( 1987 )

 

     A nevelőotthon, ahol Anna dolgozik, Budapest belvárosában van. Régi, patinás épület. Az első olyan iskola, ahol valamikor az 1900-as évek elején megkezdődött a gyenge képességű gyermekek oktatása. Ma azt mondják: enyhén értelmi fogyatékos gyermekek iskolája. Ezerkilencszáznegyvenöt után lett egyszerre iskola és bentlakásos nevelőotthon. Egyre több gyermeket, egyre több sérült gyermeket helyeztek állami gondozásba, megvonva a szülő gyámi jogait is.

     Később pedig lehetőség adódott arra is  - ha a szülő  nem tudta otthon ellátni fogyatékos gyermekét – hogy hetes elhelyezést kapjon a gyermek.  Az ő gyámja továbbra is a szülő maradt.

      A gyerekek ugyanabban az épületben tanultak, majd tanulás után „hazamentek” a tantermekből kialakított hálórészekbe. Először létrejött a koedukációs iskola és nevelőotthon, majd ezerkilencszázhetventől csak leányokat fogadó iskola és otthon, azaz kisegítő iskola és nevelőotthon. Ez az elnevezés az elkövetkezendő évtizedek alatt többször módosult.

   Csak egy nem változott. Az otthonokban élő enyhén értelmi fogyatékos, időnként több fogyatékossággal is küszködő, szeretetre, családra vágyó gyermek.   Az ilyenfajta otthonba kerülők nem igen kellenek a családnak.  Többségében deviáns, alkoholista, idegbeteg és néhány szociálisan nehéz helyzetben lévő szülő (család) a háttér.  Így aztán sorsuk talán csak addig megoldott, amíg az otthonban élnek, aztán mindenki megy nagykorúsága után oda, ahová tud. Sokszor sehová. Kiszolgáltatva az utca világának.

   Itt, ebben az épületben dolgozik Anna negyvenkét évesen, lassan tizenkét éve, mint nevelőtanár.

    Valamikor nem ezt a munkát képzelte, de idővel beletörődött a maga vállalta sorsába.

 

(1987 tavasza)

 

   Vasárnap volt. Kellemesen sütött a Nap, kirándulásra csábította az embereket.  Anna éppen hétvégi ügyeletét teljesítette. Az épület harmadik emeletén a folyosó sarkában lévő, egybenyíló tanterem és háló területén végezte feladatát. Nyolc enyhén értelmi fogyatékos tíz-tizenegy éves leánynak tervezte a délutáni programot. A délelőtt jól sikerült, színházban voltak, ahol a Nyomorultak című musicelt nézték meg.

    A lányok áhítattal csodálták a színház belső szépségét, izgatottan várták az előadás kezdetét. Anna is izgult. Figyelte a lányokat, akik láthatóan élvezték az előadást. Hazafelé menet a buszon, villamoson is csendben voltak, az előadásról beszélgettek, persze a maguk szintjén.  Annát örömmel töltötte el, hogy ötlete nem volt hiábavaló.

    Amikor hazaértek a színházból, már éppen ebédidő volt. Közösen megebédeltek az alagsorban elhelyezett ebédlőben, majd együtt felmentek a harmadik emeleti hálóba, az otthonukba, ahol  a fal mellett körben volt elhelyezve  hat  emeletes ágy. A szoba közepén szőnyeg, egy asztal és két kis puff volt. Ha kinéztek az előírás szerinti rácsos ablakon, a szomszéd ház tetejét látták. Ez volt a csoport közös otthona.

    - Anna néni! - szólt most Angéla, a csoport vezéregyénisége – Talán a Városligetbe kellene elsétálni. Olyan jó idő van! Persze én csak úgy ötletként mondom, mert tetszik tudni, értem jönnek a rokonaim három órára, nekem mindenképpen bent kell maradnom, mivel tetszik tudni, ma van a látogatási nap…. – kicsit zavarba jött – hát az anyukám, tetszik tudni a börtönben… és most fogok vele találkozni… Amióta itt vagyok nem is láttam…

    Anna végignézett a csoporton, majd Angéla felé fordult.

 - Tudok róla Angéla. A portára leadtam a kimenői engedélyedet, este hatig szól. Igazad van! Olyan szép idő van, hogy valóban kellene egy nagy sétát tennünk. De előtte, mindenki öltözzön át! Séta a Városligetbe, játék a szabadban.

    - Jaj, már megint a séta, jaj, már úgy unom! - kiabált egy vöröses hajú, szeplős kislány, Anett.

  - Persze, te leginkább bekapcsolnád a televíziót és azt néznéd estig. Mert téged semmi más nem érdekel! - kiabált az egyik sarokból, a mindig morcos, ujját szopogató Ági.

    Vita, kiabálás, hangzavar váltotta fel az addigi csendet. Anna közben segített összerakni a levetett ruhákat és Ildikóval együtt átvitte a szemközti gyermekfelügyelői szobába. Anna visszaérkezve a hálóba, megállt az egyik ágy szélénél és csendben figyelte a hevesen kiabáló, hadonászó lányokat. Ildikó is visszaérkezett a terembe és próbálta őket csendre inteni.

 - Nem látjátok, hogy itt van Anna néni? Muszáj ilyen rondán üvöltözni? - szólt a kiabáló lányokra, akik hirtelen abbahagyták műsorukat. Volt, aki leült a földre, volt, aki a puffra, vagy a saját ágyára és halk morgás követte a heves kiabálást.

     Anna higgadtan és halkan sétálgatni kezdett közöttük, és próbálta őket meggyőzni egy délutáni séta fontosságáról. Ki beletörődve, ki örömmel öltözni kezdett, lassan indulásra készen állt a csoport.  Megérkezve a ligetbe, a lányok közül néhányan mászókáztak, mások bóklásztak, beszélgettek. Anna pedig leült egy padra, ahonnan jól belátta a kis csoportot. Kigombolta dzsekijét, élvezte a tavasz közeledtét, a friss levegőt, a meleg napsütést.   Gimnazista korú gyerekeire gondolt, akik most az apjuknál voltak. Nemrég váltak el hivatalosan, nemrég költöztek külön. Szétrobbantva egy belvárosi, nívós kilencven négyzetméteres három és fél szobás, hallos, központi fűtéses tanácsi lakást. Anna nem bírta tovább elviselni férje egyre sűrűbbé vált ivászatát, durvaságát, nőügyeit és sorozatos hazudozásait. Hosszú vajúdás után úgy döntött, hogy lezárja a már régóta húzódó, szakadásra ítélt kapcsolatukat. Tudta, nem lesz könnyű sem neki, sem a férjének.

   - Anna néni!   – kiabált egyszer csak Anett, a kis szeplős lány – Menjünk át a tóhoz, ahol a kacsák vannak!

  - Igen, igen, sétáljunk tovább, mert már itt unalmas! – többen egyetértettek Anett javaslatával.

  - Akkor szedelőzködjünk, és menjünk! - állt fel Anna - Kié ez a két dzseki itt? Vegyétek föl, aztán indulhatunk! – terelte tovább a lányokat.

     Irén és Ági, a két barátnő belekarolt Anna karjába, úgy indultak a tó felé. A többiek előttük mentek, közben beszélgettek. A tónál nézték az úszkáló kacsákat, megcsodálták a Vajdahunyad várát, elsétáltak a Hősök terére, végig nézték az összes történelmi szobrot. Anna röviden elmondta nekik, melyik szobor melyik magyar királyt ábrázolja. Sejtette, hogy a fejükben édes kevés marad meg ebből, de azért bízott abban, hogy amit mond, egy-két gyereknél csak megmarad valami belőle.

    Folytonos ismételgetésekkel igyekezett segíteni a másnapi feladott leckekészítésben is. A tanuláson kívül alapdolgokra hívta fel figyelmüket, amit a család hiánya miatt neki kell megtanítania. Időnként félrevonult egy-egy gyerekkel, akivel négyszemközt kellett megoldani lelki problémáját.

   Most a Hősök teréről visszasétáltak a megszokott úton a nevelőotthonba, ahol a bejárati kapu előtt összetalálkoztak egy másik nevelőtanár csoportjával. Ők egy budai kirándulásról érkeztek meg. A gyerekek nagy ricsajjal rohantak előre, mindenki a maga emeletére, a maga hálójába vagy tantermébe.

  - Egész napos kiránduláson voltatok? – kérdezte Anna Andrástól, a középkorú nevelőtanár munkatárstól.

  - Igen, a jó időre való tekintettel már délelőtt elmentünk, előre kikértem a konyháról a hideg ebédet és nagyon jót kirándultunk Makkos - Máriára, majd onnan át Budakeszire. Hallom ti színházban voltatok, milyen volt?

  - A Nyomorultakat néztük meg. Úgy láttam, hogy élmény volt számukra. Magam is élveztem az előadást. Délután pedig kimentünk a Városligetbe, hogy azért levegőn is legyünk. Gondolom a te gyerekeid is elfáradtak. Kimozogták magukat, és nyugodt este következik.

  - Reméljük, Anna! Na, megyek a konyhára az uzsonnáért, aztán szétosztom.

    Anna ezután a portán vásárolt kávéjával a kezében felment a csoportjához, a harmadik emeleti tanterembe. Az osztályterem katedrájára tette a kávéját, majd a sarokban álló fogasra felakasztotta dzsekijét. A lányok közül néhányan társasjátékot játszottak, néhányan rajzoltak, volt, aki csak egyszerűen álldogált és nézett kifelé az ablakon. Anna is bekapcsolódott a társasjátékba.  Közben érkeztek a hétvégi hazalátogatásból visszatérő lányok. Angéla is betoppant, szokásos harsánysága eltűnt, látszott, hogy a börtönlátogatás megrázta. Csendesen elvonult egy sarokba, mesekönyvet vett a kezébe ,  azt forgatta. Anna várt egy kicsit, majd odament hozzá.

    - Nagyon csendes vagy Angéla, csak nincs valami baj? Sikerült beszélned anyukáddal?     

    - Nem, nincsen semmi baj. Jó volt látni anyukámat. Már alig emlékeztem rá. Tessék nézni! - elment a szekrényéhez és két papírzacskót vett elő, az egyik naranccsal, a másik nápolyival volt tele - Ezt kaptam a rokonaimtól, meg anyukámtól. Azt ígérték, hogy majd a többi látogatásra is elvisznek

   -  Ez jó hír!  – együtt érzőn megsimogatta Angéla fejét. Egyelőre nem zaklatta további kérdéséivel a kislányt.

     Rövidesen este fél hét lett, minden gyerek együtt volt, kezet mostak és vacsorához sorakoztak. Anna kíséretével lementek az alagsori ebédlőbe.

     Estére újra teljes lett a létszám. Kilencven állami gondoskodásban élő enyhén értelmi fogyatékos gyermek, kilenc csoportot alkotva, öt nevelővel és három gyermekfelügyelővel együtt vacsorázott. Közben halk beszélgetés folyt. Persze nem mindig csendben és rendben ment a dolog, akadt olyan este is, amikor valamelyik gyermek valami okból ideges lett, csapkodni, kiabálni kezdett. Ilyenkor lépett közbe a nevelőtanár és megtette a szükséges lépéseket.

    Vacsora után Anna átadta csoportját az ügyeletes éjszakás gyermekfelügyelőnek, elköszönt a gyerekektől. Összeszedte holmiját és hazafelé indult.

    Anna hazafelé menet azon gondolkodott, hogy milyen érzés lehet ezeknek a gyermekeknek ilyen bezárt világban élni. Örökös rendben és korlátok között. Úgy gondolta, biztosan nyomasztó.  De tudta, itt mégis jobb nekik, mint az otthoni italozó, veszekedő családban, ahol sokszor nincs mit enni, éhezni is kell.   Esetleg ki van téve a részeges apa molesztálásának. Mert ilyen eset is előfordult. Így aztán arra a megállapításra jutott, hogy jobb ezeknek a gyerekeknek itt. Még akkor is, ha zártvilágban élnek. Itt kapnak ellátást, nevelést, és amennyire lehetséges szeretetet, törődést is.   Annához időnként belátogatott egy-egy régi volt növendék, ilyenkor érdeklődve hallgatta a beszámolókat a sorsuk alakulásáról. Örült, ha arról szólt a mese, hogy nem kallódtak el. Többüknek sikerült valami munkát, társat találni. Többnyire rendkívül szerény körülmények között éltek. Sokszor a szülő lakásának egyik szobájában, mert külön lakásról csak álmodozni lehetett.

    Jól emlékezett most egy ilyen találkozására. Ahogy felszállt a buszra, leült egy üres helyre, kifelé bámult az ablakon.  Maga előtt látta egykori növendékét, Julit, aki felkereste őt nem is olyan régen.

 

****

 

    Ezen a napon éppen indult volna haza, de a porta előtti folyosón megpillantotta a lányt, aki hat évvel ezelőtt került ki az intézetből. Nem sokat változott, talán kicsit megasszonyosodott. Valamikor nagyszájú, akaratos kislány volt. Az anya egyedül nem tudta kordában tartani az akkor kilencéves kislányt. Sokat járt az iskola mellé.  Az asszony iszákossága és különböző férfi barátai kiborították a gyermeket. Így került állami gondozásba.

  - Meg tetszik ismerni? - nézett mosolyogva az egykori növendék Annára.

  - Szevasz, Julikám! Hát hogyne ismernélek meg, nem sokat változtál.  Éppen végeztem a munkámmal és indulok hazafelé.   De azért van egy kevés kis időm – Anna úgy érezte, hogy félórai beszélgetés jól fog esni egykori tanítványának - Van itt a sarkon egy presszó, meghívlak egy kávéra.

     Együtt mentek a következő utca sarkán lévő kis presszóba. Leültek egy kis kerek asztalhoz. Anna úgy gondolta ez megfelelő hely arra, hogy elbeszélgessen volt növendékével, és meghallgassa őt. Tudta, hogy ez milyen fontos. 

     - Fagyit, kávét, sütit, mit kérjek? – kérdezte Julitól.

      - Hű Anna néni, tessék rám nézni, még hogy süti, vagy fagyi, hát így is kövér vagyok. Tetszik tudni, nem akarok még jobban elhízni. Inkább egy kávét kérek. De Anna néni nyugodtan ehet bármit, látom, hogy szinte semmit sem változott, még mindig olyan csinos, mint volt. A lányokkal mindig is szépnek találtuk és kedvesnek, és főként az illata! Azt még most is az orromban érzem. Valami finom parfümöt használt, de most is érzem.

  - Nahát! Igazán jól esik a bókod Julikám, de akkor rendelek valamit.

    Anna rendelt egy kávét és fagylaltot, majd rágyújtott, Julit is megkínálta.

  - Köszönöm, nem. Tetszik tudni, a férjem sem dohányzik, és mikortól a férjem lett, én is leszoktam róla.

  - Jól tetted. Én is ezen vagyok, de még nem sikerült leszoknom. Azért már kevesebbet dohányzom. Hogy vagy Julikám, olyan régen nem tudok rólad semmit, de a többiekről is csak keveset.  Néha betéved egy-egy régi növendék, esetleg az mesél valamit. Pálos Edit járt bent nálam valamikor a télen. Emlékszel rá? Segédápolónő lett. Na, de mesélj most magadról. Remélem nincs semmi baj!

  - Én takarítónő vagyok egy kutatóintézetben, laboratóriumokban takarítok. Ott megbízhatónak kell lenni még a takarítóknak is. Jól dolgozom, meg is becsülnek. Na, de elmondom. A férjemmel a Lehel piacon ismerkedtem meg. Ő is vásárolt, meg én is.  Tetszik tudni, amikor kikerültem az intézetből, anyuhoz mentem vissza. Nehéz volt vele. De mára már rendesen él, nem iszik, de sajnos beteges. Így aztán bevásárolok neki is, szerencsére nem lakunk túl messze egymástól. A pasikról meg leszokott már, hála Istennek! Mert csak kihasználták, leitatták, a pénzét elvették, aztán lett belőle… Persze most már ez nincs és ez az én erőszakosságomon múlott. De sikerült! Na, de a férjemről. Szóval... a Lehel piacon vásároltam, amikor a mostani férjem leszólított, aztán randevúztunk. Elvált ember, de gyereke nem volt. Nekünk viszont kettő lett. Ő szakmunkás. Elég jól keres. Rendes ember. Nem  tudja, hogy én csak kisegítőt végeztem, de ezt nem is szeretném, ha megtudná, mert szégyellem. Ő úgy tudja, hogy rendes nyolc általánost végeztem. Van egy kétszobás lakótelepi szépen berendezett lakásunk. A két kislány már óvodás. Tessék nézni!  – elővett egy csomó fényképet és odaadta Annának, aki sorra nézegette a színes fotókat: Juli a férjével, a gyerekek az óvodában, a gyerekek otthon a lakásban, karácsonyi ünnepség, együtt a család. A fényképeken rendezett lakás, rendezett kislányok és rendesnek látszó, Julinál tíz-tizenöt évvel idősebb férj.

  - Nahát, Juli ez nem is te vagy! Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép családi életet fogsz élni. Gratulálok! – Anna mosolyogva és elégedetten nézett a lányra.

   - Ugye? Tudom túl nagy volt a szám és lusta is voltam, de megbecsül a férjem. Én is szeretem és a családért mindent megteszek. Én, aki a pénzzel soha nem tudtam bánni, most minden garast a fogamhoz verek. Nagyon beosztottam mindent, csak így tudtunk színes tévét, szép berendezést venni és nem levetett ruhákban járatom a lányaimat, azt meg lehet nézni! Szóval ez van Anna néni. Ezt tudtam elérni. Kicsit büszke is vagyok erre! Nekem nem segített a férjemen kívül senki, még az anyámat is nekem kellett rendbe tenni.

  - Őszintén örülök, hogy ilyen szépen élsz Juli – mondta Anna - azt is látom, hogy boldog vagy, és leginkább, hogy szereted a családodat, a gyermekeidet. Becsüld meg a férjed, ha ilyen rendes hozzád. Látod mindig azt papoltam a becsületességnek, a szorgalomnak előbb-utóbb meglesz a gyümölcse.

    Anna az órájára nézett, fizetett és lassan elindultak hazafelé. Egy darabig még együtt mentek. Jó érzéssel búcsúzott el egykori növendékétől. Ekkor érezte azt, hogy talán nem felesleges a munkája.

 

***

 

   A busz megállt, Anna visszazökkent a napi eseményekbe, majd gyerekei és az otthona jutott az eszébe. A következő megállónál leszállt a buszról és egy fás, bokros ösvényen keresztül besétált a parkban lévő tízemeletes ház egyikébe, ahol gyermekeivel élt egy második emeleti két és fél szobás lakásban. Felsétált az emeletre, a liftet nem szokta igénybe venni, csak akkor, ha bevásárolt. Belépett a pici előszobába, az előszoba fogasra felakasztotta dzsekijét, letette retiküljét, levetette cipőjét.

      A lánya szobájába lépett be először, de ott találta Zsoltot is, aki Dóra heverőjén feküdt és olvasott. Dóra épp felállni készült az íróasztalától, amikor Anna rájuk köszönt.

  - Szia, Mami! De jó, hogy végre itthon vagy! Fáradtnak látszol! - Dóra átölelte anyját.

  - Hát elég kimerítő napom volt.  És veletek mi van? Milyen volt apátokkal a hétvége?  Jól van?  És készen vagytok már a holnapi napra? Remélem, hogy rendesen vacsoráztatok. Nem kell valamiben segíteni? – kérdezte tőlük.

   Zsolt magas kamasz fiú volt, sötétbarna sűrű göndör hajjal, barna szemmel, kissé hányaveti tartással. Ő is felállt és kissé ingerülten válaszolt.

 – Papa? Hát az egy csődtömeg. Állandóan szomorú, csupa búbánat, én ezt meg is értem, de miért kell nekünk ehhez statisztálni? Nem ezért megyünk hozzá. Így aztán nem sok kedvem van vele találkozni. Na, de nem bántalak téged ezzel, mert biztosan nem jó neked ezt hallani…

    Anna válaszolni akart, de hirtelen Dóra is megszólalt ekkor.

  - Igaza van Zsoltnak mami. Tényleg ez van a papánál. Ezért én sem szeretek hozzá járni! Olyan, mint a világfájdalom! Na, de hagyjuk!  Egyébként kirándulni voltunk, aztán moziban.

    Anna szomorúan hallgatta a két gyerekét. Fájt, neki, hogy ennyire nem érzik jól magukat volt férjénél.

   Közben átmentek mindannyian a nagyszobába, ahol Anna lakott. Leültek, és tovább beszélgettek, meséltek egymásnak.

   Valahogy így teltek a napok. Csendben, össze szokottan. Mindenki tette a dolgát. Anna lassan megszokta a férje nélküli életet.  A gyerekeinek, a munkájának élt. Vágyott volna szeretetre, de tudta, ebben a korban nehéz már partnert találnia. Ha erre gondolt csak szomorúan sóhajtozott.

  Beszélgetésüket a telefon csörgése szakította félbe. Anna vette fel a telefonkagylót.

  - Szia Verácskám! Hogy vagytok? Régen hallottam a hangod! - Anna a nővérével beszélt. Döbbenten hallgatta beszámolóját édesapja hirtelen jött rosszullétéről, fellépő tudatzavaráról, arról, hogy kritikus állapota ellenére hazaküldték a kórházból. Anna közben leült a kis puffra, ami a telefon mellett volt. Nehezére esett beszélni, alig tért magához a nővére által elmondott váratlan hírtől.   

 - Akkor a hétvégén, hazamegyünk, feltétlen leutazunk! Előbb nem tudok, értesíts, ha mégis sürgős lenne! Végtelenül szomorú vagyok Vera. Csókolok mindenkit.

    Letette a telefonkagylót. Magába roskadt. Érezte, hogy nagy baj van. Nem számolt még azzal, hogy szülei közül bárkit is elveszítsen. Túl volt már az anyai nagyszülők elengedésén, de akkor még viszonylag fiatal volt. Nagyszülei szép kort értek meg, talán elvesztésük ezért is volt természetesebb számára akkor. 

 

×××

 

    Pénteki napon a délutáni vonattal indult Anna gyerekeivel a vidéki kisvárosba, ahol szülei laktak. Előtte felhívta volt férjét, értesítette a hírről, s leginkább arról, hogy ne várja a gyerekek jelentkezését, mivel elutaznak.

    Csendben ültek a vonatban. Mindenki a gondolataival volt elfoglalva. A gyerekek elővették tankönyveiket, hogy megtanulják az úton a hétfői leckét, Anna kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen, szemét behunyta, hallgatta a vonat zakatolását és emlékezett. Ide-oda csapongtak gondolatai, de nem tudta kiverni fejéből, hogy talán ez lesz az utolsó találkozása apjával.

 

2

 

(1952 )

      

    Anna hétéves volt. Egy Pécs melletti kis falucskában találta magát, miután a szülők a kuláküldözés miatt kénytelenek voltak elhagyni azt a falut, ahol összeházasodtak, ahol megalapozták jövőjüket, ahol apja eltemette szüleit, ahol felépítették szép, tornácos házukat. El kellett hagyniuk a szülőktől örökölt „Laci ” pusztát is, amit egykor a nagypapa egy pesti zsidó családtól vásárolt. Persze ekkor már ezt, és a hozzá tartozó téglaégetőt, az ott álló gazda és cselédházakat, de a háromszáz hold földet is államosították. Maradt a ház, kevés kis háztáji, maradt a padlás lesöprés és a hegedű. Anna édesapja gyermekkorában autodidakta módon tanult meg játszani a hegedűn.  Titkos vágya volt, hogy zenész legyen, de az apja nem járult hozzá. Így csak szórakozásból, otthon, családi, rokoni körben játszotta a megtanult magyar nótákat vagy népdalokat.

      Az időnkénti tanácsházára való behívások, zaklatások, megveretések után, úgy döntött feleségével együtt, hogy elmennek, elhagyják a falut, a házukat. Volt annyi félretett pénzük, hogy összepakoltak, és Pécs mellett vettek egy pici, szobakonyhás házat. Hátul kerttel, kis udvarral. Muszáj volt elférni, mert más választásuk nem volt. Az apa Pécsre járt be egy mezőgazdasági gépgyárba, ahol mezőgazdasági gépeket javított. Ezt a szakmát még gazda korában kitanulta, így most hasznát vette. Az anya nyáron mindenféle mezőgazdasági segédmunkát elvállalt, ahol igényt tartottak erre. Ilyenkor Anna egyedül volt otthon, vagy szomszédolt. Több gyerekkel volt jó barátságban és a szomszédok is jó emberek voltak. Segítettek egymásnak, amit tudtak. Anna hamar megszokta a szegényes kis lakást.

   A konyhájuk agyagos földdel borított volt. Egy kicsi konyhaszekrény áll bent, csikótűzhely, amelyen édesanyja főzött. Az egyik fal előtt dívány, a dívány fölött a falon egy nagy kép volt felfüggesztve, amely Jézust ábrázolta. Előtte volt a kicsi asztal három székkel. A csikótűzhely mellett vödör volt, amelyben az ivóvizet tartották. Mellette elfért még egy lavór is, ami egy kis hokedlin állt. Így lett a konyha egyben fürdőszoba is.  A szomszédos nagy ház területén volt egy artézi kút, onnan hozták a vizet, ha elfogyott. A szoba is zsúfolt volt. Az utcára nézett két kicsi ablak zsalugáterrel. A fal mellett állt egy kétajtós szekrény, a szülei két ágya egymás mellett, a másik oldalon pedig egy tükrös szekrény. Az ágy előtt egy dívány, ezen aludt Anna, a kislány. A dívánnyal szembeni falon is volt egy pici ablak, előtte pedig egy asztal és három szék. A szoba köves volt, ezt szőnyegekkel borították be. Fűteni egy sarokban álló cserépkályhában lehetett. Az asztalon egy gyönyörű, nagy és díszes, értékes kerámia váza állt, ezt Anna mindig csodálattal bámulta. Talán ez az egy értékes dolog volt a házban, meg egy arany zsebóra hosszú vastag aranyóralánccal, amit Anna kapott apai nagyapjától, aki mielőtt eltávozott az élők világából, magához hívatta gyerekeit, unokáit.  Ott megfogta Anna kezét, és a kezébe nyomta az órát a lánccal együtt. Mintegy jelezve, hogy ez a kislány öröksége. Anna akkor nem értett sokat a dologból. Hiszen mindössze négyéves volt.

     De a pillanat örökké megmaradt emlékezetében.

 

***

 

    Egy nagyszobában nagyon sok ember áll körül egy ágyat. Az ágyon nagyapja fekszik, és láthatóan nehezére esik a beszéd. Kezével int, odahívja maga mellé Annát, és a kezébe nyomja az órát. Az anyja elhúzza, az órát kiveszi a kezéből, őt kiküldik játszani az udvarra, aztán este lesz, többen összejönnek, sok feketeruhás ember. Majd vacsora. Anna vacsora után feláll, óvatosan besurran a nagyszülői szobába, ahol egy kis lámpa világít. Látja nagyapját feküdni a sarokban lévő ágyon, odasettenkedik, megnézi a fejét, furcsának találja, hogy álla egy fehér kendővel fel van kötve, fel van öltöztetve szép fekete ruhába. Majd félve megfogja a lábát, amin cipő van, felemeli, de a láb visszaesik.  Ekkor megijed és kirohan a szobából. Szíve hevesen dobog. Érzi, hogy valami sejtelmes, számára még nem érthető, de szomorú dolog történt.

 

***

 

     Amikor Mecsekaljára költöztek, két testvére már nem lakott velük. Nővére férjnél volt, bátyja pedig Pécs városában bérelt egy szobát. Teherautót vezetett, nem tanult tovább, származására nézve akkor nem vették fel az egyetemre.  A két testvér jóval idősebb volt Annánál, tizenhárom-tizennégy év volt köztük a korkülönbség.

    Jól emlékezett arra is, amikor anyja hatalmas bevásárlást csinált. Ezen a napon nagyon jó kedve volt, énekelt, futkározva kergette Annát, aki kacagott a játéktól. Nem tudta mire vélni anyja hirtelen jókedvét, felszabadultságát. Nem volt hozzászokva ehhez már jó ideje. Ekkor kapott fekete lakkcipőt és matrózruhát. Anyja felöltöztette, hosszú haját két copfba fonta. Behívta édesapját a szobába, és mosolyogva mutatta, hogy milyen csinos a kislányuk. Édesapja magához ölelte és kezébe nyomott egy könyvet.  Egy kék színű keményfedelű könyvet, amelynek a borítóján egy iskolaköpenyes kislány volt, hajában két fehér szalag, hátán iskolatáska. Ez volt élete első ifjúsági regénye. Később tudta meg, hogy szülei a kötelezően vásárolt békekölcsönön nyertek ötezer forintot, és abból vette anyja a matrózruhát, abból vásároltak egy disznót, amit később levágtak, húsát feldolgozták és kicsit változatosabb lett az étrendjük. Legalábbis egy darabig. Nemcsak cukros és zsíros kenyér volt a tízórai vagy uzsonna, hanem néha kolbász, szalonna, sonka is került két kenyér közé.

    Sok furcsaság történt akkoriban. Év végén a tanévzáró ünnepélyen, a nagy iskolaudvaron szép sorban álltak az osztályok. Az igazgató nagy beszédet tartott, amiből nem sokat értett, majd a jó tanulóknak, jó magatartású, szorgalmas gyerekeknek egyenként adta át a jutalomkönyveket.  Annát is szólították, zavartan ment a pulpitushoz, ahol az igazgató és néhány tanár állt. Kezet fogott az igazgató a kislánnyal és Anna átvette a jutalomkönyvet. A mai napig őrzi. Fazekas Anna: „Ünnepi köszöntő” verses könyve volt, amely Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapjára íródott. Még egy fénykép is volt róla az egyik oldalon, koszorúval körbe fonva. Tele volt Róna Emmy rajzaival. A könyv elején olvashatta:  „ Zana Anna 1.o.tanulónak példás magatartása és jó tanulása jutalmául. 1952-1953.”  Pecsét: Állami Általános Iskola - Mecsekalja. Mellette az igazgató bácsi aláírása. Hazavitte a könyvet, szülei örültek jó eredményének, büszkék voltak rá. Apja forgatta a könyvet, lapozgatott, majd hangosan felolvasott belőle az anyjának: - „Megy Rákosi a Tanácsba, Körülötte fia-lánya, hangja cseng, mint ezüsthang, feje fölött békegalamb. Jobbján munkás, balján paraszt, Lába nyomán lapul a gaz, Sárban, gazban kígyó kúszik, Búza között konkoly búvik! Kígyó fejét eltiporjuk, Konkolyt, gyomot tőstől irtjuk! „ – apja,  a felolvasást itt abbahagyta, összecsapta a könyvet, ledobta az asztalra és kiment a lakásból. Anna csak azt látta, hogy mérhetetlenül dühös lett, de nem értette, hogy miért. Odament az asztalhoz, kezébe vette a könyvet, leült egy székre és lapozgatni kezdte. Nézte a sok képet, dolgozó munkást, óvodában ülő kislányokat, táncoló gyerekeket, Rákosi Mátyás fényképét, a feje fölött viruló, odarajzolt vörös csillagot, majd a másik oldalon a vörös zászlót tartó vonuló tömeget, a parlamentet, a kopasz bácsit, akit sok gyerek vesz körül. Olvasni kezdte az utolsó lapon lévő sorokat:  „ Hazamentek a gyerekek, Fehér ágyban szenderegnek, Mosolyognak, azt álmodják, Hogy Rákosi kezét fogják.  Pirkad az ég, jön a hajnal, Egybeforr az éj a nappal. Tovább szövik boldog álmuk - Nagy Rákosi vigyáz rájuk.” A könyv alján, egy párnán alvó kisgyerek képét nézegette.  Nem értette a dolgot, de érezte, hogy ez a könyv bosszantotta fel apját.

     Nyáron sokszor volt egyedül otthon, mivel anyjának is akadt ilyenkor munka. Néha vele ment a szőlőhegyre, ott elkószált, sétálgatott, futkározott, amíg anyja sarabolt a szőlők között.  Néha édesapjával, leginkább hétvégén, amikor otthon volt és ráért, kiültek a tornácra és ott játszottak, vagy beszélgettek. Itt tanította őt régi szép népdalokra. Még mai is sokat dúdolgatja otthon a lassú ütemű, szép somogyi népdalt: - „Meggyújtom a csumát végig ér az utcán, látom a babámat, végig megy az utcán. Gyűrűm az ujjába, ragyogó sugára, akárki meglátja, nincsen Koppányban párja.” 

     Egy nyári délután látta, hogy anyja nagyon ideges, a szobában a fényképek között matat, egy csomó fényképet kivesz az albumból, egy dobozba rakja őket, majd néhány iratot rak melléjük. Kézen fogja őt és elviszi a dobozt az egyik jó szomszédnak azzal, hogy tegye el és őrizze meg. Tudta, hogy erről senkinek nem szabad szólni. A következő napon édesapja nem jött haza a munkából. Édesanyja szótlan volt, ideges és szomorú. Néha elment hazulról, beutazott Pécsre, ahogy Annának mondta, valami fontos dolgot intézni. Aztán egyik éjszaka felzörgették a lakást. Anyja az ajtó kopogtatására, rázogatására felkelt, felkapcsolta a villanyt, magára vette a pongyoláját, Anna fülelt. Férfiak hangját hallotta, amint az anyjának azt mondják: - „Úgy tudjuk, hogy maguk itt fegyvert rejtegetnek, ezért házkutatást tartunk” - anyja válaszát is hallotta:  -  „Mi ugyan nem, ha csak maguk nem dugták el valahol!” - aztán hallotta, hogy felmennek a padlásra, majd visszajönnek és betérnek a szobába. Anna fejére húzta a takarót, de előtte megnézte magának az embereket. Két bőrkabátos, barna kalapos férfi volt, akik el kezdték a szekrény fiókokat huzigálni, szerte dobáltak mindent, nézegették a fényképalbumot is. Az egyik férfi odaült az ágya szélére és annyit mondott neki: - „Ne félj kislány, nem bántunk”.

      De ettől nem nyugodott meg Anna. Félt, nagyon félt.  Érezte, hogy az apja eltűnése és a két férfi látogatása között összefüggés van. A férfiak távozása után   anyjával együtt sírtak és ölelgették egymást. Aztán augusztus vége felé, amikor már sötétedett éppen vacsorához készülődtek. Zörgést hallottak a kapuból. Anyja kiszaladt az udvarra, összecsapta kezét és elkiáltotta magát: - „ Istenem! Hát sikerült! Elengedtek! ” - átölelte férjét, aki lefogyva, sápadtan, borostásan, kezében a megszokott, erősen elhasználódott barna aktatáskájával lépett be a konyhába.  Az asztalnál ülő Annát felkapta és össze-vissza csókolta. Majd szemét törülgetve halkan csak annyit mondott: - „ Most, itt, a jó Isten képe előtt mondjunk hálát, hogy ismét köztetek lehetek! „ Miatyánk Isten ki vagy a mennyekben….” - amikor végig mondták az imát mind a hárman sírtak és átölelték egymást. Majd az anyja a gyermek fülébe súgta, hogy szaladjon át a felső szomszédjukhoz, és kérjen kölcsön tíz  darab tojást.  Mondja azt, hogy megjött az édesapja. Anna ekkor örömmel futott. Nyugalom költözött a szívébe, hogy édesapja megérkezett. Hazavitte a tíz darab kölcsönkért tojást, anyja azonnal tojásrántottát készített hagymával és szalonnával. Szótlanul ettek. Édesapja egyszer csak felnézett rájuk és azt mondta: - Mostantól ezt a dolgot elfelejtjük, és erről nem beszélünk, nem beszélek én sem, de ti se kérdezzetek - így is történt.

     El kellett telni majd negyven évnek, amikor anyjától megtudhatta, hogy mi volt ez a történet valójában.  Ekkor tudta meg, hogy koholt vádak alapján vitték el édesapját 1952-ben a pécsi börtönbe. Azon a nyári délutánon a gyárban megjelentek a fekete autós, bőrkabátos ÁVH - ok, az apját keresték, aki éppen egy traktort javított. Az egyik bőrkabátos, valami szerszámot vett ki a traktorból és üvöltözni kezdett az apjával, hogy szabotál, hogy büdös kulák, majd megtanítják, hogy tisztességesen dolgozzon, és berakták a kocsiba, majd se szó, se beszéd a börtöncellában találta magát. Sokszor kihallgatták, olyan vádakat hoztak fel, ami igaztalan volt. Fal felé fordulva, fél lábon kellett napokon keresztül állnia, egy fapriccsen aludnia. Anna anyja elmesélte azt is, hogy elkeseredésében többször beutazott Pécsre, felkereste ismerőseit, kutakodott apja után. Végül rátalált valakire, aki megadta neki annak az ÁVH-s tisztnek a nevét, címét, akit még a faluból ismertek. Ez az ember valamikor az ő pusztájukon szolgált, és kint lakott az egyik cselédházban, amit még apósa építtetett a pusztán dolgozó cselédjei részére. Összeszedte minden erejét és egyik napon becsöngetett a már ÁVH-s tiszt lakásába. A tiszt felesége fogadta. Nagy, háromszobás, szépen berendezett, belvárosi polgári lakásban laktak.  Anyja sejtette, hogy kinek a lakása lehetett valamikor, de nem szólt semmit. Az asszony leültette, majd a bárszekrényből likőrt vett elő és azzal kínálta. Rövidesen megérkezett a férje, aki megismerte az anyját. A férfi egy ideig hallgatott, aztán  megígérte,  hogy majd utána néz a dolognak. Talán tud valamit tenni az érdekében.  Anyja megalázottan jött el tőlük, de úgy érezte, muszáj volt ezt a lépést megtennie. Biztos volt benne, hogy férje nem csinált semmit, nem lehet bűnös. A látogatás után két hét múlva szabadult apja a börtönből. Anyja úgy gondolta, hogy eredményes volt az egykori cselédnél történt siránkozása.  Ki tudja? Hiszen ebben az időben minden olyan bizonytalan, kiszámíthatatlan volt. Közben kapták meg a végzést, hogy a faluban hagyott házukat államosították.

    Valószínű, hogy Anna szüleinek az élete többszörösen összetört a történtek után, de örülhettek, hogy nem telepítették ki őket, és volt egy kicsi hely, ahol kislányukkal együtt reménykedhettek. Apja minden este a rádió mellé ült, csavargatta a rádió gombját és hol lehetett hallani a szöveget, hol nem. Többször mérgelődött, hogy mennyire zavarják az állomást. Mikor Anna nagyobb lett, már tudta, hogy ez egy tilos adó volt, a Szabad Európa adása.  Mikor már felső tagozatos lett ő is hallgatta, csak nem a politika érdekelte akkor. Cseke László zenei műsorára volt akkor kíváncsi. Itt hallotta először Elvis Presley-t, itt hallott először a rock and roll zenéről, és még sok akkor divatos nyugati táncdalénekes sztárról.

 

***

 

     Anna felnyitotta most szemét, kinézett a vonatablakon. Somogyország dimbes-dombos táját látta. Nézte a zöldellő erdőket, a virágzó gyümölcsfákat, az elsuhanó rendezett kis falvakat kertjeikkel, templomtornyaikkal. Ránézett a gyerekeire, akik behunyt szemmel ültek vele szemben, mindegyik kezében egy könyv volt – Bizonyára elálmosodtak, a vonat monoton zötykölődésétől - gondolta Anna. Körülnézett a kupéban. Szegényes, koszos és lepusztult volt minden. Piszkosak az ablakok, kopottak az ülések, némelyik ablakot le sem lehetett húzni, úgy beragadt. Áporodott szag terjengett a kocsiban, hiába húzta le kicsit az ablakot  -  Istenem!  Ha akkor húsz éves koromban kint maradok Németországban, bizonyára nem így utazom! – gondolta, és nagyot sóhajtott. Ismét behunyta a szemét, hallgatta a vonat kattogó kerekeinek hangját, majd apjára gondolt ismét. Szorongó érzés fogta el, szinte fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, hogy búcsúzni megy hozzá.

 

3

( 1954 )

 

     Anna már a második osztályt fejezte be, amikor a szülők úgy döntöttek, hogy édesanyja szüleihez költöznek, egy tolna megyei kis faluba. Egyre szűkösebben éltek, nehéz volt a kevés pénzt beosztani. Abban reménykedtek, hogy a nagyszülőkkel közösen egy kicsit könnyebb lesz az élet. Édesapja már talált gépszerelői munkát, igaz nem a faluban, hanem egy közeli másik településen.  

   Anna, amikor meghallotta a hírt, hogy költöznek, sírdogálni kezdett, sajnálta itt hagyni a már meg szokott barátnőket, az iskolát, a kedves, idős tanító nénijét. Szorongani kezdett, hogy vajon az új helyen milyen iskola várja, lesznek-e barátnői?

   Aztán eljött a költözés napja, anyja már hetekkel előtte nagy csomagolásban volt, a szomszédok is segítettek. Nem sok holmijuk volt, mégis több doboz, több zsák megtelt ruháikkal, háztartási eszközeikkel. Némi pénzt is kaptak a kis házért, ebből vette aztán apja a motort, amivel új munkahelyére utazgatott. Anna bátyja hozta a teherautót és az ő segítségével indultak útnak Baranyából Tolnába. Anna jól emlékezett ideköltözésük éjszakájára is. Akkor is egy teherautóval jöttek. A kis somogyi faluból a baranyai, mecseki településre. Anna megszerette a szép dombokat, szép emlékek fűzték a mecseki kirándulásokhoz, a pécsi, városi sétákhoz.

     Annának nem volt ismeretlen a falu és nagyszülei háza, ahová költöztek, hiszen kicsi korától kezdve minden évben többször meglátogatta őket. Szép, nagy, tornácos parasztportálja volt nagyszüleinek négy  szobával, nagy konyhával, éléskamrával, pincével, virágos előkerttel, rendezett udvarral, kúttal. Az udvar végén  pajta állt, mögötte nagy zöld terület volt, dió és szilvafákkal. Mellette vezetett ki az út háztáji kertjükbe, ahol zöldség, kukorica, burgonya termett, és azon túl következett a szőlő.

    A ház öt ablaka az utcára nézett, a ház előtt mindig tisztára sepert téglával lerakott járda volt, az árok szélén pedig négy szép hársfa állt. A gangra, ahogy erre nevezték, elől is be lehetett jutni, az úgynevezett pihenő lépcsős feljárón. Ide ült ki nagyanyjával nyári estéken egy kis kőpadra, amely a pihenő legfelső részén állt. Innen egy színes üveges ajtó nyílt a tornácra. A tornácot nyáron felfuttatott szőlőlugas védte a melegtől. Ünnepnapokon, ha jó idő volt, nagyanyja ide tálalta az ebédet. Anna szerette ezt a helyet. A tornác előtti kis virágoskert fehérre festett kúpalakú tégladarabokkal volt elosztva ágyásokra. El alakban végig egy keskeny sor ágyás volt, tele petúniával, büdöskével, kukacvirággal, legényvirággal, árvácskával, rozmaringgal. Eztán következtek a kör alakú fehér kúpalakú téglával körbevett középső ágyások, amelyek közepén rózsabokrok álltak, vagy dáliák. A virágos kert apró lyukú drótkerítéssel volt körbe kerítve. Kívül egy nagy diófa adott árnyékot, mellette két oldalt mályva és fátyolka bokrok voltak.  A szomszéd hátulsó házfalát sorba állított szilvafák tették láthatatlanná. Alattuk szépen gondozott gyep volt. Ennek a végében volt a zöldre festett kerekes kút. Innen vitték a tiszta vizet a konyhába főzésre és fürdésre.

    Nagyanyja takaros, tiszta, egyszerű parasztasszony volt, alsószoknyát, sötét felsőszoknyát, kötényt, réklit, fejkendőt hordott, haját hátul összecsavarta és azt hajtűvel kontyba tüze. Többnyire különböző színű fejkendőket hordott. Anna ritkán látta fejkendő nélkül. Csendes, nyugodt szikár asszony volt. Minden szoba ragyogott a tisztaságtól. Nyáron a szobák utcai ablakait spaletta védte a melegtől.  Napközben így minden szobában félhomály uralkodott. Csak este volt szabad kinyitni az ablakokat. Ilyenkor, ha éppen virágoztak a hársfák édeskés hársfaillat terjengett mindenütt. Anna számára felnőtt korára is megmaradtak ezek az illatélmények. Szeretett ezekre a hársfaillatú falusi gyermekkori estékre emlékezni.     

      Nagyapja szélesarcú, szép fehér bajuszos, magas, szikár parasztember volt. Anna később hallotta, hogy családja nemesi oklevelet tudhatott magának. Fekete nadrágot, kockás inget, mellényt, és többnyire egy sötétkék vászonból készült kötényt viselt. Ha vasárnap misére ment, akkor felvette az ünnepi fekete nadrágját, a fényesre pucolt csizmáját, fekete kabátját, fekete kalapját.

    Anna, amikor a nyarait itt töltötte, megszokta, hogy itt mindig csend, nyugalom, béke van. Hangos kiabálás, veszekedés nem hangzott el soha. Furcsa volt számára, hogy  nagyanyja magázva beszél nagyapjához, a nagyapa viszont tegezte őt. Gyakran felvillant Anna emlékezetében egy kép: a nagyapa megérkezik a szomszéd faluban megtartott vásárról, ahová már korán reggel elment, egy borjút vitt magával, hogy eladja. A vásár sikeres lehetett, mert borjú nélkül érkezett meg. Miközben nagyapja  átöltözött ünnepi ruhájából a hétköznapiba, nagyanyja a mosdóba vizet öntött, feltette az ételt a tűzhelyre, a viaszos vászonnal borított asztalra tányért, kanalat, kést, villát helyezett, kenyeret szelt, az asztal közepére egy fehér alapon piros pöttyös kerámia kancsót tett, mellé egy üvegpoharat. A kancsóban vörös bor volt. Majd a megmelegített húsos káposztából jócskán tett nagyapja tányérjába. Aztán leült az asztal másik végére és várta férjét, aki csendben, pontosan végezte dolgát: alaposan megmosta a kezét, kicsit bevizezte haját és oldalra fésülte, bajuszát megsimogatta, majd leült a tányérja elé, keresztet vetett és áldást mondott. Anna a konyha sarkában lévő díványon ült és ámulattal figyelte a jelenetet. Nagyapja nagyon lassan evett, jól megrágott minden falatot és feleségének töviről hegyire mindent elmesélt az útról, a vásárról, kivel mit beszélt, minek mi az ára. Nagyanyja bólogatva, csendben hallgatta, néha szólalt csak meg.  Az ebéd végén, ami hosszú ideig eltartott, a kancsóból töltött bort üvegpoharába, amit az asztalon lévő szódásüvegből kicsit megspriccelt, majd szép lassan felhajtotta. Száját kezével megtörölte, bajuszát ismét megigazította, majd megkérdezte, hogy otthon történt-e valami. Nagyanyja csak ekkor beszélt erről-arról, amit fontosnak tartott elmondani.  Nagyapja lassan felállt, a dívány felé indult, hogy ebéd után lepihenjen. Anna ilyenkor kint szokott játszani a kertben vagy az udvaron. Ott egy pokrócot leterített, mesét olvasott, vagy éppen az összegyűjtött ragadáncsból, errefelé így hívták a bogáncsot, készített bababútort babáinak, amit aztán apróra szabdalt ruhákkal borított be. Néha átment a szomszédba egy kislányhoz, vagy ő jött át hozzájuk. Labdáztak, ugróst játszottak.

     Nagyapja gazdálkodott, néhány tehenet, disznót nevelt. Szerette volna, ha lánya is igazi parasztemberhez megy majd feleségül, de ez nem egészen így sikerült. Anna apja szívesebben foglalkozott a gépek javításával és szabad idejében a hegedüléssel. Nagyapját is többször agitálták az ötvenes évek elején, hogy lépjen be a téeszbe, de nagyapja hajthatatlan volt. Aztán kit tudja miért, de békén hagyták.  A megmaradt kertjében, szőlőjében, tíz hold földjén gazdálkodott és még néhány állatot is tartott.

     Költözésük után lassan megindult a normális élet. Apja dolgozni járt, anyja a nagymamával felváltva főzött, eljártak kapálni, sarabolni a külső kertbe, szőlőbe. Annának pedig közeledett a szeptember, elkezdődött lassan az új iskolaév, új tanítóval, új gyerekekkel kellett megismerkednie.

   Harmadik osztályos lett. Az iskola kicsit messzebb esett tőlük, közvetlenül egy kis emelkedőn, a templom mellett állt. Jó félórányi séta volt Annáék házától. Megszerette ezeket az utakat. Később, már több iskolatársával együtt közlekedett, akikkel hazafelé menet mindenféléről el lehetett beszélgetni. Örömmel látta, hogy az új tanító néni is barátságos. Kicsit gömbölyded, mindig mosolygós, piros arcú, nagy barna gombszemű, már őszülő hajú. Kékszínű, fehér galléros iskolaköpenyben ültek az osztályban, Anna is így járt iskolába.

    Rövid idő alatt beilleszkedett a csoportba, jól tanult. Szülei a nagyszülők kérésére beíratták hittanra is. Ezt a parókián tartotta a plébános, az iskolával szembeni épületben. 

    Némi fogalma volt már Annának Jézusról, hitről, templomról, vallásról, hiszen első áldozó volt még a Pécs melletti kis faluban.  Akkor anyja az ünnep előtt elvitte fodrászhoz, aki hosszú barna hajából gyönyörű loknikat fésült. Édesanyja fehér mirtuszkoszorút tett a fejére, fehér nubuk cipőt, fehér térdzoknit adott a lábára és térdig érő, bubi galléros fehér ruhában, kezén fehér cérnakesztyűben jelent meg a kis rácvárosi katolikus templomban, ahol átélte az elsőáldozósok ünneplését. Különösen emlékezetes volt számára az áldozási ceremónia után következő kis kerti ünnepség, ami a papi parókia kertjében zajlott. A kerti asztalon fehér kistányérok, fehér csészék, fehér korsók, és sok csokoládés, kakaós kalács volt. Minden gyerek leült, kakaót ivott, hozzá finom kakaós, csokoládés kalácsot majszolt. Anna számára ez a kép, azok az ízek örökre megmaradtak.

   Szeretett templomba járni, szerette a sok díszes, fehér terítős, állandóan virágban úszó oltárokat. A hatalmas falfreskókat sokszor nézegette és gondolkodott, hogy mit is lát a képeken. A templomnak külön illata, külön misztikuma volt. Szerette hallgatni a miséken szóló orgona búgó hangját is.

   Ebben az időben kapott rá az olvasásra. Később pedig a mozi lett a legnagyobb szórakozása.   A filmeken és könyveken keresztül kezdett tágulni, kialakulni a világra való rálátása. Talán akkor, a sok film hatására döntötte el magában, hogy ő is színésznő lesz.    Ezerkilencszázötvenhat októberében egyik este arra lett figyelmes, hogy apja késő este, amikor a rádiót bújta, izgatottan felállt és anyjának azt mondta, hogy baj van, nagy baj van. Valószínű, hogy kitört a forradalom. Ettől a naptól kezdve apja szinte folyamatosan hallgatta hol a magyar, hol a Szabad Európa rádió híreit és Anna csak azt érzékelte, hogy anyja félni kezdett, apja pedig azt hajtogatta - ” Nem fog sikerülni, nem fog sikerülni, a nyakunkon ülnek az oroszok ” - Anna fülében a mai napig cseng az a segélykérő fiatal fiú hang, amit egyik délelőtt hallott a Kossuth rádióban. A fiatal fiú nyugathoz rimánkodott, hogy adjanak segítséget a forradalmároknak, mert elvesznek. Anna ebből csak azt érezte, amit apjától is hallott, hogy valami jobbért küzdenek, harcolnak most az országban, főleg Budapesten.  Az emberek azt akarják, hogy legyen végre szabadság, hogy a ruszkik menjenek haza, és ehhez segítség kellene. De a segítség nem érkezett meg. Ezerkilencszázötvenhat november negyedike után családja szinte gyászba borult. A forradalom elbukott, vagy ahogy az iskolában kellett mondani: az ellenforradalmat leverték.

     Ötödikes korában, a második félévet megint másik helyen kellett folytatnia, mivel anyja nehezen tudott alkalmazkodni szülei szokásaihoz, jobbnak látta, ha elköltöznek. Anna sok szóváltást hallott anyja és nagyapja között, aki elvárta volna, hogy apja maradjon otthon és gazdálkodjon. Nem tetszett neki, hogy nem úgy élnek, ahogy ők. Anyja ideges természetű volt, hamar elveszítette idegei felett az uralmat és még nagyanyjával is összezördült nem egyszer. Anna utálta ezeket a hangos veszekedéseket, mindenkit egyformán szeretett és bántotta, hogy egyre rosszabb viszony alakult ki szülei és nagyszülei között. Anyja leveleket, kérvényeket írt az illetékes minisztériumba, a jogtalanul államosított házukat kérte vissza. Többször járt ebben az ügyben a kis somogyi falu megyeszékhelyén is, ügyvédet is fogadott, mígnem egy szép tavaszi napon megkapták az értesítést, hogy a házat visszakapták. Így aztán ismét költözhettek. Vissza, abba a faluba, ahonnan történelmi kényszerűség miatt elmenekültek. Ekkor már ezerkilencszáz ötvenhetet írtak.

 

(1987)

 

    A vonat megállt. Anna hirtelen felriadt, gyerekei már nagyban beszélgettek, megkérdezte tőlük, hogy hol vannak, melyik állomáson.

  - Ó már mindjárt megérkezünk Mami - mondta Dóra - már csak egy megálló és leszállhatunk végre.

  - Gyerekek, lassan szedelőzködjünk! Szeretném, ha mindannyian összeszednénk magunkat, tudom, hogy nehéz lesz.

    Amikor megérkeztek, Anna a két nagy gyermekével elcsigázottan, szívszorongva indult a buszmegállóhoz, már alig várták, hogy minél előbb eljussanak Anna szüleinek a lakásához.

     Édesanyja már a nyitott ajtóban várta őket, kisírt szemmel. Egymás nyakába borultak, majd csendben először a vendégszobába mentek, ahol lepakoltak. Elsőnek Anna lépett a szülök szobájába, ahol édesapja az egyik fal melletti rekamién feküdt behunyt szemmel. A látványtól – apja, mintha összezsugorodott volna, mintha élettelen lett volna – elszorult szívvel ment az ágyhoz, lehajolt, megcsókolta, majd a homlokát megsimogatta – Szervusz, édesapám, hát itt vagyok. Hogy vagy? – kérdezte tőle.

      Édesapja lassan kinyitotta szemét, ránézett, lassan nagyon halkan válaszolt. A gyerekek is beléptek, megfogták nagypapájuk kezét, simogatták és sírva fakadtak. Halkan, visszafogottan sírtak. A nagypapa csak nézte őket, majd tekintete homályos lett és folytak a könnyek az ő szeméből is. Anna hagyta a gyerekeit, átment a másik szobába, ahol anyja ült magába roskadva.  Most fogta fel igazán, hogy édesapja a halálán van.

      Később, amikor már  a vacsorához készülődtek, édesanyja megterített nekik a kis konyhában, férjének is elkészítette a pépes eledelt.

    Anna kezébe vette a tányért, bement vele apja szobájába, leült mellé egy székre az ágy mellett, kicsit felpolcolta a párnáját, megemelte a fejét és csak beszélt hozzá. Az apja pedig engedelmesen nyitogatta a száját, lassan beszürcsölte az ennivalót, miközben szeme egyfolytában könnyezett. Anna szíve majd meghasadt  a látványtól és a tudattól, hogy apja rövidesen elmegy a földi világból. Így búcsúztak egymástól. Apja szótlan, fájó tekintettel, Anna pedig kényszerített, biztató szavakkal.

    Másnap eljött az orvos, beadta a szükséges injekciókat, és azt mondta, nem lehet tudni, hogy a szervezete meddig bírja.

     Nem kellett sokat várni. Édesapja mintha csak őket várta volna meg egy utolsó találkozásra. Visszautazásuk után két nappal nővére telefonon értesítette, hogy apjuk hajnalban örökre lehunyta a szemét. Anna napokig kénytelen volt több nyugtatót bevenni, mert nehezen birkózott meg a ténnyel, hogy édesapját már soha nem láthatja. Gyerekeit is megviselte a hír, hiszen az első haláleset volt életükben, ami mélyen érintette őket.

 

xxx

 

      A temetés, a vele járó ceremónia, a rengeteg rokon jelenléte, a temetés utáni tor, mind-mind valami eufórikus állapotban történt. Anna úgy érezte, nem is ezen a földön van. Egy hatalmas fekete zsongás volt az egész és utána óriási csend következett. Fájdalmas, hosszú, nagyon sokáig tartó csend. 

   Temetés után elbúcsúzott a családtól, édesanyjától, akit árvának, nagyon magányosnak látott most.

   Amikor felszálltak a vonatra mindegyikük magával, a saját gondolatával volt elfoglalva. A vonat lassan elindult, Anna ismét behunyta a szemét, fel-felvillant apja beteg arca, anyja kisírt szeme, a temetés , majd ismét a régmúlt felé kalandozott gondolataiban.

 

4

 

( 1957 )

 

      Amikor Anna szüleivel visszaérkezett ezerkilencszázötvenhétben a kis somogyi szülőfalujába, tavasz volt, mint most, csak éppen nem temetésről mentek egyik helyről a másikra, hanem ismét új életet kezdeni. Apja a helyi téesznél lett gépszerelő. Később, az ősz folyamán megszervezett egy zenekart, két hegedűvel, dobbal, trombitával, harmonikával. A következő évben már lakodalmakban, nagyobb eseményeken ők játszottak, ami apjának nem is munka, inkább szórakozás volt, hiszen fiatalkori vágya volt, hogy zenélhessen. Apja zenei munkája plusz pénzt hozott a házhoz.

     Anyja megérkezésük után azonnal hozzákezdett a ház rendbetételéhez. Falakat meszelt, ajtókat, ablakokat mázolt a rokonok segítségével. A ház  kertjébe virágot ültetett. A házat szép kovácsoltvas kerítés vette körül, ezt anyja zöldre mázolta, a ház előtti két nagy fenyőfa megmaradt és mellette két virágos grupp rózsákkal és kéknefelejccsel beültetve terpeszkedett. A négy utcára néző ablakra vadonatúj csipke függöny került.

     Volt kis háztáji is, ahol anyja gazdálkodott. Az udvar alatt kis kert terült el, amiben megtermett nekik a szükséges zöldség, krumpli, és gyümölcs. Nem volt túl nagy, de arra elég, hogy nyugodtan élhessenek. Két disznót hizlaltak, ami a húskészlethez éppen elég volt számukra.

    Anna a kert alatti patakparton gyakran sétált, szitakötőt, vagy mezei virágot gyűjtött. Esténként pedig a környékbeli gyerekekkel ipiapacs játékot játszott, sokszor besötétedésig. Ismét be kellett illeszkednie az új iskolába, új lányok, új fiuk, új tanárok közé. A legjobb barátnőjével gyakran csatangolt a közeli réten. Később együtt jártak biciklizni. Nagyon élvezték a száguldást, gyakran átkerekeztek a szomszédos falvakba is. Útközben, egy-egy szántó mellett megpihentek, nyáron pipacsot, mezei virágot gyűjtöttek. Sokat nevetgéltek, az együtt látott filmekről, és könyvekről beszélgettek.

   A vonat hirtelen megállt. Anna pedig kinyitotta fáradt, kisírt szemét. Visszazökkent a jelenbe.

 

5

 

( 1987 )

 

   A temetés után a vonat, amivel visszajöttek, késő délután érkezett meg a Déli pályaudvarra. Metróval és busszal indultak hazafelé. Mindannyian elcsigázottak, lelkileg megtörtek voltak. Haza érkezvén a lakásukba szótlanul tették a dolgukat, majd leültek vacsorázni. Csendben, szótlanul ettek.  Mikor gyerekei már lefeküdtek ő is bement a fürdőszobába. Végtelen szomorúsággal kezdett készülődni a lefekvéshez. Teleengedte a fürdőkádat vízzel, virágillatú mézes habfürdőt öntött bele. Haját egy csattal feltűzte, levetkőzött és fáradtan belemerült a kád vízébe. A sarokban lévő polcon volt egy kis rádió, amit bekapcsolt, halk, kellemes zene szólt. Anna behunyta a szemét és igyekezett nem gondolni semmire, átadta magát teljesen a meleg fürdőnek, az érzelmes zenének. Kicsit talán el is szundikált. Arra riadt, hogy nem zene szól, hanem híreket mondanak. Kikapcsolta a rádiót. Kilépett a puha fürdőszobaszőnyegre, belebújt a papucsába, a fehér frottír fürdőköpenyébe, és lekapcsolva a fürdőszoba villanyt indult a szobájába. Egy pillantást vetett a gyerekek szobái felé, az üvegajtókon keresztül egyik szobából sem áradt már ki fény.

    A szobájában belebújt hálóruhájába, majd fáradtan elnyújtózott az ajtóval szembeni sarokban álló francia ágyán. A villanyt lekapcsolta, szemét behunyta és aludni próbált. Fejében emlékképek száguldoztak. Apjára gondolt ismét, majd a volt férjére. Arra gondolt, hol is rontotta el, miért is őt választotta, mi is történt vele ezt megelőzően.

6

 (1961-1964 )

 

   Anna szülei és nagyszülei úgy döntöttek ezerkilencszázhatvanegyben, hogy feladják falusi életüket. Ismételten költözködésre szánták el magukat. A somogyi megyeszékhely külső részén, csendes környezetben sikerült egy háromszobás, kiskerttel rendelkező családi házat vásárolniuk, amit fel kellett újítaniuk. Szűkösen, de elfértek. Házuk előtt, közvetlenül Anna szobájának ablaka előtt két nagyra nőtt nyárfa volt. Gyakran nézegette sárga vagy éppen zöld rezgő leveleiket.

    A gimnázium második évét már innen járta. Az iskola egy parkban volt, reggelente kellemes sétával, húsz perc alatt odaért.  Délután irodalmi szakkörre járt, ahol mindig nagy áhítattal hallgatta a negyven valahány évesnek tűnő irodalmi szakkört tartó tanárnő előadásait.

   Nem messze tőlük egy társasházban lakott két fiú unokatestvére. Nem sokkal voltak idősebbek nála. Kisportolt, jóképű,  okos fiuk voltak. Most, hogy Annáék is beköltöztek a városba, sokat voltak együtt. A kisebbik fiúval rendszeresen jártak egy belvárosi klubba táncolni. Együtt hallgatták Tom Jones, Brenda Lee, Pat Boone, Ray Charles, Elvis Presly számait. Az idősebb fiúval, aki történelem és testnevelés szakos tanárnak készült, sokat beszélgettek a világ folyásáról, terveikről, az életről, néha filozofálgattak is a maguk módján. A fiú jazz gyűjteményét hallgatták. Ő nem szeretett táncolni, de ebben a zenében nagyon jártas volt és Anna így általa megszerette és megismerte, ezt az akkori időben alig ismert műfajt.

   Aztán a fiuk később barátnőt találtak maguknak, lassan kezdtek elszakadni egymástól, de azt tudták, hogy bármikor, bármiben számíthatnak egymásra. Anna az osztályból két lánnyal tartott barátságot, velük többször összejött, moziba, színházba, vagy egymáshoz jártak. Mélyebb barátnői kapcsolat egyik lánnyal sem alakult ki. Inkább az irodalommal, olvasással foglalkozott és szinte minden színházi előadást megnézett. Ott érezte igazán jól magát. Közben megalakult egy városi irodalmi színpad is, ahová lelkesen eljárt.

 

7

( 1965 )

 

     Május vége felé nagy izgalommal utazott el a gimnázium irodalmi színpadi csoportja, Anna és még pár kiválasztott versmondó, szólóénekes, és az iskola énekkara a Keszthelyen megrendezendő nagy eseményre. Az  országos középiskolás kulturális seregszemlére, amit Helikonnak neveztek el. Kísérőjük a két irodalom tanár volt. Csoportjuk a Balaton partján lévő kis motelokban lakott tíz napig.

   Külön helikoni műsorfüzetet adtak ki, ebből lehetett tájékozódni, hogy hol milyen programok vannak, mikor kik lépnek fel. Amikor nem szerepeltek, elmentek megnézni egy-egy más városból érkezett gimnáziumi csoport műsorát is.

     Anna egy ilyen alkalommal ismerkedett meg a Zala megyéből érkezett gimnázium tanulóival, köztük is egy fiúval, aki élete első nagy szerelme lett.   

    Már az előadott darab nézése közben megtetszett neki a mellette ülő kék szemű, szőke fiú,  aki  megszólította Annát.

  - Te mondtad a Lorca verset, ugye?

  - Igen, én. És tetszett? – kérdezte csendesen és zavartan.

  - Igen, nagyon tetszett. Maga a vers is. Nagyon megragadó volt az előadásod, de talán érezhetted, hiszen senki nem kapott olyan nagy tapsot. Biztosan aranyérmes leszel.

  - Az nagyon szép lenne! Mindenesetre köszönöm a dicséretet.  Remélem, hogy aranyérmes leszek, de az sem baj, ha nem.

  - Hadd, mutatkozzam be. Hegedűs Zoltán vagyok. A testvérem játszik itt a darabban és mivel ráértem, elkísértem őt. Egyébként orvostanhallgató vagyok Pécsett. 

   Anna ölébe így hullott az első szerelem, minden erőlködés nélkül. Anna és Zoltán a bemutatkozás után érezték, hogy valami különös erő vonzza őket egymáshoz. A Helikon végéig szinte minden nap együtt voltak. Zoltán végig drukkolta az eredményhirdetés utáni rádiós szereplését, ahol annyira izgult, hogy nagy szüksége volt Zoltán támogatására.

   Kéz a kézben sétálgattak esténként a Balaton parton. Ha programra nem mentek, beültek egy törökösen berendezett kávézóba. Rengeteget beszélgettek, tele volt a lelkük egymás iránt érzett friss szerelemmel.

    Aztán elkövetkezett a záróünnepély, amelyet a Balaton parton a motel melletti helyen rendeztek meg. Lampionokkal volt feldíszítve minden, zenekar játszott. A tanárok engedélyével éjfélig mindenki szórakozhatott. Anna Zoltánnal és a zalai fiuk csoportjával ült egy asztalnál. Szólt a zene. Beszélgettek, nevetgéltek. Aztán, amikor a zenekar Paul Anka közismert Only You slágerére zendített, Zoltán kézen fogta Annát, és a táncparkettre vitte.  Egymáshoz bújva andalogtak a búgó zenére.  Amikor ismét leültek Zoltán Annára nézett, majd megszólalt:

  - Tudod, amikor verset mondtál a színpadon, már akkor éreztem, hogy nekünk valahogy találkozni kell. Aztán amikor megláttalak mellettem, nagyon megörültem. Nagyon jó, hogy összetalálkoztunk. Szeretnék veled sokat találkozni, tudom, hogy nem lesz könnyű, de én bízom a mi közös jövőnkben. Remélem, hogy te is így gondolod!

  - Igen. Jó lenne, ha majd így alakulna minden. Remélem, hogy ha jobban megismerjük egymást, akkor is ugyanezt fogjuk érezni. Nekem te vagy életem első szerelme…  –  Anna zavartan hajtotta le a fejét, kicsit közelebb húzódott a fiúhoz.

   Ez volt a búcsúestéjük. Mindketten tudták, hogy találkozásaik ritkák lesznek, hogy Annának az érettségire, a felvételire kell készülnie. Zoltánra pedig vizsgák, szigorlatok várnak. De arra is gondoltak, hogy jön a nyár, és majd akkor talán sokat együtt lehetnek. Másnap bizakodva váltak el egymástól, tele mindenféle ígérettel és szerelem érzéssel.

   Anna a Helikonról aranyéremmel és az első szerelem érzésével érkezett haza.   

 

8

( 1963 )

 

  A gimnázium második évét végezte el Anna, amikor egyik osztálytársa meghívására balatonboglári nyaralójukban töltött egy hetet másik két barátnőjével együtt. Anna nővére volt, aki, mint felnőtt felügyelt rájuk. Az osztálytárs szülei csak így engedték meg a nyári nyaralást lányuknak és barátnőinek. Ezen a nyáron, a strandon ismerkedett meg Anna az akkor Nyugat-Németországból szintén itt nyaraló Péterrel, aki szüleivel és két testvérével töltött itt két hetet. A fiú elég jól beszélt magyarul, mivel apja valamikor Erdélyből ment ki Stuttgartba, anyja pedig félig magyar, félig osztrák származású volt. Annát a vízben labdázás közben környékezte meg Péter és testvére, aztán szóba elegyedtek, majd randevúztak. Péter jóképű, szelíd szemű, kedves, udvarias, huszonhárom éves fiú volt, aki utolsó éveit töltötte tanulással. Francia- biológia szakos tanárnak készült. Anna előtt egy egészen más világ nyílt meg, amit maga körül tapasztalt eddig.  Különleges, szép, elegáns ruhák, számára ismeretlen illatok, autó, könnyedébb életforma. Ez tetszett Annának. Tetszett a fiú kedvessége, udvarlása, szívesen sétált, beszélgetett, csókolózott vele. Anna elfogadta ezt a kapcsolatot, ami igencsak plátóinak ígérkezett, mivel tudta, hogy köztük országhatárok lesznek, és csak levelezéssel tudják tartani a kapcsolatot. Aztán karácsonyra küldtek számára meghívót, de nem kapta meg a látogatóba kérvényezett útlevelét. Majd a gimnázium harmadik évfolyamának befejezése után Anna ismét próbálkozott. Látogatói útlevele ekkor megérkezett, egy hónapos kint tartózkodást engedélyeztek, és a látogatói útlevélhez tartozó öt dollárt. Péter szülei küldték a vonatjegyet, és Anna Pesten, a német nagykövetségen, beadta vízumkérelmét. Csak később tudta meg, hogy unokatestvérének egy barátja, aki a BM-ben dolgozott, kicsit besegített, hogy hozzájusson az útleveléhez. Ennek köszönhette, hogy ezerkilencszázhatvanhárom augusztusában felüljön a vonatra és megtegye élete első nyugati útját. Megtapasztalja, hogy milyen is az élet a kapitalizmusban, ahogy azt tanították az iskolákban.

      Egy középkorú hölggyel együtt utazott, aki szintén Stuttgartba tartott, a testvéréhez. Így beszélgető és segítőtársa is akadt. Hosszú volt az út. Csak másnap éjjel tizenegy óra után érkezett meg a stuttgarti vasútállomásra. Hatalmas virágcsokorral várta őt Péter.

   Péter és szülei, egy kétemeletes négy szobás, balkonos társasházban laktak. A fiú édesapja mérnök volt egy nagyvállalatnál, anyja pedig otthon volt, felnevelte a három gyermeket, hét közben főzött, ellátta a családot, de a szombat és vasárnap neki is ünnep volt. Ilyenkor a család reggel misére ment, majd egy étteremben ebédelt. Péter és családja számára természetes volt, hogy minden hétvégén kiránduljanak, hogy minden nyáron más és más országban töltsék a nyarat, hogy télen síelni menjenek. Anna látta, hogy nem milliárdosok, de jól élnek, nyugodtan élnek. Minden reggel Grüss Gott-tal köszöntek egymásnak az emberek, mosolyogtak, jókedvűnek látszottak.  Tiszták voltak az utcák, a villamosok. Szépek, felújítottak a házak. Virág a balkonon, az ablakokban. Péter egy sárga kétszemélyes Opel sportkocsit kapott apjától ajándékba erre a nyárra. Így aztán nem volt gond a hosszabb távra tervezett utazás sem. Annát egyik este elvitte vacsorázni egy erdei kis vendéglőbe, ahol őzpörköltet ettek, vörös bort ittak, utána sétálni mentek a stuttgarti kilátó tetejére, onnan nézték a fényben úszó, jól kivilágított várost.

     Annának gyönyörű volt minden. Kellemesen érezte magát. Bejárták a múzeumokat, felmentek Killes-Berg-be, a többhektáros virágos, fás kirándulóhelyre. Néha együtt vásároltak egy-két apróságot a belvárosi áruházakban, megnézték együtt az akkor forgalmazott My fair Lady című filmet. Egy másik estén egy fiataloknak való klubban voltak, ahol élő zene volt, és sok Beatles számot is játszottak.  Itt ivott életében először pepsi-colát.

    Péter láthatóan beleszeretett Annába. Egyik sétájuk alkalmával megkérdezte tőle, hogy tudna-e itt élni. Anna zavarban volt, nem tudta, hogy mit is válaszoljon erre. Hiszen alig ismerték egymást és tudta, hogy az újdonság varázsa előbb-utóbb el fog múlni. A sok jó ellenére a harmadik hét után vágyakozott hazafelé. Hiányoztak szülei, testvérei, ismerősei és az otthona. Így aztán csak homályos és kitérő válaszokat adott a fiúnak. De Péter nem adta fel, tovább mondta közös jövőjük tervezgetését. Séta közben egyszer csak megállt. Jelentőségteljesen nézett Annára, megfogta a kezét, majd egy szép nagy házra mutatott és azt mondta: - „Látod azt a házat? Egy ilyen hasonlóról álmodozok én is. Ahol mi együtt élhetnénk… ” – Annának ugyan jól estek ezek a szavak, de ő nem tervezett ennyire előre. Nem egészen azt érezte, amit Péter. De erről nem beszélt. Kedvesen hozzábújt, megcsókolták egymást és csendben sétáltak tovább. Egyik alkalommal, amikor későn értek haza, Péter bement a szobájába és szexuális kapcsolatot kezdeményezett, de Anna zavartan és finoman visszautasította. Arra hivatkozott, hogy erre ő még nem érett meg, túl korainak találja. És Péter nem erőszakoskodott. Akkor ő ezt természetesnek vette.  Így utaztak el egy hétvégén a Fekete erdőhöz, Titisee-be.  Anna az autóból nézegette a környező domboldalak rendezett zöld legelőit, amelyeket barna fehér foltos legelésző tehenek tarkítottak.  Titisee-ben egy faházat béreltek, benne két szobát. Jól érezték magukat. Nagyokat úsztak, csónakáztak, este táncolni mentek és a gyönyörű környékkel ismerkedtek.

     Ezután utaztak a szülőkkel közösen a Münchenben élő rokonaikhoz. Úgy fogadták Annát, mintha régi rokon lenne. Megnézték München nevezetességeit, megnézték a Nymphenburg-kastélyt, a híres Hellabraun Állatkertet, voltak a  schwabingben, sétáltak az éjszakai városban. Péter arról beszélt, hogy milyen rossz lesz majd nélküle, mivel egyre jobban közeledett Anna visszautazásának az ideje. Beszélt a terveiről, arról, ha végez az egyetemen, hol szeretne majd tanítani. Egyik este beültek egy elegáns kávézóba és akkor Anna is megkérdezte tőle, hogy mi lesz tovább. A fiú azt válaszolta, hogy sokat kell írniuk egymásnak és a következő nyáron ő szeretné majd felkeresni Magyarországon, ha Anna is úgy gondolja. Ez a beszélgetés is eléggé ködös volt. Anna kedves volt ugyan, de nem igazán adott egyértelmű válaszokat Péter kérdéseire. Mindenesetre megígérte, hogy várja majd a viszont látogatását, és várja a leveleit is. Aztán eljött a búcsúzás napja. A család ajándékokkal halmozta el, szeretettel köszöntek el tőle, Péter pedig kikísérte az állomásra, felsegítette a vonatra és Anna fülébe súgva azt kérte: - Ne felejts el és szeress! Én várni fogok rád!  Írj azonnal, ha megérkezel!

    Anna ígéretet tett, de nem tudott szerelmes szavakat suttogni Péternek, ahogy ő tette, inkább hallgatott. Kellemes volt vele az együttlét, de nem több. Ezt már biztosan tudta. Sőt, azt is, hogy nem szeretne itt élni, még akkor sem, ha százszor jobb élete lenne itt. A vonat elindult, hosszan integettek egymásnak, aztán Anna leült és furcsa módon, mintha megkönnyebbült volna. Örömmel töltötte el, hogy nemsokára otthon lesz.  Pedig éles volt az otthoni kontraszt a nyugaton látottakkal szemben. Mégsem vágyakozott vissza, amikor már pár hete otthon volt.

    Eljött az ősz, megkezdődött az iskola, az érettségi tételek kidolgozása, és készülődés a Helikonra. A levelezés Péterrel nem maradt abba. Levelek mentek, válaszok jöttek. De Annának egyelőre a Színművészeti Főiskolai felvételin járt az esze és nem Péteren.

 

9

(1965 )

   

    Anna a keszthelyi Helikon ünnepségek után készült az érettségire. A felvételire pedig naponta mondogatta a kiválasztott verseket, a két drámarészletet, és megtanult két dalt is. Tele volt izgalommal és félelemmel. A felvételi vizsgája előbb volt, mint az érettségi napja.

    Közben sűrűn járt a postás a házukhoz, hol Pécsről, hol Stuttgartból hozta a leveleket. Anna Zoltán leveleitől teljesen lázba jött, boldog volt a lelke. Nagyon bízott Zoltán szerelmében. Péter augusztusra tervezte a látogatását, Anna ezzel most nem akart foglalkozni. Zoltán töltötte be minden gondolatát.  Aztán kapott egy táviratot Zoltántól, hogy várja, és arra kérte, hogy látogassa meg őt egyik hétvégén.

    Anna nagy bajban volt, ki kellett találnia, hogy mit mondjon a szüleinek, de mivel utált hazudni, összeszedte minden bátorságát, egyik este eléjük állt, és elmondott Zoltánnal kapcsolatban mindent. Szülei teljesen magukon kívül voltak először, aztán  másnap hosszas beszélgetés után beleegyeztek Zoltánhoz történő utazásához.

    Ez után táviratozott Zoltánnak. Anna egy kis sporttáskába bepakolt pár fehérneműt, fogkefét, egy váltóruhát, kardigánt. Felvette csíkos nyári pólóját, hozzá a kedvenc trapéz nadrágját, lábával pedig belelépett kedvenc indiai sarujába. Kapott szüleitől némi pénzt és útnak indult. Tele volt izgalommal és várakozással.

   Délután érkezett meg a pécsi buszmegállóba. Kiszállt a buszból, körülnézett. Nem látott sehol senkit a tömegben. Elindult előre egy pad felé, szíve elszorult, de akkor Zoltán hátulról befogta a szemét, majd maga felé fordította az arcát, átölelte és szó nélkül hosszan megcsókolták egymást – Annyira örülök, Anna! Már nagyon vártam, hogy ismét lássalak! - mondta Zoltán, majd átvette Anna táskáját és kéz a kézben elindultak a város felé.

    Zoltán a belváros egyik régi, felfelé kanyarodó dombos mellékutcájában lakott. Egy udvarban lévő különálló kis szobát bérelt, fürdőszobával és kis főzőfülkével.

  - És hogy tudtál eljönni? Mit mondtál otthon? – kérdezte útközben Zoltán.

  - Mindent elmondtam. Először a szüleim szörnyen kiborultak, aztán… Megértettek. Vagy nem tudom, de áldásukat adták ehhez az úthoz. Tudomásul vették, hogy szerelmes vagyok, és mostantól kapcsolatom lesz veled. De tudod, hazudni nagyon nehezemre esett volna, ezért döntöttem így. Nem baj?

   - Dehogy baj! Sőt, így nekem is jobb érzés és könnyebb lesz majd a találkozásunk a jövőben is! De itt is vagyunk! - és Zoltán egy nagy régi barna udvari kapuajtót nyitott ki, egy belső udvarra jutottak, majd az udvarban balra mentek egy különálló kis házba. Anna belépett a kis konyhába, ami egyben az előszoba is volt, majd onnan a kicsi szobába. Anna megfordult és Zoltánra nézett, aki miután becsukta az ajtót, letette a táskát.

     - Hát ez az én ideiglenes birodalmam - Annához lépett, beletúrt a hajába, csókolni és vetkőztetni kezdte.

       Anna hirtelen megfogta a fiú kezét, kicsit hátra lépett.

    - Én még nem voltam így senkivel, nekem te vagy az első… Én nem is tudom…  –  mondta zavartan és leült az ágy szélére.

      Zoltán mellé ült, maga felé fordította Anna fejét - Gondoltam, de nem baj. Majd igyekszem finoman szeretni téged. Ne félj! Csak ölelj át és szeress!

     Hosszan, nagyon hosszan szeretkeztek. Tökéletes volt az összhang közöttük, pedig Annának a szexben nem volt semmi tapasztalata, csak az ösztöne és az érzelmei irányították. Már sötét volt, amikor felkeltek az ágyból és együtt, egymást fröcskölve, nevetgélve, zuhanyoztak. Aztán, Anna kipakolt a táskájából. Egy könnyű, nyári halványlila vászon mini ruhát vett magára, hozzá egy törpetűsarkú fehér szandált. A haját feltűzte, mivel melege volt. Zoltán is felvette farmerját, hozzá egy rövid ujjú kockás inget és Anna elé állt.

  - Akkor most elviszlek egy vacsorára! Örülök neked! Na, gyere!  - megfogta Anna kezét és elindultak.

   Elindultak a macskaköves lejtős utcán lefelé. A belváros egyik szűk mellékutcájába vitte Annát. Egy pincehelyiségben kötöttek ki, ami tele volt fiatalokkal, akik vacsoráztak, söröztek, beszélgettek. Zenegép működött, abból halk zene szólt. Egy sarokban lévő asztalhoz ültek le.  Az étlapból mindegyikük kiválasztotta a neki tetsző ételt, italt. Valóban, mindketten nagyon megéheztek, és jóízűen fogyasztották vacsorájukat. Anna üdítő italt kért, Zoltán sört ivott.

  - Hát ez isteni volt! Mondd Zoltán, gyakran jársz ide?

  - Többnyire csak két évfolyamtársammal szoktam jönni, ha éppen valami jót akarunk enni. Vagy csak úgy beülünk egyet sörözni és dumálni.  Ezt a helyet szeretjük, mivel elég jól főznek, sokat adnak és viszonylag olcsó. Mint látod a közönséget, ezt inkább a pécsi egyetemisták, diákok látogatják.

  - Kérdezek tőled valamit, de ne haragudj a kérdésemért. Tudom, hogy semmi közöm a múltadhoz, de… de neked már biztosan volt több barátnőd is itt, és… - nézett most kissé zavartan Anna a fiúra.

  - Nem tudom, hogy ez most miért jutott az eszedbe?  De végül is nem titok.  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt. Bevallom, azért nem tartozom a skalpot gyűjtögetők közé.  És most csak te vagy nekem, és remélem, hogy sokáig leszel… Add a kezed, had csókoljam meg! És ne gondolj rosszakat rólam! Tényleg szeretlek. És örülök, hogy a testedet is megismerhettem. És ne haragudj, hogy lerohantalak…

     Anna odanyújtotta kezét, Zoltán megsimogatta, csókot adott rá és melegen nézett a szemébe. Anna valójában zavarban volt, hogy feltette neki kérdését, de tudni akarta, hogy Zoltán mennyire lesz nyílt vele. Kicsit megnyugodott. Zoltán pedig nem haragudott a kérdés miatt. Érezte a lány szerelmét és féltését.  

  - Én meg azon gondolkodom, hogy milyen programot csinálunk míg itt vagy. Persze azon kívül, hogy éjt nappallá téve szeretkezünk, és pótólunk minden egyes elmaradt napot! – mosolygott  Zoltán Annára.

  - Ne butáskodj Zoltán! Teljesen zavarba hoztál. Biztosan nagyon tapasztalatlan voltam... Én most furcsán érzem magam. Azt hiszem,  elment az eszem, de nagyon jó volt veled! Pedig még nem egészen voltam felszabadult sem... De te  igazán figyelmes voltál…  - mondta zavartan Anna.

  -  Semmi baj! Nem  vagy te olyan tapasztalatlan, vagy inkább nagyon is tanulékony vagy... Féltem egy kicsit az első együttléttől én is, de bevallom, nagyon jó veled az ágyban is. Ez csak nem baj?  Ezek természetes dolgok…

   Anna átült a Zoltán melletti székre, hogy közelebb legyen hozzá. Odahajolt  és a fülébe súgta: - Boldog vagyok! Örülök, hogy Te jöttél nekem! Tudod?

    Zoltán jó érzéssel ölelte meg, megcsókolták egymást és hirtelen ötlettel megszólalt: - Hétfőn szabad vagyok, igazán maradhatnál! Nem lenne, muszáj vasárnap este már hazautaznod! Csak csütörtökön szigorlatozom, lesz időm készülni. Na, mit szólsz hozzá? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk kirándulni a Tettyére  a kilátóhoz. Vagy? - kérdőn nézett Annára.

   Anna elgondolkodva hallgatta, majd hirtelen örömmel válaszolt.

- Tulajdonképpen maradhatok! De akkor táviratoznom kell a szüleimnek, hogy egy nappal később érkezem haza. Azt hiszem sokat kellene együtt lennünk, sok mindenről kellene beszélgetnünk, hogy megtudjuk, melyikünk mi iránt érdeklődik igazán. Például te milyen zenét szeretsz?

  - Szeretem a klasszikusokat is, mivel nyolc évig zongoráztam, így eléggé jártas vagyok a komoly zenében, mivel anyukám reggeltől estig csak ilyen zenét hallgatott. Operaénekes szeretett volna lenni, de csak feleség lett belőle.  Van egy nagyon jó barátom, aki külföldről rengeteg jazz lemezt kap, nála szoktam igazi jó jazzt hallgatni. Szeretek olvasni, a filozófia, pszichológia is érdekel. De leginkább sebész szeretnék lenni majd. Jó sebész. Hát ennyi. Nem lenne kedved a barátomat meglátogatni? - Annára nézett, a kezét simogatta, aki hirtelen jókedvűen mesélni kezdett neki.

   - Ezt hallva, azt hiszem lesz majd sok közös témánk. Menjünk a barátodhoz. Legalább megismerem. És hallgassunk jó jazzt. Tudod, van két fiú unokatestvérem, akikkel jó barátságban vagyok, általuk ismerem egy kicsit ezt a műfajt

  - Hát ez meglepő! Mármint, hogy te is szereted és ismered a jazzt. Azt hiszem csak kevesen értik és szeretik még nálunk ezt a zenét. De annál jobb! Akkor holnap felhívom Barnát, így hívják a haveromat, és ha lehet, elviszlek hozzá. Különben is szeretnélek már valakinek bemutatni, hadd lássák már a szerelmemet! Neki különben is beszéltem már rólad. Nem baj?

  - Jaj, hogy mondhatsz ilyet, miért lenne baj? Biztosan kíváncsi vagy a véleményére is, hogy mi lesz a benyomása rólam?

   - Mondjuk igen, de ha nem vagy neki szimpatikus az sem változtat a helyzeten, mert én akkor is szeretlek. És te hogy álltál a fiúkkal? Most én kérdezek, bár tudom, hogy szex kapcsolatod velem az első, de…

    - Én hozzád képest fiatalabb vagyok, lány is vagyok, egyetemre sem járok, csak középiskolás voltam.  Nem mondhatom, hogy tele voltam fiú kapcsolatokkal, de akadt egy-két érzelmes kalandom - hirtelen elhallgatott, majd kissé akadozva folytatta - Egy dolog van, amiről most nem akartam beszélni, mert hosszú és bonyolult - Anna zavarban volt, azon gondolkodott hogyan is beszélhetne a német fiú barátjáról, aki tulajdonképpen valahol élő kapcsolat most is.

   Zoltán szúrós szemmel nézett Annára és kicsit keményebb hangon kérdezte.

   -  Szóval van valakid, akivel ezek szerint nem feküdtél le, legalábbis addig nem, amíg velem találkoztál. De azért van.

  - Úgy van, hogy inkább plátói  a kapcsolat - ekkor elejétől végéig elmesélte Zoltánnak a Stuttgartban élő német fiúval való találkozását, érzelmét, a fiú idei, nyári látogatási szándékát.

  - Érdekes kapcsolat! Talonban tartogatod magadnak? Nem értelek! - kérdezte Zoltán Annától kissé lehangoltan.

  -  Zoltán ! Miért beszélsz erről így?  Nem tudtam, hogy te belépsz az életembe, és nem tudom, hogy…

  - Bocsáss meg! De most már vagyok neked. Akkor miért nem zárod le ezt a kapcsolatot? Persze te tudod pontosan, hogy mit is érzel. Csak belőlem ne csinálj hülyét! De talán abból a német fiúból sem kellene!

  - Zoltán, most zárjuk le ezt a témát! Te kérdeztél, én őszintén válaszoltam.  Nem számít ez a dolog nekem… Csak te vagy! Érted? Te! Majd idővel megoldom ezt is… És most már tényleg menjünk, sétáljunk egyet, a fejem is megfájdult. Egyébként ez még olyan messze van!

     Zoltán fizetett, előre engedte Annát, kint már hűvös volt, esőre állt az idő. Anna fázósan Zoltánhoz bújt, aki átölelte. Csendesen, ki nem mondott gondolatokkal sétáltak hazafelé.

   Hajnalban Anna a beszűrődő fényre ébredt, csak sötétítő függöny volt az ablakon és ő hozzá volt szokva a redőnyhöz. Így előbb ébredt fel, mint szerette volna. De nem bánta. Nézte Zoltánt a félhomályban maga mellett, aki egyik kezét feje alá téve csendesen, nyugodtan aludt. Ránézett az órára, hajnali hatóra volt. Alig mert mozdulni, nem akarta Zoltánt felébreszteni. Nem akart gondolkodni, csak érezni akart. Érezni  meleg testét, a csendet, a neki nagyon is friss érzést, a szerelmet. Zoltán, mintha megérezte volna Anna ébrenlétét, megmozdult, kinyitotta szemét, kezét elvette feje alól. A lányhoz simult, kezével simogatni kezdte a testét, átölelte. Hajnali szeretkezésük után álomba zuhantak és már délelőtt tíz óra volt, amikor felébredtek. Anna felült és homlokon csókolta Zoltánt, aki magához ölelte, majd jókedvűen kipattant az ágyból.

  - Tudod mit?  Én most gyorsan letussolok és készítek egy pompás reggelit neked. Kávét szoktál inni?

  - Nem, köszönöm én még nem kávézom, nem szoktam hozzá, egyelőre.

  - Rendben, kis kedves! Nem baj, ha így hívlak majd néha? Valahogy ez illik rád és jó ezt mondanom. Én viszont iszom kávét, mert én már hozzászoktam. Amikor vizsgákra készülök, ezzel tartom magamban éjszaka a lelket.

  - Nyugodtan szólíts annak, aminek akarsz, de ez nagyon kedves tőled! - kicsit hangosabban mondta, hogy Zoltán hallja a csobogó zuhany alatt. Felkelt és bevetette az ágyat, az ágyneműt bepakolta a heverő ágyneműtartójába, majd hallva, hogy nem folyik a víz, indult a zuhanyzó felé.

 - Jöhetek zuhanyozni? – Zoltán ekkor elhúzta a zuhanyfüggönyt, kilépett a zuhany előtti frottír szőnyegre, törülközőt vett a kezébe és betessékelte Annát a zuhany alá, kezébe nyomva egy szappant. Közben Zoltán bekapcsolta a rádiót, valami kellemes angol nyelvű sláger szólt. Rövid nadrágban és világoskék pólóban tojásrántottát sütött , közben fütyörészett. Anna maga köré tekerte a törülközőjét, hogy ne meztelenül menjen ki a szobába.

   - Készen vagyok én is. Mi finomságot készít uraságod? - hajolt Zoltánhoz és egy puszit nyomott az arcára. Zoltán szájon csókolta - Majd meg tudja, ha az asztalra teszem, asszonyságom! - így édelegtek, ami láthatóan mindkettőjüknek tetszett.

  - Zoltán nem tudnál egy inget kölcsön adni, itthonra, amiben kényelmesen ellehetek? Nem hoztam semmi olyant…

  - Vegyél ki a szekrényből egyet, amit akarsz, csak az ünneplőt ne! De gondolom, nem arra fáj a fogad!

   Anna kinyitotta a szekrényajtót, talált magának egy kék nagykockás inget, felvette, térdig ért neki.

  - Na, hadd nézzelek! Nagyon csinos vagy! De tényleg, jól áll neked! Behoznád a konyhából a fehér terítőt, meg a kenyeret?

    Anna gyorsan szaladt a konyhába, mert Zoltán kezében volt már a két tányér, tele tojással. Megtalálta a kért dolgokat, gyorsan leszedte a szobai horgolt terítőt, rátette a damaszt fehér abroszt, Zoltán pedig ráhelyezte a két tányért. Mindketten asztalhoz ültek. Jóízűen enni kezdtek. Zoltán megsimogatta Anna kezét és megkérdezte.

  - Mit tegyünk, kis kedves?  Azt sem tudom, hogy hány óra van… Ahogy elnézem, esőre áll az idő…

  - Akkor Menjünk múzeumba! Vagy a Székesegyházba, este meg egy moziba.  Szeretsz moziba járni?

  - Szeretek, de ki nem szeret? Vagy van olyan? Ez jó ötlet. De hány óra van? Úristen féltizenkettő. Nahát, ez akkor ebéd vagy mi, nem is reggeli. Nem baj, majd lesz estebéd. Szólj majd, hogy hívjam fel Barnát és megbeszélem vele a találkozást. Ha ennyire elment az idő, akkor délután legfeljebb egy mozi, utána séta, mit szólsz hozzá?     

  - Jó ötlet. Akkor szedjük össze magunkat! Én lepakolok az asztalról, elmosogatok, te addig átöltözhetsz. Hol a kávéfőződ? Főzök neked egy jó kávét, lehet, hogy egy picit én is iszom  - Zoltán átölelte Annát, megcsókolta és halkan csak annyit mondott  - Szeretlek és nagyon jó lesz.

  A kávét megitták, Anna is felöltözött és elindultak mozinézőbe. Végig nézték az utcai plakátot. Az egyik moziban késő délutáni előadásban az Előzés című Dino Risi filmet játszották. Megvették előre a két jegyet, aztán besétáltak a dzsámiba, majd elmentek a Dóm térre, szerencsére nem esett az eső, de teljesen beborult. Találtak egy telefonfülkét, ahonnan Zoltán felhívta Barna nevű barátját és másnap délután ötre megbeszélte vele, hogy Annával együtt meglátogatják.

     Zoltán kilépett a telefonfülkéből, Annára nézett, magához húzta, a fejére egy apró csókot nyomott, megsimogatta az arcát :  - Jó veled lenni és most én utálom, hogy el kell szakadnunk megint egymástól. Aztán a nyakamban a szigorlat, meg még két utolsó vizsga.  Te olyan más vagy, mint a többi eddig ismert lányok.

  - Már milyen értelemben vagyok más, és miért mondod ezt?

  - Mert túl szép vagy, túl izgalmas, kedves, értelmes. És azt hiszem nagyon egymásra talált a testünk az ágyban… Mert azt hiszem nagyon beléd szerettem és nem biztos, hogy ez most jó. Te kis kedves! Össze-vissza beszélek itt mindent. Gyere, üljünk be egy presszóba, együnk egy fagyit!  Holnap délután pedig megyünk Barnához, aki nagy vacsorával vár bennünket.

  - Mesélj kicsit a barátodról! – kérte Anna, miközben beültek egy belvárosi kis presszóba, ahol két kehelyben fagyit hozatott Zoltán, közben mesélt Barnáról, a barátjáról, akivel az egyetemen ismerkedett meg, mivel évfolyamtársak lettek.

   Anna örült Zoltán beszámolójának, érdeklődéssel hallgatta.

   Közben megették a fagylaltot, majd elsétáltak a moziba. Zoltán megfogta Anna kezét és végig kéz a kézben ülve élvezettel nézték Dino Risi pergő filmjét. Előadás után, jól esett a meleg teremből a kissé hűvös, borús estébe kilépniük.

  - Na, hogy tetszett? - kérdezte Anna.

  - Én jól szórakoztam, lendületes volt a film és remek volt Gassman. Persze nem egy szimpatikus figurát alakított. Te biztosan sajnáltad szegény Brunót, aki végül is ennek a kiégett, üres embernek lett az áldozata.

  - Miért?  Te nem? De tényleg jó volt a film, élveztem, egy percig nem unatkoztam. Nem szeretnék ilyen pasival összekerülni. De Trintignant is jó volt, nem?

  - Igen. Jó színész. Most pedig beülünk az egyetemi klubba és táncolunk egyet, jó?

  - Nem is mondtad, hogy van ilyen?  Szóval odajársz, ha lányokat akarsz fogni?   - most Anna élcelődött.

  - Hát persze. Ha hazamész, azonnal leájulok ide. És azonnal felszedek valakit. Na, elég ebből a marhaságból! Gyere! Itt lemegyünk.

   Egy pincehelyiségbe mentek. Füst volt, zene szólt. Zoltán köszönést intett a zenészeknek, egy másik asztalhoz is oda köszönt, ahol nagyobb társaság ült.  Majd találtak egy szabad helyet, ahová leültek. Zoltán két pohár sört kért, kicsit hátradőlt a széken és a zenekart nézte. Mindenki fiatal volt, többnyire egyetemista, főiskolás vagy középiskolás.

   Anna egy darabig csendben hallgatta a zenét, körbe nézte a helyiséget, majd Zoltánra nézett és megkérdezte tőle.

  - Ismered a zenekar tagjait?

  - Igen. Három éve alakultak, többek között Barna közbenjárására. Ezek a fiuk többnyire orvostanhallgatók, mellesleg zenélnek, csak hobbyból. Nem is kérdeztem, hogy sört akarsz, vagy mit akarsz, nem baj? Ha nem kell, rendelek mást! - Annára nézett most, kissé kutatón, aki felemelte lehajtott fejét,  barnás zöld szemével Zoltán szemébe nézett.

  - Nem baj! Szerencsére pont eltaláltad, hogy mit ittam volna. És nagyon szeretlek!

     Zoltán ekkor kézen fogta Annát, a zenekar a nagyon népszerű „Petit fleur„-t játszotta, szorosan egymáshoz simulva táncoltak. A szám végén Zoltán csak annyit mondott.

 - Ez a szám Keszthelyre emlékeztet. A megismerkedésünkre. Gyere, bemutatlak a srácoknak!

     A zenekarból a három fiú széket hozott és odaült az asztalukhoz, láthatóan mindegyik jól megnézte magának Annát. Egyik fiúval szóba elegyedett, rájöttek, hogy egy városból valók, csak éppen nem ismerték egymást. Még táncoltak néhányat Zoltánnal, majd tizenegy óra után elindultak hazafelé.

    Másnap kéz a kézben sétáltak a girbe gurbás utcákon, majd busszal mentek fel a Tettyére. Sok mindenről beszélgettek, minden érdekes dolgot megnéztek. Délután pedig gyalog sétáltak vissza  a lakásba.

     Anna kissé fáradtan ült le az ágy szélére.

  - Szomorú vagy? Vagy fáradt?  – Zoltán a lány mellé ült, megsimogatta arcát és kérdőn nézett rá.

  - Nem szeretném, ha elválnának az útjaink. Most tudom, sokat akarok. Örökké szeretném, ha így lenne, ahogy most van. Persze te is, én is tudom, hogy nem lesz így örökké… Most túl fiatalok vagyunk, még nem eléggé érettek, azt is tudom, Zoltán…

  - Honnan tudod?  És, ha igen? Miért, nem hallottál sírig tartó szerelemről?

  - Jaj, Zoltán, ez kedves, nagyon kedves, de talán a regényekben meg a filmekben van ilyen. Ne áltassuk egymást.

   - Én, nem áltatlak, én most tényleg így gondolom, és így is érzem. Ha mindketten tudunk, képesek vagyunk várni, és a szerelmünk erősebb lesz mindennél, én el tudom képzelni az életemet veled. Lehet, hogy te nem így gondolkodsz, de én…

  - Nagyon szép amit  mondtál, de én, úgy látszik kicsit pesszimistább vagyok, mint te. Bár csak így történne!

     Zoltán Annára nézett, majd rápillantott az ágy melletti órára.

  - Te jó ég!  Öltözzünk, mert Barna vár bennünket! Ötre ígértem és már háromnegyed öt van.

    Sietve lezuhanyoztak, gyorsan átöltöztek, és boldogan indultak Barna lakása felé.

   Zoltán barátja a belvárosban lakott, nem túl messze albérleti lakásától, egy háromemeletes nagy polgári lakás második emeletén. Kicsit késve, kicsit lihegve a lépcsőmászástól, Zoltán az egyik nagy barna ajtón becsengetett.  Kinyílt az ajtó és egy magas, sármos, széles vállú, sportos, barna hajú, barna szemű fiú jelent meg előttük. Mosolygósan rájuk köszönt és betessékelte őket, majd az előszobában Zoltán bemutatta őket egymásnak. Anna érezte, hogy Zoltán barátja alaposan szemügyre veszi. Egymás szemébe néztek, majd kezet fogtak. Erős és határozott kézfogása volt Barnának.

  - Zoltán vezesd be Annát a szobába, foglaljatok helyet, érezzétek magatokat otthon, rögtön megyek, csak még befejezem az utolsó konyhai simításokat.

    Zoltán bekísérte Annát egy nagy négyszögletes szobába, ami antik bútorokkal volt berendezve. Nagy perzsaszőnyeg borította a parkettát, az egyik sarokban kis köralakú asztal állt, mellette pedig három nagy süppedő bársonykárpittal bevont fotel. Az egyik falat könyvespolcok fedték földtől a mennyezetig, majd mellette lemezjátszó, magnó volt. Rengeteg bakelit lemez. Az asztalon, egy tálcán poharak voltak elhelyezve, mellette egy régi italos asztalka mindenféle itallal. Anna és Zoltán elhelyezkedtek a fotelokban, halkan szólt valami jazz, talán Dizzy Gillespie, Charlie Parker vagy talán Coltrane játszott.  Jellegzetes bebop stílust hallottak.  Kellemes, meleg szélfuvallat járta át a lakást, az ablakok nyitva voltak, a meleg nyár eleji szél időnként meglengette a vastag horgolt függönyöket.

  - Na, itt vagyok. Várjatok, becsukom az előszoba ajtót, mert most érzem csak, hogy huzatban ültök. Ki mit kér inni? Zoltán, tudom te gint, Anna te mit iszol? Van üdítő is, ha nem akarsz alkoholt, nem kötelező, de azért inkább hangulatkeltésnek és koccintásra mégis azt javasolnék. Van vörösbor, fehérbor, konyak, gin.

  - Talán egy kis konyakot kérek - mondta Anna.

  -   Én úgy szintén – Barna töltött, majd megemelve poharát mondta.

  - Isten hozott benneteket és különösen téged Anna, örülök, hogy megismerhetlek.

   Mindhárman koccintottak, ittak. Majd leült közéjük a harmadik fotelba Barna is.

 - Már sokat hallottam rólad. Elárulom, Zoltán el volt ájulva a keszthelyi versmondásodtól, rólad nem is beszélve. Vagy baj, hogy elárultalak? – nézett Zoltánra.

   - Miért lenne baj? Csak azért ne vidd túlzásba!

   - Gyerekek! Szól egy kis jazz, de váltani is lehet, ha mást akartok. Nem tudom, hogy te Anna, egyáltalán ismerős vagy-e ebben a műfajban, mert…

 - Csak egy kicsit. Szerencsére az egyik unokatestvéremnél szoktam jazzt hallgatni. Látod, ez a véletlen! Mert az én korosztályom, főleg a lányok egyáltalán nem hallgatnak ilyesmit - szólalt meg Anna - Nagyon jó zene. Micsoda szaxofonjáték!  Tudod Barna, csak úgy nagyjából tudom, hogy milyen nagy jazz egyéniségek voltak, vannak, ki mit játszik.  De szeretem a gospelt is, a blues-t is. Persze ez felületes ismeret részemről, de azért fülem talán van hozzá.

  - Mindenesetre nagyon klassz, hogy te ilyen zenét hallgatsz. Máris a szívembe loptad magadat! Ezt nem tudtam rólad - nézett meglepetten Annára.

     Zoltán felállt, sétálni kezdett a szobában, majd hirtelen megkérdezte Barnát, aki éppen válaszolni készült Annának.

  - Zsuzsa miért nincs itt, arról volt szó, hogy…

    Barna lazán ült a süppedő fotelban, keresztbe tette lábát, hátul két kezével átkulcsolta nyakát, nem is Zoltánt, hanem Annát nézte, mintha a kérdést tőle kapta volna – Kicsit összebalhéztunk, de nem komoly. Majd elmúlik -  felállt és feltett egy Ray Charles lemezt. Ray jellegzetes hangján a Giorgia című számot játszotta és énekelte. Anna sokszor hallgatta ezt a számot unokatestvérénél, egyik kedvence volt.

  - Zoltán, nem ülnél le, úgy járkálsz ott, mintha ideges lennél! – mondta Anna, aki kényelmesen belesüppedt a fotelba. Hosszú haját hátra fésülve egy copfba fonva hordta most, halványlila ruhája kicsit felcsúszott, ahogy ő is kényelmesen átdobta egyik a lábát a másikra, engedte látni formás lábszárát és kivillant rövid ruhája alól combja is. Látta, hogy Barna oda-oda tekint, de ez nem zavarta. Zoltán felé fordult.

    - Gyere Zoltán, ülj a karfára, ide mellém!

     Zoltán kissé idegesnek tűnt, leült a karfára. Barna láthatóan szemrevételezte őket. Aztán Zoltánnal egyetemi dolgokról kezdtek el beszélni, az elkövetkezendő vizsgákról, ki melyik prof könyvéből tanult, mit érdemes még hozzáolvasni. Anna közben felállt, a könyvespolchoz ment. Leemelte Jack Kerouac  Úton című  könyvét. De látta, hogy ott vannak Scott Fitzgerald, Faulkner, Albee könyvei, majd látta az összes Németh László sorozatot. Örömmel lapozgatott bele az egyik Hamingway könyvbe.

  - Ismered Kerouac könyvét? – kérdezte Barna.

  - Igen, elolvastam, azt hiszem, inkább amerikai életérzést ábrázol, beat regény. Neked nem?  Amúgy szép könyvtárad van! Bár nekem lenne ilyen!

  - Nem én vásároltam és gyűjtöttem az egészet. Erre nem tellett volna a zsebpénzemből. Részben örököltem nagybátyámtól, aztán amit lehet, meg amire telik, hozzá vásárolok. Szerencsére nem állunk rosszul anyagilag, mivel anyám testvére kint él Amerikában és, ha hazajön, akkor ellát mindig tisztességes zsebpénzzel. Tudom, hogy irigylésre méltó vagyok. Gaz, kapitalista, elkényeztetett kis aranyifjú. Így gondolod? - nézett most kérdőn Barna Anna felé.

  - Nem ezt gondolom rólad, de talán könnyebben fogod majd kezdeni ilyen háttérrel az életedet. De látom, itt van Osborne Dühöngő Ifjúsága is. Tudod ebből egy monológszerű részt bevettem a főiskolai felvételi anyagomba. Ezért ismerem.

  - Mesélj! Még mit viszel magaddal? – kérdezte Barna.

  - Többek között a tíz különböző hangulatú versből a Lorca verset, amit a Helikonon mondtam, de lesz Ady, József Attila, Paul Geraldy. Ismeritek a verseit? Biztosan nem! Ti fiuk talán túl érzelgősnek találnátok.  Van még Shakespeare szonett ,  és egy Lope de Vega monológ a Hős falu című darabjából. No és két dalocska.

  - Nem mondanád el nekünk most a Lorca verset? – kérdezte Barna - Kíváncsi lennék rá! Várjál! - pattant fel - Megvan nekem is a kötet - odament a polchoz, leemelte és átnyújtotta Annának - Neked is ez a fordítás van meg?

     Anna lapozgatta a Lorca kötetet.

  - Nem, most  nem fogom elmondani. Ideges, izgulós vagyok különben is, vagy inkább lámpalázra hajlamos. Majd egyszer talán! Még akkor is, ha nem vesznek fel a főiskolára. Megígérem! De itt van a vers. Tessék Barna! Ez a fordítás van meg nekem is.  Lorca cigányrománcai közül való. Ha kedved van, olvasd el!  - odaadta Barna kezébe a könyvet, kinyitva a versnél.

  - Nem zavar benneteket, ha most tényleg elolvasom? - kérdezte tőlük Barna.

   - Nem, dehogy! – mondták egyszerre. Addig ők halkan beszélgettek, koccintottak, de csak kortyolgattak.

    Barna miután elolvasta a verset, becsukta a könyvet.

 - Ennek fantasztikus hangulata van. Igazi szürreális vers, nagyon nehéz lehet úgy mondani, hogy ne legyen túljátszott, főleg a párbeszédei miatt. Tulajdonképpen ez olyan, mint egy monológ.  Nem akarlak megbántani, de azon gondolkodtam, hogy elég érett vagy-e hozzá?

  - Igen, Igazad van Barna. Ehhez a vershez azért nem árt egy kis élettapasztalat. De talán most már egy kicsit többet tudok a szerelemről és talán még másképp fogom majd átélni, bizonyos részét esetleg másképp fogom előadni, mint eddig.  Ezt most nem tudom nektek elmagyarázni. Különben a tanárnőm választotta nekem, nem én. Aztán a helybéli színházból egy rendező készített fel rá.

   Zoltán Annára nézett.

 - Rendező ? Azt hittem a tanárnőd? Igaz, hogy eddig nem kérdeztem, te pedig erről nem beszéltél.

  - Nem beszéltem. Hiszen minden másról beszéltünk, és hát mást csináltunk. De azt hiszem ez nem is fontos. Ha akarod majd mesélek erről is - szerelmesen nézett Zoltánra.

   Barna ekkor felállt, mosolygott.

 - Gyertek, menjünk vacsorázni, pompás eledelt készítettem nektek, remélem, hogy ízleni fog!

    Zoltán és Anna is felállt, Barna közrefogta őket, átölelte a vállukat.

 - Már most szeretlek benneteket így együtt! Valahogy összeilletek.

   Kimentek az előszobából nyíló, a szobával szemben lévő téglalap alakú konyhába. Meglepően otthonos volt, az asztalon fehér damaszt abrosz, középen kétágú gyertya, fehér tányérokkal, ezüst evőeszközökkel, az alkalomhoz illő poharakkal volt megterítve.

     Barna közben tálalt:  - A menü:  Csülök pékné módra. Nem tudom ismered-e?

  - Nem ettem még – válaszolta Anna.

  - Az baj, mert nem tudsz viszonyítani – tette hozzá Barna.

  - Nem is akarok - válaszolta Anna - Vagy finom, vagy nem! – koccintottak és enni kezdtek.

  - Barna felülmúltad önmagad. Most jobb, mint bármikor volt! Tudod, Anna azért elárulom, hogy nem először készíti ezt a kaját, de érzéke van a főzéshez, meg persze szíve.

  - Meg egy kis fantázia, Zoltánkám! – válaszolta Barna.

  - Mióta főzöl? – kérdezte Anna.

  - Két éve. Na, nem vagyok háziasszony, azt azért ne képzeld! Csak néha  kedvem van … És főként, ha ilyen szép és értelmes lányokat fogadok… Ne legyél féltékeny Zoltán!  Megmondom  őszintén, ha nem a haverom lennél, elcsábítanám tőled ezt a nőt. Nem haragszol, hogy így beszélek rólad, Anna? 

    Anna nevetett – Dehogy haragszom Barna, de te most bókolsz, hízelegsz és bosszantod Zoltánt!

   Barna komoly lett. Zoltánra nézett.

 - Nem, nem bókolok, nem szokásom, igaz Zoltán? Ezt őszintén mondtam, de felejtsük el. Örülök, hogy Zoltán ráakadtál Annára és örülnék, ha megmaradnátok egymásnak. Na, ennyi! Különben tényleg illetek egymáshoz, szép pár vagytok!

   Zoltán hálásan nézett Barnára, majd hozzátette. Kösz barátom az őszinteségedet. Jól esett, amit mondtál. Ígérem, nem rajtam múlik. Hiszen tudod, hogy mennyire szeretem!

  - Hát azért félhetsz barátom, mert a színházi világ kicsit más, mint a szürke kórház. Azt gondolom kicsit szabadosabban élnek a színészek és túl nagy a csábítás lehetősége. Vagy nem így gondolod Anna? De mi lesz, ha nem sikerül a felvételid? – nézett most Annára kíváncsian.

  - Akkor a helyi színházhoz megyek statisztálni, és a következő évben majd ismét megpróbálom a felvételit. Nem elég a tehetség, legalábbis ezt mondják. Szerencse, kapcsolatok és még sok minden kell, hogy valakiből színész vagy színésznő lehessen, úgy gondolom.

  - Miért nem idejössz akkor Pécsre, itt is van színház – kérdezte Barna - Itt legalább együtt lehetnél Zoltánnal is…

    Ekkor Anna elmesélte, hogy már két éve működik a városukban stúdiószínház, ahol az előadásokban amatőrök és hivatásos színészek együtt játszanak, és ő is tagja ennek a társulatnak. Beszélt a szerepeiről, a táncokról, az előadásokról. Aztán elmesélte a negyven és ötven év közötti vezető rendezővel történt beszélgetéseit, azt sem titkolta, hogy a férfi vonzalmat érzett iránta, amit ő visszautasított. De azt is hozzátette, hogy ennek ellenére lehetőséget kapott további előadásokban is, és ő volt az a rendező, aki segítette a Helikonra szánt vers felkészítésében.

    - Nos, hát róla beszéltem Zoltán. Talán az ő instrukciói is segítettek abban, hogy Keszthelyen aranyérmes lettem. Talán az elmondottak alapján jobban megértetek. Biztos, hogy nehéz lesz nekem ezen a pályán, ha egyáltalán sikerül bejutnom. Hát ezért akarok ott maradni, hátha ott több lehetőséget kapok, és ha nem sikerül a felvételim főiskola nélkül is lehetek színésznő. Arra is gondoltam, ha végképp nem megy, akkor más pályára megyek.

     A két fiú figyelmesen hallgatta Annát.

  - Így már világos! – válaszolta Barna - Hát adja Isten, hogy sikerüljön minden, de akkor se keseredj el, ha nem vesznek fel! Persze kitartás kell hozzá! Többször is meg lehet próbálni! Én mindenesetre felajánlom, ha leérettségiztél  ha sikerült a felvételid, ha nem ; az érettségi biztosan sikerül, vendégül látlak benneteket, szervezek egy nagy bulit!

 - Azt már nem Barna!- mondta Zoltán - Azt én rendezem a balatoni nyaralónkban, Ligeten. Persze te és Zsuzsa is eljöttök, remélem!

     - Az még jobb! Tényleg jó ötlet! A zenét viszem én a többi a te dolgod lesz, de, ha akarod, főzhetek bográcsban gulyást. Ott az udvarotokon lehet!

  - Na, mit szólsz hozzá kis kedves? - kérdezte Annától Zoltán.

  - De szépen mondtad! - nézett Zoltánra Barna - Te tényleg piszok szerelmes vagy Zoltán, de megértelek. Meg fogsz bukni a vizsgákon, ilyen érzelmi viharok közepette. Félek, nem tudsz csütörtökön szigorlatozni. Anna utazz haza minél előbb, és csak a vizsgák után jelentkezz! Ha azt akarod, hogy épeszű legyen a barátom! - mindezt kicsit komolyan, de ugyanakkor élcelődve is mondta.

  - Hogy mit szólok hozzá? - válaszolt Anna Zoltán előbbi kérdésére – Elfogadom a meghívást, bár azt sem tudom hová hívtál, homályos sejtelmeim vannak csak. Ne aggódj Barna! Remélem, Zoltán szeret annyira, hogy erőt vesz magán és, ha elmentem, rajtam kívül foglalkozik a tanulmányaival is. Most nem tennél fel egy kis Mahalia  Jacksont?

  - Igazad van Anna! Na, megyek, felteszem neked a kért lemezt, hadd halljuk a gyönyörű búgó hangot! Jut eszembe, még Zoltán huszonharmadik szülinapját is ott fogjuk ünnepelni, hiszen június végén van a szülinapja, ha eddig nem árulta volna el neked, akkor most én megmondom - bement a szobába és feltette a kért lemezt.

   - Nem, ezt még nem mondtad - nézett most Zoltánra Anna, azzal megfogta a kezét, és a fülébe súgta: - Szeretlek, még mindig szeretlek!- megcsókolta Zoltánt, aki ezt viszonozta.

    Barna visszajött a konyhába, Anna segíteni akart az asztal lepakolásában, de Barna visszaültette - közben Mahalia Jackson erős, fájdalmas hangja csendült fel, amit elmerülve, csendben hallgattak.

 - Nos, még van egy kis desszert is. Nem nagy dolog, fagyi gyümölccsel és nagy adag tejszínhabbal.

   Érezhetően mindhárman felszabadultak lettek. Talán az ital hatására, de Anna is lassan felengedett. Majd hirtelen Barna szólalt meg.

   - Nézd csak meg Zoltán szép kezét Anna, a prof mindig őt dicséri sebészeten, amikor boncolunk. Nagyon jó keze van a prof szerint. Ugye ezzel nem dicsekedtél barátom?

  - Barna, hagyd a hülyeségeidet!

  - Ez nem hülyeség, ezt mondja mindig.  Na, egye fene! Jó volt minden?

  - Isteni volt!- Egyszerre mondták Zoltánnal. Anna felállt és egy nagy csókot nyomott Barna arcára - Finom volt!  Segítek lepakolni, jó?

  - Dehogyis, hagyjuk! Hallgassunk zenét!  - tuszkolta őket Barna a szoba felé.

      Feltett egy szép Gigliola Cinqetti számot, beszélgettek, közben azért igazi jazz-t is hallgattak még.  Majd amikor látták, hogy Barna kókadtan ül a fotelban, Zoltán felállt, kicsit megrázta barátja vállát. 

  - Elköszönnénk, mi is fáradtak vagyunk, lassan haza megyünk - mondta Zoltán.

  - Oké, nem akartok itt aludni? Van hely, a szüleim nincsenek itthon – nézett kissé álmosan Zoltánra, majd Annára.

  - Nem, nem, inkább otthon. Kösz, mindent köszönök. Holnap délután felhívlak.

  - Oké, oké! - mondta kissé fáradtan Barna.

    Anna odament hozzá, megpuszilta, majd hozzátette: - Jó volt nálad vendégnek lenni. Finom volt minden és nagyon örülök, hogy megismerhettelek. És, ha minden igaz, ha előbb nem, lent a Balatonon találkozunk.

   - Én is nagyon örültem. Majd tartom a lelket a fiúban! Te pedig vigyázz magadra!

   Elindultak, Barna lekísérte őket a kapuig, kiengedte őket. Zoltán és Anna egymást átölelve elindult az albérleti szobájuk felé a hűvös éjszakában.

   Amikor beléptek a szobába Zoltán megkérdezte Annát: - Tényleg jól érezted magad?

  - Tényleg jól éreztem magam. Nagyon szimpatikus, és úgy látom, tájékozott barátod van, sármos, intelligens… Örülök, hogy….

  - Igen az. Tetszik neked? Okosabb, tájékozottabb, műveltebb, mint én, meg idősebb is, tapasztaltabb is, én most biztosan nagyon kisfiú lettem a szemedben.

   Anna Zoltán szemében fájó érzést vélt felfedezni. Sok igazság volt abban, amit mondott. Legalábbis Anna érettebb embert ismert meg Barnában, érdekes egyéniség volt számára, de nem gondolt semmi mást róla. Zoltánt szerette úgy, ahogy van. Ránézett, odament hozzá, belenézett a szemébe, szájára egy hosszú, forró csókot nyomott - Azt hiszem beléd most a féltékeny zöldszörnyeteg költözött. Kár! Szeretlek, nagyon szeretlek. Így ahogy vagy, amilyen vagy. Megyek zuhanyozni. Gyere inkább te is velem!

   Zoltán ettől jobb kedvre derült. Levetkőzött és együtt mentek a zuhany alá, ahol vad csókolózásba kezdtek. Másnap, mire Anna felébredt már gőzölgött az asztalon a tea, mellette volt a kenyér, felvágott, paradicsom, paprika. Zoltán félmeztelenül kávéját kortyolgatta a csendben. Anna felült az ágyban, megborzolta kócos haját, Zoltánra nézett.

  - Jó reggelt! Bocsánat, hogy így elaludtam - felkelt, gyorsan magára kapta a kölcsön kapott inget, majd kiment a fürdőszobába, ahol rendbe hozta magát, felfrissült és vidáman leült Zoltán mellé, reggelizni kezdett.

   Zoltán nem szólt semmit, nézte Annát, kicsit hátradőlt a széken, és csak annyit mondott - Hiányozni fogsz, hiányozni fognak ezek a reggelek, hiányozni fog a tested, a hangod - ránézett az órára - tíz óra.   Két óra múlva már elillansz! Jaj, de pocsék érzés!

   Anna jóízűen evett, megitta a teáját, majd ezt hallva, letette a bögréjét, Zoltánra nézett.

  - Nekem legalább úgy fogsz hiányozni, mint ahogy te ezt az előbb elmondtad, de nem sírunk, jó? Amíg nem találkozunk, leveleket írunk, és arra gondolunk milyen jó lesz majd újra együtt lennünk!

  - Kicsit megvigasztaltál, kis kedves! Én elpakolok, te meg öltözz, aztán kikísérlek a buszhoz, jó?

     Anna összepakolt, felvette nadrágját, pólóját, saruját, Zoltán is átöltözött, majd Anna még egy pillantást vetett élete első szerelmi életének színhelyére, agyával lefényképezte. Útközben keveset beszéltek, mindkettőjükre rátelepedett az elválás gondolata, szomorúsága. A jegyet még előző nap megvették, a busz már bent állt. Úgy ölelték egymást, mintha örökre elválnának. Anna kicsit eltolta magától Zoltánt, könnyedén végig simított az arcán, majd ennyit mondott.

  - Ünnep volt veled lenni! Csinálj nekem sok ilyen ünnepet! Szeretlek, és most megyek, fordulj meg és indulj, nem akarok integetni, nem akarok hosszan búcsúzni, hidd el így lesz jó!

    Zoltán nagyon elérzékenyült, szívesen mondott volna ő is valami szép útravalót, de megértette kérését, elengedte, megfordult és indult hazafelé. Lassan a busz motorja is berregni kezdett és Annát visszavitte a hétköznapjaiba.

   

 

10

 

     Az elkövetkezendő időszakban komolyan készült az érettségire, a kidolgozott tételeket átvette, gyakorolta a verseket, készült egyben a felvételire is, ami rohamosan közeledett. Azért minden nap megengedett magának egy-két óra szabad programot. Felkereste az idősebbik fiú unokatestvérét, akinek elmesélte szerelmi történetét. Unokatestvére is mesélt neki az új szerelméről, érzéseiről. Anna pedig Zoltán esetleges látogatását emlegette. Sándor rögtön felajánlotta barátnője üresen álló lakását ezekre az alkalmakra. De azért hozzátette.

  - Remélem rendes fiú, mert féltelek. A srácok nagyobb része csak kihasználja a lányokat. Te eléggé jóhiszemű lány vagy és nem szeretném, ha átvernének. Ne veszítsed el teljesen a fejed!

    Anna megnyugtatta, hogy nem így ismeri a fiút.  Boldog volt, hogy megoldódott a Zoltánnal való találkozás lehetősége. Amikor hazament azonnal megírta a jó hírt. Szinte kétnaponta jöttek-mentek a levelek. Zoltánnak sikerült a szigorlata, ráadásul ötösre vizsgázott. Anna vele együtt örült és büszke volt rá. 

      A felvételi vizsgára már az előző este felutazott Pestre, az ott lakó rokonánál szállt meg. Pihent akart lenni. Korán felébredt, felöltözött. Izgalommal utazott busszal, villamossal a Rákóczi útról nyíló Uránia mozi melletti épületbe. Leszállt a hetes buszról. Felnézett a bejárati ajtón lévő feliratra: Színház - és Filmművészeti Főiskola. Fotók voltak az ajtó melletti üvegkirakatokban, végzős vagy harmadéves főiskolai előadások képeit és azok szereplőinek nevét lehetett látni. Kinyitotta az ajtót, egy pici előtér volt előtte, ahonnan lépcső vezetett az emeletre, ahová behívója szólt. Már legalább harminc-negyven fiú és lány ült vegyesen az egyik teremben. Ki izgatottan beszélt, ki csak magában üldögélt, Anna is leült egy üres helyre. Kérdezgették egymást. Időnként bekukkantott egy már főiskolás fiú és biztatta őket. Aztán a terembe lépett egy alacsony sötét, sima hajú hölgy, a tanulmányi titkár. Elmondta a felvételi sorrendjét, aztán mindenki izgatottan várta, hogy mikor kerül rá a sor. Anna szóba elegyedett egy lánnyal, aki Szlovákiából jött, mint megtudta. De igazán nem tudott figyelni senkire és semmire. Aztán egyszer csak meghallotta a nevét. Belépett egy ajtón, egy színpadon találta magát. Kis nézőtért látott maga előtt. Négyen ültek a nézőtéren, különböző helyeken.  Oldalt egy zongora állt, a színpad előtt egy kis asztal, az asztalon egy kancsóban víz, poharak.

   Anna maga elé nézett, érezte, hogy lassan megnyugszik. Két verset mondott el, majd a monológot kérték tőle. Amikor befejezte és meghallotta: - „Köszönjük, elmehet!” - nagy kő esett le a szívéről. Úgy érezte sikerült. Ha nem jut tovább, akkor is jó volt. Szerencsére legyőzte lámpalázát és ettől teljesen felszabadult lett. Amikor kiért az előadóteremből, két főiskolás fiú, akik éppen nagy beszélgetésben voltak két másik lánnyal, kíváncsian felé  és izgatottan kérdezték: - „Na hogy sikerült?  Biztosan jó voltál!  Te egy drámai alkat vagy, ahogy így elnézünk, biztosan felvesznek! ” – ő pedig zavartan bólogatott, válaszolgatott kérdéseikre. Aztán leült az egyik üres székre. Mindenki izgatottan várta az eredményhirdetést. Majd mikor már az utolsó felvételiző is kijött és eltelt egy jó félóra, megjelent az ajtóban a tanulmányi titkár.  Feszült lett a levegő.

   - Akkor kedves lányok és fiuk most felolvasom azok nevét, akik az első rostavizsgán túljutottak. Az értesítést a következő rostavizsga időpontjáról majd levélben megkapják. Mint tudják három vizsgán kell túljutni ahhoz, hogy valakit a főiskolára felvegyenek.  Azért a többiek, akik nem jutottak tovább, ne keseredjenek el, próbálkozhatnak jövőre is! - mondta kedvesen és mosolyogva.

    A harminc-negyven főből három nevet olvastak fel egy fiú és két lány nevét, köztük Annáét utoljára. Anna szíve ekkor hevesen kezdett dobogni. Felállt és a mellette ülő fiút, azt sem tudta kicsoda, átölelte és puszit nyomott az arcára. Majd, mint akit puskával lőttek elindult kifelé az épületből. Nagyot szippantott a levegőből, hirtelen csak sétálgatni kezdett az utcán, szinte semmi nem jutott eszébe. Ránézett az órájára, a vonatindulásig még volt egy jó órája. Mivel korábban végzett a kora délutáni vonattal már hazamehetett. Eszébe jutott Zoltán. Gondolt egyet, befordult a sarki postára és feldobott számára egy táviratot: - „Az első rostám sikerült! Továbbjutottam! Szeretlek! Anna „

      Aztán hazafelé a vonaton gondolkodni kezdett. Tudta, hogy örülhet az eredményének, de egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik rostán túl jut. Jól ismerte magát. Arra gondolt, ha nagyon izgul, sokat ront majd vele. Vagy esetleg, aki osztályt indít, annak nem az ő típusa kell. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az agyában. Tudatában volt, hogy legalább ezerötszáz-kétezer a jelentkezők száma és elég nehéz bekerülni. Azért egy kicsit bizakodott. Otthon is örömmel újságolta a hírt.

    Másnap kapott egy táviratot Zoltántól: - „Örülök, gratulálok és szeretlek! Szombaton felkereslek, harangozd be szüleidnek, és oldd meg a találkozásunkat! Kérlek! Látni akarlak! Zoltán. „

    Anna nagyon örült a táviratnak. Csak a szüleinek való beharangozás esett nehezére, tudta, hogy nem lesz egyszerű a dolog, de, azt is tudta, ha tiltakoznának, akkor is várja Zoltánt. Aztán ismét  sikerült a szüleit  meggyőzni, akik tudomásul vették, hogy lányuk szerelmes és időnként már önálló életet szeretne élni.

  Annának már nehezére esett a tanulás, a következő hét közepén volt a szóbeli érettségije, de most inkább Zoltán érkezésével és a felvételivel volt tele a lelke.

   Szombaton a délutáni három órás vonattal érkezett Zoltán. Anna várta az állomáson.  Nagy örömmel ölelték át egymást.

  - De jó, hogy újra látlak! Kezét bele tette Zoltán kezébe, és magával húzta sietve a kijárathoz. Ott állt unokatestvére, aki akkor már végzett testnevelő tanár volt, aki a szobakulcsot adta és látni akarta Anna barátját.

  - Bemutatlak benneteket egymásnak - a fiuk kezet fogtak, majd együtt elindultak a lakáshoz, ahol Anna együtt lehetett Zoltánnal. A lakás nem volt messze az állomástól, egy kis hídon átmentek, majd egy szűk családi házas utcába fordultak.  Egy eléggé kopott, régen tatarozott kis családi házba léptek be.

  - Hát ez lenne az – mondta ekkor Sándor - Egy nagyszoba, egy kis szoba, kis fürdőszoba és egy pici konyha.  Nincs még felújítva a lakás, de talán megfelel. Gyere Zoltán, mutatok valamit - és bevitte a másik szobába, addig Anna körülnézett a konyhában. Hallotta, hogy valamit halkan magyaráz Sándor Zoltánnak.

    Mikor egyedül maradtak, kölcsönösen várták egymás közeledését.  Levetkőztek, de előtte Anna felugrott a heverőről és behúzta a sötétítő függönyöket, hogy legalább félhomály legyen, mivel élesen betűzött a szobába a Nap.  - Így jobb, nem?  – kérdezte Anna

  - Nekem mindegy, nekem te vagy a legjobb!  – válaszolta neki Zoltán.

   Teljes odaadással szeretkeztek. Zoltán semmit sem sietett el. Anna most hagyta, hogy Zoltán kényeztesse, becézgesse. Aztán feküdtek egymás mellett szótlanul, csendben, elnyúlva. Majd Anna hozzábújt. Beszélgetni kezdtek, először csak szerelmes mondatokat mondtak egymásnak, beszéltek az érzelmeikről, egymás hiányáról és végtelen öröm töltötte el őket, úgy érezték, örökre szeretni fogják egymást.

    Aztán Anna készített vacsorát, már amennyire ez annak volt nevezhető. De nekik most ez megfelelt. A hűtőszekrényben jóformán minden volt, ami két embernek egy délutánra és egy reggelre kell   – Látod, milyen rendes unokabátyám van? Feltöltötte nekünk a hűtőt! Mert itt nem lakik senki, tudod?  - nézett most Anna Zoltánra.

  - Tudom, mert megírtad, de Sándor is elmondta. Nagyon szerethet, mert nagyon félt téged, kaptam egy kis útravalót tőle.

  - Ne mondd! De nem volt bántó?

  - Nem, nem.  Teljesen megértem. Végül is engem nem ismer és félt téged. Ha nekem lenne egy ilyen szeretett unokahúgom, biztosan én is ezt tenném.

   Anna szalonnás, kolbászos tojásrántottát készített, savanyú paprikát tálalt hozzá és vörös bort ittak utána. Anna közben elmondta, hogy másnap mi a program, szabadkozott, hogy muszáj bemutatnia a szüleinek és nővérének, de Zoltán ezen nem akadt fenn.

   - Sajnos, muszáj vasárnap este visszamennem, mivel hétfőn lesz az utolsó vizsgám! Aztán megyek le a Balatonhoz, hogy előkészítsek a nyárra mindent.

  - Zoltánkám, te nagyon okos fiú vagy. Szinte mindenből ötösre vizsgáztál! Büszke vagyok rád! 

  - Miért? Nem nézted ki belőlem? 

  -   Dehogynem!  Olyan férfi vagy, akire mindig is vágytam. Okos, jóképű, akit szeretek, akit tisztelek. Akire szeretnék felnézni mindig…

   - Ezt komolyan mondod? Akkor nem az emancipált kékharisnyákhoz tartozol művésznőm, ha fel akarsz rám nézni - mondta kicsit kuncogva Zoltán.

  - Nem vagyok művésznő, és ne gúnyolódj! Attól, hogy az első rostán átjutottam, még nem biztos, hogy fel is vettek. Sőt!

  - De azért örülsz, nem?

  - Igen örülök, de már tele vagyok kétségekkel. Mi lesz, ha még sem sikerül?

  - Gyere ide, ülj az ölembe. Nem gúnyolódom, nem annak szántam. Ne sanyargasd magad. Ha nem sikerül bejutnod, én akkor is szeretni foglak, és én akkor is…- elhallgatott. Annára nézett, aki visszanézett rá, csókolózni kezdtek - Szóval én akkor is veled szeretném élni az életem, persze majd, ha te is akarod! Én ezt végig gondoltam most, hogy nem voltál velem. Csak éppen szeretném az egyetemet előbb elvégezni. Bevallom, talán jobban örülnék, ha nem vennének fel a főiskolára. Most ne sértődj meg, de nagyon félek, hogy akkor el foglak veszíteni, sőt biztos vagyok benne.

  - Nahát, ez szép! Én itt örülök, Te meg! Aztán mihez kezdenék?

  - Mondjuk, lehetnél óvónő, ahogy már ezt egyszer említetted! Az két év különben is, és addigra én is végzek.

   - És, ha nem? Ha mégis csak ezen a pályán maradok? Talán elhagysz, vagy örökké féltékenykedni fogsz?  Hát nem bízol bennem, Zoltán?

  - Dehogynem, csak féltelek.  Nem hagylak el, én nem! De tudom, hogy a színházi világ… Azért szeretsz még, hogy ilyeneket mondok neked?

  - Jó lenne azért, ha nem ilyen szöveggel kínoznál a jövőben. Ezek szerint jobb is, hogy nem voltál velem a felvételin, mert talán örülni sem tudtál volna velem!

  - Ne gondold, hogy gátolni akarlak bármiben is, csak az érzéseimet próbálom neked elmondani őszintén. Hát ez van. Az ember sok mindent nem szerethet, de vannak dolgok, amiket meg kell beszélni, el kell fogadni a szeretett embert olyannak amilyen… 

  - Te, Zoltán csak nem úgy vagy velem, hogy engem így kell elfogadni… Mi történt veled? Megőrültél? Te nem szereted bennem, hogy színésznő akarok lenni, ha jól értem.

  - De nem egészen így gondoltam! Különben is, ha az akarsz lenni, akkor az leszel, ha nem, akkor nem az leszel. Én egy asszonyt akarok majd magam mellett tudni, akit szerethetek, és ő is szeret engem. Ennyi. Azt hiszem, most én vagyok a hülye,  és én bonyolódok itt bele olyan dolgokba, ami még sehol nincs. Hagyjuk! Inkább azt mondd, mit csináljunk?

   - Kicsit elvetted a kedvemet, de majd talán visszaadod! Szerencséd, hogy szerelmes vagyok, mégpedig bevallom, nagyon! Ha kedved van, sétáljunk egyet, megmutatom a színházat. Tudom, nem szereted, de muszáj a gondolattal megbarátkoznod. Sétálhatunk itt a színház parkban, vagy felmehetünk a park vendéglőbe, ott van zene, tánc, iszunk valamit, zenét hallgatunk.

   -      Nagyon jó. Ha lehet, inkább ez utóbbit választanám.

    Anna és Zoltán elindultak a város Szabadság parkjának nevezett szórakozóhelyére, ahol kint ülhettek a fák alatt, és élő zenét hallgathattak.  Anna az egyetemi vizsgákról kérdezgette, tanulmányairól, az orvosi hivatásról, munkáról beszélgettek, arról, hogyan jutott arra a döntésre Zoltán, hogy orvos szeretne lenni és azon belül is, ha sikerül miért akar éppen sebészetre szakosodni. Zoltán elmesélte, hogy apja belgyógyász, körzeti orvos, édesanyja abbahagyta énekesi pályáját. Hangszál problémái is voltak, de testvérével együtt nyugodt gyermekkort tudhatnak maguk mögött, mivel anyjuk csak a háztartással és a gyermekneveléssel foglalkozott. A szüleiről szeretettel beszélt. Elmondta, hogy nyarait gyakran töltötték testvérével falun, édesapja szüleinél.  Mesélt az ott átélt kalandos gyermekéveikről. Anna hallgatta, néha kérdezősködött, amire Zoltán válaszolt. Ha valami kellemes, lassú zene volt, Zoltán táncolni vitte. Szerette magához ölelni, Anna pedig boldogan simult hozzá. Éjfél felé visszasétáltak a lakásba.  Zoltán vetkőzött, már teljesen meztelen volt. Anna is hasonlóképpen tett, már nem zavarta őket a világosság, nem zavarta őket egymás meztelensége, szerették és elfogadták egymást.

     Másnap délelőtt először elmentek a nővéréhez, majd utána a szüleihez sétáltak el ebédre.  Zoltánt udvariasan fogadták, anyja körbe ajnározta a kosztjával. Látta, hogy tetszik nekik a fiú. Kicsit örült, és abban bízott, talán így nem neheztelnek ezért a kapcsolatáért. Zoltán udvarias volt, kedves és beszédes.  Majd, miután kávét ittak, elköszöntek a szülőktől és elindultak a lakásuk felé, mivel Zoltánnak vissza kellett utaznia ismét Pécsre.

   - Igazán kedves szüleid vannak! Nem is dobtak ki! - cukkolta Annát útközben Zoltán. 

  - Reméltem, hogy tetszel majd nekik, de megsúgom a nővérem is megkedvelt. De kérdeznék valamit. Ha megyek hozzád a Balatonra, elhívhatom Editet, a barátnőmet  a barátjával? Nem zavarna? Meg esetleg az unokatestvéreimet.

   Zoltán megállt, Annára nézett: - Azt hozol, akit akarsz, csak olyant ne, aki elszerethet tőlem. Csak szólj előre, mert akkor úgy készülünk kajával, meg esetleg egy-két sátorral. Jó?

  - Tényleg, meg akartam kérdezni, Barnával megbékéltél? Már nem vagy féltékeny?

  - Látod el is felejtettem átadni, hogy kézcsókjait küldi - hirtelen Anna elé állt, szemébe nézett és megkérdezte: - Éreztél valami vonzalmat Barna iránt?

  - Nahát, Zoltán! - fordult egyet Anna és idegesen tovább indult - Ha tudom, hogy erre megint ilyen kérdést teszel fel, szóba sem hozom a dolgot. Nem éreztem semmiféle vonzalmat. Jó fej és kész. De biztosan tudnám szeretni, ha éppen úgy alakult volna, biztosan! - aztán mérgesen Zoltán felé fordult - Téged szeretlek, érted? Téged! 

   Zoltán láthatóan megnyugodott, de Anna érezte, hogy még mindig félti őt a barátjától.

  - Nem válaszoltál a kérdésemre, Zoltán!

  - Ami igaz, volt egy kis vitám vele, kicsit össze is vesztünk, de nem érdekes. Erről nem akarok beszélni. Barátok vagyunk továbbra is.  Nem haragszom rá, akkor sem haragudtam, csak éppen… Anna ne, ne beszéljünk erről. Zárjuk le.

  - Én nem is akartam erről beszélni, csak megkérdeztem, hogy minden rendben van-e köztetek.

    Megérkeztek a lakásba, Anna kevés kis motyóját bele tette csíkos szütyőjébe, Zoltán is elpakolt a táskájába. Megsimogatták, csókolgatták egymást, búcsúztak megint. Aztán Zoltán felállt, megfogta a táskáját és Anna kezét: - Gyere kis kedves, menjünk! - Anna kulcsra zárta az ajtót és elkísérte Zoltánt a vasútállomásra.

  - Azért jobb volt téged várni, mint most búcsúzni - súgta Zoltán fülébe, aki hosszan nézte Anna arcát, megcsókolta a szemét, arcát, száját: - Jó volt veled megint, viszem az illatod és várni foglak! Tudom, nem szeretsz búcsúzni, lassan én sem. Menj! Szeretlek! -  felszállt a vonatra, Anna pedig elindult  a barátnőjéhez, hogy egy jót beszélgessen vele.

    Zoltán leült a kupé ablak melletti ülésére. Bámult kifelé az ablakon, nézte a piros muskátlikkal díszített állomást, a felszálló embereket. A vonat lassan elindult. Szemét behunyta, Annára gondolt, lassan megnyugodott. Aztán elővette táskájából jegyzetét és olvasni kezdett. Egy vizsgája még hátra volt.

 

11

( 1987)

 

      Anna másnap reggel, miután megérkeztek apja temetéséről, későn ébredt.

     A lehúzott reluxán keresztül kevés fény szűrődött be a szobába. - Jó ég!  De sokáig aludtam! – gondolta, majd felkelt, kiment a fürdőszobába, rendbe hozta magát. Visszafelé jövet benézett a gyerekek szobáiba. Megállapította, hogy nem dobáltak semmit szét, mindenütt rendben volt a holmijuk, a konyhaasztalon egy terítéket talált, mellette egy cetlit: - „Jó étvágyat és jó reggelt, puszi: Dóra, Zsolt. (Ne feledkezz meg, holnap délután hatkor szülői!) Elmosolyodott. Jókedvűen rendbe tette szobáját, bekapcsolta a rádiót, meghallgatta reggelizés közben a híreket. Eszébe jutott apja temetése, a halála körülményei, magányos édesanyját látta maga előtt. Folytak a könnyei, majd nagyot sóhajtott. Aztán tette a dolgát, hiszen tudta az élet megy tovább. Leszaladt a közértbe, vacsorát vásárolt, betette a hűtőbe és kicsit előbb indult a munkahelyére, hogy találkozhasson  délelőttös kollégájával. A tantestület nagy részét hasonló korú nők, és egy-két férfi népesítette be. Amikor Anna itt kapott állást, abban az időben nevezték ki az új igazgatót, aki eltökélte, hogy frissíteni fog. Fiatal, aktív, hivatását szerető, újításra is képes pedagógusokkal veszi körbe magát. Bízott benne, hogy elképzeléseit velük könnyebben megvalósíthatja, hiszen még ő is csak a negyvenet lépte át. Elképelése sikeres volt. Valami véletlen folytán egy jó mag alakult ki, csupa értelmes, nem kimondottan szakbarbár pedagógussal, akik tele voltak vitalitással, minden újítási ötletet pozitívan fogadtak és szerették a hivatásukat, a gyermekfelügyelői, valamint gazdasági területen dolgozó gárdával együtt. Anna szeretett ebben az intézetben dolgozni.

    Belépett az 1903-ban épült, régi patinás épületbe. Felment az előtér lépcsőjén, beköszönt a portásnak, majd belépett a folyosóra, és megcsapta az „iskolaszag, a gyermekszag ”. Ő csak így hívta. Jobbra nyílt a földszinti folyosóról a tanári, éppen szünet volt. Ott talált néhány kollégát, akik mindjárt odaléptek hozzá és tudva, hogy Anna temetésen volt, részvétüket nyilvánították. Mindenki mondott valami vigasztaló szót. Leültek és beszélgettek.

     Ő ebben a tanévben a nyolcadik osztály nevelőtanára volt. Anna csoportjában tíz lány volt, ezek közül egy folyamatosan szökött, illetve hébe-hóba megérkezett, de nem sok remény volt rá, hogy hosszú ideig marad, mivel tizenkét éves cigánylányról volt szó, aki iskolakerülése miatt csak nemrégen került állami gondozásba.  De az anya elmondása szerint az ő törvényeik szerint asszonnyá érett a lánya és kell neki a férfi.  Az, hogy esetleg tizennégy-tizenöt éves korában szülni fog, szinte természetes volt számukra. Anna hiába érvelt azzal, hogy muszáj alkalmazkodni a magyar törvényekhez, hiába említette a tankötelezettséget, az esetleges szülői büntetéseket, pereket, ha részt vesz lánya bújtatásában. Érezte, hogy falra hányt borsó az egész. De azért elmondta, amit el kellett mondania.

    Anna felment az első emeletre a sarokban lévő osztályterembe, ahonnan akkor lépett ki az osztályfőnök, aki azonnal cigarettára gyújtott. Átadta Annának a csoportot, a gyerekek hangos köszönéssel üdvözölték, pakolgatták a dolgaikat, és készülődtek az ebédhez való gyülekezésre.

  - Na, ez jó fárasztó nap volt! - mondta elmenőben a kolléganő - Látszik, hogy hétfő van. Ilyenkor teljesen felbolydultak a vasárnap után, alig lehet velük valamit kezdeni. Sietek haza, ma nem ebédelek, kitartást neked is a délutánhoz, Szia.

  - Szia. Kösz, meglesz   - válaszolta Anna és bement az osztályterembe. Az egyik kislány odament Annához puszit nyomott az arcára. Anna megsimogatta a haját, pár jó szót mondott neki, majd kérte a többieket is, hogy kicsit üljenek le, ha már összepakoltak. Röviden elmondta a délutáni programot, a levegőzést, a beszélgetést, a tanulási időt, majd játékot, szabadfoglalkozást. Csak utána küldte őket, kezet mosni és sorakozni.  Ez mindig így történt.  Ebéd után Anna kivitte őket az udvarra, vagy egy sétára. Amikor már jó idő volt, az udvaron zsinór labdázhattak, vagy ping -pongozhattak, néha Anna is beállt és lejátszott egy meccset valamelyik gyerekkel. Most sétálni indultak, kirakatokat nézegetni. Tele voltak vágyakkal. Nekik az apró mütyürök is nagy dolgoknak számítottak. Anna osztotta be a zsebpénzüket, így felajánlotta nekik, ha vásárolni szeretnének, kiveszi a kis pénzes kazettát a lenti nagy pénztárból, és mindenki vásárolhat valamit, amire telik, és amihez kedve van. Örömükben újráztak a lányok. Egyik hajcsatra vágyott, a másik kólát akart venni, a harmadik cukorkát, a negyedik kinézett már magának egy macskás kulcstartót, és így tovább. Anna nem szokott beleszólni vásárlásaikba, csak, ha nagyon muszáj volt. Hagyta, hogy vágyaik, akaratuk beteljesüljön. Hiszen tudta, olyan kevéssel beérik.  A lányok felvették tavaszi dzsekijüket, kinti cipőjüket, együtt lementek a földszintre, majd Anna a tanári szobában lévő szekrényből  kivette  sárga dzsekijét. Nem öltözött gyászba, nem érezte volna jól magát feketében. A gyász a szívében volt.  Szűk sötétkék szoknyában, és egy sárga pamut pulóverben volt. Lábára egy kényelmesebb, magas sarkú fekete velúr cipőt húzott. A lányok közül ketten belé karoltak, a többiek előtte mentek és a Rákóczi útra kanyarodtak, hogy sétáljanak, kirakatokat nézegessenek és vásároljanak egy trafikban vagy valami útba eső kis boltban.

  - Anna néni, hogy milyen jó illata van magának! Milyen kölnit használ?   - kérdezte útközben egy szeplős, cserfes kislány.

  - Ajándékba kapott finom parfüm, kicsit drága lenne, ha nekem kellene megvásárolnom. Nina Riccinek hívják. Tetszik az illata?

  - Nagyon! - mondták többen is - Anna néniben az a jó, hogy mindig olyan szépen ápolt, mosolygós és illatos - válaszolta egy alacsony, rövid barnahajú lány, akit versmondási versenyekre szokott felkészíteni.

  - Igyekszem ápolt lenni, mert az fontos. Tőletek is elvárom. Na, nézzétek, itt van egy bizsukat, édességet áruló bolt. Menjetek és vásároljatok, én pedig megvárlak benneteket itt kint, úgyis csak annyi pénzzel tudtok gazdálkodni, amennyit kaptatok. Kíváncsi vagyok, hogy boldogultok segítség nélkül.

    Anna megállt a bolt előtt, elég nagy volt a forgalom a kora délutáni időben. Nem szerette túlságosan ezt az utat, a nyüzsgést, de most kénytelen volt itt lecövekelni. A bolt mellett egy könyvesbolt kirakatát nézegette, amikor hirtelen valaki mellé lépett és ráköszönt.

  - Jól látlak? Te vagy az Anna? A Zana Anna ?

  - Anna megfordult, felismerte a hangot. Ránézett a kérdezősködő férfira.

  - Barna. Szabó Barna! Hát te? Megismertél? Ezer éve nem láttalak! Nahát, ezt a meglepetést! - Anna egy jóképű férfit látott maga előtt. Egykori szerelmének, Zoltánnak a barátját, aki alig változott valamit. Kis szarkalábak voltak a szeme körül, a halántéka táján a haja őszült, de ugyanolyan sűrű barna haja volt, és ugyanaz a meleg barna szempár nézett rá, mint húsz évvel ezelőtt.  Csak éppen jó negyvenes férfi lett belőle.

  - Had öleljelek meg Anna! Ezt a véletlent! Nem igaz! Hadd nézzelek meg jól! Szép vagy még most is. Kicsit asszonyosabb, mondhatnám úgyis, hogy érett nő lettél.  Mit csinálsz itt, nem lenne kedved... Éppen ide a könyvesboltba indultam, egy könyvet akarok vásárolni. És akkor nézem ezt a nőt a kirakat előtt, mondom magamnak, no, milyen jó nő, meg kellene vele ismerkednem, aztán akkor látom, hogy hiszen már ismerem!

   Anna elnevette magát - Barna, te semmit sem változtál! A humorod a régi. Most éppen dolgozom. Na, nem strichelek itt az utcán, hanem gyerekekkel vagyok, nevelőtanár lettem. Itt van nem messze az otthon, ahol dolgozom.  A gyerekek éppen vásárolnak a délutáni sétaidőben, itt a mellettünk lévő boltban.  És veled mi van?

  - Hát azért kellene valahol leülni és beszélgetni. Persze ha kedved van! Hogy ennyi év után, ha már így összefutottunk, legalább néhány emberi szót váltsunk.

  - Nem is tudod mennyire, örülök Barna, hogy a sors így összehozott veled. De ma nem érek rá. Írd fel a telefonszámomat, hívj fel, este hét után általában otthon vagyok és megbeszélünk valamit - Barna felírta Anna otthoni telefonszámát, majd megkérdezte: - És a neved, gondolom, hogy férjnél vagy.

  - A nevem ugyanaz, ami volt.  Zana Anna. Visszavettem a lánykori nevemet, mert közben elváltam.

  - Én is odaadom az én telefonszámomat. Annyit röviden, hogy végül is kardiológus lettem és kórházban dolgozom, nős vagyok… illetve, de majd szóban… egy kislányom van. És Te? Azon kívül, hogy elváltál, gyerekeid vannak? Csak röviden mondd, de kíváncsi vagyok, semmit nem tudok rólad, bár ezt azt hallottam, de én a realitások embere vagyok és voltam is mindig. A szóbeszéd nem érdekelt soha.

  - Férjhez mentem, nemrég váltam, amint mondtam, külön költöztünk, két nagy gyerekem van, egy fiú, egy lány, gimnazisták. Hát ennyi. És most csókollak! Nagyon örültem, hogy találkoztunk! Ne haragudj, de muszáj a lányokkal foglalkoznom!

  - Hát még én mennyire örülök!  Feltétlenül hívlak, szervusz – Barna csak állt és nézte a boltból kijövő gyerekekkel foglalkozó Annát, majd bement a könyvesboltba.

   Anna alig tért magához, most kezdte érezni, hogy feltört a múlt. Eszébe jutott a Barnánál töltött első este, a nyári balatoni ünnepség, Zoltán. Aztán hirtelen valami sajgást érzett a szíve körül. Azt hitte ez már régen a múlt, amit örökre eltemetett. Ekkor azonban már körbe vették a gyerekek, velük foglalkozott, így a gondolatai elterelődtek Barnáról és a múltról is. Visszasétáltak az intézetbe. Anna délutáni tanórát tartott, házi feladatokat oldottak meg. Volt, akinek sokat kellett segíteni, a feladathoz külön magyarázatot kellett adni. Nehéz volt a gyerekekkel. Különösen a matematika, de az olvasás sem volt valami nagy erősségük.

   Tanulás után a lányok közül a napos felhozta egy kis kosárkában az uzsonnájukat, zsíros kenyér volt retekkel. Kézmosás után szabadfoglalkozást adott a gyerekeknek. Egy részük most megmutatta, hogy mit vásárolt, majd hétköznapi dolgokról beszélgettek. Volt, aki engedélyt kért, hogy egy másik osztályba járó társához mehessen, volt aki elvonult a sarokba és olvasgatott. De olyan is akadt, aki egy kézimunkán dolgozott. Ez a kislány ügyes volt, nagyon szépen tudott hímezni. Minden gyereknek volt hasonló kézimunka darabja, kisebb asztalterítő, mintákkal előre kirajzolva, amit ki kellett varrniuk. Nem mindenki volt ügyes, nem sikerült mindenkinek szépen varrni, de közben lefoglalták magukat és fejlődött kicsit a kézügyességük. A terítőket pedig a farsangi vásárra készítették.

     Színes és összetett volt a munkája. Időnként pszichológusi szerepkörbe is bele kellett bújnia, ha egy-egy nehéz esetű lány került az osztályba, de számára ez kihívás volt. Nem félt tőle.

    Eleinte túl nagy nosztalgiával gondolt a színházi világra, lassan tudta elfogadni, hogy fiatalkori vágyálma nem teljesült be. Idővel megszerette munkáját és csak nagyon ritkán jutott eszébe egykori álma.

   Ezen a napon, amikor már túl voltak a vacsorán, Annának már csak félóra volt vissza munka idejéből. Ekkor megérkezett a váltós gyermekfelügyelő, akinek átadta a csoportot, megmutatta az osztályt. Csak ez után indult hazafelé. A földszinten, a  folyosón   összetalálkozott az otthonvezetővel, Mártával, aki behívta az irodájába.

   - Szia, Annám! – mondta az ötven körüli, nagyon kellemes külsejű, mindig vidám, fiatalos, otthonvezető, akit kedveltek a kollégák. Talán, mert nem éreztette, hogy ő a vezetőjük. Természetesen tudott kérni, irányítani. Közeli baráti stílusával soha senkinek nem jutott eszébe visszaélni. Sőt, mindenki igyekezett  kedvéért,  saját munkája területén  maximálisat nyújtani. Anna azt gondolta erre születni kell, meg persze kell hozzá egy jó adag intelligencia is.

  - Gyere, csüccs! Fogadd őszinte részvétemet. Remélem, az idő majd segít neked is. Hanem, hallod, neked elmondom, ráérsz egy kicsit? Persze kérlek, hogy egyelőre maradjon köztünk. Még nem publikus.

  - Ráérek. A gyerekek már megszokták, hogy én időnként csak késő este vagyok otthon, hála Isten elég nagyok, elég önállóak és talán megbízhatóak – leült a Márta íróasztala melletti székre és hallgatta váratlan előadását.

    -  Látod ez fontos. De te jól neveled a saját gyerekeidet is. Na, de hadd meséljek neked!  Képzeld! Behívattak a tanácsba, nem tudtam mire vélni a dolgot! Legnagyobb meglepetésemre felajánlottak nekem egy igazgatói állást egy másik otthonban, amit rendbe kellene tenni az ősztől. Most ott nagy káosz van. De ez nem minden! Az osztályvezető elvtárs ugye rögtön hozzátette, hogy lépjek be a pártba, mert e nélkül nem megy a dolog. No, mondom én neki: - Hát Tatár elvtárs nagyon köszönöm ezt a megtiszteltetést, hogy rám gondoltak, de meg kell gondolnom.  A pártba, bocsásson meg, de én nem lépek be! Nem léphetek be! Apám református tiszteletes volt, paplány vagyok, istenhívő, hogyan gondolták, hogy én párttag leszek? Semmiképpen. Ha csak így megy, akkor már most nemet mondok!  Gondoltam lesz, ami lesz, de tudod, hogy én mennyire nem vagyok kommunista. Erre föl próbált még agitálni, de aztán rájött, hogy komolyan beszéltem. És képzeld! Egy kis hallgatás és gondolkodás után azt mondta: - Tudja mit Király elvtársnő, megoldjuk! Csak mondjon igent, és én elintézem, hogy maga párttagság nélkül is elnyerje ezt az állást. Tudom, hogy jó munkaerő, magára most azon a helyen nagy szükségünk lesz. Holnapra várom a választ - Hát ez van most.  Még alszom rá egyet, de lehet, hogy nem utasítom el. Nagy kihívás lenne számomra, és kedvem van hozzá. Mit szólsz hozzá? - nézett kérdőn Annára.

    Anna meglepetten hallgatta Márta monológját. Majd őszintén válaszolt neki: - Sajnálnám, ha elmennél! Nekem, de még sok dolgozónak nagyon hiányoznál! Hiszen ezt az otthont is részben, sőt nagy részben te tetted rendbe! Ennek ellenére azt mondom, ha úgy érzed, hogy kedved van hozzá, menj! Fiatal vagy még, miért ne? Biztosan én is ezt tenném a te helyedben - közben az órájára nézett, már fél nyolc volt - Nem haragszol? De nagyon elszaladt az idő!   És még egyszer: az állással kapcsolatban a szíved szerint dönts! -  Anna vette a táskáját, felvette dzsekijét és elköszönt Mártától, majd sietős léptekkel indult ki az épületből, hogy minél előbb hazaérjen.

   Gyerekei már megvacsoráztak mire megérkezett. Zsolt egy könyvet olvasott, Dóra éppen szépítgette magát a fürdőszobai tükör előtt. Magas nyúlánk, hosszú derekú lány volt. Szabályos, finom arca, mézbarna hosszú haja és nagyon szép kék szeme volt. A szemét az apjától örökölte. Épp a hosszú haját tekergette ide-oda, amikor Anna benyitott a fürdőszobába, hogy kezet mosson.

  - Hát te mit csinálsz?  - puszit adtak egymásnak. Anna közben megmosta a kezét.

  - Á semmit. Bámulom magamat a tükörben. Nem túl öreges?

  - Mutasd!  Nem, nagyon jól áll neked! Szép vékony, hosszú nyakad van, és ez a frizura azt még jobban kiemeli. Minden rendben?

  - Igen. Egyél mami! Biztosan fáradt vagy, nem unod?

  - Mit?

  - Hát ezt a munkát!

  - Nem, nem unom, sőt! És ekkor elmesélte az egész napot. Közben megvacsorázott, Zsolt is odaállt a konyhaajtóba, ott hallgatta végig anyja munkahelyi beszámolóját, majd homlokára csapott és megszólalt. 

  - Ja, anya, el is felejtettem, valami pasi keresett téged, azt mondta, hogy majd még keres.

 - Ki volt az? - nézett most a fiára.

  - Valami Barna, valami doktor Barna, a másik nevére nem emlékszem.

  - Hú mami, csak nem valami új hódolód? Nem is tudod, de mi Zsolttal örülnénk, ha találnál magadnak valami rendes pasit, mert még fiatal vagy! Igaz Zsolt? Nehogy miattunk magányos maradj! Mert mi éppen arról beszélgettünk, hogy rövidesen felnövünk, esetleg éljük az életünket és akkor Te? Te itt maradsz magányosan?

  - Na, ne aggódjatok miattam! Ti csak foglalkozzatok a saját dolgotokkal! Szólok majd, ha valami különleges mondanivalóm lenne. Amúgy meg egy régi ismerősöm keresett. Véletlenül ma összefutottam vele az utcán miközben a lányokkal sétáltunk. Már vagy húsz éve nem találkoztunk és mondhatom nagy meglepetés voltunk egymás számára. Orvos, felesége van, gyereke. Csak beszélgetni akarunk, régen jó barátok voltunk.

  - Szóval ez a doktor Barna - mondta Zsolt, és jót nevettek ezen mind a hárman.

  - Nem doktor Barna, hanem Dr. Szabó Barna. Elárulom nektek, hogy ő volt az első nagy szerelmemnek a legjobb barátja. Na, majd egyszer mesélek nektek … De most fáradt vagyok, megyek és lefürdöm.

   Anna ezzel bement a fürdőszobába, fáradtan nyúlt el az illatos meleg vízben. Nem gondolt semmire.

  - Anya! - kopogott Zsolt - keres a doktor Barna, nagyon fontos lehet neki. Mondtam, hogy mindjárt jössz. Anna kicsit kényszeredetten magára vette fürdőköpenyét és bement szobájába a telefonhoz.

  - Igen, itt vagyok, szervusz Barna.

  - Szervusz, Anna. Zavarlak? Késő van már telefonhíváshoz talán, de úgy örültem, hogy találkoztunk ennyi idő után! Ezért úgy gondoltam, akkor most felhívlak. Nem haragszol érte? Egyébként már kerestelek, de nem voltál otthon még. Ilyen sokáig dolgozol?

  - Nem, nem zavarsz. Csak éppen a fürdőkádból jöttem ki. Egyébként  nyugodtan lehet hívni este tíz óráig, de ma valóban később jöttem haza, több elintéznivalóm volt bent az intézetben.

  - Jaj, ne haragudj, akkor tényleg rosszkor kereslek, csak meg akarom veled beszélni, hogy találkozzunk, és egy jót beszélgessünk! De, ha gondolod, visszahívlak.

  - Nem, nem, beszéljük meg most! Nekem a péntek, késő délutáni időponttal jó lenne, ha neked is megfelel. Ezen a napon most szabad vagyok.

  - Príma, az pont jó nekem is. Akár délután háromkor találkozhatunk, én is végzek addigra. Mondd, meg te hol találkozzunk, ahol nyugodtan tudunk nosztalgiázni.

  - Csak nem nosztalgiázni akarsz, Barna?

  - Azt is, ha nem haragszol, az úgyis jön magától, de főként beszélgetni és látni szeretnélek, mint nagyon régi jó ismerősömet. Elárulom neked, nagyon sokszor eszembe jutottál!

  - Igazán? Nehéz ezt elhinni.  No, de majd szóban inkább.  Mit szólnál a Hauer cukrászdához? Ismered a helyet?

  - Tudom, hol van, különösebben nem ismerem, de jó lesz. Akkor nem tartalak fel, pénteken fél négykor ott várlak!

  - Ott leszek. Szia, Barna, örültem a hívásodnak!

    Anna letette a kagylót. Arra gondolt, visszajött a múltja. Legalábbis a múltjának egy fontos kis része. Visszament a fürdőszobába, rendbe tette magát és környezetét, elköszönt a gyerekektől, akik kérdőn néztek rá.

  - Na, mit akartok tudni? – kérdezte Anna.

  - Semmit - mondták a gyerekek zavartan.

  - Akkor jó! Megyek, lefekszem. Kicsit olvasok, aztán alszom, mert tényleg fáradt vagyok. Amúgy pénteken délután találkozom ezzel a régi ismerősömmel egy beszélgetésre. Egy presszóban. Így már most mondom, akkor csak estefelé jövök haza. Nem tudom meddig fogunk mesélgetni egymásnak. Holnap pedig szülői, nem felejtettem el.  Jó éjszakát!

   Anna miután elköszönt a gyerekektől kényelmesen elhelyezkedett széles francia ágyán, elővette könyvét, kinyitotta a könyvjelzőnél, majd olvasni kezdett, de agya lázasan dolgozott, gondolatai egészen máshol jártak. Semmit nem értett a sorokból, emlékei megrohanták és ott találta magát tizenkilenc évesen ezerkilencszázhatvanötben a nyári Balaton parton…

 

12

 

(1965)

 

    Anna sikeresen leérettségizett. Nagyon megkönnyebbült és jó hangulatban vett részt osztálytársaival együtt az érettségi banketten, ahol a tanárok közül is jelen voltak páran, akik elfogadták meghívásukat.

     Pár nap múlva ezután elutazott Zoltánhoz, aki várta őt a pécsi albérletében. Úgy tervezte, hogy nála tölt két napot, és onnan utazik fel Pestre a második felvételi rostavizsgájára. Nem tervezték előre a Balaton előtti találkozást, de Zoltán levelében könyörögve kérte, hogy szeretné még előtte látni. Így aztán Anna beadta a derekát. Nem esett nehezére. Bár utólag már megbánta ezt a találkozást, mivel a két nap alatt, ha örültek is egymásnak nagyon, nem lett felhőtlen az együttlétük. Összefutottak Barnával is, közösen tettek egy kirándulást a Tettyére és Anna úgy látta Zoltán továbbra is féltékenykedik, sőt a színházi élet iránt érzett negatív hozzáállása is erősödött. Így aztán a felvételire úgy utazott fel, hogy tele volt feszültséggel, fáradtsággal és rosszkedvvel. Feltehetően mindez a szereplését is befolyásolta, nem tudta összeszedni magát. Nem sikerült a második szereplése. Nagyon magányosnak, nagyon szerencsétlennek érezte magát. A sikertelen felvételi után az utcán összeszedte magát, kifújta az orrát. Körbenézett. Kellemes meleg nyári délután volt. Gondolt egyet és bement az Erzsike presszóba, ahol kért magának egy pohár vörös bort. Úgy érezte, fel kell oldania feszültségét.  Üldögélt a pohár vörös bor mellett, csendesen töprengett a Zoltánnal történt veszekedésen, feltette magának a kérdést, hogy ezek után mi lesz. Talán elveszítette Zoltánt és az álmait is? Gondolataiból egy fekete hajú fiú ébresztette fel, aki leült mellé.  A fiú láthatóan ismerkedni akart vele, látta, hogy magányosan üldögél, azt is észre vehette, hogy bánatos. Be is mutatkozott, de csak a keresztnevét jegyezte meg. Ferinek hívták. Elmondta, hogy a Képzőművészeti Főiskolára jár, de a barátnője „szinis”, épp most vesztek össze, látja, hogy Anna is szomorú valamiért, ezért javasolta, hogy ha kedve van, szomorkodjanak együtt. Elcsodálkozott kicsit a fiú stílusán, de különösebben nem zavarta. Ő csak annyit mondott, hogy egy sikertelen második felvételi rostán van túl és ezért búsul, ezért van rossz kedve. Zoltánt nem említette, hiszen az ő szívügye volt, nem tartozott erre az idegen fiúra és különben is azt gondolta, mindjárt elmegy. Nem egészen így történt. Maga sem értette aztán a történések után, hogy miért ment bele ebbe a furcsa kalandba. A fiú is rendelt még egy-egy deci vörös bort.  Még vagy egy órát beszélgettek, majd megkérdezte a fiú tőle, lenne-e kedve elmenni vele a képzőművészeti koleszba, ahol este lesz egy buli, és szívesen meghívja. Anna ekkor már nem gondolt sem a felvételire, sem Zoltánra, talán felejteni akart. Feri kedves volt, elvitte előbb egy kiállításra, aztán felültek a villamosra, elmentek a Moszkva térig, majd onnan villamossal a Budapest szállóig, és onnan fel a kollégiumba. A fiú utolsó éves keramikus szakos hallgató volt. Egy alföldi városból jött, szobrász akart lenni, erről regélt. Kicsit habókosnak tűnt, de Annától nem állt távol ez a fajta embertípus. Amúgy meg tökéletesen bele tudta élni magát mások élethelyzetébe.

      A kolesz egy régi nagy villában volt, egy nagy parkban. Feri bemutatta szobatársainak, majd átmentek egy másik házikóba, ahol már szólt a zene, a szintén ott lakó lányok pakolták egy asztalra a szendvicseket. A fiuk is gyülekeztek, össze-visszaültek, földre, párnára, székre, ami adódott. Beszélgettek, ettek, ittak és táncoltak. Aztán Feri bemutatta egy szép fekete hosszú hajú lánynak, aki szintén keramikusnak készült.  A lány megörült, amikor Anna elmesélte, hogy melyik városból jött és, hogy az ősztől a színházban fog dolgozni. Azért örült a hírnek, mert kiderült, hogy az ő barátja is odaszerződött az ősztől segédrendezőnek. Így aztán hosszabban elbeszélgettek Évával. Nagyon röviden mesélt szerelméről, szerencsétlen elválásukról és sikertelen felvételijéről. Éva vigasztalta és felajánlotta, hogy aludjon náluk a lány koleszban. Ezt örömmel vette Anna, mert nem szándékozott Ferivel semmilyen kapcsolatba keveredni és csak most gondolt arra, hogy neki valahol aludnia is kell majd az éjszaka folyamán. Anna persze Ferivel is beszélgetett később, a tömegben elsodródtak, táncoltak, csókolóztak, de ennél többre nem volt hajlandó. A fiú nem is erőszakoskodott. Majd kicsit később megkereste Évát, aki bekísérte a másik épületben lévő alagsori szobájukba. Másnap reggel Évával bementek a városba, de előtte még találkozott Ferivel is. Barátsággal elköszöntek egymástól, egyikük sem haragudott a másikra, egyszerűen mindkettőjüknek így volt talán jó. Éva aztán délben kikísérte az állomásra és azzal váltak el, hogy az ősszel majd találkozni fognak a színházban.

    Szülei már az előző napi táviratából tudták a hírt.  Amikor hazament, azzal vigasztalták, hogy nem dőlt össze a világ, jövőre is megpróbálhatja. Addig meg, ahogy tervezte, a színházban dolgozhat.  Aztán az édesanyja egy expressz levelet adott át neki, Zoltántól jött. Bement a levéllel a szobájába, izgatottan bontotta fel, attól félt, hogy búcsúlevél lesz.

     - „ Anna, drága!

Nem tudom mi történt velem, velünk! Borzasztóan sajnálom a dolgot! Nem értem magamat és kérlek, ne haragudj! Biztosan elrontottam nagyon a kedvedet és ezért szégyellem is magamat. Barna másnap felkeresett és nagyon lehordott, teljesen igaza volt, amiket mondott. Ha nem sikerült a felvételid, tudom, engem fogsz érte okolni, és talán látni sem akarsz többet. Remélem nem így van! Átgondoltam mindent, ha meg tudsz bocsátani, gyere, ahogy megbeszéltük! Várni fogunk az állomáson. Ha nem jössz, akkor érted fogok menni!  Őrülten szeretlek, és nagyon kellesz nekem! Most ülök a parton, este van, nézem a vizet, és arra gondolok, hogy milyen jó lesz ismét együtt veled! Ölellek nagyon, nagyon.  Zoltán „

    Számtalanszor elolvasta a levelet, már azt sem bánta, hogy a felvételije nem sikerült. Azt gondolta, mindennél többet ér, hogy Zoltán szereti őt. Megnyugodott. Másnap elment a színházi titkárságra, bejelentkezett az igazgatónál, megírták az ősztől szóló kisegítő színész, vagy más néven statiszta státuszról szóló szerződését, hiszen erről már előzőleg beszélt az igazgatóval is, még a stúdió színházi szereplésekor.   Anna ezek után elment a postára és feldobott Zoltánnak egy levelezőlapot:

  - „Kedvesem! Mert még az vagy! A felvételim pocsékul sikerült, nem hibáztatlak, magam vagyok a hibás. Azért kicsit haragudtam rád! Ma megkötöttem a színházzal a szerződést. Szeretlek! A többit szóban! Utazom, ahogy azt eredetileg megbeszéltük! Ölellek, úgy, ahogy szoktalak:   

                 A Te Annád ” 

 

13

 

 (1965)

  

    Július eleje volt, tombolt a nyár. Anna úgy érezte, kint van a nagy életben, most már szabadabban élhet, mozoghat. Az ősztől pénzt is keres, azt fogja csinálni, amire mindig is vágyott. Zoltánnal szeretik egymást, talán majd minden rendeződik. Erre gondolt, amikor a vonaton utazott ligetre a szerelméhez, annak baráti társaságához. Egy vászon fehér sort nadrágba, mustár sárga pántos derékig érő testhez simuló blúzba öltözött és egy zöld papucscipőt húzott a lábára. Maga mellé tette sötétkék sporttáskáját, amit még Stuttgartban vett. Vele volt néhány nyári ruha, az elmaradhatatlan indiai saru, és egy fehér vászon halásznadrág. Könyvet is vitt magával. Gondolta, lesz alkalma olvasni is, ha Zoltánnal kettesben lesznek. Két hétre utazott, bár Zoltán egész nyáron szeretett volna vele lenni, de egyelőre Anna eddig ígérte. Nem ismerte még Zoltán szüleit, azt sem tudta, hogy mit szólnának, ha meglátnák az ő nyaralójukban, mint becsücsült idegent.  Ezért döntött leginkább így.

   Megérkezett az eléggé kicsi, lepusztult Balaton parti állomásra, ahol néhány fiatal fiút és lányt látott integetni. Zoltán sietett felé, barnán, rövidnadrágban, pólóban. Boldogan ölelte át Annát. Őszinte szerelem áradt belőle. Annára átragadt Zoltán öröme és együtt kéz a kézben mentek a többiekhez, akik örömmel és barátsággal fogadták.  Aztán a csoport mögül előlépett Barna, mint egy Grál lovag, de Annának ez nem volt furcsa, így ismerte meg és így fogadta el. Másnak talán el sem tudta ezt a fiút képzelni.

     Meghajolt Anna előtt, elővett egy nagy csokor virágot, megcsókolták egymást és Barna belekezdett: - Isten hozott téged körünkbe immáron érettnek nyilvánított hölgy, reményét azért nem vesztett, hátha mégis színésznő! Ugye nem haragszol, hogy így fogadlak! Sose csüggedj!  És most hadd mutassam be az én barátnőmet elsőnek - egy rövid barnahajú kissé telt lányhoz vezette, aki Zsuzsa névre hallgatott.

      Ezután Zoltán szólalt meg. Röviden bemutatta baráti körének, majd hagyták, hogy Zoltán Annával együtt előre menjen.  Zoltán elkérte apja kocsiját, jó páran a fiuk közül szintén ezt tették. Az akkor éppen megvehető Wartburgok, Trabantok sorakoztak. Persze, akkor pénz és még sorban állás is kellett ezeknek a kocsiknak a megszerzéséhez.  Egyedül Barna apjának a kocsija volt menőbb, egy bogárhátú Volkswagen, az amerikai nagynéni jóvoltából jutott hozzá Barna édesapja, mint azt később megtudta. Az autóval rendelkező szülők gondoskodtak, hogy egyetemista vagy éppen főiskolás fiuk rendelkezzen jogosítvánnyal. Lassan elindultak, és gyorsan megérkeztek Zoltánék Balaton parti kis nyaralójába, ami különben gyalog sem lett volna túl messze az állomástól.

   Amikor a hangos társaság bevonult a parthoz nem messze lévő kis villába, Anna egy gyors pillantást vetett a házra, a környékre, a házat körülvevő füves, ősfenyős, tujás kis kertre, a teraszra. Nagyon szépnek találta. Mindenki elfoglalta magát, a fiuk a kertben sátrakat vertek fel, hátul már fortyogott Barna főztje a bográcsgulyás. Mellette állt Zoltán öccse Péter, aki mikor meglátta Annáékat, előre jött, hozzá lépett, és üdvözölte. Anna szintén örömét fejezte ki, hogy ismét találkozhatnak, majd a villába menet azon gondolkodott, hogy a két testvér mennyire nem hasonlít egymáshoz - Péter barna hajú, barna szemű. Biztosan a mamájára hasonlít - gondolta Anna.

  - Na, jön a barátnőd és jönnek az unokatestvéreid is?  - kérdezte aztán tőle Zoltán.

  - Igen, csak este nyolc felé, ők is kocsival jönnek, illetve az unokatestvéreim vonattal. De ide találnak, hozzák magukkal a barátnőiket is. Nem gond, remélem? Mutasd meg hova, merre menjek, hová pakoljak?

   Zoltán kézen fogta, egy nagy hallon vitte keresztül, egy hátsó kis szobába.

  - Mellettünk van a szüleim szobája, majd azt is megnézheted, most oda bepateroltam a vendégeket, már aki befér éjszakára. A többiek meg sátorban alhatnak.

     Becsukta az ajtót. Magához ölelte Annát, és forrón csókolóztak. Zoltán suttogva mondott neki szebbnél-szebb szerelmes szavakat, legszívesebben azonnal ágyba bújtak volna, de tudták most ez nem illendő, várják őket a vendégek.

  - Nem akarsz fürdőruhába öltözni? Ráveszem a többieket, hogy menjünk le a strandra - mondta aztán Zoltán.

  - Dehogynem.  Jó ötlet, mert pokoli meleg van! –  Anna törölgette a megizzadt homlokát, majd átöltözött. Felvette fürdőruháját, egy pólót vett csak magára és indiai sarujában kiment a többiek után a kertbe, akik már ott iddogáltak, beszélgettek. A lányok másik része a konyhában tevékenykedett. Később ő is csatlakozott hozzájuk. Így aztán lassan megismerkedtek egymással.

   A lányok és fiuk nagy része Pécsről jött, egyik-másik tanárképzőre járt, két lány orvostanhallgató volt, egy könyvesbolti eladó volt, a fiuk többnyire medikus társak voltak a csoportból. Összetalálkozott Anna a saját városából származó zenész medikus sráccal, Andrással is, akivel már egyszer a pécsi egyetemi klubban összefutottak. Közben megtudta, hogy Péter, Zoltán öccse, a Zeneművészeti Főiskolára felvételizik zongora szakra, ő is most érettségizett. Így többszörös volt az ünneplés. Nem beszélve, Zoltán szülinapjáról. Hirtelen eszébe jutott a torta. Gyorsan visszament a szobába, egy nylon táskát vett ki sporttáskájából, abban volt az általa előre elkészített piskóta torta, amit anyja segítségével, de egyedül sütött még otthon. Kivitte a konyhába, a lányok érdeklődéssel kérdezték mi lesz ebből. 

  - Születésnapi torta lesz Zoltánnak, még be kell fejeznem.

    A lányok nagy tetszéssel fogadták az ötletet, egyikük rögtön besegített neki, a többiek gyorsan bezárták a konyhaajtót, és közben jókat kacarásztak, mindenféle női dolgot összehordtak, akár a kamaszlányok. Mindenkinek igazi nyári, felszabadult, jókedve volt. Túl volt mindenki valamilyen vizsgán, lezárt egy újabb évet, mindenki élvezni akarta a nyarat, a fiatalságát, a szerelmet.

  - Hello, lányok! – Barna hangját hallották - Nem szabad bemenni?

  - Nem, mert most itt titkos női ügyek vannak - szólt ki Zsuzsa, Barna barátnője.

  - Csak azért, mert fürödni mennénk, viszünk lasztit is! Akkor mi előre megyünk, majd gyertek utánunk!

    Anna a lányokra nézett, majd mondta nekik, hogy menjenek csak nyugodtan, ő ezt befejezi egyedül és majd meg fogja őket találni a vízparton.

   A csapat hangoskodva, nevetgélve indult a közeli parthoz, hiszen a part végig szabad strandként működött, nem volt messze a villához. 

      Anna egyedül maradt, szépen eligazította a meggyet a torta tetején, majd egy papírszalvétát keresett, amit rátett a tortára és úgy helyezte a hűtőszekrénybe. Zoltán kopogott be hozzá.

  - Anna, itt vagy? Bemehetek? Én megvártalak téged. A többiek már elmentek - mondta a konyhaajtó előtt állva. Anna már végzett, éppen elmosogatta a tortás edényeket, ekkor kinyitotta az ajtót. Kipirult az arca az igyekezettől, haját is felcsavarta és egy nagy csattal feltűzte - Na, készen is vagyunk, vagyok!  - Zoltán odament hozzá, átölelte, majd a szemébe nézve kérdezte.

  - Nem haragszol rám? Tényleg szégyellem magam a múltkoriért. Nem tudom visszacsinálni - közben csókolgatta Anna szemét, homlokát. Anna elérzékenyült Zoltán érintésétől, de most nem akarta mutatni. Kicsit leckéztetni akarta. Megfogta Zoltán kezét, és kifelé húzta - Gyere, menjünk mi is fürödni, úszni !   Hol van az öcséd? - közben elindultak a vízpart felé.

  - Hátul van. Ő most itt marad, mert ugyan elkészült minden, de ha véletlenül jönnek az ismerőseid, ő fogadja majd őket. Szegény! De szívesen feláldozza magát. Most éppen üresjáratban van, nincs barátnő a láthatáron. Hallod, zenét hallgat. Tudod ő örökölte anyám zenei tehetségét, ezért is megy a konziba. Még nem volt meg a felvételije, de gondolom, hogy felveszik. Elég tehetséges és piszok szorgalmas.

  - Akárcsak te! - mondta útközben Anna.

  - Én? Én nem vagyok tehetséges, legfeljebb jófejű, vagy jó eszű. Ennyi. De rajtad sokat bánkódtam - fordult most Anna felé - Tudom, hogy miattam sokat rontottál a felvételin, aztán nem hagytalak, hogy felkészülj. Hülyén vagyok szerelmes, önző módon, ahogy Barna mondta.

  - Ezt mondta? Kaptál tőle tán fejmosást?

  - Igen, de biztosan elmondja majd. Most meséld el az egész szerencsétlen történetet, vagy nem akarod?

  - Gyere, üljünk le itt a parton! - leterítették a magukkal hozott törülközőt, a többiek ekkor már mind a vízben labdáztak, kiabáltak, jókedvűek voltak.

    Barna kiabált ki nekik - Nem jöttök? - intve a kezével hívta őket a vízbe.

  - Egy picit később! - kiabált  Zoltán - Beszélgetünk kicsit! - visszaült Anna mellé.

  - Ha érdekel, elmondhatom, de ne vágj közbe, bármit is fogsz hallani.

    Aztán Anna töviről hegyire részletesen elmondta a felvételi napját, az utána történteket. Annak ellenére, hogy tudta nem muszáj beszámolnia a képzőművészeti koleszba történő keveredéséről, mert jelentősége úgy sincs, de úgy gondolta teljesen őszinte lesz, és talán jobban megérti őt Zoltán a jövőben. Nem szerette Zoltán felesleges kirohanásait. Zavarta. Azt sem akarta, hogy Zoltán teljes egészében a tulajdonának akarja. Eddigi tapasztalatai pedig azt mutatták, hogy erre hajlamos. Amikor beszámolója végére ért, Zoltán szótlanul, egy fűszállal piszkálta a földet és látszott rajta, hogy mindenféle dolgok fortyognak benne. Érezte, most valamiért nagyon visszatartja magát. Lábát kezével átkarolta, felemelte fejét, merőn nézett rá, majd a túlsó part irányába fordult és lassan beszélni kezdett:

  - Kicsit meglepett a beszámolód második fele. Az elsőért már többszörösen bocsánatot kértem. Azért fáj, amit elmeséltél. De köszönet ezért az őszinteségért - azzal Anna mellé hasalt, végig simította testét, majd megfogta kezét, felhúzta és együtt szaladtak be a vízbe a többiek után, most már felszabadultan, jókedvűen. A többiekkel együtt labdáztak, majd egy nagyot úsztak, Zoltán elúszott messze, de Anna nem vállalkozott rá, mondván, hogy ő sajnos nem olyan jó úszó.

   A hosszú fürdés, úszás, önfeledt játék mindenkinek jót tett, felfrissültek. Lassan lemenőben volt a Nap, visszamentek a házhoz. Mindenki átöltözött  az esti ruhájába. A fiuk többnyire vászon hosszú nadrágban, vagy akinek farmer akadt az abban volt, rövid ujjú nyári inget, szandált vagy sarut húztak a lábukra, a lányok többsége különböző színű halásznadrágot, vagy hosszú vászonnadrágot viselt, könnyű nyári blúzzal, saruval, szandállal, vagy lapos papucs cipővel. Közben megérkeztek Anna unokatestvérei is a barátnőikkel.  Kellemes meleg nyáreste lett. Kitették a benti asztalokat a nagy teraszra. Barna kirakott egy hokedlit a konyhából, arra tette Tesla magnóját és jobbnál jobb számokat hallhattak. Volt ott Ella Fitzgerald, persze Louis Armstrong, Dizzy Gillespie, Oscar Peterson, Charlie Parker, Coltrane és még egy csomó olyan jazz, ami élvezhető volt talán mindenkinek. Azt mondta a tánczenét későbbre, hagyja. A lányok megterítettek és mindenki nagy élvezettel fogyasztotta kint a szabadban Barna főztjét, ami valóban nagyon jól sikeredett. Mindenki nagy gőzzel dicsérte. Több tál krumplis pogácsát hozott valamelyik lány, aki nem lakott jól, utána azt is ehetett. Italból sem szenvedtek hiányt, mivel mindenki hozott valamit magával belépőként vagy ajándékként. Edit barátja eredeti falusi barack és szilvapálinkával állított be. Mindenki többnyire először a párjával beszélgetett, majd az ital hatására egyre jobban felengedett a társaság.

     Anna úgy érezte, még mielőtt egyesek lerészegednének, fel fogja köszönteni Zoltánt. Félrehívta Zoltán öccsét és Barnát, majd közösen indították az ünnepi pillanatot. Barna egy vastag gyertyát tett az asztal közepére, Anna pedig a tőle kapott virágcsokrát tette mellé, közben már halk zene szólt. Aztán meggyújtották a gyertyát, Zoltánt leültették.  Anna Zoltán elé tette a tortát, aki láthatóan teljesen meghatódott a történtektől, felállt, megcsókolta Annát, aki ezután megfogta a kezét és szemébe nézve belekezdett a gyönyörű Shakespeare szonettbe: - „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…” . Zoltán a vers után csak nézte Annát, majd átölelte, szólni sem tudott. A társaság tapsolt, ez igazi meglepetés volt mindenkinek. Még nem hallották verset mondani.

   Majd Barna szólalt meg: - Gyönyörű volt Anna!  Mi is köszönjük ezt a szép meglepetést, ajándékot. Tudjuk, hogy csak Zoltánnak szólt, de külön élmény volt hallgatnunk téged. Kész irodalmi est! Na, de nem viccelődöm, mert tényleg szép volt az egész. Azt gondolom a többiek is így vannak ezzel.  Őszintén szólva azt gondolom, hogy tényleg tehetséges vagy.      

     Anna zavarban volt, de lassan megszólalt a zene, és a társaság többi tagja is átadta Zoltánnak a maga kis ajándékát.  Pezsgőt bontottak, ittak. Paul Anka , Elvis Prestly, Pat Boone, Shadows, Animals, Beatles,  számokat hallgattak és mindenki egymásba elmerülve táncolt a balatoni nyári éjszakában. Még a Hold is világított. Kerek volt és valószínű tetszett neki a látvány. Anna szerelemesen bújt össze Zoltánnal. Már nagyon vágyakoztak egymás érintésére. Aztán az egyik pillanatban Zoltán kézen fogta Annát, a kert hátulsó részébe mentek, ahol két ciprus fa között egy Zoltán apja által eszkábált kis pad volt. Leültek. A Hold bevilágította az udvart, a teraszról ide hallatszott a magnóról szóló „Te vagy a végzetem” érzelmes sláger.

  - Szeretlek Anna, Te nem is tudod, hogy most milyen eszméletlenül boldoggá tettél! Köszönöm Neked ezt a meglepetést. Talán életem legszebb ajándéka lesz ez! Gyönyörűen mondtad a szerelmi vallomást. 

  - Miért? Nem nézted ki belőlem?  Azt gondoltam, ha ezt a verset mondom neked, ezzel mindent elmondok. Amit érzek a költő tökéletesen megfogalmazta, én pedig igyekeztem úgy elmondani neked, ahogy azt éreztem. Örülök, ha sikerült és boldog lettél tőle - nézett Anna Zoltánra - A Geraldy kötetet pedig azért adom neked még ajándékba, hogy ha elfelejtenél már szerelmes szavakat suttogni a fülembe, akkor ebből olvass majd nekem.

  - Remélem, hogy erre nem kerül sor!  Büszke vagyok rád Anna! Na, lassan magamhoz térek! Mert tényleg nagyon meghatódtam. Én is szeretnélek megajándékozni, és ne mondj most semmit - elővett a zsebéből egy pici ékszerdobozt, odaadta Anna kezébe - Ezt a mai nap emlékére! Vedd úgy, hogy gyűrű helyett gondoltam. Vedd úgy, hogy... - egyre jobban belezavarodott - Vedd a szeretetem jeléül!

   Anna kíváncsian nyitotta fel a dobozt. Két fülbevaló volt benne, két halvány rózsaszínű féldrágakő arannyal körbe ötvözve.

    - Zoltán ez gyönyörű! Hogy hívják a követ?

   - Rózsakvarc. Tudom, hogy ez a te csillagjegyed köve. Utána néztem.  Valami nagyon egyedit akartam, valami olyat, ami neked nagyon illik. Bevallom gondban voltam.  Aztán egy ötvössel készíttettem el, amit elképzeltem. Mert ezt képzeltem! Tetszik? Örülsz neki? Fogod hordani? - kérdezgette - Hát ezt vettem, bevallom önző reménnyel, hogy majd mindig rám emlékezel, ha a tükörbe nézel, és a füledben látod a rózsaszínköves ékszert.

  - Tedd a fülembe! Egyedül nem tudom - mivel kislány korában Anna fülét kilyukasztották nem volt nehéz a fülbevalót a fülébe tenni.

  – Jól áll? Most te vagy a tükröm!- mondta Anna.

    Zoltán a holdvilágnál maga felé fordította Annát: - Gyönyörű vagy! De mindjárt bemegyünk a fényre, és te is megnézheted...

    Zoltán és Anna kart karba öltve indultak vissza a többiekhez, Zoltán a fiúkhoz ment, Anna pedig odament a barátnőjéhez, aki nagy beszédben volt egy fiúval. Kézen fogta barátnőjét, Editet, és bementek a fürdőszobába.

  - Nézd meg, mit kaptam Zoltántól! - most maga is belenézett  a tükörbe.

  - Te ez nagyon szép! - mondta Edit - És milyen alkalomból?

    Anna a barátnőjére nézett, majd örömmel mondta - Szerelemből. Csak úgy.       

    Edit megsimogatta Annát: - Gyönyörűen mondtad ezt a verset. Tehetséges vagy! De ezt már régóta duruzsolom a füledbe. Ne pocsékold el magad! Zoltán pedig nagyon szeret téged. Őrizzétek meg egymást! Jó neked, kicsit irigyellek. Okos, csinos… De a színészvágyaidról ne mondj le!

  - Köszönöm Edit. Jól esett ezt hallani tőled - mondta, és kicsit csendes lett a meghatottságtól - Gyere, menjünk ki! Remélem, jól érzed magad! - kérdezte közben barátnőjét.

  - Persze, örülök, hogy eljöttünk. Látod, a barátom is milyen jól el van.

   Kint már nagy táncban voltak a többiek.  Rock and roll szólt. Annához odalépett a fiatalabb unokatestvére, Gábor.

 - Gyere Anna! Erre nekünk táncolnunk kell, bár lehet, hogy már nem is tudunk, olyan régen ráztunk egy jót. 

    Anna és Gábor eszeveszett rokizásba kezdett. A társaság körbe vette őket és ütemesen tapsoltak. Nagy élvezettel nézték őket. Barna odaszólt nekik: - Hát ti pályatévesztettek vagytok, miért nem jártok versenytáncra? Jó páros lennétek! Gyakoroltátok, mielőtt idejöttetek?

   Mikor vége lett a számnak Anna és Gábor abbahagyta a táncot. De a többiek is leültek.

   – Nem gyakoroltuk, hiszen alig találkozunk - válaszolta Gábor Barnának kicsit később - Sőt, már talán egy éve volt, hogy utoljára alkalmunk volt együtt táncolni, de előzőleg sokat ráztunk együtt igaz, Anna? - Anna csak bólogatott és ő is kimerülten ült le az egyik székre.

  - Hát gratulálunk! - zengték a többiek is. Anna látta, hogy Zoltán a másik unokatestvérével koccint és beszélgetnek valamiről. Majd Barna jött mellé, kérte, hogy sétáljanak egyet a parton. Előtte odaszólt Zoltánnak és Zsuzsának, hogy kimennek a partra Annával sétálni. Beszélgetni akar vele, és ne értsék félre a helyzetet. Tudta, hogy Zoltán és Zsuzsa is hajlamos a dolgok félremagyarázására. De valószínű, mindenki félreértette volna a helyzetet, ha ezt így nem jelenti be.

   Ekkor már kicsit hűvösödött, Zoltán kihozott a szobából Annának egy kardigánt és kicsit rosszallóan nézett Barna felé. De nem szólt semmit, bólintott, hogy csak menjenek.

    Anna és Barna a parton sétáltak, majd leültek a part szélére, átnéztek a túl oldalra. Fények csillogtak a Badacsony oldalában. Kellemes nyári szellő lengette a fákat. Barna hallani akarta Annától is a történteket, ami a felvételi vizsgája előtt történt. Anna részletesen elmesélte. Majd beszámolt a felvételi eseményeiről, sőt elmondta az utána következő kalandját is.

  - Mondd ezek után mi a véleményed? Most biztosan rosszat gondolsz rólam?

  - Nem, nem gondolok rosszat, de azért eléggé meglepő, amit elmeséltél. Furcsa és érdekes lány vagy. Amúgy így mondta el Zoltán is a kettőtök között történteket.  Alapvetően féltékeny rám. Igaz, hogy őszintén beszéltem mindig a veled kapcsolatos érzelmeimről. De ő is tudja, hogy nem akarlak elcsábítani, és te őt szereted… Meg aztán nem is lenne ildomos egy baráttal szemben… De azt hiszem túlságosan birtokolni, akar téged. Tanácsot szeretnék adni neked, azért is hívtalak erre a beszélgetésre, mert tényleg megkedveltelek. Értékes, értelmes és mélyen érző lánynak ismertelek meg. Aztán csinos vagy. Nem csodálkozom azon sem, ami a felvételid után történt veled, de azon sem, hogy csak mentél a történésekkel, mert ez vagy te.  Ezért is féltelek benneteket. Lehet, hogy ezért fogtok egyszer szétválni. Pedig kár lenne értetek, mert egymáshoz illetek, csak hát a nagy szerelem, tudod, előbb-utóbb elmúlik majd és jönnek a hétköznapok. Nem mondom, hogy utána már nem szeretitek egymást, de sok sebezhető pont lesz az életetekben, ha Zoltán által hagyod magad befolyásolni. Most, hogy ilyen meglepetésszerűen meghallgathattam előadói képességedet, persze pici kis ízelítő volt csak, tudom. De úgy érzem tényleg tehetséges vagy. Olyan mély bugyraid vannak, amit nem szabad  elveszni hagyni! Most már színpadon is szeretnélek látni. Remélem az ősz folyamán lesz majd erre alkalom! Zoltán leginkább csak magának szeretne tudni, kicsit irreális elképzelése van a szerelemről, a féltésről, de majd kinövi.  Jó eszű, szerintem tehetséges, hivatását szerető orvos lesz belőle. Kell mellé egy olyan nő, mint te, de ne legyél a rabszolgája. Sokkal értékesebb ember vagy. Arra kérlek, egy kicsit legyél reálisabb, csináld, amit te akarsz, és higgy magadban! Hajlamos vagy, úgy látom az azonnali döntésekre.  Szólj, ha tévedek.  Ettől még szeretheted és hidd el, ő is szeretni fog. Lehet, hogy hülyeség, hogy most ezeket papolom itt neked, de tényleg kedvellek, és én kívülről látlak benneteket. Zoltán meg a legjobb barátom, neki meg igazán nem akarhatok rosszat. Látod, én elvagyok. Prózaibban, mint bárki más. Zsuzsát kedvelem, de neked megvallom nem az igazi. Talán majd akad más is. Jól élek, anyagi gondjaim nincsenek, hiszen láthattad. Jómagam is szeretnék jó orvos lenni, engem a szív működése érdekel, nekem nincs olyan jó agyam, mint Zoltánnak, illetve nekem többet kell magolnom, lassúbb vagyok, mint ő. De nem vagyunk egyformák. Tudod még szerintem mi a fontos? Hogy olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk, szeressük önmagunkat, mert, ha magunkkal bajunk van, akkor mindenki mással az lesz egész életünkben. Egyébként hoztam neked egy ajándékot, majd holnap odaadom. O’Neill drámái. Úgy gondolom a te világod kicsit.

  Csend vette körül őket, Anna hallgatott és azon gondolkodott, milyen jó, hogy ezt elmondta most Barna. Milyen jó, hogy egy ilyen barátra akadt - majd megfogta a kezét és annyit mondott.

  - Nagyon rendes srác vagy.  Köszönöm, köszönöm az útravalódat, az őszinteségedet, sok mindenben jól ítélsz meg és hálás vagyok, hogy ezeket elmondtad most nekem. A könyvnek örülök előre is, köszönöm, hogy gondoltál rám.

  - Menjünk vissza? - nézett Annára kérdőn Barna.

  - Igen, azt hiszem már nagyon várnak bennünket - Visszafelé indultak. Még beszélgettek a nyári terveikről, az őszről, Anna színházba történő elhelyezkedésről, majd megérkeztek a házba. Zsuzsa egy lánnyal beszélgetett, a társaság egy része már elment aludni, ki a sátrába, ki a szobába, ki a hallba. Zoltán zenész évfolyamtársa András, halkan gitározott. Anna odaült Zoltán mellé, átölelte, megcsókolta.

  - Tudsz népdalokat is?  - kérdezte Anna Andrástól.

  - Valamennyit igen, de elkísérgetlek, ha énekelni akarnál.

  - Én szeretnék, nem baj Zoltán?

     Páran még körben ültek az asztalnál, iddogáltak, kissé elcsendesedtek. Anna halkan énekelni kezdett:  - „A csitári hegyek alatt….” - A fiú kísérte. Anna hangja szépen csengett, lassan a többiek is csatlakoztak hozzá. Hej, halászok, halászok, Most jöttem Erdélyből, és egyéb ismert népdalokat énekeltek. Fáradtak voltak. Egy kis idő után lassan mindenki szedelőzködni kezdett.

    Másnap elég későn keltek, kicsit kóvályogtak, de lassan mindenki összeszedte magát. A lányok közösen készítettek egy jó reggelit, utána a társaság lement fürödni. Anna maradni akart, mondván, hogy muszáj ezt a szörnyű rendetlenséget helyrehozni. De Zoltán öccse kiparancsolta őket a házból.

    Melegen sütött a nap, Zoltán és Anna is vízbe ment, úsztak egy rövidet. Boldogok voltak, csillogott a szemük, amikor kifelé futottak a vízből. Egymás mellé feküdtek a pokrócon, elnyújtóztak és átadták magukat a Nap melegének, a balatoni szél simogatásának. Kis idő múlva Zoltán felült és azt súgta Annának: - Estére már egyedül leszünk és egy egész héten keresztül!

  - Miért? Péter is haza megy? - nézett Zoltánra Anna meglepetten.

  - Igen, mert felvételire készül. Aztán majd utána jön le újból. Jó lesz, ugye jó lesz kis kedves? - egy fűszállal csiklandozta Anna szemét.

    Hamarosan dél lett, de mindenki csak feküdt és napozott, többen elaludtak ott. Úgy három körül értük jött Zoltán testvére és ebédre invitálta a társulatot.  Anna felült: - Csak nem te főztél Péter?

  - Hát, ha főzés egy nagy adag kolbászos paprikás krumpli meg lecsó, akkor…

  - Nahát!  Szégyellem magam, hogy rád hagytuk a munkát! Zoltán miért nem szóltál?  - kérdezte Anna.

   - Azért mert Péter kérése volt. Ez az ő ajándéka, azt mondta.

  - Így van, gyertek! Induljunk! - kérte őket és a társaságot is Péter.

  - Mindenki csodálkozva látta, hogy a ház tökéletes rendben állt, terített asztal várta őket a teraszon, a tegnapi bulinak semmi nyoma.

  - Hát ez az én jó testvérem műve! - és Zoltán jókedvűen megborzolta Péter bozontos barna haját - Ő már csak ilyen!

      Ebéd után nem hagyták Pétert mosogatni, mindenki tett, amit tudott. Így mindent eltakarítottak és ebéd után még egy ideig csendesen beszélgettek. Halk zene szólt, közben lassan szedelőzködni kezdtek a párok, a fiuk összetekerték a sátrakat, és búcsúzkodni kezdtek. Úgy tűnt, mindenki jól érezte magát. Anna és Zoltán integettek a távozóknak. Amikor már csak hárman voltak, a két testvér félrevonult, beszélgettek kicsit. Anna nem zavarta őket, bement a fürdőszobába és kicsit rendbe tette magát. Felvette a sortját, hozzá a sárga blúzát, lábára húzta saruját, majd kiment a fiúkhoz a teraszra. Péterrel még egy szűk órát beszélgettek, majd ő is elköszönt tőlük.  

   Lassan hatóra lett és csend mindenütt. Mindketten bementek a szobába, ahol Zoltán összetolta a két heverőt. Minden percét együtt akarta tölteni Annával.  Szó nélkül levetkőztek és izzadt, fáradt meztelenséggel tapadtak egymáshoz. Vad szeretkezésbe kezdtek, mindketten nagyon várták ezt a pillanatot. Már sötétedni kezdett, amikor feleszméltek. Körülöttük össze-vissza  feküdtek a ruhák, az ágyneműk, a lepedő összegyűrve alattuk. Nem keltek fel vacsorázni, nem keltek fel mosakodni. Nekik, akkor ott, megállt az idő.

   Az elkövetkezendő hét hasonló csendben, összebújásokban, sétákban, fürdésben telt el. Egyik nap elmentek hajókázni Badacsonyba, felgyalogoltak a hegyre, megnézték a Kisfaludy házat és Szegedy Róza egykori otthonát. Kicsit elmerültek az irodalomban, és a két egymáshoz tartozó ember múltjában.  Visszafelé jövet megkóstolták a badacsonyi szürkebarátot, ami fejbe is kólintotta őket. Egyik este naplemente nézésben ültek a Balaton parton, hallgatták a nádas susogását, a békák kuruttyolását, nagyokat kerékpároztak a környéken. Délutánonként közös olvasásban merültek el, vagy közös főzőcskézésben. Máskor a békés Balaton viharos, zölddé, barnává átváltozott, mérges hullámaiban gyönyörködtek együtt. Képesek voltak a viharban kimenni a partra, és úgy csodálták a Balaton hirtelen átváltozását. Tanulták egymást, szokták egymást, idomultak egymáshoz.

    Anna tudta, hogy hétvégén meg fogja ismerni Zoltán szüleit, akik kijönnek pár napra a házba. Azt is tudta, hogy utána ők nyaralni mennek külföldre, nyugodtan maradhat, ha akar, hiszen csak Zoltán lesz itt, meg a testvére. Még nem döntött. Kicsit izgult, félt a szülőkkel való találkozástól. Félt, vajon mit gondolnak róla?  Zoltán ugyan nyugtatgatta, hogy nincs semmi félnivalója, ő már mindent elmondott a szüleinek kapcsolatukról és tudják: ha tetszik nekik Anna, ha nem, akkor is vele tölti a nyarat és lehet, hogy az egész életét. Anna csak mosolygott. Mert úgy érezte túl nagy szavak ezek! - Egész élet! – gondolta - Hol van az még? –De mégis jó volt ezeket hallania.

     Aztán eljött a nap, amikor Zoltán szülei és öccse is megérkezett egy szombati délelőtt. Anna előtte igyekezett kitakarítani mindent, nehogy azt mondják rá, hogy rendetlen. Zoltán csak nevetgélt az igyekezetén. De ez nem bántotta. A szülők kocsival jöttek, Zoltán apja kosarakban, dobozokban pakolt befelé mindenféle otthon előre elkészített ennivalót. Kölcsönösen, udvariasan üdvözölték egymást, Anna feszélyezett volt, de Zoltán mamája ezt közvetlenségével, szerető anyai hozzáállásával hamar feloldotta. Ehhez járult még Zoltán apjának jókedvű, fiatalos természetessége. Ötven és hatvan év körüliek voltak Zoltán szülei, látszott rajtuk, hogy jól élnek, feltehetően házasságuk is megszokott, jó egyetértésben zajlik.  Anna örömmel nyugtázta magában, hogy ösztönös megérzése szerint kicsit ők is megnyugodtak. Majd Anna, Zoltán és Péter elindul egy közös fürdésre. A part felé menet Zoltán azt mondta Annának: - Na, ugye nem ettek meg a szüleim. Tetszel nekik, a papám el van ragadtatva tőled. Szereti a szép lányokat. A mamám is megnyugodott, mert azt mondta: „Egy kő esett le a szívemről, kisfiam”.  – Anna jólesően hallgatta, amit Zoltán mondott. Később kijöttek Zoltán szülei is, megtalálták őket a parton. Majd a három férfi együtt ment fürödni, úszni, feltehetően beszélgetni is. Anna Zoltán anyjával maradt a parton, aki Annát kérdezgette terveiről. Majd ő kezdett nosztalgiával mesélni a fiatalságáról, félbe maradt énekesi pályájáról és a gyerekeiről. Látszott, hogy mennyire szereti és félti fiait, de ugyanakkor büszke is rájuk. 

   Anna is mesélt a szüleiről, a beletörődésükről és hozzáállásukról. Zoltán anyja megértően bólogatott, majd nagyot sóhajtott: - Tudod nehéz szülőnek is lenni, nehéz az embernek a gyerekeitől elszakadni, nehéz őket útra engedni, ezt is szokni kell. Még, jó, hogy mellettem, itt van a férjem, mert néha rászorulok egy kis csitítgatásra. Itt van Péter, ő meg még messzebbre megy, féltem őt is.

     Ekkor jöttek ki a vízből a többiek. Látszott rajtuk, hogy jólesett nekik az úszás. Anna mellé ült Zoltán, megcsókolta a vállát, majd a fülébe súgta: - Na, kifaggatott anyám? - Anna visszasúgta - Nem, inkább óva intett.

    Zoltán anyja és apja felálltak, sétálni indultak a parton, mondták, hogy kicsit körülnéznek. Péter vette a cókmókját és bement a házba. Anna és Zoltán hasra feküdtek, fogták egymás kezét és oldalra fordítva fejüket, nézték egymást. Zoltánon még csillogtak a vízcseppek, Anna teste a napolajtól fénylett, szeme zöldes árnyalatba váltott át, ezt Zoltán is észrevette - Milyen érdekes! - mondta neki - A szemed színe hogy változik! Ha este van, inkább barnás árnyalatú, ha meg itt a napfényben, vagy vízben nézlek, inkább zölddé változik, egészen különleges.

   Anna hallgatott, tekintete elmerült Zoltán kék szemében, ami ebben a napfényben olyan volt számára, mint a nefelejcs, de nem mondta neki.

 

xxx

 

     Mindketten érezték, hogy ősztől ez kicsit nehézkesebbé fog válni. Féltek mindketten az elválástól. De egyelőre nem beszéltek erről. Aztán, mikor a szülők és Péter már elutaztak, Zoltán megkérdezte:

  - Akkor maradsz még? Hallottad?  Anyámék elmennek három hétre, külföldre. Szívesen vennék, ha vigyáznál rám - mondta nevetve - Na? A pénz nem érdekes, kaptam apámtól annyit, hogy elég lesz.

  - Nagyon szeretnéd? De miért ment el Péter?

  - Minek kérdezed, úgy is tudod!  Gyakorolni akar. Meg van valami új barátnője… Majd visszajön, ha akar.

   Anna elgondolkodott. Jól érezte magát. Most boldog volt. Aztán eszébe jutottak a szülei : - Arra gondoltam, hogy haza megyek pár napra, biztosan várnak a szüleim is, velük is megbeszélem és úgy döntöttem, hogy megírom a levelet Péternek Stuttgartba. Elküldöm. De otthonról - Anna Zoltánra nézett, látta, hogy Zoltán arca megfeszül.

   - Szóval, mégis találkozol vele! Pedig mertem remélni, hogy…

  - Pont az ellenkezője. Nem találkozom vele, megírok neki mindent.  Valóban értelmetlen lenne egy találkozás a történtek után.

    Este volt, ültek a hallban, amikor erről beszéltek. Anna nem tudta folytatni, mert Zoltán az ölébe vette, bevitte a szobájukba, letette az ágyra, és össze-vissza csókolgatta - Nem is tudod, hogy most milyen boldog  vagyok!  Így már elengedlek.  Szóval, tényleg szeretsz!

  - Miért, eddig kételkedtél benne?  Zoltánkám, de buta vagy! - melegen összebújtak és csendesen örültek egymásnak.

     Anna pár napra hazament, megírta a levelet Péternek, akitől már több levél jött, ott várta a szobájában az asztalon. Kicsit kesernyés szájízzel, de megírta búcsúlevelét. Csak azért hibáztatta magát, hogy eddig is áltatta a fiút, tudta ez csúnya dolog volt tőle.  Most viszont túlontúl szerelmes volt Zoltánba. Nem akart további hazugságot és nem akart falat húzni közte és Zoltán között, mert érezte ez lett volna belőle. Arra kérte a német fiút, hogy ne válaszoljon neki semmit.  Bocsánatot kért tőle és a szüleitől is.

    Megnyugodva, boldogan utazott vissza Zoltánhoz pár nap múlva, azzal, hogy amíg Zoltán szülei távol lesznek, addig vele marad a Balatonon.

 

 

14

(1965 )

   

      Augusztus lett. Anna reggelente egyre ijesztőbb tüneteket vett magán észre. Hányingere, émelygése volt és havi mensese sem érkezett meg. Először csak azt gondolta, hogy késik, mint általában. Aztán, mivel nem történt semmi, ott helyben nem akart orvoshoz menni, felhívta Zoltánt telefonon. Kérte, hogy segítsen neki. Ő pedig azt javasolta, hogy Pécsett kellene megvizsgáltatnia magát, és ott kellene valamit tenni, ha tényleg az van, amire gondol. Zoltán hangján hallatszott, hogy milyen ideges. Megbeszélték, hogy találkozni fognak. Zoltán megígérte, hogy először Barnával beszél, és esetleg nála megszállnak, mivel az albérlete csak az ősztől szól.

   Anna a szüleinek nem szólt erről, sőt még a nővérének sem. Barátnőjével beszélt csak, aki nyugtatgatta és megkérdezte tőle, hogy most mit fog tenni. Anna két álmatlan éjszakát töltött emiatt, végig gondolta az egészet, de fájó szívvel arra a döntésre jutott, hogy meg fog válni Zoltántól fogant gyermekétől. Úgy érezte, hogy még egyikük sem eléggé érett arra, hogy tanulás mellett és mindenféle létezés nélkül, gyermeket neveljenek.  Sírt egy sort, Edit vigasztalta, de egyetértett döntésével.

    Ezek után utazott le Anna Pécsre Zoltánhoz. Barnának volt egy nőgyógyász ismerőse, Zoltán másnap hozzá vitte Annát. Az orvos hathetes terhességet állapított meg. Anna megbeszélte vele a terhesség megszakítás időpontját és az ezzel járó ügyintézést.

    Barna az egész ügy lebonyolításában igyekezett segíteni őket. Az abortusz előtti este vacsorát készített nekik, együtt hallgattak egy kis zenét. Barna vigasztalta Annát, többször megkérdezte, hogy jól meggondolta-e.

     Később Zoltán és Anna egymás mellett feküdt. Csend ült közöttük. Zoltán a mennyezetet nézte. Anna várta, hogy Zoltán szól valamit. Lassan, csendben peregtek arcán lefelé a könnycseppek, oldalra fordult és hüppögött. Zoltán ekkor maga felé fordította: - Te döntöttél így, nem én. Ha rajtam múlik, holnap a mi gyerekünk nem fog meghalni! Te ragaszkodsz görcsösen ehhez az abortuszhoz. Mi lesz, ha valami műtéti zűr lesz, és többet nem lehet gyerekünk, pedig én többet is szeretnék tőled! - így mondta. Úgy látszott a jövőjét teljes egészében Annával képzelte el - Vagy mégsem szeretsz eléggé? A szüleim biztosan segítenének. Nem tudom hogyan, de valahogy meg lehetne oldani. Anna, nem gondolod meg? Még nem késő! Imádnám, ha szülnél nekem egy kis babát! Olyan szép lenne, mint te! Vagy mindenáron színészi karriert akarsz?

  - Persze! - fordult felé Anna - És olyan okos lenne, mint te. Nem Zoltán, jól meggondoltam. Vétek, tudom nagy vétek, és nagyon fáj, mert ez tényleg egy szerelemből született kisbaba lenne, de nem. Gondolkodj reálisan. Neked még három-négy éved van, hogy tanulj, én meg a színháznál szeretnék kezdeni magammal valamit, és nem karriert akarok, csak ezt szeretném csinálni. Ahogy te orvos akarsz lenni. Olyan nehéz ezt megérteni? Ne sértegess most!  Legfőképpen pedig nincs lakásunk, nincs semmink, hát hova, hát mire?  Rontsuk el egymás életét, főként a kapcsolatunkat? Korán jött, tudom Isten adománya, tudom, hogy nagy bűnt követek el…

  - Én vagyok a hibás, mert annyira akartalak érezni…

  - Hagyjuk, hogy ki a hibás. Ölelj át és aludjunk!

    Másnap reggel Anna bevonult a kórházba, Zoltán bekísérte.

   - Bocsáss meg nekem Anna, gondolatban veled leszek!   - Zoltán a kórház folyosóján bánatosan búcsúzott tőle.  

    Anna nem szólt semmit, megcsókolta Zoltánt, bevonult a kórterembe, két ágyas szoba volt, egy másik hölgy volt a szobában, aki szintén hasonlóra várt, mint Anna. Átöltözött a hálóingjébe. Leült az ágy szélére és rettenetesen félt. Úgy érezte valami összetört a lelkében és Zoltánból is el fog veszíteni egy darabot.

   Dél körül arra ébredt, hogy Zoltán pofozgatja. Lassan kinyitotta a szemét, felébredt.  Ránézett Zoltánra, aki a kezét fogta, a homlokát simogatta, látta, hogy fájdalma, együttérzése szívből jön. 

  - Azt hittem csipkerózsikává akarsz változni, olyan nehezen ébredtél. Már kezdtem ideges lenni. Jól vagy? Nem érzed rosszul magad? - kérdezte Zoltán.

  - Hát nem valami rózsásan érzem magam… - válaszolta Anna, aztán sírni kezdett - Olyan nagy ürességet érzek most! Olyan szörnyű volt ez az egész! Vigyél haza, vigyél el innen! Nem akarok itt maradni éjszakára!

    Anna kiborult. Zoltán nyugtatta.

 - Megpróbálok beszélni az orvossal, szerencsére ügyeletes, itt van. De nem lenne jobb, ha itt maradnál azért éjszakára? Tudom, a saját felelősségedre eljöhetsz, de én orvos leszek, nem szeretném, ha ezt tennéd, lebeszéllek róla, inkább itt ülök melletted éjszaka, megbeszélem az orvossal. Látod a melletted lévő hölgy már elment, gondolom az is a saját felelősségére.

- Nem tudom Zoltán, össze vagyok zavarodva, kérek egy nyugtatót, kérj egy nyugtatót nekem!

   Zoltán kiment, felkereste az orvost, beszélt vele, aki elmondta, hogy nem volt semmi komplikáció, de ő is jobban örülne, ha bent maradna még éjszakára, és reggel menne haza Anna.

   Zoltán estig vele maradt, kitámogatta Annát a fürdőbe, Anna valóban kicsit labilisnak, gyengének érezte magát, de erőt vett magán. Nyolc óra felé megcsókolta Annát, és  elköszönt tőle.

   - Ne haragudj, de nekem nagyon fáj, hogy így döntöttél! Azt hiszem a mai napon sok mindent elveszítettem. Nem beszélve arról, hogy nagyon féltettelek! - majd összeszedte magát, igyekezett ismét erős férfi lenne.

  - Elmegyek kis kedves, holnap jövök érted, és taxival hazaviszlek. Vigyázz nagyon magadra és pihenj, aludj! Nagyon szeretlek! - megcsókolták egymást. Zoltán az ajtóból még integetett, aztán Anna az oldalára fordult, nagyon nehezen tudott csak elaludni.

    Másnap már nyolc órakor ott volt Zoltán, Anna is korán kelt, különösebb panasza nem volt, az orvos meglátogatta reggel, nyugodtan útra engedte.  Anna kicsit megkönnyebbült, bár a lelke tele volt fájdalommal, de azt gondolta ennek most meg kellett történnie, bármennyire fájdalmas volt az egész. Mosolyogva üdvözölte Zoltánt, aki elvette a csomagját, kézen fogta és elindult vele a taxihoz.

  - Hol a záróm?  - kérdezte Anna.

  - Nyugodj meg! Itt van nálam.  Otthon odaadom. Jól vagy? – kérdezte Zoltán.

   - Jól. És te?

  - Én pocsékul aludtam. Barnával sokáig beszélgettünk, különben talán semmit sem alszom. Nehezen fogom túl tenni magamat ezen az egészen, nem így gondoltam.

  - Én sem. De ez benne volt a paklinkban Zoltán. Te is tudod, hogy mindennek van következménye is. De most kérlek, hogy ne beszéljünk erről, nem akarok erről többet beszélni. Örülök, hogy egyáltalán ismét itt vagyok veled.

   Kiszálltak Barna lakása előtt a taxiból, felmentek hozzá, aki már várta őket. Barna egy tálcán reggelit tálalt Annának.

   - Jól vagy? – nézett aztán a szemébe. Anna arca kicsit megnyúlt, szeme alatt sötétkarikák voltak, szomorúság ült szája szélére. Ezt Barna jól látta  - Segíthetek valamiben?  Tudod, az idő megold mindent. Egyébként bármilyen rosszul hangzik, talán a rosszban jól döntöttél. Legalábbis én így vélem. Azt hiszem, te is tudod, hogy ezzel mire gondolok.

    Anna enni kezdett, majd válaszolt.

 - Jól vagyok, különösebben semmi panaszom. Nem fáj semmim, és már erősebbnek érzem magam. Persze csak fizikailag… De majd csak túlélem valahogy! – tette hozzá keserűen.

    Ekkor Zoltán is bejött és leült Anna mellé.

   - Neked barátom - szólt Zoltánhoz Barna - hozok egy kávét, mert úgy nézel ki, mint egy mosott rongy! De én is iszom egyet.

     Anna teázott, a két fiú kávézott, a háttérben halkan szólt egy Edith  Piaff szám.

 

15

 (1987)

 

    Anna másnap úgy ébredt, mint aki semmit nem aludt. Egész éjjel forgolódott, a könyv, amit olvasott volna, ott feküdt mellette a földön. Felült, megborzolta haját, az órára nézett, kilencfelé járt a mutató - Már megint túlaludtam magam - gondolta. Aztán Barna jutott az eszébe.  Majd végig gondolta napját, tudta, hogy hosszú délutánja lesz, mivel este még szülői értekezletre is kell mennie. Anna nem szerette a szülői értekezleteket a sok felesleges mellébeszélés miatt. De azért mindig elment. Szerencséjére eddig nem sok gond adódott gyerekeivel kapcsolatban.

     Délután a munkahelyén viszonylag nyugodtan ment minden. A gyerekek dolgoztak, játszottak, szép idő volt, az udvaron töltötték a délután nagyobb részét.  Egy széken ülve másik két délutános kolléganővel beszélgetett szakmai dolgokról vagy a helyi gyerekekkel kapcsolatos történtekről. Közben figyelték a gyerekeket, vagy aki odaszaladt hozzájuk válaszoltak kérdéseikre. Egy kis időre kijött hozzájuk Márta, a nevelőotthoni igazgatóhelyettes is. Hirtelen megkérdezte tőle, hogy nem tudna-e szombatra ügyeletet vállalni. Kérdőn nézett Annára. 

   Anna szívesebben lett volna most otthon, de látta Márta segélykérő tekintetét.

  - Mást terveztem, de bejövök, számíthatsz rám. Egyébként hogy döntöttél? - kérdezte halkan.

  - Egyelőre csak neked - mondta halkan - Igennel válaszoltam, megyek, de majd csak az ősztől. Gábor majd el fogja mondani értekezleten a többieknek is. Kicsit sajnálom itt hagyni ezt az intézetet, de erről már beszélgettünk. Na, most megyek. Elköszönt tőlük, és visszament a házba.

    A másik két kolléganő kérdezősködött, hogy miről volt szó, hova megy Márta. De Anna nem mondta el nekik. Nem kapott rá felhatalmazást. Aztán délután ötkor átadta a csoportját. Ezen a napon rövidített időben dolgozott, mivel saját gyermekei szülői értekezletére kellett mennie. Mire este hazaért már fél kilenc volt. Gyerekei már ágyban voltak, olvastak. Fáradtan szólt be hozzájuk.

  - Megjöttem. Nincs semmi különös. Meg vagyok veletek elégedve, a többit majd máskor megbeszéljük. Kicsit fáradt vagyok most. Akkor holnap én előre megfőzök hétvégére, mert szabad vagyok egész nap, délután pedig megyek beszélgetni az általatok doktor Barnának nevezett úrral, majd valamikor jövök. Hogy hétvégén mit csinálunk, nem tudom. Azaz, szombaton dolgozom, de vasárnap szabad vagyok. Nektek van valami külön programotok? Persze a tanuláson kívül. Tudom, hogy Zsolt szombaton este buliba megy és te Dóra?  Te mit tervezel? Apátok? - a gyerekek hallgattak.

  - Ne hallgassatok! Mi van? - kis szünet után Zsolt szólalt meg.

  - Nem akartunk keseríteni, de ide telefonált apa, mikor még nem voltál itthon. Szerintem kissé kapatos volt most is, és piszkosul sajnálkozott önmagán.

   - Zsolt! - szólt rá az anyja!

  - Igenis! Imádja sajnáltatni magát, és ezt utáljuk! - tette hozzá Dóra Zsolt védelmére kelve - Úgy sír, mint egy fürdős ... Bocs mami, de ezt a kifejezést tőled loptuk el egyszer.

  - Gyerekek, nem lehetne ezt a kapcsolatot normálisan kezelni?

  - Nem rajtunk múlik anya! - fűzte hozzá Zsolt - Most is normálisan mondtam neki, hogy ez a hétvége miért nem jó a találkozásra, Dóra is elmondta az érveit, a programját, de nem érti, vagy nem akarja érteni, nem pici kisiskolás gyerekek vagyunk. Úgy látszik képtelen ezt felfogni, és közben téged szid, hogy biztosan te vagy az oka. Á.... Unom ezt anya!

     Anna megsimogatta a két gyerek fejét, csitította őket. Biztatta őket, hogy majd előbb-utóbb jóra fordul minden. Nyugodjanak meg, majd ő próbál vele beszélni. Mint kiderült Dóra vasárnap a barátnőjével egy délutáni mozielőadásra készült. Ezt Anna megértette. Most arra gondolt, hogy az apjával is meg kell értetni, mert a helyzet egyre gyatrább lesz, és ez senkinek sem jó. Jó éjszakát nektek!

    Anna bement a szobájába és tárcsázta volt férje telefonszámát. Nem sok kedve volt hozzá, de a gyerekek érdekében tette.  Hosszan kicsengett a telefon.

  - Halló!

  - Én lennék, Anna, szervusz.

  - Na, eszedbe jutottam?

  - Igen eszembe juttattak a gyerekek! Hallom, nem tetszik neked, hogy saját programjaik vannak és nem érnek rá veled találkozni a hétvégén. Erről szeretnék veled beszélni. Ákos! Hát nem veszed észre, hogy félig már felnőttek? Hogy szükségük van időnként a saját kis életüket élni nélküled és nélkülem is? 

   - Nem érdekel! Elvetted tőlem őket! Tönkre tetted az életem! Nekem már mindegy! Ti csak éljétek a kis életeteket, majd én megdöglöm - Ákos egyre hangosabban üvöltött a telefonba. Anna eltartotta magától a készüléket, majd hirtelen beleszólt - Ákos ebből elég, úgy hallom már megint tök vagy! Nem ezért hívtalak! Szevasz! - letette a kagylót és remegett a gyomra az idegességtől - Hát ez nem lehet igaz, milyen ember lett ebből? És én még ezt az ember szerettem, őt választottam, Úristen! - temette fejét a kezébe. Ekkor csengett a telefon, Anna felvette.

  - Tessék!  Zana Anna.

  - Igen? Itt meg a férjed! Ne csapkodd le nekem a telefont! - üvöltötte tovább.

  - Nem csapkodom! - válaszolta most már idegesen Anna - és ne kiabálj velem! Amúgy meg nem vagy már a férjem, a volt férjem legfeljebb, kikérem magamnak, hogy a gyerekek előtt pocskondiázz! Én megpróbálok emberi módon beszélni veled, de ez már a századik alkalom, hogy sikertelenül. Csak tőlem váltál el és nem a gyerekektől, de engem száz kötéllel sem tudsz visszahúzni magadhoz, ha ez a célod, én előttem ne siránkozz, mint egy fürdős! - erre a volt férj, Ákos ismét üvöltözni kezdett, majd Anna valóban lecsapta a kagylót és kihúzta a zsinórt, nem akart több telefont, vitát, úgy gondolta, nem ezért rúgta fel a házasságát. Ki kellett mennie a konyhába, dupla adag nyugtatót vett be, mert érezte, nem tud elaludni, sőt mi több pánikrohama is előjött. Remegett. A két gyerek hallotta anyjuk előző kiabálását, riadtan jöttek ki hozzá a konyhába, Anna nyugtatgatta őket, hogy semmi baj, de egyre rosszabbul lett. Beültették a fotelba. Anna úgy érezte itt a vég. Halálfélelme volt, szíve hevesen dobogott, izmai megfeszültek, egész teste remegett, elsápadt, szédülni kezdett.

  - Dóra hozz be egy kis kendőt, kérlek, vizezd kicsit meg, a csuklómra teszem! Zsolt te hozz egy kis vizet, innom kell, kiszárad a szám…

   A két gyerek ijedten ugrált körülötte, Anna igyekezett uralkodni magán. Ezek a tünetek már tizennyolc éve kisérték, talán azóta, amióta volt férjét megismerte. Talán összefüggésben volt vele, ezen már sokat gondolkodott, de még nem volt pszichológusnál. Pedig többen ajánlották, többen mondták, hogy már a pánik betegségre is remek gyógyszerek vannak. Ez pedig valószínűleg az lehet, mivel eddig más komoly szervi bajt nem találtak nála, hiszen a rosszullétek miatt már többször volt kórházi kivizsgáláson is. Rég nyúlt ilyen hosszura ez a fajta rohama, végül is olyan félelem kerítette hatalmába, hogy ő kérte a gyerekeket, hívjanak ügyeletes orvost hozzá.

   Az orvos elég hamar megérkezett, a gyerekeket kiküldte, meghallgatta szívét, megmérte a vérnyomását, megkérdezte milyen gyógyszert vett be.  Anna röviden elmondta és azt is, hogy mióta vannak hasonló rohamai.  Az orvos javasolta, hogy menjen el egy pszichológushoz. Nem talált semmi ijesztőt, egy nyugtató injekciót adott, remélte, hogy ettől majd tud aludni is. Anna az orvos jelenlététől megnyugodott, az injekció is hatott egy idő után. Gyerekeit is megnyugtatta, elküldte őket aludni. Aztán bebujt az ágyába, párnájára hajtotta fejét. Az orvos fehér köpenyéről hirtelen Zoltánt látta maga előtt huszonhárom évesen és magát fiatalon, jókedvűen.

 

16

 

(1965)

 

   Eljött az ősz, Zoltán megkezdte újból egyetemi tanulmányait, visszaköltözött albérleti szobájába, Anna pedig ismerkedett a színházzal, a színházi világgal. Nem volt számára teljesen új, de tudta, hogy itt gátlásait, örökös lámpalázát, szerénységét, szorongását, ugyancsak le kell vetkőznie. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz rá.  Mindjárt az elején egy operettben kellett statisztálnia. A darabban két táncbetét is volt. Hatan voltak lányok, akik a statiszta körből bekerültek a tánckarba is.  Anna, ahol öltözött, négyen voltak. Mellette ült egy kezdő statiszta lány, nagyon alacsony volt, kicsit pösze és vékony hangú, de jóindulatú és segítőkész.  A másik oldalon egy jó negyvenesnek látszó régebb óta itt statisztáló, mindig jókedvű, kicsit rekedtes hangú, szabad szájú nő sminkelte magát. Ő már kisebb szerepeket is játszott néha. A negyedik lány Pestről jött, hasonló korú volt, mint Anna.  Ezt a lányt Marcsinak hívták és ő a színészházban lakott. A lány fogai kicsit előre álltak, mindig komoly volt, tudálékos, kicsit összezárt szájjal beszélt. Nagy ibolyakék szemével úgy tudott pislogni, mint egy ártatlan alvós baba.

    Az darabban az egyik táncbetét bajadér tánc volt. A táncosok a tüllbugyogókban, olyanok voltak, mint a török háremhölgyek. Csak fátyol nem volt a szájuk előtt. Keleti hangzású zene szólt és a koreográfia szerint indiai és hastáncra emlékeztetető mozdulatokkal táncoltak, köztük Anna is. Ennek a számnak mindig óriási sikere volt.  Anna napjait kitöltötték a próbák, ami kiegészült a délutáni táncpróbákkal. Zoltánnal ugyan sűrűn váltottak levelet, néha a színházból telefonálni is szokott neki Barna lakására. Időnként legalább egymás hangját akarták hallani. A színházi munka nem volt olyan könnyű, mint Anna gondolta, hiszen a sokszor egész napos próbák kifárasztották, ilyenkor még Zoltánt is elfelejtette. Pontos, precíz munkára, nagy koncentrálásra volt szükség. Lassan megismerkedett a színházi dolgozókkal is.  Jól látta, ez egy zárt és más világ.

    Esténként a Pestről jött lánnyal, ha kedvük volt és szabadok voltak, beültek a színházi klubba. Általában előadások után idejöttek a színészek enni, inni, beszélgetni vagy kártyázni. Az előre álló fogú lány, Marcsi már kapott egy kisebb szerepet a következő darabban, igaz, hogy csak pár mondatos szerep volt, de örült neki. Nem irigykedtek egymásra, inkább örültek egymás sikereinek. A számukra akkor már öregnek tetsző öltöző társuk, Rózsa remek sztorikkal szórakoztatta őket. Soha nem unatkoztak mellette. Amikor belépett az öltözőbe valami különös hangulat uralkodott el rajtuk.

    Marcsi titokban a fiatal karmesterbe volt szerelmes. A kis alacsony lány pedig az egyik zenekari fiúval járt, aki trombitán játszott. Rózsa, a már idősebb színésznő a nálánál majd tíz évvel fiatalabb vezető táncos férfival élt együtt, már vagy tizenöt éve. Előző házasságából volt már egy nagy fia. Nem volt túl művelt, de intelligens volt és tudták, hogy megélte az élet sűrűjét, színházi berkeken belül. Megkedvelték egymást.

      Már a főpróba felé közeledtek, amikor a vörös rekedt hangú kolléganő, Rózsa, odafordult Annához.

 - Na, szivi hogy állsz? Látom, remekül megy a tánc, még lepipálhatod a nagys’ asszonyt is! Csak vigyázz! Mert az a nő egy kígyó! Hadd kérdezzem meg, neked nincs senkid?

  - Ezt hogy érted?   Kérdezte Anna, miközben az arcát sminkelte éppen.

  - Hát valami krapek, férfi! Nem látlak senkivel, pedig tudom, több pasinak fáj itt rád a foga. Csak vigyáz! Ne add könnyen magad! Szerepekért meg, tudjátok, hogy van minden színházban? Létezik a „szereposztó dívány!” Hajaj! Tudnék mesélni!  Na, de ez a te magánügyed lesz! Csak úgy mondom.

    Közben megszólalt az ügyelő hangja: - Első figyelmeztetés, kérem az előadásra felkészülni, tíz perc múlva kezdünk!

   Anna csak ezután válaszolt.

  - Az én barátom nem itt él. Ő medikus és Pécsett tanul. Így aztán csak nagy ritkán sikerül találkoznunk. De egész nyáron együtt voltunk!

    Rózsa erősen sminkelte az arcát, csücsörítette száját, hogy szép vörösre berúzsozza, kicsit sziszegve mondta.

 - Az jó. Medikus. Akkor okos. Nagy parti lehet, ha végez, csak várjon ki! Meg te várd ki bogaram, mert az nem lesz könnyű, elhiheted nekem! Ez egy más világ! Meg az is más világ!

   Megszólalt az ügyelő hangja és a statisztákat kérte színpadra.

    A premier egy pénteki napon volt. Anna meghívta Zoltánt és Barnát is.  A darab negédes nagyoperett volt, kellemes zenével, nagy szerelemről, elválásról szólt, természetesen happyenddel végződve. Jó volt a közönség. Együtt lüktetett a színpad a nézőtérrel. Háromszor is visszatapsolták bajadér táncukat, nagy tapsokat kaptak a főszereplők is.  

   Anna a klubban találkozott barátaival, akik már várták őt egy asztalnál. Nagy volt a ricsaj, hangzavar, valami zene is szólt. Barna őszinte szívvel gratulált: - A legjobb voltál mindegyik lány közül. Az a szőke, dús keblű jó nő, de kissé modoros már. Gondolom ő a szóló táncos, azért ez látszik rajta.  Te viszont könnyed voltál, nagyon szépen mozogtál és mutatós vagy a színpadon.

    Zoltán kicsit feszélyezve érezte magát, jóformán másfél hónapja, csak levélen keresztül érintkeztek vagy telefonon.  Egyszer találkoztak, amikor letelt a hat-hét és Anna elutazott vizsgálatra az orvoshoz. Akkor egy éjszakára ott tudott maradni.

    Anna Barna monológja után Zoltánra nézett: - Hát te, nem szólsz semmit? Na, nem kell nagy dicséret, nem nagy ügy! - látta, hogy Zoltán zavarban van. Mondana is valamit meg nem is - Na, jó ne szólj semmit, csak úgy mondtam valamit... Mit iszunk fiuk? – kérdezte Barnára nézve.

    Barnán látszott, hogy otthonosabban mozog itt a füstös, felszabadult színházi világban, mint Zoltán. Odament a pulthoz és rövid idő után hozta az italokat. Anna rágyújtott közben. Zoltán rákérdezett.

- Te el kezdtél dohányozni?

   - Hát csak úgy hébe-hóba, ne izgulj! - válaszolta neki Anna. Aztán hozzájuk csapódott Marcsi, Anna bemutatta barátainak. Leült hozzájuk és Barna vele kezdett beszélgetni, Anna pedig Zoltánnal. Zoltán mesélt egy-két dolgot a tanulmányairól, majd az öccséről regélt, akit végül is felvettek a konziba. Aztán megfogta Anna kezét és megkérdezte tőle.

  - Nem mehetnénk? - Anna látta Zoltán vágyakozó tekintetét és felállt.

  - Nem baj, ha itt hagyunk benneteket? Akkor, ahogy megbeszéltük Barna. Reggel találkozunk. Marcsi vigyázz a barátomra! - mondta Anna mosolyogva.

     Elköszöntek és elindultak kifelé. Ahogy az alagsori folyosóra értek, velük szembe jött egy magas vékony, fekete sima hajú huszonöt év körüli kék szemű fiú. Fekete garbóban volt, kezében egy könyvet hozott. Anna már többször összefutott vele itt a klubban, mint megtudta, ebben az évben szerződött a zenekarhoz, hogy az idén végzett a konzin, és korrepetitornak jött.  Túl komolynak tűnt, mindig mogorván köszönt, többnyire egyedül bóklászott és pipázott.  Egyik este Juli a kis alacsony kolléganője be is mutatta neki, mivel az ő barátja is zenész volt, és együtt jöttek le a klubba Ákossal.  Anna úgy gondolt rá, mint egy fővárosból ide kényszerített entellektüelre, aki mindig szenved. Igazából nem tudta hová tenni akkor. Most is foghegyről köszönt neki.

   -  Szevasz.

   -  Szevasz - válaszolta Anna.

   - Már mész, már mentek? - kérdezte aztán Annától, mert észrevette, hogy nem egyedül van.

  - Igen, megyünk, de vannak még sokan, nyugodtan menjél csak! - a fiú csak bólintott és tovább sietett.

  - Ez ki volt? - kérdezte Zoltán.

  - A színház új korrepetitora, amúgy zongoraszakon végzett a konzin ő is, hogy miért éppen idekeveredett, nem tudom. Miért kérdezed?

   - Hát csak úgy, elég fura fazon, kicsit fenn hordja az orrát, nem? Jól ismered?

  - Nem, nem ismerem jól, de nem is érdekel. Talán féltékeny vagy rá?

  - Nem, dehogy Anna. Csak úgy vibrált a levegő, ahogy leviharzott.

    Ahogy sétáltak a lakás felé, ami nem volt túl messze a színháztól, Zoltán átölelte Anna vállát. Hűvös november eleji szél fujt, kicsit fázósan összebújtak és úgy mentek, szorosan egymás mellett lépkedve. A lakásban is hűvös volt, bár délelőtt eljött unokatestvére és kicsit befűtött nekik a cserépkályhában.

  - Nem vagy éhes? - kérdezte Zoltántól Anna, mikor már otthon voltak.

  - Nem, mert előadás előtt ettünk néhány falatot. De most jut eszembe! Milyen figyelmetlen vagyok. Te nem is vacsoráztál…

  - Hát nem! Előadás előtt nem tudtam volna lenyelni egy falatot sem! Tudod Zoltán - közben leültek egymással szemben - ez az életforma fordított életrendet hoz magával, talán egy kis összevisszaságot is. Már megszoktam, de neked biztosan furcsa lenne. De ne zavarjon! Majd eszem később egy falatot. Különösebben nem vagyok éhes.

    Zoltán felállt, megtalálta a kenyeret, a hűtőből vajat, sajtot, felvágottat vett ki, vacsorát készített Annának, aki fáradtan ült a székben és szótlanul nézte Zoltán igyekezetét.

  - Tessék, ezt legalább meg kell enned! - egy tálcán Anna elé tette a forró teát és a szendvicseket.

   Anna megköszönte és csendben enni kezdett. Zoltán leült vele szemben, majd zavartan megszólalt.

  - Ne haragudj rám, hogy eddig semmit nem mondtam… Valahogy a színházban én tele vagyok gátlásokkal. Nem tudom miért… Szóval gratulálok én is!  Tényleg jó voltál, szép voltál! És ezt neked hoztam - Anna felé nyújtott egy könyvet - Életed első igazi bemutatójára. Csak egy könyv. De tudom, hogy szeretsz olvasni, talán nincs meg neked.

    Anna meghatottan vette át a könyvet, lassan oldottabbak lettek mindketten. Sokáig beszélgettek, majd szerelemmel simultak egymáshoz és boldogságban töltötték az éjszakát. Másnap reggel, kicsit tovább lustálkodtak, és Anna úgy érezte, hogy Zoltán jókedve valamiért elszállt. Csendben felkeltek, reggeliztek, majd Barna jött kocsijával értük.  Fáradtnak látszott, de szokásához híven humorát nem veszítette el.

  - Jó reggelt! Na, hogy telt az éjszaka? Hülye kérdés! Jól, biztosan jobban, mint az enyém! Ez a csaj kicsit hóbortos, az atyaistennek nem akarta megérteni, hogy nem akarok vele semmit kezdeni. Vagy olyan jóképű vagyok Anna, hogy nem lehet rólam lemondani?

  - Gyere, ülj le, főzők nektek egy kávét, de magamnak is - szólt hozzá Anna.  Barna ledobta magát a heverőre, nézte Annát és Zoltánt, látta, hogy kissé lehangolt állapotban vannak.  Anna hozta a forró kávét, szépen tálcára helyezve az asztalra tette.

  - Tessék, frissüljetek! - jómaga is kezébe vette a kis kávéscsészét, és lassan kortyolgatta kávéját. Most egy szőke, kékszemű és egy barna, meleg szemű fiú ült előtte. Az egyik kisfiúsabb a másik férfiasabb. Két jó barát. Anna mindkettőjüket szerette. Zoltánt szerelemmel, Barnát barátsággal.

 - Szóval elcsábított a kis babaszemű?- kérdezte Barnától.

  - Na, nem hagytam magam, igaz, hogy kínos volt, de nem volt hozzá semmi indíttatásom. De tényleg jó ez a kifejezés. Mint egy ártatlan szűzlány úgy tud nézni a nagy kék szemével. De nem válaszoltál az előbbi kérdésemre, Anna!

  - Provokálsz?  Hogy te milyen erőszakos vagy! - kacagott Anna - Hát, ami azt illeti – folytatta jelentőségteljesen, kicsit játszadozva – meglehetősen vonzó pasi vagy, nem csodálom, hogy Marcsi rád akart akaszkodni, bár titokban éppen a karmesterbe szerelmes, de gondolom te elvarázsoltad.

     Barnának láthatóan jól estek Anna szavai, Zoltán csak mosolygott, letette kávéspoharát az asztalra, felállt, nyújtózkodott és megkérdezte – Nem járunk egyet?

   Elindultak a Róma hegy felé, gondolták, megnézik a Rippl-Rónai villát, ahol egykor a festő lakott és dolgozott. Anna a két fiú között sétált, Zoltán kezét fogva. Barna törte meg a csendet.

  - Tudod Anna, én úgy látom, hogy a színészet kemény fizikai és idegmunka. Aztán gondolom, vannak intrikák, meg mit tudom én milyen szerepharcok, meg sértődések. Szóval, nem irigyellek. Az életformáról nem is beszélve. Mondtam én neked Zoltán, hogy a szürke, igaz, esetleg életet visszaadó, gyógyító kórházi munkához képest, ami nagyon szép munka persze, ez egy színes förgeteg. Fogod bírni ezt Anna?

  - Még csak most kezdtem, egyelőre élvezem, szokom. Majd meglátom, csak az fáj, hogy Zoltán nem tudja elfogadni, ugye jól látom? Tőled mindez messze áll. Akkor pedig mi lesz a kapcsolatunkkal?

  - Anna! - válaszolta Zoltán és haragosan Annára nézett - Ezt ne most, nem tartozik Barnára, ha a legjobb barátom, akkor sem.

    Barna csendesen Annára és Zoltánra nézett, nem szólt semmit, úgy gondolta ez valóban nem rá tartozik.  Ugyanakkor érezte, ha visszamennek Pécsre, beszélnie kell a barátjával.  Sajnálta Anna és Zoltán látható érzelmi válságát. Közéjük állt a színház, ez érezhető lett.

    A két nap gyorsan eltelt. Anna és Zoltán rossz érzettel búcsúzott egymástól. Barna jókedvűen kérdezte: – Akkor jövünk legközelebb, vagy te jössz?

  - Nekem csak a hétfői napok szabadok és kész. Egyelőre ez van - aztán magához húzta Zoltánt, aki fájdalmasan átölelte.

  - Nagyon hiányzol! Nekem ez így nem jó. Olyan ritkán tudunk együtt lenni! Te pedig az előadások, próbák miatt el sem tudsz jönni. Hát, akkor majd jövök én! Vársz? Még mindig vársz azért? - kérdőn nézett Annára.

  - Zoltán! Miért kérdezel ilyet?  Én lennék a legboldogabb, ha nem ilyen fancsalogva járnál-kelnél a világban. Én már dolgozom, na, pocsék a fizetésem, tudom, de hát egyelőre ez van. Te tanulsz, nem tudom mi olyan katasztrofális neked. Aztán nyáron szabad vagyok! Te is az vagy! Mi a gond? Szeretlek! Ne kételkedj, és ne félts! - mondta Anna nyugtatóan és tele reménnyel.

   A két fiú beszállt Barna apjának bogárhátú Volkswagenjébe, Anna  integetett nekik, akik ekkor visszaindultak Pécsre. 

    Anna bement a színházba, aznap két előadás volt, egy délután, egy este. Nem ért rá gondolkodni, mert lefoglalta az előadás, aztán Marcsi sugdosott a fülébe, hogy milyen jó fej a barátja Barna - Sajnos nem tudtam elcsábítani! - tette hozzá kicsit fanyalogva. Rózsa szokásához híven tréfálkozott.

  - Na, láttam a fiúkat! Jóképű fazonok! Jól telt a hétvégéd? – kérdezte Annától, kicsit anyáskodva.

  - Hát nem egészen úgy, ahogy elképzeltem, de jó volt!  – válaszolta Anna.

  - Volt digi-dugi, love? Mert az kell! – válaszolt neki nevetve Rózsa - Az ér a legtöbbet az életben, én mondom! A többi csak kellék! Lányok!  Egy jó szerető, egy megbízható szerető, vagy legyen több, mindennél többet ér!  Jól jegyezzétek meg! Látjátok én is milyen, jól megvagyok Dénessel, egyenesen imádjuk egymást, pedig már úgy tűnik százéves a kapcsolatunk! De még mindig megy és nincs egyedül az ember! A magány nem jó dolog!

   Így folyt az élet szinte nap, mint nap, Anna két hónap múlva a stúdió színpadon belül kapott egy kisebb szerepet, utcalányt alakított egy olasz egyfelvonásosban. Aztán a rendező rábízott egy flamenco táncot, egy spanyol est keretén belül, amit egy új színházi táncos fiúval együtt tanultak be. Hallatlan nagy energiát fektettek a táncba. A fájdalmat, szerelmet, bánatot, büszkeséget, mindenfajta érzelmet magába foglaló táncot, mélyen átélve adta elő táncospárjával együtt. Ehhez kapcsolódott három gyönyörű Lorca vers, amit Anna mélyen átélt és még a rendező is elámult, hogy milyen kiforrottan adta elő. Lorca verseit nagyon megszerette még gimnazista korában és most boldog volt, hogy sikerült úgy elmondani, ahogy mindig is szerette volna. Csak két-három előadást terveztek a szervezők, amit a művelődési házban adtak elő. Az előadás nagy siker lett, Anna ettől boldog volt.  Telt ház előtt futott a darab, így aztán a szervezők úgy döntöttek, hogy a szokásostól eltérően többször is előadják, sőt tájolnak vele.

    A bemutatóra lejött Zoltán és Barna is. Most jobb kedve volt Zoltánnak is, együtt gratuláltak és ünnepelték Annát. Barna meghívta egy vacsorára őket.  Este pedig a bárban kötöttek ki, ahol együtt beszélgettek, jól érezték magukat.  Lassan kezdte úgy érezni, mintha mind a hárman összenőttek volna. De Zoltánhoz nagyon mély érzelmek fűzték, és meg sem fordult a fejében, hogy Barna és közte, a barátságon kívül más kapcsolat is lehetne.

     Ezt az előadást a színház vezető rendezője rendezte, aki Annát valóban támogatta és továbbra is, csábítgatta, de eredménytelenül. Anna érdekből, érzelmek nélkül nem tudott volna senkivel kapcsolatot tartani. Tudta, hogy erre alkalmatlan. Sokat vívódott magában, látva több színésznő könnyedebben vett életét, hogy alkalmas lesz-e a pályára. 

   Egyik este a klubban összefutott a nyáron megismert keramikus lány barátjával, a híres vidéki egyetemi színpad volt rendezőjével, aki szintén ideszerződött segédrendezőnek. Láthatóan jól ismerték egymást Ákossal a fekete garbós entellektüel korrepetitorral. Anna csak így nevezte magában.  István, a segédrendező már látta Annát a spanyol estet idéző stúdió előadáson, látta az operettben és most úgy ment oda Anna asztalához, mintha ismernék egymást.

  - Nos, én már a színpadról jól ismerlek. Gratulálok, remekül táncoltad a flamencót! Tehetséges vagy! - kezet nyújtott és bemutatkozott Annának - Leülhetek? – kérdezte, de a választ meg sem várva leült. Annának Greco megnyúlt, hosszú, sovány alakjai jutottak róla eszébe. A fiú szeme kéken és tisztán csillogott.

  - Köszönöm a kritikát. Én már hallottam felőled. Éva, aki keramikus hallgató a barátnőd, nem? - Anna kérdőn nézett Istvánra, aki nagyon meglepődött  

  - Te honnan tudsz róla? Ismered talán?

    Anna ekkor elmesélte nyári találkozásukat.

  - Hát ez fantasztikus! Látod, ez a véletlen! Nemsokára jön hozzám, akkor találkozhattok!  - közben észrevette a pultnál álló Ákost, odaköszönt neki, majd az asztalukhoz hívta, aki hozta az italát és leült hozzájuk.

    Ákos ekkor Annára nézett - Bocs, nem is kérdeztem, hogy hozzak-e nektek is valami innivalót…

  - Nekem ne hozz semmit, köszönöm. Itt van az üdítőm, azt iszogatom és várok a jelenetemre – nézett rá hosszan Anna.

    Anna a török bugyogós csillogó flitteres öltözékében volt és itt a klubban várta, hogy szólítsák a tánckart, csak éppen lejött egy kávéra és üdítőre. István nyugodt, halk szavú fiú volt, vele ellentétben Ákos mély bariton hangú és izgága. Ha megjelent azonnal izzott tőle a levegő, valami furcsa idegesség áradt belőle. Most Istvánnal egy könyvről beszélgettek, majd  régi szegedi emlékekről.  Anna csendben hallgatta őket.

   - Tart még a kapcsolatod azzal a sebész orvosnővel? – kérdezte aztán Ákostól István.

  - Igen még tart, tulajdonképpen miatta szerződtem ebbe a városba, mert ide közel van a kisváros, ahol dolgozik és él a kislányával.

  - Együtt lesztek szilveszterkor?

  - Valószínű, hogy igen, de én utazom hozzá - válaszolta Ákos

  - Hát te? - fordult most István Anna felé - Megkérdezhetem, hogy te hol töltöd a szilvesztert? Csak azért kérdezem, mert együtt szórakozhatnánk, Éva is lejön ide. Akkor úgy szervezek.

    Anna arra gondolt, hogy Zoltán biztosan nem szívesen szilveszterezne az ő színházi ismerőivel, de erről nem akart beszélni. Annyit válaszolt csak, hogy az ő barátja lehet, hogy eljön, de az is lehet, hogy ő megy el hozzá, mivel medikus, és Pécsett él. Aztán megszólalt az ügyelő, elköszönt tőlük és sietett a színpadra. Közeledett a karácsony, közeledett a szilveszter és Anna már előre tudta, hogy milyen kevés szabad ideje lesz. Legnagyobb bánatára szilveszter este pont ezt az operett műsort játszotta a színház.  Tudta, hogy emiatt mindenképpen Zoltánnak kell idejönnie, ha együtt akarják tölteni első szilveszterüket. Azt is tudta, hogy Zoltánnak vizsgaidőszaka lesz.  Azon törte a fejét, hogy meghívja magához egy-két napra.  Hiszen itt is tud majd tanulni. Félt, hogy Zoltán előbb-utóbb meg fogja unni őt a ritka találkozások miatt, de ugyanakkor szerette a színházi világot, tetszett neki, egyelőre élvezte a próbákat, az előadásokat. Már kapott egy kisebb szerepet is a következő darabban, de annak a próbái csak a következő évben indultak.

     Közben kialakult egy társaság, akivel általában szabad idejét együtt töltötte. Marcsi a pesti lány, Julcsi és a trombitás barátja, István a segédrendező, és a mindig vele tartó Ákos. Velük tartott időnként egy ügyelő fiú, akinek a barátnője jegypénztáros volt a színháznál, de sokszor volt velük egy Pestről jött igencsak jóképű táncos fiú, akivel Anna a flamencót táncolta. Ez a társaság időnként együtt ment a bárba, együtt ment Marcsi lakásába, ahol általában komoly zenét hallgattak: Vivaldit, Bachot. Nagy beszélgetések voltak a klubban, vagy a színháztól nem messze egy hangulatos kis borozóban. Filmekről, könyvekről, pesti előadásokról, amit az onnan ideszerződöttek láttak, vagy éppen helybéli dolgokról, az itteni színházi életről, elképzelésekről. Szóba került itt az egzisztencializmus, Kafka világa, Proust, Simon de Beaovuir, Sartre, és még sok olyan dolog, amit akkor Anna még nem ismert. Együtt járt a társaság moziba, ebben az időben még kevés művész film került az országba, így azt nézték, ami adódott. Emlékezetes volt Anna számára egy Fellini film. Szerette a francia romantikus kalandfilmeket. Belmondo, Delon ,  Vittorió de Sica , Godard és Truffot filmjeit is élvezettel nézte. Teljesen elvarázsolódott James Dean alakításától, amit az Édentől Keletre című filmben nyújtott. Mégis magányosnak érezte magát, hiányzott számára Zoltán. Egyik este előadás után a portásfülkébe telefonhoz hívták, Zoltán kereste.

  - Szervusz, kis kedves! Tudom, hogy most végeztél, muszáj volt hallani a hangodat, hiányzol nagyon! Egy hét múlva kezdődik a vizsgaidőszakom, mi lenne, ha még karácsony előtt, lemennék hozzád, és ott készülnék a vizsgáimra? Aztán onnan hazamennék karácsonyra, pár napra, majd vissza hozzád. A szilvesztert veled akarom tölteni, akárhol! Ha gondolod, Barna és barátnője is velünk lehetne. Mit szólnál hozzá? Megoldható? Mármint a lakás, az unokatestvéred nem lakik még ott?

  - Zoltán, de jó hallani a hangod, nem is tudod, hogy mennyire örülök! Tulajdonképpen hívtalak volna én is, és pont ezt akartam volna ajánlani, de így még jobb! Márt azt hittem, hogy kezdesz nem szeretni…

  - Ne beszélj butaságot! Talán megzavart ez az új életformád, a nyár végi események, de sokat gondolkodtam, és azt hiszem, neked van igazad, túlságosan görcsöltem.

  - Mikor jössz Zoltán? Addigra mindent elintézek és nagyon-nagyon foglak várni! Barnát is üdvözlöm! És szóban mindent megbeszélünk majd.

    Anna boldog volt, hogy Zoltán kezdeményezett. Tulajdonképpen már régóta erre várt, de nem akarta erőltetni. Annál is inkább örült, mert túlságosan sok időt töltött a színházban, jóformán azon kívül alig maradt másra ideje.  Túlságosan zárt világban kezdett élni. Elnézte a már régóta itt élő akár vezető, akár mellékszereplő, akár statiszta színészeket. Sok boldogtalan, megkeseredett embert látott maga körül. Ettől aztán időnként tele volt kétségekkel, de erről egyelőre senkivel nem beszélt.  Arra is gondolt, hogy talán ő az, aki rosszul fogja fel az egészet, túl civil, túlságosan külső szemmel nézi az eseményeket, vagy egyszerűen most jön rá, hogy igazából nem erre az életformára vágyik. Mindezek ellenére szerette azt, amit csinált.  Ezt az érzést még jobban megerősítette benne Ákossal történt egyik előadás utáni beszélgetése, akit lassan kezdett megismerni és rájött, hogy nyegle magatartása mögött sok gyerekkori sérelem lakozik. Talán így akart védekezni az esetleges csalódásoktól, így palástolta szentimentális természetét.  Egy hosszú, éjszakába nyúló beszélgetés után jött rá, hogy igencsak mélyen érző és rendkívül olvasott, tájékozott, nagyon érzékeny, korához képest megkeseredett emberrel ül szemben. Ez a beszélgetés, még Zoltán jövetele előtt történt, amikor István barátjával együtt hárman ültek egy presszóban, majd István távozása után, ők még maradtak, mert valószínű mindegyikük magányos volt. Legalábbis annak érezték magukat, és muszáj volt beszélgetniük. Anna ekkor tudta meg róla, hogy huszonöt éves, később került csak be a konzervatóriumba. Ötéves korában a háború alatt édesanyja meghalt, apja nevelte, aki már idős ember volt. Ákos már a harmadik házasságból született, amikor az apja túl volt az ötvenen. Az élet úgy hozta, hogy mégis fiatal édesanyját vette el tőle a jó Isten. Innentől kezdve magányosan, korán felnőtté érve nőtt fel egy budapesti külső kerületi városrészben. Apja valamikor jól menő vállalkozó, lóistálló tulajdonos volt, több villával, házzal rendelkezett, amit a kommunizmus után el is veszített. Így aztán Ákos szegényen, jóformán szeretet nélkül nőtt fel. Talán akkor keményedett meg.  Ákos hosszú meséje során tudomására jutott, hogy gimnazista korában, ezerkilencszázötvenhétben disszidált, majd visszajött. Leérettségizett, aztán mindenféle segéd és egyéb munkát elvállalt, amíg fel nem vették a főiskolára. Elmesélte jelenlegi kapcsolatát is a sebészorvos barátnővel. Ákos szerint, ebből, kapcsolatból, ami már három éve tartott közöttük, valami hiányzott. Anna pedig nem kérdezte tőle, hogy mégis mit akar neki ezzel mondani. Igencsak meglepődött, amikor a hosszú vallomás után, miközben hazafelé kísérte, egyszer csak megállt és megfogta Anna kezét, majd azt mondta:

  - Te tetszel nekem, mindezt azért mondtam el neked, hogy tudd, ki vagyok és tudnál-e szeretni engem, mert azt hiszem, én szeretlek téged! Látom, hogy te is magányos vagy, tulajdonképpen én is az vagyok. Miért nem próbálhatnánk valamit elkezdeni együtt.

    Anna akkor ránézett, Ákos kék szemében nem a szokásos szúró tekintetet, hanem lágyságot fedezett fel. Hirtelen megdöbbent. Eszébe jutott Zoltán kék szeme. Valami hasonló tekintet nézett rá.  Egy pillanatra összezavarodott.

  - Nem is tudom, mit mondjak, azok után, hogy ilyen őszintén elmondtál nekem mindent…

  - Miért, nem vetted észre, hogy miért járok veletek? Hát azt hiszed, hogy nekem mindig kedvem van ide-oda beülni, és hülyeségeket fecsegni? Miattad tettem…

  Anna most igazán zavarban volt. Csak hallgatott és némán ment egy darabig Ákos mellett, aki tovább fűzte érzelmi vonzalmával kapcsolatos fejtegetéseit.

  - Nekem van valakim és szeretem. Én nem tudok most mit mondani neked, és ne haragudj! - mondta egy idő után Anna.

   Ekkor Ákos hirtelen megfogta Annát, magához húzta és megcsókolta. Annát meglepte ez a hirtelen és váratlanul jött csók, és leginkább az, hogy hagyta mindezt.  Hirtelen hátrált, majd annyit mondott.

  - Ne, kérlek, ne! És most innen már egyedül megyek hazafelé. Hagyj engem! Neked és nekem is van valakim… És én őt nagyon, nagyon szeretem!

   Ákos szomorúan lehajtotta fejét, majd annyit mondott: - Bocsáss meg! Talán túl korai volt, maradj mindig ilyen, hát akkor majd még találkozunk! Szervusz.

    Ezzel valóban otthagyta Annát, ahogy az kérte, és elment. Anna egyedül bandukolt haza az éjszakában, lelke felzaklatott volt, nem tudta hova tenni azt a fajta érzelmét, amit Ákos ölelése és csókja okozott neki. Úgy érezte hűtlen lett szerelméhez, Zoltánhoz, pedig igazából semmi olyan nem történt Ákos és Anna között, ami erre a gondolatra okot adott volna.

    Zavaros napok következtek, kerülte az Ákossal való találkozását. Szerencséjére ritkábbak lettek az előadások, mivel már új darab is ment a színházban. Egyelőre úgy nézett ki, majd csak januárban kell az új darabban próbákra járnia. Így aztán örült, hogy több ideje marad másra is, és el tud majd utazni Zoltánhoz is.

    December közepe után megérkezett hozzá Zoltán, ahogy ígérte. Anna izgatottan várta az állomáson. Hideg volt, nagy pelyhekben hullt a hó. Anna befűtött a lakásban, szerencséjére még mindig üresen állt unokatestvére barátnőjének a lakása. Mindketten érezték, hogy vissza kell találniuk egymáshoz, és rendezni kell kapcsolatukat, a távolság miatti feszültséget és még sok olyan dolgot, amit távolról nem tudtak megbeszélni. Anna esténként előadásra ment, majd előadás után érte ment Zoltán, aki arra kérte inkább a színház előtt találkozzanak. Anna sehogy sem értette, hogy miért nem akar vele lemenni a színház klubjába. Egyszer meg is kérdezte tőle.

- Félsz lejönni a klubba, vagy kisebbségi komplexusod van? Vagy utálod a kollégáimat?

  - Nem Anna, csak valahogy az nem az én világom, igazából nem érzem ott jól magamat, akkor meg minek erőltessük - volt a válasz.

   Anna tudomásul vette, bár furcsállotta a dolgot. De azért esténként szerelmesen bújtak egymáshoz, össze szokottabban, mint valaha. Az első este tele volt vad érzelmekkel, testiséggel, majd lecsendesedtek és örültek egymásnak.  Egyik este Zoltán várta őt meleg vacsorával, amíg Anna a színházban volt, Zoltán főzött neki. Jókedvű beszélgetés közepette fogyasztották vacsorájukat, majd egymás mellé ülve, egymást átölelve a heverőn olvasgattak. Aztán egyszer csak kitört belőlük, amit már régóta tartogattak magukban. Zoltán letette könyvét és váratlan kérdéssel fordult Annához.

  - Mondd Anna, mit szoktál csinálni, ha nem vagyok itt?

  - Amit már százszor elmeséltem neked Zoltán, azzal a baráti társasággal találkozom, akiket távolról te is ismersz, és hát olvasok, moziba járok, de miért kérdezed ezt most?

  - Mert te nem kérdezed meg, hogy én mit szoktam csinálni nélküled.

  - Valóban, nem is tudom miért? Nélkülem töltöd a napjaidat, de gondolom, hogy bejársz előadásokra, Barnával és más barátokkal találkozol, esetleg lányokkal is?

   Anna elgondolkodott.  Eddig eszébe sem jutott, hogy Zoltán lányokkal is találkozhat. Hirtelen kíváncsisággal kérdezte meg ismét tőle.

   - Tényleg Zoltán, lányokkal is szoktál találkozni?  Esetleg még meg is csalsz?

     Valahogy nem tudta elképzelni Zoltánról, hogy becsapná őt, hiszen ő sem teszi. Már azon is gondolkodott, hogy elmeséli furcsa beszélgetését Ákossal, de ismerve Zoltán természetét, inkább hallgatott róla, hiszen nem történt semmi olyan Ákos és közte, amiről be kellene számolnia. Ránézett Zoltánra, aki mintha zavart lett volna Anna kérdésére. Nem várta tőle, szokatlan volt Annától a kérdés.

  - Csak nem kezdesz féltékenykedni, Anna? Hiszen neked olyan természetes, hogy én így vagyok neked.

  - Tényleg? Mit akarsz ezzel mondani? Hiszen nem vagyunk férj és feleség!

  - De még lehetünk Anna, hiszen tudhatod, hogy nem futó kalandként éllek meg. Te sokkal több voltál nekem.

  - Voltam?  Talán elmúltam? - nézett fájón Zoltánra.  Már nem kötődsz úgy hozzám, mint régen?

  - És te Anna? Te mit gondolsz a kettőnk további kapcsolatáról? Nem bántó szándékkal beszélek hozzád.

  - Azt, hogy szeretlek, hogy még mindig nagyon jó veled, hogy örömet okoz a léted! És talán kivárjuk, amíg….

  - Amíg? Amíg feleségül veszlek téged három-négy év múlva. Akkorra majd te is eldöntöd, hogy mit is akarsz az életben? Össze tudod te egyeztetni ezt a fajta életformát az én életformámmal majd?

  - Szóval, megint itt tartunk. Szeretnéd inkább, hogy színészet helyett valami polgári foglakozást találjak magamnak? Vagy talán csak feleség legyek melletted?

  - Hát, ha őszinte akarok lenni, igen. Leginkább ezt szeretném!

  - Tudod Zoltán, sokat gondolkodtam, néha már az jár az eszembe, hogy nem is nekem való hivatás a színészet. Erről még nem beszéltem senkivel. Most, hogy te ilyeneket mondasz, még jobban elbizonytalanodtam. Csak az a baj, hogy  mégis  szeretek színpadon lenni, szeretek játszani. Rád viszont szükségem van, azt hiszem, rossz lenne nélküled élni. Eltökéltem magamban, hogy tavasszal a főiskolai felvételi mellett jelentkezem a soproni óvónőképzőbe is. És odamegyek, ahová felvesznek. A sorsra bízom. De akkor még messzebb leszünk egymáshoz. Ehhez mit szólsz Zoltán?

     Nem válaszolt neki. Magához ölelte Annát, összebújtak. Anna pedig arra gondolt, miért ilyen bonyolult minden? Miért nem olyan egyszerű, mint a kezdet kezdetén.

    Másnap reggel Zoltán felült a vonatra, mivel vizsgája volt, otthagyta holmiját, hiszen tudta, hogy az esti vonattal visszatér. Anna napközben tett-vett a lakásban, Zoltán jegyzeteit pakolta, egyik-másikba belenézett, amikor egy papír hullott ki az egyik jegyzetből a földre. Anna lehajolt érte, egy levél volt összetűrve. Anna kinyitotta a levelet és akkor látta, hogy ez idegen levél, nem az övé. Felül ezt olvasta:- „Drágám!”- Anna lába remegni kezdett. Leült és figyelmesen olvasni kezdte a levelet - „Jó volt ismét összefutni és összebújni veled. Olyan szépen beszéltél! Úgy meghatódtam!  Nálad maradtam volna tovább is, de sajnos az idő mást diktált. Ahogy megbeszéltük keresni foglak. Kellesz nekem, ahogy talán én neked! Hamarosan találkozunk, és akkor mindent átbeszélhetünk! Szerelemmel a Te egykori és még mindig szerető Zsókád. „

      Anna sokszor, nagyon sokszor elolvasta ezt a pár sort és nem akart hinni a szemének. Ideges zokogás rázta meg, érezte, hogy Zoltán és közte ezzel valami befejeződik. Elment sétálni, hogy kiszellőztesse fejét. Zoltán a délutáni vonattal érkezett, addig volt ideje bőven gondolkodni, hogy hogyan is reagálja le ezt a dolgot. Este előadása volt, úgy döntött, majd előadás után fog csak erről beszélni. Kiment Zoltán elé az állomásra, vidámnak tettetve magát - jól emlékezett Barna nyári figyelmeztetésére - próbált nem elhamarkodott és ösztönei után azonnal reagáló lenni. Zoltán örömmel közölte, hogy jól sikerült a vizsgája, jobban, mint remélte és csókot nyomott Anna arcára.

  - Neked köszönhetem, ez a vizsga kicsit a tied is volt, mert már régóta nem voltam ennyire nyugodt és kiegyensúlyozott. Barna is üdvözöl, ő is sikeresen levizsgázott, és szilveszterre jönnek Zsuzsával - mondta.

    Anna gratulált a jó eredményhez, hazamentek, Zoltán szeretkezni akart Annával, de Anna elhárította. Igyekezett kedves lenni, de nem tudta volna átadni magát most Zoltánnak, annyira zaklatott volt belül a lelke. Alig várta, hogy este legyen, menjen le az előadás és tudni akarta Zoltán miért tette ezt vele. Mielőtt elment volna, a levelet feltűnően kiterítette az asztalra, hogy mire újra találkoznak, Zoltán már tudja, hogy ezt a levelet ő elolvasta. Zoltán, este érte ment a színházhoz, látszott, hogy feszült és ideges. Anna is az volt.

    Össze  néztek, amikor meglátták egymást, Zoltán látta Anna szemében a vibrálást, tudta, hogy muszáj mindent őszintén elmondania.

  - Gondolom, nem kotorásztál a holmijaim között…

  - Nem, nem kotorásztam, nem kutakodtam, eszembe sem jutott, csak éppen rendbe akartam rakni a könyveket és sajnos, úgy látszik a sors akarta az egyik jegyzetedben lévő levél kiesett. Azt már ne vesd a szememre, hogy el is olvastam! Nem én tartozom egyébként magyarázattal! - csattant élesen Anna hangja - De ne most Zoltán, maradjunk csendben. Majd otthon!

    Szótlanul mentek, Anna kezét ugyan fogta Zoltán, de Anna legszívesebben felpofozta volna. A lakásban levetették kabátjukat. Anna leroskadt az egyik fotelba és csak annyit mondott – Hallgatlak - nézte, amint Zoltán le-föl mászkál, idegesen magyaráz.

  - Nem tehetek róla. Nagyon egyedül voltam, ez egy régi kapcsolat volt, összefutottunk és nem tudom, hogy miért, de így történt. De én téged szeretlek Anna! Hidd el nem jelentett nekem különösebbet. Nem találkoztam vele többet, mert utána iszonyú űr támadt bennem és tudom, hogy benne is téged kerestelek! Utálom, hogy erről beszélni kell, de most szégyellem magam! Mondd, meg tudsz bocsátani?

   Odament Annához, leült a fotel elé, átölelte Anna lábát. Őszintének tűnt Anna számára a vallomás. Próbálta Zoltánt megérteni, próbálta elfogadni Zoltán magyarázatát, de valami összeomlott benne. Végig futott az agyán, hogy három-négy év alatt hányszor fog ez előfordulni, egyáltalán miért érdemli ő ezt? Miért ilyenek a férfiak? Hogy higgyen neki ezután?  Zokogott, csak zokogott, Zoltán ölelgette, csókolgatta, mindent megtett, hogy elnyerje Anna feloldozását, de Anna akkor erre képtelen volt. Csak feküdtek egymás mellett szótlanul, Anna teste nem engedelmeskedett Zoltán akaratának, most Anna húzott egy falat kettőjük közé. Alig aludtak valamit. Mindketten szenvedtek.  A reggel szótlansággal kezdődött. Zoltán egyszer csak megrázta Annát.

   - Mondd hát, mit tegyek? Ez akkora bűn? Nincs jelentősége! Mással is megesik! Képtelen vagy megbocsátani?

  - Igen Zoltán mással is megesik, gondolom többévi házasság után. Ezt, azt hiszem, nem tudom megbocsátani és… Különben is a hitem… Honnan tudjam, hogy végül is tényleg megszakadt ez a kapcsolat és csak véletlen volt…  Hiszen a levél másról szól, a te szép szavaidról. Vajon mit mondhattál neki? Úristen, de undorító! Kérlek, hogy pakolj össze, menj el, és bármennyire fáj, vége!

    Zoltán megfogta Anna kezét, szájon csókolta, az ágyhoz tuszkolta - Ezt nem mondhatod komolyan? Pont Te! Te, aki nem egy hétköznapi lány vagy! Ebből ekkora ügyet nem csinálhatsz! Nem érted, hogy szeretlek, és csak téged akarlak? Képes lennél ezt tenni velem? Nem! Nem hagyom!

  Anna ekkor eltolta magától, Zoltán érezte, hogy Anna lelke bezárult előtte. Felkelt, járkálni kezdett.

 - Anna nem lehet, hogy vége legyen! Vagy van valakid? Hát ennyit jelentettem neked?  Egy ilyen dolog miatt csak úgy elküldenél? Akármit is mondtam neki, nincs jelentősége. Téged szeretlek!

   - Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem.  És igen Zoltán, ennyi miatt szakítok veled… Nekem ez nem ennyi… Túl könnyen beszélsz te erről a dologról, úgy tűnik, fel sem fogod, hogy mit tettél a kettőnk szerelmével, életével? Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor képes voltál ismét belebonyolódni egy már állítólag lezárt kapcsolatba. Még egy éve sem tart a kapcsolatunk és már így indul? Akkor mi lesz később? Álmomban nem gondoltam, hogy te ilyesmire képes vagy. Ezek szerint rosszul ismertelek.  Nem ezt ígérted! Micsoda tartás van benned! Ilyen könnyen adod magadat? Előfut egy régi kapcsolat, és mert én nem vagyok ott, mert magányosnak érzed magad, azonnal lefekszel vele! És isten tudja, hogy miket nem ígérsz és mondasz neki... Istenem, de nem értesz te engem! Mi lesz akkor később? Nem, Zoltán már nem bízom benned, pokol lenne a kapcsolatunk, ha veled maradnék, minden napom tele lenne kételyekkel. Nem, erre nincs szükségem! Még én próbálok alkalmazkodni hozzád, még a színházról is hajlandó lennék lemondani, és te ilyen rövid idő után veszed a bátorságot, és lefekszel mással, hogy vigasztalódj! Hát menj, menj és vigasztalódj! Különben is látom, hogy te nem bírod ezt a távolságot tartósan mellettem, akkor mi várna rám? Szerettelek, nagyon szerettelek és még most is szeretlek. Bár tele lett a szívem keserűséggel. Majd elfelejtelek talán. Majd te is azt teszed. Neked nem lesz nehéz! Majd előkotorsz a múltból valakit, vagy talán nem is kell, hiszen már megtörtént, ott van neked ismét a nagy szerelem, ahogy a nő írja…

  - Anna, ennyire féltékeny vagy? Nem úgy van semmi, ahogy azt te gondolod. Bocsáss meg nekem, kérve kérlek, mindenben igazad van, de ne dönts így, elmegyek most, ha nagyon nem bírsz elviselni, de ne dönts azonnal, legalább erre kérlek. Annyira egyek vagyunk és tudom, érzem, hogy tudnánk együtt élni! Ne rombolj le mindent! Adj még egy esélyt! Könyörögve kérlek! Elmegyek, ha ezt akarod. De várni fogom a válaszodat, csak ne most dönts! Tényleg te vagy a fontos és tényleg nincs semmi kapcsolatom ezzel a lánnyal már… Miért nem hiszed?

   Anna Zoltánra nézett, szenvedett a lelke, tele volt haraggal. Hallgatta Zoltánt, odament hozzá, és csak annyit mondott.

 - Ez nem féltékenység! Most pedig  tényleg menj, utazz el! Nem tudok mit mondani. Nagyon-nagyon fájsz! Nem tehetek róla, de nem tudok neked megbocsátani… És főként nem tudok ezek után hinni benned . Vége. 

   Zoltán összepakolt, odament Annához, átölelte.

 - Elmegyek, ahogy kéred, de szeretlek, ezt tudnod kell, bármi történt, szeretlek. Várok rád! És bízom abban, hogy átgondolod az egészet.

    Anna kisírt szemmel nézett az ajtón kilépő Zoltán után, úgy érezte akkor, hogy vele ment a szerelem is. A számára első és tiszta szerelem.

 

17

 

(1965 )

  

    Pár nap múlva karácsony volt, Anna szeretteinek apróságokat vásárolt ajándékba, a család együtt töltötte az ünnepeket. Egyelőre nem szólt senkinek a Zoltánnal történt elválásáról. Tudta, hogy végleg döntött, de most az ünnepekben nem akarta szüleit és még nővérét sem ezzel terhelni. Egyedül barátnőjével osztotta meg titkát, aki mindenáron rá akarta venni, hogy béküljön ki Zoltánnal. De Anna képtelen volt akkor erre. Beletemetkezett önsajnálatába, veszteségébe. Szenvedett, de arra gondolt, hogy még két-három évig hasonló helyzeteket nem tudna átélni. Tudta, hogy a távolság továbbra is fennáll majd, hiszen nem költözik Zoltánhoz. Neki pedig el kell döntenie, hogy mit kezdjen a további életével. Barna is hívta telefonon egyik este a színházban, mindenáron beszélni akart vele, de Anna elzárkózott tőle is. Kérte, hogy most ne zavarja őt egy ideig, mert maga akar a sorsáról dönteni. Biztosította, hogy barátságuk megmarad, bárhogy is döntött és reméli, hogy lesz alkalma a találkozásra.

    A szilveszter előtti napon, otthon távirat várta Zoltántól, aki csak annyit irt neki - „Szeretlek, és sokáig várni fogom, hogy megbocsáss! ”

    Anna bezárkózott a szobájába és sírva fakadt. Ha tudta volna, hogy sorsa, amelyet ő választ majd a jövőben, merre viszi, biztosan megbocsátott volna Zoltánnak, de most mégsem így tett. Másnap visszatáviratozott - „Nem tudok soha megbocsátani, és ne várj rám!„ - amikor ezt elküldte, mintha kicsit megkönnyebbült volna. Délután benézett a színházba, majd kifelé jövet Ákos jött utána, kiabált Annának, aki úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta. Egyszer csak azt érezte, hogy Ákos fogja a vállát és köszön neki.

  - Szevasz, Anna!  Hát nagyon el lehetsz merülve a gondolataidban, ha ennyire nem hallasz, pedig elég hangosan kiabáltam utánad. Tessék! – egy külföldről érkezett képeslapot adott át Anna kezébe - A portás oda akarta adni neked, de még őt sem hallottad, hogy utánad szólt, így aztán elhoztam én neked.

  - Szevasz, Ákos, ne haragudj, tényleg elgondolkodtam kicsit - átvette a képeslapot, egy távoli óceán part, pálmafák néztek rá a lapról, megfordította, és olvasni kezdte:- „Még itt, ezen a szép helyen, így számodra ismeretlenül is Rád gondolok! Csaba” - Anna csodálkozó szemmel még egyszer elolvasta, majd megnézte, hogy nem téves-e a címzés, de nem volt az. 

  - Szép lap, valami ismerősöd küldte? - kérdezte tőle Ákos, aki mellette ment tovább.

  - Igen, tényleg szép hely. Nem, nem ismerősöm. Fogalmam sincs, ki küldte, de úgy tűnik valami hódolóm, vagy minek nevezzem – mindezt kicsit dicsekedve mondta Ákosnak.

  - Nocsak, biztosan látott a színházban a török bugyogós ruhában és megtetszettél neki.

  - Az is lehet, nem mindegy? ! Te, hogy, hogy itt vagy? Nem mentél vagy ezután mész a barátnődhöz?

  - Nem megyek, mert most úgy döntöttem…- nem folytatta - És te? Hol szilveszterezel?

  - A színházban, hiszen tudod, hogy este kilenckor kezdődik az előadás, pechemre ebben benne vagyok, így majd a színpadon fogok találkozni az újesztendővel - mondta kicsit keserűen Anna.

  - És utána? - érdeklődött Ákos - Gondolom a barátoddal mész valahová.  

   Anna ránézett Ákosra. Arra gondolt vajon miért kérdezi. Aztán úgy döntött, hogy nyíltan válaszol.

  - Nem, nem megyek sehova. Szakítottam a barátommal. De ne kérdezz semmit tőlem. Na, de én itt felszállok a buszra, ha nem találkoznánk, akkor… minden szépet és jót neked is az új esztendőben! - éppen befutott a busz, Anna úgy látta, hogy Ákos akart valamit kérdezni, de erre már nem volt ideje. Anna felszállt a buszra, hazament, a kora esti órát otthon töltötte, hiányzott Zoltán, megrohanták az emlékek, kisírta magát, majd ránézett az órára és elhatározta, hogy egy hosszú sétával inkább gyalogosan megy be a késő esti előadásra.

    Már egy órával előadás előtt beült az öltözőbe, ahol még senki nem volt bent. Belenézett az öltözőasztala előtti tükörbe, hát nem volt elragadtatva a látványtól.  Igyekezett szép lassan jól kisminkelni magát, hogy jól mutasson a színpadon, aztán próbálta gondolatait elterelni Zoltánról. Nehezen ment. Mikor megjöttek a többiek és bevágódott Rózsa a nagy hangjával, mindjárt jobb kedvre derült.

 - Hát te, bogaram? Mi történt, hogy te már ennyire kész vagy? Hová sietsz? Messze még az éjfél! A fenébe, hogy pont ezt a darabot kellett nekik betenni szilveszterre! – mondta Rózsa Annához beszélve.

  - Kicsit ideges vagyok, és muszáj volt előbb bejönnöm. De most már jó. Ti Rózsa? Itt szórakoztok majd, vagy már nem jártok sehova szilveszterkor, Dénessel?

   - Dehogynem édesem! Majd itt a klubban bulizunk. De miért van olyan rossz kedved, mi történt? Csak nem a barátoddal van valami? Jön?

   Anna nem kívánt sem Rózsának, sem a többieknek részletesen beszámolni szakításáról csak annyit mondott.

  - Azt hiszem elváltak az útjaink, de fátylat rá. - próbálta tettetett jókedvvel elütni a dolgot.

  Marcsi tágra nyílt babaszemével ránézett.

 - Csak nem? Ne hülyéskedj! Olyan szép pár voltatok együtt? Biztos, hogy vége?

   Rózsa Annára nézett, megsimogatta a karját csak annyit mondott.

  - Csak semmi keserűség anyám, az élet megy tovább, és most hagyjuk ezt a lányt békén! - aztán egy nagy mesébe kezdett egy régi szilveszterről, a gyereke születéséről. Anna egy darabig csendben hallgatta a körülötte folyó fecsegést, aztán egyszer csak felállt és lement a klubba.  Meglepődve látta, hogy a klub szilveszteri díszbe öltözött. Anna belenézett a klub sarkában álló tévé műsorába, majd összefutott Istvánnal, Évával, akik szintén lejöttek kicsit körülnézni a klubba. Velük volt Ákos is. István megkérdezte Annától:

  - Na, jössz velünk? Nem gondoltad meg magad? És te Ákos? Ha már itt maradtál, eljöhetnél te is. Majd választ sem várva odaadta Ákosnak azt a címet, ahol a szilveszteri bulit tartották. Ekkor Annának már a színpadra kellett mennie. Pörgött az előadás, már érezni lehetett a szilveszteri hangulatot.  Éjfél előtt tíz perccel már túl volt a társulat a közönség előtti meghajláson, minden néző kapott egy pohár pezsgőt és mindenki várta az éjfélt. Anna török bugyogós tüll táncruhájában kifelé ment a színpadról, amikor a színfalak mellett elé állt Ákos két pohár pezsgővel. Fehér garbóban volt, szürke nadrágban, szürke zakóban, kék szeme Annára mosolygott. Anna Ákos kezére nézett, ahogy átadta neki a pezsgős poharat - Milyen szép férfias keze van - gondolta. Aztán eszébe jutott Zoltán szép keze. Hirtelen rossz kedve lett, nem akart Zoltánra gondolni. Ákos halkan mondta szép baritonján.

 - Ha már így adódott, koccintsunk együtt az új esztendőre! - ekkor éjfélt mutatott az óra, megszólalt a himnusz, utána koccintottak. Boldog új évet kívántak egymásnak, majd Ákos elvette tőle az üres poharat és rákérdezett - Akkor jössz velem Istvánék bulijára? 

     Anna nem akart menni, de ettől a pillanattól kezdve nem tudta miért, talán elkeseredésében, talán félve a magánytól hagyta magát sodortatni, amitől annakidején óva intette barátja Barna. Ösztönei, érzelmei, indulatai irányították.

  - Lemosakszom, átöltözöm és megyek, várj meg a klubban! - mondta Anna.

   Innentől indult Ákossal, későbbi férjével való viharos szerelmi élete. Anna részéről, de lehet, hogy Ákos részéről sem szerelemként indult, bár valami olyan szoros kapocs kötötte össze őket a későbbiek során, hogy maguk sem tudták pontosan megfogalmazni mi is az ő viszonyuk. Testiség, szerelem, szeretet, furcsa szimbiózis alakult ki közöttük az évek során. Többszöri szakítás után házasodtak csak össze. Sokak számára furcsa és érthetetlen volt kapcsolatuk, egymáshoz való viszonyuk.

     Ákos és Anna egy belvárosi lakásban talált rá Évára és Istvánra, ahol meglehetősen nagy társaság verődött össze. Egy fiatal népművelő fiú bérelt lakásában gyűlt össze a társaság, újságnál dolgozó fotós, újságíró, fiatal, kórházban dolgozó orvosok, mérnökök és barátnőik már jó hangulatban táncoltak, amikor Ákos és Anna megérkezett. Leültek egy kanapéra és az előre elkészített szendvicseket, ették. Anna éhes volt, hiszen nem vacsorázott semmit. Aztán szinte mindenki mindenkivel beszélt, táncolt. Csak Ákos ült a sarokban és csendesen szemlélődött. Anna a pezsgőtől és pár pohár bortól jókedvű lett. Nem szeretett sokat inni, de most jól esett neki. Felszabadult lett. Ákos mellé ült.

    Ákos ránézett, amikor egy lassú tánc volt. Megkérdezte - Táncolsz velem egyet?

    Anna nem válaszolt, felállt.  Ákos átkarolta és lassan, ütemesen lépegettek a számra. Annának Zoltán teste kavargott az agyában, de érezte, hogy ez nem Zoltán teste, hanem egy idegen test, aki mégis hatással van rá. Jól esik, hogy magához ölel - gondolta Anna. A szám után kimentek az erkélyre, ott elszívtak egy cigarettát, majd Ákos hirtelen megcsókolta. Aztán visszamentek a szobába, ahol egyre nagyobb lett a füst és a zaj. Lassan virradni kezdett, egyesek szedelőzködni kezdtek, velük együtt ők is. Elköszöntek a többiektől, majd az utcán Ákos átkarolta Anna vállát: - Velem jössz? - kérdezte.

   Anna pontosan tudta miről van szó, és nem kérdezte hová, nem kérdezte miért, nem kérdezte, hol van a régi barátnője, magától sem kérdezte, hogy hol van Zoltán, hová lett, ilyen hamar képes más ágyába menni? Nem kérdezett semmit, csak bólintott. Az sem érdekelte, hogy vajon mit gondol majd róla Ákos. Azt szerette volna, hogy szeressék, azt akarta érezni, hogy szeretik. Pontosan tudta: felejteni akart.

    Ákos a színészházban lakott az egyik szobában, egy másik fiúval, aki ekkor nem volt ott, elutazott. Ákos előre ment, felkapcsolta a villanyt. Anna fázósan a szobában lévő radiátorhoz húzódott. Ákos odament mellé - Tetszel nekem, de ezt tudod. Szép vagy és kívánlak, már régóta kívánlak! Csak egyet nem szeretnék, ha most bosszúból akarnál velem lenni...

     Hosszan csókolóztak, majd ágyba bújtak. Annának forró volt a teste és bódultan simult ehhez az ismeretlen fiúhoz, aki gyakorlott mozdulatokkal, de gyengéden kezdte szeretni őt.  Nem gondolt semmire ekkor, átadta magát egy másfajta érzelemnek, mint amit eddig Zoltánnal átélt. Mindketten úgy érezték, talán szeretik egymást, talán ebből lehet egy új szerelem. Anna másnap zavartan ébredt, de zavartságán átsegítette Ákos. Természetesen viselkedett, nem túlzott, nem hízelgett. Csak annyit mondott: - Jó volt veled, talán túl jó is. Szeretnék veled máskor is találkozni. Akarod, te is?

    Anna ekkor nem igazán tudta mit is akar. Aztán arra gondolt, miért ne akarna vele találkozni. Hirtelen eszébe villant, hogy Ákosnak van egy sebész barátnője, de akkor ez nem érdekelte.

  - Hát, ha gondolod? De úgyis összefutunk a színházban Ákos! – válaszolta Anna és öltözött - Most hazamegyek. Ma este végre nincs előadás, és baromi fáradt vagyok - felállt és vette a kabátját.

  - Várj, elkísérlek, de előtte még hadd kérdezzelek meg. Szeretsz egy kicsit?

  - Fontos ez? - nézett rá Anna.

  - Igen, nekem nagyon fontos - ölelte át Ákos. 

- Őszinte leszek, vonzódom hozzád, talán majd megszeretlek, az is lehet, hogy szerelmes leszek beléd… Erről hadd ne beszéljek most. Én is kérdezősködhetnék, de nem teszem. Menjünk.   

   Így indult Ákos és Anna kapcsolata, későbbi szerelme.

 

18

(1987)

 

   Másnap reggel Anna sokáig aludt, az injekció, az átélt pánikroham teljesen kimerítette.  Tíz óra körül azért felkelt. Belenézett a tükörbe. Nagyot sóhajtott. Barnára, a régi barátra gondolt.

   Megfőzte a hétvégi ebédet. Mire mindennel elkészült már délután kettőre járt az idő. Evett egy keveset, bevette a szokásos nyugtatóját, majd bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, kicsit bepúderozta magát, szemhéját kihúzta, szempilláját befestette, szájára halvány terrakotta színű rúzst rakott. Haját kettéválasztotta, hátul franciásan kontyba tekerte. Könnyű nyári ruhába öltözött. Vállára tette kis fekete táskáját, füle mögé spriccelt keveset az ajándékba kapott Nina Ricci parfümjéből. Megtapogatta fülbevalóját. Eszébe jutott, amikor ezt ajándékba kapta Zoltántól és eszébe jutott, ahogy ezután a Balaton parton beszélgetett Barnával. Elgondolkodott. Most érezte, hogy az a szerelem tényleg szép volt. Zoltánra gondolt. Arra, hogy vajon hol van, hogyan él. Anna végleges elválásuk után semmit sem tudott róla. Pedig sokszor eszébe jutott, amikor férje megalázta őt.   

    Ilyen gondolatokkal szállt fel a belvárosba induló buszra, hogy a megbeszélt helyen találkozzon több mint húsz év után Barnával. Akivel a sors úgy látszik, valamiért ismét összehozta.

   Anna kicsit késett, mivel várnia kellett a buszra, többet, mint gondolta. Leszállt a Rákóczi úton és indult a cukrászda felé.  Kellemes május végi meleg nap volt, egy kardigánt is vitt magával, nem tudta meddig is beszélgetnek majd. Belépett a cukrászdába.

    A belső, kis asztalokkal, székekkel ellátott helyiségben, egy sarokban ült Barna, újságot olvasott.  Amikor Annát észrevette, felállt és szinte egymás felé indultak. Megölelték egymást, mintha tegnap váltak volna el. Barna még mindig jóképű volt, haja kissé mákos, de szeme ugyanolyan mélybarna, mint valaha. Fekete garbó volt rajta, zakó és könnyű nyári nadrág. Rendezett volt, mint régen is.

  - Bocsáss meg Barna, nem szokásom a késés, de nem tudtam kiszámítani, többet kellett várnom a buszra, mint gondoltam.

  - Foglalj helyet, nem érdekes, elnézelődtem addig, meg olvastam ezt az újságot, úgyis keveset mozgok ilyen helyeken. Mit kérsz? Kávét? Vagy iszol valamit?

   Közben kölcsönös kíváncsisággal méregették egymást, mindegyikük pontosan tudta, hogy ez már csak ezzel jár. Kölcsönösen dicsérték egymást milyen jól néznek ki. Anna gyorsan elhadarta, hogy ő nem iszik kávét, inkább egy narancslét kérne, talán egy kis édességet is megkockáztatna.

  - Igaz is, te sosem voltál nagy kávés. Dohányzol még? Mert azzal meg nem tudok szolgálni - kérdezte tőle Barna.

  - Nem, nem, jobban mondva már éppen leszokóban vagyok, próbálom abbahagyni, csak nagyon keveset szívok. Tudod, valószínűleg pánik betegségem van és ezért is kell leszoknom… - és ekkor röviden elmondta betegségét, rohamait.

  - Csak nézlek Anna, nézlek és hallgatlak. Beszélj! Visszahozod az ifjúságom! Mindent tudni akarok rólad! Aztán majd visszatérünk a betegségedre, szeretnék segíteni neked!

  - Akkor folytassam én? Na, jó.  De utána te jössz. Meddig érsz rá? Gondolom vár a családod! - kérdezte kíváncsian Anna.

  - Nos, nem akartam a találkozásunkkor mondani, hogy igazából már négy éve külön élünk.  Nem Zsuzsa lett a feleségem, hanem egy fogorvosnő, de őt már itt Pesten ismertem meg. Mert egyetem után idejöttem. A kislányom, aki most tizenöt éves, vele él, de rendesen tartjuk a kapcsolatot. Harag nincs, elválni még nem váltunk. Sajnos megromlott a házasságom, de ez hosszú, majd bővebben, bár én akár holnapig is ráérek, ha éppen addig beszélgetünk. Tulajdonképpen osztályos, vezető főorvos helyettes vagyok, rengeteg a munkám, így aztán nem nagyon érek rá egyéb kalandokra. Nem mondom, hogy nem fordult elő vagy nem fordul elő. Én is csak egy galád férfi vagyok. De tudod mindig jól bírtam a magányt. A zene az megmaradt, biztosan kérdeznéd, igen, a gyűjteményem azóta is bővült, többek között ez is egy hülye konfliktus volt köztünk, mert a feleségem, nem szerette a jazzt. Aztán maradt még az utazás, de az csak nyáron, ha éppen el tudok a kórházból szabadulni.  De most mesélj te!

  - Sajnálom!  Nem is tudom, honnan kezdjem! De igazából untatni sem akarlak. Akkor folytatom a Balaton után, az volt az utolsó találkozásunk, ugye? Nem. Azt hiszem még egy futó találkozásunk volt, szintén a Balatonon, de akkor te is, én is siettem valahová, ha jól emlékszem…

   - Hogy te mire nem emlékszel? De igaz. Nem felejtettem el! Te egy buszról szálltál le, sort nadrág volt rajtad, barna voltál, hajad szinte ugyan így és két kisgyereket vezettél.  Gondoltam a gyerekeid voltak. És én csak néztem ámulva utánad, mert szép voltál a két gyermekeddel együtt. Utána többször eszembe jutottál, bevallom. Kerestelek is a telefonkönyvben, de nem tudtam a férjes nevedet, lánykori néven meg nem szerepeltél a telefonkönyvben. Annyit tudtam csak, hogy férjhez mentél. Ahhoz, akiről azon az utolsó balatoni estén beszélgettünk. Akiről mindenáron lebeszéltelek, de ezek szerint nem hallgattál rám, mint ahogy nem hallgattál rám Zoltánnal kapcsolatban sem, csak mentél a saját fejed után.   Engem meg nem sikerült megszeretned. Ez volt az én pechem! - mondta nevetve Barna.

  - Ne hozz már zavarba! - nézett most Anna egyenesen Barna szemébe.

  - Hiszen tudod Anna! Huszonegy-huszonkét éve?   Amikor találkoztunk a Balatonon! Talán emlékszel arra a hosszú beszélgetésre. Kínosan őszinte voltam, igazából szégyelltem is hogy akkor úgy kiadtam magam, és nem igazán tudtam uralkodni az érzelmeimen. De hát fiatalok voltunk, és én tele vággyal.  Akkor azt is gondoltam, ha nincs már Zoltán, miért ne lehetnék én… De hát ez már a múlt. Azért szép volt! Mesélj tovább!

    Anna igyekezett azon lenni, hogy tömören összefoglalja a tizennyolc éves házassága történetét, szakítását a színházi világgal, tanulmányait a soproni óvónőképzőben, gyermekei születését, elromlott házasságát. Csak annyit mondott Barnának amennyit úgy érzett, egy volt jó barátnak abból ismernie kell. Beszélt a gyerekeiről, munkájáról.

   Barna érdeklődve hallgatta. Valamikor reménytelenül szerelmes volt ebbe a nőbe, de Anna nem állt kötélnek, pedig Barna érezte, hogy némi vonzalom volt Annában is iránta. Igaz, hogy barátja, Zoltán miatt soha nem erőszakoskodott. Mindig is féltette Annát. Tudta róla, hogy érzelmei fogják elvinni, és olyan férfi kellene mellé, aki sokkal racionálisabb, talán kicsit hasonló, mint ő.  Közel érezte magát Annához, kedvelte őt. Most feltörtek benne az emlékek és egymás szavába vágva, nosztalgiáztak.

    Barna nézte Anna fülében a rózsakvarc fülbevalót.

  - Még mindig hordod? Gondolsz még Zoltánra?

  - Lehet, hogy kinevetsz, de ezt az egy dolgot megtartottam. Nem vagyok egy gyűjtögető fajta, de ez az első nagy szerelem egy része, amit azért, bevallom, a mai napig hordok magamban. Persze ez csak egy külső dolog, de szeretem. Ne gondold, hogy nem zártam le… Igaz, hogy nem volt könnyű… Nagyon fájdalmas volt és kegyetlenül csalódott voltam. Ennek ellenére elég hamar belementem az új kapcsolatba, amiből aztán a házasságom lett. Ezt még a mai napig sem egészen értem. Bár… Talán féltem a magánytól…

   Barna elgondolkodva nézett Annára, majd tétován megkérdezte tőle.

 - Nem is kérdezed, mi van Zoltánnal? Vagy nem akarsz tudni róla?

    Anna lehajtotta a fejét, elsimította a szoknyáját.

 - Hát nem is tudom, mondjad! … De nem akarok vele találkozni. Gondolom nős, gondolom sebész lett… Azt hiszem, mindkettőnknek fájdalmas lenne még ennyi év után is a találkozás.  Persze, az idő…

   - Még, ha akarnál is, kicsit nehéz lenne most a hirtelen találkozás. Nem, nem lett sebész. Nőgyógyász lett, aztán megnősült, két gyereke van, és bevallom, utánad nem igazán volt boldog. Nagyon szerelmes volt beléd és nagyon nehezen tudott elfelejteni. Egyébként disszidált. Kint él Ausztriában. Elhagyta a feleségét, a gyerekeit és valami nővel él együtt, nem házasodott újra. De tartom vele a kapcsolatot, igaz nem olyan intenzíven, de tudunk egymásról. Beszélhetek neki rólad?

  - Nem is tudom… Talán csak annyit… Örülök, hogy jól van, hogy boldogul az életben és mindig szeretettel gondolok rá, ma már harag nélkül. Ahogy talán én is szép emlék, vagy szép szerelem vagyok neki a múltból, ő is ugyanaz nekem. Furcsa az élet! Néha eszembe jutott és elgondolkodtam, mi lenne most velünk, ha akkor nem szakadunk el egymástól. Persze ez egy nagy kérdőjel maradt csak!

   - Azt hiszem Anna, hogy ez örök titok marad. Azért sajnálom, hogy akkor úgy végződött a kapcsolatotok. Sokáig hiányoztál neki. Még nekem is…

   Aztán beszélgettek a jelenről. Barna beszélt a házasságáról, magányos voltáról, munkájáról, a kórházak lehetetlen pénzügyi helyzetéről. Politizáltak is kicsit, mint kiderült ő is eljárt a március tizenötödikei tüntetésekre. Beszélgettek arról, hogy valami változás készülődik az országban. Elmondta, hogy a szülei nem élnek már. Mesélt az Amerikában élő nagynénjéről, akivel a mai napig szoros a kapcsolata. Anna is elmondta édesapja halálát, mesélt a munkájáról, a gyerekeiről.  Közben rendeltek még üdítőket, úgy érezték, hogy még sok mondanivalójuk van egymás számára. Anna ránézett az órájára. - Jó ég!  Már ennyi idő van! Nekem mennem kell!

   Barna zavartan próbálta még marasztalni.

 -Szívesen elüldögélnék még veled! Hová sietsz?  Egyszer igazán eljöhetnél hozzám zenét hallgatni, persze, ha van kedved! … Azt sem tudom, hogy van-e most valakid, vagy ráérsz-e…

   - Mondd, hogy pontosan mit is akarsz, ne beszélj mellé Barna. Ebből kinőttem, meg az időm is kevés, már úgy értem, öregszem! Persze veled együtt - nevetett zavartan Anna.

  - Kicsit megkeményedtél. Határozottabb lettél Anna, de nem baj! Akkor világosan beszélek. Szeretnék veled többször találkozni, nem kívánok semmit tőled, vagy mit tudom én. Ne hozz zavarba! Azt hiszem azért te is tudod, hogy egy el sem kezdett és egy be sem fejezett kapcsolat volt a miénk. Igaz te csak barátnak tekintettél, de hátha most… Ne válaszolj semmit, amúgy meg hazaviszlek, ha megengeded.

  - Nem vagyok már fiatal Barna, és nem az vagyok, aki voltam, ne dédelgess hamis ábrándokat! Két nagy gyerekem van, dolgozom, élek. Nem utasítalak vissza. Boldogan találkozom veled. Mindig is kellemes volt veled lenni, jó társaság voltál. Találkozzunk, miért ne? Bár még nem hevertem ki teljesen a házasságom kudarcát!

   Kimentek a Rákóczi útra, aztán egy mellékutcába, ott volt Barna kocsija, a legújabb Dácia. Barna kinyitotta a kocsiajtót, Annát beültette, majd mellé ült és kérte a címet.

  - Nekem nem megy olyan jól, nekem csak egy vacak kis lakásom van, de hát te gondolom, kapsz annyi paraszolvenciát, a nevetségesen alacsony orvosi fizetésen kívül, hogy viszonylag jól élhetsz.

  - Nem panaszkodom. Így igaz. Holnap mit csinálsz?

  - Dolgozom, ügyelek. Hétvégi beosztás.

  - Kár! Szívesen elhívtalak volna egy kirándulásra valahova, de akár a gyerekeidet is szívesen megismertem volna.

    Anna Barnára nézett - Hát uram, maga aztán nem lacafacázik. Hova siet? Na, de félre a tréfát, gyere fel hozzám most egy félórára, vagy órára és megismered őket.  Aztán majd a többi jön magától. Vagy nem akarod?

  - Komolyan mondod? Nem fognak kinézni? Nehéz korosztály!

  - Az én gyerekeim nem olyanok. De majd meglátod. Meséltem már rólad, legalább nem fantáziálnak.

  - Te tudod! Én boldogan megyek veled. Én ráérek. Jut eszembe!  A rohamaiddal kapcsolatos dologról el kell beszélgetnünk, és majd eldöntjük, hogy mit tegyünk. Jobban mondva én javaslok, te pedig döntesz, hogy elfogadod-e. Jó lesz így?

  - Aranyos vagy Barna, előre is köszönöm, hát jó lenne már véget vetni ennek, mert borzalmas dolog nekem azt átélni - majd elhallgatott és zavartan folytatta - Nálam, ne számíts nagy dolgokra, egyszerű kis lakótelepi lakásom van…

  - Most miért eszkuzálod magad? Gondoltam, hogy nem vagy milliomos, de gondolod, hogy ez engem befolyásol valamiben is? - közben megérkeztek Anna lakása elé.

   - Gyere utánam Barna, gyalogolni szoktam. A második emeleten lakunk, ennyi mozgás nem árt.

    Anna keresgélte a kulcsot, de bentről valószínű meghallották gyerekei a zörgést, és Zsolt kinyitotta az ajtót, mielőtt anyja a kulcshoz ért volna. Nagyon meglepődött Barna láttán, de aztán udvariasan köszönt, anyjával puszit váltott. Anna betessékelte Barnát a saját szobájába, majd Dórának is szólt, és bemutatta őket egymásnak. Anna izgult, hogy Barna mit fog szólni gyerekeihez, de látta rajta, hogy szimpatikusnak találja őket.

 - Gyerekek, csüccs!  Egy kicsit beszélgessetek, addig én készítek némi szendvicset, Barna mit szólnál egy kis meleg szendvicshez? Elfogadod? 

  - Bármit nagyon szívesen, de ne fáraszd magad, majd otthon vacsorázom.

  - Ne, nem! Hadd tegyem meg! Hányszor főztél nekünk annakidején sok-sok finomságot. Na, de beszélgessetek kicsit, ismerkedjetek, aztán jövök. Ti ettetek, gondolom? – kérdezte a gyerekeitől.

  - Igen, mami ettünk, már vártunk nagyon! Betettük a hétvégi kaját a frigóba, mert kint volt - mondta Dóra.

   Barna remek társalgó volt, jól értett a gyerekek nyelvén.  Kicsit meg is lepődött Anna, de hát eszébe jutott, hogy neki is hasonló korú lánya van. Egy nagy tálcán bepakolt mindent a benti asztalra és falatozni kezdtek, akárcsak régen.

   - Ahhoz, hogy igazi jazzt hallgassunk, hozzád kell mennünk, már amennyiben érdekli ezeket a gyerekeket! – mondta Anna.

  - Nagyon helyes, hallom, hogy Zsolt gitározik, gondolom, Dóra is szeret zenét hallgatni. Mit szólnátok egy vasárnapi ebédhez, ráértek? – kérdezte Barna.

   Anna kicsit meglepődött, de a gyerekei is. Aztán hirtelen döntött.

 - Nagyszerű ötlet, ha fogadsz bennünket, elfogadjuk a meghívást, de ne főzz semmit, majd…

  - Nem, nem. Megismerkedésünk is így kezdődött, így lettünk jó batárok, és most így szeretném folytatni, ha már a sors így összehozott ismét bennünket. Persze, ha ti is ráértek - nézett a gyerekekre.

  - Én előtte bulin leszek, de addigra hazaérek, és szívesen megyek - mondta Zsolt.

  - Én meg csak késő délután megyek moziba, tehát az ebédidő jó. Anya meg maradhat utána.  Megengedjük neki - tette hozzá hamiskásan Dóra.

  - Szólítsatok csak Barnának, látom zavar benneteket a megszólítás. És tegezzetek, de nem visszaélni vele! Talán még nem vagyok nektek túl öreg.

   Ebben maradtak. A gyerekek elköszöntek, Anna még egy keveset beszélgetett Barnával, majd lekísérte a kapuhoz, ahol Barna megfogta Anna kezét, kézfejére csókot nyomott és elindult, majd visszaszólt.

 - Nagyon várlak benneteket! De egy pillanat Anna! - szaladt vissza - Itt a telefonszámom, az otthoni. Hadd adjam oda. Ha valami mégis közbe jönne. Hátha nem vagyok éppen a kórházban.  Kedves gyerekeid vannak! - Majd hirtelen odaállt Anna elé és megcsókolta a homlokát - Nagyon örülök, hogy találkoztunk! Jó éjszakát!

  - Jó éjszakát Barna, én is örülök.

    Anna visszament a lakásba, gyerekei megrohanták, Dóra szokatlanul élénk volt, Zsolt pedig megjegyezte - Teljesen jó fej. Szóval ő csak barátod volt?

   - Igen, csak a lelki jó barátom volt. Ahogy már mondtam is az első, de igazi nagy és szép szerelmem barátja volt.  Az ő révén ismerkedtem meg Barnával.

- Te mami, ez a férfi egyedül él? Mert nem egészen értem. 

- Igen ez a pasi egyedül él, azaz külön él a feleségétől, van egy Zsolthoz hasonló korú lánya. Elmondása szerint jó kapcsolatban van a feleségével, csak éppen nem tudnak együtt élni. Van ilyen!

  - Akkor van esélyed mami, úgy láttam, tetszel még neki, erre nekem van szemem. Neked nem tetszik? Illetve azt gondolod, hogy csak barátság lehet köztetek? – kérdezte Dóra teljes komolysággal.

  - Majd erről máskor, különben is majd szólók, ha ezzel kapcsolatban valami különös közlendőm lenne. Találkoztunk, örültünk egymásnak és egyelőre ennyi. Akkor én holnap csak későn jövők haza, egész nap ügyeletben leszek, Ti pedig készüljetek hétfőre, mert a vasárnap akkor táblázva van. Ennivaló a frigóban és legyetek jók, aludjatok tovább, ha tudtok, én nyolcra megyek. Azzal megcsókolta gyerekeit és ő is indult pihenni a szobájába. Megágyazott, lefeküdt. Barnára gondolt, a régi balatoni nyárra, amikor utoljára találkozott vele.

 

 

19

( 1966 )

 

   Hirtelen maga előtt látta a huszonkét évvel ezelőtti Balatont, ahol Barnával ülnek a part szélén.  Zoltán utáni szakítása, az új ébredező szerelem, és fel-felújuló lelki válsága idején a következő nyáron, találkozott ismét vele. Nem véletlenül, hanem előre megbeszélve, hiszen mindketten szerettek volna egymással beszélgetni. Barna egy barátjánál nyaralt Bogláron, idehívta Annát.  Furcsa volt mindkettőjüknek ez a találkozás Zoltán nélkül, érezhetően más volt a hangulat közöttük, mint máskor. Aztán ahogy múlt az idő felengedtek.

   Fürödni nem tudtak, mivel borongós volt az idő, de végig sétáltak a parton, ebédeltek, délután pedig kiültek a teraszra és Barna először az új kapcsolatáról kérdezte. Anna elmesélte megismerkedését Ákossal, részletesen ecsetelte kusza kapcsolatukat, amelyet most éppen megszakítottak. Beszámolt az ismételten sikertelen felvételijéről, arról, hogy a színházat is otthagyta, főként azért, hogy szabaduljon Ákostól. Mesélt a sikereiről, kudarcairól. Elmondta, hogy az ősszel Sopronba megy, ahová felvették az óvónőképzőbe.

   Barna csak hallgatta, majd megkérdezte.

 - Mondd, ha ennek a fiúnak sokkal rútabb dolgaiért meg tudsz bocsátani, akkor ezt miért nem tetted meg Zoltánnak? Hiszen annyira szeretted, annyira tudtad, hogy ő is szeret. Jó, tudok a ballépéséről, de az tényleg nem volt komoly. Kár, hogy akkor még velem sem voltál hajlandó találkozni! Érdemes volt ezt így csinálnod? Úgy mellesleg mondom csak. Zoltán azóta sem igen tért magához… Igazából nem értelek… Nem akarsz vele találkozni? - nézett kérdőn Annára.

   - Tulajdonképpen én sem értem magamat.  Talán ha Zoltán erőszakosabb, ha rámenősebb lett volna a szakításom után. Találkozni? Minek? Már nem… Már nem akarok vele találkozni… Olyan zavaros minden. És elég volt a fájdalmakból. Valószínű, hogy én másképp szerettem Zoltánt, és másképp szeretem Ákost. Nem tudom ezt most neked megmagyarázni. Lehet, hogy rosszul döntöttem, lehet, hogy meg kellett volna bocsátanom Zoltánnak. Lehet. De ahogy te mondtad, én mindig kicsit szertelen, kicsit szabadosabb életre vágytam. Ő meg azt hiszem túlságosan csak magának akart volna tudni. Legszívesebben azt szerette volna, ha csak otthon ülök, mint feleség.  Hiszen rád is olyan féltékeny volt! Igaz, hogy okot is adtál erre az őszinteségeddel… persze, hogy mi lesz ebből az Ákossal kapcsolatos sem vele, sem nélküle kapcsolatomból? Nem tudom. Lehet, hogy egyszer majd ennek is vége lesz. Keserű vagyok most és tanácstalan.

  - Sajnálom. Igazán sajnálom Anna. De én segíteni nem tudok. Legfeljebb tanácsot adni.  Valószínű, hogy több közös szellemi ponton tudsz találkozni a te Ákosoddal, mint Zoltánnal és valami mágikus vonzalom van köztetek… De jól tetted, hogy eldöntöttél valamit, és tovább tanulsz. Bár, sajnálom, hogy feladtad művészi vágyaidat, mert szerintem tehetséges vagy. Átjöhettél volna Pécsre is! Persze az a fajta életmód, ami ezzel jár… Ahhoz neked talán megfelelő társra lenne szükséged. Lehet, hogy könnyelmű döntés volt részedről és ezt egyszer még megbánod Anna. No, de te tudod.  Én a helyedben az időre hagynám az Ákos kérdést, de lehet, hogy végleg szakítanék vele. Úgy érzem, nem egy biztos támpont a további életedhez. Persze te tudod, én csak mondom a gondolataimat, annak alapján, amit elmondasz nekem ebből a kapcsolatból. Labilis egyéniség lehet, talán egoista is… Nem hinném, hogy neked ilyen férfira lenne szükséged…  

    Így beszélgettek hosszan azon a délután. Anna is megtudakolta Barna érzelmi életét, aki elmondta, hogy az Anna által ismert Zsuzsával a kapcsolata él, de még mindig nem az igazi és valószínű nem is lesz az – Tudod Anna!  – mondta kicsit keserűen Barna: - Néha magányos farkasnak érzem magam. Szeretem a vidámságot, a zenét, el tudok bújni a könyvekben… Remélem nem lesz belőlem szakbarbár orvos! Szíveket akarok gyógyítani, aztán látod, a sajátomat és a barátaimét nem tudom helyre tenni! 

    Késő délután volt már, amikor Barna felállt, Anna is felkecmergett a székből.

  - Nem lenne kedved egyet szórakozni velem, jobb híján a Hullámban? Hallgatnánk egy kis zenét, táncolnánk, ne búslakodjunk itt, amondó vagyok! – mondta neki Barna.

    Anna nem ellenkezett, átöltöztek, fekete hosszú nadrágot és szürke akkor divatos kék twist pulóvert vett fel, papucscipővel, egy pulóvert még átdobott a vállán. Barna szerette a nyakig érő garbókat, most is abban volt és az amerikai nagynénitől kapott eredeti farmernadrágjában, ami ebben az időben ritka volt.  Szintén egy vastagabb pulóvert tett a vállára és együtt, egymás mellett elindultak a zenés, szabadban lévő szórakozóhelyre. Leültek egy fa alatt lévő asztalhoz, sört ittak mindketten. Anna néha rágyújtott egy-egy cigire, Barna nem dohányzott. Zenéről, filmekről, könyvekről beszélgettek, aztán táncoltak is. Anna akkor arra gondolt, hogy tulajdonképpen milyen jól érzi magát Barnával. A lassú számoknál Barna közelebb húzta magához, Anna érezte, hogy a férfi még mindig vágyakozik rá. Arra gondolt, hogy semmiképpen nem szabad ezt a barátságot elrontania. Szerette Barnát, de nem szerelemmel és most Ákos ült a szívében. Tizenegy óra körül hazafelé indultak.  Tettek egy sétát a mólon, majd a vízpart mellett sétáltak a félhomályban, miközben mindketten magukra vették  pulóverüket.

  - Gyere, üljünk le a partra és hallgassuk a csendet! - mondta Barna.

    A strand környékén jártak, leültek a füves part szélére, a beton padkára.

  - Fázol? Átölelhetlek? Legalább megmelegítelek - mondta Barna. Anna nem szólt semmit. Kicsit közelebb ült Anna mellé és kezével átölelte a vállát. Csend volt közöttük, hallgatták a víz csobogását, nézték a nagy barna hullámokat és a nád hajladozását.  Barna hangja törte meg a csendet. Megmozdult, levette karját Anna hátáról, majd felé fordulva ránézett és hirtelen annyit mondott.

  - Nem érdekel! Semmi nem érdekel! Most megcsókollak, utána felpofozhatsz!   

    Anna először nem értette a dolgot. Aztán a váratlan, kapkodó csók után gyengéden eltolta magától Barnát és zavartan, kicsit sajnálkozva csak ennyit mondott: - Ne haragudj! A világ egyik legjobb pasasa vagy. De mit tegyek, ha az érzelmeim megint másutt vannak?

   Barna lehajtotta a fejét, és nagyon halkan mondta.

- Bocsáss meg nekem Anna! Én sem tehetek róla, hogy még mindig reménytelen érzelmeket táplálok irántad… Tudod, én vagyok a te életedben a lekésős pasas, sajnos mindig lemaradtam a te vonatodról, pedig mit nem adtam volna, ha... Sajnálom! Leginkább magamat! De értelek. És hagyjuk a magyarázkodást. És még egyszer bocsáss meg! 

    Anna elszomorodva nézett rá.

  - Sajnálom, tényleg sajnálom, de azért remélem, továbbra is a jó barátom maradsz! Menjünk haza! - felálltak és elindultak a villa felé. 

    Anna másnap délután elutazott, elköszönt Barnától. Mindketten ígérték, hogy hírt adnak majd egymásnak, amiből aztán az évek folyamán nem lett semmi. Elveszítették egymást. Mindegyikük járta a saját felnőtt útját.

 

20

 

 (1987 )

 

     A Barnával való találkozása utáni napon Anna korán kelt, hogy időben beérjen az otthonba. A portán várta Márta levele egy borítékban. Ebből megtudta, hogy az Engels téri buszmegállóba jön a busz, ahová délután három órára kell kimennie. Megtudta, hogy a második emeleten saját osztályával lesz ügyeletben, aztán, hogy érkezett csoportjába egy általa még nem ismert, kissé nehéz leány, aki hajlamos az öngyilkosságra.

    Össze hajtotta a levelet, betette a táskájába, majd bement a tanáriba, ott összetalálkozott Andrással, aki gyakran vállalt hétvégi ügyeletet.

  - Szevasz, Anna, már megint együtt leszünk?  Láttam a kiírást, egy emeleten dolgozunk, és Márta meghagyta, hogy amíg te délután elmész Zsófika elé, hallom visszajön, vegyem át a csoportodat. Mit szólnál hozzá, ha elvinném őket is kirándulni, az én csoportomban kevesen vannak, elbírok velük, te pedig nyugodtabban lelkizhetsz Zsófikával.

   Anna felment az emeletre, belépett a lányok hálójába, hangos Jó reggelt-t mondott, jóformán még senki sem ébredt fel. Anna elhúzta a sötétítő függönyt, majd egyenként odament az ágyakhoz, kinek-kinek megsimogatva a fejét, ébresztette őket.  A lányok álmosan és kócosan felemelték fejüket, láthatóan megörültek, hogy Anna néni lesz velük. A rend szerint a fürdőbe mentek mosakodni, fogat mosni, aztán felöltöztek, az ágyakat rendbe tették, a háló felelős kiszellőztetett, majd mindenki az osztályterembe vonult, mivel nem volt más hely, ahol a hálón kívül bármit is csinálhattak volna. Ilyenkor látta igazán, hogy milyen jó lenne minden emeleten legalább egy közös nagy nappali, ahol lenne játéksarok, tévé, rádió, könyvespolc. Ahol otthonosabban, más csoporttal együtt el lehetnének ezek a gyerekek

     Most a lányok készen álltak arra, hogy rendbe hozva magukat Annával az élen lemenjenek az ebédlőbe. Csend és nyugalom volt az egész intézet területén. Négyen voltak beosztva, két nevelőtanár és két gyermekfelügyelő. Összesen negyvenöt gyerek maradt az otthonban a kilencvenből hétvégén, a többiek hazamentek. Úgynevezett hétvégi kimenőn voltak. A reggeli körözött volt, teával. A többség jóízűen fogyasztotta, persze mindig akadt egy-két gyermek, aki fancsali képet vágott hozzá, arrébb lökte a tányérját és nem evett. Beléjük tömni nem lehetett, legfeljebb egy-két jó szóval rábírni, ami vagy sikerült, vagy nem.  Ahogy folyt a reggeli, egyszer csak felpattant az új kislány, felüvöltött és rohant fel az emelet irányába. Anna hirtelen felugrott és szaladt utána, emlékezett Márta üzenetére, hogy labilis idegrendszerű és hajlamos az öngyilkosságra.

     Ilona - így hívták a kislányt - tizennégy éves volt, most került a közösségbe, cigány családból jött, anyja meghalt, apja iszákos volt, testvérei is szanaszét kerültek különböző otthonokba, már túl volt egy abortuszon, mivel unokatestvére megerőszakolta. Ezt Anna csak később tudta meg, mikor elolvasta a gyermek iratanyagát.  Most a kislány kinyitotta a háló ablakát, ahová nem szereltek fel valamilyen ok miatt eddig védőrácsot, feltehetően ez a rész volt az előző igazgató szolgálati lakrésze és erről megfeledkeztek

    Ilona sikoltva fel akart ugrani az ablakpárkányra, hogy kiugrik, neki elég volt, ő itt nem fog élni és még hasonló összefüggéstelen dolgokat kiáltozott. Anna elérte a lányt az ablak előtt, iszonyú erő volt benne. Igencsak össze kellett szednie minden erejét, hogy megfékezze Ilonát.  Folyamatosan szóval tartotta.

   A csoport többi tagja ekkor már ott állt az ajtóban, András is bejött. A kislány ekkor már elfáradt, leült a földre, Anna leguggolt mellé. Közben arra kérte Andrást, hogy vigye kicsit az ő csoportját is magával. Próbálta meggyőzni, hogy azért nem olyan rossz itt, hogy mi mindent lehet majd itt csinálni, hogy kimenők is vannak, hogy előbb utóbb barátnőre is lel majd az intézeten belül, érdemes jól viselkedni. Teljesen kimerült, de tudta tartania kell magát. Aztán rávette, hogy átmenjenek a terembe, ahol már várták őket a többiek.  Bevezette a lányokhoz, biztatta őket, hogy karolják fel kicsit, gondoljanak arra, amikor ők kerültek ide, milyen nehéz volt nekik is. A lányok tétován vették körül, egyik-másik elment tőle, de ketten talán átérezték a baját, és beszélgetni kezdtek vele a sarokban. 

     Ebéd után aztán a lányokat átvette András és elindult velük a Gellérthegyre. Kicsit később ő is felvette kabátját és metróval indult a Deák térre, onnan átsétált az Engels térre és várta a Svédországból érkező autóbuszt. Háromkor pontosan megérkezett a sötétbőrű, szép arcú, fekete szemű cigánylány, Zsófi. Örömmel ugrott Anna nyakába. Megvárták, míg a csomagot kiszedik a buszból, majd Anna megkérdezte: - Hol van Rony? Csak nem egyedül jöttél?    

    - Sajnos egyedül jöttem. Végül is, csak a buszhoz kísért. Nem tudott most jönni. Azt ígérte, majd meglátogat a nyáron. Jaj, Anna néni, már olyan jó itthon lenni! - elsírta magát. Anna megsimogatta a fejét - Azt elhiszem! Hiányoztunk, ugye? Te is nekünk Zsófi! Már féltünk, hogy valami bajod van. Miért nem írtál, telefonáltál?

  - Mert nem engedett Rony, később meg bezárt a szobába, a lakásba, nem akarta, hogy visszajöjjek. Teljesen hülye volt. Kétségbe voltam esve, de a szülei sem tettek semmit.

  - Aztán hogyan beszélgettetek? – nézett kutakodva a lányra, majd elindultak a metró felé.

 - Hát mutogatással, meg tanultam néhány szót, néhány mondatot.

  - Mesélj még, milyen volt!

  - Amúgy jó volt, szép volt minden, Ronyék egy három szobás lakásban laknak, jó hely, meg van mindenük. De nem dolgoznak, valami segélyből élnek, csak Rony anyja dolgozik.

  - Szereted ezt a fiút még most is? - kérdezte Anna.

  - Hát… szeretem. Csak nem tudok rendesen beszélgetni vele és ez zavart. Most évet kell ismételnem?

  - Nem tudom Zsófi, ezt majd az osztályfőnököddel és igazgató bácsival megbeszéled.

    Amikor megérkeztek az otthonba, a házban maradt gyerekek üdvözölték Zsófit, kíváncsian körbe vették, mindenféléről kérdezgették. De ő csak szűkszavúan válaszolgatott. Ebéd után Anna és Zsófi leültek a hálóban és Zsófi részletesen beszámolt mindenről. Ő pedig jó tanácsokat adott neki a jövőre vonatkozóan.

     Lassan megérkeztek a többiek is a kirándulásból. Zsófit nagy örömmel és kíváncsisággal vették körbe osztálytársai. Anna hagyta őket beszélgetni, addig ő az új kislánnyal társalgott. Lassan vacsorázni kellett menniük.  Elfáradt mindenki, a gyerekek és a velük lévő felnőttek is. Vacsora után ki-kicsinálta a saját szabad tevékenységét.  Fél nyolc felé megérkezett az éjszakás váltós kolléganő, akinek elmesélte a napi történést, majd mindenkitől elköszönve lement a tanáriba, magára vette kabátját és indult hazafelé.

    Egy buszmegállónyit sétált, kiszellőztette kicsit a fejét. - Még szerencse, hogy holnap vasárnap!  - morfondírozott magában - Eszébe jutott Barna, majd volt férje Ákos. Arra gondolt, ha gyerekei elmondják neki Barnával való találkozását bizonyára dührohamot, kap.  Amikor hazaérkezett már csak a lánya volt otthon, Dóra. Zsolt házibulizott.

     Beült Dóra szobájába és hosszan beszélgettek. Ilyenre köztük már rég fordult elő. Ő is megnyílt a lánya előtt. Kérésére mesélt első szerelméről, annak bonyodalmairól. Majd Ákosról, arról, hogy miért is romlott meg a kapcsolatuk és arról, hogy mitől szeretné lányát megvédeni. Mindketten várták már ezt a beszélgetést és most boldogan ölelték át egymást az esti búcsúzáskor. Majd lefürdött, jól esett a meleg, illatos habfürdőben ellazulni.  Már nagyon régóta nem érezte magát ilyen jól. Ezzel kapcsolatban megválaszolatlan kérdéseket tett fel magának:  - Talán Barna az oka? Talán tetszik nekem? Talán vágyakozom rá, vagy csak férfira vágyakozom? Vajon mit fogok tenni, ha sor kerül egy félreérthetetlen helyzetre? 

    Vágyott még a szerelemre, a gyengédségre. Adni és kapni akart. Mégpedig őszinte szeretetet. Aztán felvette hálóingét, beköszönt még a lányának.  Annyira fáradt volt, hogy azonnal lekapcsolta a villanyt és nagyon hamar elaludt.

   Másnap tíz órára érkezett haza fia, Zsolt. Látszott rajta, hogy jól sikerült a buli, jól érezte magát. Dórával beszélgettek, amíg ő a reggelit készítette. Majd az asztalnál Zsolt részletesen mesélt a buliról. Anna azt gondolta, csak annyit, amennyit neki is szabad tudnia.

  - Aztán szép lányok is voltak ott?

  - Jaj, anya, persze, hogy voltak. Képzeld nekem is akadt egy, de igazából nem akarok még járni senkivel, vele sem. Ezek a lányok meg mind azt akarják.

  - Mit, Zsolt?  - kérdezte Anna.

  - Hát, hogy járjunk, meg... Hát érted!

  - Kicsit korai lenne, szerintem. Kár az érzelmeket csak úgy össze-vissza elpazarolni, mert aztán később mi lesz? - kérdezte. Hacsak nem akad valami nagy szerelem, de hát azt megérzi az ember. Annak úgy sem tudsz majd ellenállni.

   Hirtelen csengett a telefon. Anna felállt és bement a szobájába, hogy felvegye.

  - Szervusz, Anna!  Arra gondoltam, ha jó nektek értetek megyek kocsival. Addig ne induljatok! Mit szólsz hozzá?

  - Na, de Barna! A belvárosban laksz, nem a világvége, ne fáraszd magad!

  - De nekem jól esne! – kérlelte Barna.

  - Akkor gyere! Hányra készüljünk el?

  - Tizenkettőre ott leszek a ház előtt.

    Jól esett Barna figyelmessége, már rég nem volt benne része. Fel is tette magának a kérdést: - Csak nem lettem szerelmes?  Vagy az egész csak a régi emlékek miatt van? - Izgalommal öltözött, válogatva a ruhatárában, tetszeni akart. Gyerekei előbb elkészültek, leküldte őket előre. Ő még egy utolsót simított a haján, kevés parfümöt szórt a füle mögé, majd sietett a ház elé. Barna a kocsi oldalánál támaszkodva várta Annát, közben beszélt valamit a gyerekekhez, akik már bent ültek a kocsijában.

  - Bocsánat! - szaladt Anna - Kicsit késtem megint! De itt vagyok!- érezte, hogy elpirul.

  - Kézcsókom! Azt hittem már nem mer velünk jönni asszonyom, pedig nem vagyok harapós! Hát még, ha megtudja, hogy mit ebédel?

     Anna nevetve, teljes természetességgel adott Barna arcára egy puszit és beült a kocsiba - Gondolom meglepetés lesz, ezért nem kérdezem. Jut eszembe miért nem hívtad el a lányodat is?

    - Mert elutazott a mamájával vidékre és csak holnap érkeznek haza. Valami nagy családi ünnepség van a nagyszülőknél. Különben itt lenne ő is, legalább összeismerkedtetek volna, de majd bepótoljuk, ha ti is úgy akarjátok.

     Megérkeztek Barna lakásához, ami a belvárosban volt egy viszonylag felújított külsejű nagy bérház harmadik emeletén. Lifttel mentek fel, majd mikor az ajtó elé érkeztek Barna barátsággal betessékelte őket. Két nagy szobája volt, elég nagy konyhája, fürdőszoba és a mellékhelyiségek. Ahhoz képest, hogy egyedül élt, túlságosan rendezett volt minden. Az egyik szobát hálószobának használta, a másikat nappalinak, dolgozónak, és zene szobának, ahogy mondta. De úgy is nézett ki. Anna felismerte a régi szőnyegét, a három nagy süppedő fotelt, a kör alakú asztalkát, a könyvespolcot, a rengeteg lemezt, kazettát. Persze már a régi helyett új magnó, új lemezjátszó volt és az egyik sarokban íróasztal.  Mintha csak a régmúltban találta volna magát. Össze szorult a szíve. Egy pillanatra maga előtt látta Zoltánt és saját magát.

   - Hát ez a birodalmam, de foglaljatok helyet - Barna közben zenét tett fel - Hallgassatok egy kis Garbarek muzsikát. Remek szaxofonos! Biztosan élvezni fogjátok.

     Majd Anna és Barna a konyhába mentek. Anna kivette szatyrából a pezsgőt.

  - Ezt kettőnknek, hátha szükség lesz rá, hátha mégsem késted le a vonatomat - mondta zavartan. Barna ránézett melegbarna szemével, Anna még zavartabb lett és folytatta.

 - Ne úgy vedd, hogy ha nincs ló, jó a szamár is, na, most aztán végképp összezavarodtam.

   Barna ekkor megfogta a kezét.

 - Látom tényleg zavarban vagy, de én is, még ha nem látszik rajtam, akkor is. Nem tudom, nem tudom, mit mondjak most erre? Legszívesebben…

  - Semmit - húzta ki kezét Barna kezéből, isteni illatok vannak! Gyere, menjünk be a gyerekekhez. 

  - Bementek a gyerekekhez, akik elmerülve hallgatták a szép szaxofonszólókat, majd beszélgetni kezdtek, hogy ki mi szeretne lenni, ha majd felnő, beszélgettek Zsolt bulijáról, a lányokról, Dóra Algírban tanuló fiú barátjáról. Aztán ebédhez hívta őket Barna.

     Annának eszébe jutott az első találkozás Barna pécsi lakásán. Kísérteties volt most ez a pillanat számára. Alig tudta elhessegetni a múltat. Magába merülve evett. Barna bort töltött, a gyerekeknek üdítőt, Anna poharát kocogtatta.

 - Ébresztő Asszonyom! De elmerült valamiben! Akkor egészségünkre, a találkozásunkra és a veletek való megismerkedésem örömére! - koccintottak. Desszertnek fagylaltot tálalt. Ebéd után Dóra és Anna felajánlotta, hogy elmosogatnak, de Barna kikérte magának, így aztán bementek mindahányan a szobába.

  - Feltehetek olyan zenét, amit mi hallgattunk annak idején? Nem fog zavarni? - nézett Annára. Ő pedig pontosan értette, hogy Barna mire céloz, de bólintott, hogy csak tegye fel. Így aztán Louis Armstrongot, Ella Fitzgeraldot, Mahalia Jacksont hallgattak. Gyorsan múlt az idő, Dóra az órájára nézett, majd Zsoltot invitálva, indulni készült, mivel barátnője várta, moziba készültek. Magával hívta Zsoltot is.

  - Nem tartóztatom az ifjúságot, ha program van, akkor menni kell. De Anna te még maradhatsz, ugye? - nézett rá kérőn Barna.

  - Én még maradok. Anna leült a régi fotelba és hallgatta a zenét. Leült vele szemben Barna is majd megkérdezte: - Nagyon a múltban vagy? Tudom a bútorok, ez nekem csak most jutott eszembe, de a múlt ellen nem tehetünk semmit Anna. Nagyon feltörtek benned az emlékek?

  - Nem, nem. Ne gondold, csak egy kicsit. De hát ez azt hiszem normális embereknél így természetes.

  - Akkor jó. Megnyugodtam. Várj! Hozok be valami innivalót, vagy bontsam meg a pezsgőt?

  - Az jó lenne! Hátha bátorságot ad!

    Barna visszafordult, leguggolt Anna mellé - Mihez? Miért? Félsz tőlem? Vagy azt gondolod, hogy már öregek vagyunk az érzelmekhez?

   - Egy kicsit azt hiszem, én már negyvenkét éves leszek…

  - Én meg negyvenhat, és?  Szeretni ebben a korban is lehet. Ebéd előtt arra utaltál a konyhában, hogy talán eljött az én időm…  

     Ekkor mindketten felálltak. Átölelte Annát. Magához szorította és megcsókolta. Ott állt mögöttük a múlt, közös múltjuk egy darabja is. Mindketten szeretetre, gyengédségre vágytak. Anna férfira, Barna pedig nőre. Arra gondoltak, hogy talán ezt egymásban megtalálhatják most. Hiszen annyi minden elromlott körülöttük.

     Barna feltett egy lemezt, amit annak idején sokszor hallgattak. Ella Fitzgerald énekelt: a „Sentimental Journey”-t. Barna megfogta Anna kezét: - Gyere, táncoljunk!

    Összesimulva táncoltak. Mindketten tudták, hogy már nem a huszonvalahány éves testük fog találkozni, de kívánták egymást, és tudták kifutnak az időből, egyetlen percet sem hagyhatnak ki, ami számukra fontos.

     Anna átadta magát Barnának, aki gyengédebb volt, mint ahogy azt Anna képzelte valaha róla. Két felnőtt, magára maradt ember talált egymásra. Óhatatlanul bennük volt a közös múlt és Barna talán túlságosan is boldog volt, hogy most magáénak tudhatta azt a lányt, azt a nőt, akire vágyott fiatal korában. Anna még mindig fiatalos volt, teste korához képest feszes. Sokan nyolc-tíz évvel fiatalabbnak nézték őt még most is. Betakarták magukat egy pléddel, mindketten zavarban voltak, majd Barnán kitört a nevetés, alig bírta abbahagyni

 - Jaj, ne haragudj, nem rajtad nevetek, de nem bírom abbahagyni, hirtelen olyan groteszk lett az egész, illetve az én helyzetem. Mint egy hülye, végig statisztálom a legjobb barátom szerelmét. A lányt, akit szeret, abba én is belezúgok, reménytelenül szerelmes vagyok, de nem teszek érte semmit. És akkor most itt vagy!  Olyan hihetetlen az egész! Csipkedj meg, ébressz fel! Életemben nem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténik! Mondd! - most már felszabadult volt Barna, ami Annára is áthatott - Szeretsz egy kicsit? Jó volt neked most velem? Annyi mondanivalóm van még, és annyira szeretnék sokat lenni veled!

    Anna felült, majd odabújt Barnához, simogatta, szeretgette és hízelgő szavakat sugdosott a fülébe.  Minden gátlásukat levetkőzték, és boldognak érezték magukat. Már este nyolc óra volt, amikor Anna felkelt Barna mellől, aki nem akarta elengedni.

   - Muszáj mennem, adnál egy törülközőt? Lezuhanyoznék, ha lehet.

  - Persze, persze - mondta Barna és maga köré tekerte a lepedőt, kivett a szekrényből egy törülközőt. Anna bement a fürdőszobába és lezuhanyozott. Megtörülközött, belenézett a nagytükörbe, nyugalom ült az arcán. Boldog volt.  Barna félmeztelen testtel, magára kapva farmer nadrágját, a kanapén ülve várta.

  - Gyere ide! - nyújtotta kezét a fürdőszobából kilépő Anna felé - Szerintem megtébolyultunk, de pokolian jó érzés és áldom az eszemet, hogy azon a napon mindenáron azt a könyvet meg akartam venni. Ez lesz a szent bibliám! Különben ez soha nem történik meg! Anna, édes Anna! Remélem, így még nem hívtak?  Ha igen, nem mondom ezt!

  - Nem, így nem hívtak, nyugodtan mondhatod. Nem vagyunk mi mégiscsak túl öregek ehhez a nagy érzelemhez?  – nézett Barna sötétbarna szemébe Anna.

    Barna mérgesen válaszolt: - Ezt többet ne mondd!   Neked is jó volt velem?  Nem is várom a választ, mert, érzem, hogy te is hasonlóan érzel, mint én. Akkor meg csak mi vagyunk, és többet nekem ne beszélj a korról. Különben is te nagyon fiatalos vagy! Talán én sem vagyok neked még nagyon öreg.  Anna!  Boldog vagyok, hogy rád találtam!

  - Én meg hálás, hogy a múltunk ellenére képes vagy szeretni! Kicsit féltem attól, hogy csalódni fogsz -  mondta Anna.

    Közben mindketten öltözni kezdtek. Lementek a kocsihoz és Anna lakása felé indultak. Mindegyikük tudta, hogy ez a kapcsolat nem futó kalandnak indult. Úgy beszélgettek különböző dolgokról, mintha legalábbis már hosszú idő óta együtt éltek volna, olyan természetességgel, olyan bensőségesen. Anna a lépcsőházban arra gondolt, milyen jó a sors hozzá mégis. Most úgy érezte, hogy neki ilyen férfira lett volna szüksége már a kezdet kezdetén. Ilyesféle dolgok jártak Anna agyában, miközben haza érkezett.

   Másnap délelőtt felhívta volt férjét és egy délelőtti találkozást kért tőle, annyit mondott csak, hogy fontos dolgot szeretne vele megbeszélni. Ákos utált presszókba ülni, ezért azt mondta volt feleségének, hogy menjen el hozzá, a lakására, találkozzanak ott.  Anna nem szerette volna, ha gyermekeitől kell tudomást szereznie volt férjének erről a kapcsolatáról.  Következő keddi délelőtt megjelent Ákos lakásán, aki rezignáltan nyitott neki ajtót, betessékelte szobájába. Anna leült a fotelba, kissé feszélyezettnek érezte magát. Ákos teát főzött. Azzal kínálta.

   - Hát ide zavartál engem, most boldog lehetsz! - mondta neki Ákos, mikor leült a vele szemben lévő fotelba.

   - Nem zavartalak sehova, ennek így kellett történnie. Ha kicsit őszinte lennél magadhoz, felülvizsgálnád az ellenem tett dolgaidat, talán másképp ítélkeznél rólam, de ezt nem várom el tőled. Egoista vagy, egész életedben a voltál. Elsődleges volt nálad a mindig én, csak én. Ezt hallottam jóformán tizennyolc éven keresztül Ákos. Csak te voltál és csak utánad minden más. Talán előbb kellett volna lépnünk.

  - Te képzelegsz, mint ahogy mindig is hajlamos voltál a féltékenykedésre, a hisztériára. Mi bajod volt? Unatkoztál talán!

  - Úristen! Ákos! Miket beszélsz? Miért is váltunk el?

  - Én nem váltam el, te akartad!

  - Igen én akartam, mert akkor már a nem tudom hányadik félrelépésedet, amit úgy ítéltem meg, hogy az már nem kaland, hanem szerelem, nem tudtam elviselni. Aztán nem tudtam elviselni, hogy onnantól kezdve elindult a kettőnk közötti pokoljárás, az ivászatod… Vagy már elfelejtetted?

  - Elmúlt, látod! Minek kellett ez az egész?

  - Te semmit nem értesz. Vagy leginkább nem akarsz érteni. Még magadnak is hazudsz, már annyit, hogy el is hiszed.  De nem ezért jöttem. Arra kérlek, hogy a gyerekekkel a kapcsolatot, emberhez méltón próbáld fenntartani. Hiszen te vagy az apjuk, ha velük vagy, legyél is az. Ne magadat sirasd és próbálj meg túllépni a saját sérelmeiden, mert, ha ezt nem teszed nehéz lesz neked is és nekik is. Ha szereted őket, értük megteszed.

   - Jössz ezzel a pedagógusi papolással. Én nem tettem semmi rosszat eddig sem, ők nem akarnak jönni…

   - Jó. Gondolkozz ezen, ha tudsz! De el kell, hogy mondjak neked valamit, hogy további kapcsolatunkat tisztázzuk. Ne zavargass engem feleslegesen, mert van valakim, mostantól tartozom egy férfihoz. Nem tartozik ugyan már rád, de szeretném, hogy tudd! Éld az életed és hagyjál engem is élni. A gyerekek előtt pedig ne pocskondiázz engem!

  - Na, szépen vagyunk! Gondoltam, hogy találtál valakit és ezért kellett nekem elköltözni, az általam megszerzett lakást szétverni…

  - Ezt fejezd be! - Anna idegesen felállt - A lakást nem te egyedül szerezted és nem ezért kellett szétköltöznünk! Hiszen ezzel a férfival, aki egyébként orvos, most találkoztam csak.

  - Á, orvos? Az kell neked. Jó, kispolgári, biztos élet! Jól kereső pasival! Mindig tudtam, hogy ez kell neked!

  - Hagyd ezt az ócsárolást, Ákos! Nem érdekel a véleményed, most megyek! Csak azt szerettem volna, ha tőlem és nem a gyerekektől fogod ezt hallani. Végre szeret valaki. Tudod? Szeret! Tudod mit jelent ez a szó? Aligha! Mert te csak magadat szereted!

   Anna mindezt már kiabálva mondta, majd vette a táskáját és kiviharzott Ákos lakásából köszönés nélkül. Úgy érezte, valami fojtogatja a torkát. Amikor az utcára ért, szinte magán kívül sietett előre, se nem látott, se nem hallott. Kavarogtak benne az indulatok, a sérelmek.

 

21

 

( 1966)

 

   Szilveszter után Anna egy darabig kerülte Ákossal való találkozását. Furcsa, vegyes érzelmek kavarogtak benne. Zavarban volt az érzelmeivel. Még nagyon mélyen benne élt a Zoltánnal való kapcsolata, a hozzá fűződő érzelmei. Titokban arra gondolt, hogy talán felkeresi majd Zoltán, és talán ő mégiscsak megbocsát neki. Visszafogadja.  Úgy érezte, hogy a szilveszteri éjszaka talán vigasz, talán meggondolatlan szerelemre való vágyódás volt. Azért is kerülte Ákost, mert tisztában akart lenni önmagával.

    Valószínű Ákos is élte az életét, találkozgatott sebészorvos barátnőjével. Anna időnkként lement a színházi klubba Marcsival, akivel elég jól összejöttek. Több közös dolog volt, amit átbeszélgettek egy-egy magányos estéjükön. Leültek és mindegyikük kért egy vermutot, hogy feloldják az előadás utáni feszültségüket. Anna ekkor már az új darabban játszott. Egy kisebb szerepet kapott. Még a próbák alatt időnként összefutott Ákossal, aki mindenáron randevúzni akart vele és nem értette Annát, hogy a szilveszteri éjszaka után miért nem hajlandó erre.

     Aztán amikor megvolt a bemutató, együtt töltötték a premier estét Ákossal, ekkor ismét elment a lakására. Lassan megszokta furcsa, szögletes, merev modorát, folytonos szomorú arcát. Majd egy ideig megint nem akart vele találkozni, félt ettől a kapcsolattól. 

     Egy későbbi estén Ákos odaült Anna asztalához a klubban. Hozta a maga vermutját, elővette pipáját, rágyújtott. Anna megszerette ezt a furcsa illatot. Ő is rágyújtott a cigarettájára és beszélgetni kezdtek. Csatlakozott hozzájuk az ügyelő fiú a barátnőjével, akiről kiderült, hogy a Zselicségben lakik. Ezen az estén meghívták Ákossal együtt, egy zselicségi kirándulásra.  Ákos ekkor ránézett Annára és megkérdezte tőle.

  - Nos, lenne hozzá kedved? - kék szemével várakozóan nézett rá.

    És ettől kezdve lett kedve Ákossal kirándulni a Zselic lankái között, ahol a hideg szobában, dunyha alatt bújhattak egymáshoz. Melegítve egymást szeretkezhettek. Lett kedve felutazni Ákos budapesti társbérleti lakásába, ahol megismerhette nagyon idős édesapját, aki egyedül élt már vagy negyven éve és a nyolcvan felé közeledett. Volt kedve végig járni vele a pesti éjszakát.  Hol egy éjszakai bárban, hol egy füstös budai villában, hol Ákos lakásában, hol a közeli Metropol szálló aulájában fordultak meg. Sokféle barátja, ismerőse volt Ákosnak. Filmesek, rendezők, kezdő írók, költők, szállodai portások, színházi fodrászok, ügyelők, zenészek, volt barátnők. Megnéztek minden akkor fontos színházi előadást, minden akkor fontos filmet, megvitathatták Truffot, Fellinit, csodálhatták Gabiliát, Zorbát, Alain Delont a Rocco és fivéreiben. Hallgattak jó zenét. Anna számára egy egészen más világ tárult fel, mint amelyikben eddig élt. Vonzódtak egymáshoz, szerettek együtt lenni.  Tökéletes volt a kapcsolat közöttük, amikor együtt voltak. Anna beleszeretett. Lassan elfelejtette Zoltánt.

     Hol összevesztek, hol viharosan ölelkeztek. Egy idő után Anna képtelen volt elszakadni tőle. De Ákos sem mutatott erre hajlandóságot, hiszen ragaszkodott találkozásaikhoz. Egy darabig elfogadta Ákos kettős életét, tudta, hogy létezik számára a régi viszonya, de ahogy egyre többet volt vele és érzelmileg is egyre erősebben kötődött hozzá, kezdte forszírozni a dolgot, de Ákos mindig valami kitérő válasszal - „Nem fontos, nincs jelentősége. Hiszen veled vagyok… hiszen téged szeretlek… Adj még egy kis időt!  „- reagált erre.

    Eljött a májusi felvétel, Annát már kezdte hidegen hagyni a főiskola, Ákos erősen igyekezett lebeszélni őt a színházi életről. Ő pedig soha nem kérdezte meg tőle, hogy miért is teszi ezt. 

    A harmadik rostáig jutott el. A színházi rendező támogatta és bízott benne. Meg is lepődött, amikor megtudta, hogy nem sikerült Annának bekerülni a főiskolára. Akkor meghívta egy kávéra és lelket öntött belé. Látszott, hogy emberileg akar rajta segíteni, és valóban tehetségesnek tartja. Ákossal való kapcsolatát érintve, intelligensen csak annyit mondott: - Magának nem szabadna ehhez az emberhez ennyire ragaszkodnia.   Maga többre való! Visszahúzza magát! Maga tehetséges, értse meg! Nehéz út áll maga előtt, de érdemes lenne ezen a pályán maradni!

     Anna talán nem is figyelt akkor ezekre az intő szavakra. Mikor megtudta, hogy felvették a soproni óvónőképzőbe, úgy döntött, hogy nem marad a színháznál, és többet nem jelentkezik a színművészetire sem.  Ehhez biztosan hozzájárult zavaros magánélete is. Akkor úgy érezte, hogy egy új város, új tanulmányok, új környezet rendbe teheti zátonyra futott magánéletét. Mindketten azt érezték, hogy sem együtt, sem egymás nélkül nem megy az életük. Véglegesen nem tudtak elszakadni egyetlen veszekedés után sem. Anna arra gondolt, a távolság vagy megerősíti ezt a kapcsolatot, vagy végleg elszakadnak majd egymástól és rendeződik érzelmi élete.     

     Anna lelkében néha átsuhant Zoltán emléke, szőke haja, melegsége. Ami más volt, mint Ákosé.

   Később ezt úgy fogalmazta meg magának: - Zoltán könnyed, tiszta, gondtalan, boldog szerelemet, Ákos pedig súlyos, nehéz, gyötrelemmel teli szeretetet jelentett számára.

 

 

22

 

(  1987)

 

  Anna, mikor eljött volt férjétől, végig sétált a Váci úton, aztán a Lenin körúton, majd felszállt a villamosra, elment a Blaha Lujza térig, ott átszállt a hetes buszra és a keletinél leszállt. Onnan már begyalogolt az otthonba, ahol dolgozott. Korán érkezett meg. Hiszen csak délután félkettőkor kezdődött a munkaideje. Belépett a földszinti folyosóra. A vele szemben lévő ajtón az ötvenöt év körüli intézeti gazdasági vezető jött ki. Mosolyogva üdvözölte. Jól ismerték már egymást, Anna gyakran betért hozzá egy-egy hosszabb beszélgetésre, ha ideje engedte.

  - Régen nem láttalak Anna, valahogy annyi a dolgunk, hogy még időnk sincs egymásra, nem érsz rá kicsit? De látom kicsit zaklatott vagy!

  - Jaj, dehogynem, most éppen ráérek, még, jó is lesz egy kis beszélgetés, jóval előbb bejöttem, de így alakult. Beülök hozzád kicsit.

    Azzal bement Tibor különálló irodájába. Aztán elmesélte töviről hegyire történetét Barnával, a volt férjjel történő beszélgetését is,  és ekkor Tibor tanácsokat adott neki, nyugtatgatta. Mindig valami derű, nyugalom áradt belőle, ami jó hatással volt rá is. Még örömét is kifejezte, hogy talán rendeződik Anna sorsa, hiszen jóformán ő is mindent tudott rosszra fordult házasságáról, válásáról. Ismerte a gyerekeit, sokszor ösztönözte arra, hogy lépjen ki a rosszból. Anna a beszélgetés során teljesen megnyugodott.

  - Hanem, hallom Márta elmegy, és nem tudom tudsz-e róla, vagy már szólt-e neked a Főnök, de azt hallottam, hogy téged akar nevelőotthoni helyettesnek, igaz a hír?

    Anna nagyon meglepődött a hír hallatán.

  - Engem? Én nem tudok róla! Kitől hallottad, szerintem rémhír…

   - Akkor nem szóltam semmit, maradjon kettőnk között, de ha Gábor mégis behívatna, vállald el. Rátermett vagy, megbízható, kellő tapasztalattal rendelkezel. Jól tudsz bánni az emberekkel, jó beleérző képességed van, az adminisztrációt megtanulod, ami ezzel jár. Egyszóval szerintem vezetőképes ember vagy. Ekkora kis intézetet csak elbírsz? Anyagilag sem jársz rosszul!  Na, de mondom, titok!

   Ezek után együtt ebédeltek, egy asztalhoz ültek Mártával és Gáborral, az igazgatóval.  Jókedvűen beszélgettek a közelgő nyárról, nyári tervekről. Gábor a főnökük, csendesen evett, néha megszólalt ő is, majd ebéd végeztével, odaszólt Mártának és Annának, hogy szeretné, ha mindketten bemennének hozzá. Anna ebéd után halkan megkérdezte, Mártát nem tudja-e mit akar Gábor, de ő csak somolygott rá és a vállát húzta fel. Majd együtt elindultak Gábor szobája felé. Mindketten leültek a sarokban lévő tárgyalóasztalhoz a nagy kanapéra, az igazgató pedig melléjük ült a fotelba. Majd akkurátusan előadta Márta történetét.  Anna úgy tett, mintha nem tudna az egészről semmit. Aztán feltette a kérdést, hogy lenne-e kedve elvállalni a nyártól Márta munkáját. Hivatkozott Anna szakmai tudására, tapasztalatára, megbízhatóságára, gyerek és ember szeretetére.

    - Persze ehhez egy vezetőképző tanfolyamot majd el kell végeznie. Remélem, nem mond nemet? - nézett rá várakozással.

   - Hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak, annyira meglepett a dolog! Igazán megtisztelő, hogy rám gondoltatok, rám gondolt, de talán aludnom kellene rá legalább egy napot. Bevallom, hajlok rá, de azért nem szeretném elhamarkodni - válaszolta Anna.

  - Ezt is vártam magától, jövő hétre elég lesz nekem a válasz. Csak az év végi értekezleten fogom bejelenteni a tényt, addig kérem, hogy ne beszéljen róla. Márta még elkészíti a nyári beosztást, abban esetleg már besegíthet, hogy majd aztán magának a többi már könnyebben menjen. Fárasztó volt ez az év is, mint a többi, de már csak két hét van hátra, és nyáron kicsit kipihenhetjük magunkat.

    Még beszélgettek egy ideig, majd felálltak, Anna kifelé indult, Márta követte és kicsit félrevonta a folyosón.

- Vállald el, nem nehéz feladat, neked való, jobbat nem is tudnék a helyemre, segíts ezen a szegény Gáboron. Jó ember, majd meglátod! Lehet vele együtt dolgozni! Na, de én lemegyek még a szakácsnőhöz! Te pedig legyél okos!

     Vidáman ment lefelé a konyhába. Anna pedig elindult felfelé az emeletre, kicsit büszke volt, hogy a két vezető rágondolt és elhatározta, hogy elgondolkodik rajta. Megérkezett csoportjához, átvette őket és kezdődött a szokásos munka. Szerencsére ma rövid napos volt.  Így délután ötkor kiléphetett a napsütésbe, gondolta, hogy gyalogol egyet, kirakatokat nézdegél. Hosszú volt neki a mai nap.

  - Hello, hello!- szólt egy hang a járda mellett álló kocsiból.

    Anna felismerte a hangot – Barna? Hát te? Nem dolgozol? Mit keresel itt?

  - Gyere, szállj be!- nyitotta ki a kocsi ajtaját Barna.

   Anna beült a kocsiba, Barna átkarolta és megcsókolta. - Hiányoztál, és érted jöttem! Baj?

  - De hát honnan tudtad, hogy meddig dolgozom?- nézett rá kérdőn Anna.

  - Gondolod, hogy nem talállak meg, ha nagyon akarlak! Többet nem szalasztok el semmit!  Szerencsére van két okos, szép gyermeked, akik elárulták nekem! Na, hova menjünk? Vagy sehova? Kicsit fáradtnak látszol!

  - Haza szeretnék menni - válaszolta Anna.

  - Rendben. Nem egészen ezt gondoltam, de ez is jó.

    Anna Barnára nézett. Friss és fiatalos volt. Kellemes borotválkozás után illatot érzett rajta.

- Kicsit fáradt vagyok, de nem jelent semmit, hazaviszel, feljössz velem, rendbe teszem az otthonom, beszélek a gyermekeimmel és utána, ha akarod, menjünk hozzád, mert beszélgetni szeretnék veled. Aztán máskor mehetünk moziba, színházba, hangversenyre, bárhova.

    Barna hallgatta, és örömmel nyugtázta Anna döntését. Halk zene szólt az autós rádióban.

  - Én egyszerűen most nagyon boldog vagyok! – fordult Anna Barna felé.

  - Miért vagy boldog édes Anna?- nézett rá mosolyogva.

  - Azért, hogy vagy nekem, hogy itt vagy! Nem is tudom, mit mondjak még? Biztosan neked sem volt könnyű napod. Mesélj!

  - Tudtam, hogy fel foglak keresni és nekem minden úgy ment, mint a karikacsapás. A főnővér meg is jegyezte: - Milyen jókedve van a főorvos úrnak! Milyen jó hatással van a kollégákra, a betegekre, nézze, hogy mosolyog mindenki.

  - Miért? Morcos szoktál lenni?

  - Hát, nem mindig vagyok vidám, van éppen elég gond, de hadd ne vigyem haza a munkám! Csak neked akarok örülni és a veled való együttlétnek.

   Megálltak a sarki közért előtt, Anna megkérte Barnát várja meg őt, szeretne bevásárolni, de ő vele tartott. Anna hideget vásárolt, megkérdezte Barnát, hogy megelégszik-e most egy ilyen vacsorával, aki rosszallóan nézett rá és csak annyit mondott: - Nekem teljesen megfelel. Amit ti esztek, én is azt eszem.

   Dóra és Zsolt is otthon volt, mindketten tanultak. Örömmel látták, hogy mi a helyzet. Barna kérdezősködött, hogy ki mit tanul. Dóra panaszkodott, hogy éppen egy fizika feladaton bajlódik. Barna ekkor leült mellé és készséggel magyarázott és segített neki. Anna addig kötényt tett maga elé, vacsorát készített, majd tálalt. Vacsora után még beszélgettek, majd beküldte Barnát a szobájába. Anna mosogatni kezdett. Közben mindkét gyermekének elmondta, hogy szeretne elmenni Barnával, és csak másnap jön majd haza.  Dóra és Zsolt megértően bólogattak és nyugtatgatták, hogy ez így természetes, ne izguljon, nem csinálnak semmi rosszat.  Annának idegesítő volt ez a helyzet, de vágyott rá, hogy Barnával együtt legyen. Egyelőre jobbnak tartotta, hogy az ő lakásán találkozzanak. Felszabadultan akart vele lenni.

  Aztán bement a szobába, ahol Barna várta őt.

 - Negyedóra, átöltözöm, és mehetünk. De szeretnék egyet sétálgatni veled a Duna parton és csak utána menjünk hozzád. Ott is alszom!

  - Komolyan mondod?  Nahát, hogy te milyen kellemes meglepetést tudsz az embernek okozni! Erre nem mertem számítani. Ők tudják? Beszéltél már rólunk?  Vagy beszéljek még én is?

  - Nem, nem szükséges. Mindent megbeszéltem velük. Azt hiszem, szerencsés vagyok és drukkolnak nekem.

    Anna a fürdőszobában átöltözött. Elköszönt gyerekeitől és még visszalépett az ajtóból - Holnap nagy hírt mondok, lehet, hogy vezető lesz belőlem, otthonvezető, de majd holnap elmesélem! Legyetek jók! Zsolt rendesen zárd be az ajtót és senkit nem beereszteni! – aggályoskodott és elindultak együtt Barnával kéz a kézben, majd beültek a kocsiba.  A gyerekek az ablakból integettek nekik.

   Most Anna kapott nevetőgörcsöt, szinte alig bírta abbahagyni: - Jaj, ne haragudj, de most nekem jutott eszembe több olyan dolog, amin nekem kell nevetnem. Isten bizony kamaszlánynak érzem magam!  Olyan zavart vagyok! Persze azért tele vagyok a gyerekek miatt aggodalommal is.

  - Tényleg humoros, de ne aggodalmaskodj. Komoly és megbízható gyerekeid vannak. Ettől függetlenül azt hiszem, nem szeretném ezt hosszú távon így játszani. Komolyra fogom Anna. Ha majd mindketten kicsit összeszoktunk, és úgy gondoljuk, hogy tudnánk együtt élni, akkor összeköltözünk! Beszéljünk világosan, utálom a kerülgetést. Te nem így gondolod?  Ha nem, akkor is mondd meg!

  - Melyik nő az, aki nem így gondolná, őszintén! Csakhogy nekem itt van a két gyerek, és nem tudom, hogy te ezt, hogy tudnád összeegyeztetni…

 - Mivel? Hozzád tartoznak, így fogadlak el. És majd te is elfogadod, remélem az én lányomat, aki kéthetente, meg amikor van, ott van. Szükségem van rád, de nagyon! Valljuk be, egyedül nem jó élni! Nekem kell a te kedvességed, a te tested, a szereteted. Én jól érzem magamat veled. Mindig is szerettem a közeledben lenni. Tudom az régen volt, de hidd el, hogy semmi nem múlik el nyomtalanul. Leállok ebben az utcában és besétálunk a térről a Duna partra, jó?

  - Nem baj, ha kicsit sétálni akarok, ugye? De ma annyi stressz ért, kellemes és kellemetlen is, hogy akarok neked erről is beszélni, otthon meg úgy sem ezt tennénk. Így igaz?

     Barna mosolyogva bólogatott. Átkarolták egymást, mint a szerelmes fiatalok és lementek a Vörösmarty téren keresztül a Duna parti korzóra. Anna elmesélte a napját, Barna meghallgatta, és minden döntést Annára bízott, hozzátéve, ahogy szokta: - Ha meghallgatsz engem is, akkor elvállalod, ha meghallgatsz engem is, akkor többet nem keresed a volt férjed. De most ezt az egyszer jól tetted, még ha nehéz pillanatokat éltél is át. Szeretem a tiszta helyzeteket, és te hozzá segítettél engem Anna. Látom, nem kertelsz. Ennek örülök.

  - Tapasztaltabb lettem és jobb emberismerő. Aztán kicsit megkeményedtem, ahogy már mondtad is. Muszáj volt. Különben nem bírtam volna ki. De majd erről, ha akarod, mesélek neked. Bár nem biztos, hogy mindent tudnod kell. A mi életünk, a kettőnk élete csak most kezdődik. Arra kérlek, ha valami nem tetszik, mindig mondd meg! Ha valamiben változtatnom kellene, azt is mondd meg.

  - Azért romantikus lélek maradtál Anna. Ezt a kérésedet akkor fogom teljesíteni, ha te ugyanezt teszed. Csak sértődés és harag nélkül próbálkozzunk egymással őszinték lenni. Megyek egy orvosi kongresszusra Párizsba egy hétre júniusban, nem jönnél velem? Fizetek mindent!

   - Nahát, Barna, hogy te mikkel jössz? Egyedül bóklásszak Párizsban, amíg te tudományoskodol? A viccet félretéve, szívesen mennék veled, de nem lesz rá időm most. Köszönöm, hogy ilyen ajánlattal állsz elő, de az új állás miatt biztosan nem tudok elmenni. De előttem az egész július, augusztus, akkor szabad leszek.

    Közben lesétáltak egészen a rakpartra. Kicsit fujt a szél, Barna a parton átölelte Annát.  Csendben sétáltak tovább, nézték a kivilágított budai királyi várat, a Halász bástyát, a kivilágított Lánc- hidat, a Dunán úszó hajókat, úgy érezték magukat, mintha huszonkét évesek lennének. Aztán visszamentek Barna kocsijához. Anna hamar feltalálta magát Barna lakásában.  Csak egy fogkefét hozott magával, Barnától kért egy inget, mint annak idején Zoltántól, de most ez nem jutott eszébe Annának, csak Barna létezett számára, aki zenét szolgáltatott neki, gyertyát gyújtott. Leültek a kanapéra. A fejét Anna ölébe hajtotta, aki a haját simogatta, majd Barna az egyik andalító szép számnál lassan levetkőztette Annát. Maga is levetkőzött és ott a kanapén két felnőtt ember, valami furcsa kamaszlángolással szerette egymást elfeledkezve mindenről. Aztán később Anna felvette a kölcsönkért inget, kiment a konyhába, két poharat és vörös bort hozott maguknak.

  - Hol találtad? - kérdezte Barna.

  - Hát a kamrádban - nem baj, ha kicsit megpróbálom otthon érezni magamat? Nem kutakodok! Ígérem!

  - Örülök, hogy ilyen vagy Anna. Jó veled! Lassan kortyolgatták a bort, egymást átölelve üldögéltek egymás mellett. Anna magukra dobott egy takarót, amit az egyik fotelen talált.

  - Csak, hogy ne fázzunk meg!

  - Később lefürödtek, majd a hálószobában Barna beállította magának az órát.  Kezébe vette Anna kezét, a tenyerét kinyitotta és két kulcsot tett bele - Ez mától a tied is. Az egyik a kapué, a másik a lakásé. Akkor jössz-mész, amikor akarsz. Holnap én korán kelek, de tudom, hogy te csak délutánra mész dolgozni. Jó lesz így?

      Anna meglepődött - Nem túl korai ez?

  - A mi életünkben nincs túl korai, nincs túl késő. Vagy te nem így gondolod?

  - Rendben. És köszönöm a bizalmadat, a szerelmedet!

  - Nekem ne udvariaskodj Anna!

  - Bocsánat!- nevetett Anna - Emlékszem, egyszer nagyon régen ugyancsak ilyesmit mondtál! Itt cseng az akkori hangod a fülemben!

  - Te tényleg emlékszel rá?

  - Sok mindenre emlékszem, amit te régen mondtál nekem. Gyere, bújjunk be az ágyba és próbáljunk aludni! Csak a redőnyt engedd le! Sajnos nem tudok világosban aludni!

   - Engem nem zavar, de megyek! - és Barna leengedte a redőnyt annyira, hogy csak egy pici fény szűrődött be. Aztán visszabujt Anna mellé, átölelte és megcsókolta - Jó éjszakát édes Anna!

    Másnap reggel Anna mélyen aludt, pedig általában minden rezzenésre fel szokott ébredni.  Már fél kilenc is lehetett, amikor kinyitotta a szemét és megtapogatta kezével a mellette lévő párnát. Egy papír cetlibe botlott a keze. Kinyitotta a szemét és a félhomályban olvasni kezdte Barna üzenetét: -„ Nagyon jó volt veled és hiszem, hogy jó lesz veled! Csókollak és szeretlek: Barna. ”

    Anna boldogan fúrta kócos fejét a párnájába. Eszébe jutottak a gyerekei. Este nem hívta őket, már késő volt, amikor hazaérkeztek. Ránézett az órára. Már kilencfelé járt az idő. Lassan felült, körülnézett a félhomályban, majd felkelt, rendbe tette magát, és arra gondolt meglepi Barnát. Lement a környező piacra, paradicsomot, tojást, pirítósnak való kenyeret vett. Visszament a lakásba és töltött paradicsomot készített, aminek egy részét egy műanyag dobozba tette, ezt gyerekeinek szánta estére, majd az ott maradt négyet szépen egy nagy tányérra szervírozva berakta a hűtőbe egy papír cetli kíséretében: - „Szeretettel készítettem,  jó étvágyat!” - majd rendbe tette maga után a konyhát. Kevés ideje maradt még, a könyveket nézegette, egyet leemelt a polcról és kicsit olvasgatott. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott. Már régen nem érezte magát ilyen jól. Dél körül elindult a munkahelye felé.

    Köszönt a portásnak, majd elindult a tanári szoba felé, felvette fehér köpenyét, a tükörben megigazította haját, közben a kollégák, kolléganők ki-bejártak. Köszöntek egymásnak, az új kislányról beszélgettek, és Zsófiról, aki visszajött Svédországból. Annát kérdezgették. Válaszolt nekik. A közelgő nyárról, a fáradtságról esett szó. A tanárok panaszkodtak, hogy szinte alig tudnak valami kézzel fogható eredményt felmutatni éves munkájukból. Arról beszéltek, hogy a gyógypedagógia területén milyen nagyon nehéz kimutatni egy-egy gyerek, araszolónak látszó fejlődését. Mindenki készítette az év végi értekezletre kötelező beszámolóját, Anna is lassan nekiült, a csoport eredményéről, a tanévre kitűzött feladatok elvégzéséről, vagy annak kudarcáról, személyenkénti fejlődésről, további tervekről kívánt beszámolni. Egyelőre csak kézzel írta a tanáriban, amikor volt szabad ideje. Azt gondolta, majd otthon a kis táskaírógépén tisztességesen megírja.

     Délelőttös párja jött le, köszönt Annának: - Szia, Anna, ma azt hiszem jó napod lesz. Még az új lány Ilona is úgy dolgozott, mint a kisangyal. Pedig jön a nyár, ilyenkor már alig lehet bírni velük, ők is elfáradnak. Hogy vagy különben?

  - Egészen jól.

  - Nem iszol meg velem egy kávét, meg rá is gyújtanék! - invitálta ki a folyosó felé Annát, a tanáriban többen voltak, valószínű nem akart mindenki előtt beszélgetni.

   - Mi van veletek? A férjed? Vége már a kapcsolatának? Rendeződött a helyzet köztetek? – kérdezte Anna.

   - Tudod őrült nagy beszélgetések voltak közöttünk. Letelt az egy hónap és visszajött, én meg visszafogadtam. Na, nem mondom, hogy maradandó tüske nem lesz bennem, de talán jobb ez így. Adtam neki még egy esélyt. Talán már nem bolondul meg öreg korára.

  - Öregek lennénk?

  - Nem úgy gondoltam, de tudod, hogy bizonyos korban a férfiak is bepánikolnak - válaszolta fekete szemű kolléganője. És veled mi van? Lecsendesedett már körülötted az élet? Megszoktad már az új lakást?

  - Nem hiszed el, de szerelmes vagyok, és most nagyon jól érzem magam - leültek a folyosó sarkában lévő két székre és dióhéjban elmesélte Anna a saját történetét.

  - Nahát! De örülök! Látod a jó isten csak melléd áll. Nem is lehet, hogy ilyen rendes nőt, mint te, csak bántson a sors.  Még fiatal vagy, hogy begubózz. Gyere, ebédeljünk együtt!

    Ebéd után Anna felment a csoportjához, könnyen ment minden, a gyerekek minden ellenállás nélkül, szívesen dolgoztak, majd levegőzni mentek a ligetbe, öt óra felé jöttek vissza.

    Hamar eltelt az idő, a gyerekek maguktól rendbe tették közben a termet, mindenki felelős volt valamiért. Mire az éjszakás gyermekfelügyelő megérkezett már minden rendben volt. Anna is hazafelé indult hat órakor. Szatyrában volt dobozban a délelőtt elkészített különlegesség, napközben a porta hűtőjében tárolta, most haza vitte a gyerekeinek.

   Mikor belépett a lakásba, Dóra és Zsolt is nagy örömmel fogadták. Ő pedig boldogan újságolta gyerekeinek, hogy milyen finomságot hozott nekik, elmondta, hogy délelőtt készítette. A gyerekek tálaltak, ő addig lefürdött, átöltözött, majd együtt ették meg a töltött paradicsomot.  Aztán elújságolta a hírt a vezető beosztás lehetőségéről.  Beszélgetésüket telefoncsörgés szakította meg. Anna felvette, Vera, a testvére hívta. Édesanyja hozzájuk történő látogatásáról beszélgettek és Anna röviden mesélt új kapcsolatáról is.

     - Elmosogat  helyettem valaki ? - Dóra bólogatott - Most kicsit elvonulnék.

     Anna bement a szobájába, azon gondolkodott, hogy felhívja-e Barnát, de úgy döntött nem hívja, majd jelentkezik ő, ha akar. Biztosan nem érkezett még haza. Aztán hirtelen megcsörrent a telefon.

  - Szervusz, édes Anna! Megtaláltam és már el is fogyasztottam a te kedves meglepetésedet! Nagyon-nagyon finom volt! Nem is tudod, mennyire elérzékenyültem! Szeretlek, és nagyon hiányzol most! Legszívesebben elmennék hozzád. Különben hívtalak már, de foglalt voltál.

  Anna akkor elmesélte édesanyja jövetelét - Ha kedved van, gyere holnap, de csak aludni! Ugye értesz engem? Szerintem ma már késő van. Biztosan te is fáradt vagy!

  - Én semmihez sem vagyok fáradt, és kocsival percek alatt ott lehetek. Miért várjam meg a holnapot, amikor ma, ma van!

  - Ne bolondozz Barna! Felnőtt, komoly ember vagy!

  - Igen és ismét felhőtlenül szerelmes és kívánom a tested közelségét. Ez csak nem baj? Na, mehetek? Viszek egy pizsamát is, nehogy zavarban legyél a gyerekek előtt!

   Anna ekkor elnevette magát, melegség öntötte el szívét: - Gyere, várlak! - Anna kiment a gyerekekhez, akik nagy beszélgetésben voltak, zenét hallgattak. – Gyerekek! Ne lepődjetek meg, Barna itt lesz rövidesen, most telefonált és szeretne itt aludni, ugye nem zavar benneteket? - zavarban volt.

  - Mami, legyél csak nyugodt! – nézett rá a lánya - Engem nem zavar, sőt! Érezzétek jól magatokat!

   - Zsolt te sem vagy féltékeny ? – kérdezte Anna a fiától.

  - Egy kicsit igen. Ez a pasi elrabol tőlünk, de hát majd mi is sorra kerülünk, és akkor bennünket rabolnak el tőled. Na, csak vicc volt.  Tudomásul vettem. Nincs semmi probléma.

     Negyedórán belül Barna csengetett. Anna ekkor kihúzta a telefonzsinórt, félt, hogy volt férje Ákos zavarni fogja. 

    Barna szép szál vörös rózsát nyújtott át Annának - A finom vacsoráért!

  Megölelték egymást. Barna bekukkantott a gyerekekhez is: - Szevasztok! Nem baj, hogy itt vagyok, ugye, de szeretem az anyukátokat!  Benneteket is kedvellek! Hánykor indultok reggel?

   - Mindkét gyerek azt válaszolta, hétkor.

   - Akkor velem jöttök, beviszlek benneteket kocsival. Megfelel?

  - Ó, nagyon - mondta örömmel Dóra. Kocsival még úgy sem mentem suliba és főleg nem ilyen jóképű úrral, mint te vagy Barna. Mit szólsz a hízelgésemhez ? - gonoszkodott vele Dóra.

   - Na, de gyerekek fekvés, olvasás, alvás - szólt nekik Anna, majd mindegyiktől puszival köszönt. Barnának törülközőt adott, fogkeféjének új poharat tett a fürdőszobába, Barna kipakolta borotválkozó készülékét, otthonosan mozgott, kis időre eltűnt a fürdőszobában.

    Anna kis lámpa fényénél várta Barnát, aki bebújt mellé pizsamásan az ágyba.

 

23

 ( 1966 )

 

     Anna, akkor 1966 nyarán, amikor már készülődött Sopronba, hogy ott elkezdje majd óvónői tanulmányait, egyik alkalommal mikor Ákosnál volt, az asztalán megtalált egy levelet. Elolvasta:- „Bocsáss meg, hogy zavartalak téged és kierőszakoltam ezt a találkozást, de szükségem van rád, várlak, ahogy szoktalak." - Anna ideges lett. Arra gondolt, hogy ezek szerint Ákos kapcsolata a sebésznővel nem fog befejeződni. Ákos ekkor jött vissza a fürdőszobából.

  - Mi bajod van? Mit olvasol? A leveleim között turkálsz?

  - Nem turkálok, csak itt volt az asztalodon és elolvastam, lehet, hogy nem kellett volna, de jól tettem. Te tényleg hazudós vagy. 

  - Ez a levél nem jelent semmit, nem én írtam, nem tehetek róla, ha ő írt nekem.

  - Na és mit válaszoltál neki, vagy mit válaszolsz neki? De nem is kérdezem, hiszen nem fogsz igazat mondani!

    Anna sírva fakadt.  Ekkor Ákos vigasztalni kezdte, de Anna hirtelen felállt, felöltözött és annyit mondott.

- Ákos, ha bármit megtudok rólad, ami arra utal, hogy te engem becsapsz, soha többet nem találkozom veled! Most pedig elmegyek, majd írj, ha akarsz!

  - Dehogyis, hogy képzeled! – ölelte meg hirtelen Ákos - Jössz velem Pestre, és te onnan utazol Sopronba. Egyáltalán nem úgy van semmi, ahogy te azt képzeled. Nyugodj meg kicsi Hanga! Én téged szeretlek!

   Ákos Hangának nevezte el egyszer, mert mint mondta, Sopronban ez a virág gyakori és mivel ő Sopronban fog élni, csak egy Hanga virágra fog majd gondolni, aki az ő Annája lesz. Ákos időnként érzelgősen, szentimentálisan, néha költőien tudott fogalmazni, talán ettől is bódult el Anna szíve és könnyen elfeledtette vele ki-kitörő féltékenységét, ami soha nem volt alaptalan.

    Mikor aztán Sopronba utazott, előtte Ákossal Pesten töltött még egy napot, egy éjszakát. Aztán Ákos kikísérte az állomásra, Anna nehéz szívvel vált el tőle. Félt attól, hogy a hosszú távollét elszakítja majd tőle, ahogy Zoltánt is elvette tőle. Igaz, hogy ő küldte el, de arra gondolt, nem volt ilyen erőszakosan kitartó mellette, mint Ákos. Hogy miért? Azt csak később tudta meg.

   Hamar beilleszkedett a főiskolai életbe. Albérletben lakott a Lővérek alján. Egy családi házban. Annak egy külön bejáratú szobájában. A házinéni és családja kedves volt hozzá, télen minden nap befűtött neki, sokszor esténként vacsorára is behívta. Délelőtt bejárt előadásokra, megismerte évfolyamtársait, szinte mindenki az ország különböző részéből verődött össze. Egy szintén Somogyból jött lánnyal barátkozott meg, akinek már volt vőlegénye, egy evangélikus lelkésznek készülő fiú.

   Szép, hosszú ősz köszöntött be. Az első időkben délutánonként sokat sétált egyedül, ismerkedett a várossal, nagyon megfogta ódon hangulata. A várkerület környéke tele volt barokk, rokokó, klasszicista stílusban épült lakóházakkal. Anna megcsodálta a Rejpál házat, nézegette a napsugárdíszes kapuját, a bent lévő ülőfülkéket, a pincében a római emlékeket, nézte a Sopron jelképeként jól ismert tűztornyot, melynek alapjait valamikor az Árpád korban rakták le, később megtoldották román, reneszánsz stílusban, majd barokkos felsőrésszel fejezték be. Körbejárta a Gambrinus vendéglő házat, amely a középkori eredetéről volt nevezetes, többször felkereste a Storno házat és megnézte a híres Stornó-gyűjteményt. Elképzelte amint Mátyás király, Liszt Ferenc, vagy akár Széchényi Ferenc fordul meg e ház falai között. Kedvencei közé tartozott a barokk Szentháromság szobor. Gyakran átment az Ikva hídon, hogy nézegesse a csavart oszlopokkal és kétoldalt egy-egy mór alakjával díszített kapuzatú Két mór-házat és az Ó-temető peremén álló gótikus Szt.Mihály templomot. Megbámulta a Kecske templomot, amit az 1300-as években építettek a régi történelmi városrész, a rendezett terek, a Lővér szépsége, akkor kis ékszerdoboznak tűnt Annának. Szerette ezt a várost történelmi emlékeivel, kellemes klímájával, hangulatával együtt.  Egyik sétája alkalmából éppen arra gondolt egy padon ülve és napozva, hogy milyen szívesen élne itt. Mintha kulturáltabb lenne, mint a többi eddig általa megismert város, mintha a nyugat szele kicsit átfújta volna. Így gondolta. Hangulatos presszói, hangulatos pincéi voltak. Ezeket később ismerte meg, amikor baráti társasága kibővült. A képző hirdető tábláján gólyabálra hívták a képzős lányokat, a városban lévő Erdészeti és Faipari Egyetem hallgatói.  A barátnőjével és még több évfolyamtársával együtt elment erre a bulira. 

    A gólyabálon megismerkedett néhány harmad-negyedéves erdészhallgató fiúval. A tánc és beszélgetés közben kiderült, hogy működik itt egyetemi színpad is. Így aztán Anna is tagja lett ennek. Ezen túl örömmel ment velük mindenhová. Esténként a Cézár pincében összeültek, és ott beszélgettek, aztán megszervezték a Mikulás műsort, ahol Anna egy erdészhallgató fiúval énekelt egy Giolia Cinqetti magyarra lefordított érzelgős számot. Kirobbanó sikerük volt az egyetemisták között.  Tavaszra pedig egy O’Neill darabot szereztek be, amivel úgy döntöttek, beneveznek az országos tavaszi egyetemi színházi fesztiválra.  Anna örömmel vállalt szerepet, nehezen vallotta be magának is, még mindig szerette a színpad világát. Élvezettel vett részt a próbákon. Közben konzultációkra járt a főiskolára. Ismerkedett a filozófiával, a logikával, a pszichológiával, gyermekirodalommal és a nagyon utált marxizmussal. Gyakorlatokra egy közeli óvodába jártak. Megfigyeléseiket le kellett írni, foglakozás vázlatokat kellett készíteni.  Anna élvezte ezt az életformát és örült, hogy kellemes baráti társasága akadt. Volt az egyetemista fiuk között egy szőke, barnaszemű, kedves fiú, aki udvarolgatott neki. Anna elsétálgatott vele, de nem ígért neki semmit, kellemes volt a beszélgetés, az időnkénti csókolózás, de, mint kamaszlány korában, többet nem engedélyezett neki. Azt is bevallotta a fiúnak, hogy miért nem. De ő megértette Annát, és azt mondta neki: -”Kivárlak, hátha egyszer csak meg tudsz igazán szeretni engem is.”- A próbák jól mentek, lelkesek voltak. Miközben így élte Anna a napjait, egyik nap, ahogy kijött a képző épületéből órák után, ott várta a kapuban Ákos. Anna majd elájult a látványtól. Erre nem számított.

  - Hát te? Mit keresel itt? – kérdezte Anna.

  - Téged, Hanga Anna. - próbálta Annát megölelni, de ő nem hagyta magát.

  - Egyetlen egy levelemre nem válaszoltál.

  - El sem olvastam őket, mert nem érdekelnek a hazugságaid. Megtudtam, hogy összekeveredtél megint egy új statiszta lánnyal. Hogy volt bátorságod csak így idejönni?

  - Én nem hazudtam neked semmit, most is azért jöttem, mert beszélnünk kell. Ki pletykált hülyeségeket? Szeretlek! Neked már nem jelentek semmit?

  - Nem! És hagyjál nekem békét! Szeretnék megnyugodni végre - hazudta Anna.

   Ekkor Ákos mégiscsak átölelte, gyengéden magához vonta, Anna ismerős illatát érzékelte és tudta, hogy még mindig szereti ezt az embert. Ákos itt töltött négy napot. Egy szobát béreltek. Ismét Ákos szép szavait hallgathatta, simogatását élvezhette és szerethette.  Anna minden helyet megmutatott Ákosnak, felmentek a Lővér kilátójába, ahol forralt bort ittak. Átnéztek Ausztriába, persze csak a távoli hegycsúcsokat látták. A jövőjükről beszélgetve Ákos ígérgetett mindent. Anna pedig mesélt itteni életéről, az óvodáról, a tanulmányairól. Úgy érezte, hogy talán Ákos tényleg szereti, és komolyan feleségül akarja venni. Ákos panaszkodott a színházról, beszélt a költészetéről, arról, hogy szeretne majd egy kötetet kiadatni. Beültek a Cézár pincébe, ahol vörös bort ittak, és hagymás zsíros kenyeret ettek.

    Aztán Ákos visszautazott. Ujjból leveleztek. Eljött a vizsgaidőszak, Anna decemberben két vizsgát tett le, januárra hagyta a többit. Hazautazott szilveszterre. Ákossal töltötte a szilvesztert a népművelő fiú és régi barátaik megszokott társaságában. Jól érezték magukat.

   Mielőtt Anna az ősszel Sopronba utazott volna egy képeslap alakú fényképet adott Ákosnak, bele tette neki egy fényképtartóba és otthagyta az asztalán, hogy ne felejtse őt. Most megnyugvással vette, hogy asztalán ott a fényképe.  Egy hetet volt otthon, majd az utolsó délután, miután már elköszöntek egymástól, visszament Ákos lakására egy ott felejtett jegyzetért. Ákos akkor nem volt otthon, szobatársa nyitott ajtót, aki beengedte. És akkor már legnagyobb meglepetésére a fényképtartóban egy rövid hajú lány fényképe állt az asztalon és nem az övé. A szobatárs észrevette mérhetetlen csalódását. Nem szólt neki semmit. Anna leült egy székre, magába roskadt és megkérdezte: - Ez az a lány, akivel Ákos jár, amikor nem vagyok itt?

  A fiú csak bólintott.

  - Nyugodtan mondd meg neki, hogy mindent láttam, és azt üzenem neki, hogy aljas gazember! Ne merészeljen írogatni nekem többet! - majd sírva elment.

     Visszatért a soproni mindennapokba, úgy érezte, hogy egy világ dőlt össze benne, de még mindig szerette Ákost. Ismét nagyon haragudott rá.   Nem válaszolt a leveleire sem. Ismét szakítottak. Ennek ellenére tudta, hogy megmagyarázhatatlan vonzalmat érez iránta. Egyszerre érezte férfinak, testvérnek, mindennek. Ugyanakkor tudta, hogy nem lehet abbahagyni semmit, csinálni kell tovább az életét. Le kell vizsgáznia és következik a második félév, és az egyetemi színpadi próbák.

         Hosszú ideig nem keresett partnert magának, pedig forogtak utána más fiuk is. Beletemetkezett magányába, a könyvekbe, soproni baráti körébe, tanulmányaiba. Aztán a követkő évben, egyben az utolsó tanévében, karácsony előtt Ákos ismét felbukkant, leveleket írt neki, mindenféle sajnáltató, drámai helyzetekről számolt be, Anna hiányát emlegette, tévedéseit ecsetelte, bocsánatát kérte, örökké való összetartozásukról írt hosszan, érzelmesen, időnként érzelgősen.  Akkor tudta meg, hogy ebben az évadban átszerződött másik városba, másik színházhoz, egészen messze, az ország másik csücskébe. Nem tudta ekkor meglátogatni Annát, mivel nem volt rá ideje, sem lehetősége, de kérte tőle, hogy látogassa meg ő, mert vele akar élni, feleségül akarja venni. Egész költemények érkeztek hozzá. Pontosan tudta, hogy mivel tudja majd a szívét kiengesztelni. Erről később Anna Barnának azt mondta: - Valami beteges vonzalom volt közöttünk, érthetetlen beteges vonzalom - Aztán szilveszter után egy kis csomagot kapott, egy karikagyűrű volt a dobozban és néhány sor: - ”Szeretném, ha ezt a gyűrűt elfogadnád, és végleg hozzám tartoznál!” - Ekkor két éjszakát vívódott, úgy érezte ezt senkivel nem beszéli meg, maga kell, hogy döntsön.  Írt egy hosszú levelet, hogy a vizsgaidőszak után, a szünetben talán majd meglátogatja.  És meglátogatta. Ismét egymásra találtak.  Ákos felvitte az Avas egyik kis házikójába, ahol egy új barátja lakott, aki ünnepi vacsorát adott nekik és hivatalosan ott ünnepelték meg eljegyzésüket. Annát néha kételyek gyötörték, hogy helyesen cselekszik-e, de nem tudott változtatni döntésén. Megbeszélték, hogy a nyáron megtartják esküvőjüket, de csak szűk körben és Ákos tanácsi társbérleti lakásában fognak élni Ákos apjával együtt. Hogy Anna marad majd vele, vagy Pestre megy nélküle, és ott kezd majd munkába, akkor még nem döntötték el. 

   És eljött a nyár. Végre együtt lehettek.  Úgy tűnt, hogy Ákos jól érzi vele magát vele. - Talán megkomolyodott - gondolta Anna - Talán kiélte a nők után hajtó természetét - Sok volt a talán, de akkor Anna a boldogságtól, a reménytől, a kezdődő közös élettől kábulatban élt. Szülei örültek, hogy lediplomázott. Annak már kevésbé, amikor elújságolta nekik, hogy összeházasodnak Ákossal. Tudták, hogy mennyi fájdalmat okozott lányuknak. Nem szerették Ákost.  Ez fájt Annának, de nem tudott másképp dönteni. Így aztán csak két baráti tanú jelenlétében házasodtak össze a kerületi tanácsházán. Amiről valaha Anna kislánykorában álmodott: hófehér ruha, hosszú uszály, gyönyörű orgonaszó, templomi fogadalomtétel, mind, mind elmaradt.

    Ákos ismét színházat váltott az ősztől, abban állapodtak meg, hogy egyelőre vele megy, valahogy majd megélnek. Így aztán egy másik alföldi színháznál kötöttek ki. Anna ugyan mondta, hogy esetleg statisztálhatna, Ákos elintézhetné neki, így több lenne a pénzük is, de férje hallani sem akart róla. Óvodában nem akart elhelyezkedni, mivel mindketten tudták ez a helyzet átmeneti, végül is Pesten fognak kikötni.

  - Szegényen, de boldogan megleszünk! - hajtogatta Ákos.  Anna nem volt nagyigényű, megelégedett Ákos szerelmével, lelkesen gépelte készülő kötetét, járták az éjszakát, szórakoztak, nagyokat sétáltak, beszélgettek, aztán egyszer csak bejelentette, hogy gyermeket vár. Ákos ekkor átölelte csípőjét, megsimogatta hasát - Hát ez csodás! Apa leszek! - de közben elkomorult az arca - Csak haza kell menned, mert ilyen körülmények között nem élhetünk egy csecsemővel.

    Így aztán mire megérkezett kislányuk, már berendezkedtek a pesti lakásban, egyik szoba lett a dolgozószoba, a másik Annáé és Dóráé. Ákos apja a hallba került. A lakás másik részében akkor még a társbérlő lakott.

 

 

24

( 1987  )

 

    Anna ment ki szombaton délután édesanyja elé. Barna erősködött, hogy együtt várják, de ő lebeszélte erről. Látta rajta, hogy neheztel ezért, de egyedül szerette volna várni édesanyját. Hiszen édesapja halála óta személyesen nem találkoztak. Péntek este ezért felhívta Barnát.

  - Tudod mit kedves? - mondta neki - töltsd a hétvégét a lányoddal és készítsd fel a velem, esetleg a gyerekekkel való találkozásra. Itt lenne az ideje!  Nem biztos, hogy olyan vidáman fogad, mint ahogy te gondolod!

  - Nem hinném, hogy éppen téged ne fogadna el. Egyébként, csendes, helyes kislány, majd meglátod. Igaz, elég érzékeny. Jól van, akkor a következő hétvégére összehozok egy találkozót! Hiányozni fogsz, de azért hét közben láthatlak, gondolom csak lesz egy kis időd rám? Mert tudod, ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor majd a hegy megy Mohamedhez!

    Anna belekacagott a telefonba.

  -Édes Istenem, ne ijesztgess engem! Persze, hogy fogunk találkozni, ki sem bírnám! Szeretlek! Szervusz és aludj jól!

    Édesanyja magányosan ballagott Anna felé. Messziről látta összetöpörödött testét, megviselt arcát, szomorú tekintetét. Mikor egymáshoz értek, átölelték egymást, mindketten sírni kezdtek, aztán Anna hirtelen megrázta magát, majd megkérdezte.

  - Jól utaztál, mami? No, hadd látom, jól nézel ki, jobb egy kicsit már? Várnak ám a gyerekek és várják, hogy süssél nekik valami finomságot, mert tudod, hogy én nem vagyok valami nagy sütögető.

   Édesanyja ekkor elmosolyogta magát, örült a lányának.

  - Jól nézel ki kislányom! Látod, én is elvagyok. Sajnos, hogy így van, de lassan beletörődök. A gyerekek nem jöttek ki? Na, nem baj, majd otthon találkozunk.

    Felszálltak a metróra, a buszra és egy órán belül már a lakásban voltak. Anyja egyszer már volt ebben a lakásban nála, így mindent ismert már. A gyerekek kitörő örömmel fogadták, segítették kevés csomagját kipakolni. Dóra átadta a szobáját számára, neki maradt egy vastag szivacs, amin elaludhatott anyja szobájában. Este együtt vacsoráztak, anyja körbenézett a lakásban, beszélgetett a gyerekekkel, majd utána Annával beültek a nagyszobába.

   - Hogy vagy azzal a csodálatos férjeddel Anna? - kérdezte - szokott találkozni a gyerekekkel?

   - Na, anyukám hagyjuk ezt! Éppen holnap mennek hozzá, mi meg, ha akarod, elmehetnénk rokonlátogatóba, ha kedved lesz hozzá. Már előre mindent megfőztem.

  - Hát az bizony jó lenne, kicsit legalább elbeszélgetnék velük is. Úgy terveztem, hogy pénteken mennék haza, akkor várnának Veráék. Úgy néz ki, hogy lesz vevő a lakásukra és tudod, hogy miben állapodtunk meg. Össze költözöm velük. Azt gondoltam jobb lesz így nekem is.

  - Ebbe nem szólok bele. Csak egyre kérlek, alkalmazkodj a fiatalabb nemzedékhez!

  - Hát majd meglátjuk! Remélem nem bánom meg!

  - Te sem leszel fiatalabb és nem jó egyedül a te korodban anyukám.

   - Neked sem jó egyedül lányom! Majd a gyerekek kirepülnek, aztán mi lesz veled, talán nem is kellett volna elválnod, hátha megjavult volna lassan az az ember!

  - Senki nem változik, senki. Ő meg aztán pláne nem. De ha már itt tartunk, Vera nem mondott semmit?

  - Miről? Mit kellett volna mondania? - nézett a lányára kíváncsian.

  -Hát, akkor elmondom én. Tudod, közben megismerkedtem vagy inkább összefutottam egy régi ismerősömmel, egy férfival, akit huszonkét évvel ezelőtt láttam utoljára. Azóta orvos lett, elvált, gyereke van neki is, és hát úgy néz ki, hogy megszerettük egymást…

  - Anyja meglepve hallgatta - Ezt Vera tudta és nem szólt róla? Nahát! Elvált ember?  Nem is tudom, mit mondjak? Rendes ember?

  - Úgy látom, hogy igen. Szereti a gyerekeket is.

  - Hát már őket is ismeri?

  - Igen, mami és most mindjárt mondom is neked, hogy majd a héten két alkalommal, talán hétfőn és szerdán, ott alszom nála, akkor te vigyázol itt a gyerekekre, és reggel majd jövök. Remélem, nem okoz gondot. Jó lesz így? Ha akarod, majd bemutatom neked…

  - Csak vigyázz kislányom, nehogy megint csalódnod kelljen, féltelek már! Volt már neked elég bajod, persze magadnak csináltad! Mi apáddal a legjobbat akartuk, de hát nem hallgattál ránk!

  - Mami hagyjuk ezeket, most már felnőtt ember vagyok, tudom, hogy mit teszek.

  - Na, jó, megmosakszom, aztán megyek lefeküdni, akkor majd reggel találkozunk!

    Anna másnap az édesanyját elkísérte a rokonokhoz, ahol mindenki jól kibeszélte magát. Este elég későn érkeztek haza, addigra a gyerekek is megjöttek az apjuktól. Ahogy mesélték elég rossz passzban volt. Kirándultak az Árpád kilátó környékére és valami étteremben ettek. 

    Lefekvés előtt Anna Barnára gondolt, tárcsázta a számát.

  - Szervusz, kedves, Anna vagyok. Csak el akartam köszönni tőled!

  - Éppen most hívtalak volna, de megelőztél! Örömmel mondhatom, hogy feladatomat teljesítettem és leányom, legalábbis azt mondta, szívesen megismerkedik veletek, igaz hozzátette, ha nem lesztek szimpatikusak, akkor kényszerből nem fog körbe udvarolni benneteket. Különben is, az édesanyjának is van már két éve egy barátja, ha őt elfogadja, akkor talán téged is elfogad! Nem is tudom, hogy ezt mondtam-e már neked? De hát nem róla akartam én beszélni soha! Hát ennyit erről. Hiányzol! Mikor látlak?

   - Ha akarod, holnap este odamegyek, és ott is alszom, édesanyám majd itt lesz, felügyel legalább a gyerekekre. Legalábbis nem lesznek egyedül.

  - Csodás vagy! Elviszlek vacsorára, ne vacsorázz semmit! Ne akadékoskodj! Mikor jössz?

  - Úgy este nyolc körül fogok hozzád érni.

   - Ne menjek érted?

   - Ne. Tényleg ne. Majd máskor!

  - Akkor jó éjszakát édes Anna! Ölellek és csókollak!

  - Szeretlek Barna. Jó éjt neked is.

     Anna az elkövetkezendő héten ideje jórészét, munkahelyét leszámítva, igyekezett nyolcvan éves édesanyjával tölteni, aki megismerte Barnát, mert természetesen nem tartotta be szavát. Hétfőn Annáért jött hét óra felé, hogy vacsorázni vigye. Anna kissé neheztelt rá, hogy megállapodásukat nem tartotta be, de végül is haragudni nem tudott rá. Megismerkedett édesanyjával, és Barna szokásos őszinte megnyilatkozásával szinte válaszolt Anna édesanyja ki nem mondott kérdésére : - Tudom, hogy Anna sorsa nem volt könnyű, én megszerettem őt és elfogadom úgy, ahogy van. Őszintén szólva, feleségül szeretném venni, ha majd ő is úgy érzi, hogy itt az ideje.

     Anna édesanyja el volt bűvölve ettől a kedves és udvarias férfitől, ahogy ő mondta. 

     Anna közben a munkahelyén választ adott igazgatójának az állás elfogadásával kapcsolatban, aki ezt látható megnyugvással fogadta. A nevelőtestületnek, a dolgozóknak rendkívüli tantestületi értekezleten adott tájékoztatást a történtekről. Anna jól látta, hogy kik azok a kollégák, akik tiszta szívvel gratuláltak neki, de ugyanakkor azt is látta, hogy vannak néhányan, akik nem éppen pozitívan fogadták a hírt. Úgy gondolta, ez így természetes. Nem haragudott rájuk, hiszen azt is tudta egy jövendőbeli vezetőnek a haragot, a személyes érzelmeket félre kell tennie, itt csak a közös munkára tud majd építeni, ha valamit el akar érni. Anyja is meglepődött, amikor elmesélte neki a hírt. Büszke volt a lányára. A gyerekek egy csokor virágot hoztak neki, hogy ezzel fejezzék ki szeretetüket és örömüket.  Barna a hétfői vacsorát tulajdonképpen ennek  jegyében tervezte be, mint később kiderült. Anna tele volt boldogság érzettel. Édesanyját gyerekeivel együtt kísérte ki az állomásra, aki valószínűleg megnyugvással utazott haza. Úgy látta, hogy végre a legkisebb, a váratlanul, kicsit későn jött kislánya élete is révbe ér.

     A tanév utolsó hete rengeteg munkával járt, Anna nem tudta még, hogy mikor merre is megy a nyáron, mit fog csinálni, de július és augusztus egy részét mindenképpen szerette volna magának szabaddá tenni.

     Ekkor már Anna gyerekeinek is befejeződött a tanév. Csak a bizonyítvány osztás napja volt hátra, az ő évzáró ünnepélyük kicsit később volt.  Az apjuktól kaptak néhány sort egy levelezőlapon, aki a Balaton parti alkotóházban volt.  Emlékeztette őket, hogy július közepétől két hétre vele lesznek ott. Nyugvással töltötte el, hogy Barna lányával való megismerkedésük is jól sikerült.

    Az értekezlet utáni estét Barnával kívánta tölteni, ezt előre megbeszélte gyerekeivel is, akik már ezt szinte természetesnek vették.

Vacsorát készített számukra, és közben a nyári programot állították össze. Dóra szóbahozta az Algériából hazajövő barátját, majd az apjukkal töltendő alkotóházi két hetet. A maga részéről még semmi biztosat nem tudott mondani, hiszen erről még Barnával nem beszélt. Aztán hirtelen a lányára nézett.

  - Arra gondoltam Dóra! Ha Attilával valóban szeretitek egymást, biztosan sor kerül köztetek testi kapcsolatra is. Ahhoz viszont fogamzásgátló is kell, nem szeretném, ha idő előtt bajba keverednél.

  - Én is erre gondoltam, csak nem mertem eddig szólni – nézett zavartan most az anyjára Dóra - Tudsz valami  orvost ajánlani?

  - Tudod mit? Elmegyek veled majd az én orvosomhoz. Mondjuk, jövő héten megnézzük, hogy mikor rendel. És majd együtt elintézzük, ha így neked is jó.

  - Kösz Mami! És feljöhet ide is?

  - Erre majd visszatérünk. Azt hiszem nem lesz akadálya. De most én készülök és megyek.

      Dóra puszit nyomott anyja arcára és hálásan csak annyit mondott - Kösz Mami, de jó, hogy így állsz hozzá!

    Anna megkönnyebbült, tudta, hogy lányának milyen fontos lesz ez a találkozás, féltette kicsit, de megakadályozni nem akarta. Emlékezett még a saját szerelmére, gondjaira. Szerette volna megkönnyíteni gyerekeinek az ilyenfajta természetes gondjait.  Segítséget akart nekik adni. Úgy gondolta, hogy ma a gyerekek korábban érnek, hiszen Dóra már tizennyolc éves, jövőre érettségizik, miért tiltaná őt a testi örömöktől, ha egy rendes fiúval kerül össze. A csalódásoktól, fájdalmaktól úgy sem tudja megvédeni. Ezt pontosan tudta, saját magából kiindulva.

    Kellemes júniusi meleg volt, előbb beköszöntött a nyár, mint ahogy várták. Lenge nyári ruhát vett magára, parafa töltött talpú fehér szandált, nyári válltáskát, majd puszit nyomott gyerekeire arcára, megbízva bennük, indult a buszmegállóhoz. Barna most nem jött érte, mert később végzett a kórházban, más elintéznivalója is volt, nem futotta volna idejéből, de Anna nem is kérte erre soha őt. Jó félórán belül belépett a hűvös lépcsőházba, majd a liften felment a lakásig. Nem csengetett, hiszen kulcsa volt. Halk, kellemes zene szólt. Oscar Peterson zongorázott. Barna csak egy vászonnadrágban volt, felső testét szabadon hagyta, nyitva volt az ablak mindenütt, a függöny lengedezett lágyan. Éppen telefonált, magához intette Annát, megcsókolták egymást, majd tovább beszélt. Közben Anna letette táskáját, levette nyári ruháját és átvette a hosszú zöld kockás inget, amit Anna kibérelt magának otthoni viseletnek. Szeretett ebben lenni. Kiment a konyhába, ivott egy korty vizet, Barna kijött hozzá. Átölelte és forrón megcsókolta, majd bementek a szobába, ahol nagyon szerették egymást. Később a melegtől, egymástól, izzadtan nyúltak el.  Behunyt szemmel feküdtek - Milyen csend van, még a zene sem szól. Ez a szerelem csendje Barna. Nem érzed? Vagy túl érzelgős vagyok?

    - Valóban az. Nagyon jó veled!– megsimogatta Anna arcát. - Mit tegyünk? Vagy semmit? Maradjunk így?

  - Talán nem, most nem!  - ült fel Anna - holnapután te elrepülsz egy hétre, és még akarok veled beszélgetni is. De csupa izzadt vagyok, letussolok, gyere velem te is!

    Letussoltak, majd Barna visszavette vászonnadrágját, Anna a zöld kockásinget és mezítlábasan leültek a kanapéra.   Barna két pohárban vörös bort hozott, közben halk zene szólt

  - Sajnálom, hogy nem jössz velem! Hosszú egy hét lesz nekem. Remélem hasznos lesz. Viszont Anna - húzta maga alá lábát és szembe fordult Annával - Elterveztem, hogy elviszlek az Adriára, van egy kis pici hely Porecs közelében, Vrsar. Gyönyörű környék, nincs messze. Most kivételesen egy hetet csak kettesben szeretnék veled tölteni.  Na, mit szólsz hozzá? Aztán mit szólnál, hogy valamikor a te gyerekeid meg az én gyerekem, na, ez így bonyolult. Szóval mi együtt, a leendő család, mert tudod, hogy azt szeretném, hogy mi az legyünk? Lemehetnénk a Balatonra, két hétre.

  - Tudod, hogy pont erről akartam veled beszélni? Mielőtt idejöttem, a gyerekek is a nyarat kérdezték és tőled tettem függővé…

  - Még jó, hogy nem zártál ki! De nem válaszoltál az adriai útra.

    - Boldogan megyek veled! Elárulom, én csak az északi tengert láttam eddig, és nagyon vágyakoztam már, hogy egyszer megnézzem a mediterrán tengert is! Szeretném veled együtt érezni a tenger sós vizét, a tenger illatát, a pálmafákat, a homokos vagy kavicsos tengerpartot. Talán előző életemben valahol ott élhettem, mert szinte betegesen foglalkoztat a gondolat.

  - Nos, ennek örülök! Ha visszajövök, időpontot egyeztetünk és megrendelem a szállást. Aztán jövőre akár mindahányan együtt is elmehetünk, ha tetszik a hely – Barna ekkor felállt - Most behozom a pezsgőt, mert jön egy pici meglepetés. Elutazom és nem foglak itt hagyni úgy, hogy valamivel ne kösselek magamhoz! Félek, hogy esetleg képes vagy visszatérni a volt férjedhez.

  - Ne butáskodj! Engem nem lehet csak úgy magadhoz kötözni, nem elég neked, hogy szeretlek, nem elég kötelék ez? Remélem, érzed?

  - Nem is így gondolom, persze, hogy érzem. De álmodtam valamit, és az álmaimat én szeretem megvalósítani.

  - Jó neked! Sok álmom volt nekem is, de alig sikerült belőle valami!- mondta Anna.

  - És kinek a hibája, mit gondolsz?

  - Leginkább az enyém, nagyon jól tudom. Az életutamat nekem kell végig járnom, úgy ahogy azt kikövezem.  Az enyém kicsit göröngyösre sikerült…

  - Akkor majd én most segítek neked a többit kisimítani édes Anna. Ha te is úgy akarod.

  - Hálás leszek érte Barna!

  - Nem, nem akarom, hogy hálás legyél, de azt szeretném, ha mindig ilyen maradnál! Meleg, szerető asszony. Nekem erre nagy szükségem van, szeretnék egy olyan otthont, ahol te vársz haza, ahol nyugodtan élhetek, ami nyugodt hátteret ad a munkámhoz. Szeretetben, családban szeretnék élni és ehhez nekem te vagy a megfelelő ember. A felhajtást, ceremóniát utálom. Most szentimentális leszek.  Én most megkérem a kezedet.

   Anna meghatódottan nyújtotta kezét Barna felé: - Nekem meg olyan férjre, olyan társra van szükségem, mint te vagy. Nagyon őrizzük meg ezt a szerelmet, ami biztosan nem fog mindig így lángolni, de a szeretet maradhat…

  - Anna! De nagyon szeretlek!- átölelték egymást, majd Barna kibontotta a pezsgőt, koccintottak. Majd odament az íróasztalához két kis dobozt vett elő és odaadta Annának: - Ez pedig a tiéd.

    Anna kinyitotta az egyiket, abban egy vékony, egyszerű sima karikagyűrű volt, felhúzta az ujjára, nézegette, majd meghatottan csak annyit mondott: - Gyönyörű!

  - Tudom, hogy nem szereted a gyűrűket, ékszereket.  Azért vettem csak ezt a kis vékony gyűrűt, hogy ne zavarjon túlságosan - mosolygott Barna.

    Anna ezután kinyitotta a másik dobozt. Egy zöldköves arannyal ötvözött fülbevalót talált benne.  Meglepődve, kérdőn nézett Barnára, aki ekkor leültette maga mellé a kanapéra.

  - Most zavarban vagyok ezzel, de egyetlen kérésem lenne: nem cserélhetnéd le a fülbevalódat erre?  Tetszik? Nem erőszak, de szeretném!

    Anna mindent értett. Zavarta Barnát ez a régmúlt emlék. A huszonkét éve hordott rózsakvarc fülbevaló. Ez a múltból itt maradt tárgy, még akkor is, ha erről soha nem beszélt.  Nézte a fülbevalót, gyönyörű zöld kő volt ovális alakban aranyba foglalva.

   - Smaragd - mondta halkan Barna - Azt mondják többek között, hogy a szerelmi varázslatban a harmónia és a szívbéli jóság erősítését várhatjuk tőle.

   - Mire nem gondolsz! Bevallom, szívesen lecserélem a múltamat a jelennel. Amúgy meg nagyon szép! - Barnára nézett, átölelte. Majd amikor kibontakoztak egymás öleléséből ismét megszólalt: - Akkor segíts! Kiveszem a régit. Te pedig  tedd a fülembe ezt a gyönyörűséget! De azért őrzöm ezt a régit is. Mert azért ez nekem egy régi emlék marad mindig.  És ne haragudj érte! – megsimogatta Barna arcát.

   Barna arcán ekkor már nyugalom volt, látszott, hogy megkönnyebbült.

  - Nagyon jól áll neked! Gyere! Együtt nézzük meg a tükörben! - egymás mellé álltak és nézték Anna fülében a ragyogóan zöld smaragd fülbevalót. Hátulról átkulcsolta a derekát és azt mondta: - Azért szép pár vagyunk, ha nem is húszévesek!

   Anna megfordult - És hol van a te gyűrűd?

 - Az is itt van. Gyere, húzd fel te az ujjamra!  - Anna megtette.

  - Most add a kezed!  Menjünk  sétálni! - mondta Anna.

    Leszaladtak egymás kezét fogva a lépcsőn, könnyűnek éreztek mindent, olyanok voltak, mint a kamaszok. Végig sétáltak a Váci utcában, körbejárták a Vörösmarty teret, megnézték a korzót, lesétáltak a Duna partra. Boldognak érezték magukat.

     Barna másnap elutazott Párizsba a tanácskozásra. Anna pedig elmesélte gyerekeinek a kettőjük között történt eljegyzésüket. Dóra gyönyörködött a fülbevalóban és a gyűrűben. A két gyerek láthatóan együtt örült az anyjukkal. Megbeszélték a nyarat, pontosították az időpontot, közben volt férje Ákos is visszajött az alkotóházból. Telefonjaival gyötörni kezdte Annát, aki szinte minden alkalommal már a beszélgetés elején letette a telefont.

   Barna pedig miután visszajött a konferenciáról Annát bevitte kórházába, megcsináltatta terheléses EKG-ját, megnézette labor leleteit.  Barna osztályán érezhetően úgy fogadták, mint a főorvos leendő feleségét, úgy is bántak vele. Ez kicsit zavarta őt, mivel soha nem szerette a felhajtást. Azt viszonyt észrevette, hogy Barna boldogan kísérgeti őt, mint egy szép, mutatós nőt, aki már hozzá tartozik. Mivel a leletek negatívnak bizonyultak, elment vele egy pszichiáter ismerőséhez, akivel Anna felvette a kapcsolatot, és beleegyezett egy általa javasolt terápiába.

 

25

 ( 1987 )

 

      A nyár folyamán, egyik délelőtt, amikor a gyerekei éppen táborban voltak, délelőtt csengettek Anna lakásán.

  Kinyitotta az ajtót és Ákost látta maga előtt. Most józan volt.

   - Szervusz, gyere be, ha már itt vagy, bár nem értem! Hogy képzeled, hogy csak úgy, minden bejelentés nélkül jössz! Amúgy meg, a gyerekek sincsenek itthon!  Hiszen tudod - hadarta Anna és Ákost bevezette szobájába, ahol éppen porszívózni készült, estére Barnát várta. Úgy beszélték meg, hogy most ő jön hozzá, mivel a gyerekek úgy sincsenek itthon.

  Ákos ledobta magát a fotelba és majdnem sírni kezdett.

   - No, kezdi - gondolta Anna, túlságosan ismerte már Ákos játszmáit - Így akar hatni a szívemre.

  - Hozzak valamit, esetleg teát?  Tudom, hogy kávét nem iszol, inni meg nem adok, azt megteszed otthon bőven.

  - Hagyjál. Rágyújthatok? - Ákos idegesen kotorászni kezdett a cigarettás dobozában.

  - Nem szívesen veszem, de gyújts rá. Nem dohányzom már, és kicsit zavar a füst is, de csak gyújts rá, majd kiszellőztetek. Valami baj van? Segíthetek valamiben?

  - Hallottam, hogy férjhez akarsz menni?

  - Nem akarok, hanem megyek. Egyszer már beszéltem neked erről, de ordenáré módon közölted velem, amit közöltél. Ezért jöttél? Mert ezért kár volt idejönnöd.

  - Anna, hát nem érted, hogy mi összetartozunk? Nem mehetsz férjhez!

  - Nem, Ákos, csak összetartoztunk! Az meg már nagyon régen volt. Végérvényesen vége. Annak az örökkévalóságnak vége lett. Nem tudom, miért nem akarod megérteni, vagy elfogadni? Már nem köt össze bennünket semmi.

  - Az nem lehet! - állt föl és közeledett volna hozzá, de Anna az ablak felé ment és kérte, hogy hagyja őt békén, mert kimegy a lakásból, ha erőszakoskodni mer.

   Ákos keze remegett, Anna tudta, hogy ez a sok átivott, átcigarettázott, zavaros éjszakától van. Régen, sokszor megsajnálta, ha ilyennek látta Ákost. Most csak szánalmat érzett, nem tudott és már nem is akart rajta segíteni. Az egykori erős szerelemszál elszakadt akkor, amikor Ákos beleszeretett egy fiatalabb lányba. Utána már csak a sajnálat szálai kötötték hozzá. Most erős szerelem kötötte egy másik emberhez és csak attól félt, hogy Ákos gyenge idegzetével, depresszióra való hajlamával valami rosszat fog tenni.

  - Nem értem, hogy jutottunk idáig! - mondta kezébe temetve fejét Ákos.

  - Nem? Akkor emlékezz vissza házasságkötésünkre, majd arra, ami onnan kezdve a mai napig is történik. De még az előző eseményekre is emlékezhetsz. Most már tudom, hogy egész közös életünket egy fekete, nyomasztó fátyol borította! A te örökös szomorúságod, amihez az egoizmusod társult, az önsajnálatod, a mellőzöttséged a szakmában még a kapcsolatunkra is rányomta bélyegét. Veled soha nem lehetett igazán felszabadultan élni. Csak úgy lenni. Nem lehetett nevetni, mindig-mindig szomorúnak kellett lenni. Talán előbb kellett volna abbahagynunk, de te valami makacs erőszakkal vontál vissza mindig magadhoz. Nem tudom miért. Erre talán te tudnál magyarázatot adni. Folytassam? Végig hallgatsz?

  - Nem, nem hallgatlak végig! Azért jöttem, hogy ne tegyél marhaságot, mi összetartozunk, a gyerekek is itt vannak! Talán vissza kellene csinálni mindent!

  - Jézusom! Te semmit sem értesz már belőlem! Vége, nem érted? Elváltunk, a gyerekek is tudomásul vették, és ne gyere ide nekem sajnáltatni magadat!

  Ákos ekkor idegesen felállt - Na, ebből elég! Még idejövök, te pedig…

  - Én pedig valós tényeket közlök, amit te nem tudsz elviselni! Hol van a háremed? Hirtelen eltűnt? Csak addig kellett, amíg én voltam? Keresd meg őket, vigasztalódj náluk!

  - Ne beszélj itt össze-vissza mindent! Kegyetlen vagy! Milyen háremem? Az egész a te kitalációd.

  - Kitalációm? Te beteg vagy Ákos! Egy általad felépített hazugságban élsz, most már fejezzük be. Értelmetlen vita. Kérlek, hogy menj el!

  - Elmegyek, ne félj, csak éld a kis orvosoddal az életed, mindig ilyenre vágytál, jólétre, persze…

  - Szeretetre vágytam! És azt, már régóta nem kaptam meg tőled. Valljuk be nem sikerült a házasságunk. Mindketten görcsösen ragaszkodtunk egymáshoz értelmetlenül.

  - Görcsösen? Talán azért csak szerettük egymást! Na, elég ebből a megalázásból!

  - Menj el Ákos! A régi sajnáltató trükkjeid, hirtelen megrohanó érzelmeid már nem érnek el a szívemhez. Ezen már túl vagyok! A gyerekekkel pedig kérlek, hogy próbálj meg normális kapcsolatot tartani.

  - Persze, a gyerekek, majd lassan azt sem tudják, hogy léteztem. Te egy érzéketlen liba vagy! Az is voltál! Na, szevasz! - azzal, mint egy dühödt őrült, kiment az ajtón, jól bevágta maga után.

   Anna gyomra remegni kezdett, kirohant a konyhába, vizet ivott és bevette a biztonságból kapott gyógyszerét, mert félt, hogy rohamot kap. Remegő lábbal ült le a fotelba és eszébe jutott házassága. Mint egy film úgy pergett le előtte.

 

 

26

 (1969)

  

   Ákos apja csendesen szemlélte Anna odaköltözését. Túl volt a nyolcvanon, de eljárt dolgozni, egy közeli szállodába. A személyzeti portán teljesített éjszakánként szolgálatot.  Jól tartotta magát. Annával magázódtak, nem igen kedvelték egymást. Mivel Ákos csak a nyáron tudott hosszabb ideig otthon lenni, Anna akkor gyakran volt egyedül.    Aztán a nyarat Ákos otthon töltötte.  Anna sorban megismerkedett Ákos pesti barátaival, ismerőseivel, akiket időnként felhívott a lakásukra vagy ők mentek el hozzájuk. Így ismerkedett meg kislánya jövőbeli keresztapjával, a szőke, kék szemű, halk, udvarias fiatalemberrel, aki kórboncnok volt akkor még, majd később lett csak gyermekorvos. Így ismerte meg az akkor még irkálgató írónak, költőnek készülődő fiatalembereket, azok éppen ügyeletes barátnőit, a színházi fodrász házaspárt, a színházi ügyelőt, a szállodai recepcióst, Erdélyből vagy éppen felvidékről jött fiatal színészeket, azok barátnőit, a bárzongoristát. Később  Ákos otthagyta a színházi világot, egy gyári újság lapjához szegődött ismerősei segítségével, ahol újságíró munkát végzett.  Ekkor már két verses kötete is megjelent.

     Sokáig a hall sarkában állt a zongora, amit férje ebben az időben arra használt, hogy pár gyereknek zongoraleckét adjon. Kellett a pénz, hiszen Anna a gyerekek miatt nem tudott dolgozni.  Így aztán nagyon szűkösen, összezártan éltek. Néha úgy érezte, megfullad. A társbérlővel is elkezdődött a veszekedés, nem fizette a ráeső részeket, sokszor berúgott, zajongott. Egy alkalommal mikor Ákos otthon volt még verekedésre is sor került. Aztán elkezdtek vele pereskedni, ami nyolc éven át tartott. Nehéz évek voltak.

     Szép lassan Ákos kedvéért és a gyerekek miatt megtanult háztartást vezetni. Ha Ákos otthon volt, mindig valami különleges étellel lepte meg.  Nagyon várta a hétfőket, hiszen eleinte férje csak egy-két napra tudott hazajönni a vidéki színházból. Aztán volt úgy, hogy már április végén szabad lett, mert felmondott és másik színházhoz szerződött. Így a nyarak és együttlétek megnyúltak, ha éppen nem utazott el Erdélybe, a felvidékre - vagy később, amikor már elfogadott költő lett belőle - Németországba néhány hetes tanulmányútra. Anna eleinte nehezen viselte ezeket a távolléteket. Dóra születése után lelkileg kicsit könnyebb volt, hiszen szinte a nap huszonnégy óráját kitöltötte a vele való együttlét. Csak az estéi voltak magányosak. Ilyenkor olvasott, filmeket nézett egy bérelt tévékészüléken, mert még tévé készülékre sem tellett nekik. Ez volt minden szórakozása.    

    A két kis szobát a meglévő bútorokkal és azzal, amit szülei felküldtek neki, úgy ahogy berendezte. Majd később, amikor már dolgozni kezdett vett néhány új bútordarabot is. A nagyanyjától örökölt toalett tükröt egy kis ülőkével a saját szobájába tette.  Ez volt az egyetlen dolog, ami gyerekkorára emlékeztette. A kiságy is elfért a szobában, de máshova nem is tehette volna, amit aztán Zsolt születése után emeletes ágyra kellett kicserélni.  A másik szobába került a régi két kétajtós hálószoba szekrény, egy szélesebb ágy, és az íróasztal, ahol férje írta a cikkeket és a verseit. A hallban pedig a zongora, Ákos apjának egy dívány és a tévékészülék. Anna szobájából egy hosszú erkély nyílt, amit Anna virágokkal rakott tele. Tavasszal az utcában lévő nagy fák lombjai szinte betakarták őket. Akkor ez egy belvárosi rövid, csendes utca volt. Később innen hordta a gyerekeket a közeli óvodába, majd a közeli iskolába. Innen kezdett járni munkahelyére, a nevelőotthonba. Anna abban reménykedett, hogy valami csoda folytán előbb-utóbb csak sikerül nagyobb, vagy másik lakáshoz jutni. De ez a csoda hosszú ideig nem érkezett meg. 

    Eleinte jól megvoltak Ákossal, aki mindig jókedvűen érkezett haza. Ilyenkor különleges vacsorákkal várta őt, igyekezett a kedvében járni.

    Dóra megszületése után minden felborult. Annának egy új életformára kellett átállnia, Ákos eleinte alkalmazkodott hozzá, nem nagyon ment sehova, vendégeket sem hívott, felmérte, hogy ez nem megy a jövőben egy darabig. Anna elhatározta, hogy pár hónapra, amíg megerősödik, hazamegy a szüleihez. Úgy gondolta onnan is tud levelezni Ákossal. Hiszen kapcsolatuk egyelőre, erre szorítkozott, hiszen Ákos egy vidéki színházban dolgozott akkor. 

   Aztán  pár hónappal később, mikor már nem kellett szoptatnia, mert a teje elapadt, ő maga utazott Ákoshoz. Férje szeretettel fogadta. Anna örült, hogy ismét együtt lehet vele. Már vágyakozott Ákos simogató keze, szeretete után. Aztán egy asztalon felejtett nyitott levélből kiderült Anna számára, hogy Ákosnak színésznő szeretője van, aki itt él a színházban. Átsírta az éjszakát, üvöltöztek egymással, Ákos mindennek lehordta, hogy turkálni merészelt és csak azt hajtogatta semmi nem igaz az egészből, minden az ő fantáziája. Másnap reggel Anna összetörten felkelt, összecsomagolt, Ákos elkísérte az állomásra. Ekkor Anna már nem vitázott vele. Úgy érezte belefáradt. Búcsú nélkül, szótlanul, megkeseredetten felszállt a vonatra és hazautazott a szüleihez. És jöttek a levelek, majd érte jött Ákos és hazavitte Pestre. Akkor már bocsánatot kért, akkor már újból minden jó volt. Anna megbocsátott. Ahogy nagyobb lett Dóra, ha volt rá lehetőség, levitte egy-két hétre szüleihez és ilyenkor ismét együtt jártak szórakozni, baráti társaságot hívtak. Aztán ismét terhes lett, de Ákos ezt a gyermeket már nem akarta. Anna viszont nem tudott lemondani róla és elhatározta, hogy akkor is megszüli.  Ákos pedig beletörődött, de egyre többet volt távol. Ettől kezdve mindketten a maguk módján élték az életet. Anna még mindig ragaszkodott Ákoshoz, akivel, ha ágyba bújtak mindig valami újat tudtak nyújtani, és talán mindketten szerették is egymást, de valószínűleg mást akart az élettől Ákos és mást Anna. Minden színház valami új nőt, új kapcsolatot hozott számára, de amikor ezek kiderültek Anna számára, jelentéktelen semminek nevezte őket a férje, és arra hivatkozott, hogy férfiembernél ez más. Emiatt sok viharos veszekedés zajlott le közöttük, de a két gyerek miatt Anna, állás nélkül, másik lakás nélkül nem nagyon tudott mit kezdeni helyzetével. Ahogy múltak az évek tudta, hogy megalkudott a sorsával. Érezte, hogy csak a gyerekek kötik már össze őket.

    Amikor Ákos felhagyott a színházzal, akkor utazgatni kezdett és egyre jobban rá szokott a rendszeres borozásra. Minden a munkáért, az írásért, a költészetért történt. Úgy állította be, hogy ez az elsődleges és minden más csak másodlagos. Anna ekkor már egyre világosabban látta az életüket. Keserű lett, de ott voltak a gyerekek, az eddigi közös múltjuk, Anna örök hite, hátha valami csoda történik közte és Ákos között. Közben nőttek a gyerekek, ő is dolgozni kezdett, hosszú harcok után a társbérletük is megszűnt, ezáltal a lakásuk is kibővült.  Ákos kicsit többet tartózkodott otthon, megjelent két újabb kötete is, és úgy tűnt, mintha Annával is rendeződött volna a kapcsolata. Anna reménykedni kezdett. Még egy közös, külföldi utat is megtettek együtt Koppenhágába. Egy disszidens barátjuk hívta meg őket három hétre. Mindent megnéztek, amit csak lehetett.  Gyönyörködtek a napsütötte Helsingörben, Hamlet várában . Egy tengerparti kiállítóhelyen Degas, Gauguin, Manet, Monet képeit csodálták meg. Sétáltak egy vadászkastély környékén, ahol előttük szaladgáltak az őzek és szarvasok. Roskildében a királyok temetkezési helyét fedezték fel egy híres templomban. Barátjuk megismertette velük Koppenhága minden nevezetességét, látták a Glyptotek kincseit, megnézték a királyi testőrség testőrváltási ceremóniáját, sétáltak az elegáns Srogeten, voltak igazi dán családnál dán vacsorán, elmentek egy dán skanzenba, este megismerték a csatorna melletti Nyhanban a matróz kocsmákat, azok hangulatát. Aztán szórakoztak a Tivoliban, megcsodálták Louis Tussaud’s viaszfiguráit. Viszonylag csendesen telt a két hét. Csak akkor vesztek össze, amikor egy tengerparti esti séta alkalmából a kis sellőlányt nézdegélve, Ákos bejelentette, hogy ő még marad. Neki még dolga van, mert kíváncsi a Christianiában lévő hippi településre. Annának viszont már haza kellett menni. A szülei csak eddig tudtak vigyázni gyerekeire. Vibrált közöttük a levegő. Anna hiába kérlelte, Ákos nem utazott vele haza. Anna ekkor ismét úgy érezte, hogy Ákos megint elárulta őt. Újabb keserűség költözött a szívébe. Nem tudta, hogy az igazi szomorúság csak ezután következik.  

     Még ezen a nyáron, amikor egyedül volt otthon, Anna elhatározta, hogy nagytakarítást rendez. A könyvespolcot rendezgette. Ahogy kezdte leszedni a könyveket, egy átkötött levélkötegre bukkant. Anna kibontogatta a leveleket, olvasni kezdte. Nézte a dátumot, nézte a női írást. A levélkötegből kihullott egy fénykép, amin fiatal szőke lányt látott maga előtt. Sírógörcsöt kapott. Úgy érezte, meghasad a szíve. Visszacsomagolta a leveleket, ott hagyta Ákos íróasztalán, majd részéről befejezte a takarítást. Bement a szobájába, lehúzta a redőnyt, lefeküdt a heverőjére és összekuporodva átadta magát a fájdalomnak, az önsajnálatnak. Most érezte, hogy eddigi hite, reménye véglegesen összeomlott. Hirtelen tudatosult benne, hogy Ákossal töltött élete kudarcot vallott. 

    Másnap este, amikor megérkezett a férje, Anna csak ült a szobájában, csendben, megalázottan, és várta szokásos magyarázkodását. Nem aludt egész éjszaka. Ákos miután meglátta íróasztalán a levélcsomagot, rögtön gondolta, hogy Anna mindent tud. Először próbált magyarázkodni, de látta, hogy hiába minden. Anna kiborult.  Iszonyú üvöltözésbe kezdtek, durvábbnál durvább szavakat vágtak egymás fejéhez. Aztán Anna kulcsra zárta az ajtaját, bejelentette Ákosnak, hogy elválik tőle. Másnap elment a pszichiátriai rendelőbe, ahol gyors segítséget kért, hogy álmatlanságát valahogy megoldja, és idegeit felerősítse. Másnaponként járt injekciókra, nyugtatókat és altatót szedett. Levegőnek nézték egymást. A válás kimondása után Anna a bíróság előtt sírógörcsöt kapott. Gyerekei is megsínylették ezeket a hónapokat. Elköltözni nem tudott, nem volt hová. Pesti állását nem akarta elhagyni, akkor már megszerette munkáját. A lakást megosztotta a bíróság közöttük. Aztán egy félév után Anna ismerőseitől megtudta, hogy megszakadt Ákos kapcsolata a szőke lánnyal, ezután ismét nála próbálkozott. Békülni akart.  Egy ideig eredménytelenül. De aztán Anna megint megsajnálta. Talán magát is. Nehezen viselte a magányt, nem volt hajlandó ismerkedni senkivel. Nem tudta elképzelni, hogy gyerekeinek esetleg idegen férfi legyen az új nevelőapjuk. Ismét beadta a derekát. Ez már nem szerelem volt, valami megfáradt szeretet, a megszokás, a másik sajnálata és talán az önsajnálata is.  Érezte, hogy ez nem vezet sehová, mégis belement. Ákos viszont egyre jobban inni kezdett, rendszerint estére vagy kidőlt, vagy éppenséggel agresszívvá vált. Az utolsó csepp volt a pohárban, amikor egyik este, olyan sértegetéseket mondott neki és a gyerekeinek is, hogy mindenki sírva vonult félre a szobájába. Másnap határozta el, hogy ennek véget vet. Összeszedte magát és megtett mindent, hogy ketté cserélje a lakást. Pedig ekkor már az egész lakás csak az övék volt. Szépen berendezkedtek, Anna tudta, hogy milyen békében és kényelemben élhetnének. Most már teljesen átlátta, hogy nincs más megoldás. Ákos nem változik és a kapcsolatuknak vége. Rosszullétei is megsokszorozódtak, de akkor még nem beszéltek pánikbetegségről, állapotát sima neuraszténiának hívták. 

    Erre emlékezett most és arra gondolt, hogy biztosan jól cselekedett. Egy cseppnyi lelkiismeret-furdalást nem érzett magában, bármennyire is igyekezett azt elültetni benne Ákos.  Eszébe jutott, hogy mit is mondott egyszer Barnának erről a kapcsolatáról. Hogy valami megmagyarázhatatlan erő, vagy beteges vonzalom kötötte sokáig a férjéhez. Felállt most a fotelból és neki kezdett lakása porszívózásának. Barnára gondolt. A kiegyensúlyozott, erős, egészséges lelkű férfira, aki szereti őt. Ez erőt adott neki. Csak a gyerekeit féltette, mert szinte előre látta, hogy Ákos nem fogja megkönnyíteni életüket.

 

27

( 1987)

 

     Anna délre besietett munkahelyére, ma neki kellett ügyeletet tartania. Furcsa volt számára, hogy nem egyenesen a gyerekekhez megy, hanem a számára kijelölt irodába, ahol kapott egy sarkot, egy asztalt, egy széket, egy írógépet és egyéb íráshoz szükséges eszközöket. Ezt már napokkal azelőtt elrendezte. A háta mögötti polcos szekrényben csinált különböző kis rekeszeket, hogy rendszerezze majd iratait, külön helyre téve a növendék nyilvántartást, kimenőket, a naplókat, a különböző dokumentumokat.

    Vászonnadrágját vette fel, hozzá egy csíkos nyári blúzt, és lapos sarkú szandált. Haját kontyba tűzte. Volt férje váratlan látogatása megviselte, de gondjait soha nem vitte be munkahelyére.  Kinyitotta a nagy utcára néző ablakokat, szerette, ha friss levegő veszi körül. Majd maga mögött bezárta az iroda ajtót és elsőként felment az emeletre, megnézni a gyerekeket. Beszélni akart a beosztott kollégákkal, meggyőződni arról, hogy minden rendben van-e. A gyerekek nyugodtak voltak, készülődtek az ebédre, a délutáni programra. A  nyári nyaralás programját még Mártával közösen szervezték meg. Kevés volt a pénz, sok válogatásra nem volt lehetőség. Egyelőre a gyerekek benti programokkal tölthették idejüket. Strandolással, kirándulásokkal, a közeli parkban való szabadidős játékokkal. De Anna most nem a gyerekekkel kellett, hogy foglalkozzon, hanem az intézeti élet összehangolásával.

    Volt növendékei közül néhányan odamentek hozzá, átölelték, megpuszilták, Anna viszonozta érzelmeiket egy-egy simogatással, jó szóval, rövid beszélgetéssel. Majd lement a konyhára, üdvözölte az ott dolgozókat, itt találkozott Tiborral, a gazdasági vezetővel, aki éppen egy kis teát és zsíros kenyeret falatozott a konyha előterében. Üdvözölték egymást Annával. Tibor mosolyogva kérdezte tőle: - Na, hogy érzed magad, mint igazgatóhelyettes asszony? - Anna is visszamosolygott rá és azt válaszolta. - Ugyanúgy, mint azelőtt. Nem lettem tőle több, maradtam az, aki voltam. Kicsit, talán nagyobb a felelősségem, de ennek tudatában teszem, amit teszek. Szerette a konyhai személyzetet, kitűnő szakácsnőjük volt, intelligens, nagyon jól főző, munkáját szerető asszony. Az élelmezésvezető rátermett volt, mintha csak neki találták volna ki ezt a munkakört. Összeszokott emberek dolgoztak itt is, akárcsak a gazdasági területen. Ez egy olyan időszak volt, amikor az intézet minden területén jó irányítók voltak, ez kihatott az elért eredményekre. Szerencséje volt Annának, hogy éppen ebben az időszakban kapta vezetői teendőkkel való megbízását.   

   Három óra felé Anna, amikor már nagyjából elintézett mindent és ment volna hazafelé, két rendőr jelent meg egy kislánnyal, aki már több hete szökés miatt körözés alatt állt. Anna átvette a gyermeket, aláírta a papírokat, majd visszament az irodájába a lánnyal együtt. Leültette Anikót, a szép arcú, jó alakú, fejlett tizenöt éves cigánylányt.

  - Adok neked egy papírt Anikó, tudod, hogy ilyenkor röviden le kell írnod hol, merre jártál, miért szöktél meg. Amíg én itt dolgozom, te ezt leírod, és utána beszélgetni is szeretnék veled.  

    Amíg a kislány írt, addig Anna is tette a dolgát.  A nyári táborozáshoz készítette elő a szükséges füzeteket. Néha rápillantott a lányra, aki láthatóan nehezen, de írta mondandóját. Majd amikor elkészült vele, odavitte Annához a papírt.

  - Nos, hadd olvassak bele – csendben átfutotta a leírtakat - Látom, a lényeg benne van. Tudom, hogy már nagylánynak érzed magad, tudom, hogy nem szereted a kötöttségeket, de ez nem vezet sehova Anikó - mondta neki Anna tanárosan, de nem tehetett mást -, Azt is tudom, hogy Anyukáddal, a tavasszal találkoztál tíz év után, aki akkor szabadult a börtönből. Jó, nála voltál, de, a rendőrségi jelentésből az derül ki, hogy nem jó helyen, hiszen arra használt fel, hogy futtasson a Rákóczi téren. Bár te azt állítod, hogy önként és dalolva tetted. Így volt? Anikó én nem bántani akarlak, szeretnélek megérteni, és nyugodtan mondd el, ha gondod van, valami bajod van, segíteni szeretnék.

   A feketeszemű, szép arcú, jó alakú, fejlett kislány először hallgatott, majd lassan megnyílt Anna előtt.

  - Amikor Anyukám először bejött, haragudtam rá, de aztán mégis csak az Anyukám. Hiszen tetszik emlékezni, hogy mennyi levelet kaptam tőle a börtönből és jó anya akart lenni, mindig ezt írta, csak a férfiak elvitték őt rossz irányba.

  - Hát ez az Anikó, nem gondolod, hogy veled is hasonló fog történni, ha ezt az életformát választod, amit most elkezdtél?

  - Nem tudom, de lehet. Anyukám, akkor látogatni kezdett, voltam kint nála többször, láttam, hogy szép ruhái vannak, elég jó pasija, nála lakik. Szóval tetszett mindez Aztán levittek Csatkára a vásárra, az már nem tetszett, mert ott el akartak adni, azt mondták, hogy szűzlány vagyok, és sokat érek.

  - És eladtak? - nézett rá kíváncsian Anna.

 - Nem, mert meggondolták magukat és visszajöttünk és…

  - És? Magadtól vagy anyukád barátja tanácsára kimentél a Rákóczi térre?

  - Hát, anyukám barátja mondta, hogy milyen gazdag lehetek, lesz sok pénzem, meg minden.

  - És lett? Sok pénzed van?- kérdezgette Anna, miközben egy tollat forgatott a kezében.

  - Hát sok új ruhát vettem, a pénzemet le kellett adnom anyukám barátjának, de adott mindig sokat nekem.

  - Aztán ezért mit kellet tenned Anikó? – hátradőlt a székén és szomorúan hallgatta a lány válaszait.

  - Szobára menni azzal, aki jött. Vagy kocsival vittek. Csak aztán az volt a baj, hogy anyukám pasiját megkedveltem és elszerettem tőle, és akkor állandóan veszekedtünk, meg vitáztunk. Anyukám ezért ott is hagyta őt, most elment vidékre, mert talált valakit, aki elvitte magához, én meg ennek a férfinak lettem a barátnője.

  - De nem csak neki? Mert az még hagyján lenne.

  - Hát a munkát, mert ugye mi így hívjuk, azt el kell végezni, de én ezt az embert szeretem, és én nem akarok másképp élni, úgy sem maradnék itt. Ha nem mehetek, hát megszökök.

  - Azt lehet, de akkor kislányom zárt intézetbe fogsz kerülni, mert még nem vagy tizennyolc éves. A barátodat meg futtatás miatt le fogják ültetni, ez jó lesz neked?

  - Ne tessék mondani! Tényleg? - nézett nagy kerek szemmel most Annára a lány.

  - Tényleg, Anikó. Ezen gondolkodhatsz. Én azt tanácsolom neked, hogy maradj a fenekeden. Ne okozz magadnak rosszat, mert ebből csak bajod lesz.  No, gyere, felkísérlek a többiekhez és megkérlek, hogy azért ne nagyon mesélgesd a történeteidet a többieknek, nem tartozik rájuk. Majd még beszélgetünk.

     Felkísérte a kislányt abba a csoportba, ahová tartozott. Átvette intézeti ruháit, lekerült róla az emeletes tele talpú szandál, a szűk miniszoknya, a kivágott, szűk blúz, és a sok festék.

    A kislányt a későbbiekben is hajtotta a vére, a szabadságvágya, gyakorta szökdösött, gyakorta visszahozta a rendőrség, mígnem terhes lett, fiúgyermeket szült. Ekkor visszajött az intézetbe és tekintettel, hogy alkalmatlan volt a gyereknevelésre állami gondozásba került a kisfia, ő pedig javító-nevelő intézetbe. Később hallotta aztán Anna, hogy Anikó tizennyolc éves kora után a Rákóczi tér környékén és menőbb helyeken is profi kurva lett, futtatója maradt továbbra is az élettársa, kisfiát kivette az otthonból, iskolába járatta, zongorázni taníttatta és élte az életét, gyűjtögette a pénzét, hogy minél jobb életkörülményeket tudjon fiának teremteni.

    Miután visszajött most az irodájába, már délután öt körül volt. Úgy döntött telefonál Barnának.

  - Anna vagyok, szervusz. Még a munkahelyemen vagyok, kicsit hosszabbra nyúlt, mint gondoltam volna, mertem remélni, hogy otthon vagy már.

  - Mi van édes Anna? Remélem, azért tudunk találkozni? Menjek, ahogy megbeszéltük?

  - Javasolnám, hogy hadd menjek én hozzád, nincs kedvem most hazafelé menni. Te közelebb vagy és különböző okok miatt szívesebben tölteném az estét veled a te lakásodon. A gyerekek, úgy sincsenek itthon, tehát?

  - Menjek érted?

  - Nem, dehogy, felülök a trolira és megyek hozzád most, ha jó neked is.

  - Várlak édes Anna. Siess, jó?

    Anna sietett. Szeretett Barnánál lenni, ahol nyugalmat és szeretetet kapott. Régóta vágyott valami ilyesmire. Válása, majd férjétől való szétköltözése után sem gondolt arra, hogy ebben valaha még része lesz. Félt új kapcsolatot létesíteni. Pedig, amikor egy időre teljesen magányosan élte életét, még közvetlenül a válás után, gyakorta eljárt gyerekeivel nyáron a római, a csillaghegyi strandfürdőkre. Míg gyerekei lubickoltak a vízben, vagy labdáztak, ő napozott, olvasott magányosan. Akkor észrevette a rá eső fiatal férfi, vagy éppenséggel fiatal fiú tekinteteket. Sőt, gyakran odaültek mellé és próbálták megkörnyékezni. Jól esett neki, mert érezhette, hogy még nő, hogy kívánatos nő, hogy talán kell még valakinek, de nem kívánt kalandokba bocsátkozni. Akkor még egyáltalán nem volt kész egy másik férfi elfogadására. Most, talán, hogy Barna a múltjából jött vissza, valamennyire ismerte őt, könnyebb volt számára a döntés és már nagyon vágyakozott arra, hogy ő is szeresen valakit, hogy tartozzon valakihez. Ezekkel a gondolatokkal érkezett Barna lakásához, aki már várta őt.

    Az ajtó nyitva volt, Anna elé jött, amikor hallotta lépteit. Szerette Barna mosolygó melegbarna szemét, átölelő erős karját.

  - Éhes vagy? Vagy le akarsz tussolni? Látom, nagyon meleged van – kérdezte Barna - amikor Anna letette táskáját a szobában, majd visszafelé jövet az előszobában kibujt szandáljából.

  - Letussolok előbb és utána, ha gondolod együnk pár falatot. Bár nem vagyok túlságosan éhes. Valóban melegem van, és kicsit fáradt vagyok, de melletted, majd ez elmúlik  - mondta kedvesen Anna – és bement a fürdőszobába. Jól esett a langyos zuhany. Éppen törülközött, amikor barna bekopogott - Bemehetek?

  - Gyere, már éppen készen vagyok.

  - Csak ezt akarom odaadni neked - egy piros, fekete csíkos, oldalt felsliccelt tunikát adott Anna kezébe.  - Vedd fel! És majd megnézlek! Addig én tálalok a vacsorához- Anna átvette az inget, felvette, belenézett a tükörbe, úgy találta jól áll neki. Megfésülködött, bekrémezte magát és illatosan kiment a konyhába.

   Barna mosolyogva nézte: - Szép vagy benne! Örülök, hogy megvettem neked, bár gondban voltam kicsit a méreteddel.

   Anna odament Barnához, átölelte, megcsókolta, láthatóan meghatott és boldog volt. Úgy vacsoráztak együtt, mintha együtt élték volna eddig az életüket. Anna elmosogatott, Barna bement a szobába, két hideg narancslevet vitt maguknak. A kanapén ült és olvasott. Anna is mellé telepedett majd arra kérte tegyen fel egy kis zenét, szeretné kicsit behunyni a szemét, szeretne egy kicsit ellazulni.

  - Mit szeretnél édes Anna? Látom fáradt vagy.

  - Talán Vivaldit. Hegedűszót szeretnék hallani. A négy évszakot, minden tételét szeretném végig hallgatni.

   Barna feltette a kért lemezt, most Anna hajtotta fejét barna ölébe. Egy ideig szótlanul hallgatták a természet ébredését, szinte érzékelték a tikkasztó napsütést, a madarak hangját, hallgatták a viharra emlékeztető éles futamokat, dübörgő tremolókat, az ősz táncos hangvételű saroktételeit, majd a tél gazdag hangfestéses vonós effektusait. Amikor vége lett a számnak csendesen megölelték egymást. Majd Anna felült és mesélni kezdett az intézeti életről, férje délelőtti műsoros látogatásáról, amitől Barna ideges lett. 

- Anna! Ez így nem mehet tovább! Ha akarod, beszélek vele! Lehetetlen, hogy egy értelmes, felnőtt ember ne tudjon másképp viselkedni. Hát hogy szeretett ez az ember téged? Egyáltalán! Nem is értem! Miért viseltél el magad mellett egy ilyen beteg embert? Ha feleségül veszlek, akkor mi lesz? Örökké zavarni akar téged?

   - Nem szeretném, ha találkoznál vele Barna. Ez az én ügyem. Ne kérdezz engem erről, mert amit neked tudnod kellett, azt elmondtam. A többi meg rám tartozik. Bizonyára nagyon rosszul választottam, de visszacsinálni semmit nem tudok. Csak talán eddig abban a hitben élt, hogy ismét összejön majd velem. Bízom abban, hogy előbb-utóbb belátja, hogy valóban nem létezem már a számára. A többi nem rám tartozik, majd csak talál magának egyszer már valakit! És akkor talán megnyugszik, csak az a baj tudod, hogy ivászatba menekül, és kinek kell egy ivós pasi? De ne beszéljünk erről többet! És a te házasságod?

  - Az én házasságom? Azt hiszem, szerettem Ildikót és jó volt vele eleinte, különben minek is vettem volna el? Aztán valahogy kiderült, hogy nem egymáshoz valók vagyunk. Ő túl racionális, túl száraz, kevésbé érzelmes, mint te.  Aztán, most így utánad Anna, nem hízelegni akarok, de a szex sem volt igazán az, amit én elképzeltem. Ellaposodott a végén minden. Hiányzott a közös érdeklődés  is.... Aztán bevallom megcsaltam, amire rájött, bepöccent. Én nem akartam a lányunk miatt válni, meg azt gondoltam, hogy talán helyrehozható minden, de ő ragaszkodott a szétköltözéshez. Hát ennyi. Azóta persze akadtak kalandjaim, de valójában egyik nőt sem kívántam magamhoz kötni. Biztosan voltak olyanok is, akik a főorvost szerették talán bennem, nem is igazán bíztam bennük.

  - Miért? Annyi nőügyed volt? Mert most úgy beszélsz, mintha hetenként váltogattad volna őket? Ez kicsit meglep. Hát most, ezek után, hogy bízzak meg benned?

- Ne butáskodj Anna, azt hiszem a mi kapcsolatunk teljesen más. Miért keresnék én másik nőt magamnak? Alapvetően hűséges természetű vagyok, de már húsz éves sem vagyok. Ezt te is tudod.  De őszintén, négy év alatt akadt egy-kettő, de nem annyi, ahogy gondolod. Hát próbálkoztam, de én is azt mondom, erről ennyit. Beléd szerettem! Hiszen már huszonkét évvel ezelőtt is szerelmes voltam beléd, csak éppen nem kaptam viszonzást. Tudod, hogy te kellesz nekem, remélem, hogy te is így vagy ezzel, mert óriási csalódás lenne, ha félrevezetnél. Kicsit félek már a nőktől.

  - Tőlem is? - simogatta meg Barna arcát Anna.

  - Nem, azt hiszem nem. Téged ismerlek. Tudom, hogy milyen vagy és ez köszönhető a huszonkét évvel ezelőtti barátságunknak és Zoltánnak. Akkor most elmondom, beszéltem vele telefonon - Barna Annára nézett, tekintetét fürkészte, aki tudta, hogy mit jelent ez a nézés.

  - Drága Barnus! Ne nézz így rám! Nem Zoltánt, hanem téged szeretlek! A múlt elmúlt!

  - Akkor mondhatod ezt, azt hiszem, ha találkozni fogsz vele! De annyira bízok a szeretetedben, hogy még egy találkozást is megkockáztatnék.

  - Tudod, az a szerelem akkor ért véget, amikor én húsz éves voltam, azóta...

  - Azóta tudom, hogy mit éltél meg. Mi pedig összefutottunk és csak itt ülünk, ész nélkül szeretkezünk és... Akkor ez miért ne történhetne meg Zoltánnal és veled?

  - Te jó ég, most te kezdesz fantáziálni? Barna! Nekem elég volt, amikor Zoltán féltékenykedett rád. Látod, nem is ok nélkül. Talán a jövőt látta meg?

  - Nem is kérdezed, hogy mit mondott?

  - Majd megmondod, ha akarod!

  - Szóval az a helyzet, hogy nem akarta elhinni, először azt mondta, hogy hülyítem őt, aztán rögtön belekezdett abba, amit te mondtál, hogy ő már akkor tudta, hogy mi vagyunk egymáshoz valók és nem ti, nem ok nélkül volt féltékeny meg ilyenek. De tulajdonképpen, mint régi haver örült, hogy megtaláltam a magam boldogságát. Hívott magukhoz bennünket, de én nélküled nem döntök. Mondtam már neked, hogy együtt él valakivel.

  - Hát elég furcsa helyzet lenne most azért kiutazni hozzá. Én nem félek a találkozástól, bár nem tudom az emlékek, hogyan dolgoznak ilyenkor az emberben. De még korai lenne, talán jövőre, ha nagyon akarod.

  - Én is pontosan így gondoltam. Bár ez nem idő kérdése. Ha most nem elég erős a te szerelmed... Ha benned Zoltán emléke még most is erős... Akkor teljesen mindegy mikor találkozunk vele. De hagyjuk! Azt hiszem, most teljesen zavaros dolgokat beszélek itt össze.

  - Ne hasonlítsd össze Barna a különböző szerelmi érzéseket. Hiába fogunk sokkal többet együtt lenni, hiába tartozunk szorosabban egymáshoz, ha netán tán feltör egy szerelem érzés az emberben...

  - Igen, bennem is feltört a szerelemérzés irántad huszonkét évvel ezelőtt, bevallom pocsék érzés volt a visszafojtott vágy. De én becsületes pali akartam lenni a haverommal szemben is, meg aztán úgy láttam tényleg egymáshoz vagytok nőve, akkor meg mit erőlködöm én…

   Anna átkarolta Barna nyakát, megcsókolta és nagyon szerelmesnek érezte magát ezektől a szavaktól - Barna drága ez a múlt már. Most itt vagyok neked, igaz nem húsz évesen!

  - Látod? Nem vagyok normális! Hülyeségeket fecsegek itt összevissza öreg fejjel. De akarom, hogy tudd, miket gondolok néha magamban rólad, rólunk. Egyébként, pedig ami fontos. Ildikóval beadtuk a válókeresetet. Ha ez lezajlott, remélem rövid idő alatt sikerül hivatalosan is házasságunk végére rátenni a pontot, akkor összeházasodunk. Én már nézegetem a lakáshirdetéseket, sőt itt a házban van egy lakás... De hát nem is kérdezlek téged, akarsz velem együtt élni?

  - Félve mondom, hogy igen Barna. Félek kicsit, hátha minden megváltozik, ha együtt élünk! Te nem félsz tőle?

  - Nem. Alapjában te olyan vagy amilyen, én sem változom. Dolgozom, nem iszom, szeretek zenét hallgatni, néha társaságba járni, olvasni, szerelmeskedni veled, szeretem a gyerekeidet is, mitől féljek? Tőled biztosan nem.

  - Akkor jó. Most kicsit megnyugodtam. Mondd Barna, hogy lehet megszoknod, mint orvosnak a halál tényét? Érzel valamit, ha elveszítesz egy beteget? Vagy már megszoktad?

  - Ez most, hogy jön ide? Hogy jutott ez most az eszedbe?

  - Nem tudom, csak hirtelen magam előtt láttalak, mint orvost, ahogy dolgozol, ahogy gyógyítasz. Nem is tudom…

  - Nehéz kérdés. Eleinte nagyon nehéz volt, bevallom. Ma már egy halál is elfogadott ténnyé alakul át. Persze mindig kudarc egy orvosnak, de az utolsó pillanatig hiszek a magam részéről valami csodában. Anna ne beszéljünk most a halálról! Mindjárt Mozart Requiemjét fogod kérni, te fekete bú románca! Tényleg! Soha nem mondtad el nekem ezt a verset! - megcsókolta a mellette ülő Annát, majd folytatta - Tudod mi a fontos? Hogy szeretjük egymást és elviszlek két hét múlva a tengerhez, ahol csak te, én, a tenger, a napfény, a Hold, a csillagok és a szél leszünk. A többi a díszlet lesz. Na, mit szólsz hozzá? Most piszok érzelgős vagyok ugye? De komolyan így gondolom!

   Anna melegen nézett rá -  Ez gyönyörű volt! Ilyen szépet még senki nem mondott nekem! De azért megnézzük a díszletet is?

   Barna elnevette magát:  - Ha marad rá időnk.

 

xxx

 

  A következő héten megjöttek Anna gyerekei a táborból. Együtt várták őket a vasútállomáson. Dóra és Zsolt jókedvűen, pihenten, barnán érkezett meg a balatoni alkotó táborból, ahol zenéltek, néptáncoltak, kézműveskedtek és ismerkedtek különböző helyekről jött hasonló korú diákokkal.  Anna örült a gyerekeinek, Barna pedig úgy fogadta őket, mint egy bölcs fiatalos jó barát. Pontosan tudta, hogy nem játszhatja el nekik az apa szerepét, de ugyanakkor azt is tudta, hogy valahol valami apa-barát féle kapcsolat kell, hogy kialakuljon közöttük, hiszen együtt kívánt élni  az  anyjukkal és ez által velük is. Tudta nem könnyű feladat, amihez társult még a saját lánya, akivel szintén meg kellett küzdeni, nehogy egy pillanatra is azt érezze majd, hogy Anna gyerekei fontosabbak számára, mint ő. Hiszen Kata a lánya, a volt feleségével maradt, vele csak hétvégén és a szünetekben tudott együtt lenni. Azt is tudta, hogy nem lesz könnyű összehangolni majd ezt az újfajta családot, de bízott Anna ösztöneiben, szerető, anyáskodó szívében. Barna a gyerekek érkezésére, estére vacsora meghívást rendezett egy étterembe, ahová lányát is elhívta, így együtt voltak, akikkel szerette volna a további életét leélni. Anna kicsit furcsán érezte magát, de megnyugodott, amikor Barna a három gyereket egymás mellé ültette, ő pedig Anna mellé ült és kezét simogatva vidáman beszélgetett a gyerekekkel. Rengeteg mesélnivalójuk volt. Kata is élvezettel hallgatta gyerekei tábori beszámolóját.

    Anna titokban abban reménykedett, hogy volt férje is megnyugvást talál, hiszen ez lett volna jó mindenkinek.  Úgy szervezte a tengerparti nyaralását, hogy az időpont egybeesett a gyerekek apjukkal történő tíz napos balatoni nyaralásával. Így nyugodtabban indulhatott Barnával oda, ahová már régen vágyott.

 

 

 

 

 

 

 

28

 

(1987 )

 

 

    Nagy várakozással készültek a tervezett útra. Anna igyekezett praktikusan egy bőröndben elférni. Barna, mint afféle férfiember kikérte tanácsát, hogy mit is vigyen magával.  Anna, miután kinyitotta szekrényét és átvizsgálta ruhatárát, ötleteket adott neki.

    Tíz napra foglalt Barna egy magánházban lévő szállást, és úgy tervezte egy huzamban, némi megállással, de levezeti az utat. Nagyon meleg volt, amikor indultak, de tele voltak jó kedvvel, egymás örömével. Már késő este volt, amikor lent jártak a szlovén tengerparton, Portoroz környékén, talán, éppen Piran volt kiírva a táblára, amikor hirtelen nagy vihar támadt. Úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna.

  - Barna drága, nem kellene megállnunk?- kérdezte aggodalmasan Anna - Látom, hogy te nagyon jól vezetsz, de épségben szeretnék leérni veled. Talán, már fáradt is vagy.

  - Szálljunk meg itt valahol, egy éjszakára?

  - Talán most okos dolog lenne, ha ezt tennénk.

    Barna ekkor megállította az autót egy téren. Alig lehetett látni a sűrűn zuhogó esőtől.

 – Add oda az esernyőmet! Körülnézek, hogy hol a csudába is vagyunk. Mert tényleg elfáradtam. Lehet, hogy itt kellene aludnunk. És reggel indulni tovább. Innen egyébként már nem vagyunk olyan nagyon messze, de ilyen időben… - kiugrott a kocsiból, bement egy közeli vendéglőbe, majd kissé átázva sietett vissza az autóhoz és beült a volánhoz.

   - Nos, megyünk tovább, itt nem tudunk megszállni, de innen már kibírható távolság Umag. Ott megszállunk a kikötőben lévő szállók valamelyikében. Remélem, hogy lesz helyünk!

   Az eső nem állt el, szinte ködfátyolt eresztett az útra. Csendben ültek egymás mellett. Hamarosan megérkeztek a nagy öböl mellett elterülő kikötői részbe, és megszálltak a Hotel Palma szállodában. Csuromvizesen érkeztek a recepcióra, felmentek a szobájukba.  Barna azon nyomban lezuhant az ágyra. Anna hagyta, hadd pihenjen. Ő addig a bőröndökből kipakolta, ami egy éjszakára, és reggelre kellett nekik. Bement a fürdőszobába, rendbe tette magát. Majd mire kijött, átcsavarva magán a frottír törülközőt, már Barna is magához tért. Átölelte Annát és a tengerre néző erkély felé indultak.

  - Gyere, nézzünk le! Bár zuhog az eső, de így is látnunk kell az Adriát. Ne izgulj, holnapra süt a Nap, én bízom benne! Lefürdök én is, és utána lemegyünk vacsorázni. Mit szólsz hozzá?

  - Nem vagy túl fáradt? – simogatta meg Barna arcát Anna.

  - Már nem, de azt hiszem  jól döntöttünk, mert kezdtem kimerülni. Különösen, hogy semmit sem láttam.

    Átöltöztek, majd lementek a szálloda éttermébe, ahol nem voltak túl sokan. Inkább nyugati turisták, talán németek. Barna rendelt, halat ettek és rengeteg zöldséget. Bort ittak hozzá, majd felmentek szobájukba és fáradtan, egymást átölelve feküdtek az ágyban. Barna hamar elaludt, Anna még nyitott szemmel nézelődött a félhomályban és azon csodálkozott, mindez valóság és nem álom.

    Másnap reggel ragyogó napsütés köszöntötte őket, Barna vidám volt, pihent. Letussoltak, átöltöztek, lementek reggelizni, Barna fizetett, majd a kocsiban találták magukat, és most már a napsütésben, jókedvűen indultak Vrsarba, eredeti szálláshelyükre.

   Anna útközben gyönyörködött a tengerparti településekben. Áthaladtak Novigradon, Porecen, és rövidesen egy dombtetőn elterülő kis települést pillantott meg.

  - Na, mit szólsz? Milyen a díszlet? – kérdezte jókedvűen Barna Annától.

  - Gyönyörű, el vagyok már most varázsolva. Nem is tudod, hogy mit érzek!

     Barna egy szűk kis utcán vezetett felfelé, majd egy kétszintes villa előtt megállt. Kiszálltak a kocsiból, körül néztek. Szűk, macskaköves utca volt, sok kis mediterrán villával. Fent voltak egy dombtetőn, és ha lefelé néztek, a végtelen tengert látták.

   - Akkor, fogjuk a bőröndjeinket és induljunk Anna!  – szólalt meg Barna.

   Egy kedves háziasszony fogadta őket. Rossz németséggel és leginkább horvátul beszélt. Most Anna tolmácsolt. Felvezette őket a felső szintre, ahol két nagyszoba fogadta őket, konyha, fürdőszoba és egy nagy terasz, ahonnan a tengerre láttak és az óvárosra. Barna leült az asszonnyal a konyha asztalhoz, kiszámolták a tíznapi összeget, fizetett. Anna pedig elővette a kecskeméti barackpálinkát és átadta az asszonynak ajándékként – Egy kicsi szuvenír Magyarországról, Kóstolják meg a férjével! - mondta neki. Az asszony hálásnak mutatkozott, megnyugtatta őket, hogy nem fogják zavarni egymást. Ők a melléképületben laknak, de ha kell valami segítség, nyugodtan szóljanak nekik. Aztán elköszönt.

    Anna kitárta a nagy zsalus teraszajtót, napfény tűzött be hozzájuk. Egy nagy francia ágy volt a szoba közepén, mellette éjjeliszekrények, kislámpával.  A másik szobában találtak szekrényeket, oda bepakolták ruháikat. Majd megbeszélték, hogy bevásárolnak reggelire és vacsorára valót, aztán vagy ebédelnek, vagy vacsoráznak valahol, de főzni nem főznek. 

   - Öltözz át Anna és menjünk le a tengerhez! Menjünk le a partra. Azt hiszem, ma csak ezzel töltjük az időt, este pedig sétálgatunk a díszletek között, és ismerkedünk a hellyel. Jó lesz? Van itt egy nudista camping, ha akarsz meztelenkedni…

  - Dehogyis akarok! Nem ezért jöttem.

  - Miért?  Nagyon egészséges!

  - Persze, tudom, de majd, ha ismét huszonkét éves leszek, jó?

  - Na, jó. Nem erőltetem. Pedig te még nyugodtan levetkőzhetsz - nézett Annára teljes komolysággal Barna.  

    Elindultak lefelé a girbe-gurba szűk utcákon, Anna látta a dombtetőn virító velencei stílusú templomtornyot, ahova aztán később fel is mentek. Csodálatos volt a kilátás onnan a környékre. Megnézték később a régi városkaput, majd az ó-városban, a tizenkettedik században épült Szent Mária templomhoz is eljutottak. Ez az épület isztriai román építészeti stílusban épült. Falaival és a mögötte emelkedő körbástyákkal egyházi célokat is szolgált valamikor. A most már romos kastély, a poreci püspök nyaralója volt valamikor.

    A kis halászfalu utcái itáliai hangulatot keltettek Annában. Sok ablak zsaluja napközben behúzva állt, kötélre kifeszített ruhák lógtak a házak között. Az ablakokba tett sűrű, futómuskátlik színes özöne tetté színessé, a már kissé megkopott épületeket.  Csend és nyugalom volt mindenütt. Egyet kifogásolt csak Anna, hiányolta a tengerparti homokot, ami itt nem volt jellemző. Itt kavicsos volt minden.

    A camping előtt lévő kavicsos, beton padkákhoz jártak le. Ott napoztak, fürödtek, úsztak. Aztán egyik nap Barna egy idősebb, magyar származású emberrel elegyedett szóba a kikötőben, aki halászni ment. Összebarátkoztak.

    Egyik este felmentek a domb tetején lévő kilátóhoz, ahol kis gyerekek árulták az általuk összegyűjtött kagylóikat, Barna összevásárolta mindet, majd odaadta Annának - Ez mind a tied, ezek tengeri kincsek. Úgy őrizd őket! – Barna ekkor mosolygott, és átölelte Annát. A két ember azonos hangot talált, azonos érzelmek játszódtak le bennük. Leültek a domb tetején lévő kilátó egyik padjára és nézték a naplementét. Gyönyörű volt, ahogy a Nap korongja eltűnt a végeláthatatlan tenger mögött. Gyengéden átölelve ültek egymás mellett, érezték a tenger felől érkező kicsit hűvös szellőt, lassan felragyogtak a csillagok is.

   Másnap kimentek motorcsónakkal az egyik közeli kis szigetre. Ott meztelenül napoztak, élvezték a kristálytiszta sós vizet, csak egymással voltak elfoglalva, a napfénnyel, a vízzel, a széllel, néhány sirállyal. Késő délután mentek vissza a kikötőbe. Ezen az estén Barna a magyar emberrel elment halászni. Anna nem tartott velük, mondván ez inkább férfi dolog.  Már hajnal felé járt az idő, amikor Barna visszajött, de akkor Anna még aludt. Barna nem ébresztette fel, halkan mellé feküdt és csak későn ébredt.  Anna, reggelivel várta a teraszon, miközben olvasott, és átadta magát a semmittevésnek.

   - Na, mit fogtatok? - kérdezte Barnát, amikor megjelent a teraszajtóban.

  - Mindenféle tengeri halakat. De nem hoztam, majd este átmegyünk az öreghez, meghívott bennünket roston sült halvacsorára. Mit szólsz hozzá?

    Anna persze, hogy igent mondott. Elhatározták, hogy ezen a napon kirándulást tesznek a környéken. Elmentek Rovinjba. Meglátogatták a híres Szent Eufémia templomot, ami az ötödik században lévő szentély helyén épült, a tizennyolcadik században, barokk stílusban. Ámulva nézték a hatalmas hatvan méteres tornyát. Mint megtudták ez Isztria legmagasabb tornya. Csúcsán pedig Szent Eufémia kis szobra állt. Megnézték jobboldali kápolnájában az oltár mögött található Szent Eufémia kőkoporsóját is. Aztán Rovinjt elhagyva jutottak a Limski csatornához. A monda szerint, ez a tizenkét kilóméter hosszú, hatszáz méter széles és harminc méter mély fjord, valaha a kalózok búvóhelye volt. Az itt megtett csónakázó útvonal vadregényes partszakaszai, teljesen lenyűgözték őket

    Este, kiültek a teraszra. Csendesen beszélgettek, hideg sört ittak, sós pálcikát rágcsáltak.

  - Kicsit szégyellem magamat most Barna, lassan már egy hete itt vagyunk és csak most jutottak eszembe a gyerekeim, a hozzátartozóim. Nagyon elvarázsolódtam, nem is tudom, hogy fogok visszatérni a valóságba.

  - Miért, most nem a valóságban vagy? Úgy érzed?

  - Úgy érzem, Barna. Ne nevess ki, de tényleg valahol lebegek a valóság fölött.

  - Akkor ketten lebegünk. De szerintem semmi baj. Ezt minden évben megismételhetjük akár ketten is, akár külön a gyerekekkel is. De azt hiszem, ahhoz, hogy a hétköznapokat normálisan tudjuk élni, szükség van az ilyenfajta föld feletti lebegésekre, ahogy te mondtad Anna. Szerencsénkre megadatott, hogy ezt megtehessük, akkor meg előre ne sajnálj majd elbúcsúzni ettől a helytől. Inkább azt mondd meg, hogy hova menjünk nászútra?

  - Te meg vagy őrülve, hát nem ez a nászutunk? Sehova. Ez nekem így tökéletesen megfelel.

  - Lehet, de nekem nem. Ha feleségül veszlek, szeretnék veled elmenni négy-öt napra valahova, az ünnepeket nem szabad mellőzni Anna. Ha tudunk ünnepelni, akkor hétköznapokat is tudunk majd együtt élni. Nekem ez a filozófiám. És hogy gondoltad? Szűk körben ünnepelni, vagy? Tudod megírtam anyám testvérének az egész kapcsolatunkat. Szeretne megismerni téged. Úgy, hogy hamarosan meg fog látogatni bennünket. Sajnálom, hogy a szüleim nem láthattak ilyen felhőtlenül boldognak és kiegyensúlyozottnak. Egy szem fia voltam anyámnak, aki mindig nagyon féltett. Nem kertelek, nincs gyereke a nagynénémnek, gazdag emberhez ment Amerikában férjhez. Van mit a tejbe aprítania. Gyakran és szívesen támogatott mindig. De talán nem vagyok túl anyagias, üresfejű férfi. Mert tudom, hogy te azt a fajtát nem szeretnéd.

  - Annyit meséltél már Böbe néniről, hogy kíváncsivá tettél. Ha haza mentünk, írj neki, vagy telefonálj! Szívesen megismerném most már én is! Hogy hová menjünk nászútra? Ezen nem gondolkodtam. Mert eszembe sem jutott. De, hogy így felajánlottad, és szeretnél velem elmenni valahova, akkor menjünk Velencébe! Ha pedig valaha hosszabb utat tervezel egyszer, szeretnék eljutni Andalúziába és Toszkánába. Ennyi. Több vágyam nincs.

  - Ezeket a kívánságaidat nem lesz nehéz teljesíteni. Nem is rossz ötlet. 

  Másnap reggel korán keltek, ismét útnak indultak. Porec volt az úti céljuk.

    Anna olvasott róla, hogy ez a környék már a bronzkorban is lakott volt. A római város nyomát valójában végig láthatták, ahogy sétáltak a városban. Megnézték a tizenharmadik században épült ötszögletű várostornyot, Velence oroszlános címerével. Majd betértek a püspöki palota mellett álló bazilikába, amely a harmadik században ókeresztény imaház volt és hosszú századok alatt hatalmas épületté alakult át.  Auprasius püspök alakította ki a mai állapotot, ezért róla is nevezték el. A szentély falán megnézték a csodálatos mozaikokat, amelyek Szent Mór életét ábrázolták. Ámuldoztak a régi bazilika mozaikpadló darabjain. Séta közben elgyönyörködtek a gótikus házakban, lementek a partra, ahol a Riviera szálló mögött felfedezték a legrégebbi poreci római templomot, a Mars-szentély maradványait. Majd a partról induló motorcsónakkal bementek a Szent Miklós szigetre, egy korai illír településre, remeték, majd görögkeleti szerzetesek laktak valaha itt. Egy reneszánsz palota volt. Itt láthatták Adria egyik legrégebbi világítótornyát, ami a tizenötödik században épült.

   A következő napon úgy döntöttek, kicsit beljebb mennek, hogy ne csak tengerpartot ismerjék. Több kisebb települést ismertek meg, meglátogatták azok nevezetességeit, templomait. Eljutottak Beramba, ahol megtekintették a tizenharmadik századi Szűz Mária-temetőkápolnában Isztria leghíresebb freskóját, ami tizenötödik századbeli volt. Az Utolsó ítéletet csodálhatták. A hosszú, több méteres képen, kaszás, harsonás csontvázak vezették a bűnösöket az utolsó ítéletre. Láthatták a vonulók között a pápát, a püspököt, a királyt, gazdag, szegény embert. Lenyűgöző volt számukra, a múltból itt maradt hátborzongató freskó.

    Az utolsó napot otthon töltötték, lementek a partra, napfürdőztek, úsztak, Barna a tengerből egy gyönyörű piros tengeri csillagot hozott fel Annának. Kitették a partra.

    - Ezt neked hoztam fel a mélyről emlékül. Majd kiszárítod.  És, ha otthon ránézel, mindig ez a pillanat fog eszedbe jutni, legalábbis remélem! - mondta Barna, kicsit kifulladva.

   - Én meg itt frászban vagyok, hogy lent maradsz a mélyben!

  - Ne félts engem! Hozzád mindig visszajövök!- megcsókolta Annát.

     Este ismét felmentek a dombra naplementét nézni. Búcsúztak a tengertől. Aztán felálltak, lesétáltak a forgatagosabb tengerparti kikötőbe, ami tele volt jachtokkal, kisebb-nagyobb hajókkal. Megnézték a bazár sort, majd beültek egy kerti kisvendéglőbe kagylót és különböző tengeri herkentyűket enni. Lesétáltak a partra, leültek egy fa mellé, a kavicsos, kicsit füves part szélére. Előttük pihent a tenger, sötéten, csendesen. 

     Anna hangja törte meg a csendet: - Most elsuttogom neked az egykori kedvenc versemet, nem egészen illik ide, meg nem is erről szól, de talán mégiscsak most kell hallanod, hiszen egyszer nagyon régen, megígértem. 

    Anna halkan elmondta Lorca  cigányrománcát. Barna meghatódottan hallgatta.

  - Anna, ez gyönyörű volt! Ezt most ajándékba kaptam tőled, és soha nem felejtem el. Vigyázni fogok rád, hogy neked ne kelljen ilyen bánatot átélned, mert azt szeretném, ha a te szép zöldes barna szemed mindig mosolyogna! Tudom nagy szavak, szentimentális vagyok, de te is az vagy.  Ezért nem szégyellek férfi létemre így beszélni hozzád.

     Lassan felálltak, átölelve egymást indultak szállásuk felé.

    Már mindent összepakoltak. Másnap, kora reggel indultak haza, az otthonuk felé.