztem a munkából, bevásárolt, főzött és kérésemre egy bőröndbe rendezgette nővére holmijait. Látszott, hogy munkához volt szokva, nem ismerte a semmittevést.  Arra is jó volt ez a hét, hogy megismerkedjünk, és megtudjon mindent rólunk, már amit én el tudtam neki mesélni. Szörnyülködött anyámon és a testvéremen. Hallani sem akart róluk. Ezért telefonon megmondtam Enikőnek ne jöjjön fel hozzám, még véletlenül sem a temetésig. Még szerencse, hogy megértette, bár sértve érezte magát.
     A temetés utáni estén leültünk kettesben Mária nénivel az asztalhoz, csendesen teát kortyolgattunk.
    - Nem maradna még egy hétig Mária néni? Úgy hiányzik Janka mama! – kérdeztem aztán szinte könyörgőn.
      Rám nézett, megsimogatta a hajamat.
   - Majd meglátjuk! Ne búslakodj! Fiatal vagy még. Szegény Jankánk nagyon rosszul választott, de talán egy ideig boldog volt az életben.  Nem tudhatta, hogy a sors fiatalon elveszi tőle a nagy szerelmet. Látom, hogy te szorgalmas, rendes lány vagy. De ez a lakás!  Ez a lepusztult körfolyosó. Nem tudtam, hogy ilyen nyomorult körülmények között él a testvérem. És hát te meg abban az ablak nélküli lukban!
    Elszégyelltem most magamat.  Annyira  megszoktam  ezt a környezetet, hogy elfogadtam a szegénységemet.
   - Hát... Van némi pénzem a takarékban, még az állami gondozott évek alatt gyűlt össze. Azt megkaptam tizennyolc éves koromban, de nem nyúltam hozzá, csak most a temetés miatt vettem ki a betétkönyvből némi pénzt.  Enikő barátja nagyvonalú volt, ő fedezte a költségek nagyobb részét. Szóval, - folytattam zavartan - majd megpróbálom elcserélni ezt a lakást ráfizetéssel. Talán sikerül. Én már megszoktam. Lehet, hogy nagyon szegényes. Csak most, hogy Mária néni beszélt erről, most tudatosult bennem, hogy milyenek a körülményeim.
   - Megszoktad. Hát igen. Aztán ugye tíz évig otthonban laktál. De ez a lehetőség, hogy elcseréld egy jobbra... Na, ez nem is rossz ötlet. Van egy kis megtakarított pénzecském, adok hozzá, ha éppen szükség lesz rá, csak szólj! És, ha kedved lesz, eljöhetnél hozzám látogatóba. A nyáron, ha van szabadságod. Ott aztán lehetne festegetni. Gyönyörű vidék. Én is szerettem rajzolni, de hát hol voltam én tőled! Kár, hogy nem iratkoztál be a főiskolára! De hát megy ez majd e nélkül is.  Nagyon jól sikerült Janka portréja.  Gondolom, hogy te festetted? – a komód felett lógó képre nézett.
  - Igen. Én. Legalább a kép által itt lesz velem.  És köszönöm a meghívást, meg mindent Mária néni - elsírtam magam.
  - Jól van. Sírj csak kis bogaram, ha ahhoz van kedved. Megkönnyebbülsz tőle. Még a hétvégén maradok, aztán visszautazom. Már hiányzik az én megszokott kis lakásom. Tudod mit? Ha nincs jobb dolgod, gyere le már karácsonyra! Akár azt a Marcit is meghívom. Manapság tudom, hogy a nászéjszakával nem várjátok meg a házasságot. Bár nem értek egészen egyet vele.
  -  Karácsonyeste biztosan a szüleivel lesz, illetve nem tudom – megtöröltem könnyes szememet és boldogan mondtam a meghívására igent. Tudtam, hogy egyedül, ebben a lakásban Janka mama emlékével, hiányával, nagyon rosszul érezném magam.


3

    Ahogy Mária néni elutazott, kezdtem komolyabban foglalkozni a lakáscserével. De addig is átrendeztem a lakást. Átköltöztem Janka mama szobájába. Kicseréltem néhány darab bútort is.  Mindjárt másképp éreztem magam. Végre ablakom volt, némi fény is bejött a szobámba, még ha az udvarra is nézett az ablak.
    Egyik nap késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Márta nénit, a volt nevelőmet. Vele tudtam a legőszintébben beszélni. Meghívott egy délutáni időpontra a lakásába. Nagyon szép helyen, Budán lakott. Egy társasház első emeletén volt a másfélszobás összkomfortos kis otthona. Az erkélyről egész Budapestet beláttuk. Nagyon szerettem volna én is ilyen helyen élni, de csak álmodozhattam.
   - Na, had nézzelek! Jól van. Szép vagy kislányom, bár kissé megviselt az arcod, és bizony lefogytál. De biztosan a nagymama halála, és a sok munka! Az idő begyógyítja majd a sebeket. Gyere, kislányom! Foglalj helyet! Hozok egy kis sütit és teát.
   Leültem, és néztem a szépen berendezett lakást, a rengeteg könyvet. Majd Márta néni leült velem szemben, töltött a teából. Ropogtattam a sütit, hallgattam a mondandóját munkájáról, a politikai helyzetről. Aztán egy idő után kérdőn nézett rám.
   - És veled mi van? Akkor most szépen mondj el mindent. Ha tudok, segítek.  Dolgozol még? És ugyanott?
  - Igen. Még ott dolgozom. Aztán, hogy a nagymama beteg lett nem nagyon volt időm a festegetésre, meg el is bizonytalanodtam.  Ugyanis én titokban mesét írtam, és hozzá rajzokat is készítettem. Talán az írás, illetve a meseírás érdekelne. El is hoztam, hátha elolvasná Márta néni és megmondja majd, hogy érdemes-e foglalkoznom ezzel... A végén van egy kis összefoglaló is… - zavartan kotorásztam a mellettem lévő szatyromban és kiemeltem egy vastag dossziét, amiben a kéziratom volt. Márta néni figyelmesen hallgatott, majd a kezét nyújtotta, átvette a dossziét.
   - Jól tetted. Te aztán mindig meglepsz valamivel! Egy kicsit belenézek. Aztán majd elolvasom. De kíváncsivá tettél.  Addig nézegess egy újságot.
      Hosszan rám nézett, láthatóan elgondolkodott, és elmerült az olvasásban. Már vagy tíz perc is eltelt, amikor letette a szemüvegét. Rám mosolygott, majd végig pörgette a lapokat, a rajzoknál elidőzött.
   -  Borikám! Végig kell olvasnom. Az a gyanúm, hogy kiadót kell keresni! De úgy tudom, hogy mostanság neked is pénzzel kell beszállnod, ha ez megvalósulna, vagy szponzort kell keresni! Hagyd itt!  Van egy ismerősöm, aki talán tudna segíteni. Persze, ha neki is tetszik a meséd.
  - Szóval, nem butaság? - kérdeztem félve.
  - Szó nincs róla! De majd ha végig olvastam, akkor válaszolok. Tele vagy fantáziával! De a festést miért akarod abbahagyni?
  - Azt hiszem az íráshoz nagyobb kedvet éreznék. Illetve, most még nem is tudom. És nehéz így a munkám mellett annyi félét csinálni. Tudja Márta néni, most van egy kapcsolatom is...
  -   Hát ez a te korodban természetes. Hány éves és mit csinál? Azért vigyázz kislányom! Tudod, a férfiak  gyakran visszaélnek a tiszta, naiv szeretettel…
   - Talán ő nem. Marcinak, azaz Mártonnak hívják, most végez a Zeneművészeti Főiskola hegedű szakán. Ő egészen más családi körből jött. Értelmiségi szülők gyermeke. Képzelje Márta néni! Anyám kiszabadult, elengedték, Enikő meg gyereket vár, felhagyott az utcalány életformával, valami férfi felkarolta, azt mesélte. És vele él. Állítólag szép lakásuk van. Anyám elment Nyíregyházára, Enikő szerint férjhez megy. Nem tartom velük a kapcsolatot. Sajnos, vagy nem sajnos, nem fűz hozzájuk semmi. Aztán megismerkedtem nagyanyám testvérével, Mária nénivel, aki fontos lett számomra, azt hiszem... – és csak mondtam, mondtam a velem történteket hosszan. Márta néni figyelmesen hallgatott. Majd elgondolkodva szólalt meg.
   - Elég sok minden történt veled Borikám. Jó is, rossz is. Azért, ha elmész Enikőhöz, nehogy rávegyenek valami butaságra! Bár, lehet, hogy tényleg életmódot változtatott. Vannak még csodák.  Marcival is vigyázz!  Túl fiatal még és te is. De az érzelmeidet én nem akarom irányítani. A lakásod cseréje okos ötlet. Biztosan más környezetbe szeretnél kerülni. Egyébként is jó lenne, hiszen sok nyomasztó emlék köt téged arra a környékre. Majd gondolkodom, hogy mit is lehetne tenni. De a könyv, ez a könyv, ez nagyon jó ötlet volt tőled. Ez tetszik. Majd meglátjuk. Hívni foglak majd. Amúgy meg azt hiszem, jó művészi vénád van. Ki kell aknázni!  Mindig különleges kislány voltál. Te még leszel valaki, hidd el! Akkor elutazol a nagynénédhez?
  - Igen. Feltétlenül. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hol élt az én Janka nagymamám. De mennék is, mert este még randevúm van Marcival. Akkor itt hagyom a kéziratomat.
  - Jól van, kikísérlek. Ha tudok valami eget riasztót, akkor kereslek majd a munkahelyeden. Igyekszem gyorsan intézkedni! És vigyázz magadra!
   Érezhető szeretettel ölelt át, elbúcsúztunk, elindultam a domboldali lépcsőn lefelé. Megnyugodva mentem egy belvárosi presszó felé, ahol Marcival volt találkozóm.

4

   - Kicsit késtem – mondtam és levetettem a kabátom, megcsókoltam Marcit, majd vele szemben leültem a kerek barna tonett székre. Egy narancslét kértem. 
   - Hol voltál tulajdonképpen? Újabban nagyon titokzatos vagy.  Most szokatlanul nyugodtnak látszol.
    - Márta néninél voltam.  Otthon kicsit. Én csak így mondom. Te nem tudhatod, mert van otthonod. Hosszan beszélgettünk. Szeretem őt. Sokat kaptam tőle.
    - Hála Isten, hogy van otthonom. Rólam is szó esett? – nézett rám kíváncsian, miközben kicsit hátradőlt a székén.
    - Nem hazudok. Rólad is. De csak úgy közbevetőleg. Csak éppen elmondtam, hogy van valakim. Bővebben nem beszéltem rólad.
    - Na jó, nem faggatlak - ivott egy kortyot a poharából, megfogta a kezem és zavartan el kezdett beszélni – El kell mondanom valamit. Kaptam egy ösztöndíjat és februártól már Amerikában leszek. De  persze tartjuk a kapcsolatot, csak éppen nagyon ritkán tudunk találkozni… Mit szólsz hozzá?
   Egy pillanatra úgy éreztem megáll a szívem. Ez a hír nagyon váratlanul ért – Nem is tudom Marci! Megértelek.
Biztosan én is élnék egy ilyen lehetőséggel. Hogy a kettőnk kapcsolatával mi lesz, azt nem tudom…
   - Két év. Miért? Néha majd hazajövök, vagy esetleg te is kijössz hozzám, meglátogatsz…
  - Ez nem ilyen egyszerű. Ezt te is tudod. Még a szüleidnek sem mutattál be, aztán… Nem tudom. Majd az idő. Majd meglátjuk Marci!
    - Most ez szemrehányás? Majd idővel bemutatlak nekik. Nyugodj meg! És írunk egymásnak!
    Hallgattam.  Úgy éreztem, valami eddig nem érzett űr tátong közöttünk. A jövőnkre pedig nem akartam gondolni.
Hirtelen Márta néni lakásáról beszéltem, arról, hogy én is hasonlóban szeretnék élni és a lakáscsere gondolataimat ecseteltem neki.
   - Van valami pénzed? – nézett ekkor rám.
   - Valamennyi van. Igen. De nem biztos, hogy elég.
   -  És mondd csak? Miért nem megyünk el a testvéredhez, az ő pasija biztosan mozog olyan körökben, hogy tud segíteni. Mit gondolsz ő hogyan szerezte a lakását?   Ezek vagány, minden hájjal megkent emberek.
  - Gondolod, hogy én tisztességtelen dolgokba belemennék? Marci! Hát így ismersz te engem? És te eljönnél velem hozzájuk?
  - El. Sőt kíváncsivá tettél már rég. Azt mondtad, hogy a testvéred már nem a szakadt kurvák közé tartozik.  És akivel együtt él, az felkarolta.
   -  Te is voltál már kurvával? – néztem rá rosszallóan.
      Elnevette magát, de mintha kissé zavarban lett volna – Nem szorultam rá. Egyébként is itt vagy nekem te.
   - Na, jó. Ezt csak úgy mondtam. Nem sok kedvem van a testvéremmel és a pasijával találkozni. Alig ismerem őket.
   - Akkor majd megismered őket! Biztosan segítenek neked!  – mondta határozottan és ekkor felálltunk - Na, vegyük a kabátunkat és elmegyünk hozzájuk. Megnézzük mi az luxuslakás, ha egyszer annyira húzta a testvéred az orrát a te otthoni körülményeid miatt. De előbb telefonálj nekik! Nehogy rosszkor menjünk!
    Egy utcai telefonfülkéből felhívtam Enikőék számát. Imre, a testvérem pasija vette fel a telefont, készséges volt, így aztán Marcival, villamossal elindultunk a hatodik kerület egyik nagy háromemeletes bérházába. Enikő fogadott az ajtóban.
-  Nahát! Nem gondoltam, hogy egyszer eljössz hozzám! - Gyere, gyertek!  Szia, Enikő vagyok - a kezét nyújtotta Marci felé - Bori már beszélt rólad. Menjetek balra és tegyétek le a kabátotokat. Imre a nappaliban van.
    Miután letettük a kabátunkat, egy nagy csilláros, fehérbőr ülőgarnitúrás, hatalmas nappaliba kerültünk. Imre felállt – kövérkés harmincas férfi volt – üdvözölt bennünket, majd különféle italokkal kínált.
    - Hát üljetek le! Ki - ki igyon azt, amit akar. Enikő mindjárt hoz néhány szendvicset. Jó kis háziasszony lett belőle, nemcsak az ágyban jó. Persze ott kiváló!  – mondta röhögcsélve, majd hozzátette - bocs, de kiszaladt a számon. Gondolom te sem vagy más sógornő, hiszen ikrek vagytok! Persze ezt a barátod tudja! – kacsintva Marcira nézett.
  - Úgy, ahogy mondod – mondta könnyedén Marci – Szeretem a sógornődet!
  - Na, jó! Csak vicceltem! - közben Enikő egy tálcán hozta a szendvicseket, majd leült Imre mellé.
- Mi szél hozott Boris? Mert gondolom, hogy nem a két szép szememért jöttél? Bár jó lenne barátságban lenni most már. Mégiscsak a testvérem vagy!  – mondta Enikő kissé szemrehányóan.
  - Nem is tudom, hol kezdjem – zavarban voltam - Imre! Mindenekelőtt köszönöm az anyagiakat, amivel hozzájárultál a nagymama temetéséhez. Igazán nem gondoltam volna...
- Nem-e? Miért? Mit gondolsz? A család az család.  Enikőt kikapartam a mélyből, megszerettem őt. Egész rendes háziasszony lett belőle. Most már családot akarok. Látjátok! Van pénzem! Három szobás lakás, berendezve, de majd megnézitek a lakás többi részét is. Sikerült társulnom egy fickóval. Galériája van. Képekbe, hagyatékba fektetem a pénzem, és régiség.  Most már lehet sok mindent csinálni, hogy végre megszabadultunk a szocializmustól. Hallom, hogy te festegetsz Bori. Készíts egypár képet és én eladom. Megegyezünk. Velem lehet tárgyalni.  És te? – fordult most Marci felé - Te mivel keresed a kenyered?
   - Én még semmivel. Most végzek a zeneművészetin. Hegedű szakon.
   - Remek! Akkor egy-egy kiállítást, ha szervezünk, mondjuk, te eljöhetnél zenélni. Nekem mindegy mit! Fizetünk érte. Szeretünk a társammal hangulatot teremteni. Na?
  - Jaj, kösz, de én klasszikust játszom.
  - Na, és? Mit gondolsz, kik járnak egy-egy bemutatóra?    -  Imre! A lényegre térek - szóltam most közbe, mert láttam, hogy Marci kínosan érzi magát – A lakásomat szeretném elcserélni valami szebbre. Talán te tudsz valakit, aki ráfizetéssel elfogadná az enyémet.
    Imre keresztbe tette lábát, karját a nyaka köré kulcsolta. -  Nem rossz gondolat. Én nem láttam a lakásodat, de akkor megnézném és ahhoz képest. Várj csak! Van egy ismerősöm, akinek pénz kellene, van egy három szobás lakása a hetedik kerület jobbik részén. Fel kellene újítani. Annyi.  Szép polgári méret. Központi fűtés. Mennyi pénzed van?
  - Az is tanácsi lakás? – kérdeztem.
  - Az. Még az. De mostanság meg lehet venni potom áron a tanácsi lakásokat. Sőt ajánlom is majd neked!
  - Tudom. Van pénzem. Éppen elég. Tudod, még ami összegyűlt. Enikőnek is volt. Nem?
  - Igen, volt. Végül is nem kell elárulnod az összeget, félre értés ne essék! Ebben a lakásban egyébként Enikő pénze is benne van, meg az üzletben is! Úgy kell szervezni, hogy maradjon is a pénzedből. Maradjon valami a felújításra is, meg esetleg megveszed majd.  Holnap mikor vagy otthon?
   - Délelőtt. Délutános vagyok.  Akkor jöhetnél.
   - Oké!  Eljöhetnétek máskor is! Igaz mi egyszerűbb emberek vagyunk. És elég jól élünk. Miért ne segítenék? Már előbb is szólhattál volna!
  - Az én testvérem – szólalt meg ekkor Enikő - olyan kis szende, magába zárkózott lélek. Pedig jó nő, nem igaz Imre? Ráadásul esze is van! És abban a nyomorlakásban képes élni! 
- Akkor mindent megbeszéltetek? – Marci az óráját nézte, láthatóan már indulni szeretett volna - Nekünk lassan mennünk kéne, mindjárt tizenegy óra és holnap korán kell kelnem.
  - Na, jó! Akkor holnap tíz körül ott vagyok Bori!  – mondta Imre az ajtóban, én pedig kényszeredetten, rokoni öleléssel búcsúztam tőlük.
     Amikor már a lakásomban voltunk és levetettem a kabátomat Marci magához húzott, átölelt.
    - Látod? Nem is olyan szörnyűséges emberek. Nem is olyan közönségesek. Istenem, hát ők azt az életet élik. De látod azért most már családot akarnak, és hát egész jó körülmények között élnek.
   - Na, persze! Jó a lakás elrendezése, de a berendezése nem az én ízlésem. Meg az egész dolog! Fogalmam sincs az életükről. Valahogy nagyon idegenek számomra. Na, de mindegy. Nem értheted.  Szerintem menjünk aludni!
   Marci már az ágyamban várt, én még a fürdőszobának nevezett kis helységben tettem-vettem, majd visszatérve a szobába, bebújtam  Marci mellé.

5

   Marci kora reggel elment, órája volt. Én megreggeliztem, rendet tettem a kicsi lakásomban, majd a megbeszélt időre megérkezett Imre, a testvérem élettársa. Úgy üdvözölt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Arra gondoltam, hogy talán nem szívtelen gazember. Gyorsan végigjárta a lakásomat, majd leültettem és kávéval kínáltam.
   - Nem zavar, ha rágyújtok? – kérdezte és hosszan nézett rám.
   - Bár itt nem cigizik senki, jómagam meg egyenesen utálom a füstöt, de azért nyugodtan gyújts rá! Majd kiszellőztetek - mondtam neki teljes nyugalommal.
     Visszacsúsztatta cigijét az ezüst cigarettatárcájába.
   - Nem. Akkor a világért sem! – kezébe vette a kávéscsészét, kortyolt egyet, majd hátradőlt a nemrég vásárolt kényelmes fotelomban.
   - Hát! Ráférne erre a lakásra is egy nagy felújítás, meg a környék sem a legzsengébb, de talán van esély rá. Mondtam, hogy ebben az esetben a pénz dominál. A cserelakás is le van pukkanva, de az elrendezése, a hely, ahol van, jó. El kellene jönnöd, megnézni. Persze, ha érdekel a dolog.
    Hirtelen zavart lettem. Nem értettem én az ilyen dolgokhoz. Nem foglalkoztam eddig ilyesmivel.
    - Nem is tudom. Lehet, hogy jó ez nekem, csak fel kellene újítani. Félek én belemenni minden kétes dologba.
   - Ne viccelj! Mindent hivatalosan intézünk, csak a pénz...  A fekete pénz megy stikában, köztetek... De ezt más is így csinálja. Ne izgulj, átverés nincs! Mit hezitálsz? Senki nem akar átverni, ne félj! Végül is a rokonom vagy Enikő révén, még ha nem is tartjátok nagyon a kapcsolatot. De biztosítalak, most már normális életet él, élünk. Na, akkor érdekel? Esetleg el is viszlek most a lakásra, otthon van a srác. Már beszéltem vele. A nagymamája hagyta rá a lakást, de neki van másik lakása és mondom, pénz kell neki.
   - De hát mennyi? Azért én sem akarok teljesen pénz nélkül lenni.
   - Látva most ezt a lakást, én úgy négyszázezer különbözetre gondolok. Szerintem ennyiért belemegy. Te meg jól jársz vele, majd meglátod. Segítek neked a lakás felújításában, van némi ismeretségem és jóval olcsóbban megcsinálják neked majd azt a lakást. Na, gyere! Nézd meg! Ha még sem akarod, az a te dolgod! Be kell jelentened még valakit. Csak úgy megy. Tudsz valakit? Esetleg Marci? – nézett rám kérdőn, miközben felvettem kabátomat, bezártam az ajtót és elindultam vele a kocsijához.
  - Marcit? Nem, nem hiszem. Talán inkább a nagynéném, tudod a nagymama vidéki testvére. Úgyis megyek hozzá karácsonyra.
  - Na, ez nem rossz ötlet. Beszéld meg vele!
    A ház valóban jó helyen volt, nagy belső udvarban, fás park vette körül. Így még csendes is volt.  A lakás a háromemeletes bérház első emeletének egyik sarkában állt. Két nagyobb és egy kisebb szoba, közte egy hall, normálméretű konyha, külön WC, fürdő. De láthatóan évtizedek óta nem volt felújítva. Még egy pici erkély is volt hozzá. A fiatal férfi, aki a bérlő volt, hasonló kinézetű volt, mint Imre, láthatóan jól ismerték egymást. Ténferegtem a lakásban, tetszett a fekvése, a lakás beosztása, már láttam felújított állapotban, agyam lázasan dolgozott. Hirtelen döntöttem.
   - Nekem jó lenne, azt hiszem – fordultam az ismeretlen férfi felé. Maga nem akarja látni az enyémet? Akkor mindjárt az anyagiakat is megbeszélhetnénk.
    A két férfi egymásra nézett, majd Imre nagy hangon terelt bennünket ki a lakásból és indultunk ismét a kocsija felé, hogy visszavigyen bennünket a lakásomba. Láthatóan itt valóban pénzről volt szó és ebben Imre keze is benne volt. Nagy alkudozások után négyszázezer forint volt a végső szó. Előleget nem ígértem neki. Határozott lettem és ügyvédre hivatkoztam. E nélkül nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni, pedig nagyon szeretett volna Imre ismerőse egy azonnali előleget. De azt gondoltam, akkor inkább lemondok a dologról. Féltem az átveréstől. Így aztán karácsony utánra beszéltem meg vele a továbbiakat.
   - Na, jó.  Óvatos vagy Bori. De nem baj! Igaz, Frici? Akkor szóban elrendeztük a dolgot. Fricinek kell a pénz, neked meg a lakás.
     A férfi bólogatott én meg hozzá tettem.
   - Hát, azért elég sok az összeg, nagyon sokat kell a lakásra költeni. Teljesen le van pukkanva. Nem lehetne egy kicsit faragni? – próbáltam még alkudozni az idegen férfival.
     De a Fricinek nevezett férfi határozottan kitartott a kért pénz mellett, Imre meg csak azt hajtogatta, hogy jó helyen van, csendes, világos, és majd meglátom, hogy milyen szép lesz, ha felújítom.  A férfi kezet  nyújtott. Imre rokonian átölelt és elindultak a kocsihoz. Ennyiben maradtunk. Én az ajtóban állva néztem utánuk. Imre még visszaszólt.
   - Aztán, ha szilveszterkor kedvetek lenne, ha itthon leszel, eljöhetnétek hozzánk Marcival! Rendezek egy kis bulit! Na, csaó! Gondoljátok meg!
    Becsuktam az ajtót és gondolkodni kezdtem. Mégpedig Marci külföldi útjára gondoltam. Ránéztem az órámra. Hirtelen kiötlöttem, hogy veszek ki pénzt a bankból és elmegyek karácsonyi ajándékot vásárolni. 
   Szépen sütött a Nap, kissé hűvös volt, de jól esett a sétálgatás. Még bőven volt időm, befordultam a Liszt Ferenc térre. Nézelődtem az ünnepi sátrak között. És ekkor pillantottam meg Marcit, aki pár lépéssel távolabb egy szőke lánnyal, kéz a kézben nevetgélve sétált. Megálltak egy pillanatra és csókolóztak. Láthatóan szorosabb kapcsolat volt közöttük. Földbe gyökerezett a lábam. Szíven ütött a látvány. Hirtelen gondoltam egyet, utánuk siettem, majd eléjük toppantam. Marci hirtelen elengedte a lány kezét, zavartan megállt.
– Hát te? Nem dolgozol?  Bocsánat! - nézett a kérdőn rátekintő lányra és rám – Ő egy ismerősöm Bori, ő pedig Edit, aki évfolyamtársam.
  Nem nyújtottunk kezet. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy nem csinálok patáliát. A lehető legnyugodtabb hangon kezdtem beszélni.
    - Dolgozom, de csak kettőre megyek, karácsonyi ajándékokat vettem… – a lányra néztem - Szóval te is hegedűs vagy?
   A lány kényszeredetten válaszolt – Igen. Éppen óráról jöttünk ki. Sétálunk egyet – belekarolt Marciba és egy mosolygós puszival ajándékozta meg a zavarban lévő közös barátunkat.
   - Hát akkor én megyek is tovább… Szervusztok - mondtam szívszorongva. Hirtelen elköszöntem, visszafelé indultam és egyre sietősebben mentem a munkahelyem felé. Egy világ dőlt össze bennem.
   Épp, hogy beértem kettőre a fodrászüzletbe. Kolléganőm jelentőségteljesen nézett rám.
   - Üzeneted van. Egy nő és egy férfihang is keresett, ott a cetli az asztalodon - mutatott a térfelem felé.  Márta és Marci keresett. Gyorsan átöltöztem, és Márta nénit hívtam, aki nagyon jó híreket közölt velem. Elújságolta, hogy a mesekönyv kiadásának nagy az esélye. Elmondta, hogy mikor és hová kell ebben az ügyben mennem, kivel kell tárgyalnom. Először nem akartam elhinni, aztán amikor letettem a telefont, nem bírtam magamban tartani. Pedig még nem voltam benne biztos, de elújságoltam Krisztának, a mellettem dolgozó nőnek.
   Kriszta nálamnál úgy tíz évvel volt idősebb, kedvelt engem. Most kitörő örömmel ölelt át.
  - Gratulálok! Tudtam, hogy te egy különös lány vagy!  Majd, ha dedikálsz, azért szólj nekem is! Mi is a címe? - nézett rám kérdőn.
  Halkan válaszoltam - Még nyomdában sincs, csak terv az egész. De hát örültem és el kellett újságolnom. A címe még nem végleges, nem tudom. Egy gyerek vagy félig felnőtt mesekönyv. De hagyjuk!
   - Na, minden rendben? Marcit nem hívod fel? Ő is keresett.
   Rámosolyogtam – Nem Kriszta, soha többé nem hívom. Majd egyszer elmondom miért nem. Most dolgozzunk! - Kriszta szemében sajnálkozást láttam, sejtette, hogy szakítottam Marcival, csak a dolog részleteit nem tudta.


6

    Két nap múlva kellett felkeresnem a kiadót. Rendkívül kedves volt hozzám a főszerkesztő, és nagyon megnyugtató hangon beszélt velem. Jól estek dicsérő szavai. Megbeszéltük a további teendőket. Egy hét múlva várt vissza. Abban állapodtunk meg, hogy akkor már a szerződést is aláírhatom. Annyira mesébe illő volt számomra az egész. Hirtelen önbizalmam lett.
   Jókedvűen sétáltam utána haza felé. Arra gondoltam, rendbe hozom magamat és ellátogatok Enikőhöz. Megosztom vele váratlan örömömet.
    Amikor hazaértem, gyorsan lefürödtem, hajat mostam. Belenéztem a tükörbe. Kissé sápadtnak tűntem. Elővettem a sminkkészletemet és széppé varázsoltam magamat. Belebújtam a szürke kötött ruhámba, egy fekete széles övvel kiemeltem hosszú derekamat, fülembe két fekete klipszet tettem. Lábamra pedig az új, fekete velúr csizmámat húztam fel. Belenéztem most már a nagyszobában lévő tükörbe. Barna rövid hajam kissé lazábbra fésültem, fordultam jobbra - balra és megállapítottam, hogy talán mindig így kellene kinéznem. És ekkor berregni kezdett a csengő. Amikor kinyitottam az ajtót, Marci állt az ajtóban. Váratlan látogatása meghökkentett.
   - Te jó ég!  De nagyon szép vagy! – belépett a kicsi előszobába, letette a kabátját, majd leült az egyik fotelba és kérdőn nézett rám – Baj, hogy itt vagyok? Szeretném elmagyarázni a dolgot! És azt, hogy te fontos vagy nekem. Bármit is gondolsz.
    Leültem vele szemközt. Valami furcsa bénultság volt bennem. Azon csodálkoztam, hogy a történtek után hagytam bejönni a lakásomba. Majd ránéztem és hirtelen kibukott belőlem a fájdalmam.
   - Hát Marci ezt nem vártam tőled! Van képed idejönni és magyarázkodni? Ugyan! Mondhatsz, amit akarsz. Hiteltelen lettél. Van egy szőke lány, akivel hasonló kapcsolatot tartasz, mint velem. Tudja, hogy ki vagyok én neked? Nyilván nem. Nem érdekel már! Hazug, becstelen alak vagy! Állj fel és menj el, de most azonnal! – felpattantam - Mindig éreztem, hogy én kevés vagyok neked. Csóró kis senki. Igaz, hogy mélyről jövök, de őszintén szerettelek - ekkor Marci felállt, odajött hozzám, át akart ölelni, halkan motyogott valamit. Könnyes szemmel eltoltam magamtól, az ajtóhoz léptem, kinyitottam: - Öltözz és menj el! Soha többé nem akarlak látni!
   Marci ekkor felvette a kabátját, valamit mormogott még, aztán kilépett a folyosóra.
   Miután távozott, lerogytam a fotelba és zokogtam.
   Kiszakadt belőlem az eddig elfojtott fájdalom. A becsapottság és a magány érzése megcsapott. Lassan összeszedtem magam, hívtam egy taxit. A testvérem lakására vitettem magam.
    Enikő szerencsémre egyedül volt otthon. Ahogy kinyitotta az ajtót látta rajtam a felajzottságot. Levetettem a kabátom. A nyakába borultam sírva.
    - Nagy baj lehet, ha idejöttél. Nyugodj már meg! Gyere az én szobámba! Imrus csak holnap jön haza. Vidéken van. Ne bőgj már! De csörög a telefonod a táskádban. Neked van mobilod? Hát miért nem mondtad? Na, idehozom...
   - Nem kell! Tudom, hogy Marci az. Nem akarok vele beszélni! Hagyd ott a telefont!
   - Szóval a pasiddal van a baj. Ő csinált valamit? Gyere! Üljünk le a kanapéra.
     Nem válaszoltam. Leültünk, kizokogtam magamat még néhány percig. Majd elcsendesedtem.
  - Na, jó. Kicsit megnyugodtál, ugye? Gyere a fürdőszobába, tedd rendbe magad, aztán, ha akarod, elmeséled, hogy mi bánt.
     Bólogattam, majd a fürdőszobában lemostam a szétkent sminkem. Megtöröltem az arcom. Rendbe tettem kicsit magamat. Szétnéztem. Egy díszes fürdőszobát láttam körülöttem. Elmosolyogtam magam a látványon. Olyan groteszk volt hirtelen minden körülöttem. Visszamentem Enikőhöz.
   - Na? Jobban vagy? Eszünk valamit, jó?  Hozzam be tálcán a kaját vagy kimegyünk a konyhába?
   - Nem vagyok éhes, de te csak egyél. Kimegyek veled a konyhába.
     Hófehér konyhabútor, szép étkezőasztal. Tisztaság fogadott a konyhájában - Látom, mindened van. Boldogságod is? Egyáltalán tudod, hogy mi az? – néztem Enikőre, de már megbántam az utolsó mondatom.
   - Nekem ez a boldogság. És, ha sértegetni jöttél...  No, de te mindig is ilyen voltál.  Nagyra tartod magad, pedig lehetnénk jó testvérek.
   -  Nagyra? Ugyan!  Egy kis senki vagyok én is. Mit akartam én Marcitól? Megcsalt. Bájos, szőke lány, szintén hegedűművész lesz, és együtt mennek majd februárban Amerikába. Két évre. Ösztöndíjjal. Ezt kellett megtudnom! Galád, becstelen férfi! Én neki csak egy fodrász vagyok.
   - Na, és? Mit számít az? Te érettségiztél. Tehetségesen festesz. Jó fodrász vagy.  Imre is mondta. Sőt, azt gondolja, hogy talán még lehet belőled festő is. Látta néhány képedet, amikor nálad volt. Nem olyan buta ám, amilyennek képzeled. Ő is érettségizett. Csak elkallódott.  De most már sínen van az életünk. Rendes munkája van. Régiség boltunk van.
    - Jól van. hagyd! A cipész maradjon a kaptafánál! Valahogy végig se gondoltam Marci és az én kapcsolatom valóságosságát.
   - Megcsalt? Nagy szemét akkor … De hát honnan tudod?
   - Onnan, hogy sétálva beléjük botlottam, ahogy édes-kettesben sétáltak előttem és csókolóztak! Istenem! Miért is hittem én ennyire Marciban! Ábránd volt a kitörésem...
    - Honnan akartál kitörni?
    - Nem érted? A szegénységből! Kicsit jobban, szebben élni, értelmesen, okosan. Írtam egy mesekönyvet, illusztráltam is. Ki fogják adni, tudod a Márta néni… Ő segített. A jövő héten fogom aláírni a szerződést. 
    Enikő letette a kenyerét, felállt, odajött hozzám, átölelt.
   - Hát ez fantasztikus! És még te vagy senki? Senki a te Marcid! Majd meglátod, hogy te egy híres, neves valaki leszel. Ő meg egy ismeretlen zenész.  Csak te olyan egyszerű és szerény vagy! Majd Imrus! Majd ő szervez.  Majd ő menedzsel. Büszkék leszünk rád!  Pasi meg van bőven! Majd jön egy másik szerelem! Tudom, hogy te szerelem nélkül nem jössz össze senkivel! Pedig most egy jó... Na, nem mondom, hogy mi segítene rajtad!  Csak ne búslakodj! Aludj itt! Van egy vendégszobánk. Pihend ki magad!
     Jól esett most Enikő össze-vissza mondatait hallgatni. Még, ha néha butaságokat is fecsegett. Kicsit anyámnak éreztem most magam mellett. Fáradt és összetört voltam. Jól esett a vigasza, anyáskodása.
    Ezen az estén ott aludtam a testvérem által felajánlott vendégszobájában. Nehezen jött álom a szememre. Marci és a történtek jártak az agyamban.  Majd a nagymamámra és Mária nénire gondoltam. A gyerekkorom néhány szép pillanata bukkant elő a múltból. Azért akadt az is. Aztán a megjelenő könyvemről ábrándoztam. Majd Enikő számomra ismeretlen élete kavargott a fejemben. Arra gondoltam, hogy egyszer talán beszélgetnem kellene vele a múltról, az életéről. Hátha megértenék belőle valamit. Végül is a testvérem.
         
7

    Sikerült az elkövetkezendő héten mindent elintéznem. Fantasztikus élmény és izgalom volt számomra a könyvkiadóval beszélnem ismét. Amikor kijöttem az utcára nem akartam elhinni, hogy ez velem történt. Fel is hívtam azonnal Márta nénit, aki úgy örült a hírnek, mintha csak róla szólt volna a történet.  Engem pedig nagyon feldobott. A lelkem ugyan Marci miatt összetört, de az önbizalmam visszajött. Közben készülődtem a nagy utazásra. Arra, hogy felüljek a vonatra és egy szép karácsonyt töltsek Mária néninél, egy olyan helyen, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Egyben biztos voltam. Abban, hogy majd szeretet vesz körül, ami most nagyon hiányzott. Egy kis utazótáskába pakoltam néhány holmit, Mária néninek az ajándékot, egy szép meleg pongyolát.  Másnap reggelre volt vonatjegyem Kővágóörsig. Ott egy kocsi vár rám - írta Mária néni - egy ismerőse kijön értem az állomásra, mivel nincs mivel mennem a faluba, ami onnan nagyjából tíz kilométerre fekszik. Ahogy így pakoltam, előkerült a Marcinak vásárolt sál, és a könyv. Leültem és szomorúság bújt a lelkembe.  Néztem a sálat, a nyakam köré tekertem. Leültem és Marcira gondoltam. Az eltöltött közös pillanatokra. Éreztem, hogy megfagyott bennem valami.
   Korán lefeküdtem, hánykolódtam jó ideig, aztán elaludtam.


8

    Másnap a vonatban volt időm emlékezni a rövid, de eseménydús múltamra. Ahogy a vonat kerekei kattogtak, úgy váltakoztak agyamban a különböző emlékképek. Hol anyám, nagyanyám, aztán Enikő, hol pedig a nevelőim arca jelent meg előttem, ezt kísérték fájdalmas vagy éppen kellemes események. Marcira gondoltam, a megismerkedésünkre, elválásunkra. Aztán a szőke lányt láttam, ahogy Marcival nevetve sétálgatnak, ugyanúgy öleli azt a lányt, mint ahogy engemet szokott. Ez a gondolat nagyon fájt. Elmélkedésemet a kalauz mondatai zavarták meg. Átadtam neki a jegyemet, majd kinéztem az ablakon. Örömmel fedeztem fel, hogy esni kezdett a hó.
      Amire az állomásra érkeztem már szép fehér volt minden. Kutatva álltam az állomás kijáratánál, amikor egy harminc körüli férfi szólított meg.
     - Balogh János vagyok. Mária néni ismerőse. Nemde, Szalai Borbála?
     Kíváncsian fordultam a sűrű fekete göndörödő hajú férfi felé, nyugalmat sugárzó, mélyen ülő sötét szemébe néztem és a kezemet nyújtottam, hogy illendően bemutatkozzam.
     - De igen. Szalai Bori. Mária néni nem jött magával?
     - Nem. De adja ide a táskáját, menjünk kifelé, nem messze áll a kocsim. Nem akartam, hogy Mária néni ebben a hóesésben fagyoskodjon feleslegesen. Otthon várja magát.
     Beültünk a kocsijába, beindította a motort és elindultunk egy számomra ismeretlen, de szép úton. Dombok, hegyek között kanyarogtunk.
    - Szép vidék, de leginkább nyáron – szólt a férfi, mert láthatta, hogy nagyon nézem a tájat – Majd megismeri a falut is. Nem nagy, de szép a fekvése, történelmi vidék. Meddig marad?
    - Itt töltöm a karácsonyt és még az újesztendő első napját. Aztán megyek vissza.
    - Ó, hát az remek! Tudja, nekem a szüleim laknak itt, én Tapolcán élek. Állatorvos vagyok. Esetleg akkor találkozunk majd. Ha nem zavarom, átnézek valamelyik nap, de itt is vagyunk.
     Egy szép régi, tornácos ház előtt megállt a kocsijával. Szép fakerítés vette körül a házat.  Mária néni az autó hangjára már kis kabátban sietett felénk. Kikászálódtam az autóból, János fogta a táskámat, kérésemre sem adta a kezembe.
    - Hagyja csak! Majd én beviszem.
     Mária néni kinyitotta a kiskaput, öröm csillogott a szemében, szeretettel ölelt át.
    - Óh, édes szívem, már nagyon vártam ezt a pillanatot. Köszönöm János, hogy megtetted nekem ezt a szívességet. Tudod édes Borikám ő is a tanítványom volt valamikor. Okos, kedves kisfiú volt. Itt laknak a szülei a második házban … - Beértünk a szép fehérre meszelt tornácra, itt letette a táskámat János egy kispadra.
    - Na, akkor én el is köszönök, magukra hagyom Mária nénit és Borikát. Tudom, hogy sok beszélni valójuk lesz.
    - Köszönöm János, hogy kijött értem. Kellemes volt az út - kezet nyújtottam felé, férfias meleg kézszorítást éreztem. Szép keze volt, hosszú, vékony ujjakkal.
   - Aztán átlátogass hozzám majd egy finom körtepálinkára! – szólt a férfi után Mária néni, aki a kapuban hallva ezt visszafordult és csak annyit kiáltott vissza, hogy élni fog a meghívással.
     Abban a néhány napban, amit Mária néninél töltöttem egy nyugodt, egyszerű, de nagyon tiszta világ tárult a szemem elé. Mária néni három kis szobájából egy cserépkályhás kisebb szobában lakhattam. Régi szép bútorokkal volt berendezve az egész ház. Látszott rajta, hogy Mária néni ad a tisztaságra, szereti és megőrzi a régi dolgokat. Persze, szinte minden fel volt újítva. A konyhája modern volt, a kornak megfelelő. Az ablakok kisméretűek voltak, zsalugáterrel lehetett besötétíteni. A konyhából finom sült hús illata keveredett az édes tésztáéval.  Talán először éreztem életemben, hogy otthon vagyok.  Mária néni nem győzött válaszolni kérdéseimre. Érdekelt minden, ami vele és Janka mamával, a dédszüleimmel volt kapcsolatos.
   Korán sötétedett. Kinéztem az ablakomon. Két nagy fenyő állt a ház előtt, a barnára mázolt fakerítés mellett pedig mályva és nagyra nőtt, formázott bukszus bokrok voltak. Szinte ki sem láttam az utcára. Mária néni kopogott a barnára festett ajtómon.
    - Tessék csak jönni!  – megfordultam - Kinéztem kicsit az ablakon. Olyan szép, otthonos ez a szoba, és egyáltalán, minden amit itt látok, Mária néni - odaléptem hozzá és átöleltem. Elsírtam magam, de ő is könnyezett.
   - Micsoda bolondság! Csak nem sírunk! Bár az öröm is hozhat elő könnyeket, igaz? Meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved, bár már szürkül, egy rövid kis sétára? Megmutatnám a szüleim házát is, a másik utcában van, a Fő úton. Az két szoba, régi búbos kemencével, igaz, hogy fel van újítva, mert nyáron néha kiadom, ha tudom. Ez a ház, ahol most lakom apám szüleinek az öröksége. Tudod ők malmosok voltak, kicsit módosabbak. Aztán amikor meghaltak, elég régen volt persze, én ideköltöztem.
  - Menjünk Mária néni, felhúzom a hótaposómat, és még felveszek egy melegebb pulóvert, mert a kabátom csak divatos, de nem olyan meleg. Jól is fog esni egy kis séta.
   Elindultunk Mária nénivel , közben nézegettem a  zegzugos pici utcákat, a szép hófedte kerteket és hallgattam Mária nénit, aki tanító nénis előadással elmondta nekem a falú rövid történetét.
     - Nem akarlak untatni, de azért mesélek néhány olyan dolgot, amit talán nem árt tudni erről a helyről. Gondolom, hogy nem nagyon hallottál róla.
    - Nem. Szinte semmit sem tudok. A térképet nézegettem csak. Jé! Milyen szép régi ház! – ez biztosan műemlék.
     - Hát igen.  Ez valóban az. Birkás pince és lakóház. 1763-ban épült. Eredetileg a Seller család tulajdona volt. De, biztosan feltűnik neked ezeken a régi házakon a népi építészeti hagyomány, a vastag falak itt homokkő és bazalt szerkezetű anyaggal vannak fugázva. Nézd csak meg a tetőket milyen különös ollós szerkezetűek. A nádazásuk meg Balaton felvidéki fonott stílusban készült. Tudod kislányom, ez a kis település a Káli-medence ékköve, a medence északi, a Boncsos tető, a fekete hegy, Sátorma-hegy által körbefont térségét foglalja el. Majd, ha elsétálsz esetleg a fekete hegyre, onnan különlegesen szép a panoráma. Azt mondják, hogy itt süt legtöbbet a Nap, viszonylagos éghajlati védettsége is van. Persze vannak itt mocsaras területek is.
  - És honnan ered a falu neve? – kérdeztem és érdeklődve bámészkodtam a szürkületben.
  - Azt mondja a történet, hogy a falu nevének első fele attól a Szent Benedektől származik, akinek szerzetes fiai a legtöbbet tettek a Kál és Vérbulcsú ivadékok megmentéséért, s amelynek első templomát Szent Benedek tiszteletére emelték. Majd felmegyünk a templomba karácsonykor. Ez a római katolikus templom XVIII. századvégi újjáépítés. Eszterházy Károly egri püspök által foglalkoztatott Fellner Jakab építész tervei alapján épült mindez. A kora középkori templom maradványain épült új templom barokk stílusú. Freskóján a Káli népet térítő Szent Benedek-rendi szerzetes és Kál-vitéz látható.  A templom oldalán az első és második világháború áldozatainak tiszteletére készült emléktáblák láthatók. De majd ezt még megnézzük. Most már sötét van ehhez az úthoz. A hegyek oldalában az erdő alatt meg szőlők kezdődnek. Gondozott kis családi birtokok. Nagyon jó kis sétautak vezetnek pincétől pincéig, présháztól présházig.  Már márciusban fehér és rózsaszín virágpompában állnak a domboldalak, mert virágzik a szőlő között a mandula. Régi gyümölcse e vidéknek a mandula, és mint a bornak, úgy a mandulának is határozott, de jó ízt ad ezen a vulkáni tájon a föld és napfény. A legnagyobb ültetvény közel kétezer fával közvetlen a falu felett virít.  Na és a fő nevezetesség a kőtenger, mely egy gyógyító rezgésű Szent György vonalon fekszik, így gyógyerővel rendelkezik, azt mondják.  Itt kell töltened valahogy egy nyarat. Akkor az igazi itt minden. Bele fogsz szeretni! Én már nem tudnék máshol élni. De gyere, itt a kis ház. Itt élt Janka mama és én is, meg a te déd nagyszüleid.
     Egy zsúpfedeles kis ház udvarán találtam magam, egyszerű nyitott tornácos, nekem mesebeli kis ház ajtaja nyílt meg, amelynek kicsi udvara közepén hatalmas fűzfa állt. Sajnáltam, hogy márt teljesen sötét volt, de Mária néni felkapcsolta a tornác villanyát. Beléptünk a téglás kis konyhába, majd az abból nyíló hajópadlós egyszerűen berendezett szobát csodáltam meg. Csupa egyszerű és praktikus bútor volt mindenütt. A tájházakban láttam eddig ilyet.  Mária néni pedig mesélt. Ki hol aludt, hol írták a leckéiket, hol főzött az édesanyja. Mutatta a gerendás mennyezetet, ahová akár a csizmát is fel lehetett akasztani.
   - Na, mit szólsz? Persze sötét van már, de majd visszajöhetünk még nappal is.
   - Nekem ez nagyon szép. Én csak múzeumokból ismerem mindezt. De ez nem múzeum, hanem valóság.  Meg vagyok hatva.  És Mária néni keze munkája mindenütt ott van.
   - Hát az igaz. Tudod, én itt a faluban néptáncot is vezettem, kultúresteket szerveztem a tanítás mellett. És bizony gyűjtöttem a régiségeket, azokat rendbe hozattam, és így lett belőle ez a régi otthon. No, meg a saját kis házam. Szerettem a gyerekeket, nyári népművészeti tábort is vezettem. De már fázol, látom. Milyen buta is vagyok, traktállak a magam régiségeivel. Menjünk, gyere! – bezárta az ajtót, én belekaroltam, vigyáztam nehogy hazafelé menet a csúszós, lejtős úton elessen véletlenül.
   Jó meleg volt a konyhában, levetettük kabátunkat, kezet mostam, majd Mária néni asztalhoz invitált. Segíteni akartam neki, de nem hagyott.
   -  Fehér damaszt asztalterítőt hozott, gyertyát gyújtott, forralt, fűszeres borral kínált, hideg sült húst, finom foszlós kenyeret adott és a saját keze által eltett ecetes paprikát rakta oda savanyúságnak.
   - Nagyon finom volt Mária néni! Bevallom, még soha ilyen szép és emberi körülmények között nem vacsoráztam. És olyan jó volt hallgatni Mária nénit.
   - Bár előbb hozott volna össze a sors. De Janka és én is ostobák voltunk. Most már haragszom magamra nagyon. Sajnos visszacsinálni már semmit sem lehet. Örök lelkiismeret furdalásom lesz miatta. Azt hittem városi dáma lett. Aki már itt vidéken nem is érezné jól magát. Bár a szüleink halála után írtam neki, hogy jöjjön le, de nem válaszolt rá. Ki tudja miért nem? Talán szégyellte szegénykém a kudarcba fulladt életét, a lányát. Tényleg mi van velük? – kérdezte aztán kíváncsian.
   - Anyámról nem tudok semmit. Enikő pedig úgy tűnik valóban életformát váltott. Nem tudom, hogy mit higgyek abból, amit legutóbb tapasztaltam, talán jóra fordul a sorsa - ekkor részletesen elmeséltem a lakáscsere terveimet, Enikőék segítőkésznek tűnő hozzáállását, aztán hosszan beszéltem Marciról, a szakításunkról, a megjelenő mesekönyvemről, és távolabbi terveimről.
  - Nahát! Nem is tudom, mit mondjak!  Azért vigyázz csak azzal a lakáscserével, meg a pénzeddel! Tudod, van egy mondás. Kutyából nem lesz szalonna. Bár igaz lenne most a testvéred esetében ennek az ellenkezője. De hát ez a Marci féle történet! Micsoda férfiak vannak! Sajnálom Borikám!  Persze ebbe én nem szólhatok bele, majd az élet helyre tesz mindent. Egyszer majd eljön az igazi, ne félj! Amúgy pedig nagyon büszke vagyok rád! Szóval mesekönyv...
   - Igen, és Mária néninek feltétlenül ott kell majd lenni, ha egyáltalán bemutatják valahol. Na, de hagyjuk most ezt! Örülök, hogy itt lehetek! Holnap este karácsony, már alig várom. Hol lehet itt fát venni? – kérdeztem izgatottan, mivel itt el sem tudtam volna képzelni a karácsony estét egy gyönyörű karácsonyfa nélkül.
   - Ne izgasd magad, János majd hoz egyet holnap. Megígérte. Tudod nagyon jó fiú, mindig is kitűnt különös komolyságával a többi gyerek közül. De hát elrontotta ő is az életét. Korán elcsavarta egy lány a fejét, gyorsan házasodtak. Még egyetemisták voltak. Aztán két év után elváltak. Szerencsére gyermekük nem volt. De nem is tudom, minek mondom én ezt neked. Tegyük el magunkat holnapra. Sütök finom rétest holnap, megmutatom hogyan csinálták régen. Te talán még nem is ettél igazi házi rétest.
  - Én nem, az biztos! Akkor valóban menjünk aludni, látom, Mária néninek van jó pár könyve. Választok magamnak és én még azért olvasgatok kicsit. Átöleltem, bevonultam a jól befűtött szobámba, bebújtam a számomra eddig ismeretlen meleg és puha dunyha alá. Felkapcsoltam az ágyam mellett lévő kis villanyt, kinyitottam a könyvem, de hamar be is csuktam, mert elfogott az álom.

9

     Másnap nyolc körül keltem, Mária néni konyhájában már fortyogott a másnapi ebéd, mire a fürdőszobából a konyhába jutottam, a rétesek már három tepsiben terpeszkedtek. Én meg szégyenlősen szabadkoztam, hogy semmit sem segítettem, de Mária néni csak nevetett.
   - Ugyan már! Én öreg vagyok és kidob az ágy hajnali ötkor. Mit tegyek? Felkelek és csinálom a dolgom. Most meg van is kiért, miért. Nem is tudod, hogy ez nekem most milyen nagy öröm! Ülj le! Ott a kalács, kávé, vagy amit akarsz, egyél csak! Már sül egy tepsi rétes, akarok belőle küldeni János édesanyjának is, aki beteges szegény és nem nagyon tud már ilyesmit csinálni. Mert ez elég nagy munka, tudod?
    Ekkor kopogtak az ajtón, de szóra sem várva egy fekete vastag pulóverben, farmerban, vastag hótaposó csizmában János lépett a konyhába.
-   Nem zavarok? Kezüket csókolom! – a kezét dörzsölgette - Kutya hideg lett, de hála Isten nem locsogós lesz a karácsony!  Meghoztam a fát. Letettem a tornác végébe. Nem nézi meg Bori? – kérdőn nézett rám.
- Éppen reggelizek, de talán üljön le! – felpattantam, majd Mária nénire néztem, aki csak biztatott a tekintetével – Egyen velem! Hozok valami tartalmasabbat.
  - No, az ám! – szólalt meg ekkor Mária néni, aki közben a sütőt nézegette.
  - Ülj le fiam!  Borikám, ott a szekrényben találsz kupicákat, én meg hozom a jó kis körtepálinkát. Koccintunk! És köszönjük a fát. Korán keltél, fiam… - nézett most  Jánosra, aki lassan leült az egyik fonott székre. Közben a csizmáját nézegette.
   - Egy papír kéne ide a talpam alá, mert ideolvad a hó.
   - Ugyan! Hagyd csak! Majd Borika feltörli -  Mária a néni a pálinkás kis fehér üvegből töltött a három kupicába, majd mindhárman megemeltük a poharunkat. Koccintottunk.
   -  Na, csak nem magázódtok!  Hiszen nem olyan nagy a korkülönbség és ezután úgyis többet fogtok találkozni. Tegeződjetek csak le!  - mondta aztán hirtelen Mária néni, majd töltött még egy kupicával. Én pedig zavartan vettem kezembe a poharat, és ahogy azt vidéken illik, végig csináltam a pertut ívó ceremóniát, ami a végén egy testvéri puszival zárult. Éreztem János erősen borostás arcát, láthatóan ezen a reggelen még nem borotválkozott.
   -  Na, így van ez jól. Szomszédok vagyunk vagy nem? – mondta nevetgélve Mária néni és kacsintott hozzá.
  - Hűha! - mondtam ekkor kissé zavartan - a fejembe szállt, nem vagyok én ehhez szokva. Akkor megnézhetem a fát, János?
  - Persze! Csak vegyél fel magadra kabátot, mert tényleg nagyon hideg van!  - kifelé indult, én meg utána.
  - Mária néni nem nézi meg? - kérdeztem visszafordulva.
  - Dehogyis! Én most itt sürgök-forgok, nézd csak meg te Borikám!
   János egy majd másfél méteres gyönyörű lucfenyőt forgatott a tornác végén - Na, milyen? Meg is faragtam. Csak kellene valami talp. Van?
  - Nagyon szép! Amíg ezt feldíszítem, eltelik kis idő. De örülök neki! Még soha életemben nem volt ekkora karácsonyfám! Talp? Várj! Mindjárt megkérdezem Mária nénit, hogy hol találom.
    A folyosó végén volt egy ajtó, ami egy kamrába vezetett, onnan hoztam ki a talpfát. János ügyesen beleállította, hoztam neki még egy éles bicskát, mivel még farigcsálnia kellett rajta.
   - Na, akkor kész. Hova vigyem? De most leveszem a csizmám - Fogta a fát és jött utánam a konyha felé, Mária néni elámult a fa nagyságán.
  - Hát ez nagyon szép fa! De kicsit nagy, hová is tehetnénk, talán a te mostani szobádba fér csak el Bori!
    Miután betettük a szobába egy üres sarokba, még elgyönyörködtem egy ideig a fában. Aztán visszamentünk a konyhába.  János pedig kézbe vette a rétes csomagot, amit Mária néni az édesanyjának szánt.
  - Akkor én mennék. Nem zavarok.
  - Nem zavarsz fiam, én már majd készen vagyok mindennel. Bori segít kitakarítani, rendet tenni.  És te fiam mit csinálsz délelőtt?
  - Semmi különöset. Fát vágtam apámnak, aztán elmentem a fákért az erdőbe. Esetleg Bori nem volna kedved sétálni a környéken?
  - Tegnap Mária nénivel már sétáltunk kicsit, több mindent el is mesélt.
  - Ez igaz, de azért csak menjél! Van még mit megnézni. És János legalább úgy ismeri és tudja a falu történetét, mint én. Nem árt kicsit levegőzni sem. És hát jobban megismeritek egymást, ha már szomszédok vagyunk.
    Éreztem, hogy Mária néni titokban össze akar hozni Jánossal. Pedig nekem ez eddig eszembe sem jutott. Szemrevaló, jóképű férfi volt, de még nagyon nem voltam én túl a Marci féle érzelmeimen. Persze azért elmentem Jánossal sétálni. Hiszen tudtam, ez semmire sem kötelez. És úgy gondoltam, János nem az a városi pasi, aki azért van most velem, mert le akar rohanni. Tulajdonképpen mindketten egyedül voltunk, ő már egy házasságon túl, én pedig még túl friss szakítási sebekkel a lelkemben. Bár János ezt akkor még nem tudhatta. Én már előnyben voltam vele szemben. Mária néni által valami keveset tudtam már róla. Ami talán nem is volt baj.
   Jó melegen felöltöztem, amikor egy félóra múlva értem jött. Elindultunk a falu nyugati határa felé, hosszú séta lett belőle. Közben ő is beszélt a faluról, régi emlékeit idézte, amikor Mária nénihez járt még iskolába. Beszélt a szüleiről, egyetemi éveiről, a munkájáról.  Magánéletéről csak annyit mondott, hogy nagyon fiatal volt, amikor megházasodott. Úgy gondolja nem egymáshoz valók voltak. Többet erről nem beszélt. Aztán amikor már a híres Kőtengerhez értünk kissé tudományos magyarázatba kezdett.
- Érdekel a hely története? Gondolom igen. Nos, valaha az itteni intenzív vulkánikus tevékenységet követően feltörő kovasavak, hévizek a laza homoküledékeket összecementálták, amit a szél, a csapadék, az erózió tovább formázott. A kövek nagysága és magassága meglepő ugye? Némelyik ház nagyságú, mások betöltenek egy egész szobát. Mintha óriás járt volna erre, aki rossz, vagy jó kedvében gigászi kődarabokat hajigált szerteszét.
      Botorkáltunk a kövek között, soha nem láttam ilyen számomra érdekes helyet. Valóban úgy éreztem, mintha valami mesebeli helyen járnék, ahogy János mesélte, az óriások egykori földjén. Mindjárt ki is pattant az agyamban egy történet. Elővettem a kis noteszomat, néhány skiccet rajzoltam emlékeztetőül és felírtam néhány dolgot, ami majd tudtam, hogy emlékeztetni fog a kipattant új mesémre.
    János megállt és érdeklődve figyelte, hogy mi a csudát rajzolgatok és írogatok, és csak nézte, ahogy szaladgálok a kőtengerben.
    - Mit csinálsz? Szabad megkérdeznem? – aztán lassan egy nagy kőtömb mellé sétált, ahol rajzolgattam.
      Hirtelen zavart lettem és eltettem a tollam és a kis füzetemet. A kezemet lehelgettem, mert nagyon hidegnek éreztem.
- Jaj, ne haragudj! Ez...  Tudod, ez olyan magán dolog... Nem szeretek erről beszélni...Csak úgy firkálgattam, illetve rajzolgattam, skicceket készítettem. Mária néni nem mondott rólam semmit?
     János ekkor hirtelen megfogta a két jéghideg kezemet, bedugta a kabátja alá a meleg hónalja alá. Ettől én egészen testközelbe kerültem vele. Egy fejjel volt magasabb, mint én. Ránéztem. Fekete szeme furcsa tűzben égett és én megijedtem, hirtelen kikaptam a kezem, megfordultam, kesztyűt húztam a kezemre.
  - Bocsánat. Csak meg akartam melegíteni a kezed és kíváncsiskodni sem akarok - mondta lehajtott fejjel, lábával egy kisebb követ rugdosott, mint akit sérelem ért.
  - Ne haragudj!  - feléje fordultam - Tényleg nem akartalak megbántani, de én... Én most vagyok túl egy fájdalmas kapcsolaton.  Hát azt hittem, hogy te... És ez nekem nem megy most... Én most nem tudok kapcsolatot teremteni. Egyébként pedig mesét szeretnék írni.  És most eszembe jutott egy majdani megírandó történet erről a tájról, a kövekről. Aztán én festek, rajzolok is. Skicceket készítettem.
    Kihúzta magát, közelebb lépett, felemelte az állam, rám nézett, egy gyermeki csókot adott a homlokomra, majd belém karolt és elindultunk hazafelé.
   - Nem volt szándékomban semmi rosszat tenni. Értelek. Szóval te egy festő, írónő vagy.
   - Jaj, nem! Én fodrász vagyok. De képzőművészeti gimiben végeztem. Szeretek festeni, rajzolgatni, állítólag tehetséges is vagyok. Majd egyszer mutatok néhány képet talán.  És írtam egy mesekönyvet, rajzoltam hozzá, most lett egy kiadóm. Megjelenik majd a könyv... Ennyi. Az igazság, hogy szeretnék rendszeresen mesekönyveket írni, amit én illusztrálok.  Minden a jövő titka még. Azt is tudom, hogy még nagyon fiatal vagyok.  De most örülök, hogy itt vagyok és...
    - Hát ez nagyszerű dolog. Én nem sokat tudtam rólad. Megleptél! De örülök, hogy az vagy, aki. Én pedig a válásom óta egyedül élek már régóta, legalábbis komoly kapcsolatom nincs. Mária néni nem mesélt rólam? – nézett rám kérdőn.
    - De igen. Illetve annyit mondott csak, hogy elváltál, hogy korán nősültél. Biztosan nem sikerült a házasságod.
  - Hát igen. Ez így igaz. Még nem fejeztem be az egyetemet, akkor házasodtunk össze. Eleinte minden szép volt, aztán rájöttünk mind a ketten, hogy nagyon elsiettük a házasságunkat. Valójában semmi közös nem volt bennünk… De erről nem akarok én többet beszélni, mert nincs semmi értelme. Különben is régen volt. De mesélj kicsit magadról. Szívesen hallgatlak.
   - Tudod én apa és anya nélkül nőttem fel. A nagymamám, Mária néni testvére nevelt, de voltam állami gondozott is. Amúgy, egyszerű lány vagyok. Tovább tanultam volna, de nehéz anyagi körülmények között éltünk, nem tehettem meg. Majd mesélek egyszer magamról többet is, ha érdekel. A volt kapcsolatom befejezése túl friss még, arról nem beszélnék most… – néztem most szomorú emlékeimmel a szívemben erre a láthatóan magányos férfira, aki éreztem, hogy többet érez irántam, mint kellene.
   - Igen, nagyon is érdekel. Meglepő, amit most mondtál. A másik dolog meg… Őszinte leszek hozzád. Tudom, hogy te semmit sem érzel irántam, de én... Ne félj, nem leszek tolakodó. Ha jobban megismerjük egymást, és esetleg már túl leszel a mostani fájdalmadon hátha... Persze, ha te akkor sem tudsz közelebb kerülni hozzám, fájni fog, már most megmondom. De nyugodtan megmondhatod. Legfeljebb jó barátod próbálok lenni. Persze, ha te is akarod.
     Ahogy ezt elmondta, éreztem, hogy egy érett férfival kerültem most szembe. Sajnáltam, de nem tehettem mást, mint az igazat mondani neki.
  - Nem ígérhetek semmit János.
  - Nem is kell! Talán nem is kellett volna mindezt elmondanom, de kibukott belőlem... Mindegy!  Na, milyen volt ez a hely? – kérdezte tettetett vidámsággal.
   - Különös, nagyon különös.
   - Remélem, a könyvedet elolvashatom majd! Ígérem, hogy szigorú kritikusod leszek. Örülök, hogy megismerhettelek. Aztán kirándulhatnánk még máskor is, amíg itt leszel.
     Néztem kutató szemét, gondolkodtam kicsit - És hova akarsz velem kirándulni ebben a hóesésben? – kérdeztem tőle kissé vidámabban.
   -  Az úgy nevezett fekete-hegyre. Elmegyünk egy kilátóhoz és letekintünk a körülöttünk lévő tájra és majd elmondom, hogy hol is vagyunk. Igaz, hogy nyáron más a kép, de talán még arra is sort keríthetünk.  Na, de induljunk!  Add a kezed! Csúszós az út, nem szeretném, ha kitörnéd a nyakadat! - gondolkodás nélkül a kezem után nyúlt, én pedig nem ellenkeztem. Így ballagtunk hazáig kéz a kézben, mint két jó barát. Pontosan tudtam, hogy János szívében remény csillog. Azt, hogy az én szívem valaha is érez-e majd egyszer csak többet, mint barátságot iránta, ezen elgondolkodtam, de most, minden egy nagy kérdőjel volt előttem. Azért jó volt érezni a közelségét. Megnyugtató volt számomra határozottsága és kedvessége. Útközben nekem már az estén járt az eszem, a feldíszített fán, Mária nénin. Olyan lettem, mint egy gyermek. Tele voltam kíváncsisággal. Jóleső, boldog, családias szeretet költözött a szívembe. Mint a szivacs úgy szívtam magamba minden új élményt.

10

     Nem csalódtam. A karácsonyeste úgy telt el, ahogy elképzeltem. Bár csak ketten voltunk, de olyan szép karácsonyfánk lett, amilyen nekem még soha nem volt.  Gyertyafényes fehér abroszos dúsan terített asztal várt, és Mária néni régi karácsonyi bakelit lemezei szóltak a szobámban lévő lemezjátszóról. Aranyozott, ezüstözött dió, és sok régi szép karácsonyfadísz volt a fán. Finom narancs, fenyő és fahéj illat keveredett a lakásban. Mária néni gyümölcskenyeret sütött én pedig nagy igyekezettel segítettem neki készíteni a habcsókot, a mézeskalács  formákat. Készítettem egy mézeskalács házikót is. Elég sokáig elbajlódtam vele, de Mária néni nagyon meg volt elégedve, amikor már kiszáradt és a karácsonyi asztalra tettem. Sokat mesélt közben a régi gyermekkori karácsonyokról, Janka mamáról, amit szívesen hallgattam.
    Aztán az éjféli misére Jánossal és a szüleivel együtt mentünk a kocsijával. Meglepődtem, amikor előtte bekopogott hozzánk. De Mária néni boldogan ültette le az ünnepi asztalhoz.  Kicsit már hosszúra megnőtt, homlokába hulló göndör hajfürtjeit babrálta, miközben készségesen leült és kóstolgatta a karácsonyi süteményeket. De nem maradt sokáig, hiszen nemsokára indulnunk kellett
   Jómagam nem voltam templomba járó, nem így neveltek. Azaz sehogy sem kerültem eddig kapcsolatba a hittel. Mária néni ajándéka egy biblia volt számomra. Nagyon meghatódtam.
    A templom tele volt különböző korú emberekkel. A hittanos gyerekek előadták a kis Jézus születését. Kint hullt a hó, szinte mesébe illő volt számomra az est minden perce.
    Mária néni másnap használatba vette a puha, meleg barna köntöst, amit ajándékba vettem neki. Láthatóan örült neki.
   - No, ma én sem keltem korán – mondta, amikor együtt leültünk az asztalhoz reggelizni – és felvettem ezt a finom meleg köntöst. Hadd legyek ma én is úriasszony – mindketten elmosolyogtuk magunkat.
   - Szép volt a tegnap este Mária néni. És nagyon köszönök mindent.
    - Na, és János? – nézett rám kérdőn és kíváncsiskodva.
    - Nem értem – tettem az értetlent, pedig tudtam, hogy mit szeretne hallani.
    - Hogy sikerült a kirándulás? Nem is meséltél róla. De én láttam, a misén is, hogy sokszor keresett téged a tekintetével, tetszel neki. Én sejtem.
    - Igen?  Lehet. A kirándulás jól sikerült, hiszen mondtam, hogy gyönyörű volt a hely és már egy új mesetörténet is kipattant az agyamban.
    - Nem tetszik neked? – nézett rám fürkészve.
    - Mária néni. Én nem mondom, hogy nem jóképű, meg udvarias, kedves. De hát én még sokat gondolok Marcira, még ő él bennem, ha el akarom felejteni, akkor is.
   - Ó, istenem! Gondolhattam volna! Csak nem akarsz újra összejönni vele? Vagy igen?
   - Nem, nem akarok. De mondanom kell valamit. Jött egy üzenet a főnökömtől. Sajnos előbb haza kell utaznom, harmincadikán el kell mennem. Annyi a vendég, hogy szükség van a munkámra. Nem tehetem, hogy cserben hagyom. Nagyon sajnálom! De jövök majd, ha már jobb idő lesz, tavasszal is pár napra. És amikor lesz időm, mindig. Nagyon jó itt!  Pedig most tényleg nem ez volt a szándékom.
  - Nagyon sajnálom! De addig még van pár napod. Persze értem én, de Jánosra visszatérve... Jó fiú, csinos, szemrevaló férfi és egy új kapcsolat, egy új szerelem segíthet feledtetni a másikat, azt mondják. Én ugyan nem annyira tudom ezt...
  - Mária néni! – néztem ekkor a nagynénémre nagyon komolyan – János szimpatikus és lehet, hogy tetszem neki, de én nem érzek iránta olyasmit. Nem tudom. De őszintén, nem is akarok most senkit. Nekem nagyon jó, hogy itt lehetek, aztán otthon vár a munka.
   - Rendben. Értettem kislányom. Örülök, hogy ilyen őszinte és szókimondó vagy. Azért lelki barátod csak lehet ez a fiú? Nem?
   - Hát... Amennyit mi a jövőben találkozunk.  Neki is megvan a magánélete biztosan.
  - Na, jó. Akkor meg kell beszélnem Jánossal, hogy vigyen majd ki a vasútra, különben hogy jutsz ki?
  - Hát busz az nincs? – kérdeztem kissé rezignáltan. Nem is értettem miért lettem hirtelen olyan nyugtalan.
  - Nagyon korán megy. Nem tudom, mikor van csatlakozás. De minek komplikálni, János szívesen megteszi.
  - Jól van, akkor majd én átnézek hozzájuk és megkérem, hogy vigyen ki az állomásra - Mária néni meglepetten hallgatott.
  - Majd mindjárt felöltözöm, és átmegyek hozzájuk. Nem zavarok én ilyenkor? Nem ismerem az itteni szokásokat – kérdeztem.
   - Nyugodtan menj csak át. Már régen fent vannak. És beszéld meg vele. Mi a csudának buszoznál, amikor van más lehetőség is! Ejnye, te lány! Csak ne a Janka sorsa érjen utol! - ezt már csak úgy az orra alatt mormolta, miközben én a mosogatóhoz vittem az edényeket.
   Jól felöltöztem, bár csak egy házat kellett megkerülnöm, de olyan hideg volt, hogy már pirosra csípett arccal álltam a kapujukban. Hosszú, tornácos házuk volt, a virágoskertjüket nagy hó borította. Levertem az ajtó előtt lévő sarokkaparón a csizmámról a havat és bekopogtam az egyik ajtón. János apja nyitott ajtót.
    - Jó napot kívánok! – mondtam kissé zavartan – János itthon van?
    - Kerüljön beljebb. Telefonál éppen azon a mobilos készüléken. A szobájában van. Jöjjön, csak jöjjön! - beléptem az előszobába, levetettem a kabátom. János édesapja felakasztotta a fogasra - Arankám, gyere!  A Mária néni kis rokona van itt.
    Előkerült az egyik szobából egy vékony, alacsony, feketeszemű asszony. Kendő volt a fején, mint a vidéki paraszt asszonyoknak.
   - Csókolom Aranka néni! Nem zavarok? Jánostól szeretnék szívességet kérni – gyorsan elhadartam jövetelem okát, de a két ember nem zavartatta magát, szívélyesen tessékelt a nagy konyha irányába. Leültettek egy hosszú padkára, és azonnal likőr, sütemény került elő. Hiába szabadkoztam, muszáj volt egyet koccintani és megkóstolni a fehér hold alakú süteményt.
   - Hát leányom te éppen olyan vagy, mint a Janka anyja. Nagyon hasonlítasz a fiatal korabeli arcára. Ugye, Aranka? – nézett a feleségére János bácsi.
  - Igen, igen. Már éppen beszélgettünk, hogy eddig miért nem jöttél Máriához? Aztán szegény Janka! Hallottuk, hogy mi lett vele, korán elment szegény. Te mivel foglalkozol ott Pesten? – kérdezte tőlem Aranka néni.
   - Fodrász vagyok, de festegetek, képeket festek, rajzolok, és... - ekkor robbant be a konyhába János, láthatóan ideges volt. Láttam az arcán, hogy megleptem az ottlétemmel. Feldúlt állapotát igyekezett visszafogni, ahogy meglátott.
  - Szervusz, Bori!  De megleptél!  Leülök hozzátok. Akkor igyunk! De ne ilyen likőrséget édesapám! Valami jó kis szilvóriumot. Karácsony van, nagy ünnep. Édesanyám csak maradjon! Majd én hozok mindent!
   Pillanatok alatt ott voltak a kis poharak, a szilvapálinka.
   - Na, fiam! – nézett rá ijedt nagy fekete szemével az édesanyja – miért vagy ilyen ideges? Csak nincs valami baj a munkáddal? Vagy nem onnan hívtak?
    János lehajtotta a fejét és nem válaszolt. Kezébe vett egy süteményt, nagyot harapott és csak ezután válaszolt az édesanyjának.
   - Majd megbeszéljük. Ne untassuk most Borit a mi ügyeinkkel! Na, milyen volt itt a karácsonyeste? – láthatóan kíváncsi volt a válaszomra.
  - Nem is tudom leírni neked János. Életem legszebb karácsonya volt! A világ legszebb helyén és hát Mária nénivel... Mint a mesében.
  - Látod, ennek örülök! Gondoltam, hogy így érzel majd! Nincs kedved egyet kirándulni? Elmegyünk kocsival egy darabig. Felviszlek a fekete-hegyre. Úgyis megígértem.
    A szüleire néztem, akik most csak hallgattak, nézték a fiúkat, majd rám pillantottak és szinte szégyenlősen lehajtották a fejüket, mint akik tudják, hogy nekik ebbe nincs beleszólásuk.
    - Menjünk! Csak majd be kell szólni Mária néninek, hogy tudjon róla merre tűntem el. Nincs valami dolga most Jánosnak? - kérdeztem a szülőket - Mert mehetünk később is. De olyan szépen ragyog a Nap és annyit mesélt már erről a helyről, hogy kedvem lenne megnézni - tettem hozzá.
     János ekkor már kabátban volt, a szülők meg noszogattak bennünket. A végén még én éreztem magamat kínosan. Beültünk a kocsijába, majd Mária néninek beszóltam, aki láthatóan boldogan engedett az utamra.
   Nem volt hosszú az út kocsival. Az út nagyobbik részét pedig gyalog tettük meg. Aztán amikor felértünk a kilátóhoz csodaszép havas tájat láttam. János haja csillogott a napfényben, mintha megfeledkezett volna a bajáról, gondjáról, különböző irányokba forgatott és mesélt.
  -  Nos, ezt hívják fekete-hegynek. Ezt meg, ahol itt állunk, Eötvös Károly kilátónak, ez valamikor, talán az 50-es években, bazaltkőből épült, később ezt váltotta fel hetvennyolcban ez a vörösfenyőből készült kilátótorony. Ott láthatod a festői Káli-medencét, akár le is rajzolhatod, vagy megfestheted majd nyáron, aztán ott a Tapolca-medence tanú hegyei látszanak, arra van a Balaton, a Tihanyi félsziget és ott vannak a hegytető tavai is.
- Hát ide tényleg vissza kell jönnöm. És mik ezek a tavak? – kérdőn néztem most Jánosra, aki boldogan mesélt tovább nekem.
   - Tudod, ezek a kicsiny, lefolyástalan mélyedések az úgynevezett kőtálak, vagy krátertavak. Ezek a mélyedések a bazaltláva-takaró kialakulásával egyidejűleg jöttek létre. A tavak többségét csak a nedves évszakban tölti ki víz és akkor is inkább csak sekély nádasokkal borított mocsarak, vagy lápok. Például a Bika-tó, Bonta-tó, Barkás-tó, Monostori-tó, Kálomis-tó, Kettős-tó. A Fekete-hegyről Szentbékálla felé vezető árok oldaláról a Bocskor-kúti forrás vize folyik le. Tőle délebbre a tavak alatt karsztosodó kőzetek repedésein átszivárgó víz, bővizű forrásként jut a felszínre, ez az Öreghegyi forrás, vagy kút. Persze ezt tényleg nyáron kell látnod. Remélem, hogy visszajössz! – nézett most rám és kezébe vette az arcomat - Szép vagy és kedves. Sokat gondoltam rád tegnap este és ma reggel.   
    Zavartan hátrébb léptem. És a csizmámmal a földön lévő kicsi száraz faágat tologattam.
  - Ne hozz zavarba! Tudod, hogy... - hirtelen ránéztem - Csak azért mentem hozzátok, hogy szívességet kérjek! Sajnos harmincadikára haza kell mennem. Dolgoznom kell ugyanis. Rám telefonált a kolléganőm, nem hagyhatom cserben. Így elutazom, és ha a vonathoz ki tudnál vinni… Igazán megköszönném.
     Láthatóan felderült az arca.
   - Ez remek! Ez jó nekem! Mármint elviszlek kocsival. Na, mit szólsz hozzá? Úgyis mennem kellett volna! – mondta komollyá vált arccal.
  - Nem értem egészen, de, ha ez neked nem plusz kiadás vagy gond? – kíváncsian kutattam az arcán, vajon mitől lett hirtelen ilyen megkönnyebbült?
  - Hogy értsd! Az egyik barátom meghívott már régebben szilveszterre, így legfeljebb egy nappal előbb felmegyek. Aztán el kell intéznem egy-két dolgot Pesten. Megmondom őszintén, még örülök is. Arra gondolok, hogy esetleg együtt is szilveszterezhetünk. Mit gondolsz erről? – megállt és kérdőn nézett rám.
    Zavartan néztem rá. Majd halkan válaszoltam - Nem tudom. Majd meglátom. Semmi tervem nem volt.
    - Na, jó. Majd meglátjuk! De menjünk visszafelé! Add a kezed! Örülök, hogy még tovább a társaságodban lehetek.

11

    Harmincegyedikén már három óra felé járt az idő, amikor kis időhöz jutottam. Leültem az egyik üres székre, és csak bámultam kifelé az ablakon. Zenélt a mobilom, János keresett.
    -  Szervusz, Bori. Nem zavarlak most?
    - Szervusz. Nem. Éppen pihenek. A vendégem haja szárad, van egy kis szusszanásnyi időm.
  - Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, jössz-e velem este, vagy esetleg van más ötleted? 
  - Nem. A testvérem telefonált, hogy menjek hozzájuk.  De hát én őket is alig ismerem, meg a társaságuk sem vonz. Ha gondolod, gyere ide értem, elmegyünk hozzám. Veszünk valami enni-innivalót. Ha mindenáron velem szeretnél szilveszterezni, meg aztán miért is legyek egyedül? Nem igaz? Jó ez neked?
   - Ez igazán jó ötlet, valahogy nekem sincs kedvem nagy összejövetelen részt venni. A barátommal jól kibeszélgettük magunkat. Meg tudja majd érteni, ha ezt az estét nem velük, hanem veled szeretném tölteni. Akkor mehetek most érted?
    - Egy kicsit később. Jó? Négyre gyere értem.  A többit majd még megbeszéljük.  Akkor, szervusz, János.
    Krisztina is ücsörgött már, neki is csak egy vendége volt, kicsit közelebb jött hozzám.
    - Ki ez a János?  - kérdezte kutakodóan.
    - A nagynéném egyik szomszédjának a fia. Ott ismerkedtünk meg.  Ő hozott fel Pestre. Huszonkilenc éves, állatorvos, elvált már régen. A barátjához jött Pestre látogatóba. Aztán úgy tűnik, velem akar ünnepelni. Nem is tudom. Azt hiszem, én neki nagyon tetszem, talán többet érez irántam, mint barátságot. Nekem ez nem olyan egyszerű. Enikő a testvérem biztosan nem csinálna ebből ügyet. De én más vagyok. Pedig nagyon jóképű, okos, és jóval érettebb Marcinál is. De nekem most olyan zavaros minden.
    - Nahát! Te akkor tiszta bolond vagy! Ha már szakítottál vele, most miért hezitálsz? Ki kell próbálni!
    - Könnyű ezt mondani! De az érzelmek. Meg nem az a fajta vagyok.
    - Butaságot beszélsz! Én a helyedben mást tennék! De te tudod! És ne haragudj, hogy beleszóltam a dolgaidba. Megyek és befejezem a munkám. Aztán összetakarítunk és menjünk, oké?
   - Jó, Kriszta. Semmi baj! Végül is lehet, hogy igazad van - válaszoltam neki töprengve. Majd visszamentem a középkorú hölgyhöz, aki még rám várt. Miközben a haját fésültem, formáztam, egyfolytában Marcin járt az eszem, és a szőke lányon. Azon gondolkodtam, én miért nem vettem észre semmit.  Aztán próbáltam visszaemlékezni az elmúlt félév eseményeire, és lassan összeállt a kép. Valóban többször előfordult, hogy Marci hétvégeken nem ért rá, vagy éppen nem jött el a megbeszélt időpontra néhányszor. De hát ez engem akkor nem zavart. Ilyenkor rajzoltam, vagy olvastam.  Semmi rosszra nem gondoltam.  Igaz, hogy nagymama betegsége is lefoglalt. Valahogy most nagyon szerettem volna tudni a teljes igazságot. Mióta is csalogatott engem. Hirtelen Jánosra gondoltam. Magam előtt láttam kedves mosolyát, fekete szemét. Nagyot sóhajtottam.
     A hölgy jókedvű volt, tetszett neki a frizura, amit szilveszter estére kreáltam neki. Megjutalmazott elég szép borravalóval. Ránéztem az órára. Már csak néhány perc volt négy óráig. Kriszta a maga környezetét rendbe tette és elsietett. Így a zárás rám maradt. Gyors iramban összesöpörtem, rendet tettem az asztalomon, épp a kabátomhoz indultam, amikor János lépett be, csak egy fekete magas nyakú pulóver és zakó volt rajta. Köszönt és zavartan nézett körül.
   - Szervusz, János. Veszem a kabátomat máris –körbe mutattam - Hát, ez a munkahelyem. Pár hónapja maszek üzlet, Kriszti a tulajdonos és én maradtam mellette. Ketten vagyunk. Még egy manikűröst, és egy kozmetikust szeretne, de ehhez nagyobb üzlet kell. Mehetünk. Bezárok, jó?
    János, ekkor kicsit közelebb lépett hozzám. Hátradugott kezét elővette és három szál vörös rózsát nyújtott felém - Ezt neked hoztam.
    Meglepetten vettem kezembe a rózsákat, és ránéztem Jánosra, akinek a szemében félénk melegséget fedeztem fel. Rájöttem, hogy fél tőlem. Fél attól, hogy lehet egy olyan lépése, amitől én el fogom küldeni. Hirtelen elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen érzéketlen, miért bántom ezt a szegény embert? Váratlan puszit kapott tőlem, János pedig bátortalanul átölelt, majd megsimogatta az arcomat -  Sokat gondoltam rád.  De, akkor gyere!  Menjünk! Itt a kocsim. Mondd, hogy hová.
     Beültem a kocsijába, nyugalom költözött a még nem is olyan régen zaklatott lelkembe, elmondtam az útvonalat, majd elindultunk a lakásom felé. Útközben jutott eszembe, hogy egy éjjel-nappal nyitva tartó üzletbe betérjünk, ahol vásároltunk némi élelmet és pezsgőt. Utána mondta csak, hogy van két jegye egy jó zenei koncertre. A barátja adta neki, mivel ők mentek volna, de közben más lett a program.
   - És ezt csak most mondod? - kérdeztem egészen felvillanyozva. Már nagyon régen nem voltam sem koncerten, sem színházban. Ennél jobb programot nem is találhattál volna!
    Láthatóan megkönnyebbült, aztán amikor a házhoz értünk, kiszállva a kocsiból megkérdezte: - Felvihetem az utazó táskámat? Azt gondolom, itt nem lenne biztonságban. Gondoltam innen egyenesen megyek majd haza. Mesélted, hogy van egy kis szobád, esetleg ott elalhatok.
    Hirtelen megálltam, csak a három szál rózsa és a kis bevásárló szatyor volt a kezemben.
  - János! Csak természetes, hogy nem az utcán alszol! Hozz fel minden értékeset! Ne számíts valami előkelő lakásra! Mondtam, hogy hol lakom. Hát most láthatod.
     Kezébe vette a táskáját, becsukta a kocsiját és jött utánam.
    - Bori! Egyre kérlek, hogy ne szabadkozz!
      Közben felértünk a lakásom elé. Kinyitottam az ajtót. Levetettem a kabátomat, majd Jánosnak megmutattam az egész birodalmamat.
     Zavartan álltam a szoba közepén. Majd a rózsát vázába tettem, leültetem Jánost a kis dohányzó asztalhoz, egy könyv feküdt rajta. A kezébe vette. Beleolvasott. Közben én kávét hoztam mindkettőnknek. Leültem mellé a kanapéra.
    Mindketten szótlanul kavargattuk a kávénkat, majd kortyolgatni kezdtük.
  - Hétkor kezdődik az előadás? - törtem meg az érezhetően kínos csendet.
  - Nem. Kilenckor. Nem baj? – fordult hirtelen felém, és kicsit közelebb ült hozzám.
  - Az még jobb. Biztosan éhes vagy. Csinálok valami vacsorát – mondtam és fel akartam állni.
  - Eszedbe ne jusson! Ott a virsli! Megfőzzük. Tudod mit? Te biztosan készülődni akarsz, addig én elkészítek mindent. Én hozzá vagyok szokva az egyedülléthez, az önkiszolgáláshoz. Nekem csak ez a szürke zakóm, meg egy fekete nadrágom és egy tiszta ingem van most itt. A cipőmet kicsit letörölgetem majd.
   Elgondolkodva figyeltem, ahogy gesztikulálva mondja a magáét. Néztem kissé megnőtt, göndörödő haját, görögös metszésű orrát és a szép hosszú ujjain állt meg a szemem. Volt valami különösen vonzó a kezében számomra. Szerettem volna megfogni, megsimogatni. De helyette megfordultam és elindultam a fürdőszoba felé.
     Aztán amíg én lefürödtem, János ígéretéhez híven vacsorát készített. Vörös bort nyitott. Fürdőköpenyben, törülközőből készített turbánnal a fejemen ültem le az egyik hokedlira Jánossal szemben. Átnyúlt a tányérok fölött, és megsimogatta az arcomat.
    - Tessék! Jó étvágyat!  – nézett rám, mosolyogva – Milyen jó illatod van! Szép vagy! – égetett a szeme, ahogy rám nézett. Furcsa sistergést éreztem a levegőben. Csendben ettem, alig néztem rá. Majd zavartan felálltam.
   - Megyek és átöltözöm. Hagyj itt mindent! És menj te is fürödni. Lassan készülődni kell.
     Egyetlen fekete kisestélyim volt, egy arany nyakláncom kereszttel és egy kerek aranyfülbevalóm. Lábamra felhúztam a magas sarkú fekete alkalmi cipőmet, még érettségire kaptam a nagymamától. Amikor elkészültem, János már a kanapén ült, a könyvet nézegette, amit még Marcinak vettem. Rám pillantott, felállt.
  - Ejha! De nagyon szép lettél!  És milyen gyönyörű, karcsú derekad van! - éreztem, hogy tekintetével átölel, de én szinte siettettem.
  - Menjünk János! Mert még utóbb itthon maradunk! – mondtam neki aztán sejtelmesen.
  - Na és? Baj lenne? – nézett rám, miközben a kabátot rám segítette.
- Nem, nem lenne baj! De most szórakozni szeretnék, zenét hallgatni. Megosztani veled ezt a szép maradandónak ígérkező, felejthetetlen szilveszteri estét, még akkor is, ha csak barátian... – mondtam neki és miután kiléptünk a körfolyosóra, bezártam a lakás ajtaját.
 

12

    Mivel a belvárosban laktam és ahová mentünk, nem volt túl messze hozzánk, gyalog mentünk. Jól esett az esti séta. Legalább kicsit beszélgethettünk.
   A koncert terem aulája tömve volt. A kabátunkat János a ruhatárhoz vitte, én meg addig nézelődtem egy oszlop mellett. Mit ad Isten, mintha a sors akarta volna bizonyítani Marci hűtlenségét, alig pár méterre tőlem bukkant fel a hosszú hajú szőke lánnyal. Marci nem láthatott engem, mivel nekem háttal állt. A lány és ő fogták egymás kezét, Marci egy csókot lehelt a lány feje búbjára, valamit súgott a fülébe és láthatóan vidámak voltak. Hirtelen összeszorult a szívem, majd valami furcsa nehéz kő ült az egykori szerelmi érzésem helyére. Egy hideg kő, ami hirtelen kitörölte minden Marci iránti érzelmemet. Azt a keveset is, ami szép emléknek megmaradt. Most döbbentem rá, hogy ettől a pillanattól kezdve már van szerelmi múltam. Aztán Jánost kutattam a szememmel, aki már jött is felém. Belekaroltam és a keze után nyúltam. Meglepetten nézett rám. Valószínű nem értette a hozzá közeledő viselkedésemet. Marciék mellett mentünk el, aki rám nézett, majd Jánosra. Láthatóan zavar ült az arcára. Nem köszönt, csak nézett hosszan, majd hirtelen elfordult. Én pedig egyre jobban simultam Jánoshoz, aki régi egyetemi emlékét idézte fel éppen. Szegény! Nem tudta, hogy mi játszódik le bennem, de azt gondoltam nincs értelme megemlíteni ezt a számomra kellemetlen pillanatot. Minek rontsam el a jó hangulatát. Éreztem, hogy jól érzi magát velem. Mindketten élvezettel hallgattuk a zenét.
   Jánossal néha egymásra néztünk, aki egyszer csak kezet csókolt, és ezután egész előadás alatt összekulcsolt kézzel ültünk. Talán itt kezdtem felnőtt lenni. Itt éreztem magamat először nőnek, akit szeretnek, tisztelnek.
    Előadás után barangoltunk az utcán hömpölygő tömegben, mellettünk papírtrombiták szóltak, sípok, dobok hangja zengett a város szívében. Csillagszórók fénye lobbant időnként, mi pedig jó ideig hagytuk sodorni magunkat a többi újesztendőt ünneplő tömeggel. Talán már két óra is volt, amikorra haza kerültünk.
     János pezsgőt nyitott, én meg gyertyát gyújtottam. Csak egy nagyobb fenyőágam volt, azt utólag tettem egy nagyobb vázába, apró kis díszeket raktam rá, hogy mégis jelezzem magunknak az ünnepi hangulatot. Hiszen a szép karácsonyfám ott maradt Mária néninél. Sajnáltam, hogy nincs neki otthon telefonja, szívesen felhívtam volna, hogy boldog újévet kívánjak neki. Enikő jutott az eszembe, de gondoltam majd másnap megkeresem.
    Jánossal koccintottunk, belekortyoltunk az italunkba, majd poharunkat az asztalra tettük. Álltunk egymással szemben, zavart szótlanságban. Majd hirtelen megfogtam mindkét kezét és az arcomhoz tettem – Simogass vele! Olyan szép kezed van!
      Azt hiszem nagyon meglepődött. Először nézte a kezét, majd magához ölelt és simogatni kezdett. A fejem búbjától a talpamig. És azt hiszem az a szikra kipattant a szívemben, amire vártam eddig. Szép lassan vetette le rólam a ruháimat, majd az ágyhoz vitt. Ahogy hozzám ért, mintha lángra gyulladt volna a testem. Hagytam, hogy szeressen, hagytam, hogy a végén fáradt, izzadt vadmacskát varázsoljon belőlem. Most tudtam meg, hogy milyen a mindent elsöprő gyönyörű testi kapcsolat. Marcival soha nem éreztem ilyent. János, egyszerre volt gyengéd, egyszerre volt dúvad és minden. Szeretkezés után úgy bújtam hozzá, mint kismacska az anyjához.
   - Szeretlek Bori. Szeretlek! – összevissza  csókolt – Ugye nem sajnálatból tetted?
    Nem mozdultam a kismacska pózomból, csak megcsókoltam puha szőrös mellét. Még szorosabban átöleltem. Úgy éreztem egymásra talált két test, és talán két lélek is.
      Rámosolyogtam - Gyönyörű volt veled! Azt hiszem szeretni foglak János! Különös ajándékot kaptam tőled.
     Mindenesetre megleptél. Hova lett a barátság? Annyira távolságtartó voltál. Nem is értem.  Még most sem. Bár a barátom szerint nem kell a nőket érteni, de én más vagyok, én szeretem azt a nőt érteni, akit szeretek.
   - Most nem tudom elmondani mi történt velem. Talán azért annyit: megláttam a szép kezedet, a szemedbe néztem, és hirtelen kinyílt a szívem, vágyat éreztem, hogy megismerjem minden porcikádat, vágyat éreztem, hogy szeress, hogy érezzelek, hogy szeressenek. És megtörtént az a csoda, hogy közben örömet és jót akartam neked okozni. Olyant, amit csak annak akarunk adni, akit szeretünk. Olyan bonyolult.
   - Nem. Nem bonyolult. Értelek és azt is tudom, hogy még nem vagy egészen az enyém.
   - Honnan tudod? – néztem rá kérkedve.
   - Mert nem. Tudom. Mindegy. De boldog vagyok és van reményem, hogy egyszer, talán nem is olyan sokára eljön majd az idő, amikor feltétel nélkül szeretsz engem, ahogy én téged. A tested mindent adott, de tudom, hogy a lelked még kusza.
   -  Hagyd!  Most csak szép pillanatokat akarok! Sok nőd volt?
   - Miért érdekel? Kell erről beszélni? Volt annyi, hogy van tapasztalatom elég.
   - Akkor van félni valóm. Azt hiszem, te a hűtlenkedők közé tartozol és én azt nem bírnám ki.
   - Mindent kibír az ember! De nem tartozom a hűtlenkedők közé, ha tartozom valakihez. És egyébként is a férfiak nem születtek monogámnak, mint ti nők. Nehéz dolog. De van olyan eset, hogy talán megéri uralkodni a férfinak az esetleges kanos érzésein.  Nem bízol bennem? Már most nem?
     -  Bizalom. Bízni valakiben. Hát igen. Fontos dolog. Ahhoz, hogy megismerjük egymást sokszor és sokat kell együtt lennünk. Azért ez felejthetetlen szép este volt, nem?
      János rám nézett, és nagyon komoly lett a tekintete.
    -  Azt hiszem, ez a nap meghatározó a további életemre. Nem tudom, te mit gondolsz erről most. Igaz, hogy még alig ismerjük egymást, de egy biztos, hogy a testünk tökéletesen összejött és talán a lelkünk, a gondolkodásunk is.   Bár ezt még igazából csak sejtem.  Az ösztöneim nem szoktak csalni. Arra gondoltam...
      Nem tudta tovább folytatni, mert én megszólaltam, azonnal el akartam neki mondani a bennem lévő gondolataimat, érzéseimet.
   - Én pedig túl fiatal vagyok, azt hiszem. Nekem kevés a tapasztalatom, talán a műveltségemet is kellene gyarapítanom, de egy biztos, hogy jó veled János. Majd elmondom az életem és talán akkor megértesz. Túl sokat kellett foglalkoznom magammal, a környezetemmel, egyedül voltam, sok minden hiányzott az életemből. Főleg az anyám és a nem tudom ki apám. Gyerekkoromban mindig irigyeltem a játszótéren azokat a gyerekeket, akik a szüleikkel voltak kint.  Hiába volt Janka mama, ő nem tudta pótolni az anyámat. Amikor a szüleid körében láttalak karácsonykor, téged is irigyeltelek. Kedves szüleid vannak. És ott, Mária néninél éreztem először, mintha nekem is lenne családom. Na, mindegy... De az előbb nem fejezted be a gondolatodat. Közbe szóltam, bocsáss meg! Mire is gondoltál?
   - Arra, édes Bori, hogy szeretném, ha mindig a közelemben tudhatnálak. Maradhatok nálad még egy hetet? Annyira nincs most kedvem hazautazni. Beszélek az asszisztensnőmmel, hogy egy hétre még tegye ki a zárva táblát. Megtehetem. Tudod, magánzó vagyok Tapolcán. A szüleim vettek ott egy kis házat nekem. Mondd, te tudnál vidéken élni? – felkönyökölt és fekete szemével kutakodóan nézett rám.
  -  Én örülök, ha maradsz, bár én napközben dolgozom. Egyik nap délelőtt, a másik nap meg délután. De például milyen jó lenne, ha megnéznéd a lakást, amit kinéztem magamnak, tudod, amiről már beszéltem.
  - Akkor jó. Most megnyugodtam, de nem válaszoltál a kérdésemre
  - Nem, mert fogalmam sincs. De azt hiszem, ha már vidéken kellene élnem, akkor Mária néni kis házában tudom elképzelni az életem. Legalábbis ott, abban az álomszép, nagyon a szívemhez nőtt kicsi faluban. Közel hozzá város is van. De erre a kérdésedre most nem tudok válaszolni.
  - És valakiért akit szeretsz, esetleg megpróbálnád?
    Felültem, egy kispárnát tettem a hátam mögé, kezét a kezembe tettem.
  - Azt hiszem értem, hogy mit forgatsz a fejedben. Én azt mondom János, nagyon fiatal vagyok, szeretlek, jó veled, hiányozni fogsz, ha elmész, de találkozgatunk, nem? És majd minden kialakul. Még annyi mindent kell tudnunk egymásról.
      János magához húzott, gyengéden megcsókolt – Látod? Nem is vagy te olyan túl fiatal! Legalábbis okosan és megfontoltan gondolkodsz.  Remélem őszinte vagy hozzám!
      Ahogy feküdtünk egymás mellett a félhomályban, János szeme megakadhatott a komód felett függő nagymamámról készített festményemről, mert hirtelen felült, majd kiszállt az ágyból és a képhez lépett.
   - Érdekes kép. Ő nem a nagymamád volt? Hasonlít Mária nénire. Nagyon kifejező kép. Talán te festetted?  – nézett rám kérdőn.
   - Eltaláltad. Az én művem és valóban Janka nagymamámat próbáltam ábrázolni.
     Magam köré tekertem a takarót, Jánosnak pedig egy meleg plédet adtam, hogy csavarja bele magát.
   – De, ha már így nézelődsz, gyere utánam, megmutatom a többi képemet is, ha akarod. A kis szobában van még pár képem. A mesterem azt mondja, nagyon jó vagyok portrékészítésben, de tovább szeretnék lépni, ehhez viszont próbálkoznom kellene és persze szakmai tanácsra is szükségem lenne. Van egy csomó könyvem, azokat tanulmányozom, olvasom. Hát majd, ha nem leszel itt, akkor ezzel töltöm a szabadidőmet. De gyere! 
     Jó pár portré volt az egyik falnak támasztva, és néhány akvarell kép.
    János érdeklődve nézegette őket, különösen Marci képén akadt meg a szeme.
   - Ez a fiú olyan, mintha téged nézne, szinte él, csak nem a... - kérdőn nézett rám.
   - Tedd vissza! Nem akarom most látni! Menjünk vissza! Csak meg akartam mutatni. Még jó, hogy sok mindent tanultam a képzőművészeti gimiben, nagy segítség most nekem.
     Visszafeküdtünk az ágyba, szorosan átöleltük egymást. Majd János féltékeny hangja szólalt meg.
   – Gondolsz még rá? Nagyon benned van még? Semmit sem tudtam segíteni? Amúgy jóképű fiú, csak fiatal még.
   -  Ugyan! Minek erről beszélni? Ne legyél féltékeny. Lezárult, amennyire lezárulhat egy kapcsolat ilyen rövid idő után.  Már érdektelen. Te pedig még nála is jobb képű vagy!
    -  Ugyan! Ne hozz zavarba! Amúgy szerintem tehetséges vagy, kár lenne nem kamatoztatni azt, ami benned van, és ne haragudj, hogy szóba hoztam a fiút, kicsit zavar. Féltékeny vagyok, úgy látszik... - mondta még válaszul, miközben még szorosabban átölelt, és a vágy egyre erősebb lett bennünk, hogy ismét elvesszünk egymásban.


13
  
      Új szakasza kezdődött meg az életemnek. Huszonegy éves koromra jóformán csak egy nagynéni személyében maradt támaszom. Enikőre nem tudhattam, hogy mennyire számíthatok. Anyámról pedig jóformán semmit sem tudtam. Volt egy állásom, volt egy kicsi lakásom, és voltak egyre erősödő vágyaim. János személyében pedig úgy éreztem rátaláltam az igazi szerelemre. Ahogy ezt egy huszonegy éves lány elképzeli. Jó, hogy így gondoltam és így éreztem, mert ez erőt adott nekem a további lépéseimhez. János eljött velem egyik délután a testvérem lakására, mindent elmondtam neki előre. Nem akartam senkit kellemetlen helyzetbe hozni.
    Érdekes módon Imre és János elég hamar szót értettek és kérésemre Imre elvitte Jánost a számomra kinézett lakásba. Addig én Enikővel beszélgettem.
     - Bori - nézett rám aztán erősen kifestett nagy barna szemével – ezt a pasit csípd meg! Milyen az ágyban? Biztos jó. Jóképű és biztos, hogy van mit a tejbe aprítania, szerintem jó életed lesz mellette. Szerintem ő egy rendes, megbízható férfi. Csak azt nem tudom, hogy akkor... Ha esetleg összeházasodnátok hol fogtok élni. Azt mondod, ő vidéken dolgozik. Na, de tényleg, milyen az ágyban?
     Zavarban voltam. Nem szoktam hozzá ehhez a stílushoz.
    - Enikő! Mit kérdezel ilyent! Szeretem őt és jó vele. Nekem ő igazi férfi. De a jövő az még odébb van.
   - Mit szégyenlősködsz! Fontos dolog a szeretkezés. Mi Imrével mindent csinálunk felszabadultan. El is várja! Meg aztán, ha nem lennék neki jó tán meg is csalna. Remélem, hogy így nem teszi. Feleségül vesz hivatalosan. De nem csinálunk nagy banzájt. Majd meghívlak benneteket azért. Lehetnél az egyik tanúm. Tudod, el akarom felejteni a kupis életemet. Nagyon fiatalon kerültem bele. Hiszen tudod. Először talán élveztem. De leginkább a szabadságot.  Aztán jöttek a különböző gusztustalan pasik.  Még rágondolni is rossz! Pocsék lakásokban, kocsikban... Némelyik pasinak el nem tudod képzelni, mit kellett tennem... Még szerencse, hogy jött Imrus, ő is egy kuncsaftom volt. Három éve ismertem meg. Amikor tizennyolc elmúltam és kikerültem a gondozásból ő hozott ki ebből a szörnyű helyzetből. Megsajnált és megszeretett. És hát elfogadott az előéletemmel. Ha ő nincs, talán még most is az utcasarkon rohadnék... A futtatóm és Imre összekaptak, kért egy csomó pénzt, de Imrusnak sikerült helyre tennie. Azóta tiszta vagyok és csak neki élek. Hát ezért mondom, hogy kösd magadhoz ezt a pasit.
    - Csak hallgatlak Enikő.  Soha nem értettem, hogy tudtad csinálni azt az alantas életet. Azt hittem eddig, hogy Imre futtatott.
   - Dehogy! De nem szereti, ha az előéletemről beszélek. Ő eleget keres, nekem nem kell szerencsére dolgoznom.  Igaz, hogy nem is értek semmihez. Neked jó. Neked szakmád van, festesz, írsz, te okos vagy. Ha szex tanács kell, azért csak gyere hozzám! - elnevette magát.
   - Köszönöm, de boldogulok a természetes ösztöneimmel, azt hiszem. Anyánkkal mi van? Ha már így beszélgetünk.
    - A legutolsó hírem, hogy összeállt valami cigány pasival, a Nyírségben lakik. Gyereke lesz. Már kért tőlem pénzt, de Imre nem ad neki. Igazából haragszik rá, én pedig sajnálom azért őt.
   - Nekem nincsenek érzelmeim iránta. Legfeljebb haragszom rá. Ha végig gondolom, hogy mit tett velünk és Janka mamával. Inkább szégyellem...
   - Hát valahol igazad van, de mégis csak az anyánk, nem?
  - Nekem nem. Nekem Janka mama volt valahol az anyám helyett anyám. De hagyjuk! És nem akartok gyerekeket?
  - Dehogynem! Csak eddig nem sikerült…
  - Hát remélem, megpróbálsz majd jó anya lenni. Én biztosan az lennék. Okulva a saját sorsunkból, nem is szabad másképp gondolkodnod.
   - Igyekszem majd. Imre miatt is. És te nem akarsz gyereket? Látod, azzal biztosan megfognád Jánost!
   - Nem gyerekkel akarom megfogni. Fiatal vagyok hozzá, képezni akarom magamat.  Jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Indítanak egy egyéves tanfolyamot, ahol tanulhatok. És van több ilyen továbbképzési lehetőség is.  Aztán majd jön a könyvem, a fejemben meg egy új mese bimbózik.
  - Neked aztán vannak terveid. Ikrek vagyunk, és mégis mennyire különbözünk! Aztán a jövőtök?  És Jánossal hogyan lesz? Nem nagyon megy a kapcsolat, ha így külön lesztek. Meg fog csalni.  Egy férfi nem tud hetekig nő nélkül lenni. Ő pedig nagyon is jóképű férfi. Mi lesz, ha így történik?
  - Rossz ezt hallanom! Nem akarok most előre tervezni. Remélem János nem fog megcsalni és igyekszem majd úgy alakítani, hogy hetente találkozzunk.
   Ekkor kulcszörgést hallottunk, János és Imre jöttek a nappaliba, leültek a kanapéra.
   - Nagyon jó kis lakás, jó helyen van, nagy parkos udvar kellős közepén, nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen ház a belvárosban. Közel van az én egyetememhez. Felhívtam egy ügyvéd ismerősömet, aki elintézi neked az összes bonyolítást. Majd odaadom a számát Bori - mondta János – ekkor megszólalt a mobilja, elnézést kért és átment a másik szobába, ott beszélt hosszan. Amikor visszajött, mintha bosszús lett volna, ismertem az arcát már. De nem kérdeztem ki telefonált és mit telefonált.
  -  Na, hallom kiadják a könyvedet Bori! – mondta Imre – és a festészet? Mondtam, biztosítok kiállítási helyet, ha éppen kell.
  -  Majd egyszer, ha már úgy gondolom Imre. És lesznek olyan képeim, amik megállják a helyüket. Éppen most meséltem Enikőnek, hogy beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskola egy éves tanfolyamára. Keresztféléves és január közepén indul.
  - Na, az jó. De hogy bírod majd a munkád mellett? – kérdezte a fejét ingatva Imre.
  - Eddig ezt nem is mondtad nekem - nézett rám kissé kedveszegetten János.
  - Ma kaptam meg az értesítést. Baj? Ne félj, hétvégén nem leszek mindig foglalt.
  - Jól van, nem is azért mondtam. Majd megoldjuk a találkozásainkat, igaz?
  - Gyerekek! – szólt Enikő és felállt – gyertek a konyhába, nagyon jó kis töltött káposztát főztem.
    Vacsora után még egy ideig beszélgettünk, aztán rövid idő után elköszöntünk. Jánossal még egy jó filmet szerettünk volna megnézni.

14

    Nehéz volt az elválás részemről. Talán János is ugyanezt érezte. Mindenesetre megígérte, hogy minden nap felhív majd. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy amikor csak tudunk, felváltva utazgatunk egymáshoz. Hát így indultunk neki a közös életnek. Ha ezt a távkapcsolatot annak lehet nevezni.
     Múltak a napok, a hónapok és nagy változásokon mentem át. Elcseréltem a lakást, Mária néni feljött hozzám, segített a lakás felújításában, amíg én nem voltam otthon ő felügyelt mindenre. Szép összeget adott ajándékba. Minden kis megtakarított pénzét hozzáadta a maradék pénzemhez. Segített vásárolni is. Láthatóan örült a Jánossal kialakult kapcsolatomnak. János is beszállt egy kis összeggel a lakás berendezésébe.
    Ha együtt voltunk, múzeumba, moziba, színházba jártunk. Mesélt az állatokról, beszélgettünk a kialakult politikai helyzetről. Sok mindent elmagyarázott, amihez talán még túl fiatal és járatlan voltam. Nagy zeneszerető volt. Általa ismerkedtem meg a komoly zenével, a jazz-el is. Össze  vásárolt nekem egy csomó CD-t, ami nagyon jó volt, mert festegetés, rajzolgatás közben egyre csak ezeket hallgattam. Széles látókörű férfi volt, erre hamar rájöttem. Épp úgy értett a mezőgazdasághoz, mint a zenéhez vagy a történelemhez. Még a sportot is szerette.  Én pedig, mint nagyon fiatal és tudásra szomjazó lány felnéztem rá. Nagy buzgalommal jártam közben a festészeti tanfolyamra. Nagyon sokat tanultam és sok ösztönzést kaptam a tanáromtól. Május közepére pedig már a telefont is beköttettem a lakásomba. Így, ha János nem volt nálam, vagy én nem ott töltöttem a hétvégét, mindig tudtunk beszélni. Letettem az autóvezetési vizsgát is, mert Imre segítségével vettem egy kis használt autót. Arra gondoltam, így mégis csak könnyebb lesz ide-oda közlekednem.  Jánossal nem túl sűrűn tudtunk találkozni, de amikor együtt voltunk elvarázsolódtunk. Mindig volt valami meglepetésem számára. Tanulgattam főzni és mindig valami különös, általam készített vacsorával vártam. Sok tárlatra elvittem. Én ebben tudtam neki újat adni. De egy-egy könyvet, vagy éppen színházi előadást is jól átbeszéltünk. Vele felszabadult voltam, bátran elmondtam a természetes gondolataimat. Időnként talán butaságokat is. De János soha nem nevetett ki, legfeljebb kiigazított. Szeretkezéseink is ilyen felszabadultak voltak. Úgy éreztem, tökéletes pár vagyunk.  Ehhez bizonyára hozzájárult, hogy nagyon szerelmes lettem Jánosba, és nagyon hiányzott, ha nem volt velem. Már nagyon vártam a nyarat, azt a három hetet, amit majd Mária néni apró kis házában gondtalanul tölthetek vele együtt. Szerencsére Kriszti rugalmas volt, új üzletet nyitott, kibővült, és új társat vett fel maga helyett. Már olyan jól ment az üzlete, hogy neki nem kellett hajakat formálni.   Ő csak irányított és szervezett. Irigyeltem is. Valahogy arra gondoltam, milyen jó lenne nekem is egy ilyen üzlet, de már nem maradt pénzem, hogy be tudjak fektetni. Egy dolog jó volt, hogy mindig délelőtt dolgoztam. Így tudtam csak művészeti órákra járni. A könyvemnek sikere volt, Mária néni, János, a testvérem és minden ismerősöm ott voltak a könyvbemutatón. És persze Kriszta és Márta néni is.  Úgy láttam, János is büszke volt rám. Álmomban nem gondoltam, hogy valaha íróféle lesz belőlem.  Persze én szinte nem is éreztem magam annak. Csak szerettem ezt a munkát. Ami nekem nem is munka, inkább szórakozás volt. Ugyan úgy a festészet és a rajzolás is. Azt tudtam, hogy ebből nem tudok megélni, de feladni nem akartam semmiképpen, hiszen akkor önmagamat is feladtam volna. Kaptam Jánostól ajándékba egy számítógépet is. Azért vette, hogy egyszerűbb legyen írnom, ami valóban jóval könnyebbé tette a további munkámat.  Úgy éreztem, János szeret nálam lenni. Ezért inkább ő jött látogatóba, én tulajdonképpen csak egy alkalommal voltam nála Tapolcán. Ha én utaztam, akkor a Mária néni féle kicsi parasztházunkban szerettük egymást.   Úgy éreztem, hogy talán jó felé indul az életem. Lett egy számomra kedves barátom is. Ő is festészetet tanult velem együtt. Felesége volt, így eleinte csak az órák után sétálgattunk, vagy beültünk egy presszóba beszélgetni, vagy éppen valamilyen kiállítást nézni. Az Epreskerti műterembe rajta keresztül jártam el modellt rajzolni. Tudta, hogy én sem vagyok szabad. Így valóban csak valami lelki közelség volt közöttünk, közös érdeklődésünk révén. Néha megfordult a fejemben mi lenne, ha most megfogná Zsombor a kezemet. Aztán elhessegettem a gondolatot.  Ő pedig nem molesztált, úgy tűnt, hogy tényleg a lelki barátjának tekint. A feleségéről soha nem beszélt, én pedig nem kérdeztem. Úgy a húszas évei végén tartott, kreol bőrű volt, mint János. Mélyen ülő szúrós barna szeme nagyon el tudott merülni egy-egy rajz készítése közben. Néha rá pillantottam, amikor dolgozott, persze ő ezt nem látta. Sokat tanultam tőle. Ő otthonos volt az irodalomban, a képzőművészetben. Gyakran beszélt nekem a szüleiről, akik 56-os értelmiségiek voltak. Az apját meghurcolták, az anyja belerokkant, jóformán mindig beteg volt, és néhány éve nagy szenvedések után meghalt. Utána nősült.
   Egyik este az Epreskertből indultam hazafelé. Zsombor pedig elkísért. Csendben ballagtunk. Egyszer csak megszólalt.
   - Félsz tőlem? Miért távolodtál el? - és ekkor hirtelen megfogta a kezemet, majd megállt, és a szemembe nézett.
    Zavartan kikaptam a kezemet a kezéből, furcsa remegés futott át a testemen.  Hirtelen azt éreztem, hogy több mint barátság kezd lenni ezekből a közös együttlétekből. János arca lebegett előttem. Majd ránéztem, amint konokan jön velem tovább, zsebre dugott kézzel.
     Pontosan érzékeltem, hogy valami történni fog kettőnk között, mégpedig olyan, amit lehet, hogy majd megbánok.  De a kísértést nem zavartam el. Bekísért a kerten át a kapuig.
  - Van interneted? Mutatnék egy-két érdekes képet, amiről beszéltem – nézett rám - Felmehetek? Nem foglak bántani. Nem fogok erőszakoskodni, tudom, hogy szeretsz valakit.  Én más vagyok. Férfi.  Kívánlak!
  - Ne beszélj! Hallgass! De gyere fel, ha akarsz!- mondtam neki.
    És megtörtént az, amitől féltem. Mégpedig saját akaratomból. Én lettem a kezdeményező. Ahogy beléptünk a lakásomba, erős vágyat éreztem, magamhoz húztam az előszobában, nekidőltem a falnak, ő pedig úgy szaggatta le a ruhámat, ahogy az engem éppen még jobban felizgatott. Állva szeretkeztünk, vadul és szomjasan. Minden más kihullott az agyamból. Kifulladva kerültünk a hallban lévő kanapéra.
   - Most megvetsz, ugye? – Tudod, hogy szeretek valakit és mégis odaadtam magamat neked - mondtam halkan, magamra kapva a blúzomat, hogy ne anyaszült meztelenül legyek előtte. Zsombor nem zavartatta magát. Magára terített egy kis plédet, ami a kanapé szélén feküdt.
  - Nem. Gyere vissza, ülj ide mellém! Nem tudom mit érzel, lehet, hogy csak kölcsönös vágyunk volt egymásra, de én téged becsüllek és szeretlek. Te nagyszerű lány vagy és nagyon tehetséges.
  - Nem, nem ülök le. Lehet, hogy úgy van, ahogy mondtad, de most menj el, kérlek! Nem is tudom, hogy mi történt velem? Megőrültem egy pillanatra!  - néztem rá szinte könyörögve. Szégyelltem magam előtte és még magam előtt is szégyenkeztem.
  - Na, jó.  Rendben. Ha muszáj, elmegyek. Értelek. Értem a lelked. Dolgozd fel, ha tudod. Jó volt veled és... Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Egyetlen férfi sem érdemli meg! Ezt jól jegyezd meg! Szerettük egymást. Fantasztikus nő vagy!  Én reménykedem, hogy nem az utolsó együttlétünk volt! Csak rajtad múlik.  Már néhány hete éreztem, hogy több van közöttünk. De szerintem te is – elindult a kijárat felé, az ajtóban megfordult és folytatta – gyönyörű tested van, szeretném egyszer lerajzolni és ma boldog lesz az álmom! Szia!
     Én pedig csak hallgattam és küszködtem a bennem zajló érzésekkel. Azt gondoltam, hát olyan vagyok, mint Enikő? Nekem nem elég egy férfi? Nem tudtam eldönteni, hogy ez szerelem, vagy csak valami hirtelen jött vágy volt. Össze  kapkodtam a ruhámat, beálltam a zuhany alá és szinte lecsutakoltam az átélt, testemből fakadó szerelemillatot. Hétvége jött, Jánost vártam másnap. Magamra tekertem egy nagy fürdőlepedőt. Leültem az ágyam szélére és  hívtam Jánost. Nem tudtam mit mondok neki, de muszáj volt hallanom a hangját. Haragudtam magamra.
   - Szervusz, János. Akkor mikor várjalak? – kérdeztem lassan megnyugodva.
   - Már akartalak hívni, sajnos nem tudok menni, mert dolgom akadt...
   - Milyen dolgod? – kérdeztem kissé emelt hangon – Már két hete nem találkoztunk. Akkor menjek én?
   - Inkább majd a jövő héten. Tudod, úgy sem érnék rá.  És te mit csinálnál itt egyedül?  Hamarosan jön a nyár és akkor végre együtt lehetünk legalább három hetet egyfolytában. Már nagyon kellene beszélgetnünk...
     - Jól van. Akkor... Akkor majd ezt még megbeszéljük. Ma csináltam egy remek aktot. Majd egyszer, talán a nyáron téged is lerajzollak. Modellt fogsz nekem ülni. Nem is kérdezed a mesekönyvem.  Képzeld!  Kiadják másodszor is. Nagy szó. Egy kevéske pénzhez jutok és Mária néni...
    - Bocsáss meg, de le kell tennem, mert egy kis kutyát hoztak éppen. Szeretlek!  Akkor majd hívlak, vagy te... – kattant a készülék. Én pedig teljesen magam alatt voltam. Mindenképpen tudni akartam, hogy ezek után mit érzek majd Jánossal. Hogy tudok szeretkezni vele, és magammal akartam elsősorban tisztázni a bennem zajló zavaros érzelmeket. Az jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen ajándékba kaptam Jánost, a véletlen vagy a jó isten akarta így. Mégpedig akkor, amikor éppen lelki válságba kerültem. Hirtelen szörnyű lelkiismeret furdalásom lett. Hát így őrzöm, csiszolgatom én a mi kettőnk szép kapcsolatát? Ugyanakkor, amikor letettem a telefont, azon elmélkedtem, hogy János hangja olyan idegen volt, olyan távolság tartó, mintha zavartam volna. Döntöttem. Elhatároztam, hogy a megbeszélésünk ellenére leutazom hozzá.
    Hát így történt, hogy másnap délelőtt beállítottam a háza elé. Furcsállottam, hogy a hálószoba ablakán a redőny lehúzva állt. Aztán azt gondoltam biztosan sokáig fent volt, fáradt és alszik még. Becsuktam a kocsim ajtaját. Kezembe vettem kis utazótáskámat, csak néhány apró holmit hoztam magammal. Ott álltam hamarosan a lakásajtó előtt, és becsengettem.
   - Bentről hallottam a kulcs csörgését, suttogó hangfoszlányok ütötték meg a fülem, mintha valakihez beszélt volna. Aztán kinyílt az ajtó és kócos hajjal, álmos szemmel láthatóan döbbenten, zavartan nézett rám.
   - Hát te? Istenem!  Hogyhogy lejöttél?  -  egy nagyon zavart férfi állt most előttem.
   - Mi az? Hát nem is örülsz nekem? Bemehetek? Eljöttem, mert hiányoztál. Talán van nálad valaki? – és ekkor egy  negyven körüli fekete hajú nő jelent meg mellette, fürdőköpenyben volt és kíváncsian nézett rám.
   - Ez most kínos. Nagyon kínos...  – mondta szinte elhaló hangon, majd a mellette megjelenő nőre nézett, és  idegesen, szinte durván szólt  rá:  – Menj most be Laura, kérlek! Ő Bori, tudsz róla... - Sajnálom!  Már régen véget kellett volna vetnem ennek az értelmetlen dolognak!
   Megkövülten álltam az ajtó előtt, amit közben becsukott János. Erre nem számítottam. János kilépett a lépcsőre, ahol  aztán magyarázkodni kezdett.
   -  Bori, Borikám! ! Most miért jöttél így váratlanul? Látod? Kellett ez neked? Ez a nő, ez a nő… Semmi. Csak futó kaland.  Ő nem jelent nekem semmit. Különben is van férje.  Megvolt már előtted is. Semmi jelentősége. Olyan kínos ez az egész. Most mit is mondjak? Elküldöm, és addig te ülj vissza a kocsidba talán. Aztán mindent rendezek és őszintén elmondok mindent, csak most bocsáss meg nekem! Hidd el, hogy...
    Lassan mindent értettem. Szó nélkül megfordultam, felvettem a kis csomagomat, beültem a kocsimba, János rohant utánam, de én hirtelen elszáguldottam a kocsimmal. Jó ideig csak bambán bámultam az utat, Mária néni faluja felé vettem az irányt. Éreztem, hogy valakivel beszélnem kell erről. Lassan megértettem, hogy ez a nő alkalmi szerető, aki már előttem is volt, de hiába ismert meg engem János, hiába szeretett meg, ez a kapcsolata tovább is élt. Fájt ezt tudomásul vennem, nagy csalódás volt a lelkemnek.  Kavargott bennem János, kavargott bennem a szerelem, fájdalom, gyűlölet, harag, vágy, és hiányzott János, ezt pontosan tudtam. Már most hiányzott. Valahogy Zsombor és az én röpke viszonyom, ami lehet, hogy pillanatnyi testi tévelygésem volt, szinte eszembe sem jutott. Csak Jánosra és arra tudtam gondolni, hogy nincs tovább. Aztán egy kis idő után azon elmélkedtem, hogy meg tudnék-e neki bocsátani. Mert biztosan jön majd bocsánatot kérni és magyarázkodni, ígérgetni. De hát a bizalmam oda lett. Igaza volt Enikőnek, a távkapcsolatot nem a férfiaknak találták ki.
     Most tudatosult bennem, hogy én Jánost szeretem. Az ő simogatására, az ő szeretetére vágyakozom, az ő teste nagyobb gyönyört tud adni nekem, mint bárki másé. Talán mert igazán szeretem. Mert a lelkem is az övé. De elhatároztam, hogy ezek után soha többé nem leszek az övé. Bár a Zsomborral való együttlétem után azt gondoltam, hogy egy férfinak valójában minden különösebb szerelem nélkül lehet ágyba bújni egy nővel és mást jelent neki az a nő, akit ő is szívvel szeret. Most már voltak erről sejtelmeim. Mégis arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem lehet megbocsátani, mert János most nagyot hazudott. Mit is mondott megismerkedésünk elején? Hogy tud hűséges lenni. Becsapott.  És ki tudja hányszor hazudott. Félre kellett állnom a kocsival, mert iszonyú fájdalmat éreztem a szívemben és most szakadt ki belőlem a zokogás. Jó félórát ültem és közben, mint a zápor hullott a könnyem. És ekkor állt meg mögöttem János kocsija. Sejtette, hogy Mária nénihez fogok elmenni, és mint az őrült száguldott utánam. Kiszállt a kocsijából és bekopogott hozzám. Lehúztam a kocsi ablakát. Kisírt szemmel néztem rá.
  - Menj el János! Nincs mit magyarázni! Én azt hittem a mi szerelmünk erős és igaz alapokra épült. Hogy te őszinte ember vagy...
  - Bori! Édes, kedves Bori! Engedd meg, hogy beüljek hozzád, és legalább néhány szót mondjak!
   - Hát ülj! De ne lepődj meg, ha majd én is mondok néhány szót - mondtam most már dühödten.
     Beült mellém, meg akarta fogni a kezemet, de én elutasítottam.
  - Nem miatta maradtam itthon, hanem egy munkám volt. De Laura felkeresett, a férje ritkán van itthon és hát... Nézd! Ritkán találkozunk. Nem hazudok. Már szakítani akartam többször, de megfenyegetett, hogy elmond neked mindent. Én meg attól féltem, hogy te ezt nem fogod megbocsátani nekem.
   - Jól gondoltad János. Főként, hogy nem szakítottál vele az után, hogy megismertél. Tudod ez az egészben a legnagyobb aljasság részedről!  De nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra. Tudnod kell, hogy nagyon megszerettelek és hittem benned. Most ez a bizalom eltörött. Ennyi. Fáj, nagyon fáj, és hiányozni fogsz.  De ezzel vége. Ennél ocsmányabb történetet elképzelni sem tudok. Miközben én vakon hiszek benned, várom a találkozásokat, te meg közben...  Ennyi az igényed?
   - Igazad van. Nem tudok mentségemül mit felhozni - láthatóan sápadt volt, és leforrázott. Talán tudta, hogy valóban nem leszek képes a ballépését elnézni.
   -  És mégis, mi lenne, ha - nézett aztán rám nagy fekete szemével, ami most nagyon bánatos volt – mi lenne, ha én felmennék veled Pestre? Mi lenne, ha ott keresnék állást? És összeházasodnánk.
   - Hát menj fel Pestre és keress magadnak állást! Nélkülem János. Ne reménykedj semmi olyanban, hogy én feleségül mennék hozzád. Én egyelőre sem gyereket nem akarok, sem házasságot. Kicsit később. És ezek után azt sem veled!
   -  Ne mondj ilyet! Látod? Ez is egy gond volt közöttünk. Te csak a művészetednek élsz, én meg azért családot is képzeltem magamnak, de persze ez megbeszélés kérdése.
   - Márpedig én a művészetemről nem mondok le. Akkor te nem érted az én lelkemet mégsem.  Nem ismersz eléggé!
   - Jaj, dehogynem! Szeretlek Bori! Annyira hiányzott az ölelésed, a meleg öled, a szerelmed. A közös séták, a közös együttlétek...
  - Szépen hangzik. Ahhoz, hogy megtartsd azt, akit állítólag szeretsz, ha egyáltalán tudsz szeretni, tanulj  meg hűséges lenni! Ha most az elején így indítottál, mi lenne később?  Legfőképpen pedig szokj le a hazudozásról, a kétlaki életről.  Indulnék János! – hirtelen nagyon elegem lett Jánosból, a történtekből, a magyarázkodásából.
    Rám nézett, látta, hogy hiábavalóan igyekszik.  Kiszállt a kocsiból és még visszahajolva annyit mondott – Azért én reménykedem. Bocsáss meg! Talán, ha megnyugszol. És hát, mindenben igazad van, ahogy már mondtam. Nagyon szégyellem magam! Nagy hibát követtem el.
     Még egyszer ránéztem, majd beindítottam a motort, és köszönés nélkül Pest felé vettem az utat. Meggondoltam magam. Nem akartam Mária néninek gondot okozni a magam fájdalmával.    

15

     Hetekig nem tértem magamhoz, szinte naponta csörgött a telefonom, János keresett, de nem voltam hajlandó vele semmiről sem beszélni. Mint az alvajáró olyan voltam.  Mélyen megsértett. Nem voltam képes visszafogadni, pedig hiányzott.  Sokáig elemezgettem a dolgot magammal. Nehezemre esett a szinte minden napos találkozás az első két hétben Zsomborral is. Órák után próbált közeledni hozzám, nem értette, hogy miért nem állok vele szóba, miért távolodtam el tőle teljes egészében. Azt hiszem a magam lelkiismerete is piszkos lett. Nem tudtam ezt sem megbocsátani magamnak. Enikő is keresett közben, anyánk volt náluk, akkor, amikor én nem voltam otthon. Még szerencse! Mindenáron találkozni akart velem is. Nekem pedig ez a találkozás egyáltalán nem hiányzott volna.  Ezen is elgondolkodtam. A saját szülő anyám. Ha nem is tartom vele a kapcsolatot, neki sem fogok megbocsátani soha? Kérdőjelek halmaza élt bennem a múltammal és a jelenemmel kapcsolatban. Mária nénivel telefonon közöltem a neki biztosan rossz hírt - mert közben neki is bekötötték a telefont - hogy szakítottam Jánossal. Próbált megérteni az elmondottak után és várt a nyári szabadságomra, ami egyre jobban közeledett. Zsombor a nyári szünet előtt, egyik este becsengetett hozzám. Mindketten álltunk az ajtóban. Ő engem nézett egy ideig szótlanul, én pedig őt. Aztán megszólalt.
    - Beengedsz?  Vagy menjek el?
     Rövid szünet után kitártam az ajtót és a beengedtem. Eszembe jutott a nem is olyan nagyon régen történt viharos szeretkezésünk, aztán csak mondtam neki, hogy menjen be a hallba, üljön le, viszek be valami innivalót.
    - Két poharat vittem be, volt egy kis fehér és vörös borom. Ezt kínáltam neki. Jómagam citromos limonádét ittam csak.
    Néztem kutató tekintetét és kíváncsi lettem, hogy miért is keresett fel. Hiszen eddig minden beszélgetési kísérlete elől kitértem.
    - Lefogytál, pocsékul nézel ki Bori. Szemed alatt nagy fekete karikák. Mi a baj? Segíthetek? Én vagyok az oka? Ami néhány hete történt köztünk, azért? Nem én voltam a kezdeményező. Én nem tehetek róla, hogy szeretlek. És mint sokszor mondtam is, becsüllek. Tudok a barátod maradni, ha te is akarod. Érzem, hogy nagyon magányos vagy.
    Jól estek ezek a szavak. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ilyen szépen és nyugodtan beszél hozzám ez az ember. Nem kételkedtem benne egy pillanatig sem, hogy amit felajánl most, az tényleg a lelki barátság csak. Ittam egy kortyot és igyekeztem neki elmagyarázni magamat.
     - Minden összejött. Az után a nap után, amikor veled voltam, másnap elmentem Jánoshoz, tisztázni akartam magammal, hogy mit is érzek irántad, iránta, mi volt ez a hirtelen fellángolás veled... Ti, férfiak könnyedén feldolgozzátok a kis félrelépéseiteket, legalábbis könnyebben, mint a nők. Ezt is tudom. Fiatal vagyok még, majd elmúlik az is, ami most fáj.  Lélekben azt hiszem, sokkal öregebb vagyok, mint gondolnád. Egy szerencsém van a szerencsétlen sikertelen magánéletem mellett, hogy tudok az írásra, a rajzra, a festészetre koncentrálni. Azt hiszem, ha ez nem lenne, talán még jobban összetörtem volna. János, azóta is kerget, mármint telefonon, levelekben, de én nem tudok neki megbocsátani, senkinek sem tudok, magamnak sem  -  elsírtam magam -  Zsombor nem avatkozott közbe, türelmesen figyelt, hallgatott – Elmesélem neked az életem történetét, nem szoktam mindenkinek kiadni magamat, csak akit közel érzek magamhoz...  - és meséltem. Zsombor láthatóan meglepve hallgatta nyomorúságos gyermekkoromat és rövid kis előéletemet, ami nekem nagyon hosszúnak tűnt. Majd amikor elhallgattam, felállt, odajött egy pillanatra hozzám és megsimogatta a hajamat, majd visszaült a helyére.
    - Kicsit megkönnyebbültem, azt hittem én vagyok az oka, hogy ennyire letörtél. Azt hittem nem tudod feldolgozni a kettőnk között történteket. De most, hogy hallom, nemcsak én okoztam neked problémát, bevallom, megkönnyebbültem. Nézd, én a helyedben, ha szereted Jánost, még megbocsátanék anélkül, hogy kapcsolatban maradnék vele, aztán majd kiderül, hogy mennyire tartoztok össze. Ember ő is. Ami kettőnk között történt az egy szép este volt nekem... Talán neked is... Nem tettél semmi olyat, amiért haragudnod kellene magadra! Érzékeny, művész lélek vagy. Sok sérelem ért az életben, most már értem a viselkedésedet. Az is lehet, hogy melléd nem éppen egy reálisan gondolkodó férfi kell, hanem valaki más. Az is lehet, hogy legalább annyira érzékeny férfi ez a János, mint te.  Nem ismerem. Ezért nem is ítélkezem.  Bizonyára valamiért nagyon kötődsz hozzá. Még az is belefér a pakliba, hogy te mindent megszépítesz most, ami vele kapcsolatos. Aztán mondom tovább. Miért nem bocsátasz meg anyádnak? Nem kell vele élned, nem kell vele kapcsolatot tartani. Tele vagy sérelemmel, haraggal, szeretet hiánnyal. Ezen változtatni kell.  Azt gondolom, most magadat sem nagyon kedveled. Nézz a tükörbe és szeresd magadat.  Szeresd a most állapotot! Ami elmúlt, azon már változtatni nem tudsz, a jövődet te építed.  Nem tudhatod, mi történik majd. Hát élj a mának, de úgy, hogy azért ne egy élhetetlen jövő legyen belőle. Akarj magadnak sok szépet, jót. A munka mellett hagyd, hogy megtaláljanak azok, akik szeretnek. Ne utasítsd el, ha valaki szeretettel közeledik hozzád.  Látogasd a testvéredet.  Hagyd, hogy a testvéred legyen. Ha egyszerű lény, ha nem olyan okos, az sem baj, de szeretet biztosan van benne és kapsz tőle te is, ha magad is adsz neki. Itt vagyok én. Ha akarod, időnként találkozhatunk, beszélgethetünk... Megvallom, nekem hiányoztak a közös mozik, a filmről való vitáink, vagy egy könyv elolvasása után kritikai hozzáállásod. És szeretnélek lerajzolni majd egyszer.  Mit gondolsz erről?  – hosszan még nagyon hosszan beszélt és én lassan felengedtem, megkönnyebbült a lelkem. Már éjfél is elmúlt, amikor Zsombor hazafelé indult.
     Ez volt az az este, ami átbillentett a lelki krízisemen. Lassan megnyugodtam. Étvágyam lett, magamra szedtem a leadott kilóimat. Kisimult az arcom és Zsombor szerint élet költözött a szemembe.  
    Még a tanfolyam első félévi lezárása előtti héten elmentem vele az Epres kertbe, ahol modellt ültem neki. Gondoltam, ennyi volt a kérése, miért ne rajzolhatna le. Másrészt úgy éreztem ezzel talán örömet is okozok neki. Sokáig dolgozott rajtam. Meg is kérdeztem tőle egy idő után.
   - Mi van?  Úgy tűnik, nehezen birkózol meg velem. Megnézhetem?
   - Nem. Maradj, úgy ahogy vagy. Nincs könnyű arcod és a titkodat akarom kifürkészni, azt akarom adni, aki most vagy. Kicsit engedd le a blúzod, szükségem van a hosszú nyakad ábrázolására is. Most jöttem rá, hogy ez hiányzik. És ne beszélj!
    Az egyik tanár, aki éppen ott volt, odaállt mellé, rám majd a képre nézett.
   - Szép! Találó. De a szeme, mintha mást mondana.  De  folytasd csak, jó lesz ez...
   Már nagyon fáradt voltam, amire Zsombor elkészült a képemmel. Felállt, nyújtózott egyet, én meg odaálltam mellé. Kíváncsian néztem mi lett az eredmény.
   - Na, magadra ismersz? – kérdezte. Kíváncsiság és zavar lobogott a szemében.
   - Tök jó. Szóval ilyen fájdalmas vagyok még mindig? Azt hittem már minden rendben bennem. De ez a tekintet... Nekem adod? Vagy?- néztem rá kíváncsian.
  - Ezt most elviszem. Nem baj? Majd készítek másolatot róla. És azt odaadom, ha nem baj! Egyszer még talán kiállításra mehet.  Hosszan nézte, igazított rajta még egy-két vonást. Bertalan tanár úr is megnézte. Megelégedetten nézett rám és a képre. Hátba veregette Zsombort.
  - Jó! Nagyon jó! Ebben érzelem van! Él a képed és mond is valamit egy szomorú szép fiatal lányról – Zsombor örült a mester kritikájának. Összepakolt és elindultam hazafelé, útközben Zsombor meghívott egy útba eső presszóba.
      Leültünk a presszó egyik sarkába, halk zene szólt, két pohár vörös bort rendelt, azt iszogattuk és beszélgettünk.
    - Köszi, hogy a kérésemnek eleget tettél. Szóval tetszik neked is?
    - Nem is gondoltam, hogy ilyen harmonikus arcom van és ilyen nagy a szemem. Vagy csak kiemelted, amit ki kellett?
   - Hülyeségeket beszélsz. Ilyen vagy. Szép és vonzó. Csak még mindig szomorú. Úgy látom, nem ismered eléggé magadat. Emeld fel a fejed és szépségeddel meg a hozzá társuló többi pozitív vonásoddal merj szeretni valakit, hogy oldódjon a lelked, a szomorúságod. Azért, nagyon sokat változtál a szomorú este óta, amikor hosszú idő után először engedtél vissza magadhoz, mint barátot. És meg kell, hogy mondjam, korodhoz képest sokkal érettebb vagy, a lelked pedig túl szép.
   - Belepirulok a szép szavaidba. Most udvarolsz? – zavartan kortyoltam egyet a poharamból.
   - Vedd annak, aminek akarod.  De nem akarok többé olyan helyzetbe kerülni, hogy neked lelki problémáid legyenek.
   - Zsombor! Még soha nem beszéltél a feleségedről. Miért?
   - Mert az egy másik világ. És miért is beszélnék?
   - Ha én beszéltem magamról, talán megtisztelhetnél azzal, hogy őszinte legyél hozzám - rám nézett, összekulcsol kezét, az asztalra tette. Rágyújtott egy cigarettára – Nem zavar? – kérdezte aztán.
    - Itt nem. Fújd a füstöt, ha jó esik.
    - Ha ennyire kéred, akkor beszélek róla, de csak neked. Rita szőke, vékony, hosszú lábú nő. Szerettük egymást az elején. Persze nem egyformán. Aztán valahogy egyre távolabb kerültünk egymástól. Jó barátságban vagyunk. Szinte ezt mondhatom. De válásról sem ő, sem én nem beszélünk.  Tanítónő. Tudja, hogy nekem szükségem van a szabadságra. Nehezen, de elfogad így. A félrelépéseimről bizonyára vannak sejtései. Bár nem teszem gyakran. Legutóbb is veled történt, azóta egyelőre nem. Dolgozom sokat. Tudod, hogy a rajztanárságot meg kell tartanom, mert különben nem tudnánk megélni.  A suliban még szakkört is vezetek. De nekem fontos a munkám. Nézd, ha vele vagyok éppenséggel jó, olyan megszokott. De nem tudok monogám lenni. Hat éve tart a házasságunk. Mit tegyek? Talán majd egyszer megváltozom. De az is lehet, hogy soha. Az is lehet, hogy egyszer megelégeli majd. És meg fogom érteni.
   - Ezt viszont én nem értem. Azaz téged nem értelek. Hát te nem ismered a szerelmet? Vagy menekülsz előle? Vagy? Képtelen vagy igazán szeretni? A birtoklás érzését, vagy ha nincs melletted az, akit szeretsz, szinte bele akarsz halni a hiányába. Ismered ez azt érzést? Úgy látom, ezek ismeretlenek számodra. Hogy tudsz csak úgy nőkkel lenni, akár velem is. Te csak a mának élsz... Van neked egyáltalán  lelked?
   -   Ne ítélkezz ilyen súlyosan. A férfi lélek egészen más, mint a nőé. De azért hidd el, hogy nekem is van lelkem.  Olyan, amilyen. Lehet, hogy hiányzik az életemből a szerelem, ahogy mondod.  Nem tudom, nem éreztem még, illetve nem tudom pontosan mi az. Megőrülni egy női testért, abban elmerülni teljesen és a lelkével is összeolvadni. Talán ilyen lehet. Azért elárulom, hogy hozzád másképp vonzódom, mint a legtöbb eddig ismert nőmhöz. Persze az is lehet, hogy senkihez sem akarok kötődni.
  - Kösz, hogy beszéltél magadról kicsit. Akárhogy is, de túl komplikáltnak tűnsz, és azt gondolom, hogy te nagyon félsz a szerelemtől. Védekezel. Ezért nem is akarod magad teljesen odaadni senkinek. A feleségeddel való kapcsolatodat sem értem. Persze, semmi közöm hozzá.
   - Hát azért nem így van. Azért a feleségemet is szerettem. Lehet, hogy valóban önző alaknak tűnhetek. Pedig vannak érzéseim. Irántad is többet érzek, mint kellene. Félek is tőled.
   - Nem kell félned. Lassan menjünk hazafelé, azaz én hazamegyek, nem muszáj elkísérned.
   - Bevallom, hogy mélyebb érzelmek lapulnak bennem, félek, hogy esetleg szerelmes leszek.
   - Ezt komolyan mondod? – néztem ekkor rá, miközben már az utcán jártunk.
   - Az az együttlét, nekem nem csak sima szex volt. De hát nem lehetett eddig beszélni veled. És veled szeretek csak úgy sétálni, akár csendben együtt lépegetni. Még ez is elég valahogy.
   - Te most szépeket mondasz nekem, mondhatnám, egyfolytában udvarolsz.  El akarsz kísérni?
   - Ne félj, nem megyek fel hozzád, de elkísérlek. Addig is veled leszek. Mit csinálsz a nyáron?
  - Leutazom a Balaton felvidékre a nagynénémhez és valószínűleg ott be tudom majd fejezni az új mesekönyvem.
  - Az jó. Mikor kerül kiadásra?
    Ekkor már a kapuban voltunk.
  - Karácsonyra szeretném. És ha sikerül, szeretnék egy-két képet festeni. Nem tudom képes leszek-e majd rá… – Zsombor felé fordultam, a kezemet nyújtottam neki.
   - Akkor neked is jó nyarat! Majd felhívlak onnan néha telefonon.
     Hirtelen átölelt és megcsókolt. Hagytam. Igazából jól esett, de többet nem akartam.
  - Te nem érzel irántam semmit? – nézett rám hosszan - Még mindig János?
- Nem vagyok tisztában az érzelmeimmel és időre van szükségem. Nem akarok semmilyen kapcsolatba belebonyolódni. Különösen nem házas emberrel. Gondolj, amit akarsz. 
   Megfogta a kezemet, megcsókolta az ujjaimat, majd kezébe vette az arcomat és ismét egy csókkal búcsúzott.
    Sietve indultam a lakásom felé, ő még ott állt a kapuban, visszaintettem neki. Valójában vonzalmat éreztem iránta, de nem tartottam ott, hogy csak úgy belemenjek egy újabb zavaros kapcsolatba. Előző, hirtelen, általam kezdeményezett szeretkezésünk még mindig zavart. És kicsit szégyenkeztem is miatta. Bár tudtam, hogy Zsombor ebben semmi kivetnivalót nem látott és nincs benne semmi megvetés. Azt hiszem nagyon jól értette ő a lelkemet. Én pedig jól ismertem őt és zabolátlan természetét is. Felszabadult volt a lelkem, János ült valahol a szívem sarkában, nagyon mélyen.  Nem tudtam az emlékét kitörölni, de talán nem is akartam. 
 

   16

    Egyik délelőtt ellátogattam a testvéremhez. Ez már a nyár közepén volt. Estefelé terveztem az indulást Mária nénihez. Már szépen összepakoltam mindent. Gondoltam megfogadom Zsombor tanácsát és megpróbálok Enikővel testvéri viszonyt kialakítani.
   Testvérem boldogan újságolta, hogy gyermeket vár végre. Imre pedig mindent megad neki. Azt gondoltam, valahol nagyon szerencsés. Hiszen elkallódhatott volna, mint anyánk. Elégedett az életével, nem komplikál agyon semmit, mint én. Nyugalomban él, főz, mos, takarít. És rövidesen kitölti az életét majd a gyermeke is.
   - Na, gyere! Ülj le! Éhes vagy? Főztem jó kis zöldborsó főzeléket. Örülök, hogy látlak. Látod? Végre anya leszek! Kislányom vagy fiam lesz.
   - Nem vagyok még éhes. Köszönöm. Akkor gratulálok nektek! - körülnéztem a ragyogó tiszta konyhájában.
   - Látod? Végre talán nekem is teljesül a vágyam! Képzeld! Imre nagyon boldog! Jó hozzám és ettől boldog vagyok. Igazán ellát mindennel.  Hogy aztán megcsal-e időnként.  De nem is foglalkoztat, mert mi ketten, ha együtt vagyunk, jól érezzük magunkat és láthatóan szeret bennünket. Gyakran érdeklődik felőled. Egyszer igazán meghívhatnál magadhoz. Mi lesz a képekkel? Imrus készül ám, hogy segítsen neked. Képzeld! Itt volt anyám, elég lepusztult állapotban. Imre akkor nem adott neki pénzt és kicsit helyre tette. Aztán megsajnálta és küldött neki másnap a postán egy húszast. Hát nem rendes?
   -  Hát... tényleg rendes... Majd meghívlak benneteket egyszer... Tudod, hogy milyen pocsék állapotban voltam, legutóbb meséltem neked. Bár te nem nagy ügynek tartottad és nem is értetted, hogy miért csinálok akkora ügyet János megcsalásából.
    - Így van. Azóta sem békültél meg? – nézett rám és közben rágyújtott egy cigarettára.
    - Nem. Nem tudom neki megbocsátani azt, hogy a megismerkedésünk után még képes volt viszonyt folytatni, ez az én erkölcsi érzékemmel nem fér össze. És hát nem tudnék bízni benne! Még akkor sem, ha én egy fellángolásomban összejöttem Zsomborral, ami ugyancsak lelki zavart okozott utána nekem.
   - Hát én ezt nem értem. Persze majd másképp gondolkodnál, ha onnan jönnél, mint én. Igaz, hogy senki nem kötelezett rá, de azt hiszem magamra hagyott voltom miatt szökdöstem és szabad akartam lenni. Hát megkaptam.  Jó korán. Hiába beszéltél te akkor nekem...
    - Hát igen. És milyen rossz volt hallgatnom rólad a nevelők szidalmait... Tudod, most azért annak örülök, hogy azért még sem jutottál anyánk sorsára. És ezt Imrének köszönheted. És mondd csak? Szereted? Szerelmes voltál bele?
    - Én nem ismerem a szerelmet.  Az olyasmit, amiről te meséltél nekem. De nagyon megszerettem Imrét. Talán kicsit apám helyett apám is. Mindig vágytam volna én is, még ha nem is beszéltem erről anyára, apára. Engem nem szeretett Janka mama sem. Megvetett. Persze jogosan, de azért szeretetet adhatott volna, talán akkor... De mindegy már. Elmúlt a múlt. Én a jelennek élek. Nekem jó így. És most már örülök, hogy tartod velem a kapcsolatot és talán szeretsz is kicsit. Mert én felnézek rád és szeretlek. Ezt tudd!  Te is próbálj meg tenni valamit, hogy jól érezd magad! Akkor este utazol Mária nénihez? Add át neki üdvözletünket. Nem is ismerjük egymást...
   - Tudod mit? Meghívlak benneteket.  Közel van a Balaton is. Na, mit szólsz?
   - Lesz hol laknunk? Esetleg néhány napra lemehetünk…
   - Hát persze. Szerintem Mária néni biztosan szeretettel fogad majd. Ő nagyon jó asszony. Meséltem már rólad, arról, hogy mennyire megváltoztál
- Majd megbeszélem Imrével. És talán pár napra leutazunk. És mi van azzal a Zsomborral?
  -  Zsombor? Hát... Nagyon rendes hozzám. Tegnap este az Epres kertben lerajzolt, nagyon jól sikerült a kép. Aztán beültünk egy presszóba, beszélgettünk, majd hazakísért. Tudod nehéz nekem még...
  - Lefeküdtél vele talán megint?
  - Nem. Azt nem. Csak megcsókolt és bevallom jól esett. De semmi több...
  - De hát miért? Szerintem vonzódsz hozzá és ő is hozzád. Egyszer már voltál vele. Talán nem volt jó vele a szex?
  - Nem, nem. Te ezt nem érted. Nem akarok most érzelmi bonyodalmakat, meg különben is felesége van, és nem egy hűséges természetű férfi. Nem akarok csak úgy a szeretője lenni. Még utóbb azt hinné, hogy valami kis könnyű nő vagyok. Így is gondolhatott már erre, amikor én kezdeményeztem akkor.
-  Aztán melyik férfi hűséges?  Hülyeség!  Mondjuk, hogy felesége van, az talán nem oké. Hát nem tudom... De lehet, hogy elválik majd. Neked azért érzelmeid vannak és kötődsz szerintem ehhez a Zsomborhoz, igaz? Bár nem szeretném, ha megint összetörnél majd miatta. És János?
   - Semmi. Már nem ír. Eleinte sok levél, telefon, de tudod, hogy egyikre sem reagáltam. Ő más. Eltettem a szívem egy sarkába. Így fogalmaztam meg magamnak. Azt gondolom, a vele való kapcsolatom szerelem volt. Nem is tudom mi lesz, ha összefutok vele a faluban. Félek az esetleges találkozástól. Tudok-e majd uralkodni magamon. Próba lesz. Lehet, hogy úgy van, ahogy Zsombor mondta. Kiderül majd, hogy csak megszépítem a vele kapcsolatos emlékeimet. Hát majd meglátjuk! Csak ne kellene dolgoznom a fodrászüzletben! Tudod, most írom majd lent a mesekönyvem. Aztán kaptam egy mesekönyvet, azt meg illusztrálnom kellene. Elég jó pénzt hozna nekem. De valahogy  nagyon fárasztó már. Éjszaka kell sokat fent lennem. Azt mondja a kiadóm, hogy fiatal koromhoz képest kiemelkedő, amit csinálok. Én hiszek neki. Így is érzem. És rengeteg elképzelésem van. Nagy szerencse, hogy Márta néni felkarolt engem. Látod! Őt is meg kell hívnom egyszer magamhoz.
   - Figyelj! Beszélek Imrussal. Van egy kis pénze, éppen a napokban beszélt arról, hogy be akarja fektetni valamibe. Mi lenne, ha nyitnál egy maszek fodrászüzletet, mint a kolléganőd, ellenőriznéd, vezetnéd és akkor... Na, amire leutazunk hozzád, már tudni fogod. Jó ember, hidd el. Nem csirkefogó. Ügyes. Jól bánik a pénzzel. De majd vele megbeszéled, én meg szépen addig elültetem a bogarat a fejében, neki is lehet belőle részesedése. Nem értek hozzá, csak úgy elképzelem.
  - Aranyos vagy. De ez nem ilyen egyszerű. Majd alakul az élet. Tudod, most már kicsit gondtalan és boldog nyarat akarok. És főleg dolgozni! Nekem a munka öröm, szórakozás, de ezt már mondtam. Most pedig elbúcsúzom. Akkor majd még hívlak.
  Enikő kikísért az ajtóig - Azért vigyázz az érzelmeidre!  És értesíts majd, hogy mehetünk-e?
 
17

     Ez a nyár emlékezetes maradt számomra. Lassan négy éve már. Azóta, több minden történt velem. Most éppen Enikőékhez vagyok hivatalos, ma van a születésnapom, a huszonötödik. Nagy titokban készülődnek, roppant izgatott vagyok, hogy mi lesz a meglepetés.

xxx

    Hogy visszatérjek röviden összefoglalva az elmúlt négy évre, azt kell mondanom, hogy rengeteg dolog történt velem.  Azóta már sok képet festettem és nem csak portrékat. Voltam festő táborokban, sokat, nagyon sokat tanultam.  De a nyárról, arról a szép nyárról talán kell még beszélnem.  Több mindent kaptam abban az évben. Anyagilag és szakmailag is. A magánéletem, egyedül a magánéletem lett csak labilis. Valahogy nem tudtam zöldágra vergődni a különböző érzelmeimmel. Talán túl bonyolult volt a lelkem és óvatossá váltam. Hiszen már János előtt is csalódtam.

xxx

      Azon az estén elég hamar leértem Mária néni falujába. Már nagyon várt. Nála laktam, mert egy holland házaspár bérelte a másik kis házat.
     Beleszerettem a fehérre meszelt tornácos, barna zsalugáteres kis házba. A házat körülvevő nagy udvarba, ami tele volt fűszernövényekkel és szebbnél szebb virágokkal.  Sokat heverésztem egy nagy diófa árnyéka alatt, ahol olvastam vagy éppen csak behunytam a szememet. Csodálatos nyugalom költözött a lelkembe.  Imádtam Mária néni főztjeit, aki nagyokat kirándult velem a környékre, ha éppen végeztem a napi penzumommal. Jól is esett ilyenkor a mozgás. Aztán esténként kiültünk a tornácra és ott beszélgettünk. Egyenes asszony volt, nem kerülgette a forró kását, mindjárt az eső este elmondta véleményét Jánosról. Haragudott rá és félig-meddig egyetértett velem.  Mária néni úgy tudta, hogy külföldre ment nyaralni. Ahogy mesélte egy fiatal tanárnővel ismerkedett meg nem is olyan régen. Persze mindezt a szüleitől hallotta. Amikor ezt megtudtam, összeszorult a szívem. Aztán, ahogy teltek a napok, lassan képes voltam elfoglalni magamat és csak néha-néha gondoltam Jánosra.
   - Olyan jó ez a csend Mária néni! – mondtam neki egyik délután – Milyen jó is itt! Lassan elkészülök a könyvemmel és felmegyek valamelyik nap majd a kőrengeteghez festeni. Van egy gondolatom, emlék még Jánossal, de talán már nem zavar. Bízom benne, hogy jó kép lesz belőle. Majd meglátjuk.
   - Nagyszerű ötlet!  Menj csak fel és rajzold ki, ami benned van. Haragszom még mindig erre a Jánosra! Azért mégis csak azt gondolom, hogy túl szigorú voltál hozzá, szerintem ő nagyon szeretett téged. A férfiak olyan ostobák! Ha tudnád, hogy mennyire sajnáltak a szülei! Nagyon megkedveltek téged. Adhattál volna még egy esélyt neki, nem? Na, de nem is tudom, miért mondom ezt neked. Beszéljünk másról! Elolvashatom a könyvedet? – kérdezte.
   - Igen. Mária néni lesz az eső kritikusom. Kicsit olyan felnőtt mese. A szeretetről, kalandokról, megbékélésről, álmokról, vágyakról, búcsúzásokról, elmúlásról és az álmok megvalósulásáról szól. Kicsit zavaros, ahogy most elmondtam. Összetett. A lényeg: tanulj meg szeretni, megbocsátani és hinni. Az álmok ne csak álmok maradjanak.
  - Akkor, kicsit biztatás magadnak is, nem?
  - Igen. Van egy jó barátom, egy festő társam, Zsombor. Ő volt az, aki erre inspirált és kicsit innen is jön ez a dolog, meg bonyolult...
  - Na, és ez a Zsombor?  Mi van köztetek?  – nézett rám kérdőn.
  - Hát, csak barátság.  Talán vannak egyéb érzelmeink is, azt hiszem, de nem merek ebbe belebonyolódni, meg aztán felesége van. És nem ő a hűség lovagja. Ettől függetlenül nagyon jókat tudunk beszélgetni, közös az érdeklődésünk.
  - Kár! Mármint, hogy felesége van. De azért jó dolog, ha van egy megbízható barátunk. Igaz, hogy ez könnyen átbillenhet akár testi kapcsolatba, még talán szerelem is lehet az ilyesmiből. Jóképű? És hány éves?
  - Harminc. Jóképű. De hagyjuk. Örülök, ha jó barátom tud maradni. János még nem zárult le bennem teljesen. Bár, ha van már valakije, akkor ő lezárt engem. Talán, ha találkoznék vele, akkor kiderülne sok minden. Lehet, hogy még egy esélyt adhattam volna, de hát én már csak ilyen vagyok.
   - Nincs értelme ezen rágódni!  Hanem, idefigyelj! Megvennék ezek a hollandok azt a kis házat! Sok, nagyon sok pénzért. Mit szólsz hozzá? Arra gondoltam, nekünk itt van ez a ház, úgyis a tied lesz. A pénzt pedig valamibe be kéne fektetned egy üzletbe, hogy ne kelljen dolgoznod. Csak az írásnak és a festésnek kellene élned. Nem bírod majd később a fodrászatot, a festészetet, az írást. Mit szólnál hozzá?
   Ránéztem. Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna.   - Ez csodálatos lenne! Nyitnék egy kis üzletet, mint a kolléganőm, és a bevétel egy része biztosítaná a megélhetésemet. Imre, Enikő férje... - és akkor mindent elmeséltem Mária néninek róluk. Egyben megkértem, hogy hívjuk meg őket egy hétre, ami meg is történt. Nagy örömmel fogadta. Megkedvelte Enikő férjét is. Imre pedig már tervezett. Jó üzleti vénával rendelkezett.
     Aztán a következő héten felmentem kocsival a kőrengeteghez. Vittem a festőállványomat, a többi szükséges kelléket és megfestettem azt, amit még akkor találtam ki, amikor először hozott ide János. Aztán sort kerítettem a ház, az udvar megörökítésére, Mária néni portréját is elkészítettem. Az idegen mesekönyv képillusztrációira már nem jutott időm. Ezt későbbre hagytam.
    Még két napom volt, amit pihenéssel akartam eltölteni. Már korán lementem kicsit messzebb, a révfülöpi strandra. Azért vittem magammal papírt és rajztollat, fényképezőgépet. Le akartam festeni a Balatont is. Bár azt gondoltam, ez már elcsépelt téma, de hát mindenki másképp látja. Elindultam a víz felé és talán a sors akarta, János jött velem szembe. János és egy barna rövid hajú lány. Fogták egymás kezét. Nagyot dobbant a szívem, aztán igyekeztem közömbös maradni.
   János is meglepődhetett, amikor meglátott, nem tért ki előlem. Megállt előttem, láttam, hogy szeme végig futott a testemen. Zavarban volt, de én is. Bemutatott a  lánynak.
   - Ő Bori, régi nagyon kedves ismerősöm. Szomszédok vagyunk. Mármint a szüleim és az ő nagynénje. 
   - Hogy vagy Bori?  Hogy megy a festés? – kérdezte kissé rezignált hangon.
   - Köszönöm, jól. Látom, te is jól vagy, jól nézel ki. Merre voltatok a nyáron? Azaz hol nyaraltatok? Mária néni mesélte, hogy külföldre utaztál.
   - Voltunk Görögországban – válaszolt a lány, és hozzásimult Jánoshoz, aki láthatóan most nem annyira örült ennek a mozdulatnak, mintegy látványosan próbált elhúzódni tőle.
  - Igen, ott voltunk. És te most itt nyaralsz?  - kérdezte János és a szemében valami fájdalmas sóvárgást véltem felfedezni, de az is lehet, hogy csak képzelődtem.
   - Igen. Nyaralok, festek és írok.  És te? Veled mi van? Még Tapolcán laksz? – néztem közben a lányt, aki láthatóan unottan és idegesen hallgatta a mi párbeszédünket.
  - Szóval jól mennek a dolgaid. A kérdésedre: igen, még Tapolcán lakom, de nem sokáig. Kaptam egy három éves külföldi munkát.  Hamarosan utazom.
    - Hát ez nagy dolog ! Biztosan sok élményben lesz majd részed a munkád mellett! Na, akkor én megyek, úszom egyet. Holnap utazom haza.
    - És lesz kiállításod? - szólt utánam - Biztosan sok szép képed van már. Szívesen megnézném őket -  hallottam  most magam mögött János hangját.
      Nem válaszoltam. Sietve menekültem a víz felé. Majd egy órát úsztam. Éreztem, hogy belegázolt a lelkembe. Nem győztem magamat szidni, de az érzelmeim mindenek ellenére ott voltak bennem. Aztán amikor jó fáradtan kimentem a partra, elterültem a pokrócomon és átadtam magamat a napsütésnek.Nem tudtam kiverni magamból Jánost. Keserűség fojtogatta megint a lelkem, tudtam, hogy sóvárog a szívem utána. Amikor beültem a kocsiba, feltettem a napszemüvegem és gyors iramban vezettem hazafelé. Mária néni biztosan látta az arcomon az érzelmeimet, mert este megkérdezte.
  - Mi a baj? Talán a régi emlékek feltörtek benned?
    És akkor elmondtam neki a délutáni találkozást.
    Egy ideig nem szólt semmit, majd halkan megkérdezte – Akkor a történtek ellenére is szereted még ezt az embert?
   - Nem tudom. Lehet, hogy csak a hiúságom. És most elmegy külföldre, nem is kérdeztem, hogy hová.  Persze minek?  Talán mégis csak beszélnem kellett volna vele.
     Mária néni megrökönyödve nézett rám.
   - Tudod Mária néni, nem értem Jánost. Egyáltalán nem értem. Olyan sokáig próbált visszaszerezni. Persze, azóta eltelt az idő, és a férfiak mások ugye. Hűtlen dögök. Nem sóhajtoznak a volt szeretett nő után, ha egyáltalán szeretett.
   - Butaságokat beszélsz. Biztosan szeretett. Ebben biztos vagyok. De hát a férfiak talán könnyebben felejtenek. Persze ettől még most is gondolhat rád, szerethet. Mire számítottál? Miért nem időben bocsátottál meg neki, ha szeretted? Mire jó most ez önmarcangolás?
   -  Nem tudom. Kár, hogy találkoztunk. Rájöttem, hogy még mindig fáj. De nem bocsátok meg neki. Főleg, hogy ilyen hamar megtalálta az utódomat. Talán ez volt a hab a tortán, ahogy mondani szokták.  Menjünk aludni. A lényeg, hogy a kép jól sikerült.


18

        A négy év alatt lelkileg mégis összeszedtem magam. Megnyitottam az üzletet.  Pici volt, de jó helyen. Egy fodrász és egy kozmetikus dolgozott csak nekem. Márta nénit is meghívtam többször magamhoz, akitől mindig nagyon praktikus és jó tanácsokat kaptam. Ekkor már jó sok képem volt, de úgy éreztem még nem értem meg arra, hogy valahol is kiállítsák. Meg aztán féltem is egy nagyobb megmérettetéstől. Pedig Imre és a társa nagyon akarták. Őrizgettem a képeimet az egyik kis szobámban. Elkészült az úgy nevezett felnőttes mesekönyvem is, érdekes módon fogyott, mint a cukor.
     Na és a magánéletem. Ahogy elmúlt a nyár, egyre homályosabbá, távolabbivá vált a Jánoshoz fűződő szerelem érzésem is. Valahol nagyon mélyen bizonyára élt még bennem, de tudtam, hogy ő már más utakon jár. Úgy alakult, hogy Zsomborral összejöttem. Zsombor küzdött értem sokáig. Nehezen adtam be a derekam. Ahogy először minden gátlás nélkül odaadtam magam neki, olyan félve mentem bele az általa szorgalmazott kapcsolatba. De hát egyedül voltam. Vágytam a szeretetre. Sok volt a közös bennünk, de sok volt az eltérő is. Kölcsönösen támogattuk egymás munkáját. Elköltözött a feleségétől. Vissza az apjához. Hozzám akart jönni, de én ebbe nem mentem bele. Jól ismertem. Tudtam, hogy nem bírnám elviselni az időnkénti esetleges kimaradásait. Nem hittem abban, hogy megváltozott volna. Még azt is elképzeltem, hogy időnként találkozik a volt feleségével is. Szerettem, de szerelmes nem voltam. Jó volt vele lenni, jó volt időnként találkozni vele. Jó szexuális partner volt, jó szellemi társ, de valami mégis hiányzott. Úgy két évig tartott ez a kapcsolat. Aztán vége lett.  Kiderült, hogy a felesége gyereket vár tőle. Visszament hozzá. Talán eljött az idő és apa akart lenni. Bár meg akart tartani szeretőnek, de én ebbe már nem mentem bele. Őszinték voltunk egymáshoz. Elfogadta az érveimet. Még a barátságot is felfüggesztettem. Azzal érveltem neki, hogy hosszú testi kapcsolatunk után nem tudok már csak a barátja lenni. Harag nélkül váltunk el. Végül is egész kapcsolatunk alatt megegyeztünk abban, hogy kölcsönös szabadságot adunk egymásnak.  Soha nem gondoltam volna, hogy én képes leszek majd ilyen kapcsolatban élni. Persze, neki ez nagyon megfelelt, hiszen nem igazán tudott volna másképp élni, én pedig elfogadtam őt olyannak, amilyen. Volt egy férfi az életemben, de mindig tudtam, hogy nem hozzá fogom kötni az életem. Jó szívvel gondolok rá.  Átsegített sok nehézségen. Az igazságba beletartozik az is, hogy sok szép pillanatot éltem át vele. Ő tanított meg a pillanatok élvezetére, arra, hogy tudjak minden apróságnak örülni, és megszabadított minden maradék komplexusomtól. Nem beszélve, arról, hogy mellette kiműveltebb lettem. Beiratkoztam egy nyelviskolába is, pontosan az ő ösztönzésére. Mindig azt mondogatta, hogy én az átéltek ellenére, különleges szerencse- csillag alatt születtem. Talán igaza is volt. Elkallódhattam volna és lám nem ez történt. Talán valóban volt egy jó tündérem. Aztán ki tudja? Lehet, hogy az apám valami jó génekkel rendelkező valaki volt. Mennyire szerettem volna tudni, hogy ki az apám! Ez a gondolat mindig kísértett. Igaza volt Zsombornak, hogy szinte mindent elértem. És túl fiatalon. Nincs miért siránkoznom. Talán a sors kárpótolt sanyarú gyerekkoromért. Igaz, hogy azért a kemény kitartásom nélkül semmi nem ment volna. És hát azért Mária néni anyagi segítsége nagy lépés volt az életemben. Nem győztem hálálkodni neki. Vártam, hogy feljön a közelgő születésnapomra, de arra hivatkozott, hogy megfázott, nem tud jönni, ígérte, hogy majd pótolja egy későbbi látogatással.

19

    Nos. Végül a születésnapom.
    A huszonötödik.  Izgatottan vártam. Imre jött értem kocsival. Azt mondták lehetőleg csinos legyek. Hajamat ekkor már megnövesztettem, franciás kontyot csináltattam a fodrászaimmal, egy mélyvörös, hátul mélyen kivágott szűk alkalmi ruhát vettem fel, fekete magas sarkú cipővel. Nem tettem a nyakamba semmit. Valahogy így láttam magamat szépnek. Kicsit teltebb voltam már, Imre szerint most virultam ki.  
   - Hová megyünk? - kérdeztem tőle, amikor értem jött, és beültem a kocsijába.
   - Ne törődj vele! Meglepetés!  - és csak mosolygott - Enikő már tiszta izgalom, attól fél, hogy esetleg nem jól sül el a dolog.
    Ránéztem Imrére, és azon töprengtem, hogy vajon milyen dologról van szó! Majd Imrén és Enikőn gondolkodtam néhány percig. Egyszerű emberek és, mégis, milyen jól érzem magamat velük az utóbbi időben. Természetesek és képesek voltak a mélyről felemelkedni. Soha nem hittem volna, hogy Enikőből valaha jó anya és feleség lesz majd. Ez is egy csoda volt számomra.  Aztán kinéztem a kocsiablakon és lassan rájöttem, hogy Imre galériájába vezet az utunk. Nem tévedtem. Sötét volt a galéria ablaka. Aztán Imre kinyitotta az ajtót, előre ment. Hirtelen fénybe borult a terem, tömve emberekkel. Először azt sem tudtam hová nézzek. Megpillantottam Márta nénit, Enikőt, Zsombort a feleségével, és még számtalan ismerős embert. Nagy örömmel borultam közvetlen rokonaim nyakába. Majd ahogy körül néztem, akkor láttam, hogy a fal tele van az én alkotásaimmal - Imre pár hete elkérte a képeimet, hogy válogasson belőlük egy majdani kiállításra.
    A terem közepén a mikrofon előtt egy régi kedves tanárom állt. Leültettek az első sorba. Ahogy Bertalan bácsi megszólalt, potyogtak a könnyeim olyan szépen beszélt a munkámról és rólam. Majd egy szép vers hangzott el, utána pedig egy hölgy zongorázott. 
  Olyannyira meghatódott voltam, hogy utána elvonultam egy sarokba.
    Imre és Enikő pedig közben ügyesen terelgették az embereket, svédasztal állt rendelkezésükre.
    Éppen indulni akartam volna vissza a szétszóródott vagy éppenséggel kupacokba tömörült emberek felé, amikor földbe gyökerezett a lábam. János jelent meg, egy nagy csokor rózsával a kezében. Megállt előttem, fekete szeme mosolygott rám: - Boldog születésnapot kívánok neked Bori! Fogd! Ez a doboz a tied – egy fekete bársony dobozt nyújtott felém.
     Átvettem a virágot, a dobozt, reszketett a lábam, nyilvánvalóan ez volt az est legnagyobb meglepetése számomra.
    Csak néztem rá szótlanul. A szemünk egymásba kapaszkodott és talán mindennél többet elárult az érzelmeinkről. De tovább peregtek az események. Az emberek nézegették a képeimet, zsongás vett bennünket körül. Én pedig egy adott pillanatban félrevonultam, leültem egy székre és óvatosan kinyitottam a kis fekete dobozt, amit János adott. Egy szépen csiszolt féldrágakőből készült szív feküdt a dobozban. Mellette néhány egészen apró kődarab a kőtengerből. Ráismertem. Elérzékenyültem. Szememmel Jánost kerestem, aki ott ült mögöttem, csak éppen nem vettem észre. Egy meleg kéz került a vállamra, ekkor hátra fordultam.  János igéző fekete szemébe néztem.
    - Tetszik? Régóta őrzöm. Azóta, amióta szakítottál velem. Az akkori születésnapodra szántam, hát ennyit késtem. Ekkor János felállt és odaült mellém.
   - Szépek a képeid. De nekem a legkedvesebb a Találkozás című festményed. Tudom, hogy rólunk szól.  Enikő keresett fel, ő hívott meg. Azt mondta, hogy nekünk még egyszer az életben találkozni kell. Nem tudtalak felejteni. Hiába próbálkoztam! Szíven ütöttél, amikor azon a régi révfülöpi nyáron a vízben megláttalak. Tudom, előbb is kereshettelek volna, de nem akarok magyarázkodni. Sok idő eltelt. Azt is tudom. De a szívem nyitott. Még valami: felköltöztem néhány hete Pestre. Az egyetemen tanítok. Remélhetek? - várakozóan nézett rám.
    -  Hallgattam egy ideig és néztem fekete szemét, szép kezét, amit annyira szerettem régen. Megsimogattam az arcát.
    - Köszönöm János, hogy eljöttél! Hirtelen nem tudom, hogy mit is mondjak? De most felállok, ha nem haragszol... Itt maradnál és vigyáznál az ajándékaimra? Odamegyek kicsit a vendégekhez, az ismerőseimhez. Majd visszajövök hozzád.
    Váratlanul hagytam magára Jánost. Hirtelen olyan zavart lettem, hogy a legjobbnak láttam, ha egy pillanatra kilépek a bűvköréből. És ekkor Zsombor jött hozzám, átölelt és szívből gratulált.  A fülembe súgta: - Szép vagy és már tudom, hogy ki az a János, akit te szerintem még most is szeretsz, és tudom, hogy miatta nem tudtál soha engem teljesen magadhoz engedni.  Amúgy jók a képeid. És tetszik a könyved is. - Ránéztem, majd hátra fordultam és Jánosra lestem, aki biztosan észrevette, hogy ez a férfi valaha jelentett nekem valamit.
  Ekkor Enikő lépett hozzám, akivel kicsit félrevonultam. Szorosan átöleltem.
   - Köszönöm, köszönök mindent!  Imrének is mondd meg!  Ez életem legszebb születésnapja. Tudom, hogy ezt mind neked és Imrének köszönhetem.
   - És János?  – nézett rám kérdőn – Szeret téged! Nem baj, hogy elhívtam?
   - Őt is köszönöm! Hálás vagyok neked. Azt hiszem, jól ismerted a szívem titkát – láthatóan nagy kő esett le Enikő szívéről – Nem haragszol? De most visszamegyek Jánoshoz.
    Megfordultam és lassan elindultam János felé, akinek a kezében ott volt a csokor virág, a doboz. Csendesen ült az egyik sarokban.
   - Na, itt vagyok – átvettem a kezéből mindent. Beleszagoltam a csokorba, majd Jánosra néztem. Úgy éreztem magam, mintha el sem váltunk volna.
   Még egy jó félórát maradtunk a vendégekkel, majd amikor már csak a szűk rokonság volt, felvettük kabátunkat, elköszöntünk és kéz a kézben indultunk a lakásom felé.
 

xxx

   Pillanatok alatt egymás karjaiban voltunk.  Pontosan azt a gyengéd, forró ölelést éltem át, amit első alkalommal. A zsigereimben volt János illata, kezének simogatása. Szívemből kipattant az elrejtett szerelem szikra.  Azt hiszem benne is hasonló érzések voltak.  Lelkünk és testünk visszatért oda, ahonnan először elindultunk. Csendben voltunk. Csak a testünk beszélt.